Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg horáczi óda mintájára van öntve.

Az egész 1809-ki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint egyenesen az insurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szószerint előidézni. Ez volt az insurgensek dala:

No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harczi dallal soha még ellenséget verni el nem mentek; s ha «Miska» alatt a magyar nemzet volt értve s Panni alatt «Pannonia»; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.

Marie naponkint hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv nélkül. A czigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt az utczán s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, a kik panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a süvegeik mellett s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen Várban napestig önkénteseket irtak be, lovakat assentáltak; valamennyi ablakán a kastélynak lármás, jó kedvű emberek néztek ki, a kik az alantállókat hivogatták. Aztán egy-egy csapat, a mely már fel volt ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre, gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta, fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délczegen.

Ah milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett szeretni! Azzal a porlepte izzadt arczczal; azzal a piros csákóval a fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket üdvözölte az erkélyen, tánczolt, ágaskodott alatta a kevély paripa. Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a «volonok» maguk választották az egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nem sokára: a szép szűz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd a mézes hetek után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket himezzenek a selyem szalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon hasítani!

Vavel Lajos, a mint a kastélya kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között, melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre nézve, a ki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet. Ezeknek nagy része földmíves; ritkaságul kerül egy kézmüvesnek: a nemes fiút azzal ijeszti az apja, hogy «ha jól nem tanulsz, mesterembernek adlak!» Ha pedig jól tanul, lehet belőle «vármegye ura», alispán, még nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemes ember, ha jól tanul, vagy jól verekszik. A nemes ember, ha földmíves is, csak a maga földét míveli, úrnak nem szolgál, útat nem csinál, forspontba nem jár, dézmát nem fizet, útakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel keresztül; katonát a házába be nem fogad s semmiféle adó terhét vállaira fel nem veszi. A nemes ember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemes embernek szabad a neve végén ypsilont irni, s az «ő» betűt «eő»-vel, az «Ns» betűnek pedig soha nem szabad a neve elől elmaradni, czímerét pecsétnyomó gyűrűjében viseli, s ötágú korona illeti. A nemes ember fiát nem viszik el katonának. A nemes embert nem foghatják el birói itélet nélkül. A nemes ember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő beleegyezése nélkül. A nemes ember számára van hozva az egész hármas törvénykönyv, az ő ügyeit intézi el a szolgabiró, a törvényszék, királyi tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és úriszékek. A nemes ember birtoka ősiség, az unokák visszaperelhetik. A nemes embert testi büntetés meg nem alázza, s ha főbejáró bűnt követett el, nem a bitófa áll rajta boszút, hanem a pallos, s a ki őt megüti, felsőbb hatalmaskodás bűnébe esik. A nemes ember özvegyének választói joga van és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás, törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok tetszése ellen dolgoznak a diætán, hazaparancsolja őket. A diæta csak souverain, de a nemesség: dictator!

És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király parancsolja, fegyvert fogjon és legyen készen meghalni a hazájáért, királyáért.

Vavel Lajos szabadcsapatjának valamennyi emberét külön tanulmánya tárgyává tette. Tömérdek typikus alakot talált közöttük, a kik érdemesek voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt, a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakonczátlant, a fitogtatót, a nyakából lerázhatatlan hű czimborát, a verseket mondó mezei poétát, a tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó katonát csinált belőlük. Megszerették egymást, mind a vitézek, mind a vezér.

Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.

Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a himzett szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.

Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind nemes emberek. Mind önként fegyvert fogók, a kiket a törvény nem kötelezett, a kiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok, felsőbb iskolákba járó diákok, családapák, testvérek, a kik közül egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt «Fertőszegi» Vavel gróf banderiuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy mai nyelven).

(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laczi embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz föl a maga díszes soraiba. Sátán Laczi csapatja valami huszonnégy emberből állt s az merész küldetésekkel volt megbízva).

Oh mint reszketett Marienak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a zászlóra, a mit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak ő tőle magától meghallható hangon: «ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold én értem azt a drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!»

A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.

Szavakkal nem mondta azt, hanem a mint azt látta, hogy a zászlót csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek egyik felére az ország czímere, másikra a patrona Hungariæ volt festve, két keze közé szorítá és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.

Azután megfordult és Katalin keblére borult zokogva s valamit suttogott ahhoz a nagy sírás közben; a mit a hármas «vivát» kiáltás eltakart.

Alkalmasint azt, hogy «hát te sem marasztod itthon?» Nem mondod-e neki: «holnaputánra van kitüzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?»

Nem bizony!

Van, a ki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a lakodalmuk felé.

A nagy hadvezető, a corsicai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország esik a két lábnyoma közé.

Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő lépésével már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.

Dél felől is csupa Hiób-hírek. János herczeg Olaszországból Magyarországra vonul vissza s nyomában mindenütt az olaszországi alkirály, Eugen. Chasteler tábornok megrettenve Napoleon proklamácziójától, melyben őt átok alá veti s főbelövetéssel fenyegeti, elhagyta egész seregével Tyrolt, csapatjai darabonkint adják meg magukat az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval.

Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.

S hogy tökéletes legyen a veszedelem: épen akkor, midőn Magyarország az egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad a lengyel s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a magyar királynak s határainkat kelet felől fenyegeti. A ki jó barát volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az osztráknak, a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhivásai Németországban nem gyujtanak. Kalt, Dörenbern, Schill, Lützow hősies kisérletei elvesznek a nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete legiója hasztalan keres hazafiui csatakiáltására viszhangot saját hazájában: csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek s jól esik a tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz betörés ellen.

Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert ötezer emberrel nyilt mezőn az ellenség előtt.

Most már «talpra magyar!»

A ki tegnap meg nem tartotta az esküvőjét, holnap már nem tartja meg azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. A mi csak nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek mennek a Marczal felé János főherczeg seregét felszedni, a nyitrai és a primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s a mi csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél összepontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszegi grófé, a minek kardja, pisztolya, karabélya és – harczban edzett vezetője van.

Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az ágyútűz villogása a láthatáron.

Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig birt magának annyi pihenőt szakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa. Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este rontott föl hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor jelentetlenül betört az ajtón, mint egy – insurgens; hirtelen dugtak el előle egyetmást, a mit nem volt szabad még meglátnia: valószinűleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arczképet, a mit Katalin festett. Néha olyankor jött, mikor épen asztalnál ültek, akkor aztán lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, a mit csak neki lehet eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép hölgyeket és jó ebédet.

Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett annyi időt szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly teendőkről értekezzék, a mik ő rá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte hozzá azt a kis aczél ládikát, a miről többször volt már szó.

A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy bucsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy mikor vőlegény és menyasszony bucsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.

Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat, mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könyeket, a miket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?

– Őrizzen meg az Isten! rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó foglalná el.

– Te pedig őrizd meg az én kincseimet. Magadat és az én palladiumomat. Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit. Legyen a szived egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis érczchatouillet. Lásd meg, mi van benne?

Lajos egy aczélpecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a czímerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő, melylyel az aczél chatouille zárját fel lehetett nyitni.

Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonkint osztályozva.

– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha czélomat elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg kell neked mondanom menyegzőnk előtt.

– Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belőlünk.

Csók volt a válasz.

Azután következett hat darab finom ingecske; a minőket kicsiny leánykák viselnek.

Ezekre saját anyja maga himezte föl a «három liliomot.»

Ez volt az egész kelengye.

Katalin megtapogatta a gyolcsot: «chinai ananászszövet.»

Azon alul következtek sárga fakó okiratok.

– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajták, mikor a gyermekeket elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arczképe és azé a másik leányé, ki sorsát az övéért kicserélte.

Mindezekről rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, a hami várban ül; ha még meg nem halt. Nem birtam felőle megtudni semmit elválásunk óta. Te vagy a harmadik, a ki megtudtad e titkot. Kérlek, jól megőrizd. Minden tekintetben.

Azzal helyrerakott ismét mindent. Kettőt a bankutalvány-csomagok közül kinn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt czélra használja föl, s aztán bezárta ismét a kis érczládát s a kulcsrejtő aczélgyűrűt felhúzta balkeze hüvelykujjára.

Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.

– Jó helyen fog lenni.

S most még egy utolsó csókot!

Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő: egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő insurgens nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó tempóval, a mi a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán mikor rajtakapták, felugrott mellőle és elfutott; de úgy intézte a dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: a ki majd megette ezért a meglepetésért.

És így mégis ő kapta az utolsó csókot.

* * *

Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak, hogy mennyire mindene volt az neki? mennyire nem pótolja azt senki a világon?

Szerették, hizelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e mosolygó arczokért elfelejteni azt a hideg, márványtekintetet, melynek néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához, mentől inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve és ő arra gondolt, mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok között, várt a hármas koczogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá: «szabad!» és aztán az étkező asztalnál ülhetett vele szemközt, némán, egyedül!

Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elővette a sirás s félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg épen el kellett előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen regény-hősnőt megsiratott.

De rövid időn lett egy örömnapja. Lajos levelet küldött a táborból, futár által Katalinnak. Megirta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még nem látott; ma egy csapatosztálylyal elindul a Rába mentére kémszemlészni s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marienak is irt nehány sort ugyan abban a levélben, a mi úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.

– Meglephetnők őt a táborban, mondá Katalinnak; ha olyan közel lesz hozzánk.

– Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.

– Oh bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levélben, itt van ni: «a minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, a mi mondhatom, hogy jól esett mindnyájunknak». No hát, más asszony is elmegy az ura után a táborba.

Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé: megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.

– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertőszegről kimozduljak bárhova is: ha csak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az pedig Pozsonynál van s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk be, a ki az insurrectio főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől épen beleszaladjunk a veszedelembe.

Ebben aztán meg kellett Marienak nyugodni.

Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy levélnek mind a két oldalát ketten tele irták neki s mellékeltek hozzá egy arczképet (vajjon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges pastellrajzot, a minek egy penséet kellett ábrázolni. (Vajjon kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)

(Vajjon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettőt?)

(Vajjon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat: arczképet, rajzot és szívet?)

III.

A Rábcza melletti bivouacban a Fertőszegi banderiumán kívül egy-egy kompánia mosonyi és pesti gyalog insurgens vett részt.

Igen jó táborhely volt; a nádkupból egyszerre sátrakat lehetett rögtönözni s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be lehetett látni.

A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előörsöket s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s bebutorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.

Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik a fiskálisa. Mind a kettőn világos-kék dolmány.

A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte – irataiban, azért mikor a fegyverrehivás széthangzott az országban, csak úgy felkötötte a kardot, mint más s abban az egyben most teljesen egy véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá a franczia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.

Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, a miket Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.

Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg vitézeiről szólnak azok: az insurgensek még nem kerültek a harczba; de lelkesítő példának följegyezhetik az előttük elmentek hirét.

S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyzi plajbászszal egy ív papirosra az «arany könyv» számára való adatokat.

– Ezt is fölirhatja még, domine frater. (Most már nem «audiat.») Az ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a legutolsó, mely a Traun hidján Massena egész hadereje ellen tartozott védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harczolt; a magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körül fogta az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a zászlót s a magas hidról beleugrott a Traun vizébe s a francziák golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.

– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? kezdé egy fiatal hang onnan hátulról.

Bernát úr kegyetlenül végig nézte a közbekottyanót.

– Te is azt tennéd, öcsém, ugy-e bár, a mit az egyszeri vadász, a ki utána szaladt a nyulnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a «hős dobos»-nak a történetét hallottátok-e már? Igen is, a raszini ütközetben a dobos tüntette ki magát, annyira, hogy az ezredparancsnok ezüst érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, hatot. Dobosnak nem dukál vitézi rend, a ki csak a két fabottal harczol. «Nem halok meg pedig addig, a míg azt meg nem kapom», mondá a dobverő hős a generálisok előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, a mit nagyon kellett kinálgatni. Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte vissza az ostromló zászlóaljat a sáncztól; a harmadik rohamnál a dobos beledobta az árokba a dobot nyakából s felkapva egy puskát, oda kiálta a bajtársainak: «itt fekszik e sánczban az érdempénzem: ma kihozom onnan!» s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva s percz mulva be volt véve az egész sáncz, s a hős dobos volt rajta az első.

– De aztán mind igazak ezek a történetek, spectabilis?

– Hogyne volnának. Ott vannak följegyezve az érdemrend-bizottság hiteles jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt hogy felejtené ki, öcsém uram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hideg vérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak seres hordók volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is valamennyi ágyújával lövetett közéje s utczáról utczára védelmezte a feje fölött égő várost és nem adta meg magát.

– Valóságos Zrínyi Miklós!

– Hát Jaskó huszár-káplárt ne jegyezné-e mellé, öcsém uram? Mikor Eckmühlnél ötöd magával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát, a mit az ellenség már elfoglalt a mieinktől s vitte hátrafelé. Az öt huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből, szétveri az ágyúkisérőket; kit levág, kit pokolra kerget s azzal megkapja az ágyus lovak zabláját s mire az ellenség eszére tér, haza vágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.

– Ezt is csak huszár teszi meg!

De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a franczia lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban kénytelenek voltak öt ágyút és három haubiczot martalékul hagyni, a minek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog közvitéz az Alvinczy-ezredből: névszerint Katona István, Blaskó János és Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét, hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, a mit a futók elhánytak s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos tüzelést kezdenek az előre nyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az megáll, megijed, visszafordul s engedi a négy bakancsos fedezete mellett mind a nyolcz ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, a ki tized magával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat! igaz, hogy mind sebet kapott, a ki meg nem halt közülök; de érdemrend takarta be a sebeiket.

– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak, jegyzé meg Vavel gróf; a kik tíz krajczár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok, a kik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!

A hősmondakört félbeszakítá az előörsök jelkiáltása a távolban, mely egyre közelebb hangzott: «ki vagy? megállj!»

Vavel kisietett a sátorból s felnyergelt lovára felkapva, oda vágtatott, a honnan a jelkiáltást hallák.

Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, a ki nem tudta a tábori jelszót s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.

Vavel ráismert s azt mondá: «bocsássátok: ez az én emberem».

Sátán Laczi volt az.

Ő maga nem mondta meg a nevét elfogóinak.

– Jer utánam, monda Vavel a rejtélyes czimborának s bevitte őt a saját sátorába. Dűlj le, ha fáradt vagy.

– Csigavér! dörmögé a kalandor. Ma csak Kapuvárról jövök, s torony irányában.

– Gyalog?

– Hol gyalog, hol úszva.

– Mi hírt hozasz?

– A vitnyédi bozótban egy franczia futárt fogtunk el, mikor épen át akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.

– Hová tettétek?

– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon megtalálta szorongatni a nyakát, mert védelmezte magát s aztán igen vékony czérnával volt hozzávarrva a bőréhez a lelke.

– Azt rosszúl tettétek. Máskor a foglyot kell elhozni; mert attól fontos közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért jutalmat fogtok kapni.

– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a fáradságunk; mert elvettük a táskáját s abban találtunk egy lepecsételt levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges vezér a másikat szándékáról tudósítani.

– Add ide.

Vavel átvette az elfogott levelet.

– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni, inni valót, ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.

– Hisz az akkor elég pihenés maga.

Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél tartalmát.

A hogy Barthelmy Leon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket feltörje és elolvassa.

Ez a levél Guillaume tábornoknak szólt: ibi-ubi.

Hogy Guillaume egyike az olasz alkirály dandárvezéreinek, azt tudta Vavel.

A felnyitott levél terjedelmes volt; négy sűrűn teleírt oldal.

Legelőször is az aláirást nézte Vavel.

«De Fervlens marquis.»

Úgy tetszett, mintha azt a nevet hallotta volna már valaha.

A levél tartalma aztán megmagyarázta neki, hogy ki ez?

«Tábornok úr!»

«A cselszövény tökéletesen sikerült. Themire nyomába akadt a szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták meg magukat a Fertő mellett: épen a túlságos elzárkózás által vonva magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Themirének a közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy indigenált bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen tönkre tette magát. Themire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle százezer forintért a birtokot, a minek a jövedelmeire az csak ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. Az ilyen névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild Katalin bárónő. Tökéletes német asszonynyá tudta magát átalakítani. Hogy a veszedelmes protector gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a legtávolibb találkozást is s játszotta a világtól elvonultat. Csak jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy egymást keresztezzék.»

«Azt tudta Themire, hogy a protector egy erős látcsővel szokott tudomást szerezni arról, a mi körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.»

«Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek, s magam feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigrans főúrnak, s ott, mint ön tudja, Barthelmy Leon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy választottaimhoz közelebb legyek.»

«Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abból állt, hogy egy hirhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen Várból vagy a leányt, vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet, mind a kettőt. E tervem meghiusult azon, hogy a haramia gyáva volt annak kivitelére vállalkozni.»

«Kénytelen voltam Themire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét elfogadni.»

«Egy éjjel, a mikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje observatoriumában lesz, mert épen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár, Themire egészen bizonyosra játszott.»

«A milyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.»

«A protector belement a kelepczébe. A hold elsötétülésekor álczázott rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a Duguesclin véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon át s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére várva. E pillanattól kezdve meg volt fogva»…

… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! hogy lángolt az arcza a szégyen miatt!

Olvasta tovább:

«Themire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos a felől, hogy hát vajjon Themire nem szeretett-e belé a lovagba? mert a nőszivek fogékonyak.»

«Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra az ő helységébe tegyenek át.»

«Itt azután minden módot megkisérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam valahogy az odújából, de az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, a melynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Föltettem magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy leplezze le a hölgy arczát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz. Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin ellen! Megölöm. És akkor a rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban. Kész prédául nekünk»…

… Vavelnek jéghideg borzadály futott át tagjain.

«Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, a mire nem számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy ismertesse meg hölgyét, a kiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Angeról való hír az én költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, a honnan minden európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális nőrablás negativ hőse, e jogczím alatt fogom keresni a magam szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál igen keményen viselte magát; hanem a mint épen már a legszélső tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre fölvetette a fátyolát – s én Themirét láttam magam előtt.»

«Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajjon az történt-e vele, a mi már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, a kibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta veszni a fényes vagyont, a mit igértünk neki s fényesebbnek találta Vavel Lajos szemeit mind annál s ezekért a szép szemekért nem azt árulta el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez a nő finomabb cselszövényt font az enyimnél megint s regényes hajlamok pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés pillanatában azt mondta róla: «ez az én jegyesem». Ez még rejtély előttem. – Van egy eszközöm, a mivel ezen nő fölötti varázshatalmamat fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között van.»

(Tehát «Katalin» özvegy – és leánya van!)

«E hatalomnál fogva nem engedem őt lánczáról elszabadulni. Azonban mégis megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja a hajóból.»

«A mint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté álarczát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas bandériumot s azt most ellenünk hozza.»

«Kénytelen volt ez alatt a rábízott kincseknek más őrizőt adni.»

«Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Themire kezébe jutottak. Tehát a minek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme között tartja…»

«De az a kérdés most, hogy mit fog vele tenni?»

«Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Themire egészen meg van bűvölve a rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha Themirénél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogy ha e leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis piquante Amelie képét, a kitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott, kitörülte volna Themire szivéből s elfoglalta annak a helyét: ettől azután nehezebb lenne Themirét visszahódítani, mint a szeretőjétől.

Oh mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató fellegtorlatban, mely elkábítá.

«Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jőjjön! S hozza magával a kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink Steyer felől is közelítenek s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha véletlenül jutott volna a kezem közé.»

Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől. Reszketett kezében a levél, a mint tovább olvasá.

«De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy szerelmes levél, egy elejtett köny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap estig nem jön el Themire oda, a hol rá várok, a leánynyal és az okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét fölkeresni. Csapatom a «Dæmon legióból» van válogatva. – Az előtt nincs lehetetlenség. Ha elhozza őket Themire önként, megköszönöm neki, ha nem hozza, elveszem tőle erővel.»

Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó vérszinű homályban!

«És most rátérek arra, a mi az önnel közlendő utasításom. Ön csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog huzódni, s elzárja a menekülés útját Tyrol felé szökevényünktől. Azonkívül egy más föladat vár önre, a mit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánynyal, ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá nevezetes hivatás vár; – ön tudja talán már, hogy a császár válik Josephinetől. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát diszítenek fel az új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, a ki uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napoleon trónját. A legitim dynasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal. S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly semmiről sem tudó, a milyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.»

Vavel Lajos felugrott dühösen s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé taposott. Ez a gondolat lángragyujtá az egész gáztömeget, a melyet az árulás terve lassankint összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban, hogy mint a csattanó viheder törjön az ki egyszerre.

Mondták volna azt, hogy Mariet azért akarják elrabolni, hogy örökre elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! – mondták volna azt, hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! – de azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurczolják annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, a kiben egész gyülölete összpontosult, a ki miatt kerülte a templomot s megszünt vallásos lenni, hogy ennek a sas körmei ragadják meg az ő liliomszálát s támadjon utánuk egy új ivadék, mely örökké fenmaradjon Francziaország trónján! ez a pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!

Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig. A tűz kialvó félben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon. Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra?

A levél ezen végződött:

«Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek, tábornok, hogy miután önt neje és leánya kisérik, legyen szives madameot és mademoisellet felkérni, hogy – természetesen erős fedezet mellett – valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású hölgyet csak előkelő distingvált hölgyek kiséretében lehet Párisba utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszünik: ő nem lehet semmiféle minőségben a mi præsumptiv úrnőnk kisérője. Ő megkapja a maga öt millió frankját s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya legyenek e kiséretre készen. Erre még egyszer kérem önt.»

Egyébként maradok, stb.

de Fervlans marquis.

Vavel Lajos egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hogy mit tegyen?

Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta, lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás.

Sietett nádsátorába vissza.

Sátán Laczi már aludt, a puszta földön fekve, csak úgy horkolt.

Azt felrázta álmából.

– Mégis alszol?

Csak akkor feküdt le a jámbor.

De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, a míg azt a levelet végig olvasta. Azt hitte az alatt annyi idő mult el, hogy ráért valaki meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kigyón, oroszlánon keresztül vándorolni, s aztán megint feltámadni.

– Kelj fel már és készülj!

Sátán Laczi talpra ugrott.

– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre árkon-bokron keresztül, a merre legrövidebb az út.

– Mi lesz a parancsolat?

– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel, hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, a mit a Névtelen Várban őrzök.

– De nem tettem meg neki.

– Most én parancsolom, hogy tedd meg. Hozd el azt nekem a kastélyból.

– Melyiket? A leányt, vagy a ládikót?

– Ha lehet mind a kettőt; de a leányt mindenesetre.

– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne mozdulhasson. Nem álltam rá.

– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet: «Botta Sofia!» Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes bárány s azt fogja mondani, mit kivánsz? Akkor megmutatod neki ezt az aczélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá: «Az, a ki ezt a gyűrűt viseli, azt kivánja öntől, hogy hagyja el ezt a helyet rögtön és kövessen engem, a hová vezetem.»

– És hová vezessem?

– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a temető-oldalon, s a hogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve lesz már s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám s engem ha égben, ha földön, ha pokolban, de fölkeressz és elmondod, hogy mit végeztél? Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam adott salva gvardiádat. Fogd ez erszény pénzt: a költséget ne kiméld. Arról, a mi rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se menet.

– Minden meglesz, mondá Sátán Laczi, elhagyva a kunyhót s mire Vavel kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyből leghamarabb, már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye bizonyítá, hogy Sátán Laczi itt járt.

Tehát a rablóra van bízva, hogy orozza vissza a kézből kiadott kincset.

S vajjon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló könyszentelte esküjében?

* * *

Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában s mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva, mik azok a villanások a láthatáron alul, a mik az ég alját egy-egy pillanatra megvilágítják? Égi háború-e, vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.

* * *

Vavel Lajos még az éjjel tudósítá a főparancsnokságot Győrött, hogy az ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon, s felhatalmazást kért «volon»-jaival annak elfogadására mehetni.

KILENCZEDIK RÉSZ.
KATALIN, VAGY THEMIRE?

I.

Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen a kikért olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonynyal vissza kell térni), akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.

Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap panaszkodott, hogy fáj a feje.

Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét, melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni ő rá – és Mariera, rejtett csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.

A feladat meg van már oldva – fényesen!

A rejtegetett fejedelmi sarj és minden okiratai kezében vannak.

De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat leszedni!

A nőszívben lakó dæmon sokszor megszégyenül az által, hogy a vele együtt lakó jobb génius ráhág a lúdlábára s nem ereszti.

A nő soha sem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen angyalára találhat, a ki fölfelé röpíti.

Egész kincs a megigért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért. Gazdagság vár reá, mely kárpótlást igér a gyönyör minden mámorában, a három rideg, örömtelenül eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb komédiája, mint a jótékonyság gyakorlása in anima vili, a parasztokon!

De hátha több volt ez, mint komédia?

Hátha valóban egy új ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az igaz hálakönnyeket megismerheté s nagyobb boldogságát találta e szegény parasztok nyomorának megszüntetésében a nagy világ minden csillogásainál?

De öt millió frank egy tömegben!

Olyan szó-e az, a mi mellett csak úgy el lehet haladni s vissza sem tekinteni, hogy hová lett?

S ha még csak ő maga volna, de hát Amelie? Leánya most tizennégy-tizenöt esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a «Cythere dandárának» utált szövetségében? martalékul minden szégyennek, erkölcsi romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához s akkor aztán megvallja annak a férfinak, a kinek becsülését óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? A helyett, hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába, melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná be őt a világnak.

S mind ehez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marieval együtt, hajtatni szépen, csöndesen az országúton, útközben tán szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintó-ablakon át a legudvariasabb mosolygásu arcz biztosítja: «ne féljenek önök úrhölgyeim, csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi francziák vagyunk!»

Hát baj ez valakinek?

Ah, de mikor oly nehéz megválni az egyszer kivívott becsüléstől!

Mennyire imádja őt ez a férfi! s mennyire megérdemli, hogy az imádat kölcsönbe essék!

Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna el magának. De ő meg tudta védencze számára tartani azt, a mivel tartozott neki: hódolatát. Inkább akarta őt királynévá tenni, mint feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.

S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte, hajítsa el a sárba?

Lehet-e a világ minden milliójáért megvenni egy ilyen kincset?

Kincset? De hátha nem volna is az?

Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni annak, a ki szereti?

A hölgy kegyetlenül bünhődött. A más szivével akart játszani, s a magáét vesztette el. Akárhová gondolt, nem birta azt az eszmét elérni, hogy ő Lajosra nézve ne legyen az többé, a ki már volt.

Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy barátnét, a ki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő védelmére, egy gyermeket, a ki őt anyjának nevezi, a ki őt meghivta, hogy fogadja el ajándékba azt a férfi-szivet, melyet ő neki nem szabad boldoggá tenni; a ki épen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket, a ki éjszaka odalopózik az ő ágyába s hozzásimulva kéri, hogy meséljen neki valamit, úgy altassa el; – a ki kezét az ő kezébe téve, mondja el utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel semmivé tenni?

Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha boszúra ingerelné hiveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség annak a számára, a ki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől fogva, s nem kiván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve maradni.

Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utána jött már úrnőjének ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre?

Katalin még egyre tusakodott magával.

Valamire pedig el kellett határozni magát.

Mikor harmadszor is utána jött Jocrisse, akkor azt mondá neki:

– A mit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a marquisnak.

– Már készen vagyok.

– Hozz iróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba fölmenni levelet irni. Valaki kérdezősködhetnék, mit irok?

Jocrisse hirtelen ott termett az iróeszközökkel.

Katalin megirta a válaszát De Fervlansnak s levelét gondosan lepecsételé s azt átadta Jocrissenek, a ki még abban a perczben szekérre ült s elvágtatott.

Vajjon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin épen Jocrissetól küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen embert, a ki ittlétének titkába be volt avatva? s ki De Fervlansnak egyenesen megbizott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?

A küldött levélben csak ez a három szó volt:

«Io non posso!»

(«Nem tehetem.»)

Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás végbefejezéseig, – s férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.

Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, a kit nem kisért úgy a saját szíve, mikor egyedül van.

Még egy órája volt a hölgynek dæmonával tusakodni, teljes négy negyedóra: hatvan egész percz volt neki engedve a sorstól, hogy határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult királyleánynak a rajztanórája, a miből az egy perczet sem enged elveszni. Ha ez órának ötvenkilenczedik perczében elzárja magát a hölgy, ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az öt millió frankot igérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt s beledobja azt a legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét s azt mondja neki: «fussunk! Üldözőid jönnek!» akkor kikerüli azt a csapást, a mi fejére van mérve a kérlelhetlen nemesistől, mely semmi adósságot kifizetetlen nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ minden kincse nem képes aztán megváltani!

«Io non posso…» Ez nem elég. Ennyit Judás is megtett. «Én nem tudom kezetekbe adni azt, a kit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.» – Késő volt aztán visszadobni a harmincz ezüst pénzt!

Katalin elrejté magát a park kéjlakába s azt mondá inasának, hogy senkit se vezessen hozzá, a ki keresi; se ismerőst, se idegent.

Pedig azért mégis koczogtattak az ajtaján.

– Egy idegen úr van itt, dörmögé az inas az ajtón keresztül.

– Mondd neki, hogy jőjjön máskor, válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az ajtót.

Néhány percz mulva az inas megint visszajött.

– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át a mit számára hozott – Párisból.

Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett rajta csúsztatni.

Egy elefántcsont medaillon volt az, megsárgulva az időktől, hanem a benne foglalt kép még eleven volt: – «Amelie», a kis Amelie képe.

Tudja ön madame, abból a korból, a mikor még a kis Amelie ártatlan volt!

– Bocsásd be őt, suttogá a hölgy a rémület asthmajával, s úgy reszketett a keze a medaillonnal együtt, mint a ki a sírból feltámadt kisértő szellem megjelenését várja.

Az jött.

Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl elmult – egy percz.

– Cambray! kiáltá a hölgy s kezének öt körme hegyét a szájába kapta, hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.

– Igen, madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D’Avoncourt Richard, a kinek ön egykor azt mondta: «hálát fogok ön iránt érezni, a míg élek!»

– Hogy jön kegyed ide?

– A mi a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el, mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, a kik segítettek benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog volt. Elmentem Párisba, fölkerestem önnek a leányát.

– Ön látta Ameliet! kiálta közbe a delnő, s minden egyébről elfelejtkezett. Beszélt vele? Oh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen lett?

– Megtudja ön azonnal, madame. Én egész őszintén megmondtam a grófkisasszonynak, hogy az édes anyját akarom fölkeresni, nem küld-e hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.

– Ön megmondhatta ezt leányomnak? Hol találta őt?

– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, madame. Én beszéltem Amelievel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.

– Ő nekem levelet küldött öntől?

– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst és valami kevés kámfort?

– Minek az?

– Annak is okát adom egymásután. Nem tudja ön, madame, hogy mit hozott haza Bonaparte az eilaui véres ütközetből Francziaországnak?

– Nem tudom.

– Nohát én tudom. Az «influenzát». Ön még a nevét sem hallotta ennek ugy-e bár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a maga országában, a hol már polgárjogot nyert, igen szeliden viseli magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul át, halálos lefolyásu dögvészszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy az eilaui völgyeket betemette franczia ifjak hulláival, még a hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s temetőkkel jelölték az útjokat, a merre hazatértek, úgy hogy Párisban egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, a hová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az influenza kórházban ápolónő.

– Jézus Mária! Szent Isten! sikoltott fel az anya kétségbeesetten.

– Ott kerestem őt fel: ott irta önnek ezt a levelet.

A hölgy a levél után nyult mohón.

– Ez a levél ragályos lehet, nem akarja ön elébb kámforfüstre tartani?

– Mit törődöm én azzal? Adja ide, kérem.

S hevesen szakítá fel az elkapott levelet.

Abba ez volt irva:

«Kedves kicsi mama, öreg barátném.

Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! A míg kis gyermek voltam, örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer azután jött egy olyan nap, a mikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arczom felé ne köpjek és meduzapofákat ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek, a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! «Ezzel» igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz himezni, zongorázni: most a nagy urak ujra felkapták az aranyhimzést a ruháikon; megélhetsz te a kezed munkájából s adhatsz zongoraleczkéket is. Miattam ne legyen már gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok, hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek, légy becsületes s aztán jussak néha eszedbe.»

«Öreg barátnéd és kicsi leánykád

ci devant Amelie – most pedig Scœur Ágnes.»

Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet s lerántva vállairól az inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!

Katalin csak leejté a két kezét az ölébe ez ostorozás után.

S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató kínokon is keresztül tör.

– Amelie az influenza-kórházban! Az én leányom!

S mintha Cambrayra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, a míg ő leányát elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: «leányom, oh leányom; Ameliem!»

Cambray keserűn szólt:

– Azt a leányát, azt az Ameliet, a melyiket ön rám bízott, én híven megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? önnek visszahoztam.

A nő most az arczképet halmozta el csókjaival és sírt.

– Ilyen volt ő, mikor még ártatlan volt!

– De most már megint azzá lett, madame!

– Milyen ő? hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Oh mondja ön. – Nem hozhatta ön el egy arczképét?

– De elhoztam.

– Elhozta? Amelienek a mostani képmását? Ő csak lopva engedte magát lefestetni. S önnek megengedte?

– Nekem megengedte.

– Itt van önnél az arczkép? Vagy elhagyta valahol? Hol van ön szállva? Együtt megyek önnel oda. Hát miért nem szól ön?

– Gondolkozom rajta, hogy átadjam-e azt kegyednek, madame, vagy sem?

A nő most már csak némán, összetett kézzel könyörgött.

– Ejh! monda Cambray; mit tartozom én önnek irgalmazni, a kinek az Isten sem irgalmazott. Itt van Amelie legutóbbi arczképe.

Egy kis miniature festmény ugyanolyan elefántcsont tokban, mint a másik. Egy fehér arcz, behunyt szempillákkal, homlokán a myrtuszkoszorúval, fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.

– Halva van! kiálta a rémülettől elrekedt hangon a hölgy és szemei megkövülten meredtek e szomorú képre.

A látogató pedig kegyetlen hidegen mondá:

– Igen is, madame, nem teteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs festve az arczára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a halotti mez, ez a myrtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi, őszinte másvilág lakója… Ilyen arczképet küld emlékül az a leány, a kit az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és kémkedni üldözött emberek után…

Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a kezeire, utoljára az arczára omlott. Össze volt zúzva.

S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy egymással meghasonlva, soha egészszé ne váljanak többé.

– És most mehet ön, madame, felvenni az öt millióját! Meg van jól érdemelve!

E pokoli kínzásra, mint egy dühödt furia, szökött fel a hölgy, s kirántva kebléből az arany tokot s leszakitva annak födelét, kitépte abból az igérvényt s apró darabokra szakgatva, szétszórta annak rongyait maga körül; a szemei világlottak, mint egy hagymázas őrjöngőé s elkékült ajka tajtékzott.

– Legyen átkozott, a ki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely ezt befogadta!

S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szivet úgy, hogy utoljára a kínzója szánta meg és megfogta a kezét.

– Madame. Ön még nem hajtotta végre, a mire küldve volt? kérdé tőle csendesen.

– Nem! Jőjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye át tőlem. Fusson vele a merre akar.

– Nem, madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az országban. Nem tudom merre van a jóbarát, merre az ellenség. Önnek magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés: ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni, hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését. – Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint az öt milliót! Akar ön az én tanácsomra hallgatni?

– Parancsul veszem.

– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott aczélszekrényt s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a táborban.

– És Marie?

– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad lenniök. Marienak jelöljön ki valami rejteket, a hol maradjon addig, míg ön visszatér.

– S nem maradhat ön nála, hogy őrködjék fölötte?

– Köszönöm madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és ő hozzá. Hanem egy súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza-kórházból jövök. Ez a muszka ragály oly alattomos, hogy a kit már meglepett, azt még hetekig engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját. Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint egy bántó emléket hordja magával veszedelmét s nem tudja, hogy ez a halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurczolni magamat. Nincs is miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat. A Névtelen Vár most egész üres, csak egy régi jó barátném, a komoly Lizette, meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem lefeküdnöm. Kipihenem magamat. Azért nagyon kérem önt, hogy Marienak meg ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal ártatlan leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Mariet. Ez országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, a ki beültettem annak kórcsiráit e nép közé, mely az én bálványomnak menedéket adott, s hála fejében épen e megoltalmazott angyal által nyissak uj temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit. Ha meghalok: a parton temessenek el s töltsenek hullám fölé oltatlan meszet. Még a siromnak se jőjjön tájékára fiatal leány!

Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló nőalakot hagyott hátra.

Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját arcza elé húzva. A ki az influenza lehelletét hordja ereiben, annak elég egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór kitörése nyomban előálljon.