Vavel gróf kénytelen volt kapitulálni. Az az eszme, hogy a bárónő az egész világtól eltaszított asszonyt házához fogadja, annyira magasan állt, hogy nem lehetett föléje kerülni. Még az nap odaküldé Schmidtné által a kis fiút a bárónő kastélyába s ezzel megszakadt közöttük a további levelezés: nem volt rá többé közvetítő alany.

Pedig azt nem tagadhatta el magától Lajos, hogy őt ezen nő közelléte nyugtalanítja. – Ki ő?

Külső összeköttetései által igyekezett felőle kitudni valamit. Mindössze is azt a mendemondát tudta meg, a mit már a doktortól hallottunk. Szerencsétlen szerelem, elhagyatás szégyene üldözte ki a világból ebbe a magányba a fiatal bárónőt.

A gróf nem tudott az indokban egészen megnyugodni. Nőknél ritkaság az, hogy «egy» csalódás miatt az egész világot eldobják maguktól, ily ifju korukban.

És Vavel grófnak kötelessége a gyanakodás. Hiszen mi már annyit sejthetünk felőle, hogy ő a Mouffetard-utczai rejtélyes férfival azonos személy, s hogy Marie nem más, mint az akkori kis leány, kit a talált gyermek kendőjébe burkolva, üldözői elől megszabadított; – habár titkaik mélyébe be nem hatolhatunk is.

Neki őrködnie kell védencze fölött, abban az országban, a hol nincs rendőrség, mégis van rend; – míg csak nem híják.

De mikor fogják hívni!

Egyik év a másik után mulik – és az az igért partja az új világrésznek, melyről álmodik, nem hogy közelednék, de egyre távozik előle.

Mikor e nehéz küldetést elvállalta, azt mondta magában: «egy év mulva czélnál leszünk! s akkor majd fölvált más».

De a remény megcsalta s aztán évről évre mindig jobban át kezdte látni, hogy milyen szörnyeteg terv volt az, a mire a fejét vetette?

Még az lehető volt, hogy magát eltemesse ifju kora virágában, elzárkózva a világnak legismeretlenebb zugába: eltávolítva magától ismerőst, jó barátot, lemondva mindenről, a mi az életet életté teszi; de hogy magával együtt még egy fiatal leányt is eltemessen a selyemmel bélelt kriptába, a kinek ő a mindene, és kinek nem szabad arra gondolni, hogy egykor ő is mindene legyen ennek a férfinak: az emberfölötti volt.

Mind jobban látta beteljesülni annak az öreg embernek a jóslatát: «A gyermekből hajadon lesz: szép és tele szívjósággal. Lehetetlen, hogy téged meg ne szeressen, a kihez most is úgy ragaszkodik. Mi történik akkor?»

«Egy idegen planéta lakójának fogom magamat tartani!»

Meg is tartotta igéretét – a maga részéről; de ám a leány nem igért semmit. S ha érezte is a leány sorsa nehéz titkát, hol vette volna azt a lélekerőt, a minek küzdelme alatt még a férfilélek is közel van a megtébolyodáshoz?

Lajos harminczegy évet számlált: a negyediket ez önkéntes őrültek házában. Aggódva látta a serdülő leányt hajadonná fejlődni szemei előtt, megáldva a szűzi báj minden varázsával. Úgy szerette volna visszatartani, hogy maradjon gyermeknek tovább. Bábjátékokkal mulattatá; úgy bánt vele, mint éretlen leánykával. Hanem ez nem tarthatott örökké. A következő tavasz mindenféle virágot elhozott: azok között azt is, a minek a szirmait a leányok egyenkint szokták kitépni, s a mit úgy hínak, hogy élek-e, halok-e?

Lajos aggódva figyelt a leány elmélázó arczára, melyen a gyermek-naivság már csak meghivott vendégül jelent meg: az ábrándozás volt otthon.

Mi tárgya lehet az ő ábrándozásának? Mire mélázhat el olyan nagyon? Miért riad fel, miért szökik arczába a vér, ha őt véletlenűl meglátja?

II.

Lajos tanulmányává tette a szomszéd kastélyban lakó nőt. Ráért. Nem volt sürgősebb dolga. S minthogy a közvetlen kérdezősködés, szomszédpletyka, hirharang ki volt zárva tanulmány-adatai közül: csak azt tudta meg felőle, a miről távcsöve értesíté, s ezekből aztán a képzelem hozzájárultával alkotott magának egy kiegészített képet, – a mi valószinüleg hamis volt.

A szomszédnő elzárkózottan él és férfigyülölő. Hanem azért se zárdahölgyet nem csinál magából, se amazont. Pedig rendesen ez a két véglet az, a hová megtört szivű hölgyek tévedni szoktak: az egyik a nőiség minden dicső jogáról lemond, a másik meg a férfiasság jogait foglalja el magának. Ez a hölgy megmaradt nőnek, nem lehetett rajta se búskomorságot, se szilaj kedvcsapongást észrevenni. Jó falusi gazdasszonynak tünt fel. Korán kelt, cselédjeit dologba állította, rendet tartott; gyakran kijárt könnyü kocsin, vagy lóháton birtokát bejárni; szép svájczi tehenészetet állított s istállóit mindennap meglátogatta; mikor az idő kiengedett, rögtön a díszkertje után látott, ott lehetett őt napeste szemlélni, a hogy kertészeinek rendeleteket osztott: a kész munkát sokszor elrontatta s ujra kezdette, a mi arra mutatott, hogy szenvedélye van hozzá.

S nem látszott semmit tudni a felől, hogy a Névtelen Vár observatoriumában őt egy figyelmes vizsgáló folytonosan nézi oly erős távcsővel, hogy szinte közvetlen közelében látja. Ezt onnan lehetett gyanítani, hogy az úrhölgy gyakran maga is beleavatkozott a kerti munkába, s olykor egész gondatlanul feltűzte ruhája szegélyét az övszalagjába: a mi még ugyan nem bizonyít semmit, mert egy pár istennői lábat és bokát elárulni egy leskelődő férfi előtt lehet szándékos kaczérság is; hanem a mit ezután tett, hogy szép fehér kezeit egész csuklóig besározta a tulipánhagymák elültetésével, hogy azokat a vénusi kacsókat borzalom volt látni, ez már csakugyan a gyanutlanság teljesértékű bizonyítványa.

S mi a legfőbb: egész ismeretlenné tette maga előtt azon körülményt, hogy a Névtelen Várban egy hölgy is lakik; a ki lehet, hogy aszszonya a kastély bérlőjének. Mert azt már a legközönségesebb udvariasság és a társadalmi élet rendes szabályai követelik, hogy ha egy úrnő valahol letelepedik, a szomszédságában lakó úrnőknél látogatást tegyen: ha más módon nem, legalább egy látogatójegynek a kapusnál hagyása által. A bárónő ezt is elmulasztá, a mi azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyéről nem tud semmit, vagy elég finom érzékkel bír megitélni, hogy annak tudomásul vétele az illetőkre nézve alkalmatlan.

Mind a két lehetőség megnyugtató volt Lajos grófra nézve.

Egy asszony, a ki nem kiváncsi.

E közben tanult is tőle valamit, a mit Mariera nézve értékesíteni lehetett.

Még a tél folytán kapott tudósítást attól a fiatal jogtudóstól, a kit az alispán kelletlen látogatása alkalmával megismert s a ki nagyon megnyerte a kegyét az által, hogy a princzipálisát olyan szépen megszöktette a kastélyból. A fiatal ember jelenté, hogy már letette a censurát, s ha a gróftól megkapja a szükséges meghatalmazásokat, azokban kész eljárni.

Lajos gróf megirta neki, hogy a bérleti szerződés megujítására nincs már szükség, miután az új birtokosné a felmondást elmulasztotta, a régi szerződés érvényben maradt. Csak a honosítás kieszközlésére volt tehát szükség, s a Fertőpart melletti birtok vásárlására.

A fiatal fiskális rendbe hozott mindent, s a grófnak nem volt egyéb dolga, mint kinevezni s maga részéről az «absentium ablegatus»-t a diætára, s kezébe venni az átadott hantot, a mivel nehány holdnyi birtokát tulajdonába bocsátá egy compossessor, a Névtelen Vár tőszomszédságában.

Lajos ezt a darab földet rögtön bekerítteté magas deszkapalánkkal, kertészt fogadott belé s tavaszig átalakíttatta azt gyönyörű virágos kertté.

Mikor aztán az első tavaszvirágok nyilni kezdtek: a jó régi módi kedves európai virágok, miket még akkor nem szorítottak ki a kertekből a japáni flóra pompás, de illattalan kegyenczei: akkor egy szép verőfényes délután azt mondá Lajos Marienak: «menjünk el sétálni». S aztán karjára ölté a lefátyolozott leányt s a parkon keresztül, megkerülve a benyuló öblöt, elvezette őt az ujon kavicsozott úton a körülpalánkolt kertig; ennek a bezárt ajtaját felnyitá előtte.

– Lássa ön. Ez az ön kertje. Most van önnek is egy darab földje, a mi önhöz tartozik.

És aztán körülhordozta a leányt a kert virágágyai közt. Elmondta neki a virágok nevét. Itt nárczisz, ott tulipán, jáczint; ezek itt kökörcsinek, amaz ott szironták-csoport. Emez itt pensée, amaz ott égő szerelem. Ez itten tavaszi nefelejcs.

Milyen különös neveik vannak a virágoknak.

Lajos azt várta, hogy a leány tapsolni fog örömében, s bokrétának fogja tépni a gyönyörű virágokat. S aztán majd kedvet kap hozzá, hogy felakaszkodott ruhával neki térdeljen a virágültetésnek s besározza vele a kezeit.

Az pedig a helyett búskomoran kapaszgatott karjába. Arcza nem mondhatta meg, hogy mire gondol? mert az le volt fátyolozva; hanem nagyot sohajtott.

– Hát mért sohajtott ön most? Nem örül neki?

– Nagyon örülök.

– De hát mért sohajtott?

– Azért, hogy én ezt nem tudom önnek megköszönni.

– Hiszen már tette ön azt.

– Az csak hang volt. – Szóljon ön. Lát itt bennünket valaki?

– Senki sem. Egyedül vagyunk.

E szóra a leány lerántotta fejéről a fátyolt, s tündértiszta arczát először aranyozta be hosszú évek óta Isten szabad napsugára. A mit ez arcz mondott, a mit e szemek könnyeiken keresztül ragyogtak, az volt a beszéd, az volt a köszönet.

Mikor e megdicsőült tekintettel teleragyogta védője lelkét, ismét vissza akarta tenni sűrű fátyolát fejére. Lajos gyöngéden megakadályozta.

– Hagyja ön arczát fedetlenűl. Itt senki sem látja azt meg. Mindennap egy órára eltávolítom innen a kertészeket, az alatt ön idejöhet aggodalmatlanul. A palánkot úgy készíttettem, hogy be nem kémlelhet senki. Ezentúl nem kell önnek az eget fátyolon át nézni.

Mikor elhagyták a kertet, a leány két szál nefelejstet szakított le, azokból a nagyvirágú myosotisokból, a mik e század elején még minden kertnek dísze voltak, ma már maguk is «elfelejts»-csé lettek, – s az egyiket odaadta Lajosnak.

E naptól fogva egygyel több öröme volt Marienak: a kert, a szabad ég látása, a napsugár melege, a mi eddig el volt tőle tiltva; hanem azért a gyermeteg kedély mind jobban tünedezett arczáról.

Hozzá se nyult már a festékekhez; a csavarorgonát nem játszatta többé, még az órája zeneművét sem húzta fel soha: bántották ezek az ismeretes dallamok; a macskáival, kutyáival sem játszatott már komédiát.

Lajos aggódva látta e méla kifejezést arczán, s orvoslást keresett az ellen pædagogiai segédeszközeiben. Tizenhat éves korában már lehet a leánynak világtörténetet tanítani. Ilyenkor már érdekes eszmekört talál a népszokások leirásában, a régészet fölfedezéseiben, az útleirásokban. Egész könyvtárt összehozott a számára s buzgó magyarázója volt könyveinek.

Hanem aztán rövid időn tapasztalta, hogy a tanítványa nem olyan tanulékony, mint ez előtt volt. Nem sokat ügyel az ő tudós előadására s a feladott pensumokat nem végzi el. E miatt sokat kell vele zsémbelni. – Ez is egy neme a jégbehűtésnek. A tanár, a ki fiatal nőtanítványára zsémbel, ezzel legjobban bebizonyítja, hogy ő egy más planétáról való lény.

Mikor toll alá mond Marienak valamit, az egészen más dolgokat firkál az alatt a papirra. Mikor a pedans mogorvaság nem segít, akkor aztán a tanító könyörgésre fogja a dolgot; az ambitióhoz szól: minő szégyen lesz az, ha nem fogja ismerni hazája történetét! Pedig ahoz volt legkevesebb kedve a leánynak. Ezekhez az örökös embertömeg-legyilkolásokhoz. Hogyan lépett egyik király a másik holttestén keresztül a trónra? hogyan ragasztotta országa egyik darabját a másikhoz embervérrel? hogyan égette bele a nevét tűzzel, hogy véste bele vassal a nemzetek eleven testébe?

Az ifjú tanító azt hitte, hogy tanítványa nagyon hallgat azokra a dicső hőstettekre, a miket ő Szent Lajos keresztes hadjáratáról magyaráz neki nagy buzgalommal, a térképen mutogatva a hős király emlékezetes lábnyomait. Az pedig egy előtte fekvő papirra írt valamit.

– Mit írt ön?

A leány el hagyta olvasni.

Ez volt a papiron elkezdve:

«Kedves Lajos. – Szeress te engemet.»

Vavel gróf kezéből kihullott a térkép és a históriás könyv.

A leány nyilt, őszinte tekintete találkozott az övével. Nem szégyenlette, a mit leirt; nem restelte, hogy az el lett olvasva. Igen egyszerűnek találta azt.

Lajos keserűen tört ki:

– Hát nem szeretlek-e én téged? A hogy a fakir szereti Brahmáját, a hogy a persa rajongó szereti Hosszeinját, a hogy a carthausi szereti Szűz Máriáját: nem szeretlek-e én téged olyan nagyon?

– Hát akkor ne szeress engem úgy… ne olyan nagyon!… monda a leány s azzal elhagyta a tanuló-szobát s bement a maga tündértanyájába a macskáival játszani.

És attól fogva nem akart többé semmit tanulni Lajostól.

Az ifju azt az egy sort eltette ereklyéi közé: «Szeress te engemet!»

Mit lehet még ezentúl beszélniök egymással? Mi tárgy lehet még a világon, mely egyiket kettőjük közül megszólalásra bírja, mikor úgy hosszasan ülnek egymás mellett a döczögő hintóban, vagy egymással szemközt az étkező asztalnál.

A kerti sétáira nem kisérte el többé Mariet a gróf. Ezentúl ezek a séták is sajátszerű körülményességel mentek végbe. Délután öt órakor a kertész elhozta a kert kulcsát, a honnan mindenki eltávozott, s a kulcsot az ablakon beadta. Akkor egy sípszóra előjött Schmidtné, a mindenes és kijáró posta, s háttal az ajtó felé fordulva, megállt. Aztán kinyilt az ajtó, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgy egyedűl. A Schmidtné erre megindult a parkon átvezető úton a kert felé, a háta mögött jövő alakra vissza nem tekintve. Mikor a kertajtót kinyitotta, addig az ajtó mögé kellett rejtőznie, a míg a hölgy belépett a kertbe. Azzal rázárta az ajtót s a kulcsot visszavitte a kastélyhoz s beadta az ablakon. A magáramaradt hölgy aztán járkálhatott egyes egyedül virágágyai között, fátyolát hátravetve arczáról. Lajos az observatorium ablakából nézte őt az alatt folyvást. Mikor aztán vissza akart térni a kertből a magányos sétáló, akkor felvetette a levegőbe a zsebkendőjét. Az observatoriumról erre lehangzott az éles sípszó, egy kéz az ablakredőnyön keresztül kinyujtá Schmidtnének a kulcsot, az visszament vele a kerthez, felnyitá vele az ajtót, s épen úgy, mint idáig jött, tért vissza: a kisérő elől, az úrnő a nyomában. Még lefátyolozottan sem volt szabad őt meglátnia.

A mióta a szomszéd kastélyban az új úrnő lakott, Lajos naponta sokkal több időt töltött az observatoriumban, mint máskor.

Eleinte gyanakodás, ellenőrködés volt az indoka, később egyéb is. Valami magicus élvezet volt abban, hogy egy nőt, kivel szellemileg érintkezett eddig: távcsövével olyan közel hozzon magához naponkint, mintha egymással beszélgetnének.

De hát ha kiváncsi őt látni, miért nem megy oda hozzá? miért nem beszél vele élőszóval? mért nézi csak távcsövön keresztül, miért beszél hozzá csak irott szavakban? Őt bizonyosan elfogadná az.

De hát azután?

Ez a «hát azután?» volt a kezére, lábára vert bilincs, ez a szájára zárt lakat. Neki nem volt szabad ismerkedést kezdeni senkivel. Annak következései lehetnek s hát azután?

Az eltemetett embernek nem szabad elhagynia kriptáját. Hanem, hogy kiüljön e kripta sötét ablakába s onnan körültekintse naponta a szép tilalmas világot, az szabad neki.

Milyen délczeg alak ez a hölgy, a mint hosszú uszályos fehér öltönyében, parkja zöld pázsítján végig sétál. Szalmakalapjának ernyője alól göndör csigákban ringatózik aranyat játszó szőke haja arcza körül. A nagyító üveg szivárványnymbussal dicsőíti meg az arcz és alak körvonalait. Mostan megáll, keresni látszik valakit. Mostan megszólal. Valakit hivott. Egy nevet kiáltott tán. Az alak itt áll; hanem a hang ott marad, az ezer lépésnyi távolban. A kinek kiáltott, az nem jön elé. Most hangosabban felkiált s a szemlélő fülét e szó üti meg: «Kedves Lajos!»

Összerezzen. Azt a szót nem a közel hozott phantom mondta ki, hanem egy élő tüneméy, a ki mellette áll: Marie.

Sokszor föltette magában a leány, hogy utána lopózik Lajosnak, mikor az a toronyba fölmegy, s megtudja, mit csinál ott? Eddig nem merte azt tenni; de most már nem félt tőle. A mióta azt a szót le merte írni, azt hitte, hogy mindent merhet már. Meglepte a kémlelőt, oly lopva jött, hogy az nem vette észre, csak mikor már mellette állt a leány, s fülébe sugta nevét: «Kedves Lajos!»

Az ifju felugrott helyéről, a bámulat és meglepetés zavarával, s nem tudott a leánynak mit mondani. Az nem is várta azt, hogy ő beszéljen; hanem mohó kiváncsisággal kérdezé:

– Ah, mit néz ön itt ezzel a nagy csővel?

S mielőtt Lajosnak ideje lett volna a csőnek más irányt adni, már a leány odakuporodott az ő üresen hagyott helyére s maga nézett bele a csőbe, dévaj, pajkos, daczoló nevetéssel.

És aztán lassankint elmult, elhalt arczáról a mosoly, a mint azt a világot meglátta, a mit a távcső mutatott: – azt a bűbájos nőalakot ott a virágos rét közepén, körülfogva szivárványszínek olympi nymbusától.

Mikor elvette szemét a távcső lencséjétől, arczán valami megdöbbentő átváltozás látszott. E megnyúlt vonások, e félig nyitott ajkak, ez összevont szemöldök, ezek a szempillák alá rejtőző szemszivárványok: Lajos jól ismerte ez arczkifejezést: – ez a féltés.

A leány felfedezte, hogy van egy nőalak, varázsló szép, a kinek tüneményes bűbájában gyönyörködni az ő Lajosa ide feljár. A hűtelen!

Lajos mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét s aztán megint belenézett a távcsőbe. Az a «sárgaszemű szörny» még többet is akart látni.

És azután lassankint megint kiderült, örvendő mosolyra gömbölyödött az arcza, ajkszegletei a gyönyör mézzel telt gödröcskéivé alakultak át; a szemlélés alatt azzal a kezével, melyet Lajos elé tartott visszatiltó mozdulattal, annak a kezét ragadta meg és megszorítá, hálasóhajra enyhült hangon suttogva:

– Hát mégis igaz, a mit nekem mondtál; nem akartál megcsalni.

– Mit látsz?

– Azt a vízlakó szörnyet, a ki engem megrémített. Azt hittem, csak mesét gondoltál ki számomra, hogy elámíts a nyomtatott könyveddel együtt. Most itt látom azt közel. Az úrnő hivta őt, s az eléje kullogott, de négykézláb. Most azt parancsolja neki, hogy járjon felállva. Milyen nevetséges alak szegény most, így piros ruhába felöltöztetve. A kalapot nem akarja türni a fején s egyre vissza akar esni a négykézláb járásra, mint a tánczoltatott uszkár. Istenem! Milyen jó ez az asszony, hogy olyan türelemmel bánik vele. Megfogja a kezét a kis szörnyetegnek, az neki csak a hónaljáig ér, s úgy sétáltatja magával, mint a gyermeket, a kit én, mikor a vízben üldözött, óriásnak néztem. Most leül elébe a fűbe s látszik az ajkán, hogy ezt a szót akarja vele megtaníttatni: «mama». Istenem! Milyen jó asszonynak kell ennek lenni.

Azután egyszerre felkelt a leány a távcső mellől, s odaborulva Lajos nyakába, elkezdett zokogni. Forró könnyei összeáztatták az ifju arczát.

De az nem a fájdalom sírása volt.

Mikor elvégezte a zokogást, mosolygott; még a könnyeken keresztül.

– Áldom az Istent, hogy engem most idehozott. Úgy-e Lajos, máskor is feljöhetek ide, a mikor te megengeded? Ha te hívsz: tudod, csak úgy. – És aztán holnap megint hozzáfogunk az úszáshoz. Úgy-e, kisérni fogsz a csónakon?

Eddig hallani sem akart felőle.

Azután, hogy azt megigérte neki Lajos, jó kedvvel trallázva futott le a toronylépcsőkön a kastélyba s napestig majd fölvette a házat danolásával.

A gróf maga is tovább szemlélte a szomszéd kastély parkjabeli jelenetet. Egy úrhölgy, fiatal és szép, hogy vesződik azzal a feladattal, hogy egy rusnya, csivasz szörnyetegbe visszavarázsolja a kárba veszett emberi lelket. A hölgy elragadó szép, mint egy tündér, türelmes, mint egy szent; s védencze makranczos, mint egy ördög, és csúf, mint egy majom.

Aztán mi oka van ezt tenni?

III.

De vajjon ugyanazt, a mit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal kikémlelje, a mi az ő kastélya körül történik?

Mert azt megteheti észrevétlenűl. Külről nem lehet meglátni világosról, a mi egy sötét szobában történik.

E felől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, még pedig egy igen emlékezetes alkalommal.

A csillagászi naptár egy juliusi éjszakára ritka szép teljes holdelsötétülést jelzett, a mi este tíz órakor veendé kezdetét s éjfél tájt érendé el egész teljességét, mely ismét eltart mintegy ötven perczig.

Lajos Mariet is felbíztatta, hogy e látványt együtt fogják megnézni, azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a tavon, hogy tíz órakor már az observatoriumban lehessenek.

Mariet a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a tele holdat, a melyet ő a kalendáriumi arczképe szerint egy becsületes pufók orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör négyszögítését.

Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett tűzokádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Mariet természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban is emberek? Lajos aztán megigérte neki, hogy meg fogja szerezni számára azokat a phantasticus útleírásokat, miket a mult századbeli természettudósok a hold planétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan olvasmány. «Vajjon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?» Lajosnak az jutott eszébe: «egyet itt látsz közülök magad előtt».

A leány azonban belefáradt az égi tünemény bámulásába s a rendes lefekvési idő elmultával elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt neki a Mare imbrium, meg az Aristarchus hegy csodadolgairól: Marie el-elbólintott, s azon vette észre magát, hogy már álmodik.

– Én nem várom meg a holdfogyatkozás végét; monda Lajosnak. Szép, nagyon szép, de álmos vagyok.

Még annyiban gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden planétáinak elsötétüléseért föl nem áldozott.

– Akkor jó lesz aludni menni.

Lajos maga vezette őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott jó éjt kivánt neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga után. Ő maga visszament a csillagdába.

A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy lánczolatát nyalogatta; Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a telescopiumból s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva mutat) s a hold helyett a szomszéd kastély felé irányozta a távcsövet.

Hisz erre is alaposabb oka volt a puszta kiváncsiságnál. Ha valamikor, ez alkalommal meg lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének erősen nagyító távcsöve? Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja azt.

A holdvilágnál jól lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély erkélyén ült kinn, egy pár női alakkal, a kik közül egyik a társalkodónő, a másik valami szolgálattevő némber lehetett. Ő is a holdfogyatkozást nézte – egy szinházi látcsővel. – No az nem sok árulásra képes. – Ez iránt tehát Lajos tökéletesen meg lehetett nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is nyugtatva, csak mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intensiv fényének fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta, hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus!

Azután a báróné is úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a másik után hajtá álomra fejét: azokat aztán elküldte aludni. Csak ketten maradtak fenn csillagot vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf meg őtet.

A bárónő, úgy látszott, hogy a mit föltett magában, abban kitartó volt. Bevárta a hold teljes besötétülését, a míg csak az utolsó fénykaréj is eltünt s az égen csak egy nagy, ismeretlen látványú rézvörös gömb libegett, egy izzó árny.

Mikor már csak az utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban lásson, messze kihajlott az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei közül a fénylő «Aristarchus» mellé még egy darab «sinus iridum» is kitündökölt; – néhány percz mulva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.

Erre a hölgy fölkelt és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a csillagvizsgáló úgy tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga után. Valószinűleg az volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik, az árnyelvonulás tüneményében tovább gyönyörködjék.

A mint a hold elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend ülte el a vidéket: kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen vár rejtélyes ura rendes angáriát fizetett minden gazdának azért, hogy a kakasát tegye kosár alá, a kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most már az okát is ki tudjuk találni a hóbortként jelentkező különczködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt védencze szobájában, s nem akarta, hogy valami ebvonítás, vagy kakasszó Mariet fölébreszsze álmából s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszünt; hanem az angária és a szolgalom csak megmaradt.

A csillagász tehát várta az observatoriumból, hogy újra megjelenjen a sötétből – a hold.

A helyett azonban egészen más valami jelent meg.

A kastély háta mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az körültekintett és jelt adott a háta mögé s arra azután egy második férfi jött elő, majd egy harmadik, meg egy negyedik.

A homályban is kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arczán valami kezdetleges álarcz van, papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem lehetett tisztán kivenni.

Ezek rablók.

A hátul jött férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával, melyet a kisvárosi gyermekek használnak a «három királyok csillaga» játékánál. Rövid, egymáson keresztül fektetett pálczák sorozata ez, melyek csavarszegekkel a közepeiken és a végeiken egymáshoz vannak kapcsolva s ha a két végső pálczát széthuzza az ember, akkor összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az egész, mint egy hágcsó.

Azt az eszközt a lappangók egyike odaakasztotta az erkély vasrácsozatához, s a ki legkönnyebb legény volt, az felmászott rajta. A másik három odalenn maradt, az erkély alatti kapu mélyedésébe huzódva. Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen át belopódzott társuk a belülről bezárt ajtókat kinyitogassa, s ők aztán a cselédséget álmában meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán háborítlanul hajthassák végre rablási merényletüket.

A gróf rögtön sietett le az observatoriumból.

Legelébb is Henryt verte föl az álmából.

– A szomszéd kastélyba rablók törtek be.

– Hopp! Azok a gazemberek ugyan csak jól választották ki az idejüket: a mikor a hold elsötétül. Most senki se látja őket.

– De én megláttam, s el fogom őket onnan zavarni.

– Lövéseket kellene innen a kastélyból tennünk; attól megijednének.

– Van eszed? Hisz akkor Mariet is úgy megijesztenők, hogy soha se merne többé egyedül aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók tanyáznak, nem merne itt maradni többé s tudod, hogy mi ide vagyunk kötve.

– Hát én akkor nem tudom, mit tegyünk? Bemenjek a faluba, s fellármázzam a lakosságot?

– Hogy azután a szolgabíró elé híjanak s ottan mint tanúnak el kelljen mondanod, ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?

– Igaz a! Nekem nem szabad lármát ütnöm.

– Tedd, a mit mondok. Te itt maradsz s puskádat kezedbe véve, Marie ajtaja előtt foglalsz helyett. Én magam átmegyek a kastélyba.

– Előhozzam a pisztolyait?

– Nem kellenek. Már hányszor mondjam, hogy nekünk nem szabad lövöldöznünk. Add ide a görcsös botomat.

– Micsoda? bottal akar menni a rablók ellen?

– Csak tolvajok azok. Álarczot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen a közeledő lépés hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.

– Négyen egy ellen, a kinél nincs más, csak egy fütykös!

– Hiszen háromélű tőr is van benne s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is s tedd a zsebébe az érvágó eszközös tárczámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az ijedtségtől, s szüksége lehet rá.

– Ejh, uram, milyen hideg vére van önnek, hogy még erre is gondol!

– Ugyan jó Henry, hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, a kik olyan nagy rablókkal is daczolunk? Gondolj a blancsmanteaux-utczai tréfára és nevess ezen a mostanin.

Henry elhozta a görcsös botot, a minek a végén is jó súlyos vasszorító volt; meg a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor már a kapun kívül volt s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy mégis odacsempészett a zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.

Sietnie kellett.

Nem kerülte körül a földnyelvről kivezető uton át a kastélytól elválasztó öblöt, hanem mindjárt ott a gáthoz kilánczolt csónakjába ugrott, s hatalmas evezőnyomásokkal nehány percz alatt odaát volt a túlsó parton.

Az éjszaka rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet a föld árnyéka betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy rézbálványkép csillámlott a nyugtalan tavon. A mint kiugrott a partra, sietett a kastély felé. Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt az a találkozás előtt. Nem az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás előtt. Valami önvád, hogy a vártára állított őr elhagyta helyét, a honnan nem lett volna szabad elmozdulnia.

A kastély kapuja, mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva szokott állni. A gróf áthaladt az udvaron s a mint a szegleten kibukkant, csakugyan az történt, a mit ő előre megmondott.

Egyike az álarczosoknak, a melyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, a mint őt megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen füttyentett kétszer s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.

Vavel nem futott utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón, fütykösét feje fölé emelve. A lépcsőházban függő lámpa égett; az ismeretlen helyiségben ez megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről nyilt a terem szárnyajtaja. Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, a mint egyike a felriasztott tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből az ablakon át kimenekülni.

A mellékszobából lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte, hogy még egy párt ott szorít; de biz azok sokkal serényebbek voltak; ez az utóbbi, a kinek még a leugró alakját láthatta az ablakban, már csak sereghajtó volt. Mind elfutottak.

A lámpavilág még egy ajtóval odább eredt, s az az úrnő hálószobáját világítá meg, melynek asztala tele volt halmozva etuikből kihányt ékszerekkel és ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele parázszsal, a miben mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes gonosztevők; bizonyosan kinozni akartak valakit!

Az alkoven előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötözve.

Meglepő szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji köntös, mely egész nyakáig fölér, s ott van halvány sárga szalaggal összehúzva, míg hímzett szegélyei lábujjhegyeit is eltakarják. A szétzilált haj félig befonottan omlik alá a földig hosszasan, mint egy aranyzuhatag. A rablók valószinűleg akkor lepték meg, mikor lefekvéshez készült a haját újra fonatni. Szép arczát még ragyogóbbá tette a megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délczeg szabadító hálótermébe betoppant: egy hős, a ki egy szál görcsös bottal jön egy rablóbanda ellen – és győz!

– Én Vavel gróf vagyok! sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a markában, bemutatni magát; nehogy az úrnő őt is rablónak nézze s sikoltozni kezdjen, vagy elájuljon.

– Kérem. Szabadítson fel! suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra gyúlt arczczal s összevont szemöldökkel fordítá félre arczát, míg az a zsinórok felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak sem illett őt látni.

A gróf azonban röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, a mit akkor minden gavallér a csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést, villát, a másik mellé a frizőrfésüt), s iziben kettévágta a zsinórokat, felszabadítva az úrnőt, s azzal rögtön a csengetyűzsinór után nézett.

A bárónő elértette a szándékát.

– Kérem, mondá, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már s nem vittek el semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.

– Nem bántották önt, bárónő?

– A megkötözésen kívül egyéb rosszat nem tettek velem; hanem fenyegettek, hogy kínozni fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az ékszerekkel nem voltak megelégedve. A pénzt is odaadtam volna nekik, de az a tiszttartómnál áll. Épen alkudozásban voltam velük, hogy adok nekik utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle szépen; a mikor ön megzavarta egyezkedésünket.

– Szép egyezkedés! szólt Vavel felgerjedten, a tüzes serpenyőre mutatva.

– Ah, ez csak ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem, szólt a bárónő, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toilettben ült vendége előtt s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bujjanak az öltöny széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem látszott az arczán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg megszabadítójától. «Kérem önt: ne üssön zajt. Hanem menjen át itt a mellékkamrába, ott fog találni egy nőcselédet, a kit szintén megkötöztek s betömték a száját, szabadítsa azt meg.»

Vavel át ment a hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon egy megkötözött nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt hirtelen felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy tetszett, hogy el van ájulva.

Az úrnő erre utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus takarta termetét s lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá volt szorítva.

– Nos? talán meghalt? kérdé, ijedtségtől kerekre nyilt szemekkel tekintve Lajosra.

– Meg nem halt… szólt Vavel az ágyon fekvő némber arczát vizsgálva figyelmesen.

– Hát mi? sürgeté a bárónő.

Vavel emlékezett már e nő arczára. Többször látta őt együtt járni-kelni azzal a gyermekkel, a kit ő pártul fogott, azóta is, hogy az a bárónő házához került. Ez a Sátán Laczi felesége.

– Arról szó sincs, hogy meghalt volna; hanem csak elájult, vagy csak tetteti magát ájultnak.

Azzal a nő üterét vizsgálta s szemhéjait emelé föl ujja hegyével.

– Igazán el van ájulva.

A bárónő már készen volt a repülő sós flaconnal, a mit kantusa zsebéből elővett s az alélt nő orra alá tartott; de bizony minden siker nélkül.

– A parasztnőnek erős természete van, dörmögé Vavel; ha az egyszer elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.

– De Istenem! hát mit tegyünk? Az orvost nem hivathatom most, nem is akarnám, hogy mindent megtudjon.

– Én értek az érvágáshoz, mondá Vavel.

– Ah. Ön uram?

– Valamikor tanultam az orvostant.

– De hát mivel akar eret vágni?

– Itt a sebészi eszközeim.

– Ah, ön arra is gondolt, hogy itt valakit elájulva talál.

– Csak egy nőcselédre volna szükségem, a ki a karját tartja az aléltnak, míg a műtétet végzem.

– Nem akarom, hogy felköltsünk valakit. Nem tehetem-e én meg?

– Ah! Ön akarna segédkezni? Nem fél a vér látásától?

– Félek biz én. De attól még sem olyan nagyon, mint hogy önt egy cselédem meglássa itt, ebben az órában.

– De hisz ez is meg fog látni, ha felocsudik.

– Oh, ez iránt biztos vagyok. Ez hallgatni fog.

– Tehát tegyünk kisérletet.

A kisérletnek a vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az ügyesen végrehajtott érvágásra felocsudott, hanem akkor meg a segédkező úrhölgy arcza sápadt halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá s ajkai elkékültek; szerencsére neki finomabb természete volt, az arczába fecskendett hideg víz és a repülő só rögtön életre téríté. Feje az ifju férfi vállán, termete karjain nyugodott addig a néhány perczig.

– Ne vesződjék ön velem, suttogá a hölgy, a mint szemeit felnyitotta, s fejét Vavel karjára nyugtatva találta, hanem lásson a másik nő után. Azzal felugrott térdeiről.

Azt a cselédet meg az életretérés után úgy rázta a hideg láz, hogy a fogai is összevaczogtak bele, vagy talán a rémület hatása volt az? Nem kellett neki más, csak nyugodtan fekve maradni és betakarózni. Ha csak láz a baja, az majd elmulik magától; ha pedig iszonyat, az ellen nincs orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy «jaj Istenem!»

A bárónő és a gróf visszatértek az alkovenes szobába.

Ideje volt néhány obligát frázissal helyreütni az elmulasztott bevezetést.

– Nagyon sajnálom, bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen a mi kedves, csendes vidékünkön, a hol oly besületes nép lakik, hogy az ember künn feledheti az erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgy, hogy én meg nem foghatom, honnan kerültek elő a Fertő tó környékén a zsiványok?

A bárónő közbenevetett.

– Engemet az egész rablókaland inkább mulattatott, mint sem elrémített. Úgy is egész életemben vágyam volt színről-színre láthatni azokat a nevezetes magyarországi zsiványokat, a kikről a bécsiek olyan csodadolgokat tudnak mesélni. Most legalább czélt értem. Ez igazi kaland volt, a minőket a regényekben olvashatni.

– Hanem e regénynek lehetett volna igen szomorú vége.

– Igen, ha az ég egy hatalmas, bátor szabadítót nem küld számomra.

– Azt valóban az ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel holdfogyatkozás nincs, s én azt távcsőmmel nem vizsgálom, s ha történetesen az ecclipsis okozta szünet alatt szét nem nézek a vidék felett is, akkor nem veszem észre, hogy önhöz álarczos alakok törnek be az erkélyajtón.

– Ah, ön ezt távcsővel látta meg? – Jövőre jobban fogok vigyázni magamra.

Vavel gróf értette ezt; de más értelmet adott neki. Most jól esett a maga vétkét a rablókra kennie.

– Bizony azt jól fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva éjszakára az erkélye ajtaját s a kastély udvarán éji őrt állít fel; aztán meg a cselédjeit felfegyverzi és a közelben hálatja.

– Oh nem, nem! Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a rabló urak, kielégíthessem őket.

Vavel gróf, látva, hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az által, hogy tréfára veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátra maradni s ugyanazon hangulatból folytatá:

– No hát csak kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a «Schlagwort»-ra kerül a sor, el ne késsem a «jelenetről».

A bárónő nevetett s a közben kezét nyujtva, bocsánatot kért varázslatteljes tekintetével.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? A helyett, hogy bámulnám és megköszönném önnek a nemes, lovagias vakmerőséget, a mit nem tudom, hogy ki utánozna még? úgy teszek, mintha fel se venném az egész veszélyt, a miből kiszabadított. Ne vegye komolyan az én bohóskodásomat. Az a szerencsétlen szokásom, hogy mindenből gúnyt űzök. Most egész komolyan kérem önt még egy nemes tettre, a mi különös kivánság ugyan; de el fogom mondani az okát. S azzal kivette Vavel kezéből a görcsös botot, a mivel az indulásra kész voltát jelezé, s lefoglalta azt mintegy zálogul az ottmaradásra.

Vavel gróf minden egyébre gondolt, csak arra nem, a mit a bárónő kivánt tőle.

– Ne szóljon ön arról, a mi ez órában itt történt, senkinek.

– Ezt igen szívesen megállom, bárónő.

– Nem akarom, hogy a hatóság vizsgálatot indítson a rablási kisérlet miatt.

(No ilyen vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, a hol felelni kell e kérdésekre: ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?)

A gróf fejével intett, mutatva, hogy már elkezdte a hallgatást.

– «Önnek» felfedhetem e kivánságom okát. Ez a nő, a kit most életre hozni segített, ugyanaz az asszony, a kiről önnek írtam: a híres rabló felesége, Sátán Lászlóé, vagy a hogy a népajk kificzamította a nevét: Sátán Laczié. Ha most kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók támadtak meg, minden ember azt mondaná egyszerre: «ezeket a Sátán Laczi felesége idézte oda; annak az ura volt az! Ő czimborázott velük; ő eresztette be azokat!» s akkor ezt a szegény asszonyt börtönöznék be rögtön.

– S ön ártatlannak tartja őt e merényletben?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani magamtól, hanem itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám mellett és rá lesznek bízva a szekrényeim kulcsai.

S minden állításának nyomatékául egyet ütött Vavel vasasvégű botjával a parquettera.

– Tehát becsületes nőnek tartja őt, bárónő?

– Lelkemet teszem rá, hogy az! Van rossz multja, de azt már megbánta; vannak hibái, de azokról el kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes nő legyen, s a kit én egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul elveszni.

Vavel gróf e szónál önkéntelenül nyujtá kezét a bárónő elé, a mit annak kézszorítása fogadott.

– Nézze ön: a másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam, hogy megharapta a karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember módra járni.

A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak a márványsima kart, a mely bizonyosan egyike azoknak, a miket a milói Venus elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.

– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról senkinek, a hogy én sem fogok. S már most visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta bizonyosan aggódik ön miatt valaki.

– Igen. A komornyikom.

– Már most csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a kapuajtót s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt s aztán biztonságban leszek. Higyje el, hogy én jól tudom, mivel lettem adósa ma, s jöhet idő, a mikor tartozásomat lerovom. Isten önnel!

S azzal utánozhatatlan grácziával nyujtá kezét a grófnak.

Vavel gróf búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen körülnézett, ha nem rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban? Oda alant bezárta a kapuajtót s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, a mint várt rá, hogy a felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a terembe.

Vavel pedig sietett haza.

Henryt ott találta Marie szobája ajtajában a felvont sárkányú fegyverrel.

– Nincs semmi baj itthon? kérdé tőle. Marie nem ébredt fel?

– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, a míg ön oda volt; jól hallottam az ajtón keresztül: «Lajos! – Vigyázz! – Harap!»

Vajjon kiről álmodott?

A rablókalandról pedig senki sem beszélt ki semmit.

IV.

Lajos nem tagadhatta el magában, hogy ez a nő nagy foglalásokat tett eddigi eszmekörében. A csillagászatban elfoglalta a holdnak a helyét, a classica litteraturában az ideálnak a helyét s a metaphysicában az absolut jónak a helyét. Feltalálta őt a mysticismusban a távolbalátás, együttérzés tanai között s nem birt összes bölcsészeti tudománya annyi hatalommal, hogy őt a nem létező lények közé disputálja.

Azt megtudta tenni, hogy őt ne lássa többé. Távcsövét soha e nap óta nem fordította a szomszéd kastély felé. Beérte vele, ha a szegény apró emberek mindennapi baját, örömét vizsgálhatta vele. Hanem azt, hogy gondolatai ott ne lakjanak nála, azt nem volt képes kieszközölni. S a távollevő gondolatok elárulják magukat az arczon, a szemekben s vannak, a kik az arczból, a szemekből olvasni tudnak.

– Valami bánata van önnek Lajos? szólítá meg egy délben, hallgatag együttülés után Marie.

Lajos felrezzent.

– Igen. Rossz hírek a külföldről.

Csakhogy ilyen válaszszal nem lehet azokat megcsalni, a kik olvasni tudnak arczvonásokból, szemekből.

Egy délután ismét nesztelenül fellopózott az observatoriumba Marie, s meglepte Lajost a távcsőnél.

– Hadd lássam? Szép-e?

– Nagyon szép, mondá Lajos s odahagyta ülni Mariet a helyébe.

A leány a távcsőbe nézett s látott maga előtt egy paréjjal benőtt parasztudvart, a minek a házküszöbén egy öreg anyóka ült megfordított szakajtón s kis unoka-lányát tanította harisnyát kötni.

– Ah, hát a szép szomszédnőt nem nézi ön?

– Nem nézem.

– Miért nem nézi ön?

– Mert sem annak nincs szüksége arra, hogy én megtudjam, mit végez? sem énnekem.

A leány nagyot nézett rá azokkal az okos szemeivel, hogy Lajos elszégyenlette magát. Válasza nagyon hasonlított azokhoz a banális feleletekhez, a miket pedans nevelők mondanak növendékeiknek, a kikről azt hiszik, hogy nem kell nekik mindent megtudni.

Marie pedig már nem volt gyermek.

Oda igazította a távcsövet a kastély felé s addig-addig keresgélt, míg rátalált, a mit keresett.

– Milyen szomorú! mondá Lajosnak.

Lajos nem vette azt tudomásul.

– Vajjon miért olyan szomorú?

Lajos nem mondott róla véleményt.

Akkor azután a leány maga felelt meg a kérdésre.

– Most bizonyosan nem szereti őt senki.

És aztán csak nem tudott megválni a távcsőtől.

– Most épen úgy tetszik, mintha egyenesen a szemem közé nézne. Most meg összekulcsolja a kezeit, mintha valamiért imádkoznék.

Lajos pædagogi józansággal mondá Marienak:

– Ha ön soká fog a távcsőbe nézni ily feszült figyelemmel, egészen elferdíti vele az arczát.

– Úgy-e? mondá a leány, s aztán ha a szájam görbe volna, s a fél szemem hunyorogna, akkor azt mondaná minden ember: «ahol megy a csúf Marinka ni!» és nem kellene fátyolt viselnem az arczomon.

És aztán csinált nagy erőtetve egy olyan fintorképet, a milyent mondott: görbe szájjal, hunyorgó szemmel, hogy utóbb Lajos könyörögni kezdett neki:

– Ah, ne tegyen úgy, Marie!

– Hát nem mindegy-e az önnek, akár szép vagyok, akár rút? – Aztán, hogy megenyhítse e kegyetlenséget, hozzátette engesztelően: s ha csúf lennék is, nem szeretne-e ön akkor is úgy, – mint a fakir szereti Brahmáját?

Lajos folytatta szokott levelezéseit tudós Mercatoris urammal. Azokat a leveleket, mint mindig, Marienak diktálta; saját kéziratát nem látta e vidéken senki. E szerint lehetetlen lett volna neki legkisebb czélzást, vagy tudakozódást is intéznie a lelkészhez a bárónő felől, a nélkül, hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit még is megtudakolt egyszer a lelkésztől, hogy valjon hogy viseli magát az a bizonyos asszony, a ki az ő általa egyszer felfogadott gyermeknek a szülője, s jelenleg a bárónő udvarában van?

Erre azt a választ kapta, hogy a Sátánné, nehány nappal a nagy holdfogyatkozás után, minden kigondolható ok nélkül, eltünt a kastélyból. A bárónő nagyon meg volt miatta illetődve; de nem engedte, hogy az eltüntet nyomozzák: kinyilatkoztatá, hogy a kastélyból nem vitt el semmit, és neki semmi oka sincs őt üldöztetni.

A grófot ez eset arra a gondolatra vezette, hogy amaz éjjeli betöréshez még is volt valami köze a pórnőnek. Tán a czinkosság bűntudata kényszeríté a kastélyt elhagyni. Lehetett még annál rosszabb indoka is. Lehet, hogy a rablók után szökött, hogy azoknak hírt vigyen a kastély belső körülményeiről s azokkal egy újabb, minden erőszakra előkészített betörést tervezzen.

E themából aztán nagy akadémiai vitatkozás támadt a gróf és a tiszteletes között: a helyesen, vagy helytelenül alkalmazott jótékonyság elmélete fölött.

In praxi pedig az lett a következése, hogy most már Lajos éjente inkább az observatoriumában hált, mint ágyasházában s az éji őr nem vigyázott jobban a szomszéd ház kapuira, mint ő. A hálószobájában pedig egész ütege a puskáknak és pisztolyoknak volt sorba rakva minden éjjel.

Egy este későn kényszerű félbeszakítást szenvedett a kémszemlészet; a minden csillagvizsgálók ellensége, a zápor, elvette a kilátást; korábban a szokottnál haza kellett térnie a hálószobájába.

Rendesen szövétnek nélkül járta meg ezt az útat: a lámpavilág az observatoriumban elárulta volna az ottlétét, azt, mint egy világító tornyot látta volna meg mindenki nagy messzeségre. Ismerte már jól a járást a sötétben is, szobájának ajtaja legszélső volt a folyosó északi részén, könnyen odatalált. Ott azután a sötétben is ismerte azt a helyet, a hol Döbereiner-féle gyújtója állt, annak a platin-taplójánál meggyújtá a viasztekercsét s azzal lefeküdt.

Ez este azonban, a mint szobája ajtajához ért, meglepetve látta, hogy annak a kulcslyukán keresztül valami világosság tör elő. – Valaki van a hálószobájában.

Hirtelen benyitott. Az asztalán gyertya égett s háttal ez asztalnak állt előtte egy egészen ismeretlen férfi, e tájon nem dívó népviseletben.

Ez az ember egészen elfogta előle az útat a rendberakott lőfegyvereihez.

– Kicsoda ön? Hogy jön ide? Mit akar? Kiálta rá a gróf.

– Én vagyok a «Sátán Laczi», – mondá az idegen halk hangon.

E szóra a gróf egyszerre odaszökött hozzá s megragadta a férfi karjait.

Ezek a karok olyanok voltak, mint a saskeselyűnek a czombjai: csupa ín és csont. A gróf fiatal erőben levő férfi volt, hanem hogy ha ez a szoba mind tele volna olyan erős, izmos férfiakkal, mint ő, s azok mind Sátán Laczit fognák elől-hátul és körös-körül, ő azok közül mind kitépné magát. Nem egyszer tett le ő már ilyen remeket. Hanem ezúttal meg sem mozdítá a karjait az ellentámadásra; hagyta azokat megtámadója által összeszorítani s csendesen, nyugodtan dörmögé:

– Látja a gróf úr, hogy nincs nálam fegyver; pedig a hátam mögött volna elég, ha kellene. Nem jöttem ide rosszat tenni.

Lajos bámulva nézett rá s elereszté a karjait.

– Hát miért jött ön ide?

– Először is azért, hogy megmondjam a gróf úrnak, hogy nem én voltam az, a ki a bárónő kastélyára éjszaka rátört s őt ki akarta rabolni, nem is az én czimboráim. Pedig, tudom, hogy azt mondták: Sátán Laczi cselekedte ezt! Hát csak azt jöttem megmondani, hogy ezt nem én tettem. Templomot már törtem fel, megvallom; de a ház, a hol a porontyomnak ételt, italt, vaczkot adnak, nekem több, mint a templom. S mégis azt mondják, hogy Sátán Laczi mívelte azt a czudarságot; pedig Sátán Laczi csak egy van, s azt ismeri minden ember. Annak nem adhatja ki magát semmi emberfia; mert olyan csak egy van a világon. – Olvashatta a gróf úr a statáriumfán a személyleirásomat, megitélheti.

Azzal a gyertya felé fordúlt az éjjeli látogató, megmutatni az ábrázatját. – Jellemzetes csúf volt. Eszményképe a rútnak.

– Hát van-e még ember, a ki az én passusomba beleilljék, gróf úr? szólt kérkedő hangon. Kinek van még ilyen felhasított nyúlszája? ki visel még ilyen lángjegyet a pofáján? s különösen kinek van még a világon hat újja a jobb kezén, mint nekem? A ki a kezemet meglátja, tudhatja róla, hogy én vagyok az. (Valósággal kettős hüvelykújja volt.) – Hanem e rút arczon volt valami búskomor kifejezés, a mi visszataszító külsejének hatását enyhítette.

– De hát kik lehettek akkor azok az éji betörők? Kérdé tőle a gróf.

Sátán Laczi megvetésre fintorította az arczát.

– Hát kik? Holmi pernahajderek! Alávaló, komisz pernahajderek!

S kiköpött a czímezésük után.

Lajos persze soha se hallotta ezt a szót.

– Hanem mindez csak mendemonda, gróf úr; folytatá a furcsa éjjeli vendég. Nem ettem maszlagot, hogy a becsületemet jőjjek keresni. Ámbátor azt az egyet restellem, mikor azt mondják, hogy Sátán Laczi volt az, a kit negyedmagával kivert egyetlen ember a házból egy görcsös bottal! Pernahajder az egész rongyos familiájuk! – Hanem hát azért jöttem, hogy a gróf úr az én nyomorúlt kis porontyomat felszedette a sás közül; pártját fogta, kietette, de még azt sem restelte tőle, hogy maga becses személyében oktatgatta, hogy ne legyen belőle olyan emberkutya, mint az apja, vagy valami vizi csoda, mint a Hanyi Istók. Ez az én adósságom s ezért én meg akarok fizetni. – Hát ugyan mivel tud egy zsivány fizetni? – Zsivány-tudománynyal. – Meg akartam a gróf úrnak mutatni, hogy be lehet ám ebbe a kastélyba jönni annak, a ki igazi rabló, akkor, a mikor akar. – Majd ha eltávozom s a gróf úr körülnéz, akkor majd meglátja, hogy a zár az ajtón, a keresztvas az ablakon a rablónak nem akadály. – A hogy én bejöhettem, bejöhet más is. – Azt mondják, hogy a gróf úr ebben a kastélyban valami nagy kincset őriz. – Én nem tudom, nem is keresem, hogy mi az? – Ha az úton megtalálnám, visszahoznám. Ha más elrabolná, én visszarabolnám. De lehetnek mások, a kik azt minden áron meg akarják kapni. S lássa a gróf úr, a milyen könnyen megtehettem én azt, hogy ide az ágyasházába tudatlanúl belopózzam, épen olyan könnyen megteheti más, hogy a folyosó tulsó szegletébe «köd előttem, köd utánam» belopakodjék s azalatt, a míg a gróf úr odafenn a toronyban a csillagokat vizsgálja, rég árkon-bokron is túl legyen azzal a féltett kincsével.

Lajos a névtelen ijedelem hörgését hallatá. Térdei megrogytak alatta. Haja felborzadt. Egész testén hideg láz futott át.

«Marie!» ordítá fel önfeledten.

Azzal hirtelen felkapá az égő gyertyát az asztaláról s rohant rémülten a leány hálószobája felé. Ott hagyta Sátán Laczit a szobájában magára.

A mióta ő maga nem foglalta el helyét azon a megszokott kereveten, azóta meghagyta a leánynak, hogy lefekvés előtt szobája ajtaját mindig bezárja kulcscsal.

Most az ajtó nyitva volt.

Lajos kábult rémülettel rohant az alkoven felé. – Félrehúzta a függönyt… A leány ott aludt csendesen: arczát karjára hajtva; lábánál a kedvencz macskája; ágya előtt a két mopsz, egymáshoz bújva. Hanem az a fülke a falban, melyben az aczélszekrényke állt, egészen fel volt tárva s a benne elhelyezett szekrényke fölé valami furcsa játékszer volt letéve: egy arasznyi emberalak, mely egy kerekes gépet hajt; hasonlót ahhoz, a minővel a bebörtönzött rabok daraszolják a szűrposztónak való gyapjút.

Lajosnak a szívverése akadozott el. – Hisz innen az ő távollétében mindent elvihettek volna: a leányt az aczélszekrénynyel együtt.

Kezébe vette azt a különös mimelést, mely merőben összegyúrt fekete kenyérből volt készítve s visszatért a saját szobájába.

Sátán Laczi azt mondá neki a kezében tartott játékszerre:

– Emlékül hoztam ezt azokért a harisnyácskákért, a miket valaki, ettől a háztól, készített az én kölykem számára. A börtönben tanuljuk mi az ilyen figurákat csinálni, mikor nagyon unjuk magunkat. Rabmunka ez.

– De hogy tudott ön a bezárt ajtón bemenni, a miben belülről benne volt a kulcs?

Sátán Laczi aztán megmutatta a grófnak azt a tolvajeszközt, a mivel az ilyen zárban hagyott kulcsot kívülről el tudják fordítani.

– Ez a legrosszabb védelem a betörés ellen: a kulcsot a zárban hagyni; ezt már minden kontár ki tudja nyitni. Egyedül az olyan ajtók kinyithatlanok, a miknek zárát csak belülről lehet nyitni és zárni, kívülről pedig nincs rajtuk semmi kulcslyuk.

– Erről nincs fogalmam.

– Én ismerek egy ezermestert itt valahol a szomszédságban, a ki tud ilyeneket készíteni. Annak majd én megmagyarázom, hogy hogyan kell; ő maga asztalos, lakatos, órás egy személyben.

A gróf csodálkozva rázta a fejét. Hogy a rabló magyarázza meg a lakatosnak: milyen az a zár, a mit senki se tud felnyitni?

– No hát elküldjem ide azt az ezermestert? kérdé Sátán Laczi.

– Föltéve, hogy az ember okos ember és nem fecsegő.

– Ez pedig bolond ember, a ki mindig fecseg. De azért nem szükség tőle visszahökkenni; csak egy bolondsága van, s mindig arról fecseg. Megérti ő azt, a mit neki magyaráznak, el is készíti úgy, de soha ahhoz hozzá nem szól, a miről vele beszélnek. Neki csak egy dolga van: hogyan kellene Napoleont megverni. Szüntelen haditervet készít, öldöklő masinákat fundál, s azt magyarázza, hogyan kellett volna egy ütközetet megnyerni. Ebbe bolondult meg. – Ezt akár leitatják, akár tüzes vassal vallatják, egyebet nem tudnak meg tőle, mint Napoleon elpusztítására való rettentő terveket. Ez elkészíti gróf úr házán a felnyithatatlan ajtókat s minden embernek pokolgépekről és fortificatiokról fog beszélni.

– Jól van. Küldje őt ide hozzám.

– Hanem – még egyet mondok, gróf úr: – ha még olyan erős zárakat és lakatokat csináltat a gróf úr kincse védelmére: rabló ellen egyes-egyedül az védelmezi azt meg igazán és bizonyosan, ha éjszakára saját maga is ott hál abban a szobában, a hol a kincse áll. Egy bátor férfi többet ér, mint száz lakat. Nem ok nélkül mondom én, hogy vigyázzon a gróf úr a kincsére! Többet tudok, mint a mennyit beszélek. Nem Sátán Laczi a legnagyobb rabló a világon. Vigyázzon magára!

– Köszönöm.

– Elhiszi-e hát gróf úr, hogy nem én voltam és nem az én czimboráim, a kik a szomszéd kastélyba betörtek?

– Elhiszem.

– Akkor elvégeztem itt a dolgomat.

– Még nem végezte ön el, szólt Vavel, s szekrényéhez lépve, kivett abból egy szalmába font üveget és egy kis poharat, s ezt teletöltötte. Hátra van még az áldomás. A ki hozzám vendégül köszönt be, az e nélkül nem megy odább.

– Igaz a. Ámbár furcsa vendég voltam. Koczogtatás nélkül jöttem be. Hanem hiszen ma remekeltem. Majd meglátja azt gróf úr. Nem köszöntöm fel; mert az én szavamra nem sokat hallgatnak az égben.

Vavel leült az asztal mellé.

– Még egy szóra. Most én akarok önnek valami tanácsot adni. Én önnek a lelkében jóravaló indulatokat fedeztem fel. Önnek a szíve nincs megromolva. Hagyja ön el ezt az utat, a mely…

– Tudom: az akasztófához és a pokolba vezet.

– Kezdjen ön valami mesterséget; én kész vagyok önt az első berendezésnél megsegíteni. Adok önnek pénzt kölcsön; majd visszafizeti, ha jól megy a dolga. Térjen a becsületes munka útjára. Gyönyörűség ez.

– Köszönöm a jó tanácsot, gróf úr, de már késő. Tudtam volna én ezt magamtól is, s szerettem volna dolgozni, volt is ügyességem hozzá. De hát senki sem szenvedett meg ezzel a csúf pofámmal maga körül; gyerek koromtól fogva mindig csúfság tárgya voltam. Az apám nemes ember volt. A mióta eszemet tudom, mindig a tömlöczben ült. Egy párszor bevittek hozzá. Olyankor nagyon megvigasztalt azzal, hogy milyen jó nemes embernek lenni: ha lop, nem szabad őt megbotozni s ha embert öl, nem akasztják fel, hanem fejét veszik; azért azt el ne felejtsem, hogy nemes ember vagyok, s ha bajba kerülök, csak arra appelláljak. Ez volt, a mit a testamentumában rám hagyott. – Még mikor élt is árva voltam. Disznópásztornál egyéb nem lehettem ezzel az ábrázattal. De még arra is rossz voltam. A kinek a disznaja elvetélt, rám fogta, hogy az én kancsal szemem rontotta meg az emséjét. Onnan is elkergettek. Utoljára az iharosi gróf fogadott fel az udvarába. Bolond hivatalt adott. Volt neki két szelidített medvéje. Azokat kellett sétálni hordoznom a faluban. A medvéknek a két első lábuk fel volt kötve a nyakukba, úgy hogy kénytelenek voltak a két hátulsó lábukon járni, én meg velük karonfogva a középen, mintha két kisasszonyt vezetnék a promenádra. Aztán, mikor így együtt sétáltunk a faluban, az emberek utánunk kiabáltak: ahol megy az iharosi gróf három medvéje! Elszoktam a dologtól, s hozzászoktam, hogy világcsúfja legyek. Még akkor nem tanultam lopni. A medvék híztak a kezem alatt, mindennapra kijárt nekik két kenyér. Egy nap a falu végén egy putriban megláttam egy szegény zsellérasszonyt, a ki leányostól együtt majd meghalt éhen. Attól fogva a medvék soványkodni kezdtek. Az egyik kenyeret elloptam a nyomorultak számára s az azoknak jól esett. Hanem a sáfár rájött a tolvajságomra s engem elkergettek a hivatalomból, a zselléreket meg a putriból. Az öreg asszony megfagyott az úton; tél volt. A leánya rám maradt. Ketten voltunk. Egymáshoz kötöttük magunkat. A boldogtalan asszonyt aztán senki se akarta szolgálatba fogadni, azért, mert az én feleségem volt. (Kápsáló barát eskettetett bennünket össze az erdőn.) Az erdő lett a hazánk. Az erdő pedig rossz tanácsokat ád. Azok az odvas fák, mintha beszélnének a beletévedő emberfiával. Még most is hallgatom, hogy mit beszélnek. Hozzászoktam, hogy elvegyem a másét. Nem is tudnék dolgozni már. Nem tudnék szobában hálni, embereknek köszönni, urakat megsüvegelni. Mikor az a poronty a világra jött, azt mondtam az asszonynak: eredj vele az erdőből, vedd be magad valami faluba; láss dologhoz; ne hagyd, hogy zsivány legyen belőle. De mindig kifirtatták a szomszédok, hogy ő a Sátán Laczi felesége, s azontúl nem volt helyben maradása s meg csak utánam jött az erdőre szerencsétlenkedni. Ott kell már nekem végeznem: az erdőben, a hol kezdtem. Semmihez sem értek már. Nem tudnék egy barázdát szántani. Ott kell végeznem az utolsó fánál: az akasztófánál. Mert a statárium alatt a nemes ember fiát is felakasztják. S a hova én befészkelem magamat, abban a vármegyében kiüt a statárium azonnal. S nekem tetszik az, hogy úgy kergetnek. Mintha a szivemet csiklandanák, mikor hallom, hogy ropog a puska előttem, utánnam. Még egy dologhoz nem mondom, hogy nem volna kedvem: valami nagy verekedéshez, a hol az ember oda ugorhatik valami nagy csoport közé s vághat maga körül, míg embert lát; katona szerettem volna lenni, hanem hát nem fogadott el soha a verbunk, elkergettek; azt mondták, hogy nem csufítják el velem a regementet. Pedig azt legjobban szerettem volna. – No de hát, a mi nem lehet, az nem lehet. – Megyek vissza az erdőmbe. – Köszönöm a jó tanácsot és a jó alamáziát. (A pálinka még akkor a magyar köznép előtt ujság volt, alamáziának hítták.)