A rajztanóra letelt, Marie sietett fölkeresni Katalint.
Csak a véletlenen mult, hogy Cambrayval szemközt nem találkozott. Ő a mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.
Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.
Megrémíté a jelenet, a mit látott.
A nő ott térdelt kincseinek romjai között.
Két arczkép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi vesztett milliók.
Dúlt arcza, kisírt szemei, fájdalomra nyilt ajkai hirdeték, hogy rendkívüli, a mit szenved.
– Kis anyám! Mi bajod? rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy fölemelje őt a földről.
– Hagyj el! A ki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.
Akkor aztán, hogy nem engedte magát fölemeltetni a földről, Marie is leült oda mellé a földre s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő könyező szemeibe.
A nő odaadta neki az egyik arczképet, a gyermekiest.
– Látod? Ilyen volt ő, mikor elhagytam.
– Kicsoda? Leányod? Te már nő voltál s most özvegy vagy?
– Igen.
– Annál jobb.
Akkor odanyujtá a hölgy a másik arczképet.
– És ilyen most, mikor visszakértem.
– Oh Istenem! Meghalt?
– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint a hogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!
– Istenem! Mit beszélsz? Katalin!
– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz: mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen föl rongyokba, daróczba, cselédnek: kormozd be az arczodat és a kezeidet szennyezd be. S mikor lónyerítést hallasz, elbujj s a míg el nem mennek, elő ne jőjj.
– És te? Mit akarsz tenni te?
– Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.
– Hát én nem mehetek veled?
– A hova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül lopózom s meglehet, hogy ellenséges czirkálókkal találkozom össze.
– S miért kell azt tenned?
– Azért, hogy az okirataidat rejtő szekrényt elvigyem Vavelnek.
– Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?
– Igen. S azután nem tudom, mi történik velem?
– Ne rémits meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni, ha megtudja, hogy özvegy vagy és leányod van?
– Azért, hogy «van», nem gyűlölne meg, de azért, hogy «volt», igen, mert én öltem meg.
– Ne beszélj így!
– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt az átszellemült arczot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az ajkait és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.
– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt, hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, a melyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, a melyik oly halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! A ki neked ezt mondta, átkozottul hazudott.
Katalin arczán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmult az azonnal. Szomorún sóhajta fel:
– A ki ezt mondta nekem, az nem hazudik.
– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arczába fogom neki mondani, hogy hazudik.
… A nő nem tarthatta vissza magát:
– A ki ezt mondta nekem, az Cambray…
– Cambray? szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Mért jön ő ide?
– Azért, hogy ujra megszabadítson és megoltalmazzon téged.
– A miért jött, már bevégezte. – Engemet porba sujtott, tégedet megmentett s azzal tovább ment…
– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, a hol én vagyok, egy szót ne akarjon szólni hozzám. E perczben lehetett csak itt. Én sietek utána.
– Megállj! kiálta rá a nő s megragadta a kezét a távozni akarónak. Neked nem szabad őt fölkeresned.
– Miért nem?
– Cambray kivánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy ő hozzá ne bocsássalak.
– Nem értelek.
– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párisból; a levelet leányom írta még, a képet ő róla festették le már. Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában, a betegeket ápolva, mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én boszuállóm, nem csak a levelét és az arczképét hozta el magával, hanem a halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint a nemes vad.
– Oh drága Cambray! Ez a te képed! szólt Marie. S hová lett ő?
– Elment a Névtelen várba. Ott most csend van és üresség. Lizette ápolni fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját fogja viselni.
– Lizette! A ki saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt pedig mennyire szerette! A ki minden beteget ragályosnak hisz, a ki fél benyitni a szoba ajtaját, a hol valaki betegen fekszik, – s ennek a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!
– Hát mit akarsz? Küldök hozzá más apolónőt.
– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugy-e ő nem kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek? Pedig az volt ám a ragály! A ki hozzám ért, koczkáztatta, hogy másnap elveszti a fejét s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam elfogták és elevenen eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört, hogy véglehelletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni s még csak a kezemet se tegyem a feje alá, hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok hozzá menni: – igen, Katalin. – A mihez az egyik leányodnak volt bátorsága, lesz a másiknak is…
– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy ő kétségbeessék?
– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az ő itéletének napja ez. Lajos és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy «éljen az ő választottjuk!» Ha Isten helyesli azt, a mit ők akarnak, úgy én a dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem helyesli, hogy a mit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek más felé fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy vékony pókfonállal, a minő az őszi légben szállong, a miről senki sem tudja, honnan jön és hová megy? elvisz magához innen a földről. Kimondtam. Megteszem. Francziaországnak nem vagyok uralkodónéja; de magamnak az vagyok!
Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt visszatartsa.
– Marie! Azért akarsz-e Cambrayhoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok én? hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott fenevad, a kit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e az én gyalázatomat egész teljességében?
E szavakra a leány odalépett hozzá és kezét nyujtá neki, és aztán nemes szeliden szólt:
– És ha ő így szólna te felőled, én azt mondanám neki: hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, a hogy én szeretlek téged.
S meg akarta csókolni Katalint.
De a hölgy elvonta tőle arczát s visszatartá őt a kezével.
Aztán fölvette a földre hullott levelet s odaadta azt Marienak:
– Olvasd el ezt s ismerj meg egészen.
A míg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával arczát.
Marie elvonta a szégyenpírban égő arczról a rejtegető kezet s azt mondá a nőnek:
– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, a ki útra készül oda, a hol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: «Kis testvér! köszöntet általam jó anyád: azt a szép fényes fehér ruhát, a mit küldtél neki, fölvette és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni, helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket s légy idvezült!» Nem akarod-e, hogy én ezt Cambraytól megizenjem Ameliednak?
– Eredj hát! sikolta a nő, s végigesett arczra a padlaton.
Marie sietett a Névtelen várba.
Katalin pedig összeszedte a drágaságait és lopva, hogy senki észre ne vegye, fölment a kastélyába. Ott kivette a falszekrényből az aczél-ládikát, azt nagy kendőjébe burkolta s senkinek se szólva cselédei közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit fölvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé alakult át. Egy kis, mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle elemózsiával; most maga akarja őt meglepni vele. Fölnyergeltette azt az öszvért, a melyen a majorosné szokott bejárni a városba; elől a nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az aczélszekrényt, a másikba a négycsövű «buona notte»-t.
Hatalmas velenczei pisztoly volt, négy sárkánynyal, négy ravaszszal; és a hölgynek most épen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit köszönteni. A két arczkép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal, szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.
Azután felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára s megindult egyes-egyedül a kapuvári úton. A ki találkozott vele, mondta magában: de csinos kis menyecske!
A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél éjszakán át.
* * *
Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, a mit a szívére kapott. Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba meghiusulnak.
A német patrioták fölkelése Napoleon ellen kudarczot vallott. A katona gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti meg. A ki pedig megérti, az meg nem katona. A ki tud harczolni, az nem lelkesül; a ki pedig lelkesül, az nem tud harczolni. A szabadságbajnokokat mindenütt leverik – a saját honfitársaik. Napoleon nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.
Annak a nagy mozgalomnak, a mi magában a franczia népben megindult, se híre, se hamva. Mintha egy század mult volna el azóta, hogy az éhenhaló franczia közvitéz eilaui bivouac-tüzénél azt mondta a sült csicsókájába markoló Napoleonnak: «ha császár vagy, egyél fáczánt s ne lopd el az én sült csicsókámat!» A katona ismét imádja az ő bálványát.
Az a mult éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.
Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.
Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém, megbecsülhetetlen volt.
– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, a miben egy inzsenér ezredes fölemelkedett, az osztrákok táborát köröskörül megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen tartották, s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congrev-rakétát, a mi a hová leesik, mindent keresztül éget. Ezt én régen feltaláltam már, de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszuságú hidat, a mit egy darabban szállítanak odább s a Dunának az egyik partjától a másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hídat a mieink tüzes hajói, hogy Napoleon seregének egy harmada a Dunán innen rekedt, s nem mehetett a másik két harmadnak segítségére. És aztán láttam a félistent futni a fehér paripáján s egy csónakon érkezni meg az innenső partra. Halavány volt és reszketett.
– S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?
– El hagytam magamat fogatni s akkor aztán a többi foglyokkal együtt odahajtottak bennünket sánczot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk, mint egy vár.
– S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?
– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. A mint egynek megmondtam a jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam neki, s ő menten elhozta rá a választ.
– S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?
– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.
– S hogyan tudott ön visszamenekülni?
– Nagyon könnyen. Este felé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem a sáncz fenekére s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a számban, azon keresztül lélekzettem. Senki se keresett, hogy hova lettem. Éjféljtájon aztán kibujtam a föld alul, kimásztam a sánczból; aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előörsre akadtam, a ki rám kiáltott: «qui vive?» elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy igazi kuvasz, aztán nem bántott, s ime itt vagyok.
– Derék ember! mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga heroismusa!
Aztán hozzá látott, hogy a kapott választ kibetüzze.
Ez még jobban leverte kedélyét.
Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a franczia hadseregnél, szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a köztársaságot akarják helyreállítani.
Hát akkor az ő ábrándképéből mi lesz?
Azok, a kikre számított, Napoleonnal együtt a trónt is össze akarják törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a franczia nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar tudni.
Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól, hogy mind a ketten mit gondoltak? S már öntve voltak a golyók, a mik a legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik sorából le fogják teríteni s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel Máriáját elvigye – jó helyre.
Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy Napoleon nem legyőzhetetlen.
Igaz, hogy az óriás tréfás szavakint az asperni ütközetben azért kellett meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a «General Donau!» hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, podgyászszekér egymás hegyén-hátán volt összecsomaszolva s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette magát a hirtelen megáradt Duna közepén, a míg a testőr-matróz-ezred meg nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta; egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai malmok flotillájával.
Aspernnél már két insurgens lovas-ezred is volt a tűzben, a nyitrai és a primatialis lovasság, s mind a kettő kiállta becsülettel a tűzkeresztséget. Franczia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a tábori szolgálatot nehéz még velük megszoktatni. Veszteg maradni az előörsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszant vesztegelni: ez az, a mit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.
E miatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előörsöket s kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.
Lovas czirkálói ezalatt órajárásnyira elportyáztak s hírül hozták, hogy ellenség még sehol sem mutatkozik.
Éjfél után járt az idő; a gönczöl szekere rudjával lefelé állt az égen. Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő főhadnagynak, hogy menjen a sátorába s aludjék egyet. Ő az alatt maga fogja végezni a szolgálatot. Nála úgy is ez a rendes fölkelési idő.
S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt s folytatta az őrködést.
Az éjszaka csendes volt, a mult esti futó zápor után tavaszi fűillattal volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről.
Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, a mi keblébe volt rejtve. Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt, mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele; másik az ellenség judás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkisérté, hogy ha egymás mellé tenné mind a kettőt s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa bohóság jönne ki belőle?
A csendes éjben már messziről lehetett hallani egy öszvér csöngetyűjét, mely egyre közelebb jött, s a mint az előörsök mellett elhaladt, azok «ki vagy? megállj!» helyett «adjon Isten jó reggelt!»-tel fogadták a közeledőt.
«Aha!» mondá magában Lajos. «Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol ő rám!»
Az öszvér csöngetyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majorosleány ismeretes bécsi piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen ő feléje tartott.
Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a földre, a mi legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel felé.
Ah, ezek a földet alig érő léptek oly ismerősek voltak Lajos előtt.
– Én vagyok! Én vagyok! rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról elébb megismerjék, mint az arczát látnák.
Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.
– Kicsoda? dörgé kemény, szigorú hangon. «Katalin»-e, vagy «Themire?»
– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok, rebegé a hölgy, odafutva hozzá fenyegető tekintete daczára.
– Miért jött ide?
– Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az aczélszekrényt.
– Hát Marie hova lett?
– Jó helyen van. A marquis mellett.
– A marquis mellett! hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a hölgy keblének irányzá.
Az pedig arczának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver végeig, hogy az a keblét érinté már s csak akkor súgta meg:
– Igen. Marquis D’Avoncourt mellett.
– Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! kiálta magánkívül Lajos, eldobva kezéből az öldöklő fegyvert.
– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Mariera. Lehet, hogy meg fogja ölni; de elvenni magától nem engedi.
– Van Isten az égben! sóhajta fel Lajos. Oh Katalin, mennyit szenvedtem én – Themire miatt.
– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Themirének megölték a leányát: egyetlenét. De Themire azért mégis nem sir, nem panaszol, azt mondja: «nem vagyok!» – «Meghaltam.»
– Föl ne támadjon soha!
– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a teher nehéz.
– Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.
– Hisz a gyűrűjében viseli.
– A gyűrű nincs nálam.
– Hát hová tette?
– Odaadtam az ország leghirhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyürűt, s tudassa vele akaratomat, hogy kövesse őt, a hová az vezetni fogja. A gyürűm Sátán Laczinál van.
A hölgy eltakarta kezével szemeit s lehajtá fejét.
– Ezt megérdemeltem.
Vavel Lajos végigtörülte arczát a kezével.
– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott. Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak csillagképletek, a mik soha sem szállnak le a láthatárra: azok közé tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, a ki őrzi, annak is, a ki üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.
A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.
Az érczláda a lobogó zsarátnok közepén el kezdett izzani, veres lett, majd rózsaszinű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fujt elő egy vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.
– Ott ég el a hat ingecske, dörmögé Vavel, – és az okiratok, – a bizonyítványok, – az arczképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva megtanulok szegény ember lenni.
– Én már megtanultam, mondá a hölgy. Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs egyebem. S ezt is kölcsön kértem.
Így szeretem! kiálta Vavel, s önkéntelenül kezét nyujtá a hölgy felé.
– Tehát kezét nyujtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem vagyok, csak Katalin.
– Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy ember, aki magát marquis de Fervlansnak nevezi, más nevén Barthelmy Leon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását lefizesse neki. Ha ön az nekem, a ki volt, s ha én az vagyok önnek, a ki voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de Fervlanst?
A hölgy arcza ragyogott a tüztől: büszke haraggal emelte fel arczát.
– Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.
– Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!
S forrón megszorítá a hölgy kezét.
Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat vigyen magával. «Én magam száz leszek!» felelt neki kevélyen; a helyben maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett mellette az öszvéren, a melyről levették a csengőt.
Napoleon hadseregénél volt egy hirhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, a mit a «dæmonok legiójának» hivtak.
Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hirhedett korhelyéből, utonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok számüzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, a kik a társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; a kik minden téren elvesztették a becsületet s aztán meg lett nyitva előttük a vérmező, a hol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a megnyilt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a «dæmon legio» nevet. Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a hátukon akasztófabélyeg. A harczban fékezhetlenek; hanem a rablásban is azok. Az ökleik ép oly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum gyógyszertárát kaparintották el s megitták a feltsernek minden drága orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították ki. Egy «dæmon» a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség arra kérte, hogy feleségét és kis leányát, a kiket a védett faluban hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos fölkereste az asszonyt és a gyermeket s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI. olasz ezred csodagyűjtménye volt a legmonstruosusabb bűnöknek és a leghihetetlenebb erényeknek.
Vezérük ezzel a csata-jelszóval szokta őket harczra buzdítani, mikor rohamra vitte dæmonjait:
«Avanti, avanti, signori briganti! cavalieri ladroni, avanti!»
Ennek a dæmon legiónak egy szakasza, mely az olasz alkirálylyal a Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, a mit De Fervlans levele említett: őket vezette a marquis, ki Barthelmy ezredes korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.
Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizette és egy mogorva gyermek, Sátán Laczi fia.
Marie csöngetésére kinyitották az ajtót, a kis Laczkó volt ott.
– Itt van az idegen úr? kérdé tőle a lány.
– Nem tudom; Lizettehez ment be.
– Hát bocsáss be Lizettehez.
– Tessék. De engem megver.
Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli illat, a mi a kámfor, tömjén és fenyőmag füstöléséből keveredett össze s mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Laczkó, a félig kinyitott ajtón legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázszsal; majd lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:
– Mit akarsz megint? Mit kisértesz engem, lidércz?
– Kérem, Lizette; szabódott a fiú, az urnőnk van itt a kastélyból.
Erre a szóra meg épen becsapta a konyhaajtót Lizette s csak az ajtó közepén levő négyszögü ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, a minek gömbölyüségéből a szük keret csak egy koczkányit engedett kilátszani. Csak az a négyszögletü ábrázatparczella beszélt Marieval. S milyen durván beszélt!
– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem jó a czifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát nincs elég parasztgunyhó, a hova el lehet bujni? – Menjen a Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának azok? A sánta koldus, a nyomorékok, a kik a kenyerünket ették, maga a pap is, miért ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most. – Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint Genovéva. – Itt nem maradhat ön!
– Én pedig itt fogok maradni Lizette. Hol van Cambray?
– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? – Még az kellene, hogy Cambrayval érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.
– Én fel fogom őt keresni.
– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja feltalálni. – Keresheti azt; – Cambray nemes ember volt! – Cambray okos ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a «mon petit garçon», ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja magát lebeszéltetni, utána jön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta akadályozni, hogy ő vele találkozzék. – Azt hiába keresi.
– Jól van Lizette. Szólt Marie, s aztán a kis fiúhoz fordult; jer velem Laczkó, keressük őt.
Az önző Lizette egy darabig nézett utána, odanyomva az arczát a négyszögletü ablakocskába, – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie, utána kiáltott:
– Mon petit garçon! jőjjön vissza. – Jőjjön vissza egy szóra!
Marie visszatért hozzá.
– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. – Igazi jó gyöngyvirág-eczet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt vele, ismét az arczát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a pestist.
Egy hosszú üveget nyujtott ki az ablakon Marienak.
– Köszönöm jó Lizette, szólt a lány mosolyogva. Csak tartsa ön meg azt a drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.
S azzal utjára ment.
– Mindig ilyen volt! dörmögé magában a kövér Lizette, s aztán, hogy Marie eltünt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű ajtónyiláson s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával s visszament a konyhába, a hol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész seregszámra – veszekedni.
Marie pedig elindult a kis Laczkóval végig járni az üres várat.
Minő változáson ment az keresztül!
A lépcső-szőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba nagyfejű vasszegek verve, a mire az önkéntesek tarisznyáikat aggatták; a parquetten halomra gyült szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, a mik alá csufondáros tréfák voltak irva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben; beterítve széttépett papirrongyokkal, tele fecskendezve tintával, befertőztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani csöndes menedékre.
Minden szobába beszólt csengő, szelid hangjával: «Cambray! Atyám! Itt vagy?» Sehonnan sem jött rá válasz.
Eszébe jutott valami.
Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabad csapatjának; de egy szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségtelenítni: az ő lány-szobáját.
Oda sietett.
Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy az el volt zárva eddig a látogatók elől; a szőnyegek tiszták, az egész szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, a mi a hajadoni szentélyben otthonos s bár a butorokból mindazt áthordták is, a mi Marieé volt: de itt hagyták a bőrkerevetet, a min Lajos szokott aludni. – Kétségtelen, hogy Lizette ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága vendégüket.
A bőrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray.
Azután szétnézett a szobában Marie s szemébe tünt, hogy az egykori ágyfülkéjét elzáró aczél-görgöny le van eresztve.
Ott kell Cambraynak lenni!
Ott volt.
Marie odasietett. Az érczgörgönyön belül világosság volt; olajmécses égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.
A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy pokróczon, fejét két hátra tett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak; de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott; száraz ajkai ki voltak nyitva s beszélni látszottak a mindenséggel – a semmiséggel.
– Cambray! Atyám! kiálta Marie a rácson keresztül.
– Ki az? Marie! kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással fel akart emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha el akarná őt magától taszítani.
– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten? egyedül: be sem takarva! Nincs, a ki gyógyszert adjon. Egy ital vizet sem égő ajkadnak. Oh, ereszsz magadhoz! Ott nem messze tőled van egy gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny fölemelkedik.
A kór elkezdett nevetni. Csak az arcza mutatta, hogy nevet, hang nem kisérte azt. Azon nevetett ugy-e? hogy milyen ravaszul ki tudta játszani az ő kedvenczét, az ő imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá, meg ne tudja az ő dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült furfangon nevetett bizonynyal.
Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot. («Várj csak! ha te engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszlak téged!»)
Fenhangon el kezdett zsémbelni.
– No lásd, Cambray, én már most haragszom rád; – ha te engem oda sem bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak s feléd sem jövök többet. Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a kis Laczkó; a gomb-megnyomással csengethetsz neki, majd ő kiszolgál. Én nem őrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, a hová lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!
E szavakra a kór megszünt nevetni s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves csengő hang kútforrása felé s kezével bágyadtan üdvözlé őt kétszer-háromszor. Aztán csöndesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva mellén.
Marie pedig azt tette, hogy a kis Laczkónak suttogva utasításokat adott.
– Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán jőjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyujtószert; azt tedd ide a kerevet mellé. Künn a folyosón gyujtsd meg az éji lámpát.
– Szabad a puskámat is magammal hoznom?
– Puskát? Minek?
– Akkor nem félek olyan nagyon.
– Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem támaszd az ajtó mellé.
Egészen besötétedett, mire a Laczkó gyerek visszakerült, egy nehéz kétcsövű vadászfegyvert hozva a vállán, a mit nagy gondosan a szögletbe támasztott.
– Ne gyujtsam meg a gyertyát?
– Dehogy gyujtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én itt vagyok. Majd később tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledülök; te ott maradsz az ágyfülke előtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr? Ha felnyitja a rácsot s én el találtam volna aludni: akkor engem felköltesz.
Marie ledűlt a bőrkerevetre, shawljával betakarózva, a kis Laczi pedig oda állt a rácsfüggöny elé s őrködött.
Oh, dehogy történt az meg Marieval, hogy el tudott volna aludni! Lehet-e ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit csinál a beteg?
«Nagyon hányja-veti magát» volt rá a felelet.
Egyszer aztán az lett a válasz, hogy most már elcsendesült.
Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezősködik többet s veszteg marad egy óra hosszat.
A folyosón volt egy ódon fali óra, a mit minden nap maga húzott fel Lizette. Ez az élő gép számlálta az örök időt, harangkongású hangjával hirdetve az óranegyedeket. – Már tizenegy óra elmult.
Marie azt «hitte», hogy aluszik, és azt «képzelte», hogy álmodik. Azt álmodja, hogy az a bűbájos hölgy a lábai előtt hever, s két arczképet mutogat neki, az egyik egy élő leányé s a másik egy halotté, meg egy levelet, a melyben egy kis leány téríti jó útra az anyját, s aztán a szép hölgy azt mondja a védenczének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én megöllek! – Hogy lehet ilyet álmodni!
Egyszer aztán az őrtálló gyerkőcz elkezdett fogvaczogva nyöszörögni:
– Én úgy félek.
– Mitől félsz?
– Ez az úr ott benn olyan csöndesen fekszik egy darab idő óta.
– Bizonyosan alszik.
– A ki alszik, annak a melle emelkedik; ezé meg nem mozdul már régen.
Marie felugrott a kerevetről s odafutott.
Az éjjeli mécs kanócza füstölögve lobogott Cambray fejénél s bevilágítá annak az arczát.
Marie látott már egyszer ilyen arczot: Henryét.
Ez a halál.
Összeborzadt.
Az életösztön önkéntelen reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó hely ez itt.
Minő iszonyatos lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel az előtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag s hurczoltatta magát hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a czéljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk! s az embert, ki még ma délután hatalmas, erős férfi volt, a ki félkezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csöndes halottá tette az a rejtélyes lovag, a ki hordatja magát egyik országból a másikba.
S milyen hosszú még az éjszaka!
Marie nem mert ebben a szobában maradni többé.
– Jer. Gyujts gyertyát, monda a fiúnak. Menjünk le Lizettehez. Ott akarok nála aludni.
Bizony azt Laczkó is sokkal tanácsosabbnak találta.
Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt ő neki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most úgy magára zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tőle. El is temette magát egyuttal. Csinált magának kriptát a Névtelen várban. Ha csak szét nem bontják a falat kívülről, hozzá nem férhetnek. A míg Lajos vissza nem tér, Cambrayt ki nem hozhatják a magára zárt rejtekből. Mariet iszonyítá e gondolat.
– Jer menjünk le Lizettehez.
A fiú meggyujtotta a folyosón függő lámpánál a gyertyát s aztán ő a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csöndes folyosón, a setét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elől Lizette ajtajáig.
Csak egy felriadt denevér ijeszté meg őket odáig. A vitéz urak bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.
Nem volt szükség sorba koczogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak Lizettere. Mikor ő alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási fürészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fujtatóval: úgy harsog a horkolása végig az egész földszinten.
– Lizette! Kedves Lizette! ébresztgeté őt eleinte Marie, csöndesen koczogtatva az ajtón, később aztán Laczkó fogott hozzá, sikeresebb módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt az semmit. Az ajtódöngetés, mely végig hangzott a boltozatos tornáczon, ép úgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná félbe a fürészmalom lármáját, mikor annak zúgója működésben van.
– Deiszen zörgethetünk mi ennek! véleményezé a kis Laczkó. Ha a franczia itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubiczával, se költené ezt fel, ha ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, a míg a legyek el nem kezdik az orrát boszantani.
– Nézz szélyel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, a hol az éjszakát eltölthetném? mondá Marie.
A fiu habozva nézett rá.
– Nem merek magamban menni.
– Oh te vitéz puskás! No hát jer utánam, ha olyan derék legény vagy. S azzal Marie fölvette a gyertyát a földről s megindult a folyosó másik vége felé.
Egyszer aztán ijedten kiáltá el magát:
– Szent Isten! Ott egy férfi áll!
A sötét alak egy ajtó-mélyedésből lépett elő.
Marie visszahátrált.
Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A kis Laczkó, a mint azt látta, hogy urnőjét veszedelem fenyegeti, a vész nagyságától egyszerre férfiui bátorságot kapott; a «rémület vakmerőségének» lehet azt nevezni. Előre ugrott, Marie elé, s a felvont puskát arczához emelve, az idegenre czélzott vele, rákiáltva hangosan: «megállj! mert meglőlek!»
– Ember vagy, fiam Laczkó! dörmögé a sötét alak. Meg ne lőjj! Én vagyok az apád.
– Ne közelítsen kend! rikoltott a gyermek; mert Isten ugyse meglövöm!
– Hát nem ismersz az apádra? Laczkó fiam!
– Én nem vagyok most Laczkó fiam; hanem strázsa! Lövök!
– No hát nem mozdulok innen. Valami bolondot ne tégy.
– Mit jön kend ide? Én az úrnőmet nem hagyom bántani!
Most végre magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem vett rajta erőt. Itt most ő miatta egy fiu meg akarja ölni az apját. Hirtelen befogta a két kezével Laczkónak a szemeit, hogy ne lásson czélozni s rákiáltott:
– Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lőjj! – Mit akar ön jó ember? Nekem nincs semmim s ez a kastély üres. Mit akar ön tőlem?
Ekkor a betörő e nevet mondá ki:
«Botta Sofia.»
Erre, mint egy varázsszóra, otthagyta védelmezőjét a leány, s mint a kezes bárány, sietett szeliden megszólítója felé.
Mikor annak az arczába világított a szövétnekkel, önkéntelen összeborzadt. Sátán Laczi nem tudott magából szép embert csinálni.
Hanem felmutatta Marie előtt az átadott aczélgyürűt.
– Az, a ki ezt a gyürűt viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel, hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhova azt, a ki vezetni fogja. – Ez az ő parancsolatja!
– Engedelmeskedem neki, szólt reszketve a leány; de szemeit nem tudta levenni e félelmetes arczról, mint boától megbűvölt evetke.
A férfi halkan folytatá:
– Az én uram, a ki engem ide küldött, hogy az ő kincseit, a hol találom, vigyem el hozzá, egy aczélszekrény elragadását is rám bízta.
– Azt már elvitte hozzá az, a kire annak a megőrzése bízva volt.
– Úgy? «Az» vitte el? és ő «hozzá». Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. – Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kisérjem el a kijelölt menedékig az ő legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem arra termett, hogy az valakit megvígasztaljon. Nincs is rám ez úton semmi szükség. Győrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam helyett a feleségemet hoztam el utikiséretül az urnő számára. Azt hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga előtt. S az egy igen becsületes jó asszony: ennek a szegény fiunak az anyja.
– Oh, az nagyon jó lesz, azt én igen szeretni fogom.
– Aztán védelmezőül ezt a ficzkót is vigye el magával. Helyén van ám ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.
Milyen büszkeség ragyogott Sátán Laczi szemeiben!
– De majd én sem soká leszek már rossz ember. – Ha az én uram azzal az asszonynyal beszélt, a kire a kincsei megőrzése volt bízva, s ha az az asszony nem árulta el az ő kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok elől, a kik azt keresik: akkor előre tudom, hogy holnap az én uram hol fog megjelenni? Én is ott leszek! Meg a huszonnégy Sátán czimbora. S majd ott megmutatom, hogy mit tudok!
– Hát én nem ő hozzá megyek?
– Hahhó úrnőm! A hova az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az ember lába alatt. Különös föld az! S a hogy azok, a kik ott találkozni fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek megérteni: az az ördögök nyelve.
– Az ördögök nyelve?
– Igen. Puskaropogás és kardcsattogás.
– Szóljon bele az Isten ez ördögi beszédbe!
– Azonban siessünk, a míg a holdvilág fenn van, használni kell az időt.
– De úti öltönyöm sincs.
– Gondoskodott a feleségem jó meleg bundáról, majd betakargatja szépen.
– Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, a ki az én szobámban azt a fortélyos legördülő rácsot készítette. Beszélhet-e vele?
– Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegődött most tábori kémnek. Ott bizonyosan rátalálok.
– Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minélelőbb; ő ismeri e zár fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert. Az én nekem igen jó barátom volt. Temettesse el őt szépen.
– Elvégzem vele.
Most aztán úgy vett bucsút Marie a Névtelen Vártól, mint a ki jól tudja, hogy ide soha sem fog visszatérni többé. Kitiltja belőle a legutolsó emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.
A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Mariet felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendővel, parasztosan, a Sátán Laczi felesége melléje ült, a Laczkó a kocsis mellé kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté ostorát s a szekér elrobogott a porfelleges úton.
Sátán Laczi egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, a mint az a kanyarodónál eltünt előle, sípjába fujt s arra a park bozótjaiból fegyveres marczona alakok bukkantak elő; kardja, pisztolya és kétcsövű fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal mindannyian megindultak a fertőparti füzeshez. Ott volt kikötve két dereglye, azokba beleültek s aztán gyors evezőcsapásokkal indultak neki a hansági bozót tájának.
A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S egyik sem fél az egész világtól…
De Fervlans marquis az egy osztály dæmon legionáriusával Brucknál jött át a magyar határon s mintegy másfél mérföldnyire a határtól Nezsidernél tanyát ütött. A dæmonoknak itt még nem volt szabad mutogatni a virtusaikat, hogy jövetelüknek hire ne futamodjék. De Fervlans a mezővároska előljáróinak takarmányszállításról adott parancsokat. Az pedig köztudomású, hogy rendes időben is a Fertő vidéke látja el Bécset szénával. A betörőket nem kellett másnak tartani, mint fourageozó csapatnak, a miért nem érdemes a főhadiszállásnak fejfájást okozni.
De Fervlans maga is a vendégfogadóba volt szállva s egy pár kétséges jellemű, de vitéz nobilival birálgatá a fertővidéki hegyek tüzes borait, a midőn egy új vendég toppanik be az ivótársaság közé, a kinek a láttára De Fervlans örömteljes hangon kiált fel:
– Ah, La Barbe Hector! Vén czimbora. Hát te hol jársz itt?
Az érkezett, meglehet, hogy élményeire nézve elég vén volt; de arcza még egészen fiatal, s ha megerőltetjük az emlékezetünket, eszünkbe fog jutni, hogy láttuk őt már egyszer – Themire grófnő termeiben. A Cythere dandárához tartozott ő is.
La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon népszerű volt a francziáknál: az orosz szövetségnél fogva) s az oldalán egy nagy bőriszákot hordott, a minek egészen domború volt az oldala.
– Nem rossz bor! mondá a jövevény, kihörpentve De Fervlans poharából az aranyszínű rusztit. Megyek Párisba. A császár küld gyors postával. Hát te mit izensz haza?
– Gratulálok a missióhoz! Hanem átkozott egyenes útat választottál, ha Schönbrunnból Párisnak útbaejthetted Nezsidert.
– Oka van annak. A császár levelet küld Josefinenek.
– Szerelmes levelet?
– Azt nem tudom.
– Add ide, majd mindjárt meglátjuk.
Napoleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, hanem csak összehajtotta és lepecsételte.
De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet gömbölyűre összenyomni s a nyiláson át a tartalmat kikukucsálni.
– Rettenetes írás! monda fejcsóválva. Bezzeg a «consul» nem így tudott calligraphiázni a szép creolnőhöz! Hát még a tartalom! Ma santé est bonne. Hogy ő egészséges. Le temps est superbe. Pompás az idő! Les soldats sont gais. A katonák vígak! Il y a ici du vin. Itt van bor. Porte toi bien. Légy jól. Napoleon. – No ilyen levelet én is tudnék a feleségemnek irni, ha Barthelmy Ange asszony megvolna.
– Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a császár egy kutyát küld Josefinenek.
– Kutyát? Hát nem elég még neki a két hirhedett carlin!
– Megdöglött mind a kettő.
– Ah, be kár értük. Pompás két kutya volt! Mikor Josefine társaságot hivott össze, nem lehetett az embernek egymást megérteni az ugatásuktól. Senkinek a lábikrája sem volt tőlük biztosságban. Mintha most is látnám a jó Caprara bibornokot, hogy szedegette elő a soutaneja zsebéből a czukordarabokat és sonkaszeletkéket, mikor a császárné szobájába belépett, s mily szepegve hajigálta a két cerberusnak, hogy a piros harisnyái immunitását megvédelmezze.
– De sokkal szebb volt annál, a mit te nem láttál (tudod a Barthelmy szereplésed alatt), mikor egy estélyen Josefine valamit akart magyarázni madame Laplacenak s felhivta, hogy üljön mellé a pamlagra. Laplace asszony nem ügyelt rá, hogy felségsértést követ el vele, ha a császárné mellett fekvő carlinet figyelmetlenül érinti; a minek az lett a következése, hogy az udvarhölgy nagyot sikoltva ugrott ki a terem közepébe: olyat harapott rajta carline valamennyi ruháján keresztül.
– Haha! És hol harapta meg?
– Azt Clio nem jegyezte fel. Shakespeare szerint ez is a «névtelen tettek» sorába tartozik.
– Kár a két derék kuvaszért. Sok jót tettek életükben. A szegény emberek az ő nyakörveikbe dugták a folyamodásaikat, úgy juttaták legmagasabb kezekbe.
– Josefine vigasztalhatlan is volt miattuk. Egyszerre haltak meg, mint hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új kutyakölyköt, a mi most legújabb divatczikk Párisban; úgy hiják, hogy «chien de Vienne!» Ez az én küldetésem. – Miután pedig megtudtam, hogy a chien de Viennet nem fabrikálják Bécsben, hanem hogy annak itt van a fő depotja a Strabo «Lutum Peisonis»-a mellett, ennélfogva esett útamba ez a szép mezőváros a «campus Bojorum» szélén: fogtam is már egy gyönyörű példányt ebből a salonczikkből, a mi közirigységet fog fölkelteni odahaza.
Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, a mitől annak a horpaszai úgy felduzzadtak s letette az asztal közepére.
Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép bozontos fehér szőrű, mely a mint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó lábával a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát s bátran megugatta az egész úri társaságot.
– Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya, monda De Fervlans; a mi időjártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.
– Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Josefine nem lesz császárné.
– Ugyan ne mondd. Te is azt hiszed?
– Minden kávéházban beszélik már s a mi több, Fouché is beszéli.
– S mi oka lehet rá a császárnak?
– Barátom, ha az ember el akar válni a feleségétől: okot könnyen találhat rá. Hogy az asszony sokat féltékenykedik; mindjárt sír és gyakran elájul. Meg hogy sok adósságot csinál s soha se vallja be teljesen, hogy mennyit? Aztán meg házalónőket, kártyavetőnőket ereszt be magához, a kiket a császár kitiltott a palotából. Hanem hát mindez csak ürügy. Én azt hiszem, hogy a császár, miután meghódította fél Európát…
– Az egészet… te!
– Csak a felét, mondom, mert csak a himnemű Európát hódította meg; most neki indul a másik felének s a nőnemű Európa ellen tervez hadjáratot. Új házasságra gondol – s miután keresztyén canonaink ezt máskép nem engedik, fel kell bontania a régit.
– Csak tudnók előre, hogy ki lesz az, a kinek hizelkednünk kell.
– Te pedig aligha többet nem tudsz, mint én. Nem ok nélkül unatkoztál három esztendeig ezen a vidéken, a Barthelmy-saisonban.
– Colossaliter! Az nem saison volt nekem, hanem æon!
– Hát Themire hogy játszta itt a comédiáját?
– Fölségesen. Épen az utolsó jelenetét várom.
– Képzelem, hogy vágyik ebből a sárfészekből visszajutni Párisba! Tantalusi kínokat kellett neki kiállani, mikor a császári herczegnők estélyeinek leirását olvasta a lapokban: azokat a divatokat! barátom! Minő felséges őrjöngés! Az ősvilágrész minden madarai megfosztva pompás tollaiktól, a mik drágakövekkel voltak odacsatolva hölgyeink fellegruháihoz; hát a fertelmes chierusque uralma, melyet szépnek kellett találnunk azok miatt, a kik azt viselték, s a mit valódi zsarnokság volt szépeinknek viselni, mert bennünket föltétlen capitulatióra kényszerítettek vele, s a rút hölgyeket meg egészen kiállhatatlanokká tették. S ebből Themirének mind ki kellett maradni. Egy este Hortense valamennyi drága tollat és brilliantot megszégyenített bálöltönyével, az tele volt himezve frissen szedett rózsalevelekkel. Olyan illatot hordott magával, mint egy rózsalugas! Hogy ezt Themire nem láthatta. És hogy nem láthatta a saját leányát!
– Szép lett?
– Gyönyörű és elmés. Mikor Hortense bal paréein tánczolta a fandangot vagy a bachanal de Steibelt, vagy a keleti danse de Chalest, vagy épen a danse de Chosaqueot, minden ember őtet nézte. Az allegoriában pedig, a hol ő játszta a Foliet, bolondult utána az egész udvar. Kurta ruhában, testszín tricotval; corset nélküli ruhaderékkal, a minek nem voltak ujjai. Ah!
– Tehát nagy szerencséje volt?
– Ellenkezőleg. Hortense ugyan szerette őt, hanem Pauline herczegnő féltékeny volt a szépségére s egy estélyen, a mit ő adott, megtiltotta neki a Foliet a leirt jelmezben eljátszani. – Nagy sírás lett belőle! – Ezért aztán Hortense azt az elégtételt szerezte a kicsikének, hogy Josefine mellé beszerezte felolvasónőnek.
– Igen irigylett állás.
– Nagyon is irigylett. Nemsokára Josefinet féltékenynyé tették a szép ujoncznőre: azt hitették el vele, hogy a császár is örömest olvastat föl magának – a leány szép szemeiből valamit. Ebből még nagyobb sírás lett. A szép kis leány aztán nem mutatta magát az udvarnál többé, s nem tudom, mi lett belőle.
– Ezt jó lesz az anyjának meg nem tudni, mert nagyon szerette a leányát. Ha valami baj érte, rám haragszik meg miatta.
– Majd ki tudod te békíteni. Még olyan kedves leány nem volt a világon, a kit öt millióért, – vagy egy férfiért oda ne adtak volna. A párisi nők nem boszúállók. Nézd: Tyrolban hogy öldöklik honfiainkat, s Páris valamennyi salonjában az idén a tyroli viselet kapott fel divatnak: hölgyeink kurta rokolyában, himzett camisollal, piros harisnyával, a mi aranynyal van himezve egész a jarretierig. Nők csak nőt ismernek ellenségül! Themire még jókor fog érkezni a «grand père» tánczára. (Ez végzi be a bált, bohókás figuráival.) – Különben a szép kis leányok most kimentek a divatból salonjainkban, a mióta madame Talleyrand, az az, hogy pardon! la duchesse de Benevent a kis Charlotteot felszedte valahol az utczán, egy csúf, fekete, ostoba szörnyeteget, a ki ott mászkál keresztül a herczegi vendégek lábain s bemaszatolja a piszkos kezeivel a selyemöltönyöket s belemarkol a tálakba s lecsókolja a piros festéket a marquisnők és marquis urak orczáiról. Most ez van divatban. – No de – a kis kutyám türelmetlen. Sietnem kell. Ezt a pohár bort a szép Themire egészségére. – Ha el nem visz valamelyikünket az ördög, – a viszontlátásig – Zingarelli Romeójában! Ah Grassini istenien énekel! Ha hallanád! Adieu!
Azzal felhörpentve az utolsó pohár bort, bedugta a nagyraszületett komondorfit ismét az iszákjába s Romeo végáriáját «ah ombra chiara» dalolva, eltávozott. Künn négy lovas hintó várta. A chien de Vienne relaisvel szeret utazni!
– Vigyen az ördög, dörmögé utána De Fervlans; nem lehet vele egy okos szót beszélni!
Alig robogott tova a sürgönyfutár hintaja, a mint újból egy három lovas paraszt szekér hajtatott a fogadó elé. Abból Jocrisse úr szállt le.
– No ez már okosabb ember! Vajjon mit hozott?
Az «Landsknechtsschild Katalin» levelét hozza.
De Fervlans az asztalra csapott öklével, mikor e levél igen rövid tartalmát elolvasta.
– Ez a széltoló igazat mondott! Nincsen oly kedves leány, a kit oda ne adjanak egy férfiért. S még nem csak a leányt, de az öt milliót is azon fölül. Egy férfiért. Csakhogy az a férfi nem én vagyok, hanem más. – Tehát «io non posso?» – Így is jól van, madame! – Tehát majd én leszek az az úr, a ki tud tenni valamit. – Jocrisse! Milyen őrizet van a soproni oldalon?
– Minden városban vannak insurgens lovas csapatok.
– Ez baj. Nem azért, mintha attól félnék, hogy a dæmonjaimmal nagyon erősen szembe fognak szállni, hanem inkább attól tartok, hogy ha megriasztom őket, akkorát szaladnak, hogy az egész Fertő mentét fellármázzák előttem, s mire Fertőszegre érek, hült helyét találom a madaramnak. Nekem a Hanságon át kell őket meglepnem s ugyan azon az úton vissza is térnem. Jártál valaha azon a tájon?
– A mérnököt kisértem egyszer Boldogasszonyig.
– Hintóval járható az út?
– Odáig igen. Hanem azontúl keserves.
– Jól van. Te itt a postánál hintót rendelsz meg és lejösz utánunk Boldogasszonyig, ott vársz reánk, míg visszatérünk. Hány órakor indultál el Fertőszegről?
– Mindjárt ebéd után.
– Hallod-e, én azt sejtem, hogy úrnőd, a mint ezt a levelet megirta, még valami mást is gondolhatott. Én arra is képesnek hiszem őt, hogy a leányt elszöktette előlem. Nekem ugyan sietnem kell most. De nem tesz semmit. Asszonyok éjszaka nem mernek nagy útat tenni. Ha elhagyták is Fertőszeget, nagyon messzire el nem mehetnek. A Duna épen az asperni ütközet napján szertelenül megáradt, ilyenkor a vitnyédi Rába visszafelé folyik a Fertőbe, a főfolyamtól felnyomva, a hidakat mind elviszi s kompon éjszaka nem szoktak átjárni. Ott utolérem őket.
– Hanem a Hanságon nehéz lesz az átjárás éjszaka, figyelmezteté őt Jocrisse. S kalauzt nem kapni e között a nép között semmi aranyért. Furcsa nép ez. Nem szalad el a faluból az ellenség érkeztére: odamegy a szeme közé bámulni, mintha komédiát mutogatnának neki. Komázik, enni, inni ád, hanem kémet, útmutatót nem lehet közötte kapni semmi áron.
– Tudom. De nincs szükségem rá. Igen jó térképem van e vidékről, Doboka úr csinálta. Aztán magam is keresztül-kasul jártam az egész Hanságot, mikor itt voltam garnizonban, vadkanra meg török réczékre vadászva. Sötét éjjel is eligazodom rajta.
Azzal De Fervlans rendeletet adott a csapatjának, hogy rögtön minden nesz nélkül üljenek nyeregbe, s mielőtt beesteledett volna, már útban volt a Hanság felé.
Már most, ha felveszszük, hogy mikor a menekülő leány elhagyta a Névtelen Várat, akkor lehetett éjfél, úgy ki lehet számítanunk, hogy a Nezsiderből alkonyat tájon elindult lovas csapat előtt, ha azt semmi nem fogja útközben akadályozni: alig lehet több pár órai egérútjánál, s ha a vitnyédi Rába révében csakugyan vesztegelni kell a szekérnek, úgy ott De Fervlans dæmonai a futókat kétségtelenül utolérik.
Vavel Lajos szintén csak éjfél után értesülhetett Katalin által a Mariet fenyegető veszélyről; ha akkor rögtön felkerekedett is a csapatjával, hogy De Fervlansra szemközt menjen, másnap délnél hamarább a Hanság vidékét el nem érheti s akkor már De Fervlans rég elvégezte feladatát s zsákmányával és a dæmon-legióval visszatérő útjában van, a hol aztán nehéz lesz őt utolérni s még nehezebb tovább üldözni.