JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXIII. KÖTET

NÉVTELEN VÁR. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

NÉVTELEN VÁR

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

HETEDIK RÉSZ.
ÚJ ÉLET A HÁZNÁL.

I.

Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat meghozni, bármily nagy lemondásba kerüljön is.

Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr s, a midőn a megye rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-ki országgyűlés 2-ik törvényczikkelye 1. §-ának és az azt követő paragrafusoknak személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.

A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a «potior»-oknál, a kik a 3. t. cz. 17. §-a értelmében a «lustratió» alkalmával saját becses személyeik és illetőleg lovaik helyett a «birsagium»-ot küldték meg: az ötven nehéz márkát.

Ezek közé tartozott Vavel Lajos.

Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal ad meliora capacitálni.

Az áldozat pedig abból állt, hogy arra az időre, a mit e czélból a Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.

Elszánta rá magát.

Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész cordiálisan előadva multkori gyors visszavonulásának indokait s bejelentve hivatalos látogatását; nem hagyta említetlenül a fatalis labodafőzeléket és a békaczombokat sem.

Szokás szerint adomával köszönte be.

– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, a ki az első kinálás után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a házigazdát: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

Vavel ezuttal mosolygásra kényszeríté az arczát; helyre akarta hozni a multkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.

– Szívesen látott vendégem az alispán úr.

– Ugyan kemény időnk van már novemberben.

– Egészséges idő egészséges embernek.

– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.

– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.

– No mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.

– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak. Sokan jelentek meg azon a lustratión?

– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. czikkelye 11. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. A mi pedig azon czélból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön csillapíttassék.

Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önként jövő cholericus nevetést.

– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a dolmányomra és kaczagányomra?

– Egyéb okot nem tudok találni.

Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán ironiázik.

– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot. Nem mentem el a lustratióra, mert tréfának és gyermekjátéknak tartom a meghozott törvényt, a mely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: «a magyar nemesi fölkelés csak akkor hivandó föl, ha kültámadás veszélye forog fönn», – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni, feltanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: «akkor is csak azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni». Azt pedig, hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helyt állni a hatalmasabb ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden nemes, a kinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, a kinek azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az erszény. – Minden város ád egy lovast s azt maga szereli fel. Szép svadrony lesz belőle! A nemes urak maguk hoznak hazulról puskát, kardot. Azokat a jámbor vadászfegyvereket, a mikkel a compossessor urak a nyulakat ijesztgetik a tarlón, a franczia bayonetekkel szembeállítani! Mikor mind ez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen egyenruhába öltöztesse a maga nemességét? Akkor azok maguknak tiszteket választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy ki ért a had felállításához, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz? kinek van hősi bátorsága, tapasztalata? hanem azt, hogy kinek van fényesebb neve, vagy ki tud jobban itatni? S ezeket indítani el oly hadsereg ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tünnék fel egy nemzet szine java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be. A hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmulik az egész veszedelem. A nemesi felkelő sereg addig elmegy, a míg a tarisznyában tart a hazulról elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték «Lustreisio»-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen komoly dologról lesz szó, akkor higyje uram, és tartsa meg adott szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, a kik a nagy tragœdiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én alispán úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy csendes kis pinczebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…

– Mit? Latakia? Hisz az dohány!

– Még pedig török. Oda bevesszük magunkat, quaterkázunk, adomázunk és fumigáljuk a világot.

– Hát a gróf úr is dohányzik?

– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott öltözetemben.

– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.

– Természetesen.

– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, a mit a gróf úrról a rosz nyelvek elhireszteltek; mert a hogy én azt a bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől: láttam én azt már olyan dohányfüstben is helyt állani, a hol az ember nem ismerte meg, hogy ki ül átellenében s még csak nem is köhécselt tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. A ki felől ugyan őrizkedni fogok többé kérdezősködést intézni, a mióta a gróf úr meg akart duellálni az első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. – Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget ütött a fejembe. Az mindenütt nagy mértékben pártjára kel a gróf úrnak s kész magát exponálni miatta. Ezuttal is, ha ő nagysága rá nem beszél, hogy jőjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle magasztalásokkal, a mennyi egy embernek sok is: hát a főbirámat küldtem volna magam helyett a «sigillum compulsorium»-mal. No ez a nagy buzgóság nekem mégis gyanus dolog attól a másik donnától!

Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.

– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, a ki a concert végén megkérdez egy mellette álló urat: «Ugyan ki az az énekesnő, a ki olyan borzasztó hamisan énekel?» – «Az az én feleségem». – «Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, a ki zongorán kiséri, az játszik kiállhatlanul: vajjon ki lehet?» – «Az az én testvérem». – «Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki csinálhatta azt az ostobaságot!» – «Én magam!»

Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nem csak pipázik, de még adomázik is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik és titokban szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, a mik ellen az administratiónak nem lehet kifogása.

Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak, odalenn, abban a kis pinczeboltban a torony alatt! Szó sem volt hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsiros, tömör, harapni való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kivánalmai szerint elkészítve. S a minek legkevésbbé volt szűke, a magyar asztal legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf ép oly kifogyhatatlan volt, mint az alispán, a ki kénytelen volt megvallani, hogy a gróf az első ember a hazában, a kinek ő, az adomák Nagy Mogulja, az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyujt, azt teszi egész férfiui önérzettel.

Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás volt, a miért a «szállok kendnek!» felhivásra könnyen megeshetik, hogy az embernek pisztolylyal «állnak eléje!»

«Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek ennek bár ismeretlen úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy e vagy kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!»

A gróf nobel ember volt: a hogy Sátán Laczinak megmondá, hogy nem szokott ő olyan emberre rálövöldözni, a kinek ő egyszer az asztalánál poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is observálta, s maga is két poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koczintott ez áldomásra s kiitta mind a kettőt körömpróbáig.

A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a grófot pártfogásának teljes mértéke felől.

– Még egyszer találkozni fogunk az életben, mondá, megszorongatva szíves házi gazdája kezét.

– Remélem, hogy kedvezőbb csillagzat alatt.

– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb a végett kellene ide jönnöm, hogy a II. törvényczikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.

– Nem emlékezem rá, mi van benne? Mit rendel az el?

– A mi a harczból elmaradókra van kimondva: a megtizedeltetést.

S ezt megfelelő kegyetlen páthoszszal mondá, szemeit és fenyegető ujjait az ég, az az hogy a pinczebolt felé emelve.

Vavelt pedig ez nagyon jó kedvre hangolta.

– De hogyan fog ön engemet magamat egyedül megtizedeltetni?

– Azt csak bízza ön rám, szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e valaki? Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon. Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, a kinek egyszer a hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az ütközetben?

– Nem ismerem.

– Harmincz matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: «populeam virgam mater regina tenebat». Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palaczkokkal. A gömbölyüek az anglusok, a négyszögletüek az irlandiak. Így állnak ni, szépen:

Po–○○○○ pu–□□□□□ le–○○ am–□ vir–○○○ gam–□ ma–□ ter–□□ re–○ gi–□□□ na–○ te–□□ ne–○○ bat.□

Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilenczedike főbelötték: az anglusok mind megmaradtak, az irlandiak meghaltak. Látja-e? Kilencz! Megint kilencz! Valamennyit négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre megmondom a gróf úrnak, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, csak a «po» syllaba alá tartsa magát, mert a «pu» syllaba veszedelmes lesz.

– Ahoz fogom magamat tartani, mondá Vavel, komoly ábrázattal.

Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni. Azért érzékenyen agybafőbe csókolva szíves házi gazdáját, sietett a beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva meg a Névtelen Vártól ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.

Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd ideje volt, megjelent Marieval elkölteni az ő finom csigalevesét, murokfőzelékét, és tejhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta, hogy jó kedve volna.

Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius meg nem jelenőket s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta tért haza a székvárosába s referált a legközelebbi Sedrián, hogy rendben van a vármegye.

II.

Végre kitört a háború.

De ez a Névtelen Vár kalitjába bezárt tigrisnek csak még keserűbb napokat hozott.

Mintha csak a nyílt sebeire töltögettek volna még égő olajat.

A támadó osztrák hadsereg lassu csigavonulással előre haladó mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apocalypticus vészangyal megjelenése.

Igazán olyan megjelenés, a minőnek a világromboló angyal eljövetelét festi a látnok evangelista.

Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó kertektől, a szintér. Szorgalmas iparüző nép lakja. Apró csatornácskáiból a Traun vizébe mindenféle gyárak kék, sárga, veres, fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van franczia sebesültekkel, kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul s mind itt helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló hadtestnek már nem volt se ideje, se szállító eszköze az ellenfél sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére azonban, a mint a városból legutóbb kivonult, látta, hogy a franczia hadtest nyomában jön s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani, a míg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt nem lehetett felgyujtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt oszlopokon. Tehát felgyujtotta a hid mögött levő várost. – Igen helyesen számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztül gázolt volna; – de ime ezerei, meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az utczákat, kik az égő házakból kimenekültek, a kik a szabadba vonszolták magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztül törni? Lesz-e bátorsága neki menni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer elesett ő értte; mely nem harczol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága neki sarkantyuzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – «Előre!» Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a nehéz lovasság, útat törni az eleven utczán át, a sebesültek halmazán keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem futhatnak; az utczák lángba vannak borulva, a házak nem nyujtanak menedéket: az előre tolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piaczot lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kisértetektől; visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az utczán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad, szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sir, Istent hív és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utcza közepéből «Ő Maga»; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az uttól, melyen keresztül haladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól, hideg márványarczával és látja az égő város valamennyi csatornájából a Traun folyóba zuhogni a vért… Ez egy jelenet a «Látások könyvéből!» – Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva. Mehetünk odább! «Jól van!»

Vavel Lajos oly elevenen látta maga előtt mindezt.

És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a földhöz, a maga jelszavát.

És aztán hallott a helyett a jelszó helyett egészen mást.

A mely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányulni, azt nem félt felragadni az egyfejű sas.

Napoleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válaszszon magának saját nemzetéből királyt.

Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proclamatiót. Most azután egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, a minek ő egész ifju életét oda áldozá.

Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között elzárkózottan élt, s a mit ez adatokból a lélektani és logikai következtetések összeállítanak, az nem egyéb, mint lángborító siker a gyújtó felhivásra.

Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénynyé és butává akartak tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában muzsáit megszólaltassa? Nem-e tett hasonlóul a lengyel nemzet?

Most már mindennek vége. Lehet lefeküdni.

A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik fel a csendet méla folyosóján. Persze, a mióta Henry nincsen, a hatalmas látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok tekintet nélkül, még a mamuszokat sem huzzák fel, s hangosan beszélve csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, a hol suttogáshoz volt szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél az három helyett s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős, az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozó-szobájába, fentartja a sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával; farkasbőr-kaczagány reng a fél vállán.

– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri czigány, a betört kemenczén keresztül, azzal a szóval, hogy «nem vesznek pipaszurkálót?» – Most már itt a jelszó: «lóra katona, tehénre paraszt!»

– Hübele Balázs, lovat ád Istók! Felelt rá ugyanabból a hangulatból a gróf.

– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a véres kardot s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az insurrectionalis törvényczikk nem irott malaszt többé; megyünk cum gentibus – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs! Itt van a nemzeti szózat.1)

Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az arczvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érczkemény arczulatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az égnek, ajkai megnyiltak, orczája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve nem tudott szólni.

Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt kirántotta a hüvelyéből s elkezdte csókolni a meztelen vasát s aztán leveté az asztalra s elrohant, mint az őrült. Mariehoz rohant.

Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott teremtést s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol vendégét elhagyá.

– Mi történt? rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arczától.

– Az, hogy lánczaid lehulltak! Szabad vagy!

– Oh Istenem, irgalmazz!

Úgy vitte őt az ölében a szobájáig, a hol bámuló vendége várta.

– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arczát. Láthatja az egész világ s olvashatja róla fenkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez az én istennőm. A kiért éltem, a kiért meghalok!

S váltogatva majd a leány öltönyét, majd a kivont kardját csókolgatta.

A dolgozó szoba egyik oldalát egy nagy ódon könyvtár foglalta el, melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak szánva s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.

– Van-e trónon ülő alak ennél dicsőbb? szólt elragadtatással Lajos, átölelve látogató vendége vállait s odamutatva a leányra. Ily áldásosztó tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az Istenkézből eredett embernek megtestesülve. Nem ez hát amaz angyal, a ki az apocalypsis Leviathanját a pokolra letaszítani elhívatott?

Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá Vavel Lajosnak:

– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Épen ilyen volt menyasszony korában!

Marie önkéntelenül tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már hozzászokott az arcza, de még az idegen szemek égető sugarához nem.

– Oh Istenem, mit beszél ön Lajos? rebegé. Én nem értem önt.

Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba tulsó oldalára, a hol a könyvszekrénynyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy hosszu nagy terem tünt fel s az, a milyen nagy volt, úgy meg volt töltve nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltivig.

– Én magam kiállítok egy lovas banderiumot s vezetem azt személyesen. Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.

Az alispán elbámult a sorbarakott fegyverzethalmazon, s az oltárhelyen ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő téli kert ez! Hát ilyen virágokat ápol Lajos titokban?

Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába, megmutogatta neki szörnyü kincseit.

– Meg van ön elégedve a lustrátióval?

– Nem mondhatok rá mást, mint a mit a sárosvármegyei compossessor mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas buzavetésére, hogy «az izs csag valami!»

– Már most én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzá való ember és ló?

– Azt felelhetném rá az egyszeri czigányasszonynyal, a kitől a fia kenyeret kért: «te is mindig olyat kérsz, a mi nincs.»

– Nincs!?

– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, a mit megüljön: csupán egy dolog az, a miről a turóczmegyei szolgabiró azt referálta, hogy «sem nem vagyon, sem nem nincsen». Ez a pénz. A domestica üres, s az ærarium még nem küldte el az igért subsidiumot.

– Mit törődöm én az ærariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, a mi a banderium kiállítására szűkséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a megyének pénz, rendelkezzék az enyimmel. E czélra odaadom mindenemet s ráadásul saját magamat is.

S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz, volt lesrófolva, odamutatott.

– Tessék kivenni belőle, a mennyi kell.

Az pedig még bámulatraméltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem. Aranytekercsek, ezüsttel telt zsákocskák szép rendben egymás fölé rakva. Semmi fekete bankó s más efféle gyanus személy közöttük. Csupa igazi kivert pénz.

Az alispán dehogy nyult volna hozzá.

Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe s a mennyi a két markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele az alispán süvegét, a mit az a két kezében tartott, hogy nem tiltakozhatott ellene.

– De kérem, legalább számláljuk meg, hogy mennyi?

– Majd otthon megszámlálhatja ön.

– Hogy nyugtatványt adhassak róla.

– Nyugtatványt? Nemes emberek között? A haza védelmére adott pénzről nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott már s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két magyar közvitéz feltörte a ládát, a mi az ellenség prédájára volt hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a tarisznyáikat s aztán futottak a világba ketten két felé. Három nap mulva megint eljutottak a zászlóaljukhoz s ott átadták a megmentett pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt «Kozsmár János», a másik a nevét sem mondta. A harcz alatt az erények is óriások!

– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, a nélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam és mi czélra adták? Azt csak nem mondhatom, hogy «vad pénzt» leltem az erdőn, mint az egykori czigány «vad gubát». Hát legalább egy pár sor commissiót adjon hozzá gróf úr.

– Azt szivesen; szólt Vavel gróf s indult a dolgozó asztalához.

Útjában találta Mariet.

– A leány leszállt rögtönzött trónjáról s megfogta Lajos kezét.

– Mit akarsz? kérdezé tőle szeliden.

– Irni.

– Azt akarod, hogy a kezed irását meglássák s arról megtudják, hogy ki vagy?

– Egy hét mulva majd a kezem csapásairól fogják megtudni, hogy ki vagyok?

– Oh te rettenetes vagy! szólt a leány, elfordítva tőle arczát.

– Miattad vagyok az.

– Miattam? Hát gyönyörűség nekem az, ha csatába készülsz? Ha elesel?

– Ne félts! Nekem csillagom van!

– Hol? Melyik?

– Te vagy az!

– S ha ez a csillag lehull?

– Ha van Isten az égben…

– Úgy az engem magához fog venni; szólt a leány átszellemült tekintettel; s nem engedi meg, hogy legyen egy franczia nő a világon, kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja engedni, hogy legyen egy nő a világon, a ki arra vár, hogy egy csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra ültessék föl bálványnak, a kitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz magához Isten, a mikor még mind a két kezem fehér, a mikor nem haragszom senkire, a mikor megbocsátottam mindenkinek s nem kivánom a világnak semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a vérbe, abba a dicsőségbe, a mitől Fredegonde, Meroflède, s rettentő történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok hasonló legyek valaha. Oh azt nem engedi meg Isten!

Vavel Lajos elbámult a leánynak e szívből jött kitörésén.

– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban senki. Én is leborulok a végtelenség birója előtt s itélet alá bocsátom az én peremet. Isten! ki Francziaországot oltalmazod: tekints alá; – nézd azt ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig gázoltatja lovát, s merev arczával széttekintve a haldoklók fölött, azt mondja: «jól van,» s aztán nézd ezt a szentet itt, a ki az üldözőiért imádkozik; s itélj, melyik legyen a te képmásod e földön? Ah Marie! Te tégy eleget a te jó szivednek, imádkozzál azokért, a kik ellened küzdenek; – mi, a kik éretted huztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.

– Oh hiszen érts meg engem, szólt Marie lágy könyörgő hangon, s reszkető kezével Lajos arczát czirógatta. Egy csepp hősi vér nem foly ereimben. Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, a kik maguk koszoruzták csatába induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem! senkim sincs kívűled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több, mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová leszek akkor én? Ki lesz, a ki engem még szeressen?

Az alispán odadörmögött Vavel fülébe.

– Bizony Isten! kibeszéli kezünkből a kardot.

Vavel mosolyogva nyugtatá meg:

– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta kebléra a leányt. Azt mondtad nekem egy napon: «hozzon ön nekem anyát!» Nőt, a kit szeressek, s a ki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked anyát, asszonyt, a kit szeress, a ki szeressen.

Ah e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arczára. Hogy változott át a tragicai gyötrelem kifejezése egy varázsütésre a gyönyör ragyogásává. Nyakába borult az ifjunak, nevetett, sikoltott, gyermek volt.

– Te azt tennéd? Ide hoznád őt? Vagy engem ő hozzá? Igen! Igen! Aztán látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogyan lesztek boldogok? Oh ez – hahahaha!

Nem tudta befejezni az örömtől.

– Komolyan mondám, szólt Lajos. Előljáróm előtt tett igéretemmel nem űzhetek tréfát.

– Úgy van, szólt Bernát úr. Én önnek most nemcsak alispánja, hanem ezredes-kapitánya is vagyok.

– S kivánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a patriarchalis földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy a kit nőül akar az ember kérni, ahoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezt a küldetést?

– Minden exmissiom között ez legyen a legkedvesebb.

– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. – Ön ismeri őt, a nélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent, a mit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.

– Csak bizza ön azt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra mulva visszatérek e szóval: «veni, vidi, vici!»

A tekintetes úr kezet szorítván cliensével, még arra is megemlékezett, hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védencze, még egy olyan hatalmas férfiunak is, minő egy magyarországi alispán, illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyuját egymáshoz csapva, keresgélni kezdett a franczia elnevezések között, hogy melyikkel tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiusítá Marie azzal, hogy gyermeteg jó kedvvel eléje lépett:

– Ah, a ki leányt kérni megy, annak bokréta kell a gombzsinórjába! S azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiu keblére tüzte fel.

Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról s megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent bajuszai alá, s az áhitatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra, azt mondá neki:

– Kár volna «ez» ti nektek, francziáknak!

Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, a mig a lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.

A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyiltak.

Nem kérdé többé: szabad? Merészen kitárt egyet az ablakok közül s messze kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a hintajával elrobogó alispánnak.

Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan arczczal az édes világba beletekinteni! Ah ez oly észvesztő gyönyör volt, mint a minőt az érezhet, a kinek azt mondják, hogy nem szabad hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy egész tele kanta üde, kristálytiszta vizhez s dobzódhatik, kéjeleghet benne, nem bánja, ha utána meghal is.

A leány egyre kaczagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak, a mik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, a kik a tóparton kurjongatnak, s a paripák, a mik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos mezőn, egy hó mulva majd a pirosvirágos mezőn.

– «Oh be szép világ! Oh be kedves, szép világ!»

És Vavel Lajosnak, a ki ott állt a háta mögött, magának is úgy tetszett, mintha e tündöklő arcztól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint az előtt.

III.

Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, a mint a szép bárónő fogadta.

– Kedves szép Katinka hugom, a hogy a keblemre tüzött bokréta kirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illő egészen fiatal gavallér számára.

– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.

– E szerint engem kikosaraz a házából?

– Sőt itt tartom szivesen látott vendégül.

– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok hiva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; a ki ma eljegyzést tart s pár hét mulva esküszik.

Ez alatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arczán.

Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betük, a miket egy insurgens zászló számára himez aranynyal szép piros szalagra.

– Siet biz az: – folytatá Bernát úr; – mert hát úgy jöhet, hogy három hét mulva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.

De már erre a szóra megszurta az a gonosz himzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.

Bernát úr hamisan nevetett.

Az úrhölgy pedig boszus negéddel monda: s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében.

– Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!

– Vezet biz az. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni fölszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közűl.) Azt hiszi Katalin hugom, hogy ezek tán kukoriczacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az ærarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.

– Hát miattam az is lehet, szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.

– S akarja-e tudni, szép Katalin hugom, a jegyesének a nevét?

– Ha nem titok.

– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, a kit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.

Most már felugrott himzése mellől a bárónő s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.

– Igen is. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy a mi «egy szót» egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.

A hölgy arczkifejezése elsötétült.

– Nem emlékezik ön e szóra?

– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy «vékony fátyol», a mi azt elválasztja.

– Ez a fátyol mai nap lehullt.

– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?

– Több, mint szép.

– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?

– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin hugom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.

– Hát testvére, vagy leánya?

– Az sem.

– Hát ugyan mije akkor? csak nem szolgálója?

– Nem. Hanem úrnője.

– Úrnője?

– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.

– Ah!

A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra!

Azután odasimult Bernát úrhoz s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:

– Hát azt hiszi ön, – hogy a gróf – szeret engem?

– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. A ki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem ő hozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, a kiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arczát a világ elől, mert a ki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon már választ.

Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyujtá Bernát úrnak, a mit az meg is ragadott emberül.

– Tehát igen?

– Igen. Hozzá megyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.

– Repülhetek e válaszszal vissza?

– De úgy, hogy engemet is magával viszen.

– Ön hozzá akar jönni?

– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek, vagy ne tegyek? S neki szüksége van én rám!

– No hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!

IV.

Vavel most kezdett csak higgadtan végig gondolni rajta, nem volt-e korán, a mit most tett?

Nem siette-e el félve őrzött titkainak világba kiáltását? Nem tett-e oly lépést, a mi egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás napját. Ez-e az?

Visszatért dolgozó-szobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifestum. Ez csalhatatlan. Ma kell merni, vagy soha.

Ez előtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az akkori hadjárat által remete-odujából kicsalni. Tudta jól: urak harczolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harczolni a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok igértek.

Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte, mint a napvilág szivárványt ragyogó kisértetei; fantomok, a kik mosolyognak, szellemek, a kiknek ölelése forró.

Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a megindult catastropháról. Mindazoknak, a kiknek hivatásuk belejátszani abba a nagy hangversenybe, a mit ezuttal a népek rendeznek a saját javukra: az egyetértőket Németországban, Tyrolban, Helvécziában, Hollandban és Francziaországban. Ah, hogy D’Avoncourt nem szabad most! Ő mindezt milyen jól végezné!

Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett ráismerni a keze irására, mikor épen szükség volt rá, hogy ráismerjenek: úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a szivéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harcztól? A miért mindig imádkozott. A miről ébren és álmodva örök terveket épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől? – attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?

Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el magát a háboru megizenésére, meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem is ember rendezte így.

Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogó madár, sorsának tündére; nem bir más hangon szólni, mint a nevetés carillonján, s tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat s ledobja a földre.

– Ő jön! Ő jön! Ő idejön mi hozzánk.

– De ki jön ide, Marie? – szól elbámulva Lajos.

– Hát ki? Hát az, a kit te nekem anyául igértél: az a te szép tündérasszonyod.

– Ah, ne beszélj ily képtelenséget!

– No talán csak nem jön az alispán egy maga két hintóval? Ha nem hiszesz nekem, jer oda az ablakhoz és nézd meg magad.

S azzal felköltötte székéről Lajost s vitte magával az étterembe, útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az irással a két újját. Ejh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla megnyálazott zsebkendőjével.

Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy a mit Marie mond, az való.

Most azután majd szétszedte a lány csupa merő édes gondoskodásból.

– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében? Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az nagyon kaczkiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetüznöm, ne álljon oly szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, a hogy most vagy.

Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó itt dörgött már a park töltésén. A fák közül kikivillant Katalin rózsaszín umbrélája.

Vavel izgatottan sietett eléje.

– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? könyörgött a leány.

– Sőt kérlek, hogy jőjj te is velem.

Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély udvarára.

Szép, fűvel benőtt térség volt az; a mióta kocsi nem járt rajta, fölverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák épen tele voltak piros barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos lég.

Ők ketten előre siettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első találkozás.

Katalin arczán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és odaadás, a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmoniában találkozva egymással, a milyen csodatételre egy nőarcz bűvtükre képes.

Messziről nyujtá szép kezét Lajos elé s meleg hangon rebegé neki e szókat:

– Igen. Én «az» vagyok.

Ez volt a felelet arra a szóra, a mit Lajos mondott az erdőben: «ő az én jegyesem».

A férfi ajkaihoz emelte a szép kezet és megcsókolá azt.

Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy hamar, hogy Mariehoz siessen.

A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét, szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.

Katalin megfogta a lány két kezét s arczába nézett annak hosszasan, eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:

– Nem ő érte jöttem ide oly sietve. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek a szíve anyát kiván s az nem várathat magára.

E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a sirást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először ölelhetett át egy nőt, a kinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta magát valahára egy szív fölé, mely e szóval jött eléje: «anyát hivtál: itt vagyok»! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!

Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen szorongatá násznagya kezét.

Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt még, mint a leánya.

– Nos, hát eljösz-e velem az én házamba? szólt Katalin, míg egymást átölelve haladtak fel a kastélyba. Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba ezután csunya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal, kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak hangzani, a miktől te halálra rémedeznél: míg nálam szép csöndesség van.

– Oh én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz, monda Marie, oh én nagyon szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hogy te parancsolni fogsz, és én engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha jól eltaláltam, megdicsérsz.

– Tőlem nem is kérdik már, szólt közbe Lajos, hogy beleegyezem-e e tervezett leányrablásba?

– Hát hiszen te is velünk jöhetsz; szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.

A másik leány kaczagni kezdett.

– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. Aztán komolyabb hangon mondá Lajosnak: Meglehet ön a felől nyugodva, hogy féltett kincse jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve, cselédeim bátrak és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg rajtunk olyan meglepetés, mint a mikor ön megszabadított a rablóktól.

– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? kérdé Marie elbámulva. Hogyan? Mikor?

– Hát ezt neked nem mondta el! Milyen ember!

Erre az alispán is figyelmes lett.

– Micsoda? Rablók? Erről én sem tudok semmit.

Lajos mentegette magát.

– Hiszen a bárónő maga tiltotta meg, hogy beszéljek róla.

– Igen gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.

Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.

– Micsoda? ti grófnak, bárónőnek czímezitek egymást? Fogjátok mindjárt egymást szépen a keresztneveteken hívni?

– De azt a rablóhistoriát már csak mégis szeretném magam is megtudni; erőteté Görömbölyi Bernát úr.

– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy a hogy történt, szólt Katalin; de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek. Hisz e derék emberek nélkül soha sem ismertem volna meg – az én Lajosomat.

– Így már jól van! Diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy «kis mamáját» bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle kalapot, nagy kendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első találkozás rémséges történetét.

Ah milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, a hogy gyermekeknél látjuk, a kik tündérregét hallgatnak, s megfenyegette az ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalaszszon: «hah, a bitang! – Darvulia! – Beste karaffia»! (Azok bizonyára mind olyan válogatott nevek, a mikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)

Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: oh hogy ragyogott át Marie arczán a dicsekedés verőfénye, ajkainak rózsanyilásából mint tündöklött elő a két gyöngysor! Csak egy ember van ilyen a világon s az az ő Lajosa!

– Ez volt a mi első találkozásunk, szólt nevetve Katalin s kezét nyujtá a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.

– De csak azt szeretném megérteni, szólt az alispán, hogy miért tartották önök ezt én előttem is titokban?

Ennek a történetét meg aztán Lajos tudta elmondani.

– A bárónő nem akarta, hogy védenczét, a híres rabló feleségét, üldözzék ő miatta.

– No ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten, akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.

– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak, sietett ovatolni Katalin, nehogy üldözés legyen belőle!

– Én meg ellenkezőleg az alispánt akarom fölkérni ez ügy végelintézésére; szólt Lajos. Én épen arra kérem, hogy eszközöljön ki amnestiát a rablóknak. Nem azoknak, a kik a bárónő kastélyába betörtek, mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laczi és társai számára, a kik nem vettek részt e gaztettben; s a kik óhajtva várják az alkalmat, a melyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.

– De hát hogy tudja ezt a gróf úr?

– Magától Sátán Laczitól.

– Hát azzal hol beszélt?

– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztül bujva két szétfeszített ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet, ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, a míg én observatoriumomban voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.

Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka rejtélyes jelenetét.

Hogy borzongott egyik is, másik is, az elbeszélés alatt!

Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos, felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!

– Jól van, szólt az alispán; megigérem, hogy amnestiát eszközlök ki számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.

– S te erről nem szóltál nekem soha! szólt Marie Lajoshoz. Elhitetted velem, hogy az a felnyithatlan aczélrács ágyfülkém előtt csak azért van ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?

A mint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.

– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.

Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét érezte, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá a szép ajkakról az első csókot.

Marie bámulva látta a csodát, a mit e csók előidézett a menyasszony arczán.

– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arcza! Mint a tűz-láng! – Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arczom nem lesz attól piros.

Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók, a mi Marie arczát érte, olyan volt, a minővel egy búcsúzó testvér ajka érinti kolostorba kisért hugát, a zárdaszüzet.

Marie aztán Katalinhoz símulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá, hogy liliomarczát Katalin égő rózsaorczájához szorítva, a különbséget egymás mellett lássa.

Ah, csók és csók nagy különbség!

Az ő arcza régtől oly halavány volt már.

V.

A kis inas, a Sánta Laczi zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.

A kövér Lizettenek nem kellett soha utasítás. Ha vendég áll a házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó izlésen, az egyszerű, de a tisztaságban fényüzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie előtt.

– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetteé; én nem értek semmi háztartáshoz.

– Ki az a Lizette?

Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.

– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnak, a kit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.

– Őt is magunkkal fogjuk vinni? szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. Mert hiszen, szólt Lajosra mosolyogva, ön nem fogja azt kivánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?

(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a «maga» házába viszi a menyasszonyát.)

Lajos zavarba jött a felelettel.

Az alispán segíteni akart rajta s jovialis tréfával szólt közbe:

– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.

– Hiszen, szólt szemlesütve Katalin, meglehet azt rövidíttetni – dispensatióval.

– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyü volna az a dispensatio, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katholikus.

… – Hát hiszen én is az vagyok: suttogá Katalin.

– Hogy lehetne az? kérdé Vavel Lajos, elbámulva. Hisz én önt mindig a protestans templomba láttam járni távcsövemen át.

– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.

– Mikor? és miért?

A szép hölgy habozott.

– Hát a mikor «így» látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bayadéret hirtelen fölvetette a fejére, hogy az egyúttal lángbaboruló arczát is eltakarta.

Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:

– Te voltál a lefátyolozott hölgy, a ki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?

– Te megláttad azt?

– Igen.

(Lajos jól sejtett!)

Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, a miben ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.

– Hogyan? kiálta fel Marie: én rólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?

S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kaczagni s utoljára le kellett neki ülni a földre, a hogy kis leányok szoktak, mikor nagyon utoléri őket a jó kedv.

S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arczán.

– Mondd csak tovább; mi lett belőle? kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!

(Még Lajos rossz hirén sopánkodott!)

Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: «ez a hölgy az én jegyesem!»

Itt elhallgatott.

– No! És azóta már elmult egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint egy tél. És ti még sem lettetek egymáséi. Miért volt ez?

Katalin nem tudott mit felelni.

– Én kitaláltam, úgy-e, szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?

– Ad animam! kiálta fel az alispán. Beillenék vizsgálóbirónak, oly consequenter dedukál!

Lajos erre elővette a tárczáját s kikeresett belőle egy összegyűrt levelkét.

Marie ráismert arra.

– Átadhatom most neki? kérdé mosolyogva Marietól.

– Te megtartottad azt? Oh add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként czímezni, csak így!

A mint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a köny; arcza elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott a fölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.

– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül, monda Lajos.

– S ő azt kiragadta a kezemből, folytatá Marie, haraggal, erőszakosan s bezárt miatta büntetésül.

– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán («A kit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon;» veté az közbe) akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.

– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír, szólt az alispán: akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! – A mi szeretett királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!

Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaértete a maga kristálykelyhét az áldomásra.

– És most még egy vivát az én királynémra! kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. Éljen soká és dicsőségesen s veszszen el, a ki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)

– Az Istenért, Lajos! sikolta fel Marie. Nézd, Katalin rosszul lesz!

A szép hölgy arcza olyan lett, mint átlátszó viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.

Lajos, Marie odaugrottak hozzá. «Látod, megijesztetted őt!»

– Ne rettenj meg, szólt Lajos, futó baj az: majd elmulik.

Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Néhány percz mulva a szép hölgy ismét fölnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arczára. Összeborzongott. S újra nevetett.

Lajos vízzel kinálta.

– Ejh. Nem kell víz. Suttogá. Hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. S aztán felvette reszkető kézzel poharát. A kire te köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó Mariemat, éltesse Isten!

– Így szép az, így: helyeslé Marie. A «te lányod», a te «Maried», ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy «veszszenek el!» azok nincsenek sehol.

… – Nincsenek! rebegé a hölgy s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog?

Az alispán, ki a fiatal hölgyek mulékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült szinezetet a társalgásnak.

– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy a midőn a grófot eltiltá a közeledéstől, az alatt kész volt azt az áldozatot előre meghozni, hogy a hitéből kitérjen s ezt az akadályt jó előre elhárítsa. Már most mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról…