Serena olyan sokáig nézte a darucsapat egyenletes röpülését, szinte észre sem vevé, hogy alul a kapaszkodón egy másik öt-lovas hintó jön fel vele szemközt, csak az rezzenté eszméit oda a földre, midőn már a három első paripa csengetyüi a közelben kezdtek csilingelni.
A delnőnek csak egy pillantás kellett, hogy a lovakra ráismerjen.
– Hó! Megállj! kiálta a szemközt jövő hintó kocsisának, midőn amaz hintóját elérte. Ezek Borcz úr lovai.
– Igenis, a gróf úré! felelt a cseléd.
– A gróf úr bizonyosan alszik?
– Meglehet, mert egész éjjel jöttünk.
– Majd felköltöm.
Serena azt a tréfás nemét találta ki a felébresztésnek, hogy a mint Adorján eszményietlenül nyitott szájjal feküdt a hintó vánkosai között, egyik pisztolyát elsütötte a feje fölött.
Igen mulatságos volt azt látni, a mint az álmában ekképen felriasztott úrfi egyszerre életre tért s az első pillanatban azt sem tudta: égben van-e, vagy a víz alatt, először is a tárczájához kapott, azután a hintó tulsó felén kiugrani készült, a puskájához nyulni nem jutott eszébe.
– Hahaha! kaczagott egészséges kedvvel Serena, az üres pisztolyt neki szegezve: – «la bourse ou le coeur!» – pénzedet, vagy a szivedet.
A második perczben már öt érzéke használatában volt Adorján, megismerte menyasszonyát, elgondolta, hogy jó képet kell csinálni a tréfához, ámbár azért rendesen mindig szokott haragudni az ember, ha jól aluszik és felzavarják; egy ugrással kiszökött kocsijából s készen volt a parolával.
– Mind a kettő a nagysádé régen.
Azzal volt kézcsókolás, többet Serena nem engedett meg.
– Igen szép öntől, hogy szót fogadt és elém jött.
– Különben is jöttem volna már, a kedves levél útban talált.
– Helyesli, a mit irtam?
– Tökéletesen.
– Készen van a dispensatióval?
– Csak egy szavamba került az alispánnál. És nagysád?
– Az enyim is velem van. Gondoskodott ön tanuról is.
– Násznagyom, gróf X. mint nagysád parancsolta, Szathmáron vár reánk.
– Minek választott ön oly előkelő násznagyot; az enyém Fehér Gyula lesz.
Ez kissé zavarba látszott hozni Adorjánt; de nem szokott kellemetlen tárgyakon tovább gondolkodni.
– Hiszi ön, hogy még ma eljutunk Szathmárra?
– Mindenütt pihent fogatok várnak reánk; egyébiránt, ha nagysád fáradt volna, Nagy-Bányán megpihenhetnénk.
– S nem sajnálná ön azt a napot, melyet így elvesztenénk? szólt Serena azzal a mélyennéző mosolylyal, mely a férfiakat őrültté tudja tenni a boldogság miatt.
Adorján e szóra csókjaival halmozta el a kezet, mely boldogsága ajtaját volt felnyitandó s azt hitte, hogy most már egészen érti azt a széparczú sphinxet, a kinek talányait még addig férfinak nem sikerült megfejteni.
Serena ezzel hintójába tért, egy kézszorítással búcsúzva rövid időre Adorjántól, ki őt kezénél fogva segíté a hágcsón föllépni. Az úrfi példátlan önfeláldozással oly messze ment, hogy maga vette ki a kocsis kezéből a gyeplőt; gyöngéden megmagyarázva, hogy a míg a veszélyes lejtő végét elérik, nem élhetne nyugodtan, ha idegen kezekben tudná azt a gyeplőt, melynek hiányos kezelése miatt boldogsága istennőjének nyaka is kitörhetnék.
Remélte, hogy finom érzésű hölgynek lesz annyi helyes érzete, hogy átlátandja, miszerint ez csak ürügy. A szerelmes vőlegény illedelmi szempontból nem várhatván azt, hogy benn a hintóban üljön menyasszonya mellett; ámbár az bizony mindegy, akár ma, akár egy nappal később; tehát legalább hogy vele egy kocsin utazzék s hozzá közel maradhasson, a kocsiülést foglalja el.
Szép eszme ez, csakhogy nem ér rá az ember bővebben kidolgozni.
Az ekhós szekér megint állt ez alatt nehány száz lépésnyi távolban, s tiszttartó uram látta és szemlélte az egész rövid, de sokat mondó jelenetet.
Tehát így vagyunk.
Már ilyenformán tökéletesen fölösleges lett volna neki a grófnét csak egy tapodtat is tovább követnie. Ha ő úgy látja jónak, hát csak tessék. Halálveszedelem ellen megőrzi már most a vőlegénye, tőle magától pedig őriztetni nem, csak őrizkedni lehet.
Tiszttartó úr megegyezett magával abban, hogy ez a szép pásztori jelenet egészen hasonlít ahhoz, a mi Mózes I. könyve XXIV-ik részének hatvanharmadik és következő verseiben olyan szépen meg van írva; tudniillik a hogy Izsák kimegy a mezőre, s látja Rebekát, az ő menyasszonyát jönni a tevékkel, Rebeka is meglátja Izsákot az ő vőlegényét, s leszáll a tevéről, Izsák eléje fut, bevezeti anyjának sátorába «és szereté vala őtet».
A kis öreg úr nagyon patriarchalis egyszerű érzelmekkel birt még, s megnyugodott a sors intézkedéseiben.
De jaj annak, a kit a természettudományok más skepsziszra tanítottak!
A kik tudják, hogy az ég kékje nem terjed a menyországig, csak a földi gőzkör az, mely egy geometriai mérföldre terjed, azontúl az ég csillagos és fekete.
A kik tudják, hogy a hajnalcsillag nem valami lyuk az égen, melyen keresztül annak dicsőségébe belátni, hanem csak egy olyan otromba sziklatömeg, mint ez a mi földünk, ha a naptól nem sütött fele van felénk fordulva, akkor fekete. Hogy az a felhő ott a nap előtt nem az istenek arany hajója, hanem a földi párának stratocumulus alakban csoportosult tömegesülése; hogy az a tűzgolyó ott a láthatáron nem is a nap maga, hanem csak annak a gőzkör által sugártörési theoriák szerint a látkör alul felemelt optikai csalképe.
A kik tudják, hogy az az ezüstpor a rét bársonyán nem csillaghamu, hanem dér, s az a bársony maga nem egyéb, mint gonosz mezőmoha, a mit rég fel kellett volna fogasolni a jó gazdának, mert elöli a füvet.
A kik tudják, hogy a vándor darvak nem azért vándorolnak el innen, mintha fájna nekik az itteni politikai viszonyok kinos alakulása s boldogabb hazát mennének keresni, hol még nincs censura és lapbélyeg, hanem csak azért, mert már itt betakarították a gabonát, s máshova kell menni, a hol másodszor is aratnak.
És a kik tudják, hogy mi az, mikor vőlegény és menyasszony találkoznak egymással, véletlenül egymást meglepve? A pirulás, a hevülés, a szemérmes szemlesütés, a bátorító kézszorítás, az elfojtott sóhaj, a szívdobogtató vágy, a suttogó szó, a boldogsugárú mosoly, az enyelgő tréfa, a delejes egyakarat, – a kimagyarázhatlan összeérzés! – A kik tudják, hogy mi az a szerelem!
A kik tudják, hogy az sem egyéb, mint köd és pára; földi gőzjelenet, optikai csalódás!
Hanem azt a kis tiszttartó nem tudta, azért tehát visszafordult szekerével; azt határozván magában, hogy a miket tapasztalt, elébb elmondja otthon a feleségének, aztán őszinteséggel a grófnak Kolozsvárott.
Serena a lejtő aljánál megállíttatá hintóját, s Adorjánnak egyenesen megparancsolta, hogy menjen át saját hintójába. A vőlegény szót fogadott.
Délre erőtetett hajtással Nagy-Bányára értek, ott egy rövid falatozás után, mely csak annyi ideig tartott, a meddig az új fogatokat felszerszámozták, ismét tovább hajtattak.
A déli rövid találkozás alatt Adorján egészen elhitte, hogy a grófnő szerelme türelmetlen. – Hogy sietteté az előfogatosokat! Erősen biztatta őket borravalókkal, ha jól fognak hajtani, s egy perczig sem várakoztatá őket, mikor már készen voltak.
Jó későn volt mégis, mire Szathmárra bejutottak. – A két hintó egymásután hajtatott be a fogadó udvarára, a hol semmi más kocsi nem volt.
Serena nem várt Adorjánra, hogy lesegítse kocsijából, oly könnyeden, mintha legkisebb uti eltörődést sem érezne, szökött le onnan mindenkinél hamarább.
– Három szobát, a mik egymásba nyilnak; parancsolá a grófnő az eléje siető vendéglősnek.
Ah ez pompásan megy, – gondolá magában Adorján, kinek az egymásba nyiló szobák eszméjénél kezdett a vér a fejébe menni.
Parancsa szerint felnyittatott a három szoba, melyek közül mindegyiknek volt külön kijárása is. A középső egy nagy két ablakos, teremszerű; mellette két felől egy-egy kisebb.
– Ez itt jobbfelől az ön szobája, a balfelőlit a szobalány foglalja el, a középső az enyim, – szólt Serena Adorjánhoz, ki az elrendezést egészen szeretetreméltónak találta. Most kérem, egy kis időre távozzék szobájába, míg átöltözöm. A tulsó ajtón kijárhat.
Adorján igen természetesnek találta ezt a kivánságot, sőt még abban is, hogy Serena bezárta utána a benyiló ajtót, több ingert talált, mint visszautasítást.
A mint egyedül maradt szobájában, két feladatot tüzött ki magának; egyiket, hogy maga is át fog öltözni: az út összegyűri az embert, sokat levon a tournureből, már pedig a legközelebbi perczben minden férfiu-előnyét ragyogtatni kell egy hölgy előtt, ki maga is szép akar lenni vőlegénye szemeiben.
Másik kitűzött feladata pedig az volt, hogy az áruló kulcslyukon keresztül meglopja saját boldogsága jövőjéből azon pillanatokat, midőn egy szép és szeretetre méltó hölgy gondtalanul pipereasztala előtt ül. A tolvajpillantásnak ingere van a szabad gyönyörködés felett.
Hevült képzelete e második feladatból elsőt csinált: gondolta, a másodikra azután is ráér, de itt elszalaszthat valamit. Tehát legelébb is a kulcslyuk.
Az áruló nyiláson át épen ráláthatott az asztalra, melynél Serena uti necessairejéből keresgélt. Bizonyára mosdószereket. – Csalatkozott. – Irószereket vett elő, s leült az asztalhoz – irni.
Ah, ez unalmasan kezdődik: addig ráér az ember megmosdani.
Adorján is előkeresé tehát az utitáskájából mindenféle segédeszközeit a férfi-szépségnek. Az ezervirág-vizet, a szájmosót, az illatos szappant, a hajtépőt, a kézitükröt, a viaszkenőcsöt, a parfümös olajt, s azokat mind hadirendbe állítva asztalán, munkájához fogott.
Nem igen használt ilyesmit míg gróffá nem lett, azelőtt jobbnak látta természeti vad szépségével hódítani meg a női sziveket; hanem mikor az ember rangja megszaporodik, akkor illendő, hogy kezdje el qualifikálni magát.
A mint legelébb a borotválkozással készen volt, ez nem sokáig tartott, épen csak az álla közepét kellett journal szerint kiszabadítania; letette borotváját s ujra a kulcslyukhoz ment. Serena akkor épen levelet pecsételt.
Bizonyosan most ír szülőinek gyors elhatározása felől.
Adorján visszatért mosdani.
Most Serena csengetett: a szobaleány bejött. Serena halkan beszélt vele.
Ah, bizonyosan nincs még meleg vize a mosdáshoz, azt hozat elébb. A szobaleány eltávozott, s viszont a maga részéről odakinn csengetett, s az elősiető háziszolgának egy levelet adott át; azután visszatért a szobába.
Adorján ismét a kulcslyuknál volt, Serena inte a szobaleánynak, hogy távozzék a maga szobájába, s feküdjék le, mert korán fel fogja költeni.
Tehát végre! – De mikor kezd az átöltözéshez?
Adorján bizony ráért még a haját is felbodorítani; s bár az alatt kétszer is odalopózott a «trou Judas»-hoz, a hogy a vendéglői keresztajtók kulcslyukait hiják, az nem mutatott neki egyebet egy néma hölgyalaknál, ki szép fejét szomoruan tenyerébe hajtva, az asztalra könyököl, s a lobogó gyertya fényébe bámul.
Ugyan mire várhat oly sokáig?
Adorján azután még a körmeit is elmetélhette, a bajuszát is kifenhette, új mellényt, otthonkát vehetett magára, zsebkendőjét beparfümözhette, s megnézhette haját a kézi és faltükör összeműködő segélyével, ha jól áll-e hátul? Serena még mindig nem mozdult meg azon helyzetből, hogy magát előtte érdekesebbé tegye.
Végre férfi-léptek hangzottak a folyosón végig; valaki koczogtatott az ajtón, Serena felkelt, kinyitotta előtte; Adorján a kulcslyuknál volt már és látta belépni a szobába – Fehér Gyulát.
Serena, a mint meglátta a belépőt, azzal a villanyozott kedélylyel sietett eléje, a mivel régen és őszintén óhajtott ismerősöket szokás fogadni.
– Hozta Isten! Köszönöm önnek, hogy egy bohókás nő szavára kegyed nem restelt ide fáradni.
Gyula engedé kezét a grófné két kicsi kezébe szoríttatni.
– Kötelességemnek tartottam Szathmáron lenni, miután a grófnő azt irta, hogy igen komoly ügyben kivánja szolgálatomat.
– Nem «szolgálatot» irtam: «samaritanus segély» áll levelemben. Jól emlékezem a kifejezésre. Önnek egy elveszett gyermeket kell apjához visszavezetni.
Gyula mosolygott e kifejezésre, azt hitte, szivéig lát ennek a nőnek.
– Ez az elveszett gyermek?…
– Ön tudja jól, hogy én magam vagyok.
– S mi czélra kivánja nagysád közbenjárásomat?
– Mint sejtheti: ki akarok atyámmal és anyámmal békülni.
– Engedjen meg a grófnő egy magamforma iparvállalkozóhoz illő gyakorlati kérdést: mi czélja van e kibékülésnek? A grófot kell-e rábirni, hogy adja megegyezését nagysád házasságához, vagy pedig a grófnét, hogy nagysád atyai birtokrészét szolgáltassa ki?
– Egyikről sincs szó. Én egyelőre nem megyek férjhez.
– Nem megy férjhez? Hisz az egész környék beszél róla.
– Hadd beszéljenek, majd belefáradnak. Én haza vágyom. Atyám, anyám után vágyom.
– Különös!
– Különös ugy-e? Hogy egy némber, ki eddig még rabszolgáiban is válogatott, most egyszerre maga keresse a helyet, a hol nincs más föltétel, mint kényre kedvre megadni magát. Pedig úgy van. Én engedelmes leánya akarok lenni szülőimnek, töredelmesen port hintve fejemre, s elismerve, hogy mind az, a mit eddig önfejem szerint tettem, hiba és tévedés volt, s igérve, hogy ezután föltétlenül alávetem magamat azok akaratának, kik bölcsebbek mint én, s kik még mindig szeretnek engemet úgy, mint én őket.
– Tisztelt grófnő. Én nem tudom magamat egyhirtelen feltalálni. A grófnő arról beszél, hogy nem fog nőül menni, hogy szülőihez akar visszatérni, én pedig épen csak ma hallottam az alispántól, hogy Adorjánnak dispensationalis levelet adott, s Adorján rögtön elutazott Somlyóházára. Felbomlott-e e viszony? mi oka lehetett? alapos volt-e e szakítás? azt én nekem sejtenem se lehet. Látja a grófnő, hogy miután tőlem egy igen komoly ügyben kiván beavatkozást, én valóban egészen beavatva akarok lenni.
– Az meg fog történni. Nekem van nehány órai időm itt tölteni való; ön szives lesz azalatt velem maradni, s ez időt feláldozza nekem.
– A legnagyobb élvezettel.
– Foglaljon hát helyt mellettem.
Serena maga mellett mutatott helyet Gyulának a pamlagon.
– Ön most azt gondolja magában: no iszen akadtam én most egy valóságos futóbolondra; ez itt egy szeszélyes kalandornő, a kinek legkisebbik hiusága az, hogy vőlegényeit az oltár küszöbénél hagyhassa el. Megérdemlem, hogy azt gondolja felőlem. Ez büntetés nekem azért, hogy kivétel akartam lenni a világ tisztes rendéből, mely azt írja elénk, hogy a nőnek ne legyen akarata. Pedig lássa ön, nincsen igaza; én nagyon, nagyon szerettem ezt az embert.
Serena mély csüggedéssel hajtá le szép, fürtárnyalta fejét, arczán egy pillanatra a legvalódibb fájdalom árnyéka borult el; de csak egy pillanatra; a másik perczben már ismét erős volt, mint egy férfi; nem! erősebb: mint egy asszony.
– Azt hittem, hogy ez emberben találtam föl az ideált, a kit keresek. Ön emlékszik az ünnepélyes perczre, midőn a sz...i fürdőben jótékony műversenyt adtunk, ő oly nagylelkű, oly áldozatkész arczczal lépett elém, hogy el kelle hinnem, miként szivében a legnemesebb gyöngyök hevernek elrejtve, csak a buvár hiányzik, ki azokat felhozni leszálljon. – Ön, ki e jótékony gyűjtemény eredetét ismeré, nagyon jókat nevethetett rajtam akkor; nem, nem, meg ne sértsem ön jó szivét: ön titokban bizonyosan nagyon szánt engem; de hallgatott, azt gondolva, hogy ez életben legtöbb boldogság alapja csalódás. – Különben is nem az ön feladata volt engemet megóvni balsorsomtól; voltak rokonaim, atyám, anyám; hallhattam az ő ellenségeitől elég rosszat multja felől; intve, figyelmeztetve voltam; miért lépett volna ön kettőnk közé, midőn látta, hogy én őt mindenki ellen védem, hogy szeretem?… Valóban szerettem ezt az embert. Azt hittem, ideálomat lelém fel benne. Azt, ki megfordított képe mindazoknak, kik magukat kívül festik, belül bemocskolják, kik a derék ember hirét szeretik magukra ölteni, de a kivarrott ruhán belül önző, gyáva, szívtelen köznapi lelkek. Ő pedig mindazoknak ellentéte. Rossznak akar látszani, hogy hozzájuk ne hasonlítson; de lelke mélyében siratja azt, hogy nem talál olyan egy pár szemet a világon, a kiért érdemes volna valódi lényét felleplezni: egy férfi, kiből a polgári küzdelem hazafit, a harcz hőst varázsolna elő; míg e rothadt tespedő időszak nem tud neki más szerepet adni, mint egy korhely verekedőét. – Nagyon szép öntől, hogy még nem kaczagta el magát fenhangon.
Gyula pedig nagyon jól látta Serena szemeiben azt az elfojtott villámot, a miből a köny támad.
– Majd évek mulva, mikor a tegnapi «én» már saját magam előtt is idegen személy lesz, sokat fogunk nevetni. Hogyan hitette el egy elkényeztetett nő magával, hogy már ő ezentul egészen megfordít két életrendszert egyszerre, egy férfiét és saját magáét. Hogy törte meg kedélyét a polgári élet parancsoló körülményeihez; hogy járt gazdaság, gazdálkodás után; havakat töltött apja tiszttartóságánál, hogy ellesse attól az előtte mindeddig ismeretlennek maradt mysteriumokat, a miket a köznemes oly nagyrabecsül feleségénél; hogy iparkodott elszakítani multjának minden fonalát, s új jövőt szőni fonni azok nélkül; hogy vetette meg ismerősei jó tanácsát, hogy viselte szivén atyja gúnymosolyát és anyja hidegségét. Ah, uram: ez borzasztó nevetséges fog lenni évek mulva; de még most összeroskaszt. Azon ember, kinek kedveért én az őseimtől rám maradt szeplőtelen czímer koronájából ágakat akartam letördelni, hogy az övével egyenlővé tegyem: az ugyanez alatt szerzett egy pár szarvval többet a magáéhoz – pénzen! hogy az legyen egyenlő az enyimmel.
Serena úgy szégyenlette ezt, hogy két kezével eltakarta égő arczát.
– Oh mennyire meg voltam alázva, mennyire megbűnhödtem. Éreztem, hogy el kell tépnem e szövevényt, a mibe szívem úgy belebonyolódott, bárha utána szakad is az. Gyógyíthatlan marad a seb; de mégis leért a fájó részig. Belehalok; de nem élek e polypussal keblemen.
A grófnő arczán a legszilajabb fájdalom kitörése volt látható, a midőn egyszerre felkaczagott, felállt helyéről s az őt követő Gyulának naivul karjába öltve kezét, közönyös hangon mondá:
– Ne ijedjen meg kedves barátom; már ki vagyok gyógyulva. A mint az imént beszéltem, csak eleven képzelődés volt, nem éreztem belőle semmit.
Azzal elkezde Gyulával karöltve alá s fel sétálni a teremben, így folytatva a beszélgetést.
– Ha csak ennyit tudok: ez megöl; de miután most már mindent tudok: ő van meghalva – rám nézve. – Úgy szólhatok felőle, mint egy teljesen idegen emberről; úgy mondhatom el mindazt, mint egy adomát, melyet valamelyik napilapban olvastam. Gróf Borcz Adorján úr ő méltósága nemcsak köznapi lélek, hanem valóságos válogatott semmirekellő. Évek előtt szerelmi viszonyt kötött egy szép s úgyhiszem szeretetreméltó hölgygyel, ön is láthatta azt; egy este találkoztunk vele Somlyófalván. A két apa, két kupecz, e szerelmi viszonyra üzletet épített, mint a hogy szokás a börzén játszani fejedelmek jó barátságára vagy haragjára. A leány apjáról megsejték amott, hogy gazdagsága látszat, s iparkodtak a szerződést megsemmisíteni. – Másfél százezer forint volt a bánatpénz, melyet azon félnek kellett fizetni, a melyik a házasságtól visszalép. Én tudtam azt, midőn az ifjú Borcz legelőször nyilatkozott előttem, s megemlítém neki: ő becsületére fogadta előttem, hogy semmi köze az egész üzéri kérdéshez, ezt végezze a két kupecz egymással a hogy tudja; ő határozottan visszalépett, és soha a felbontott viszonyra gondolni nem fog. Én hittem neki, miért ne hittem volna? egy férfi elvesztett kártyán százezreket, miért ne tehetné ugyanaz, hogy szíve hölgyeért is elveszítsen annyit, a mennyit a «coeur dame»-nak áldozott. – Azt hittem könnyelmű, ki megveti a pénzt, s nem gondol anyagi veszteségre, mikor szivétől kér tanácsot. – Ön tudja, mi történt tovább?
– Csak általánosan. A szerződést a másik fél szegte meg.
– De hogyan? Ezek az emberek, hogy élére vert pénzüket megmentsék, elébb egy szegény védtelen, gyanutlan nő szivét törék össze, hogy ne álljon útjukba. Folyvást tetteték, mintha állnának a házassági szerződés mellett, készületeket tettek a menyegzőhöz; e közben alacsony cselszövényt fontak, hogy a menyasszonyt megejtsék, elcsábítva azt egy léha kalandornak, kit násznagyi czímmel csaltak a lépre; s míg az öreg Borcz piszkos kerítővé aljasítá magát, az ifju más szerepet játszott a komédiában, egy undorító, becstelen szerepet; a korhely jegyesét, kinek feladata menyasszonyát kétségbeejteni, magát megutáltatni vele: és játszotta azt a szerepet teljes öntudattal, sugó után, mint valami falusi komédiás! Ugy-e bár, mulatságos történet ez? – kérdezé Serena szándékosan megállva a benyiló ajtó előtt.
Azután némán sétált egyszer végig, összekulcsolt kezeit ölébe eresztve.
– A szindarab teljesen sikerült: egész az utolsó jelenetéig. A menyegzőre kitüzött napon megjelent az ifju Borcz a menyasszonyi háznál, magát ittasnak szinlelte, elébb a városban mindennemű botrányból készítve el hire fekhelyét s a báró azon éjjel megszökött a menyasszonynyal. Az egyik kupecz erre cridát mondott, szintén megszökött, a másik diadalmasan hazajött, pénzét megmenté s fiát megváltá a házasságtól ingyen, mint a hogy szokás a katonaságból kiszabadulni tettetett nyomorékság mellett. És én ez idő alatt folyvást jegyben jártam vele, és álmodtam őt magamban egy félistennek!
Hát Adorján hogy érezte magát e beszéd alatt, melynek minden szavát hallania kellett?
Mint érzi magát a verembe esett vad?
Szobájából nem volt külön kijárás, nem menekülhetett bűnhödése elől. – Végig kellett hallgatnia a rettentő megalázás minden szavát, tűrni a korbácsolás minden sujtását; nézni magát az eléje tartott tükörben, mely lelkét egész benső valójában mutatá föl és mellé csendesen lenni, lélekzetét elfojtani, egy helyben állni; nehogy a tulsó szobában azt kérdezze valaki: ki jár ott? s megtudja, hogy épen az, a kiről beszélnek.
Egyszer a düh és szégyen annyira vitte, hogy az ajtóhoz lépett, az villant át agyán, hogy felszakítja a zárt, kitör, és azt fogja mondani azon férfinak, ki mind azt hallotta felőle: uram, ön olyan dolgokat tudott meg, a miktől vagy önnek, vagy nekem meg kell halni. – Asszonyom, nyujtsa zsebkendőjét, s nézze, hogy fog itt most két férfi, zsebkendő szegletét fogva, egymásra lőni. De épen akkor egy gunykaczaj hangzott Serena ajkáról, s e kaczaj elvevé minden bátorságát: reszketett, mint a bűntudatos gyermek, s a helyett, hogy az ajtót felszakította volna, oda lapult hozzá, hogy jobban hallhasson.
És azután mentül többet hallott, annál jobban elhagyta minden bátorsága; minden ize reszketett bele, minden izmát elhagyta az erő; nem volt férfi többé; utoljára leroskadt térdére, az áruló kulcslyukon át csak térden állva lehete nézni. És aztán térden állva nézte kulcslyukon át menyasszonya cherub arczát, a mint oly megvetéssel beszélt vőlegényéről.
Ilyen kiváncsisággal nézte egykor Damiens, mikor a bakó nyilt sebeibe égő olajat töltögetett.
Végre kitombolta magát a harag. Serena lankadtan roskadt le egy székre.
– Ön láthatja, szólt oly csendesen, mintha már azt nem kivánná, hogy mások is hallják; nekem szükségem van egy helyre, hová szégyenpirtól égő arczomat elrejthessem. Ez anyám keble.
– Ebben igaza van, grófnő; hanem előttem még mindig rejtély marad egy kérdés. Önt Somlyóházán éri a kiábrándulás; szülői Kolozsvárott laknak, Kolozsvár Somlyóházához keletnek fekszik s én még is Szathmáron találom önt, nyugatra a somlyóházi kastélytól.
– Ön előtt ez talány. De meg fogja érteni, ha emlékezetébe hozom, hogy mielőtt Somlyóházáról szülőim lakába érnék, által kell menni a Szamoson; s midőn a hidon keresztül megyek és arra gondolok, hogy most anyám megvető arcza elé kell állnom: – attól tartok, hogy nagyon csábítónak találnám a víz fenekét. Meg kell előzni valakinek jöttömet, valakinek, a ki elmondja felőlem: az elveszett leány visszakerül, bolond volt, de nem bukott; valakinek, a kiről tudjam azt, hogy a midőn engemet szülőim előtt ment, akkor magában, önmeggyőződése előtt is kimentett és a kiről szülőim tudják, hogy igazat mond. Rokonaim között senki sincs ilyen. Távol és közel egyedül ön az.
– Azt az egyet leszámítva, hogy önt lelkemben minden rágalmon felül emelve látom, a többire nézve nagyon tulbecsül engem a grófnő.
– Egy hajszállal sem. Sokszor hallottam önt családunknál emlegetni, mindig a legnagyobb szeretettel, önt nálunk mindenki szereti; érti ön: mindenki.
Gyula nagyot sóhajtott és nem felelt; hanem lesütötte a szemeit és kerülni látszott Serena tekintetét.
Serena egy darabig vizsga figyelemmel nézett az ifju arczára, mintha olvasni akarná annak vonásaiból, hogy miről gondolkodik most.
És a mint kitalálni vélte, lassankint mélyen elpirult szép alabastrom-síma arcza, mindig jobban égett; – egyszer aztán elkezdett kaczagni.
– Ah ha! ön most azt gondolja magában: – imhol van egy az újtestamentomi hét bolond szüzek közül, a ki a második vőlegényét hagyta el a faképnél s most keres magának egy harmadikat, a kivel a két elsőért revanchet vegyen! Nem, kedves barátom; nem úgy értettem azt. Én szeretem önt, mint testvért – mint reménybeli testvéremet, szülőim szeretik önt, mint gyermeküket, és azután van még valaki házunknál, a ki önt másként szereti mint én.
Most aztán Gyulán volt a sor benső hőségtől elpirulni.
– Oh grófnő, ez öntől szomorú tréfa.
– Se nem szomorú, se nem tréfa. A csillagokba van ez már írva, jó barátom, ön nagyon sok szomorúságot okoz avval, hogy házunk táját kerüli, s okozza azt a legjobb, a legangyalibb szívnek. Miért szakította ön félbe látogatásait?
– Grófnő, én nem tudok ön előtt titkolózni. Érzem, hogy minden vonásom elárul; megadom magamat. Megvallom, hogy nagyon szeretek: megvallom, hogy nagyon boldogtalan vagyok.
– S miért nem siet akkor oda, a hol önt viszont szeretik?
– Őszinte fogok lenni. – Világi állásunk annyira van egymástól, mint ég és föld. Én ipar embere vagyok, ki az élettel küzd, ki sárral és földdel vesződik, hogy a szerencsét kényszerítse, visszaadni azt, a mit elvett: ő pedig túlvilági lény, kinek az élet prózájáról semmi sejtelme nincs. Igaz, hogy a szív nem kérdezi, hogy kit szeressen? de néha itt benn még van valami más is a sziven kívül, a mit úgy hinak, hogy «jellem». Ez megkérdi azt: mit akarsz? Olyan körbe akarsz-e fölemelkedni, a hol idegen vagy? a hol más szokások, más életmód, más szenvedélyek uralkodnak, vagy azt akarod, hogy valaki, a kit szeretsz, hagyja el eddigi életét s kezdjen a kedvedért mást; alázatosat, mint a tied? Mert grófnő, az én életem alázatos élet. Nem vagyok az a büszke megyei szónok, a pártvezér, a kik őseim voltak; iparüző vagyok, dolgozom, kereskedem. Már most mit enged meg inkább a sors: azt-e, hogy egy iparüző legyen a felesége kedveért mágnás? vagy azt, hogy egy grófnő legyen a férje kedveért kereskedőné? Nem örökké ismétlődik-e itt a regebeli halász szerelme a hableányhoz; akár ő szállt ehhez a vízbe alá, akár ez követte őt a partra: az egyiknek halála volt?
– E kérdésre Cecil fog felelni, és én tudom, hogy mit fog felelni?
– Ön tudja?
– Biztosan tudom. Sokszor beszéltünk mi erről. Cecil lelke egészen tárva áll előttem. Oh mi erről nagyon sokat beszéltünk egymással. Emlékezem rá, mikor egyszer nagy társaság volt nálunk, csupa nők, valami vén fadesse a rangok elsőbbségéről kezdett értekezést. A vita úgy támadt, hogy valaki nem tudta elhatározni, hogy a «marquisnő» alatta, vagy fölötte áll-e a grófnőnek? Volt a ki azt állította, hogy több, mint «bárónő», de kevesebb, mint «grófnő», míg más véleményárnyalat azt állítá, hogy sőt egyenlő rangban áll a «herczegnővel». Midőn végre szavazattöbbséggel abban állapodának meg, hogy a «herczegnő» czím csakugyan a legeslegmagasabb, a mi rangban elérhető, akkor Cecil közbeszólt: «én még ismerek annál magasabb rangot, annak a czíme «boldog nő». Mindenki nevetett az ötleten, s magában mindenki igazat adott neki. Ön talán nem?
– Oh grófnő.
– Ne mondja: oh grófnő! mondja: oh testvér! Lássa, ez olyan ritka eset, talán nem is fog többet megtörténni az életben, hogy férfit kérjenek így, mint én kérem most önt: «jer, ne maradj távol, ott szeretnek, viszonozd». Ez ugyan elég rendkivüli eset, de ön megérdemli azt, hogy így történjék.
Gyula pirulva kelt fel.
– Jól van. Én hiszek és megyek.
– És «ott maradok».
– Az nem tőlem függ.
– Az bizonyos. Önnek legelső szava az leend szülőimhez: «én e családnak tagja akarok lenni». Higyje el, hogy tárt karokkal fogadandják. És a mikor ez így történt, akkor azt fogja ön mondani: «van ennek a mi családunknak még egy tagja; egy elveszett gyermek. Ez a szegény leány kinn áll kapunk előtt, a bűnbánó szőrkötéllel a nyakán. Ez a leány most már nekem «hugom», szabad érte szót emelnem; szabad kérnem, hogy megnyiljék előtte a szülői ház, a szülői kebel; alázatosan tér meg, bánva a mit tett, bánva a mit álmodott.» Ön ezt fogja mondani, úgy-e ezt? édes, – édes – bátyám!
S itt önfeledten borult Gyula vállára Serena és zokogva fűzte körüle karjait és megcsókolta az ifju arczát, azután maga is összerezzent s mély hangon suttogá:
– Ön tudni fogja, hogy e csókkal bátyámmá van eljegyezve.
– Még ez órában indulok Kolozsvárra.
– Nagyon kérem; tudja, hogy a rágalomnak szárnya van. Fél óra mulva én is indulok utána. Minden állomásnál újra találkozni fogunk.
– Az Isten áldja meg önt.
– Mondja inkább: az Isten bocsásson meg.
Gyula vette kalapját és indult.
Serena az ajtóig kisérte; Gyula már kilépett, Serena visszatartá:
– Egyszer sem mondja ön: «rossz hugom?»
Gyula érzékenyen ragadta meg a szép hölgy kezét.
– Isten veled édes, édes jó hugom.
Serena várt, míg az ajtók bezárultak Gyula után; azután visszatért szobájába s a pamlag végében leomolva, összetett kezeire fektetett homlokkal sokáig, sokáig imádkozott.
Sokat kellett imádkoznia, hogy azt az átkot mind ellensulyozza, a mit odaát a másik szobában egy feldühített fenevad ellene a poklokra küldött.
Adorján most már dühösen kezdett fel s alá járkálni szobájában, mint egy valóságos kalitkába jutott hyéna.
Ily szándékos meggyaláztatástól minden csepp vérnek méreggé kell válni.
Ez irtózatos némber nem találta elégnek, a mit más nő tett volna, hogy midőn kedvesét megvetni tanulta, azt levélben tudassa vele: vakmerően magához hivá, bezárta egy szobába s ott hányta szemére egy harmadik füle hallatára alávalóságait.
E jelenetnek szomoruan kell végződni.
A ki hyénát produkál a közönségnek: legyen rá készen, hogy annak egyszer eszébe juthat a szégyenítő korbácsütésre fékezője torkának rohanni s a bámulók szeme láttára összemarczangolni azt.
Egy gyönge asszony! Ilyet merni egy férfi ellen! A kinek csak az öt ujját kell összeszorítani, hogy belőle a lelket kioltsa.
Arra iszonyú esküt tett magában, hogy ezt a nőt meg fogja ölni. Nem fog többet kaczagni azon, a mik ez órában történtek. Először őt, azután saját magát.
Felöltözött; kétcsövű pisztolyát felső kabátja zsebébe tevé, gyertyáját odabenn eloltá s megfogta a közajtó kilincsét, hogy azt sarkából kiemelje. Ez nem lesz nehéz munka. Ha zaj lesz belőle, legyen zaj. Két lövéssel úgy is vége lesz mindennek: az emberek aztán találgassák, hogy miért történt ez?
Egy perczre megállt, mert Serena hangját hallotta. A grófnő szobalányát költé fel, hogy készüljön az a tovább utazásra, fogassa be a lovakat.
A szobaleány ásítozva ment ki, mint a kinek kedve ellen esett legjobb álmát félbeszakítani.
És azzal Serena egyedül maradt a szobában.
Most Adorjánnak egy új gondolat fordult meg agyában.
Minek volna a zajütés, minek volna az öngyilkosság? Alkalom van a boszú büntetlen kitöltésére: az ajtót sarkából hirtelen kiemelni; azzal a nőre rohanni, száját egy selyemkendővel betömni s ott tartani, míg meg nem fullad; – és azután rázárni az ajtót és menekülni a világba.
A mint e gondolat felforralta agyát, hirtelen azt hallá, hogy Serena felől a kulcs elfordul a zárban s önkényt feltárul előtte az ajtó: a hölgy ott áll vele szemközt, – egyedül.
A fenevad visszavonult e tekintet elől. Arcza sápadt volt és haja szétzilálva; fogai egymáshoz verődtek; tagjait zsibbasztó félelem állta el; nem birta kiállni ezeket a szemeket.
– Nos, uram, szólt Serena nyugodt, csendes hangon. Nem utazunk-e tovább? Én készen vagyok.
Adorján ajkain valami fehér tajtékszerű hab mutatkozott, szeme fehére csupa vér volt; a selyemkendőt, melyet kezében tartott, görcsösen gyürte össze.
Háromszor is meg akart szólalni, de mellét úgy összeszorítá valami, s a mint hangjához jutott, egészen be volt rekedve!
– Azok után, a miket a grófnő az imént – itt e szobában – beszélt – lehet-e arra gondolni?
– Ön tehát hallgatózott? csattant fel Serena büszkén. Még azt is? – Fi donc!
Azzal végig nézte, kevélyen, méltóságosan, megölő szemekkel a férfit, ki e kevély tekintet előtt semmivé lenni érzé magát; – visszatámolygott sötét szobájába s a hol nem érte a gyertyavilág, végig veté magát a pamlagon s mint a vert hyéna, a kezében tartott selyemkendőbe harapott; azt rágta összevissza.
És azután hallá, mint hagyja el a szobát Serena, mint megy végig a hosszú sötét folyosón, a vendéglőben mindenki alszik; és akkor azt képzelé magában, hogy ő most lábhegyen utána siet: a hosszú, hangtalan sötét folyosón utóléri, ott nem láthatja büszke szemeinek villogását; ott megragadja hosszú selyemhaja tekercseinél fogva, ott lábai alá gázolja, szép termetének istennői kecsét sarkával tiporva össze; ott megfüröszti meleg vérében kezeit, s hosszú hajánál fogva végig vonszolja maga után a hideg kőpadlaton, míg egy élő ideg mozdul benne.
És mindez csak hagymáz-képzelet volt: ott feküdt ő zsibbadtan, tehetetlenül a sötét szobában s nem bántott senkit, csak a fogai közé akadt selyemkendőt.
Azután még sokáig figyelt, nem hallhatja-e még egyszer hangját annak a bűbájos nőnek, a kit már magáénak hitt, a kivel pompázhatni képzelt, a kinek szépségétől megittasult? Mire való lett volna neki ezt a hangot még egyszer hallani? mért várta azt olyan nagyon? – Sohasem hallotta többet.
Csak azt hallá, hogy egy idő mulva ajtók nyiltak, lovak dobogtak, hintó gördült, kapu záródott s azután ismét csendes lett minden. Éjszaka volt még.
Ekkor aztán fölkelt; elgondolta magában, hogy a kerek földön nincsen olyan nyomorú ember, mint ő; s azzal a selyemkendőből kötelet csavart, hurkot csinált rá, keresett egy nagy szeget a falon, a mi egy embert meg fog birni; a selyemkendő egyik végét hozzá kötötte, azután kezével belekapaszkodva megpróbálta, elég erősen tart-e? Azután meggondolta magát: ez rút halál, s csendesen ismét lebontotta a kendőt a szegről.
Az ember nemes ember és pisztolyai vannak. És ez sokkal szebb halál. Egy kettős csövű fegyver, egyszerre mind a két ravaszát elrántva, bizonyosan öl. Csupán az a kérdés: a szívbe-e, vagy a homlokba? A szívbe lőni érdekesebb; az arcz épen marad; de nem eléggé bizonyos. Ha a kéz rosszúl irányoz, nem lesz rögtön halál; sokáig lehet vele kinlódni; a golyó a bordákban megakadhat és félremegy. A főbelövés biztosabb, csakhogy ez elékteleníti az arczot; könnyen széthordja a koponyát s ez rút látvány lesz.
És azután sokáig elnézegetett a pisztoly kettős üregébe, e két fekete barlangba, a mikben a halál madarai laknak, felhuzta a sárkányokat, a cső végét a szájába fogta és elgondolta, hogy milyen különös az, most csak egy nyomás a mutatóujjal és nincs többé körülötte világ, és azután megint kivette szájából a pisztoly végét, leeresztette a sárkányait s visszatette a tokjába.
Nem volt ennek bátorsága se magát, se mást megölni soha.
A jámbor tiszttartó azok után, a miket a hajnal kelő fényénél látott, nem gondola egyebet, mint hogy ebben ime ő is megnyugodjék s visszatérjen Somlyóházára.
Mert, hogy mielőtt a grófot az esetről tudósítaná, elébb okvetlenül szükséges az eljárás módszerei fölött nejével értekezni, azt már csak mindenki meg fogja engedni, a kiben egy szikrája az alkotmányos érzületnek s a parlamentáris kormányzat iránti tiszteletnek világít.
Mit hágy helyben az asszony?
E végre tehát elébb haza utazott; a családi konferenczia azt állapítá meg, hogy Máté úrnak elébb levélben foglalva kell előadni az eseményeket egész odáig, a hol Serena grófné útra indul, ő pedig kiséretére incognito vállalkozik.
Ez a levél hadd menjen el elébb a postán.
Rögtön utána másnap üljön kocsira Máté úr s igyekezzék le Kolozsvárra. Ott ejtse úgy a dolgot, hogy külön találkozhassék a gróffal, s annak szép óvatosan mondja el, a miket élő szemeivel látott.
Így legjobb lesz.
Tehát Málai még az nap és másnap otthon maradt s csak a következő hajnalban indult útra Erdély fővárosa felé.
Tiszttartó úr nem szokott lóhalálában utazni; ezuttal elég ideje levén estig helybe érkezni, csendesen koczogott két mokány lovacskájával, ekhós szekerével s nem törődött vele, ha az utána jövők akárhányszor elkerülik is.
Szamosujváron innen, a fürdőház előtt van egy csárda, ott szokott rendesen megetetni. Ismerték már, mintha otthon volna.
Az örmény csapláros nem is teríttetett neki külön asztalt, hanem szokás szerint csak a családi terítékhez ülteté, a mi igen jó szokás. A vendégre nézve nagyon megnyugtató az, ha látja, hogy a vendéglős is abból a borból iszik, a miből neki töltött.
– Mo nogy járás van ezen az uton. Szólt a komoly örmény úr, azzal a sajátságos kiejtéssel, mely a nyelvnek csaknem tréfás lágyságot kölcsönöz. Csak az imént jöve egy ári hintó, abban öle egy fiatol ór, a ki megrendele neki magának négy friss lovat és meg azonkivül megparancsolá, hogy másik négy ló álljon a szerszámban, mojd megjön nemsokára egy másik hintó annak megkell.
– Vajjon ki lehet, a ki úgy siet?
– Bizony, ki lehet?
Arra aztán neki állt a két férfiú találgatni, vajjon ki lehet?
– Talán staféta jön, ő felsegitül a ki a kormányzót hivatja?
– Talán beteg valaki Kolozsváron, s Bécsbül hoznak neki doktort?
– Talán a török követ megy Bukaresztbe, az siet olyan nagyon?
– Vagy talán szökik valaki, valahonnan, valami elől.
– Én bizony nem bánom, szólt stoikus nyugalommal a vendéglős; csak fizesse meg az árát a hajtásnak.
– Én sem sokat törődöm vele.
Alig egyeztek meg abban, hogy kölcsönösen nem fognak azon bánkódni, ki és mi utazik ilyen nagy sietséggel? midőn ostorpattogás, trombitaszó, kocsirobaj jelenté, hogy valaki érkezett a vendéglő elé. A kocsi azonban kivül maradt a kapu előtt, nem hajtatott be. Csak azt várták, míg a lovakat kifogják s ujakat fognak elé.
Az érkezett hintó csupa sár volt, mert egész nap esett az eső, s ezzel összefüggésben az oldalait védő oldalbőrök is mind le voltak csatolva, nem lehetett bele látni.
Pedig mind a vendéglős, mind vendége, daczára a neutrálitási fogadalomnak, az ablakhoz sietének, hátha lehetne valamit kitudni abból a hintóból?
A bőrfüggönyök azonban meg sem mozdultak.
A vendéglős diplomatiai fogáshoz folyamodott.
– Te Jutka! szólt tányérváltogató szolgálójának; elmenj ahhoz a hintóhoz és szólj be neki: hogy ha nem parancsol-e valamit ő excellentiája?
Jutka futott ki a parancscsal; körülkerülgeté a hintót, sehol bele nem tudott nézni, utoljára aztán csak úgy találomra interpellálta. A választ megkapta és visszajött.
– Nos, mit parancsol ő excellentiája?
– Lovakat mentül előbb, meg egy pohár vizet.
– No azt miért ne adnál neki. Milyen az az ór?
– Nem láttam én.
– Milyen a hangja?
– Jól van, hát itasd meg.
Azzal ismét az ablakhoz álltak: most már csak ki fogja legalább a kezét nyujtani, hogy a poharat elvegye; arról majd megláthatni, van-e rajta arany paszománt, zsinór, hajtóka vagy prém? generális-e, vagy basa, vagy doktor, vagy pedig muszka herczeg.
A szolgáló megjelent a pohár vízzel az egyik kezében, meg egy fekete korsóval a másikban, hogyha talán még egy pohárral tetszenék. Erre aztán a bőrfüggöny egyik hajlása kissé fölemelkedett s kinyult egy kéz a pohár után, mely pedig nem volt semmi katonatiszt, sem török úr, sem doktor, sem muszka herczeg keze, mert az a legfinomabb fehérebb hölgykéz volt.
– Hiszen az az ór kisasszony. Dörmögé a vendéglős lehangoltan. S azzal mindaketten visszaültek az asztalhoz, a hol azután sokáig eltanakodtak még azon a rendkivüliségen, hogy egy úri dáma mi oknál fogva siethet ilyen nagyon. Abban aztán megállapodtak, hogy bizonyosan haldoklik valaki a familiájából, azt akarja még életben találni.
Néhány percz mulva be voltak a hintó elé fogva a pihent lovak, trombitaszó, ostorpattogás, kerék- és patkórobogás hirdeté, hogy az utazás tovább foly és többet nem törődött vele senki.
Málai uram időt szokott adni a lovainak utazás közben; maga szokott utána nézni, hogy kellő korszakokban legyen neki szolgáltatva előbb a széna, azután az abrak, utoljára a víz, azután még egy kis széna, mert a ló ebédje ugyan kevés szakácsművészetet kiván, de a tálaláshoz nagyon kell érteni.
Csak úgy délután felé vett azután bucsút gazdájától, kifizetve neki ételt és italt, abban az árban, a mibe annak magában került, mert hisz az örmény kocsmáros nem a vendégei falatján gazdagszik meg; s azután elhelyezé magát szekerébe s úgy engedvén az égiek, egész Kolozsvárig békén szunnyadozott.
Kolozsvárott az urasági majorba volt megszállás, ott volt a tisztség számára is leszálló szoba, a hol átöltözködhetett s nagy szívdobogással ballagott az úri lak felé, mely a főpiaczon vala.
Valakinek rossz hírt vinni, soha sem tartozott a kellemetes missiók közé; de rossz hírt vinni azzal a szándékkal, hogy azt úgy kell előadni, mint jót, és meg lenni felőle győződve, hogy rossz: erre csakugyan præcedens eset nem jutott eszébe Máté úrnak az ó és új testamentomból.
Mert ha veszi az ember Éli esetét, a hirnök annak sem mondá: uram örülj, nem kell már őrizned a frigyládát, mert elvették a filiszteusok; hasonlóképen Jób pátriárkának sem mondá a cseléd: bizzál uram, nem kell már szénáról gondoskodnod, mert tevéidet agyoncsapta az akol; szent Dávidot sem biztatá a követ, ki Absolon lázadását tudtára adá: bizzál uram, mert a fiadat ugyan szereti a te néped; egyedül ő az a szerencsétlen, a ki mint valami kedves eseményt kénytelen előadni azt a dolgot, hogy Kalondai Serena grófnő Borcz Adorján gróffal itt meg itt találkozott, csalhatatlan körülményei között a találkozni akarásnak, s hogy itt már most nincs egyéb hátra, mint az esetet örvendetes tudomásul venni.
Tiszttartó úr előbb saját lakosztályában keresé a grófot, ott azonban csak a pitvarnokot találta, kitől megtudta, hogy a gróf odaát van nejénél s hogy Máté úr jöveteléről értesülve van már, rendeletbe is adta, hogy a mint megjön, utasítsák a grófnő lakosztályába.
Ez kellemetes lesz; gondolá magában Máté úr, tehát a grófné is én tőlem tudjon meg mindent. No ha most innen ki nem vernek, hát akkor sehonnan sem.
Egészen más lépcső vezetett fel a grófnő szobáiba; Máté úr aggodalmasan számlálá meg a lépcsőket, a míg felment, s nevelte rossz előérzetét, hogy minden lépcsőszakasz páratlan számban ment ki. De csak mégis felment.
Az előszobában felkérte a szolgálattevő inast, hogy szólítsa ki egy szóra a grófot. Az visszajött azzal az izenettel, hogy csak tessék besétálni.
– Mások is vannak odabenn?
– Mind együtt vannak, s egy pár idegen úr is.
– Jó kedvük van-e?
– Nagyon jó kedvük van.
– No, gondolá magában Málai Máté, már ez aztán csak Isten ellen való vétek lesz, egy ilyen szép jó kedvet elrontani. Pedig hát csak el kell azt rontani.
A grófnő szobáin nem voltak ajtószárnyak, csak hosszú nehéz függönyök, két három terem lakói hallhatták egymás beszédét s ha nem látták is egymást, úgy vehették, mintha egy szobában volnának.
A grófon és nején kivül Rajcsovics, a bánáti ismerős volt az első teremben; kit mindjárt az első üdvözlés után úgy mutatott be a gróf, mint leendő vejét.
Málai Máté forró szavakban gratulált a derék úrnak; igazán angyalt kap nőül a szelíd grófkisasszonyban.
A szelíd epithetonnál mindenki mosolygott: Málai Máté el nem tudta gondolni, miért?
De mind a mellett is nem volt szándéka idejövetele indokairól beszélni; sokkal érdekesebbnek vélte azt tudakolni, hogy nem fognak-e ma ő nagyságaik elmenni a szinházba?
– Ma nem, felelt a gróf, mert mindenféle családi ünnepélyünk van, a mire ön is hivatalos lesz.
(Családi ünnepély. Ezt gonosz munka lesz egy rossz hirrel megzavarni. Ha a gróf nem fog tudakozódni Serena grófnő felől, ő ugyan egy szóval sem hozza elő ma. Bár csak a levelét ne kapta volna!)
Mily nagy volt azonban ijedelme, midőn a gróf tárczájába nyul s onnan az említett levelet vonja elő.
– Kedves Mátém; öntől ma reggel egy levelet kaptam.
Málai Máté úgy kezdé érezni, mintha annak a karszéknek, melyen ül, valami titkos gépezete volna, mely azt felfelé emelgetné. Hogy felelhessen e kérdésre itt ezen a helyen?
– Igen is, kérem alássan. Egy levelet? Mi van abban a levélben?
– Hát hiszen ön tudja; mert maga irta.
– Igazság, hogy én irtam. Az valóban igaz.
– Azt irta ön benne, hogy Serena leányom utazik.
– Igaz, igaz, ezt irtam, hogy Pozsonyba utazik. Emlékszem már rá, felelt a jó öreg úr, mintha valami olyan történt volna vele.
– Már most én szeretném tudni, hogy mi történt tovább?
– Hogy mi történt? (Valamit mégis csak kell vallani.) Igen is. Tehát másnap csakugyan befogatott a hintóba és elhajtatott a kastélyból.
– Látta ön elmenni?
– Igen is láttam; sőt, a mint el méltóztatott hajtani, én készen tartott szekeremen rögtön utána ügettem és azontul egész reggelig nyomában maradtam; nehogy éjszaka valami baj érhesse.
– És azután?
– Azután?
– Hol hagyta el?
– Hogy én hol hagytam el? (No most jön a haddelhadd!) Egy helyen megméltóztatott állni a hintóval az erdőben.
– Az nem rendkivüli eset.
– És ott letetszett szállni a hintóból.
– Még azt is hajlandó vagyok föltenni róla.
(No de most?) Máté úr hallotta, hogy a mellékteremben is vannak, vidám hölgybeszéd hangzott ki onnan, közelgő öltönysuhogás figyelmezteté, hogy olyan hallgatók támadnak, a kiknek talán nem is kellene mindent hallaniok, ez aggodalmas helyzetében a mint megfordítá fejét, hogy hátra tekintsen, csaknem úgy maradt a feje. A kit maga előtt látott, az nem volt más, mint Serena, ki vidám mosolylyal támaszkodott Cecil vállára; a két hölgy mögött láthatta még Gyula ismerős arczát.
– S hát aztán, mikor leszállt? sürgeté Málait a gróf tréfás kegyetlenkedéssel.
Máté úr egy ravasz fordulatot tett szorultságában.
– Hát azután megint felült a hintóba, – megfordult, – és visszahajtatott Kolozsvárra.
Csaknem leszédült a székről, míg annyi roppant hazugságot ily hirtelen kigondolt, elmondott – és maga is elhitt.
A mire aztán a legáltalánosabb kaczaj tört ki egyszerre minden oldalról.
A kisded férfiu ajkai és szemei nyitva maradtak bámulatukban.
Mi nevetni való van itt?
A zavarból Serena segíté ki.
– Ne mondjon ön érettem több históriai falsumot, kedves Máté bácsi. Én már megvallottam mindent. Ha ön volt az, ki az ekhós szekéren mindig nyomomban járt, akkor azt is látta, hogy egy hintó jött velünk szemközt, abban pedig egy fiatal ember ült; – nem: aludt. Azt a fiatal embert én felébresztettem pisztolylövéssel. Ugy-e igy volt?
– Valóban igaz, szólt Máté úr, lábait maga alá kapva.
– Akkor az megismert, leszállt; a kocsis kezéből kivette a gyeplőt, s maga hajtotta lovaimat. Egész Szathmárig jött velem. Ott az éjszaka utolért; én szállást nyittaték, három egymásba nyiló szobát. A középsőt elfoglaltam én, a balfelőlit szobalányom, a jobbrólvalót ő. Én egy perczre bezártam őt, hogy átöltözzem. E percz alatt felkeresett leendő sógorom.
Máté úr karikaszemekkel nézett Rajcsovicsra, s meghajtá magát.
– Nem az! szólt Serena; hanem Gyula, Cecil mátkája.
Máté urat egyre nagyobb csodák környékeztek. Hát ez a másik akkor…?
– Gyula azt kérdezte tőlem, miért hivattam? És én akkor elmondtam neki, hogy vezessen szülőimhez vissza. Én azt az embert, a kit fölvettem a sárból, ismét visszadobom oda, a nélkül, hogy kezemhez ragadt volna a szennye. És ez az ember hallgatta azt mind az ajtón keresztül. És haza jöttem, keresztbe tettem a két kezemet, hogy ime verjék rá a vasat.
– A mit azonnal meg is tettünk, szólt meghajtottan a gróf, Serena kezét megfogva s Rajcsovicséba téve. Itt van a te lánczod; s ez, mondhatom, erős láncz lesz. Ezt nem hagyod ott az oltárnál.
– Csak «az ásó, kapa választ el», szólt Serena, érzéstől ragyogó szemekkel.
Most már aztán Málai Máté uram is értett mindent.
– Hát ugy-e, hogy van okunk családi ünnepélynek nevezni ezt az estét?
– Valóban.
Serena bűnbánólag odatérdelt anyja lába elé, arczát annak kezére nyugtatva. A grófné lehajolt hozzá, megsimítá fejét és megcsókolá leánya homlokát.
… Talán először évek óta!
Borcz uram, azóta, hogy Adorján fiát gróffá tette, arra a hitre tért, hogy most már egy gróf apjának nem illik birkásnak lenni többé.
A rózsaligeti kastélyt, a szerzett uradalommal együtt egyenesen Adorján nevére iratta, hogy a tömérdek örökségi adót megtakarítsa vele.
Még a vételár kifizetése után is egész százezer forint készpénze maradt. Ezt magának reserválta.
Adorján az uradalomból rangjához illően élhet, a grófi feleség is hoz a házhoz valamit, apai öröksége rögtön kiadatik, Adorján első úr lehet azon a környéken.
Legyen is az. Legyenek neki is agaras paripái, a mik futtatáskor az ujságban kijönnek, czifra cselédjei és hivatalnokai, a kik méltóságos úrnak czimezik, mert ez őt mind megilleti.
Adorján grófilag el van látva, s a mellett Borcz uram is úr maradt.
A százezer forintjával letelepedett egy tiszamelléki városba.
Százezer forint! Készpénz!
Ki látott ebben a városban valaha annyi pénzt egy rakáson? Senki! Még az adószedő sem.
Ez annyi pénz, a mennyit elkölteni teljes lehetetlenség.
Borcz uram, mikor Rózsaligeten regnált, felszámított minden garast, a mit saját szükségeire kiadott. Mind fel volt az jegyezve a kalendáriumba. Az sem telt meg vele. S mikor esztendő végén összeadta, kisült, hogy soha sem haladta az meg a száz rénes forintokat.
S ha már most elgondolta Borcz uram, hogy ezentúl neki minden évben, törvényes hatos kamatu jövedelem mellett tizenötezer váltó forintot kell valamire elköltenie, akkor egészen meg volt elméjében zavarodva.
Mire lehetne ilyen iszonyú pénzt elkölteni? Jó bor, jó étel, jó élet. Erre el lehet költeni, tegyük fel, tiz forintot. Legyen kerek summa négyezer forint. Még tizenegyezer marad. Szabóra, csizmadiára, üsse kő! menjen el kétszáz forint; – koldusnak, iskolának s más afféle tribulatiókra, legyen az ember generosus! számítson megint kétszáz forintot; még ez is csak négyszáz; – kocsit lovat tartson az ember, kerüljön az hatszáz forintba. Marad még tizezer forint.
Mit kezdjen az ember ennyi fölösleggel, ha csakugyan nem akarja magát többé a vagyonszaporításra adni?
Egy napon a Tiszaparton sétálgatott Borcz uram s nézegette az épen érkező gőzhajót, mely akkor kötött ki a kiszálló hidnál.
Borcz uramnak rettentőmód megtetszett ez a magában járó alkotmány. Abban a perczben elhatározta magát, hogy ilyet ő is fog készíteni.
Jól megtessék érteni a dolgot: – nem készíttetni, hanem készíteni.
Mert ha az jutott volna Borcz uramnak eszébe, hogy kiadjon egy kis százezer forintot, azon vegyen magának egy gőzhajót, azt valami olyan vizen elereszsze, a hova a szabadalmazott gőzhajózási társulat előjogai ki nem terjednek; vagy pedig tartsa dugaszban addig, a míg amannak kiváltsága letel, s addig használja kukoriczamorzsolásra; hát akkor azt mondanák, hogy vállalkozó szellemü férfi; de nem azt cselekedte; ő maga akarta kitalálni, hogyan lehet egy hajóval két kerékkel megindulni a vizen, a nélkül, hogy valami állat huzná.
Ebbe a vállalatba úgy ölte bele az ezereket, mintha csak az ablakán hullottak volna be.
Egy ember, a ki soha a mathesis szabályait nem tanulta, most rávetette magát, hogy saját fejéből kitaláljon egy olyan csudát, mely magától mozog. Kovács, lakatos, bádogos, ács, molnár, kerékgyártó fát faragott, szegezett, kalapácsolt megrendelésére csodával határos egyenes, görbe rudakat, lemezeket, kerekeket, korongokat, gerendélyeket; de azt egyik sem tudta, hogy mire való lesz az, a mit csinál. A szörnyű hajó ott állt az öbölben, belemenni senkinek sem volt szabad; csak a készítő mestereknek, azoknak sem látni mindent, csak épen a mi rájuk volt bizva.
A hajó természetesen nem mozdult helyéből soha, de megmozdult a helyett Borcz uramnak a háza, még pedig úgy kimozdult a lába alól, hogy ott is hagyta.
Úgy történt ez, hogy nagy gépészeti mániájában egyszer másszor Borcz uram annyira kifogyott a költő pénzéből, hogy az ácsoknak nem fizethetett: ekkor aztán arra a felfedezésére jött, hogy pénzt könnyü kapni, ha az ember váltót ir alá. Azt azonban ismét elmulasztá megtanulni, hogy a váltó napjára úgy kell ügyelni, mint a sátoros ünnepre, mert azt nem lehet husz esztendeig elhuzni, mint a zálogos pert. Egyszer aztán odajutott, hogy beperelték. Ekkor látta át végre, hogy vannak emberek a világon, a kikkel nem lehet tréfálni.
Nagy szorultságában, mikor már épen arról volt szó, hogy a nagy háza mindjárt odahagyja és más gazdához költözik: kap egy levelet a fiától, a melyben az tudósítja, hogy ma tartotta menyegzőjét egy baronessel, s nagyon örülne, ha apját minél előbb láthatná.
Az öreg mindjárt kocsira ült; sietett Rózsapallagra. Ott a kastélyban lakó fia bizonyosan hatalmasan ranzsirozta magát egy bárónőveli házassággal; ettől most vissza lehet kérni valamit azokból a százezrekből, miket grófi méltóságának fenntartása végett rávesztegetett.
Az öreget elegáns inasok emelték le kocsijából, s vezették fel a kastélyba. Adorján maga lejött eléje, s nagyon örült, hogy újra ölelhette, sok évi távollét után, míg a külföldön utazott. Azután, hogy az öreg kimosdózott az úti porból, bevezette a baronessehez, hogy bemutassa.
A baronesse látása által csakugyan nagyon meg volt lepetve az öreg úr. A baronesse nem igen akart másképen beszélni, mint francziául. Ő pedig így nem értett.
– Te Adi! sugá a fiának az öreg, nekem úgy tetszik, hogy a te baronessed szörnyű módon hasonlít Torhányi Amáliához.
Adorján nagyot nevetett.
– Ördöngös szemed van atyus. Hát hiszen ő maga az. Mindig egymásnak szántál bennünket, végtére is összekerültünk.
– De hát hogyan lett ez baronesse?
– No, tudod, Ludvéghy után.
– Elvette volna a báró?
– No csak úgy.
– Hát most meg te vetted el?
– Hát mért hittál most engemet e miatt ide oly heventén?
– Tudod öreg, néhány apró zsenánt adósság üldöz, szeretnék tőled kölcsönözni.
– Üm. Hiszen magam is azért jöttem hozzád oly készséggel, mert én meg tőled akartam kapni…
Nem sok évnek kellett elmulni, hogy Amália, ki tökéletesen tönkre tette Ludvéghy bárót, Borcz Adorjánt is a kapczáira juttassa. A kereskedő leánya remekül értett gazdaságok elpusztításához.
Az öreg Borczot is látták a Tiszaparton, mint gabnasensált ácsorogni, foltos téli kabátban, más szolgálatában. A mit épített, házai, hajói, mint használhatlan építési anyag jutottak kótyavetyére. A mit uzsorán nyert, uzsorán elveszté.
És az alatt a táblabiró fia és a gróf leánya, mint szerény gazda, mint szorgalmas gazdasszony, ha kincseket nem is, de független, senkinek nem bókoló állást tudtak kivívni maguknak.
Ime, ez a «felfordult világ».