És már most hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való historiának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.
Vavel gróf, a mint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marietól azontúl el ne váljon. Ő maga nem kisérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe betört francziák ellen kellett indulnia. De megigérte neki, hogy mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja őket s addig is sűrűn fognak egymással levelezni.
De bizony ő az igérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna rendeltetve.
A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújtják annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak nehány mérföldnyi távol választotta is el őket egymástól.
A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új, meg új jó barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, a minőről soha könyvekben nem olvasott.
S voltak jó barátok, a kikkel ma összeölelkezett, s holnap már a lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld mezőn.
Különösen a derék bácskai lovasokat, a kik olyan jó vitézek a kardcsattogás közt, mint a milyen jó czimborák a pohárcsengés közt, nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú francziák.
Hanem a szive dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos. Mindennap fölkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie irták számára teli, egész a papir széléig. S az tele volt jó kedélylyel, örömmel, reménynyel, jövőben való megnyugvással.
Milyen nevettető jelenet volt az, a hogy Katalin leirta, mikor az aczélládikót átadta Marienak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes kulcscsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány, arczát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte újjai hegyével, hogy annak rejtelme pernye és hamu, kaczagott fel nagy örömmel. – Ah milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. – Most már lehet «valaki!» – Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy «Sofie!» Rég azt akarta ő már!
Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt mindennap újra el kell neki regélni.
Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő egyetlenüket. Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges golyók füttyentettek egyet közbe a légből.
És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics, épen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától – s ma már úgy hozták haza a homlokán keresztül lőve.
* * *
Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.
János főherczeg hadserege teljes visszavonulásban volt a Duna felé.
Junius 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos, agyoncsigázva a folytonos harczolva visszavonulástól mind a három.
A sarkában előre nyomuló ellenségnek világos czélja az volt, hogy a Győrnél alakult insurgens táborral való egyesülését megakadályozza.
Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előre nyomuló ellenséget feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.
E feladat kiviteléhez volt két ezred insurgens gyalogsága: a pesti és veszprémi és egy zászlóalj insurgens gyalogsága, a pesti II. számú és két gyalogsági ütege.
A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg Soroksárról; a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egy párszor összeverekedtek az előörsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette, hogy siessen le egyhuzomban Körmendre. Május 28-án már Sz.-Gróton volt. Útnak is elég!
A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem gyakorolva, alig fölszerelve, s vezetve a kiválóbb nemes urak által, a kiket tisztekül megválasztott.
Ezek voltak Andrássy csapatjai, a mikkel a diadalhoz szokott franczia légiókat fel kellett neki tartóztatni.
Hogy a feladat nehézségét megértsük, a helyrajzot kell előre bocsátanunk. Az út, melyen a főherczeg hadseregének minden ágyújával, podgyászos szekerével s kifáradt gyalogságával végig kellett menni, Türjétől Nagy-Szőllősig egy tökéletes derékszöget képez, a szögletet képezi Sümeg. Ha az ellenségnek sikerül Jánosházától az egyenes diagonál vonalban nagy tömeg lovasságával Nagy-Szőllőst elérni, akkor a főherczeg hadserege előtt el van vágva az egyenes út Győr felé.
Egy kis folyamocska szakítja félbe ezt az utat: a Marczal. Csak akkora folyam, hogy egy fölibe épített malom épen keresztül éri. E malomzugónál foglalt helyet a pesti insurgens gyalogság. Emberek, a kiknek akkor volt szuronyos puska először a kezükben; – a malmon túl van egy kicsiny falucska: Karakó. Azt már az ellenség tartá megszállva.
Kilenczedikén délután két órakor három osztály franczia lovasság nyomult elő a malom felé. Fél escadron szélességben tömegrohamot intéztek a malomhíd ellen, s az ujoncz insurgens csapatnak volt elég hidegvére a puska végére várni be a rohamokat, s csak akkor adni rájuk sortűzet, mikor minden lövés biztos.
S a lövés támasztotta zavar alatt Gosztonyi ezredes vezénylete alatt előrohant a gát mögül a pesti insurgens lovasság s közé vágott az ellenségnek s egész Karakóig üldözte azt.2)
Háromszor ismételte a rohamot az ellen lovasság, s ugyanannyiszor lett visszavetve. A harmadik kisérletnél a pesti lovasságot elragadta a harczi hév; nem érték be vele, hogy Karakóig verték ellenfeleiket, oda is utána törtek, kiverték a faluból s maguk szállták azt meg éjszakára. Gosztonyi ezredes és hadsegéde Clementis mindenütt elől vágtatott; a segédnek le is lőtték a lovát; a mikor aztán Francsics közvitéz hozott neki egy másik lovat, a miről levágta az ellenséget. Két Letenyey testvér: egyik káplár, másik alhadnagy, versenyzett egymással a hősi harczban, mintha fogadásuk tartaná, hogy ki legyen az apjának a derekabbik fia?
Senki sem segített az insurgenseknek. Ők szereztek a császári királyi hadseregnek egy pihenő éjszakát. Az első csöndes bivouacot e védelem alatt tartották meg Tüskeváron.
Másnap reggel újra megkisérté az ellenfél kierőszakolni az átjáratot a malomgátnál. A pesti gyalogok újra visszaverték, de már lovasságuk nem volt, mert a pesti lovas hadosztályt Nugent tábornok a hadseregéhez rendelte be.
Erre a francziák hét osztály lovast és két zászlóalj gyalogságot vezettek rohamra a karakói malom ellen; mire Andrássy tábornok két osztály veszprémi insurgens lovast és két osztály huszárt küldött a megtámadottak segítségére, a mi azoknak a gyalogsággal szemben mit sem használt.
A franczia voltigeurök a malom fölött átgázoltak a Marczalon s az által kényszeríték a pestieket a malom elhagyására.
De nem volt az futás! Az egész zászlóalj tömött hadsorban vonult a töltésen végig a közeli dobrokai korcsmáig. Itt újra megálltak s védték a töltés defileéjét. Volt négy háromfontos ágyujok, azzal tisztára söpörték az utat.
Az ellenség azonban helyreállította a malom hídját, s azon keresztül aztán előrohant az egész lovas tömegével a csárda ellen.
A pesti gyalogság még most sem futott. A túlnyomó erő előtt rendben vonultak a dobrokai halomig s ott megint hadrendbe álltak.
Egy hadnagy, Szőke György, a veszprémi és fehérmegyei lovas ezrednek tizenhat legényével (mind fehérmegyei fiúk) a szoros úton keresztüldöntött jegenyefák mögül puskatüzeléssel mindaddig visszatartá a franczia lovassági rohamot, a míg a pesti gyalogság hadi rendbe fölállhatott. Tizenheten ezerhatszáz ellen. Egy emberre jutott száz. A szoros töltés két oldalán a Marczal süppedékes rétjei gátolták a franczia lovasság előnyomulását. A tizenhét lovas minden lábnyomot védelmezve vonult a dobrokai majordombig vissza. A hadnagyon kívül még három vitéznek a neve maradt följegyezve: Kulcsár Károly őrmesteré, Csikász János kápláré és Kovács János közvitézé.
Az egész tér, a mit az ellenfél két napi csatában ki tudott vívni, nem volt több, mint a mennyire egy ágyú elhord: háromfontos ágyú.
A francziáknak azonban voltak nyolczfontos ágyúik és bombavetőik s a mi akkor legfélelmesebb ujítás volt: congrev röppentyűik. Azokat felállították a Marczal balpartján s onnan kezdték el lövetni a szemközt felállított insurgenseket.
Ujoncz-gyalogság, mely most hallja először a légben közeledő ágyúteke bugását; lovak, a mik ágyúlövéshez még nem szoktak, mikor a közéjük lecsapó granát szétpukkanik, mikor undokul sivítva jön feléjük a tűzesőt szóró röppentyű: nem riadtak szélyel. «Előre!» hangzott a vezényszó, s a rendes huszárság és a veszprémi insurgens ezred neki vágtatott a túlnyomó franczia lovasságnak.
A veszprémi lovasok vezére volt Zichy Ferencz gróf, az ifjabbik. Mert két Zichy Ferencz szerzett magának a harczmezőn hősi nevet, a másik a vasmegyei lovasság alezredese volt. Majd azzal is találkozunk. A magyar lovasság rohama hátravetette a franczia osztályokat s már neki szorítá a mocsárnak, a midőn két új chasseur csapat a töltésen keresztül vágtatva, a magyarokat oldalban támadja meg s a huszárokat szétzavarva, a major felé űzi vissza. Ez által Zichy Ferencz egyedül maradt az egész ellenséges erővel szemben. Már körülfogták. Egy derék közvitéz, Vajajy András, három chasseurt levágott egy maga, vezére életét védelmezve. E válságos pillanatokban a veszprémi ezrednek utolsó osztálya (mind fehérmegyei nemesek), mely a major mellett volt felállítva, rohant viszont a Zichyt szorongató franczia lovasság oldalába.
Valóságos quadrille: franczia négyes!
Salamon Mihály volt az alezredesük. Ő maga vágtatott elől, s két ellenséges lovast vágott le kegyetlen fringiájával, vitézei sem voltak restek példáját követni: az ezredes ki lett szabadítva, Esztergami Mihály százados kapitány abban a perczben érkezett meg, súlyos csapásokat osztva, mikor már az ellenség a zászlótartóval tusakodott, az ellenséges lovasság vissza lett verve.
E lovagcsata alatt azonban a francziáknak két dragonyos osztálya a nagy-kamondi erdő felé nyomult előre s a lovasok által eltakarva, két zászlóalj lövész és voltigeur. Az erdő szélén volt egy nagy irtvány. Ha azt megszállhatják, akkor Andrássy dandárának sietve kell eltakarodni a megszállt halmokról, vagy körül lesz kerítve.
A pesti gyalogságot nem vezényelte senki: a maga eszétől jött rá, hogy azt az irtványt jó lesz elfoglalni. Mire az ellenség az erdő széléhez érkezett, már akkor oly irtó tüzelés fogadta a bokrok közül, hogy vissza kellett vonulnia.
A vezér, Andrássy tábornok, e viadal alatt, mely reggel óta folyt szakadatlanul, aggódva nézte a dombtetőről a tulsó völgy útjain, hogy vonulnak, óramutatói lassusággal, a nagy hadsereg egyes csapatjai végig. Az ütegek, a podgyászvonat. Végre Boxich tábornok utóhada. A dobszó felhangzott hozzá a völgyből. Ha őt e dombtetőről elverik, a sereg utóhada menthetlenül el van veszve.
– Ne hagyjuk magunkat nemes barátim! – kiálta, mikor már ő maradt utolsó katonának a vezérkarával, s maga is kardot rántott s új rohamra vezette vitézeit. Egy ágyút már elfoglalt az ellenség. Két köznemes, Süke és Sebestyén, visszarohant érte; szétverte a foglalókat s visszahozta a löveget, a mi újra helyet foglalt s tüzet szórt az ostromlókra.
Hosszú nap volt! Juniusban olyan soká akar megjelenni az éjszaka, mely véget vet az ütközetnek. Még esti kilencz órakor is visszhangzottak a hegyek, völgyek a karakószörcsöki szoros körül, melyet en èchequier felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had, s védte olyan sikerrel, hogy kilencz órakor az ellenség abba hagyta a támadást. János főherczeg hadserege bántatlanul érhette el a nagy-szőllősi utat s ezzel meg lett szabadítva a catastrophától.
Ez volt a karakói találkozás története; híven, a nemmagyar ajkú hivatalos tudósításokból s az érdemrendosztó császári királyi bizottság jelentéseiből összeállítva, minden költői képzelet, szépítgetés hozzájárulása nélkül. Maga a táborkari őrnagy, Maresich, ki Andrássy mellé volt rendelve, kifejezést adott bámulatának e csupa új emberekből álló dandár fölött, mely két napig, férfi férfi ellen harczolt, s hét óráig tartó ágyú, bomba- és röppentyű-tüzet kiállt nyugodt, hideg vérrel.
S a karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai, melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofáju kéjhölgy, a ki a történet múzsájának hazudja magát: Győrt. Pedig az insurrectio harcza se nem kezdődött Győrnél, se nem végződött ott: és ott is – majd meglátjuk, hogy mi történt?
Junius 11-én, tehát nyomban a karakói nap után, Macdonald franczia tábornok, két csapatra osztott kilencz hadosztály lovassággal, Pápával egyenlő magasságban, Mersénel áthatolt a Marczalon, János főherczeg hadserege már ekkor Pápát is elhagyta és gyors menetben haladt az egyenes téthi uton.
Ismét Andrássy insurgens dandárának jutott a feladat az oldalban támadó ellenséget feltartóztatni. A salamoni erdőből kibontakozó franczia lovasság Borsos-Győrtől Mátyusházáig és Kéttornyú-laktól Pápáig egy vizenyős lapályt talált maga előtt, melyen egyetlen, kétezer lépésnyi hosszú kettős fasorokkal szegélyezett egyenes út képezte az egyedüli bejárást Pápára.
Ezt a defileét védte a pesti insurgens lovas ezred reggeltől délig, együtt hat compania Alvinczy-gyalogsággal és egy lovas üteggel. Az ellenség többször megtámadta őket, de a hosszu defileét mindannyisszor pusztító ágyutűzzel seperték tisztára.
Egyszer aztán, mikor a derékhad elvonulása végre lett hajtva, a leghátul verekedő pesti lovasságnak is parancs adatott a visszavonulásra.
Előbb a gyalogság huzódott vissza, azután a lovasezred szakaszonkint. Az ellenség nem láthatta az elvonulást a két sor-fa miatt; de a mint az üteg is elvonult s az ágyuk elhallgattak, arról megtudta, hogy az, a mi a defileé elején előtte áll, az egyetlen, utolsó escadronja az ezrednek.
Ezt azután teljes erővel megrohanta.
S itt fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, a minőket csak a hőskölteményekben találunk.
Hunyady József az ezred zászlóját kezébe ragadva, odavágtatott az ellenség közé, mely a szoros út hidját elfoglalta. Most ezen a kőhídon, melynek alacsony mellvédje volt, kellett mind a két félnek végerőfeszítéssel verekedni.
A zászlótartó körül harczolt Hegedüs, a hadosztály századosa s Mayerffy, a főhadnagy; mind a kettőt elnyomta már az ellenség, de a nemes vitézek nem hagyták a tisztjeiket, Béky István, Horvát Péter, Papanek János odaveték magukat az ellenség közé s kiszabadíták vezéreiket. A mellvéden keresztül az összetömődött lovasok jobbra-balra hullottak le a mocsárba.
Egy közvitéz, – Vörös Mihály volt a neve, – miután a jobb kezét elvágták, balkezébe fogta a kardot, akkor azt is elvágták, akkor leugrott a lováról, egy fának támaszkodott s ha mást nem tehetett, csonkult kezeivel fenyegette az ellenséget s harsogó szavával biztatta társait, hogy ne féljenek vérüket ontani a hazáért.
Egy másik közvitéz, Tóth Péter, úgy dúlt az ellenség közt, mint egy oroszlány; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután azt gondolta, hogy eleget kapott, a lovát is leszúrták alatta, akkor félreállt a tolakodásból. Akkor aztán elkezdte számlálni a kapott sebeit. «Tizenegy!» – «De biz én kicsinálom egész tuczatra!» monda s fogta a kardját, visszament gyalog és csakugyan kicsinálta. Akkor azután a tizenkettővel megelégedett.
De az már csakugyan a magyar insurgens humorától telik ki csupán, a mit Ferenczy Jánosról jegyzett fel a hadi tudósítás. Ez a nemes úr közvitéz volt a pesti lovasezredben, a kit útközben kilelt a harmadnapos hideg, azért ott kellett neki maradni az ispitályban. De biz ő, a mint meghallotta, hogy a közelben ágyúznak, azt mondta a doktornak, hogy nem kell neki több medeczina, megy ő verekedni, hol a fegyvere? – Mondák neki, hogy a beteg katona mellé nem szokták odafektetni a fegyverét, azt odaadták másnak, a kinek kellett. Hol vegyen ő már most fegyvert? Elment a városházára: ott sem adtak neki. Utoljára meglátott az őrszobában egy alabárdot, a mit valami bakter hagyhatott ott; azt nem is kérte, csak elemelte szépen s aztán loholt ki a borsos-győri út felé. Alabárddal a francziák ellen! Azzal a jámbor fegyverrel, a mit a diákok minden éjjel a hátához vernek az éji őrnek, a ki azt mutogatja. De ugyan mit tehetett gyalog lovassági harczban? Azt tette, hogy oda furakodott az út melletti árokba s mikor jöttek a francziák nagy vágtatva, hirtelen kiugrott az árokból s egy lovast ledöfött a lováról. Azzal az alabárddal. Azután megint átugrott az árkon. Háromszor egymás után csinálta meg ezt a mesterséget a francziák előtt s mind a háromszor leszúrt egy chasseurt a lováról. Azzal az alabárddal. Lehetett rajta nevetni, káromkodni, vagy bámulni! Mikor aztán a hidnál folyt a hősi tusa s az egyik oldalon az insurgens lovasok hullottak bele a mély iszapba: akkor oda helyezte el magát Ferenczy János a hid alá s mikor egy lovas nemes lebukott, az alabárd kampóját beleakasztá a vízben fuldokló gallérjába s egyiket a másik után úgy húzgálta ki a sáros halálból a partra: – azzal az alabárddal. Végre a Gerencze pataknál megsokalta egy chasseur az impertinenskedéseit, rajta hajtott, megszorította, hogy mindjárt összevágja. Jó Ferenczy János hideg vérrel felfogta a kardcsapást – azzal az alabárddal, s csendes békességgel olyant ütött a chasseur fejére – azzal az alabárddal, hogy az lett a negyedik. Annak aztán a lovát is megtartotta magának, meg a kardját és a pisztolyait is, s kész ember lett belőle a nagy petek után.
Mikor e csodahőst bemutatták a vezérlő főherczegnek, ki őt nagyon feldicsérte: jó Ferenczy János meg nem foghatta, hogy mi nevezetes dolgot találnak abban a kis hajczihőben, hogy még érdemrendeket is akasztanak a mellére érte? hiszen «mi az egy igazi derekas restoráczióhoz képest?» A legnagyobb nyeresége az volt belőle, hogy a hideglelése végkép elhagyta a jó kis izzadság után; rekommendálta is mindenfelé azt a hideglelésvesztő módot; de nem tudni, hogy használt-e az másoknak is?
A franczia lovasság a hidról vissza lett verve, s azzal az ágyúk és az utóhad háborítatlanul vonulhattak a sereg után, melynek tartaléka a városon túl levő kalváriahegyen volt összevonva.
A veszprémi ezred ugyanazon az utczán vonult végig, a melyen egy hónappal elébb a csatamezőre elindult. Zászlója össze volt már tépve: ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi, halott és sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arczon, homlokon félig behegedt sebek. Ugy vonultak végig a kapukban álló ismerősök, jó barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.
Hát még azoknak a sirása, a kik nem találták a végig vonuló hadsorban azokat, a kiket egy hónap előtt búcsucsókjaikkal bocsátottak útnak!
Egy őrmester, Baráth István, egyike az insurrectio legjobb vitézeinek, mikor a saját háza előtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne álljon egy szóra.
Öreg apósa, felesége, két kis fia álltak künn a kapuban.
Lehet-e rossz néven venni egy hősnek, ha megállítja olyan helyen a lovát s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?
– Ne fussatok el az ellenség elől; az a védtelen embereket nem bántja. Isten megoltalmaz.
A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá s az átölelte a nyakát, a nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Ugy könyörögtek neki: «ne hagyj itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon. Ki védelmez minket, ha te elhagysz!»
Az öreg após elkeseredetten szólt hozzá:
– Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom előtt, mit erősködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény szerint csatába menni: családapa vagy!
A feleség sírva szólt:
– Ugy is veszve van már minden.
Erre Baráth István azt felelte:
– A haza elébb való, mint a gyermekek és a haza nincs elveszve soha!
S azzal megcsókolva kis fiait, visszaadta őket anyjuk karjaiba s sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.
S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben; onnan megint a többi felkelőseregre.
«A haza elébbvaló, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!»
S az többet ért száz czifra proclamatiónál.
Ugyanez a Baráth István volt az, a ki, mikor észrevették az insurgensek, hogy a közöttük kiosztott töltényekben a golyók agyagból vannak (persze, drága volt az ólom!) odakiáltott a bajtársainak: «Se baj! van a mentéken ólompityke, vagdaljuk le». S az insurgensek lövöldöztek a mentéjük és mellényük ólompitykéivel!
Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi őrnagyi szakasznak az ellenséggel, a mi egyike a legszebb jeleneteknek. Egy franczia lovas osztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a veszprémi lovasság szembe fordult és mozdulatlan állt, mint a fal: úgy várta a közeledő ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A veszprémi had csak állt, kardját a csipőjéhez nyomva. Erre a franczia főtiszt is «megálljt!» parancsolt a maga lovasságának s aztán néztek egymás szeme közé néhány perczig. Akkor a franczia tiszt salutált a kardjával: «bravo camerade!» visszafordította a csapatját s aztán mentek csöndesen ki jobbra, ki balra.
És annyi összecsapás közt az insurgens sereg csak egyetlen-egy foglyot vesztett; azt is rossz csökönös lova ejtette rabbá, a mi megkötötte magát az út közepén s úgy fogatta el a gazdáját. – Szegény Gasparics Józsit sajnálták is nagyon az ismerősei, mert igen jó fiu volt, s szerette a tréfát.
Hát este az őrtűznél csak előkerül ám Gasparics Józsi s szép jó estét kiván az atyafiságnak. Nem is gyalog jött pedig, hanem lóháton, s volt annyi esze, hogy a legjobbik lovát válaszsza ki a francziáknak, azt hozta el a magáé helyett cserébe, s azon is verekedte végig az egész hadjáratot.
A legfényesebb jellemvonása volt az insurrectionalis hadviselésnek az az egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás nyilvánulása.
Ha fel volt már adva a csata, ha már összevonulót trombitáltak, s aztán észrevették, hogy valakit közülök visz már az ellenség; vagy ha szétzavartattak s futottak már szerteszélylyel s akkor egy elkiáltá magát: «barátim! a kapitányunkat elfogta az ellenség!» visszafordultak, újra kezdték a harczot. Az öcs meglátta a bátyját ellenségtől szorongatva, visszafordult: ne hagyjuk a bátyámat s azzal a bajtársak mellé rugtattak, újra kezdték a verekedést.
Tömérdek fényes adat van összegyüjtve e jellemző vonásaiból az insurgens hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky Márton urammal.
Bereczky Márton uram tenkintélyes nemes úr volt, biró viselt ember egy olyan községben, a hol csupa nemesség lakik: annál fogva választott őrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi, a kiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot viseljen rájuk, mint keresztapjuk.
– Tyhű, a ki lelke van! – kiált fel Bereczky Márton uram. – De biz a két keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!
Azzal neki vágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat kérdezősködött, hogy mi a váltság? fizetett készpénzzel: kivágta a két keresztfiát a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga István is ott van ám a József huszároktól. Hát azt se lehetett otthagyni: azért is «érte ment». De azonban a három megszabadított vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a francziák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a három elfogott lovat is s így hozta vissza Bereczky Márton a keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bőrrel. Azok a német tisztek majd megették, úgy össze-vissza csókolták ott a front előtt Bereczky Mártont, a ki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az ember nem csak őrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell megszolgálni. Elő is léptették rögtön alhadnagynak.
Rendkivűli szép jellemvonás azután a felkelő seregnél a tisztek és a közvitézek közötti familiaris jó viszony. Szentkutnál Földvári Gábort, a pesti lovasság egyik kapitányát, tízszeresen túlnyomó ellenség közül vágták keresztül, saját sebeik árán, Badácz István s Fehér Mihály közvitézek; Takácsinál épen így Harcsa Péter és társai a derék Olgyay Boldizsárt, mig a Pápa melletti harczban, mikor Boronkay Pál kapitány látta, hogy a csata heve alatt Halász Vincze közvitézének a lovát lelőtték, odavágtatott azt kiszabadítani s felkapva őt a földről, felültette hátul a nyergébe s úgy hozta magával vissza.
A pápai napot bevégezték a kalváriahegyi kartácslövések, mely után mind a két fél pihenni tért.
A megvívott csatának az lett az eredménye, hogy az alatt János főherczeg derék hada Gyarmatig mehetett, a hol aztán a Győrtől eléje küldött Mecséry tábornok insurgens serege által fölvétetett. Az I-ső pesti s a VIII-ik zalai, a veszprém-, zala- és komárommegyei insurgens gyalogság, a bars-, sopron- és vasmegyei lovas fölkelő ezredek álltak most szemben az ellenséggel.
Ez volt a Karakónál megkezdett harcz harmadik napja.
A taktikai siker el lett érve, János főherczeg hadserege egyesülhetett a nádor felkelő hadseregével.
* * *
A franczia hadsereg zöme átkelt a Marczalon, a pápai kalváriahegyről meg lehetett számlálni tizenötezernyi gyalogságát, a mint az Nyárádtól Borsos-Győrig felvonult.
A megszállt kalváriahalom huszonnégy órai pihenést biztosított a felvonuló hadseregnek.
A veszprémi lovasságnak oda hordták ki a pápai asszonyok az enni valót, a mi azoknak nagyon jókor jött.
– Felét eltegyétek a kenyérnek, mondá Baráth István a bajtársainak; már három nap óta nem láttunk kenyeret, s Győrig megint nem látunk, s meglehet, hogy ott sem látunk.
Ez este a kapott sebekre is lehetett gondolni. Tábori orvos ugyan nem volt az insurgenseknél; mert hiszen hogyan keveredett volna borbély a lovas nemes urak közé? hanem volt nekik egy regimentspáterük, a derék Csobránczy Ferencz, az tudott a sebészethez is, s ha valaki meg akart élni, azt meggyógyította; ha meg akart halni, azt meggyóntatta s mind a két minőségben tökéletes munkát végzett.
Mikor Téthnél a két fővezér összetalálkozott, János főherczeg serege állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségből, kétezer kétszáz lovasból és a két insurgens lovas ezredből. A nádor parancsa alatt álló insurgens haderő ment tizenegyezer száz emberre, a között nyolczezer nyolczszáz lovas.
Az insurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők betörése ellen, a zempléniek Galiczia közepéig vitték zászlóikat. Ung, Bereg insurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A tiszamelléki insurgensek még útban voltak s junius 13-án keltek csak át a budapesti hajóhidon, a győri tábor felé igyekezve.
A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marczalig nem volt egy pihenő éjszakája, nem egy napja, a melyen az ebédet megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már és testileg, lelkileg elcsüggedve.
Az insurrectiót még fentartá a lelkesedés, daczára a hiányos fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik, betöltötte kiki a maga eszére bizakodással.
Az insurrectiónak törvényszerinti fővezére volt a nádor, az ország főkapitánya.
József főherczeg akkor a harminczas években járó daliás férfi volt; komoly, hosszudad arczának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán magyarok által viselt bajusz.
Az ő kedvencz alkotása volt az insurrectio.
Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulicus körökben «der neue Rákóczi»-nak.
Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyüjtött tizenegyezer emberével, a kihez még a tiszavidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly főherczeg nagy hadtestéhez csatlakozzék s az insurgens lovasságot egy tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.
S ebben volt katonai gondolat.
Teringettét! Kilenczezer olyan lovas, a kinek a két sarkantyuja «becsületérzés» és «hazaszeretet», odavetve a March-mező rónáira egy tömegben, neki zudítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna az eseményeknek! nem döntötte volna-e el másfelé a koczkát?
Más volt írva a sors könyvében.
Azon a napon, a melyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett magát rendelnie a tábornok főherczegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig csak egy országnak a főkapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az elsánczolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen uralják.
Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat megszállják s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál. A francziák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az alkirály serege.
Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt állt. A reggelt sem várták meg: éjszaka jöttek el, a nélkül, hogy valaki üldözte volna őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi hegyet, erdőt, mély útat megszállva. Egy pár compánia katonát el is felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgy, hogy azok csak akkor vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.
A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő és Tényő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent tábornokkal, János főherczeg táborkari főnökével, a ki azokat bizonyosan végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a főherczeghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.
Andrássy két insurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga bölcs belátásából – megszállva. János herczeg serege letelepült Szabadhegynél s végre valahára hozzá jutott, hogy megfőzhesse a rég nélkülözött ebédet.
A jászkún hadosztályt, melyet az előörsön feledtek, Józsa Imre káplár mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdőben Zámoly és Ujfalu közt elállva az utat az ellenség előtt s addig viaskodva, míg a századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész escadront s elvonulhatott vele.
A Rába mellett voltak Mecséry insurgens tábornok csapatjai. Kiki helyet foglalt ott, a hol legczélszerűbbnek találta. Senki sem osztott rendeleteket.
A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részéről minden jó tanácsot előadott; de a táborkari főnök, Nugent, sokkal sürgetősebbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Ime alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség elkezdett Csanak felől ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.
A két főherczeg erre fölkelt az ebédtől és nyeregbe ült.
Az ellenség előhada már akkor a nevezetes «vörös keresztig» nyomult előre s a csanaki hegyhátról az egész Győr-vidéket uralta.
A franczia előhad és az insurgens csapatok voltak egymással ágyuharczban, melyből lassankint lovassági csata fejlődött ki.
Két ujoncz ezred került bele a tűzbe, a barsi és zalai lovasság, a kik még e napig nem láttak ellenséget.
A barsi insurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult előle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló franczia lovasság, s körülfogta a zavarba jött insurgenseket. Hanem emberére talált bennük; fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt, kivágta magát a csoportból s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András a hol megjelentek, ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá ágyuzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no hát mit tudtok még? Első föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyugolyót.
A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben ismerkedni meg a háború zsengéivel: az insurgens ágyuütegek fedezésére volt rendelve. A leggyarlóbban fölszerelt lovasság: kötőfékkel kantár gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva. Még sem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre s visszaverték az ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyugolyó. Egy teke az ezredesük, Kisfaludy fejéből csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve le lováról, másik a kapitány, Foky Ferencz lovát lőtte ki alóla, utoljára egy granát odatalált egy lőporos szekerükbe, azt fölrobbantotta.
A pukkanás lángja egy insurgens tüzért egészen összepörkölt s mind a két szemét kiégette. Ennek a nyomorult alaknak nevezetes szomorú szerep jutott az insurrectio történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a rákövetkezőn, a mit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.
A két ujoncz lovas-ezred akként tette le a próbát ezen az első napon, hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston grófnak későbbi elbeszélése szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszáz hetven halottja s tizenegy tiszt vesztesége volt, úgy, hogy azt másnap nem lehetett az ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a vállrózsáit. Ő alóla kétszer lőtték le a lovat az insurgensek s ezrede őrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett őrnagygyá helyébe. Ezt tette a két ujoncz lovasezred az első napon.
De még az insurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.
Gyönyörű jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban: Berecz István és Ferencz. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak elválni. Mikor az ágyutekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferencz azt modta: «bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek felesége, sok kis gyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem hadd találjon!» s jött a golyóbis, odaterítette Ferenczet a bátyja lába elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: «no franczia, ha meglőtted az öcsémet, hát lőjj meg engemet is!» Abban a pillanatban jött a másik golyó s odafektette Berecz Istvánt is az öcscse mellé szépen.
Déltől késő estig tartott az ágyuzás és a lovassági harcz.
Ez alatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kiséretében voltak Kisfaludy Sándor, a nagyhírü költő, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei, Bečkers táborkari főnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János, Eölbey, a vasmegyeiek, s Nagy Gábor, a thurócziak ezredes kapitányai, s több alsóbb rendü tiszt.
Az ellenség nyolczfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól, folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyugolyóival. Ráismertek a nádorra aranyos diszöltönyéről, érdemcsillagai ott fénylettek mellén, mintha czélpontnak rakta volna fel. És ő hidegvérrel nézte az ütközetet, melyet – senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki annyira az életét, csak egy szomoru mosoly felelt ajkain, az ellenség haubiczai körülötte csapkodtak le. Egy ágyuteke a nádor közelében lovagló Stocker főhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek a karját zúzta szét a kiséretében. Még sem volt rábirható, hogy elhagyja a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek, kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.
A rendes hadsereg pihent az alatt és főzte a maga husait, mint a kire ez az egész bolondság nem tartozik.
Csak a két gyönge lovas-ezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott huszárok tettek egyszer – a maguk jószántából – egy kisérletet az alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza, az ellenség kartácstüzétől megtizedelve.
E roham után egy jellemző episodot jegyzettek fel a szemtanúk.
Egy győri insurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet látni. Senki se hivta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes portyázó franczia lovasokat megkaphatott, azoknak neki rugtatott, s ha helyt álltak, jól elpáholta, ha elszaladtak «szakkerbokkert» kiabált utánuk.
A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három franczia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, a ki már meg van sebesítve, de még is védi magát.
– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk Ugrinovics s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, fölveszi a németet, felülteti a sajat lovára s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva fogságból és halálból, azt veti neki oda hetykén: «így tesz az insurgens, mikor megharagszik!» A dragonyos tiszt szeméből kicsordult a köny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estéjén, mikor az insurgenst paródiázták.
Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak közvitéz volt már, ő nem volt vezér) támadt egy elmés ember az insurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett, hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyuk az elsánczolt tábor előtt, a hol nincs ellenség, s odavonatott belőlük hatot a Rába partjára, a honnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyuzni s a mint az elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem tréfa s mindenestől, ágyustól, lovastól visszavonult Ménfőre s békét hagyott azután.
Ekkor itt lett volna az idő és alkalom szépen levonulni az egész sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.
Hanem ehez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy hiják?
Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták sehol. Valószínű, hogy lefeküdt.
S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt s olyankor bizony jól esik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát; – ha mindjárt nem is a babérain.
Az egész éj tétlenségben folyt le, mi alatt az átelleni hegyeken a franczia tábor őrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedő haderejét.
Másnap reggel hét órakor a két főherczeg már lovon ült, s annyira kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan feltalálták.
– De már most itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket!» sürgeté a nádor.
– Minek az? mondá a tábornok, majd rendelkezik az ellenség, s mi ahoz alkalmazzuk a mienket.
A miben megint tökéletes igaza volt.
Tehát minden csapat állt és feküdt ott, a hova a mennyei gondviselés odarendelte.
A hadsereg hozzá fogott megfőzni a maga ebédjét.
Az insurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.
A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a tarisznyájuk pedig már kiürült.
Nyolczvanezer darab kenyeret süttetett a nádor előre, hanem azt a generalissimus a megelőző napokon a főhadseregbe követelte be, abban a hitben, hogy az insurgens sereg és az olaszországi had úgy is oda fognak csatlakozni.
Tehát nem volt mit enni.
Ekkor a nádor beizent Győr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelő nemességet! A mint a hős regék költőjétől ezt a szózatot megtudták a jó győriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, főzni az insurgensek számára, bort is adtak össze nagy bőséggel; minden készen volt nagyhamar, csak érte kellett jönni.
A főherczegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.
Vállat vontak rá. Neki nem volt itt szava.
Abban a kéziratban, a melyből ez adatokat vettük, vannak több helyen kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból ezt lehet kivenni: «e lemondásból lehetett megismerni az ő magas lelkét (a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani katonai etiquetten, ha királya úgy kivánta, mint zászlótartó is kész volt szolgálni más vezér alatt.
Az ebéd már megvolt főzve az insurgensek számára, a veszprémiek, a kik legközelebb érték, beküldték a maguk részeért a városba Fehér Mihály káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.
A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó pecsenye-illat, a mi minden konyhából üdvözölte őket s a mi a gyomorban oly kellemes fantáziákat ébreszt.
– Épen délre harangoztak: «jókor jövünk», mondá Csizmadia Péter.
Ekkor elkezdtek ágyuzni.
– Nem pajtások! már elkéstünk; monda Fehér Mihály. Nekünk ottan harangoznak!
S azzal megfordultak mind a hárman, ott hagyták a jó ebédet s étlen, szomjan mint társaik ott künn a mezőn, vágtattak vissza a csatatérre s épen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben Fehér Mihály is kapott két sebet: az volt neki a jó áldomás, a lovát is lelőtték: az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni, odavették a két lovuk közé s egyik egyik kezét fogva, úgy vágtattak el vele, az ellenséget jobb kézzel, balkézzel hárítgatva el két felől.
A francziának aztán volt hadirendje.
A mint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadhegygyel szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelől az egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelől annak a visszavonulási utját Komárom felé elvágni.
Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy insurgens hadtest Meskó tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevics tábornok alatt. Ezekhez gyors futárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét svadron insurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? azt majd érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a főhadsereghez már nem volt idő. Még reggel lehetett volna.
A franczia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a mieink ís készen voltak.
Szabadhegy előtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, a miknek a legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyuk és a gyalogság.
Csak három insurgens zászlóalj volt a tüzben: Vas, Zala, Veszprém. – A pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsánczolt táborban.
Az első halott neve, a kit az első franczia ágyugolyó lezúzott, Rózsás János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta, hogy bajtársai (a kik még soha sem láttak meglőtt embert, vérző tagokat,) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiu volt, sok apró gyermeke otthon) lelkesülten kiáltott fel: «ne törődjetek velem! Harczoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörüség a hazáért halni!» – S félrehúzta magát – és meghalt.
A francziának volt haditerve.
Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa legnevezetesebb csatatérein tanulták a háboru tudományát.
Mig ágyui a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban rohant fedett hadállásaink megostromlására s a gyalogság mögött vonultak a lovas csapatjai, a visszaveretés esetére helyt állani.
A szabadhegyi halmok és a majorépületek körűl folyt a legheveseb csata: itt volt a három insurgens gyalog zászlóalj, s két magyar sorezred, az Eszterházy és Alvinczy.
A győzelem nem volt se könnyü, se olcsó.
A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyuikat elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyukat s kiverték az ellent Szabadhegyből, egy lövés nélkül; kapitányuk Krantz Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylő főtisztjét s az ujra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.
A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, a hol az ellenség ágyutüze és puskagolyói ellen nem védte őket semmi. Utoljára nem türhették tovább. Ezredesük Ghilányi János leszállt a lováról, s kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen volt menekülni a haragja elől. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elől rohant a zászlóval, már körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen lovassági roham. Hanem ezek helyt álltak neki, összecsődültek a megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom, Dervarics, Ádám, Tuba: szuronynyal, puskaagygyal harczoltak körüle; Dóczy főhadnagy nehéz fringiájával s – szétverték a megtámadó lovasságot s megmentették az ezredest és a zászlót.
Itt a tegnapi jelenet megint ismétlődött a két testvérrel. Hermány Antal és Peter együtt, egymás mellet estek el zászlójuk védelmében. A zalaiaknál jellemző volt, hogy annyi egy testvér volt közöttük együtt (kötelességen kivül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett kitüntetéssel jutalmazva.
Ezek már nem voltak ujonczok, mert hiszen tegnap már részt vettek az ütközetben.
A vasmegyei insurgens gyalog zászlóalj a második harczvonalban volt felállítva; mikor a franczia gyalogság az első harczvonalt áttörte, s a sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyukat: ez az ujonczcsapat útját állta a hátrálóknak s mig egy része azoknak ujra felállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóalj-parancsnok, Erdődy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a győztes ellenség ellen. A roham sikerült, a francziákat visszavetették, Sipkovics László, Mesterházy Mihály és társaik utána rohantak az ágyunak, a mit az ellenfél már vitt magával s szétverték az elfoglaló csapatot, s visszahozták az ágyut. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt; hanem azért a nagy bajban ő is tudott vezér lenni; összeszedte a pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry, megmutatták hogyan kell szuronynyal lovasok ellen harczolni? kiszabadíták zászlójukat, vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyuteke, fölvették őt a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstűz közül. Mintha csak restauratióban lettek volna!
A balszárnyon ez alatt a lovassági harcz fejlődött ki egész terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.
A pesti lovasezredet sikerült a franczia lovasságnak egy oldalrohammal az úgynevezett Viczayároknak neki szorítani. A mély vízárok a távolból nem volt észrevehető s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az előre megásott sirjává.
A bőszült viadalban, mely itt kifejlődött, elveszté már lovát a vitéz Jeszenszky, s Teleky Ádám gróf; az árok tele volt már hanyathomlok lezuhant lovasokkal és paripákkal.
Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katholikus pap, Járossy Mihály és egy protestáns lelkész Varga József. Mind a kettő versiró ember volt s a tábortűznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek a verse hathatósabb? A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten lóháton.
– No páter! kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban, most fujjuk el a költeményeinket. Lássuk melyikünké gyújt jobban?
S azzal hozzáfogtak ketten két felől harczosokat lelkesíteni szép rímes alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek uj tűzre gyulladtak.
Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek s először is a főhadnagyát Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután balra fordult s Teleky Ádám kapitányát vágta ki a francziák kezéből s lovat is szerzett neki, a mire megint felüljön.
Clementis és Gyurikovics Vincze hadnagyok és Halász őrmester Gosztonyi ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett harczot vívott, s szétverték az ellenfelet.
Baross János két főhadnagyát szabadítá ki a francziák közül, kiket már elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.
Miskey Ferencz kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.
Ez alatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükből s csodálatos erőfeszitéssel kimentve valamennyit, ujra a csatába vitték.
A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a tusában két lovat lőttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta át neki s maga gyalog harczolt tovább. Egyetlen egy férfi sem volt az ezredben, a ki ellenféllel össze nem vagdalkozott volna. De az igazi insurgens «hat vágás» Tisza Péterről van följegyezve.
Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először a főhadnagyát, Ladányi Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapot a fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nem sokára felocsudott. A franczia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott; egyet halálos csapással leütött. Akkor fölveté magát annak a nyergébe. Aztán a merre nyilást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért. «Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el francziának!» monda Tisza Péter, s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott, szétcsapott a sürűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött annak a nyergébe: «itt a lovad cserébe: tartsd meg!» kiálta a francziának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se tenné más meg; csak az insurgenstől telt ki az valaha napján!
S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga lelkesítő versét kitünő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek, kardok csattogtak össze!
… Ilyen zenészeti és szavallati akadémiát se rendeznek többet soha a világon!
Most a veszprémi ezredre került a sor.
Oh, hisz ezek már veteránok! már tizenhét nap óta állnak az ellenség előtt. De az időt nem a kalendárium és a clepsidra után, hanem a kardokra rótt csorbák fürészfogai után kell számlálni.
«Rádócz!»
«Szombathely!»
«Karakó!»
«Takácsi!»
«Pápa!»
Öt ilyen «nap», csak elég arra, hogy egy vitézt veteránná tegyen!
Méltó volt rá ezen ezred, hogy a franczia legjobb vitézeit küldje ki ellene, a kinek már annyival tartozott a rováson!
Ráismerhetett jól a zászlójáról. Ez volt legjobban összetépve, szaggatva a golyóktól.
Ez állt a harczvonal legszélső pontján, mindenünnen rá lehetett rohanni.
Kartács, haubicz özönlött reájuk. Nekik is volt négy hatfontosuk, a mi visszafelelgetett becsülettel. (Ezen a napon a két insurrectionális lovas üteg és a félüteg haubicz kétezerszáznegyvennégy lövést tett az ellenség ütegeivel szemben. Hanem a francziák jobban lőttek, két ágyuját a veszprémi ezrednek leszerelték s az ott hevert az útfélen.)
A franczia lovasság rohamra indult.
Ekkor Zichy Ferencz gróf, az ezredes, kiküldte az őrnagyát, Ihász Imrét, hogy az ágyukat mentse meg minden áron. Az a szégyen nem érheti a veszprémi ezredet, hogy tőle ágyukat vettek el.
S ugyanekkor az öcscsét, Zichy Károly kapitányt, Hunkár Antal svadronvezetőt, a szakaszaikkal a rohamra jövő ellenséggel szembe indítá.
Ihász Imre, ki már Szombathelynél rajta hagyta a keze szennyét az ellenfelén (ott levágatta ötven lovasát, s harminczat foglyul ejtett a megyeház előtt), sietett végrehajtani a parancsot, leszállítá a legénység egy részét a lóról, s neki állítá az összetört ágyúknak, hogy vegyék azokat fel és hozzák ki a dulakodásból.
Hallatlan merészség! Összetört kerekü ágyúkat embervállra emelve hozni ki a csatából.
Megtették.
Az ellenfél bámulatára s a haubiczok durrogásai közepett, felvették a vállaikra az ágyúkat, átemelték az országut mély árkán, ott azután kötelet kötöttek a végeikre s lóhoz kötve, úgy szánkáztatták el azokat magukkal a sík mezőn.
A két hadosztály ez alatt kétségbeesett harczot kezdett a túlnyomó erővel. Kovács András hadnagyot egy pisztolygolyó holtan teríté le. Kemény Dénes elvágott kézzel fogságba jutott, s maga a hősök hőse, Hunkár Antal négyszer vezette a rohamra szakaszát, mindannyiszor kapott egy nehéz sebet. A negyedik leteríté a földre. Véres teste fölött még megujult a tusa. Egy kedves legénye volt: Fodor István. Az nem akarta engedni a kapitányát. Saját testével védte meg őt, mig maga is föléje roskadt. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a testével a kapitányáról. S a huszonnégy sebbel még megélt és kigyógyult! s Hunkárt is megmenté, az is kiépült nehéz sebeiből.
Mesék ezek!
A veszprémi ezred Zichy Ferencz alatt visszaverte ezt a rohamot is.
A nádor szeme láttára történt ez, ki maga a kiséretével ott volt a balszárny tusáinál s abban az ütközetben, a hol senki sem vezényelt, ő legalább osztozott a saját alkotta had nehéz sorsában s keserű elégtétele volt annak hőstetteiben. A nádor kiséretében levő főtisztek, Luzsénszky József tábornok, Reinisch alezredes, maguk is az ostromló insurgens ezredek élére álltak s együtt harczoltak velük, mint önkénytesek.
Ekkor jön jelenteni hangosan a hadsor előtt Geramb ezredes, hogy az ő rendes lovassága annyira szét van zilálva, hogy kénytelen visszavonulni.
Most már az insurgens lovasság egyedül marad.
Még ez sem volt jeladás a meghátrálásra.
Hanem ez alatt a franczia voltigeurök a Párzsa patak folyásán megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szőlőhegyeken át oldalába nyomultak a szabadhegyi majorságnak.
Onnan sietve kértek lovasságot a nádortól, a támadókat visszaverni.
Abban a pillanatban érkezett meg a zempléni lovasság Kandó ezredes vezetése alatt.
Elég jól siettek. A Kárpátoktól a Dunáig. S az ágyuszó vezetése alatt odataláltak a csatatérre.
Soha se láttak még ellenséget.
S mindjárt az első pillanatban azt mondták nekik, hogy amott a síkon villog egy hosszu vonal, az a franczia szuronysor; két oldalán egy-egy gömbölyű fehér füstfelleg: azok a franczia ágyúk. Azokat el kell onnan verni hevenyén.
Rögtön sarkantyuba kapták lovaikat s vágtattak előre, előre! Az ágyutekék ott búgtak el soraik között: nem rettenték őket vissza. Most nagy ropogva vágott közéjük a kartács. Egész utczát vágott soraikban, s a csapat legdaliásabb vitéze: Barkóczy halálosan találva rogyott össze lovával együtt. «Ne gondoljatok rám!» kiálta a dalia. «Előre! A hazáért!» S azok vágtattak neki az öldöklő hadsornak, elszántan… és egyszer aztán meg kellett nekik állni. Közöttük és a franczia gyalogság és ágyuütegek között nyúlt végig egy széles, mély árok. És a mi hadvezéreinknek nem volt egy térképük, mely a veszedelmes árok létezéséről tudósította volna őket.
Vissza kellett fordulniok; felvették sebesülteiket, halottaikat s szomorúan ügettek vissza a csatatérről, a hol a haza földe maga veri meg azokat, a kik ő érte vérzenek.
* * *
Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve. A francziák elfoglalták a szabadhegyi majort uraló dombokat, s azzal az ott harczoló gyalogság minden hősi ellenállása kárba veszett.
A visszavonulás el lett rendelve Komárom felé.
Nem volt az vad futamodás. Rendben, zárt sorokban huzódtak vissza a gyalogezredek, az insurgens zászlóaljak; lövéseiket, miket nem pazaroltak a csata alatt, most a visszavonulásnál használták föl. Egyetlen ágyut, egyetlen zászlót nem vett el tőlük az ellenség. Nem hogy a fegyvereiket, de még azok a fiatal iskolás gyermekek, a kik dobosokként szolgáltak, egyetlen dobot el nem vetettek maguktól.
A nádor maga Szent-Ivánnál négy zászlóalj lovasságot állított össze a menekülő csapatokból, s mikor egy tömegben volt, akkor maga, a főhadsegédével Beckers ezredessel, Csonányi József szárnysegéddel, visszavezette azt még egyszer a csatatérre s a győri országutat védő magaslaton felállítá. Ott harczolt még a felállított ágyuütegek körül Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes, az ellenség támadásait visszaverve s e hősi ellenállás oldja meg a hadtani rejtélyt, hogyan lehetett egy csatavesztett hadseregnek «oldalt» elvonulni, szemben az ellenség csatavonalával s háta mögött a Dunával. Itt dolgozott az insurrectio két ágyujával és két haubiczával Machold József insurgens főtűzmester, ugyanaz, a ki Némánál Macdonald franczia tábornok alól kilőtte a lovat, s granátjaival a chasseuröket szétrobbantotta, s a francziáknak két élelemszállító hajóját tönkre lőtte. E végerőfeszítés egy érczkaput tartott nyitva az elvonuló seregnek, melyet a győztes ellenség nem birt előtte elzárni, biztosítá ez által a sereg elvonulását Komáromba. Mi lett volna, ha az ütközet elejét is az vezeti, a ki a végét?
És lehetett látni e visszavonulás fedezése alkalmával a hős tetteit a jobb szárnyról előkerülő bars-, somogy-, zala- és vasmegyei insurgens lovasságnak: a jászok, nógrádiak hadosztályainak. Itt esett el a somogyiak egyik legjobb vitéze, Bátor György. – Utána rögtön Festetics János gróf, csapatja élén az előnyomuló franczia gyalogságot rohanva meg: szivén találta egy ostoba golyó. Utána Pásztory vezette a rohamot a franczia négyszög ellen. Elesett a zászlótartó is, s a zászlót egy köznemes, Sepsey János ragadta fel. Az is elesett. A harmadik zászlótartó Szuhányi Ferencz volt. Percz mulva azt is lelőtték: s volt bátorsága még egy negyediknek felragadni azt a jelvényt, melylyel együtt jár a becsület és a halál. Ez Mohos János köznemes volt. Ennél mindvégig megmaradt a zászló.
Ezekkel egyesülten harczolt a tartalékban hagyott hevesi hadosztály Dessewffy Tamás vitéz kapitánya alatt.
A jászok visszavonulásukkor összeverekedtek a franczia gyalogsággal és lovassággal. Egy oldalról lőtték őket, más oldalról vágták őket. Tury Miklós káplár lovát lelőtték, akkor gyalog maradva, puskát kapott, a mit egy holt franczia voltigeur ejtett el, azzal neki ment egy franczia lovasnak, azt lelőtte vele, annak a lovával, fegyverével aztán megint folytatta a harczot, míg rendben kikeveredtek egymás közül s mindkét félnek egyforma öröme volt, hogy a másiktól megszabadult.
Utánok következett Zala. Ennek az ezrednek kellett magával vinni az insurrectió második ágyuütegét. Ezt a kincset nem adták ingyen. Mind elsorolni a zalai hősök és vértanuk neveit, egy litánia volna! Az is tünemény, mikor egy zászlótartó maga attakiroz s ő keresi a sürűséget a csatában, hogy megritkítsa; ezt tette Sepsey Pál. A mit Porpáczy tett, hogy gyalog maradva, hat lovast levágott egymás után, a kik nem akarták neki elhinni, hogy nem adja meg magát: az csak katona dolog; hanem az, a mit a két Lázár testvér elkövetett, az már hős ballada, s méltó volna egy epicus tollára.
Közlegény volt mind a kettő. A bátya Lázár Márton, a kapitányát, Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül. Kettőt le is vágott. De a francziák is jól verekedtek, s Márton sebesülten rogyott le lováról. – Meglátja az öcscse József, hogy gyilkolják a bátyját; négyen egy ellen! Oda rohan és közéjük vág. Akkor azok ott hagyják a földön fekvő sebesültet, s neki fordulnak a Jóskának s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvő bátyja: összeszedi minden erejét, felugrik a földről. Fegyvere már nincsen, puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja kezéből a kardot s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe s rohan az öcscse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy ellenfél megint lehull, s most már egyenlő a szám! Ekkor egy pisztolylövés éri a bátyát s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen rá s az öcscsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább vonszolja azt magával s még térden állva is ellentáll a vele tusakodó chasseurnek; mig végtére a dicső küzdelemből kiszabadítja mind a kettőt Horváth János kapitány. – Márton vitézi érdemrendet kapott. Megérdemelte: a szivéért még inkább, mint a karjáért.
Tele van ilyen jelenetekkel az insurrectió története.
Az a kigúnyolt, kinevetett, leköpdösött lap! A mit magunk is behajtottunk a nemzet krónikájában, hogy mikor az utódok lapozgatnak benne, rá ne találjanak.
A vasmegyei ezred is elveszté derék hősét, Foky Ferencz kapitányt a harczban. Jó barátja Horváth Kristóf megfogadta, hogy boszut áll érte! Horváth Mihály káplár volt, de azért a József huszároknak három tisztjét, meg két ágyuját kiszabadítá az ellenség kezéből a maga fokosos bajtársaival. Az alezredes Szapáry Vincze gróf alól is kilőtték a lovat. Az ifjabb Zichy Ferencz gróf maradt leghátul. S a visszavonulásnál leghátul maradni – az a legelső hely.
Futásnak lehet-e nevezni ennek az ütközetnek a végét?
A futás egy mozdulat – hátrafelé.
De hisz az osztrák és magyar hadseregnek a háta mögött volt a Duna; és azon semmi hid, oda nem futhattak. Ők az ellenfél egész harczvonalán keresztül törtek maguknak fegyveres kézzel utat! Egyenkint minden ezred és külön-külön magára hagyva, végig az üldöző ellenség elől, hanem azon keresztül.
A kifáradt, agyonhajtott rendes sorezredek, s a tanulatlan insurgensek nem adták meg magukat ezredenkint, zászlóstul vonultak végig az ellenség ütegei előtt, egy ágyut sem vesztettek, hanem ők hoztak el magukkal két elfoglalt ágyut a francziáktól.