Harangi úr biz azt elvitte magával.
A gyászoló felek után következtek a szomszédasszonyok. No hisz azoktól hallott még sok szépet magáról a boldogult lélek, a míg testi porhüvelyét felöltöztették. Hej, hogy nem ereszthette meg rájuk a nyelvét! Dante ezt az egyet, a fődolgot, kifelejtette a «pokol»-ból: mikor a szomszédasszonyok elkezdenek sincerisálni az ember felett s az ember nem feleselhet vissza!
Ezeknek eltávozta után következtek a virrasztók.
Régi jó szokás szerint, tekintélyes halottak fölött virrasztani volt szokás. E czélra szolgáltak a kis diákok, műnyelven «dárdás»-ok, a kik egész éjjel a halottas szobában gyászénekeket énekeltek. Hogy torkuk ki ne száradjon, volt gondoskodva számukra illendő mennyiségű, gondosan megvizezett karczosról, de biz azok, mikor már vették észre, hogy mindenki alszik a háznál, többet anekdotáztak, mint énekeltek.
– Látod, hogy meghalt a professorné!
– Látom, nem is leszek professorné soha, hogy meg ne haljak.
– Élve mégy a mennyországba?
– Mint Illés próféta.
– De mint Zöld Marczi.
– Szegény asszony! pedig milyen jó asszony volt, ha az ajtóhoz nem szoríthatta a sarkamat, akkor nem ütött hátba.
– Szegény professor úr! milyen nagyon meglesz szomorodva! Három hétig folyvást borsót főzet a coquián számunkra buvában.
– Van is rá oka. Nem ő találta fel a perpetuo mobilét, mégis ő vesztette el.
– Hehehe! A Mártha asszony nyelvét!
– Irj rá epitaphiumot te.
– Hát a professorra mit irnál, ha meghal?
Erről aztán egész adomagyűjteményt mondtak el egymásnak a vásott suhanczok tréfás epitáphiumokról, s akadt közöttük olyan novitius, a kinek még újság volt a:
S nagyokat röhögött rajta s aztán viszonzásul ő is elmondta, hogy Itt nyugszik Kis, kinek neve János is – A ki nem volt valami fis – Kális, hanem fis – Lederbül dolgozó csis – madia Mis – kolczon. Ezért aztán fabaraczkot kapott a fejére minden oldalról, hogy mert olyant mondani, a mit már mindenki ismer.
A boldogult pedig buzgón fohászkodott az egek urához, hogy csak még egyszer térhetne a világra vissza! nem az élet muló örömei után való bűnös vágyakodásból, de csak azért, hogy ennek a sok istentelennek az üstökét és kontyát még egyszer amúgy Istenigazában jól megczibálhassa.
Mely óhajtása hogy miként teljesedett? azt majd megtudjuk időjártával.
Azért azonban, hogy gyász van a háznál, a hivatalos teendőket csak el kell mégis végezni.
Az esperes (mivelhogy a püspökség jelenleg «vacat») mára hívta össze a consistoriumot az akadémika promocziók elintézése végett.
Mi az az akadémika promoczió?
Az magyarul: akadémiára való promoveáltatás.
Tudniillik, az levén a rendszer, hogy az iskoláit jól végzett theologusnak alkalom nyujtassék külföldi akadémiák látogatására s azokban hittudorrá, vagy tanárrá kiképeztetésére: e végből az illető felruháztatik három évre népnevelői állomással. Tehát a czél: az, hogy valaki pénzt szerezzen; az eszköz: a népnevelés.
Az illető aztán az első esztendőben azt teszi, hogy a kollégiumban csinált adósságait fizeti; – (hát akkor hogy volna kedve tanítani?) a másodikban próbálgatja, hogy hogyan kellene tanítani? a harmadikban meg már úgy is kifelé áll a rudja; hát de bolond volna, ha tanítana! Mikor aztán elvégezte, akkor jön utána a másik s az három esztendeig megint így tesz.
S aztán dehogy megy akadémiákra! Vagy szerzett pénzt a három év alatt, vagy nem szerzett. Ha nem szerzett, akkor nincs neki mivel; ha pedig szerzett, akkor már többet tud, mint az a külföldi professor, s inkább beáll prókátornak s lesz belőle: Isten szolgája helyett, embereknek ura.
Épen egy ily jó kövér ekklézsia volt üresedésben, a mi igazán megérdemli az akadémika promoczió nevet: a törkölyösi.
Két competitor volt rá: az egyik Dallos Ádám, a másik Nyaviga Lőrincz.
Amazt a törkölyösiek maguk kivánták maguknak, emezt pedig a vaskalaposok óhajtották nekik adni.
Nyaviga Lőrinczet ajánlotta szerénysége, kedvessége, alázatossága, de különösen azon felőle táplált elővélemény, hogy valószinüleg ő fogja Tóbiássy úr leányát elvenni.
Ellenben Dallos Ádám hibái ezek voltak: eszes, jókedvű ficzkó volt, mindig első eminens; és fejét fennyen hordozó ember.
Azonban elvitázhatlan előnyei megint ezek voltak:
Először is ő volt a «nagy-botos».
Másodszor ő volt az «első bassista».
Tudjuk jól, hogy mi az a «nagy botos?» A hajdani tűzoltó diáksereg vezére, ki a «gerundiummal» tűzvész esetén elől rohant s előjoggal birt minden sövényen, palánkon keresztül utat törni a tűzvész színhelye felé, a fecskendők számára.
Az ilyen tizenöttel elébb eligált.
Az első bassista pedig a kántus büszkesége szokott lenni, s hangjában bírta a biztosítékát annak, hogy vagy a debreczeni, vagy a halasi, vagy a nádudvari lelkipásztorság elébb-utóbb reá szálljon.
Az ilyen húszszal elébb eligált.
Az az eligálás megint azt teszi, hogy ünnepek alkalmával a theologusok a legátiók közt anciennitás és classificatio sorozata szerint szoktak válogatni. A ki elébb volt, az jobbat kaphatott. Már most tehát a ki nagy-botos is volt, meg első bassista is, az harminczöt előtte következőn ugrott keresztül egyszerre, s előttük eligált. Volt az ilyennek aztán elég irigye.
Már az pedig el volt határozva, hogy Dallos Ádám semmi esetre ne kapja meg a törkölyösi rektoriát. Miért? Azért. Mivelhogy a törkölyösiek mindig azt mondták, hogy ha egyszer egy kedvük szerint való rektort kaphatnának, a néptanítói állomást rögtön állandósítanák, annak a kedveért új iskolaházat építenének, a templomba orgonát hozatnának, a fizetést megdupláznák. A mi így abstract véve mind igen jó volna; de akkor megszünnék az akadémika promoczió, több diák nem mehetne Törkölyösre utiköltséget szerezni, a mi főczél – s annálfogva szükségképen úgy intézendő az állapot, bölcs előrelátás mellett, hogy a törkölyösiek mindig olyan rektort kapjanak, a ki mellett a szivük örvendezzen, ha már a harmadik esztendő a vége felé közeledik, hogy újat kérhetnek helyette.
Dallos Ádám pedig épen az az ember, a ki már eddig is nagyon tetszik nekik; pedig még csak énekelni hallották, hátha még egyszer a búcsúztatóját megtalálják kóstolni!
Ezen a keserves napon tehát mind a két jelölt szigorú vizsgálat alá vétetett, s minden embertől kivánható tudományból kegyetlenül kiexamináltatott.
Nyaviga úr természetes, hogy igen könnyen átesett a vallatáson, annál nagyobb erővel ment az végbe Dallos úrnál, de végre is diadalmasan kiállotta. Olyan feje volt annak, hogy még azt is megmondta, hogy mely lapján van a könyvnek, a mit kérdeznek tőle!
Úgy kellett neki megfeszíteni az eszét, hogy a felelettől függ: kié legyen Törkölyös? s Törkölyöstül függ, hogy kié legyen Veronka?
– Hát édes fiaim, ti mind a ketten egyformán jól feleltetek, mondá, bevégeztetvén az examinatio, az esperes, ki ő maga is nagyon tudós férfiu volt, s beszédre csak a félszáját használta, a másik felét mindig befogva tartotta. Csak te öcsém, hogy is hínak? ne volnál olyan fiatal. Hát megtudod-e nekem mondani, mikor lesz a vén emberből fiatal?
– Igen is. Mikor a vén káplán ekklézsiához jut. Akkor lesz belőle fiatal pap.
– Ad hominem szóltál. De hát most feleljetek meg még egy pár kérdésemre, édes fiaim, a mikre ugyan még eddigelé senki sem felelt meg, de hiszen ti nem is lehettek olyan tudósok, mint én magam, a ki ezen kérdéseket alkottam. Ezeket csupán azért szoktam nektek feltenni, hogy az elbízakodottságot távol tartsam tőletek. Tehát legelébb is hány font füstöt lehet nyerni egy mázsa fából?
(Ezek és a következők mind olyan régi élczek, hogy a humor világában a kőkorszakot képviselik.)
Előbb Nyaviga úr felelt, szerényen és okosan.
– A füst voltaképen megfoghatatlan anyag lévén, s a mérőserpenyőt lefelé fordítani nem lehetvén, e kérdés a megoldhatatlanok közé tartozik.
– Jól van, fiam. A szerénység így szokta rendesen elismerni, a mit föl nem foghat; hát te, hogy is hívnak? mit felelsz rá?
Dallos vállvonva mondá: meg kell mérni a hátra maradt hamut, le kell vonni a fa súlyából, a mi hiányzik, az a füst.
– Ita est, felelt az esperes, egy negyedrész szájjal. No de most. Mi a legbecsesebb drágakő?
(Csakugyan a kőkorszakból szedi az élczeit!)
– Legbecsesebb drágakő a gyémánt, felelt meg Nyaviga úr, mely találtatik Braziliában.
– Sic, sic. Ezt szokták mondani valamennyien. Jól van, fiam. De nem úgy van. Hát te másik, hogy is hívnak?
– Engem Dallos Ádámnak hínak; a legbecsesebb követ pedig malomkőnek híják; mert ez a gazdájának hasznot hajt, a gyémánt pedig semmit.
– Accurate. De most adok fel nektek egy megoldhatlan feladatot: hol van egy kréta?
S ezzel az esperes úr, hogy egy czölöpépítészet korszakából való rúna-élczet is hozzon napvilágra, mely mint archæologiai lelemény nagy becscsel fog bírni mindenkor, ezt irá fel a táblára:
aaa s et in amamam a a!
– Ez az én epitaphiumom, édes fiaim. Melyet rajtam kívül el nem tud olvasni senki. Pedig ennek a jutalma a legjobb akadémika promoczió a Tiszán túl.
Nyaviga úr tudta, mit kell felelni.
– Én valójában sokkal csekélyebbnek érezem tehetségeimet, minthogy ily mélységes titok fölfedezéséhez csak hozzá is merjek fogni.
– Derék, emberséges ifju. Erroris agnitio est dimidia emendatio. A hibának elismerése fél megjavulás. No te másik; hogy is hívnak? Most állj elő! Ubi nota pernicitas?
Dallos hebehurgya ember volt, szeles észszel rögtön leolvasta a tábláról az epitaphiumot.
O (super) be! quid (super) bis? Tua (super) bia Te (super) abit!
(Ter) a es et in (ter) am a(bis).
– Mit is tetszett igérni a megfejtésért?
Az esperes úr az egész száját befogta a szájába.
Ez vakmerőség volt.
Nyaviga csak mosolygott magában. Hiszen ő is ki tudta volna mind ezeket találni; de tudta jól, hogy az esperes úr boszankodni fog arra, a ki az ő klepsidráit fel tudja állítani s a saisi titkait és sphynx-feladványait megfejteni merészkedik.
– Hm, hm, fiam, nem szeretem benned azt a túlságos nagy bölcseséget és confidentiát. Egyébiránt én a legjobb akadémika promocziót igértem a megfejtőnek, de az most nem üres; a törkölyösi pedig nem a legjobb.
– Elég jó lesz az nekem azért a kis charádáért.
– (S még ócsárolja az epitaphiumomat!) Tudjátok fiaim. Ketten vagytok, a kik egy conditióra competáltok; s nekem nem szabad személyválogatónak lennem. Mind a ketten præstanter feleltetek. Te, hogy is hívnak? több versatussággal, de te a másik nagyobb modestiával s mind a kettő egyenlő virtus. Azért mi elhatározók, hogy veletek sorsot fogunk huzatni. Itt ime a kalapban van betéve két czédula. Az egyik üres. A melyitek az üreset húzza: az itt marad, a másik megy Törkölyösre. No fiam, hogy is hívnak? te nyulsz bele elébb.
Ezúttal mégis csak Ádámnak az esze járt túl a vaskalapén. Élt a gyanúperrel, hogy mind a két czédula üres, a mi abban a tiszteletreméltó háromszegletű kalapban rejlik, s ha ő a kihuzottat megnézi, akkor aztán mehet el hosszú orral. Nyavigának nem kell húzni.
Hirtelen bekapta a czédulát a szájába s lenyelte.
– Quid fecisti!
– Lenyeltem a czédulát. Nem akartam magam látni, mit húztam, már most húzza ki a társam a magáét, abból megtudjuk, hogy mi volt az enyim?
– Perversus natio! szörnyedt föl az egész coetus.
– Világos! Ha az üreset húztam ki, akkor okvetlenül a czímes maradt benn. Ha az üres maradt benn, akkor a czímest húztam ki.
Megbukott a stratagema. Elő kellett adni a benmaradt czédulát s az is üres volt.
Így azután nollevelle oda kellett adni Ádámnak az akadémika promocziót, a mi soha sem fog többé disponibilissé lenni, mert azt a törkölyösiek rögtön állandó rektoriává fogják átalakítani, megházasítják a rektort, s akkor aztán az övék marad örökre.
– Ez veszedelmes egy ember; rebegé az esperes úr. Ez még valaha azon egyszarvú lészen, a ki mindnyájunkat megöklel.
Nyaviga úr azonban hosszú orral távozott el.
– Azért ne búsuljon domine: vigasztalá őt Harangi professor úr, utolérve a grádicson; ha elveszett is Törkölyös, de azért Veronka megmaradt.
Nyaviga úr vakarta a fejét, a mi napkeleti virágnyelven annyit tesz, hogy «én pedig jobb szerettem volna Törkölyöst a leány nélkül, mint a leányt Törkölyös nélkül».
A délután azonban arra volt szentelendő, hogy az elhunyt nagytiszteletű asszonyságnak a végső nagy tisztelet megadassék. Ez alkalommal esperes úr volt maga tartandó a halotti beszédet, Nyaviga úr pedig egy búcsúz tatót, melyet valamikor egy nálánál nagyobb poéta egy fiatal lánykára írt volt, s melyet ő azután átfordított élemedett asszonyságra; Ádámnak pedig még ez alkalommal harsogatni kellett ablakreszkettető hangját a szép harmóniás énekben.
Biz ennek már fele sem volt tréfa, a nagytiszteletű asszonyra. Mindenki, a ki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve; különösen az esperes úr kifogyhatatlan volt a másvilági gyönyörűségek magasztalásában, az e földi jóknak pedig oly legyalázását vitte véghez, hogy még az élő, szuszogó embernek is kedvet csinált hozzá, itthagyni tanyát és kollegiumot s elmenni Földvárra deszkát árulni; s bizony belebeszélte volna még abba a szegény halottba is, hogy jó lesz neki magát eltemettetni, ha szerencséjére a véletlen, – vagy mondjuk, hogy a gondviselés, – vagy mondjuk, hogy egy macska, segítségére nem jön.
Hiszen mindnyájan ismerjük azt az adomát, a midőn Gallina püspök épen így tetszhalottá levén, nosza rajta minden titkárja, cselédje, hozzá látott, hogy a míg nem jönnek az inventariummal, «dugd el, vedd el» a mit közel talál, elkaparinthassa. Volt pedig a püspöknek egy kedvencz majma is; hát ez a mint meglátta, hogy mindenki siet elcsízelni valamit a gazdájától, hogy ő se maradjon el a többitől, kapta a püspöksüveget, felrántotta a fejére, úgy iramodott tova. A tetszhalott pedig merev szemeivel látta ezt a furcsa figurát s a felett oly nagyon elővette a nevetési inger, hogy felszakadt az idegeit lekötő merevség; felkaczagta magát az innenső világra.
Épen egy ilyen nagy felindulás kellett a nagytiszteletű asszonynak, s ezt neki is megszerezte a macska.
Tudniillik, hogy a szomszédban kenyeret sütöttek. A temetési pompára aztán mind ott hagyták a befűtött kemenczét: a macska ott kastankodott; egy parázs ráragadt a farkára, azzal ijedtében felszaladt a padlásra; ott volt a sok száraz kukoriczahaj; az egy percz alatt lobbot vetett s mikor épen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: «tűz van!»
De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak itélet napján! Hagyd el kántus! «Ad arma!» a jelszó. Fusson oltani, a ki csak bir! mert ide ég a ház is.
El is futott az mind, diák, professor, esperes, s ott hagyta valamennyi a halottat, a ki a koporsó fedelén keresztül jól hallhatá a tűzi lármát, hogy milyen nagy égés van a szomszédban! Ha az ide átcsap, akkor ő háromszoros halált szenved.
De bizony két jó léleknek mégis eszébe jutott a halott is. Az egyik volt Veronka, a másik volt Ádám.
Veronka nem akarta elhagyni az anyját, Ádám pedig Veronkát.
– Oh, édes Ádám, gyere, mentsük meg szegény anyámat. Vegyük ki a koporsóból, vigyük el biztos helyre, a hol nem ég meg.
– Megteszem azt Veronkám kedves, a te jó szivedért.
De a mint odahajolt Ádám a megboldogultra, hogy kiemelje a koporsóból, a minek hirtelen lefeszítette a tetejét, hát az csak egyszerre a nyaka körül fonta a karjait, hogy a szegény Ádám majd nyavalyássá lett ijedtében s ő kiáltotta most már igazán, hogy «tűz van!»
De annál nagyobb volt az örömsikoltozás Veronka részéről, a mint a halottat feléledni látta; nem ijedt ő meg attól, hanem odarohant hozzá, s a míg a lábait kiemelte a koporsóból, százszor is összecsókolta azokat: «oh én édes jó anyám! feltámadtál az én imádságomra!»
A halottaiból feltámadott beszélni ugyan még nem tudott; de elég volt az tőle, hogy élt. Nem is volt ez nagyon discurálni való idő; mert már ugyan ropogott a tűz odakinn. Dallos hirtelen bebugyolálta a jámbor lelket a szemfödelébe, a koporsó födelét újra helyére szegezte (még akkor is tréfán járt az esze) s azután az ölébe vett alakkal, meg Veronka kisasszonynyal keresztül tört az eszeveszett sokaságon (mert mikor égés van, minden ember elveszti az eszét). Nem ügyelt ő rájuk senki; azt sem kérdezték, mit visznek? Veronkának volt egy Manczi nénje, a Czegléd-utczában, oda vitték a jámbor teremtést, az a jó lélek aztán megértve a dolgot, levendulaszeszszel meg tárkonyeczettel addig dörzsölte a feltámadott hátát és nyaka csigolyáját, míg lement róla a bőr, ellenben visszatért beszélő életműszerének teljes használata.
Na hiszen el lehet képzelni, hogy miket beszélt ez a meg- és visszaboldogult lélek Manczinak, Veronkának, meg Ádámnak? Alig tudták visszatartani, hogy ki ne rohanjon és a tíz körmével le ne húzza a bőrt megbántói arczáról.
Ádámot pedig ugyancsak keresték ez alatt mindenfelé. – Föld nyelte el? víz nyelte el? Sehol sincsen a «nagy-botos».
– Hát hiszen csak nem mehettem a selyem-tógámban tüzet oltani; védé magát, midőn végre előkerült. Akkor aztán ki is tett magáért. Megmutatta, hogy mit tud? Úgy járt az égő háztető gerinczén, mint egy Szent Flórián, s bontotta szét az égő gerendákat s hajigálta le a földre. A fecskendővel csak őtet locsolták, hogy meg ne égjen a zsarátnok között; de nem történt semmi baja; s félóra alatt a diákság a nagy-botos lelkesítő példaadása mellett szétmorzsolta az egész tüzet, nem terjedhetett az tovább. Meg lett mentve a professorék háza.
Arra aztán a harangokat is abbahagyták félreverni s újra kezdték a halottra harangozást; a tűzoltósereg megint összealakult kántussá s azon kormosan, felgyürkőzötten folytatá, a hol elhagyta:
A közben föltették az üres koporsót: a kik emelték, csak mondták: jaj de könnyű a jámbor! Nem csuda, hisz egyszer sem lakott jól életében!
És aztán vitték ki, folyvást biztatva útközben:
Az üres koporsót!
Dallos Ádinak kedve lett volna kiütni a kántus-prézes kezéből a taktusütő kottatekercset s nagyot nevetni közbe; de csak türtőztette magát! Hadd kisérje a vaskalapos levett vaskalappal az üres koporsót ki a temetőbe! Furcsa dolgok lesznek még ma itten!
A jó törkölyösiek a fölötti örömüket, hogy Dallos Ádit kaphatták meg rektornak, azzal igyekeztek kifejezni, hogy küldtek neki egy átalag hegyaljait, egy nagyszerű sonkát, egy döböz turót, meg egy embertelen nagyságú kenyeret.
Az meg már aztán minden erkölcs és vallás ellen való vétség volna, ha a diák, a ki ennyi elemozsinát kapott eltürné, hogy abból holnapra csak egy felhörpenthető korty, egy befaló falás is maradjon. Különben is ez most búcsúpohár, Dallos Ádi elmondhatja: «már engem visznek!»
Azon estére a kartársak mind meg voltak hiva Ádám szobájába egy kis kolláczióra s Nyaviga pajtás is. Nem szabad itt haragot tartani. S ha van harag, arravaló a pohár, hogy békítse ki.
De Nyaviga pajtás sehogy sem akart beleharapni a borba.
– Köszönöm alássan. Sohasem szoktam bort inni. Valójában nem veszi be a természetem.
Hasztalan szorította Dallos:
– Mind nem ember az, a ki életében egyszer le nem itta magát és szerelmes nem volt!
Nem kapaczitálta vele.
– Aztán nem bor az, hanem csak máslás; ezt még a töröknek is szabad inni.
Nem hiszi el neki.
Utóbb is a hazafiui érzelmeit kellett megtámadni.
– Ezt a poharat a hazáért!
Az egész confraternium ráhangoztatta: «Gaz, a ki nem iszik a hazáért!»
– Már ha épen muszáj, szabódék Nyaviga barátunk s nagy önfeláldozással a fejébe töltötte az első pohár bort.
«Fenékig a hazáért! Körömpróbáig a hazáért!»
– Úgy, hát, no!
Az az első pohár pedig gonosz pohár, olyan, mint az első csók: hívja maga után a másodikat.
– Ezt a poharat pedig a mi tisztelt professorainkért!
«Gaz, a ki nem iszik a professorokért!»
Nyaviga pajtásnak azt sem lehetett visszautasítani. Már azzal megjött az énekelő kedve, úgy, hogy beledalolt a kardalba: «Gyere be rózsám, gyere be! Csak magam vagyok ide be! Két czigány legény hegedül; Csak magam járom egyedül!» Pedig infámis hamis hangja volt; be sem vették soha a kántusba.
A nóta után maga tartá oda a poharát a közös kancsó elé.
– Jó bor az, pajtás! Soha sem ittam ennél jobbat.
– Hát rosszabbat ittál?
– Rendesen odahaza, mikor senki sem lát, hehehe.
(Kezdődik a részegség első állomása: az igazkimondás.)
– No barátim, indítá meg Dallos, ittunk azért, a mi legfényesebb, ittunk azért, a mi legporosabb, most igyunk azért, a mi leggyönyörűségesebb: éljenek a szép leányok!
Nyaviga pajtás bevágta a harmadik poharat s utána kiáltá:
– És a szép asszonyok!
(Következett a részegség útjának második állomása: a szerelmetesség.)
– Kiváltképen a Zsófiák! toldá Dallos Ádi.
– Csitt! Döfé őt oldalba Nyaviga pajtás. Hát te is tudod?
– Hogyne tudnám? Hiszen magad mondtad.
– Mit? hogy én a professornéba vagyok szerelmes?
– Biz igen. Hiszen tudod, mikor ott furulyáztál az ablaka alatt, én meg ott akkompanyiroztalak hegedűvel.
– Igen. Emlékszem rá.
Arra is emlékezett már, a mi meg sem történt.
– Jaj, csak meg ne tudnák!
– Csak te ki ne beszéld. Legjobb lesz, ha most pro forma iszol a hugáért: hogy elbolondítsd őket.
– Úgy van. Czimborák! kiálta fel Nyaviga pajtás. Éljen a szép Veronika!
Arra kitört belőle a nevetés teljes erővel. (Itt volt a részegség harmadik állomása: a veszett jó kedv.) Odaborult Dallos Ádi nyakába, úgy röhögött: Nézd csak! prühahihahu! De bolondok! Kötni való bolondok. Gyere: valamit súgok a füledbe. Druhahaha! Tartsd ide a füledet. Prüsztihaha! Nézd: ezek a részeg filkók mind azt hiszik, hogy én a leányt szeretem; pedig a professornét szeretem. Kukrihihihihehehő!
A czimborák rágyujtottak egy új dalra.
E szomorú figyelmeztetés az élet mulandóságára aztán oly mélyen hatott Nyaviga pajtás érzékeny lelkületére, hogy egészen elkeseredett bele. A veszett jó kedv után utolérte a részegség negyedik postaállomása: a siránkozás.
– Oh barátim. Oh kedves jó barátim, kezdé rá zokogva, s sorba ölelte, csókolta valamennyit. Ne itéljetek meg. A nagy indulat! Látjátok: a szív csak szív marad. Hiszen az ember nem béka, se nem tapló! hogy mikor ma temetik el a szeretőjét, a hideg földbe, aztán estére már vigadjon. – Ühühühüjejeje. Ne vigasztaljatok engem! Ne vigasztaljatok! Nem kell nekem a ti vigasztalástok. Menjetek haza. Én magam akarok sírni; bömbölni: «Oh Tihanynak riadó leánya!» Takarodjatok haza.
– No nézd, hogy kerget ki a saját szobámból! Kötődék vele Dallos; hát micsoda szeretőd halt meg neked, te?
– Csitt: ordítá titkolózva, szája elé tett mutatóújjal Nyaviga. Nem szabad kilocsogni, hogy kedvesem volt, mert másnak a felesége volt; a professorné. Meghalt. Eltemettük.
– Vigasztalódjál pajtás. Az nem az ifjasszony volt, hanem az öreg asszony.
– Igazán? He? Nem a szebbik volt, hanem a csunyábbik? – De hát az már mindegy. Mikor én sírni akarok, akkor nekem muszáj sírni! Ha még nem halt meg, hát akkor ezután fog meghalni. Oh oh oh! Kedves barátim, ha már itt vagytok, sírjatok hát együtt velem. Sírassátok őtet! De ne kérdezzétek tőlem, hogy kit? Mondjátok meg minden embernek az utczán, hogy sírjanak, bőgjenek, ordítsanak! De ne mondjátok meg nekik, hogy miért? – Fáj, fáj, fáj; fáj a szivem; fáj! Fáj a szivem te éretted! – Fáj! Mindjárt kirugom ezt a földet alólam!
– Ugyan mit sopánkodol? Förmedt rá Dallos Ádi. Hiszen sohase szeretted azt az «asszonyi állatot!»
Ezzel az ellenmondással aztán keresztül lökte őt a részegség ötödik fokozatán, a veszekedhetnémségen.
– Micsoda? Mit mondtál! Ordíta fel dühösen, s a ki máskülönben oly szelid volt, mint a birka, most veszett lett, mint a kakas, felkapott egy széket az asztal mellől, s azzal kezdte el Dallos Ádit üldözni. – Agyonütlek! A falra mázollak! Megeszlek! Nekem mondod, hogy nem szerettem! Porrá törlek! Elfujlak!
De Ádi nem hagyta magát elfujni, elkapta a széklábat s kivette a kezéből a széket s aztán átölelve Nyaviga pajtást izmos karjaival, szép gyöngéden ártalmatlanná tette s akkor aztán elkezdett hozzá nyájasan beszélni.
– De kedves jó pajtásom. Ne haragudjál rám. Hiszen csak azért beszéltem: mert te még eddig csak titkoltad ezt. Még szerelmet sem vallottál annak a szép hölgynek; pedig ha olyan nagyon szereted, meg kellett volna neki vallanod, hogy megnyerhesd viszonszerelmét.
Nyaviga pajtás otthon volt már: a részegség utolsó állomásán, a bambaság állapotjában.
– Viszonszerelmet? Igazán? Angyal vagy! Ne egy puszi! Gyere mindjárt. Gyere velem oda. Szép holdvilág van. Előtted vallom meg neki, hogy én őt imádom.
– Hogy nem a Veronkát szereted, hanem őtet.
– Szeretem: és elveszem.
– Hát az urával mit csinálsz?
– Azt megölöm!
– De hátha nem akar az asszony a tied lenni?
– Akkor elrablom!
– Az derék lesz.
– Derék lesz. Velem jösz. Ha nem jön, viszszük. Felgyujtjuk az egész várost!
– Az lesz a legjobb. Akkor a zsákmánynyal elmenekülhetünk; de hohó, megállj. Erről a tógáról rád ismernek. Vedd fel az én jáponikámat. Tetejébe meg a köpönyegedet. Ha ebben meglát, minden asszony beléd bolondul.
Az a jáponika tudnillik tarka nagy pálmás kartonból készült, s azt odahaza Dallos Ádi pongyolának viselte, a miért Harangi professor dühös volt rá, hogy mit jár – csak otthon is – komédiás ruhában! Hát még ha az utczára veszi fel valaki!
A fiatalság engedte Ádinak végig játszani a kicsinált tréfát, a mi hogy teljesen sikerülhessen, ketten elszaladtak előre nagytiszteletű Harangi és Tóbiássy urakat értesíteni felőle, hogy a rejtélyes lunátikus már megint a házak tetején járkál.
Tóbiássy professor úr ugyan erre a hírre nagyot vont a vállán, s azt mondta rá, hogy bánja is ő, hisz ő úgyis hiszi a lunátikus létezését, ismeri azt már könyvekből, nem szükség a természet után is meggyőződnie létezése felől; ő bizony lefekszik alunni. Első éjjel, hogy békével alhatik megint. Se feleség, se leány a háznál. Veronka is elment Manczi nénihez éjszakára.
De annál nagyobbat ugrott a székéről Harangi professor úr erre a hírre.
– Hol a botom?
Furcsa gyógyszer a somnambulismus ellen!
– Minek az a bot, lelkem? kérdé Zsófia asszony.
– Majd hire lesz annak, ne félj!
– Csak nem mégy ki éjjel a házból?
– Éjjel? nem éjjel? én megyek! S ha mindjárt ott virradok is meg; de meg akarom tudni valahára, hogy mi hát az a kisértet, a mi két hónap óta lázadásban tartja az egész békés város népességét? kinek van passiója, mint a macskának, a házak fedelén sétálni, mikor száraz az utcza?
– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint catechismust kapsz tőle.
– Catarrhust! Nem catechismust! Mikor tanulsz meg már egyszer distingválni?
– De vigyázz, hogy meg ne fogjanak.
– Ugyan ki fogna meg? hisz teli lesz bámész néppel a piacz.
– Vigyázz, hogy a sárba ne lépj!
– Hiszen poros az út, és holdvilág van. Vigyázzak-e még valamire?
– Igen, hogy hamar hazajőjj, mert én félek idehaza egyedül.
– Hát vedd elő a rokkát és nem fogsz egyedül lenni.
Professor úr nem engedte magát tovább tartóztatni, fogta nádpálczáját marokra és el-kirohant a holdvilágos éjszakába, lunátikust fogni.
Zsófi asszony pedig úgy tett, mint a hogy mondva volt neki. Bement a szobájába; meggyujtotta a mécsest, elővette a rokkát s hogy ne legyen egyedül, elkezdett fonni és aztán a surrogó rokkahang mellett csenndesen dudolgatta magában a leánykori fonódalt:
Zsófi asszonyon kívül ugyan még a Jutka is ott volt a háznál; de annak az a nyavalyája volt, hogy a mint beállt az est, ő rá nézve megszünt a világ világ lenni. Zsófi asszony odaültette őt az asztalhoz elébb tollat fosztani; de menten elaludt; Zsófi asszony tréfából tele rakta neki tollszárral a leragadt szeme pilláit: az sem zsenirozta; azután kiküldte a konyhába tengerit morzsolni; ott meg a véka előtt eldűlt, a félig lemorzsolt kukoriczacsutával a markában. Attól ugyan elhordhatnák az egész házat a feje felől, fel nem ébredne tőle.
Zsófi asszony már az utolsó versét dudolta a rokkadalnak:
A midőn egyszerre kopogtatás hangzik a konyha ajtaján.
A professor jött volna már haza? Az lehetetlen! hisz csak az imént távozott el.
– Júj, ha a napamasszony jött volna vissza!
No «még» nem az jött meg.
Dallos Ádi elvezette idáig Nyaviga pajtást, itt a kezébe adta az ajtó kilincsét, hogy csak rontson be bátran és egyenesen.
– Hát te nem jösz be? Ahán! Értem! Hogy a kedves ne szégyenlje magát miattad? Majd itt vársz addig az ajtóban. Ha erőszakra lesz szükség, hát majd hivlak!
Azzal bement a folyosóra, s elkezdett a konyhaajtón kopogtatni:
– Ifjasszony! Ifjasszony lelkem! hallja-e? Nyissa ki az ajtót, hallja! Letérdelek, úgy vallom meg neki a szerelmemet. – Ifjasszony, szivem! Nyissa ki kérem az ajtót.
A rejtélyes kaparásra előjött Zsófi asszony s elállt a szeme-szája, a mint ott látta térden állva a pálmavirágos japonikában Nyaviga urat. Összecsapta a tenyereit.
– Nyaviga úr! Mi a mente! Hát magát mi lelte?
– Semmi sem; csak egy kis bort ittam.
– De azt látom.
– Hanem én magát azért szeretem.
– Ne mondja!
– Osztén én magát elveszem.
– De már nekem van ám uram.
– Azt majd kegyes engedelmével megfojtom, kérem alássan.
– Hát aztán mi lesz belőlünk?
– Magát meg elszöktetem.
– Hová az ördögbe?
– A paradicsomba.
– De hátha én nem megyek magával?
– Akkor elrablom. Erőszakkal elragadom.
Nyaviga úr meg akarta mutatni, hogy bir s megragadta Zsófi asszony kezét.
Persze, hogy a helyéből se tudta őt megmozdítani. Három olyan legény, mint ő, sem birt volna az igazi debreczeni fajta menyecskével. Nem szokták azokat elrabolni.
Ezen aztán végképen kétségbeesett a szerencsétlen szerelmes.
– Akkor én felakasztom magamat ide a kéménybe.
– Tudja mit, Nyaviga úr, most menjen haza és feküdjék le szépen, aztán majd holnap többet beszéljünk erről a dologról.
– Nem! Ma, vagy soha! Jön? Nem jön? Ha nem jön, – mindjárt felakasztom magamat. Itt erre a japonikazsinórra ni! Már itt a nyakamon a zsinór. Már megyek, már a kéményben vagyok; – most mindjárt lógok.
Szegény Zsófi asszony igazán megijedt: még felakasztja magát itten valósággal! Mit csináljon vele?
Azt tette, hogy kifutott az utczára; hátha valaki erre megy, a kit segítségül hivhatna.
Épen a kapuban találta Dallos Ádit. Mintha csak hitták volna.
– Oh az Isten áldja meg! Jőjjön csak, nézze micsoda nagy bajom van.
– Mi baj van, nagytiszteletű asszony? kérdezé Ádi, az ártatlanság semmit nem tudásával.
De meghallá ám a mély gordonkahangot Nyaviga úr is a konyhában s kikiáltott.
– Gyere, pajtás, segíts!
– Jőjjön! siessen! vonszolá őt Zsófi asszony.
– Mit segítsek? kérdé Ádi tétovázva.
– Vagy elrabolni ezt a nymphát, vagy engem felakasztani.
Ádám hidegvérrel jegyzé meg erre:
– Furcsa állapotban van, Nyaviga úr.
– Gyere hát! Segíts! hiszen megigérted.
– Mit igértem én a dominenak? Hiszen van egy hete, hogy nem is szóltunk egymáshoz.
– Hát a tanyán? A te tanyádon!
– Az én tanyámon? Én most jövök a correpetitióról.
– Hisz ott ittunk együtt, te goromba!
– Ittunk? Én egészen józan vagyok.
– A hol megvallottam neked, hogy én ezt a nymphát szeretem.
– Bizonyos lehetsz felőle, hogy ha előttem ily tiszteletlenül beszéltél volna a professorné asszonyság felől, kidobtalak volna a szobámból, mint a hogy ki foglak dobni most mindjárt innen.
– Engemet te? A te testi lelki jó pajtásodat? Hát nem azt igérted, hogy segítesz az én Helenámat elrabolni Menelaustól?
– Vigyázz a szádra, vakmerő! vagy velem gyűlik meg a bajod.
– Oh édes jó Dallos úr, szólítá őt a nagy tiszteletű asszony. Az Isten áldja meg érte, hogy védelmez. De csak ne csináljon magának galibát miattam. Hiszen azt sem tudja ez most, hogy miről beszél.
– De azt veszem észre! Még csak az volna hátra, hogy azt is rám fogja, hogy én vezettem idáig.
– Hát persze, hogy te vezettél ide.
– No, nem mondtam?
– Mered tagadni? Hol van egy ágyú, hogy meglőjelek vele?
A tűzhely mellett állt a máktörő famozsár; azt kapta fel Nyaviga, Dallosnak irányozva az üreg száját, hogy mindjárt leágyúzza vele.
– Csitt! kiálta közbe Zsófi asszony. A professort hallom köhögni az utczán! Mindig itthon felejt valamit.
– A professor! kiálta ijedten Nyaviga úr s erre a szóra egyszerre nyaka szakadt minden vitézségének, eldobta a vont csövű faágyút s rohant ajtónak, ablaknak: «Jaj, hova bújjak el?» A százgallérú köpönyeget is ledobta nyakából.
– Fel a padlásra! Tuszkolá őt Dallos.
– De nem tudok mászni.
– Hát pusztulj le a pinczébe!
Padlás, pincze mind a konyhából nyilt. Dallos leterelte a rémült pajtást a pinczetorokba, maga meg felkapta a köpönyeget s egy percz alatt fenn volt vele a padláson; mire a professor betoppant, már hült helye volt mind a kettőnek.
– Trifurcifer! zsörtölődék a nagytiszteletű úr. Itthon felejtettem a perspektivát; pedig az a fődolog. Nem feküdtél még le, kincsem? No hát hozd ki: ott van a thékában, az a hosszú!
S a míg az asszony beszaladt a szobába a távcsövet keresni, az alatt, mint a féle gondos házigazda, széttekintett a konyhában, a hol világos volt a holdfénytől.
– Ihol van ni! a pincze és a padlás megint nyitva! Oh ez a gondatlan asszonynép. Mindent nyitva felejtenek. Minden tolvaj bejöhet rajta, meg még rosszabb emberek is.
Azzal nem restelte a fáradtságot, bezárta a padlást, pinczét, s nagyobb biztosság okáért még a kulcsaikat is eltette a zsebébe.
– Itt van kincsem a respectiva; szólt Zsófi asszony, kihozva azt a hosszút.
– Perspectiva! Mikor tanulod már meg. No most servus. Sietek. Teli van a nép piaczczal. Akarom mondani: a piaczczal tele van a nép! – (Aztán még egyszer visszatér a kapuból.) Még sem jól mondtam: a népet egészen megtöltötte a piacz!
«No most már ereszszük ki foglyainkat.» Gondolá magában Zsófi asszony, s felkiáltott a padlásra: No Dallos úr, lejöhet már!
– Mehetnék ám; de bezárt a professor úr s elvitte a kulcsot. Hanem majd kimászom én a padlásablakon.
– De ki ne törje a lábát!
Egy zuhanás s utána egy iramodás jelezé, hogy Dallos csakugyan szerencsésen megmenekült.
– Hát azt valjon nem csukta-e be? kérdé magában Zsófi asszony, a pinczeajtóhoz sietve s úgy tapasztalá, hogy az is be van zárva.
Nyaviga úr onnan alulról beszélt fel, mint Hamlet atyjának a lelke.
– Elvitte már a tatár az öreget?
– Elvitte biz a professor a kulcsot.
– Hát már én hol megyek ki akkor?
– Ha csak a kulcslyukon nem.
– Fölemelem a fejemmel a házat!
– Tudja mit? Feküdjék bele valami üres kádba s aludja ki magát.
Nyaviga úr látta, hogy jó lesz szót fogadni, s miután több feleletet nem kapott a kérdéseire, lebotorkázott valahogy a sötétben, ott megkapott egy üres hordót, abba beledugta a fejét, hogy le ne rágják az egerek és elaludt, de nem békével.
A diákok elhiresztelték az egész városban, hogy ma megint sétálni fog a lunátikus a kollegium tetején, mert épen holdtölte van. Meg is telt piacz és utcza bámuló népséggel. Minden ember sugdosta egymásnak, hogy csendesen kell lenni, mert ha lármát hall, felébred, s leesik.
Mikor tizenkettőt kondított a nagy templom óraütője, a suttogás élénkülni kezdett: minden ember felnézett a magasba.
«Ni! Ahol jön, ni! Csitt! Csendesség! Nem kell beszélni! Nem látja kend? Az ott ni! Látom! Jaj, ha leesik. Pszt. Most megáll. Ni, milyen fehér a képe! (Persze, hogy fehér; mert be van kenve krétával, hogy rá ne ismerjenek.) Hogy tud végig menni azon a keskeny párkányon? – Most mindjárt énekelni fog!
A holddal járó végig sétált a tetőzeten, mintha csak a sík földön járna. Köpönyeg volt a vállán s gitár volt a kezében.
Lesétált egész a háztető széléig, hogy azt borzalom volt nézni, ott azután leült s a lábait lelógázta a levegőbe.
– No hiszi-e már kend, hitetlen? szólt a sajtoskofa az almáshoz.
– Jaj, inkább hiszem, csak a fejemre ne essék!
A rejtélyes alak hátravetette a köpönyegét és elővette a gitárját, és először is igen szépen elénekelt egy verset a «földiekkel játszóból!»
Hamis volt a zuzája; nem a maga hangján énekelt: azon a szép bassus hangon, mert arról mindjárt ráismertek volna; hanem valami vékony falsett hangon, a hogy a maskarák beszélnek.
No ez szép volt. Csakhogy mindenki ismeri.
Hanem aztán jött egy másik dal. Ez már új volt.