A lévita jól ismerte a maga népét.
A paplak udvara tele volt már akkor összecsődült hivekkel. Vén asszonyok, fiatal menyecskék tereferéltek nagy szörnyűködéssel; vásott suhanczok kapaszkodtak fel a léczkerítésre zsivajogni, még az udvaron levő szederfára is felmásztak, s onnan kandikáltak be a ház ablakán; a bejáró ajtó előtt pedig állt maga a kurátor és két presbyter, elszánt tekintettel támaszkodva fütyköseikre.
Ez az ellenállás.
A mint a kurátor megpillantja a méhesen át az udvarra belépő szerzetest, nem várja, míg az közelebb jön, hanem botját keresztbe téve az ajtó előtt, messziről kiált:
– Ide pedig barát be nem teszi a lábát. Itten keresztelni nem fog! Ezt a házat mi építtettük: nem adott hozzá se egy nádszálat, se egy vályogot az apátság. Itt én parancsolok!
S a kurátor teljes jogában volt, és a szerzetes számára nem volt semmi segedelem.
Hasztalan határozza el az oecumeni concilium, hogy a pápa csalhatatlan, a dudai lévita lakának küszöbén kezdődik a «non possumus».
Sós Márton bátor és méltányos ember volt a maga egyszerűségében. Meg akará mutatni a szerzetesnek, hogy tekintélylyel és ékesen szólással mit lehet kivinni, s oda sietett a hívei csoportja közé.
Hanem a kisérlet nagyon balul ütött ki. A derék férfiú nem birt tovább jutni beszédében a megszólításnál: «Kedves atyámfiai!» menten letorkoltaték, (különösen az asszonynép rettenetesen lármázott), mikor pedig a botját felemelé, hogy annak mozgatásával adjon szónoklatának nyomatékot, az lett belőle, hogy megfogták a botja végén a kutyát, s akkor aztán még az ő orra alatt kezdtek el ököllel mutogatni. Mire aztán ő is abbahagyta az erőtetést, mondván Bölcs Salamonnal: «az okosabb hátrál.» A kurátor nyíltan kijelenté, hogy ő az Istennek sem enged. (Feljebb pedig nem appellálhatni már.)
Incze abban a kínos helyzetben érzé magát, hogy küldetésének végrehajtása nélkül lesz kénytelen szégyenszemre visszafordulni. A botrányt fájlalta legjobban, mely ebből következni fog. Ekkor belülről megnyílt a paplak ajtaja, s kilépett rajta egy ifjú hajadon.
Fekete öltönye volt, feje is fekete fátyollal bekötve, mely szőke hajzatát félig eltakarta.
Arczáról ragyogott a lélek jósága, ajkain mosolygó fájdalom; szemeiben szelidség: egész tekintete a magasztos lemondás eszményképe. – És karjai között egy kisdedet emelt, arczát felé hajtva.
Lám: a madonna képmása!
A mint kilépett a zajongó nép közé, épen a leglármásabb asszonynyal találta magát szemközt, a ki épen azt vitatta, hogy ki kell innen dobni azt a jött-ment személyt porontyostul együtt.
A leány nem szólt semmit; csak megállt előtte azzal a gyermekkel karján és nézett szeliden a szemébe.
A kövér, veresképű asszony nagyot fújt, kifújta a dühét. S aztán azt mondta alantabb hangon:
– Itt van ni: a papkisasszony! Csak olyan szépen ne tudna nézni az emberre! s aztán még ide hozza azt a porontyot. Ni! Még az is rám néz!
Akkor megszólítá őt a leány. Oly édes, kérlelő, szívbe hizelgő hangon tudott szólni.
– Édes Kaszásné asszonyom! Hát tud ön haragudni egy kis gyermekre? Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a kedveskéje meghalt; aztán visszajöttünk a sírocskájától, valahány kis gyermeket az utczán talált, mind felvette az ölébe, összecsókolgatá; hogyan mondta akkor: bár csak az Isten adná vissza az enyimet! Milyen boldog az, a kinek az Isten egyet adott! És azután is hányszor láttam, mikor kivette az idegen dajka kezéből a síró kisdedet, a kivel az rosszul bánt, s megmutatta neki, hogy kell a kis gyermeket dédelgetni, elringatni, hogy elszenderüljön, s ön most haragszik erre a szegény kis ártatlanra, a kit az Isten ide küldött?
A lányka odatartá karjain a gyermeket a nők elé.
Nincs az a kerekes ágyú, a mivel azokat az asszonyokat el lehetett volna hallgattatni; de a mint a kis gyermeket meglátták, megfordult a haragjuk. Hiszen anyák voltak mindnyájan.
– Ni, hogy nevet! Ejnye, milyen helyes poronty!
Összebujtak körülötte, megbámulták. Kaszásné sírva is fakadt.
– Dehogy haragszom! Dehogy haragszom én, szegény kis gyerekecskére. Az Isten őrizzen attól. Szegénykének, még fejkötőcskéje sincsen. Otthon az én kedveskémé a fiókban. Mindjárt elhozom szegénykének. Pólyácskával, vánkoskával együtt. Nem téged, nem! Ne félj semmit, te kis bolond! Azzal mutatóujját oda értette a kis gyermek ajkához; az pedig megfogta kis kövér kezével azt az ujjat, az ő marka nem érte azt körül.
Egy nyelves asszony még is csak közbekiáltott onnan hátulról.
– Hanem az anyja még is csak gonosz személy; a kinek ura sincsen. Ismerjük már! Annak nincs helye a mi parókiánkban.
– Édes, jó Csalánné asszonyom! szólt a leány a kofálkodóhoz; mikor egy vétkező nő Jézushoz futott üldöztetve, a mi Urunk betakarta őt palástjával s azt mondá: «meg van bocsátva neki az, hogy vétett; mert nagyon szeretett!» Jézus szent palástja ezt a szerencsétlent is betakarva tartja.
– Úgy beszél lelkem, mint egy tiszteletes, nyilatkozék erre Kaszásné asszonyom.
– Jól van, jól, nó! szólt közbe tekintélyes arczczal a kurátor. Nincs az ellen semmi kifogás, hogy az özvegy papné asszonyság egy beteg asszonyt házába fogadott. Ez az ő dolga. Nekünk «belső embereknek» csak az ellen van kifogásunk, hogy ebben a mi általunk épített paplakban katholikus szertartásu keresztelés történjék. Ez a mi hitünket sérti.
– Tudom. Szólt fejét lehajtva a leány. És ennek mi vagyunk az okai: anyám és én. Önök sokat szenvedtek a miatt, hogy minket a sors idehozott. Anyám és én sok fájdalmat okoztunk önöknek: szégyene, gyásza voltunk a községnek, a mit minden igyekezetünkkel sem tudtunk elfelejtetni.
(«No, az nem igaz.» Dörmögött közbe a kurátor.)
– De hiszen nem sokáig fog már tartani, folytatá a leány, s ha önök úgy kivánják, siettethetjük az időt. Nem várjuk be itt, mig letel a szomorú kegyelem-esztendő: megfogjuk egymás kezét szegény anyámmal s elmegyünk, a merre világot látunk, s nem bántja látásunk önöket többé, az Isten áldja meg az eddig velünk tett jókért…!
(«No, az sem úgy van ám.»)
– Most azonban kérem kegyelmeteket: adjanak utat, hadd vigyem le a gyermeket, mint keresztanyja, a patakhoz; majd ott az Isten szabad ege alatt, a mely közös hazánk, megkereszteli azt a lelkész és nem fog vele megsérteni senkit. Hisz a patakban még a vad madár is megfürödhet.
Erre a felhivásra meghatottan nyitott előtte a nép utat; a leány ölébe karolta a gyermeket s egy lépést tett az udvar hátulján álló szerzetes felé.
Incze lelkét magával ragadta e pillanat. Feledé, hogy egyedül van egy egész sokasággal szemközt. Ihlet volt az, mely megszállta. Hirtelen odasietett a leány elé, s elébb ott volt előtte, mint az a sokaságot elhagyhatta volna.
Incze apostoli alakja, bátor megjelenése igéző hatást gyakorolt volna a délszigetek minden vad népeire; ámde itt a czivilizáczió vadembereivel találta magát szemben, s azokat a külsőség le nem fegyverzi. Minket fetishsel, tabuval, felmutatott kereszttel nem lehet meghódítani, mi a felvilágosodás mohikánjai vagyunk s lehúzzuk a közénk jövő missionarius fejéről – nem ugyan a skalpot – de a camaorát. Ha itt hódítani akar, a szellemét mutassa; ha bízik hozzá! – Incze bízott a magáéhoz.
– Rokonaim! Földieim! szólítá meg őket.
A szénégetők annyit már tudtak, hogy pappal tettlegesen gorombáskodni súlyos következményeket vonna maga után. Hagyták szólani. Hanem a kurátor megtett annyit, hogy hátat fordított neki: beszéljen annak!
– Önök teljes igazságukban vannak, kezdé meglepően a szerzetes. Ezen háznak küszöbe oly szent és sérthetetlen, mint a szent Péter templomáé, s ha tilalmat vetnek fölé, okuk van rá, joguk hozzá. Önöknek tudós lelkipásztorai bizonyosan elmondák a nagy megpróbáltatásokat, miken egyházuk keresztül vitetett; az üldöztetést, sanyargattatást és a csábításokat, mikkel elődeiket hitüktől eltántorítani igyekezett a hajdankori hitbuzgalom és idegen ellenség. Ez emlékek kitörölhetlenek maradtak önöknél. Hogyan hurczolták lelkészeiket gályarabságra? hogyan foglalták el templomaikat? minő furfanggal küldtek máshitű lelkészeket hiveikre? E szomorú idők elenyésztek, s visszatértüktől megvédi önöket is, de minket is a törvény, de még inkább a kölcsönös szeretet egymáshoz; mert az igaz embernek igaztalanságot elkövetni csak úgy fáj, mint azt elviselni. De azért önök buzgósága és ellenállása igazságos és tiszteletreméltó. Mi is védtük templomainkat, káptalanainkat, midőn azokat idegen ellenség veszélyezteté. A «lapis refugii» a menedék sziklájánál. Templomosaink védték meg a tatárpusztítás ellen oltárainkat, s a nagy mongol csordát Pannonhalma alól a mi benczéseink apátura, a hős Uross verte el egykor diadalmasan. S ha minekünk dicsőség volt védelmezni a szent helyeket, miknek kriptáiban királyaink hamvai nyugosznak, a templomokat, mikben az ország kincsei voltak egybegyüjtve, a káptalanokat, mikben a nemzet nagybecsű okiratai álltak: annál nagyobb érdeme önöknek, ha védelmére kelnek az egyszerű sárgunyhónak, melyet önkezeik hordtak össze az Urnak tiszteletére.
A kurátor kezdte hátrafordítani a fejét a beszélő felé, Kaszásné asszonyom kezdte czirógatni Incze tógáját.
– Én a hitbuzgalmat tisztelem, folytatá a szerzetes. Úgy is lankadóban van az egész világszerte; s azt mondom az irással: vagy meleg légy; vagy hideg légy; mert ha langymeleg vagy, kiköplek szájamból. És én nem jöttem önökhöz ez isteni buzgalmat megcsorbítani: ha azt akartam volna, jöttem volna karhatalommal hátam mögött; de én nem akarom, hogy önök utánam énekeljék a zsoltárt: «Öröködbe uram pogányok jöttek.» Egyedül jöttem ide; nem hatalmaskodva, de könyörögve: könyörögve egy ártatlan ujszülött számára egy sugárt az égből, s egy pohár vizet a patakból, mely őt az életbe – és abba a másikba is bevezesse.
A nép között helyeslő morgás hallatszott.
A lévita elszontyolodva tapasztalá, hogy az ő nyája, mely saját pásztorát nem akarta kihallgatni, a barát szavait hogy beveszi. Az igaz, nem is baráttól megszokott beszéd volt az. Méltó irigységében azt dörmögé a kurátornak:
– No, hanem iszen ebből a barátból sem lesz ám esztergomi primás soha.
A leány azzal a kis gyermekkel karjain, az extasis gyönyörével hallgatá Incze beszédét. Arcza egészen átszellemült; szemei ragyogtak, keble hevült.
S most odalépett hozzá a szerzetes, egészen eléje.
– Engedjék tehát önök, hogy a kisdedet keresztanyja lehozhassa a patakhoz, a hogy helyesen kivánta. Légy üdvöz, leányom!
A kurátor meg volt illetődve. Egyfelől ama szűz szelidség, ama szenvedő elhatározottság, másfelől az idegen pap alázatos, buzdító szavai, mikből a saját fensőbbség érzete tört keresztül, megbéníták haragját; megfogta a papkisasszony kezét:
– Nem. – Nem viszik a patakhoz keresztelni azt a kis gyermeket. Azt már nem engedem. Ha már meg kell lenni, Isten neki. Tessék besétálni, főtisztelendő úr!
De csak háttal fordult azért a pap felé, mikor kinálta.
S még azután egy ideig kezében tartá a papkisasszony kezét, s megjuhászult dörmögéssel mondá neki: «aztán abból az innen elmenésből sem lesz ám semmi. – Úgy-e bár tiszteletes úr?» – Ez meg félvállról Sós Mártonhoz volt intézve.
A lévita arczán megint megjelent amaz akaratlan mosolygás, pergamen redőivel. Nem tudott ellentmondani, csak lesüté a szemeit nagy szemérmetesen s egyet szippantott az orrával.
Azután engedte a kurátor a papkisasszonyt meg a szerzetest belépni a házba a gyermekkel együtt, s egész elérzékenyülve mondá a körülállóknak:
– Mikor olyan áldott jó két teremtés az anyjával együtt; de csak pápisták ne volnának.
S hogy azután ellágyulását valamely erélyes tettel palástolja, megsuhogtatá a botját feje fölött s nekiförmedt a bámészkodó gyerekeknek:
– Leszálltok onnan az eperfáról, meg a kerítésről mindjárt! s a melyik nem sietett, a nyaka közé hányt a mogyorófával.
Hanem az idegen hitű szertartáshoz be nem ment a hivek közül senki. Odabenn a konyhában aggódva várta a zavaros jelenet kimenetelét az özvegy papné.
Arcza szakasztott mása volt leányáénak, csak a szenvedések nyomai tették azt különbözővé. Ez is, az is a Madonnára emlékeztet; csakhogy az anya már arra az alakra, a ki a Golgotán holt fia lábait ölelte, könyezve.
Az anya kezet csókolt Inczének, ki nem tagadhatá meg, hogy azt ne mondja neki:
– Önnek a leánya egy szent.
– Bir azoknak a bátorságával, monda az özvegy. Én nem mertem volna ezt tenni. Úgy tesz, mint a gyermek a vadállattal: nem fél tőle, mert nem ismeri még; s az nem bántja őt, mert látja, hogy nem fél tőle.
Ez alatt előkerült valahonnan az egyházfi is, a kit addig le sem hagytak szállni a szekérről. Mig az a kereszteléshez szükséges előkészületeket megtette; Incze belépett abba a szobába, hol a gyermek anyja várt reá, bűneit meggyónni.
A kalandornő ez alkalomra szépen kifesté magát fehérre, s aztán elég szinpadi routinnal adta Stuart Máriából a gyónási jelenetet; végül azt az óhajtását fejezé ki, hogy kis szülöttét Fatimének kereszteljék, a mi ugyan elismerten pogány név; de az nem tesz semmit: úgy sem lesz abból semmiféle szent. Incze aztán úgy tett eleget a canonak is, meg az anyai szeszélynek is, hogy a keresztségben hozzáadta még a keresztanya nevét is s lett belőle: «Fatime Serena.» A kalandornő a vezetéknevét is megmondá, az anyakönyvbe beirás végett. Egyébiránt ki tudja minek fogják híni már jövő esztendőre?
Mikor a keresztelés végbement az első szobában, s a kisdedet visszavitték az anyjához a hátulsó szobába, már akkor a kalandornő arcza gyönge pirosra is ki volt festve: ez jelentette az örömöt és anyai boldogságot. Következett egy jelenet: «Mari, egy anya a népből.»
Incze röviden bucsút vett az özvegytől és leányától; sietnie kellett, hogy még ma visszatérhessen a kolostorba: a nap nyugvóra járt már.
Odakint megköszönte a kurátornak és a lévitának a szives fogadást s az egyházfinak azt mondta, hogy csak üljön fel a szekérre és térjen vele vissza: ő maga a gyalogutat választja az erdőn keresztül.
A lévita egészen helyeslé ezt a szándokot.
– Gyalog sokkal közelebb esik Dudához minden világrész, mint szekéren.
Aztán még annyira vitte a barátságot a szerzetes iránt, hogy uti kisérőnek ráerőtette a saját botját, azt az ő büszkeségét: a minek fája valóságos hazai káposztatorzsa s a faragott kutya rajta tulajdon műremeke. Inczének el kellett azt fogadnia. Jó lesz az a kolostor ritkaság-gyüjteményébe: ilyen bizonyosan nincs még ottan.
Aztán ismét elkisérte a szerzetest a káposztás kerten keresztül egész az erdei útig.
Mikor Incze végighaladt ama nagy zöld fejek között, a mik gondolkoznak, hogy mondogatták egymásnak: «aha! már viszi a botot!» s hogy förmedt rájuk a virágzó torzsa-óriás: «csitt laposfejüek! a bot viszi őtet.»
Az özvegy és leánya is elkisérték őt a patak széleig. Ott volt egy bokor széleslevelü balzamita. Incze öntudatlanul leszakított egy illatos levelet róla. Serena azt mondta, hogy ezt «Boldogasszony virágának» nevezik, Incze eltette a viráglevelet keblébe.
Itt aztán elváltak: ő sietett fel a hegyi útnak, az özvegy és leánya visszatértek a paplakba, a lévita beült rezidencziájába, mely egy dologban hasonlít a szultán palotájához, s levéve guitarreját a falról, elkezdé keserves hangon énekelni az ismeretes dalt: «Jöjj az ablakodra kedves. Minden nyugszik már. Csak egy pár boldog szerelmes, ide s tova jár.»
Incze messze járt már a hegyoldalra felkapaszkodó úton, s még onnan is hallá a búbánatos dalt a kertek közül: «Alusznak minden állatok, Nyugszik föld és ég; Csak a vidám indulatok Vannak ébren még.» Végre egy lövés dördült el. Ez üdvlövés volt a lévita puskájából az eltávozó után küldve.
És akkor, a mint Incze visszatekintett az esthomály ködeitől fátyolozott völgyre, ismét úgy jött neki, mintha álmodnék s álmában más tájat, más vidéket látna s azt mondaná a lévitának, midőn ajándékbotjára támaszkodik: «a botodat már elvettem, majd elveszem még a guitarreodat is, a puskádat is, meg a fagunyhódat is, és ki tudja még mit, a mit magadénak tartasz, te szegény ember.»
Te szegény ember, a ki mégis olyan gazdag vagy!
Tied vagy magadé!…
Az út folyvást fölfelé vezetett. Sok ideig egy meredek fehér sziklafal képezte egyik oldalát, melytől az erdős hegyoldal meredekesen futott alá, a fák koronái emelkedtek csak az út magasáig alantról. A tele hold oda sütött a fehér mészsziklára s a szerzetes árnyékát éles körvonalokban rajzolta oda. Az árnyék előtte járt messze elnyúlva.
S az árnyék beszélt hozzá:
… Rátaláltál. Ez az. «Az enyim.» Az oltárkép eredetije. A szűz. Eszményképe a szűznek. Valahányszor a szent kép elé letérdelsz, mindig előtted fog állni az eredeti: s nem fogod imádhatni az égit, a nélkül, hogy a földit is ne imádd vele…
… S neked csak az imádat jut. A boldogság másé.
… Az a «más» az utolsók egyike: te az elsők elsője vagy. Az egy vézna, félszeg, nevetséges alak; te egy délczeg dalia. Az egy homályos eszű korlátolt lélek, kinek minden világa egy falu, minden tudománya egy biblia: abból is hamisan idéz; meg a mi ráragadt az iskolában, ott is az utolsó padon; a kinek minden élcze a vén diákos pennalismus; te pedig egy lángész, ki a korszellemmel együtt haladtál, s a tudomány egész csillagrendszerében ismered az utat. Az egy szegény ördög, ki a dudai vályogházon s a káposztás kerten kivül sohasem fog egyebet birni; te egy hatalmi pályának bizonyos diadalra hivott versenyzője; egy fényes névnek önteremtő örököse: egykor az optimates egyike, praelatus, felsőház tagja, egyházi fejedelem: öneszed, önérdemed erejénél fogva…
… És mégis mennyivel több az a «másik», mint te vagy: ő birhatja azt, a mit te soha!
«Apage Satanas!»
De az árnyékot nem birta elűzni magától.
A puszták magánya, az erdők csendessége nagyon jó a kisértőnek arra, hogy az embert megtalálja.
Incze védte magát az árnyék ellen, mely együtt lépett vele.
– Nem igaz! nem boldogabb az, a kinek szabad minden gyönyör. Én a szellem gyönyöreit birom, más a testét. Az én gyönyöröm örökké tartó, soha nem hervadó. Az övé rövid, mulékony, hosszú bánattal viselős. Én is szerethetek, mindent és mindenkit. Engem is szerethet mindenki. Lehetek boldog és tehetem boldoggá azt, a kit szeretek. Lehetek ember; de nem lehetek állat… Ő a keresztség sacramentuma által már szellemi kötelékbe lépett velem. Még az a másik nem birja őt. S ha birni fogja is valaha az csak a test lesz: lelkét én jegyeztem el magamnak. S ez nem vétek fogadalmam ellen: ezt canonaink rendelik így; a keresztelő pap s a keresztanya szellemi jegyesek. Szűz jegyesség, mely átkisér az örök üdvösségbe.
Az út a fehér sziklafaltól letért a völgy mélyébe, a holdvilág eltünt, az árnyékot elnyelték a fák homályai s elriaszták a fénylő szentjános-bogárkák a fák alatt: mire hazaért Incze a kolostorba, kedélye fel volt tisztulva, arcza nyugodt és szenvtelen. Midőn ágyába lefeküdt, nyugodtan mondá el az Ave Máriát a madonnakép előtt.
De ettől a naptól fogva kerülte Gideont. Nem akart tekintetével találkozni.
És imakönyvét elzárva tartá, nehogy más lapozzon benne, s megtalálja azt a zöld levelet.
Pedig hiszen – mit találna rajta? hisz azt minden ember tudja, hogy ennek a levélnek a neve «Boldogasszony virága».
Két menedéke van az ascetának a kisértés ellen: a templom és a könyvtár. A tudós védnői nemcsak a szentek, hanem a muzsák is. Az imának sikerét erősíti a tanulmány.
Inczét még azon őszszel segédtanári állomásra emelték, a rá nézve oly kedves szakmában: a történettanban. A szorgalom, melyet hivatásában kifejtett, több volt, mint szenvedély: az már küzdelem volt.
Most már külön szobában egyedül lakott, magának élhetett. Nappala hivataláé volt; éjjele a magáé. A nappal üres óráit, a heti szünnapokat a könyvtárban tölté, annak kincshalmazai közül keresve elő a tanulmányaihoz szükséges kútforrásokat. Éjjel azután dolgozott. A reggeli harangszó gyakran asztalától szólítá el. Egy roppant műbe kezdett bele, melynek elkészüléséhez évek sora szükséges és pihenéstelen rabszolga-szorgalom. A közben tanított és tanult. Mint tanár nem érte be azzal, a mi puszta kötelessége volt: tanítványait magánórákon képezte tovább.
Gideon és a «halászok» ezért azt sugdosták róla, hogy e magán tanórákat azért tartja, mert szereti a pénzt: azokért fizetnek a gazdagabb tanítványok. Ámde ő a szegényeket is épen úgy tanította külön leczkéken.
A mellett két nehéz tantárgyból maga is vizsgát tett le, kitünő eredménynyel.
Azon évben a herczegprimás pályaversenyre hítta fel az összes magyar római hitű tanító-szerzeteket. A feladat volt: leirása azon csodatéteknek, miket a Boldogságos Szűz eszközölt Magyarországon, história, krónikák, hagyományok és műemlékek nyomán. Jutalma: száz darab Szűzmáriás körmöczi arany. A pályadijt Incze műve nyerte el a birálók egyhangu itélete szerint; a mi nagy büszkeségére vált kolostorának és egész rendének; neki pedig ezt az irigység sugallta czimet szerezte tárgyainál: «Polycrates». (A szerencse kedvencze.)
Mikor e jutalom elnyerése után Gideon találkozott vele, ezzel a szóval gratulált neki:
– Egy fogadalmad már meg van törve: a szegénység.
Száz arany nagy kincs egy szerzetesnél. Mit is csinálhat vele? Könyveket vesz, vagy festményeket. Egyéb fényüzés, szerzemény, rá nézve nem létezik. Vagy heverni hagyja szekrényében, hogy ha egyszer meghal, valami szegény rokonát boldoggá tegye vele.
Telt nap nap után. A háborító álomlátásoktól elszoktatta a szivet a munkában átvirrasztott éj; s az oltárkép oltalmat nyujtott saját képmása, az élő ábrándkép ellen. Gyakran kihullott a toll a dolgozó kezéből, hogy térdre esve választott védszentje előtt, zokogva boruljon ágyára, és kérjen tőle erőt az égtől nem földi kinok elviselhetésére.
Testkinzó virrasztás, józanság, szellemi erőfeszítés, égi malaszt és a jellemerő, melyet szent esküvés edzett, erős várat képeztek körüle, melyen a kisértő nem törhet keresztül; s ha a csábarczú rém mégis belopózott, ott kész védőrséget talált a hideg philosophiában. Ez a világi rend. Az élet prózája meggyógyítja az ábrándok betegségeit.
De hátha egyszer mégis halál a vége az ilyen betegségnek?
Mégis sokszor kiverték az ábrándok szivéből a tanulmányt, az egybefüggő gondolatot, az öntudatos imát, s magukkal ragadták. Sokszor ott virradt meg a kolostor udvarára néző ablakánál s elbámult merengve a négy óriási fenyőfán, mely az udvar közepén egymásra borul. Ime, e négy fenyőt ide ültették fogolyként, bezárva négy magas fal közé, hol csak kimérve jut napfény és szabad lég s ime, e négy fenyőszál addig emelkedett, míg túlnőtt a kolostor tetőzetén, fölfelé tört utat magának, s koronájával szabadítá ki magát börtönéből.
… Absit omen!
Incze rákényszeríté magára azt a hitet, hogy nem is gondol többé ama szelid, martyrtekintetű gyermekre, ki mint egy szent lépett eléje a felbőszült tömeg közé, s lecsillapítá azt az ihlet varázsával. El tudta őt már feledni.
A kisértés nem jön eléje többé. Hiszen semmi helyzet sem képzelhető, melyben ők valaha még egymással találkozzanak.
S még egy új fordulat történt, mely az eszméknek más irányt, a gondolatoknak szokatlan táplálékot adott: a mozgalmas idő.
1848 volt az év.
Új eszmékkel vajudó korszak, melynek hegyei ezuttal oroszlánokat szültek.
S e világrengés a kolostorok falai közt is érezhető volt.
Valami volt a levegőben…
Valami névtelen ragály…
Még most őrködik ellene harangszó, orgonahang és tömjénillat.
A tudósok úgy híják azt, hogy «nostalgia».
Mi parasztok úgy híjuk azt, hogy «honszeretet».
Jobb, ne beszéljünk még róla! Majd ráérünk gyógyítani (vagy belehalni), ha egyszer epidemice talál föllépni a vidéken.
… A kolostorban egyházi ünnepély volt. Nyolcz ifju lépett előre subdiaconusból diaconusi állásba: azok között Gideon.
Az apátur e nap örömére az egész ifjuságnak engedélyt adott mulatságot rendezni az akali erdőben; csak Incze maradt honn. Rá nézve nem volt többé semmi társas mulatság.
E nap délutánján ismét ugyanazon szekér állt meg a kolostor előtt, mely egyszer már Inczét Dudára vitte, s ugyanazon fuvaros hozott levelet az apátur számára.
Az apátur Incze jelenlétében bontá fel a levelet, s elolvasva annak tartalmát, így szólt:
– Az özvegy papné haldoklik: a halotti szentségeket óhajtja felvenni.
Incze úgy érzé, mintha egy tenger szakadna fejére. Ha őt fogják ismét odaküldeni! Ha ismét meg kell őt látnia! A szenvedőt, a kétszeresen árvát!
Az apátur folytatá a levél tartalmát.
– A haldokló azt óhajtja, hogy a plébános menjen el hozzá a végső vigaszt megadni, vagy annak távollétében egyike a tanároknak.
Incze a tengerből érzé magát felmerülni.
A lelkész épen jelen volt.
Az apátur megbizta őt e küldetéssel: az rögtön felkészült s útra kelt.
Incze fölsietett magányos szobájába s oltárképe előtt térdre borulva, imádkozott a haldokló nő lelki üdveért s hálát adott az Úrnak, hogy e másodszori kisértetbeviteltől őt ily bölcsen megóvta.
A hálaadás korán volt.
Alig telt bele egy óra, hogy a lelkész eltávozott, midőn hirtelen viharos fergeteg támadt, mely jeges záporral verte végig a vidéket.
Két óra mulva visszatért a szekér a lelkészszel.
A kegyes férfiu összeázva, sárosan jött fel a kolostorba. Lehetetlen volt megtennie azt az utat. A felhőszakadás omló zuhatagokkal tölté meg a völgyvágányokat: a kis Gelencze patak, mely Dudáig felkanyarog, most egy gátját tört tenger; egész élőfák úsznak benne, töveikből kifacsarva, s házmagas sziklákat hengerget maga előtt, malmokat törve pozdorjává, miket útjában talál. A fuvaros nem vállalkozott a tovább menetelre s visszahozta a papot. Neki nincs több nyaka egynél, lova sincs több csak kettő, azokat vesztébe nem hajtja.
Pedig egy haldoklót várakoztatni nem lehet.
A lelkész is bizonyítá, hogy azon az úton, még ha vége lesz is a zivatarnak, mai nap abba a zughelységbe menni nem lehet.
– Pedig menni kell, monda az apátur. Van annak még egy másik útja is, gyalog, a hegyháton keresztül. Ez uttal már ismerős Innocentius, járta azt. Vegye ön vándorbotját és induljon el.
E fáradságos feladattal nem lehetett a plébánost megbizni: beteges volt; a többiek künn rekedtek a mezei ünnepélyen.
Incze meghajtá fejét. Egy szót sem szólt ellene. Hiszen a harmadik fogadalom «az engedelmesség».
Ah, nem a zivatar odakünn rémíté őt el: nem a küzdelmes út; nem az éj sötétje; hanem az a zivatar odabenn, azok a rémek, az a sötétség önlelke kietlenében.
Lehet, hogy halálra betegszik, lehet, hogy elvesz az úton, elsodorhatja a hegyi ár, lesujthatják a vihardöntötte fák, a villám: de egy lelkésznek nem szabad arra gondolni, mikor egy veszendő lélek örök üdvéről van szó.
Nem várt tovább. Nem hítt magával kisérőnek senkit, kezébe vette amaz emlékezetes botot és megindult a szakadó zápor közepett a hegyek felé.
Alkonyat volt, mikor elindult s éjfél lett, mire a hegygerinczre felért. A zápor folyvást verte odáig, öltönyéről csorgott a víz, a csúszós iszapban fáradságos volt a haladás, a hegyoldalok zengtek a mennydörgéstől. Ő nem fáradt el, és nem rettegett. Más teher volt az, mely alatt nyögött!
Mikor ismét felért ahoz a magas sziklafalhoz: a zivatar elállt, a felhőtábor tova húzódott, s a felkelő hold ezüstre festé a futó fellegek ormait; mint hóhegyek omlottak azok tova, mikből a villámfény zöld-piros aranyat czikázik.
Az a holdfény odaveté a falra a fehér alak fekete árnyékát.
S az újra kisérteni kezdé.
– Most már senkie sem lesz a szűznek, az árvának: mindenkitől el lesz hagyatva. Árvaság, nyomorúság, hontalanság lepi meg egyszerre. Gyászruhája is lerongyollik s még gyászabb lesz. Mi lesz belőle? Cselédnek ki fogad egy leányt, kinek finom keze van? Becsületét ki tiszteli egy leánynak, a ki szép? El kell vesznie majd vagy testileg vagy lelkileg. És te neked nem lehet őt megmentened. Döntsd el ezt a sziklát, ha tudod. Ha napszámos volnál, ha koldus volnál, együtt mehetnél vele dolgozni, együtt mehetnél koldulni. Senki sem vagy. Nem vagy te élő; csak kenyérfogyasztó halott. Egész tudományod, minden világod, a földön és az égben és munkáid, miket az utókor számára készítesz, és szolgálataid a hazának, az emberiségnek, és leendő hirneved, dicsőséged mind nem ér fel – egy igazi férfi szabad kézszorításával…
Hirtelen egy durva hang riasztá fel tusakodásából.
– Megállj!
Egy czifra szűrös ember állt előtte, kezében puskával. Zsivány volt. Azoknak a búvhelye ez a vidék. És ő fegyvertelen volt. Jobbról a meredek sziklafal mellette, balról a zúgó bükkfák sudarai, mik a mélységből fölmeredtek, és körül emberlakatlan sivatag.
– Ha Isten velem, ki ellenem?
– Van-e pénzed? kérdé a rabló.
– Nézzen ön meg jól: szerzetes vagyok.
– Mehetsz a pokolba, koldus barát. «Deo gratias»: barátpénz.
S elhagyta őt menni maga előtt.
Ha feleletre szorította volna őt a zsivány egyenesen a kérdésre, úgy Inczének meg kellett volna mondania; mert «hazudni lehetetlen»: igenis, itt a keblemben száz darab Szűz Máriás arany.
De hát minek vitte ő magával azt a pénzt?
Virradni kezdett, mire a szerzetes az út azon kanyarulatához ért, a honnan a völgykatlanban fekvő falura le lehet látni.
Az most szomorú látvány volt.
A tegnapi felhőszakadástól megáradt patak végigsöpörte az egész kis lapályt, mely máskor olyan volt, mint egy kis szőnyeg, a káposztás ágyak gáliczzöldje, a saláta-ültetvények sárga táblái, a kalarábtól lilaszin koczkák, keresztül-kasul szeldelve a virágzó levendula égszinkék sövényeivel a kassai rózsa arany czirádáival, közben mint elszórt csillagok a himzésen, a napraforgó koszorús virágtányérjai. Mind ez le van tarolva. Az egész völgy egyformára van seperve, s behordva iszappal. Oda a hirhedett káposztafejek is, a virágos torzsa is a földön fekszik az iszapba lehajtva. Nem mondják már egymásnak: «itt jön a mi emberünk megint»!
De valaki mégis várt Inczére a régi ismerősök közül: a lévita.
Kora hajnalban felkelt, hogy a patakról elsodrott hidat helyére visszaczipelje, s utat lapátoljon az iszapon át a méhesig. Az ő együgyü elméje kiokoskodta azt, hogy a haldokló papnéhoz a rendes úton nem fog jöhetni pap. S a ki a hegyi úton fog jönni, az nem lesz más, mint Incze. A többi monachusok bizony túl rekedhettek volna miatta a patakon valamennyien. Ennek az egynek ő rá is kiterjedt az igézése. Elég volt annak egyszer a szemébe nézni, hogy megszeresse az ember, férfi, vagy leány.
– Úgy vártuk önt már, felebarátom. Ezzel fogadá az érkezőt.
Kik? Többen? A haldokló nő mást hivatott, nem őtet.
A lévita deszkapalotájában jó volt megpihenni Inczének. Ott letisztogatta sáros csizmáit a lévita. (Ha megtudná azt a kurátor! Mindjárt kihordatná a határra.)
A kakasok akkor kezdtek még szólni, a faluban csendesség volt.
Incze a kertből fölment a paplakba. Minden ajtót nyitva talált ott. Virrasztottak. Seréna ott ült anyja ágya mellett.
A mint Inczét belépni látta, egyszerre öröm és megrettenés látszott arczán, aztán mind a kettő elmerült abba a mély, vigasztalan fájdalomba, melyen egy pillanatra keresztül tört.
Anyja az ágyon feküdt behunyt szemekkel.
– Anyám, a lelkész úr itt van, szólt reszkető hangon, átölelve a beteg vállait.
A nő felpillantott, nagy, sötét szemeit az előtte álló alakra meresztve. A haldoklók szemei úgy tetszik, mintha megnőnének, mintha kitágulnának s valami idegen világ sugároznék ki belőlük: az elmuló élet utolsó fénysugára.
Azután kezét a lelkész felé terjesztve, hangosan kiáltá.
– Ah! önt küldék ide? Én mást vártam.
– Édes leányom, szólt Incze szeliden. Egyforma gyarló szolgái vagyunk Istennek mindannyian. A vigasz, mit adni képesek vagyunk, a szentség, mivel adományozva vagyunk: egyformán jön tőlünk, ifjaktól és öregektől.
A papné inte leányának, hogy hagyja el a szobát. A gyónónak egyedül kell lenni.
Incze odahajtá fejét a haldoklóhoz közel.
– Szólj, leányom, mi teher nyomja lelkedet?
– Nagy teher az: suttogá a nő; egész életemnek egyetlen hibája. Igaz voltam egész életemben. Tudva rosszat nem tettem senkivel, jót akartam mindig ellenségeimnek is. Hű voltam hitemhez: megtartottam bőjtöt és vezeklést. Egyetlen nagy bűnöm az, a miben erényemet kerestem, hogy oly buzgó voltam, a milyennek nem kellett volna lennem.
– Erősítsd meg szivedet. És mondd el, mi vétekre vezetett buzgóságod. Isten bocsánata minden vétekre kiterjed: de szemközt jő azokra, mik jó szándékból eredtek.
– Az én vétkemnek nincs neve.
– Névtelen bűn?
– Én megöltem egy lelket. Egyetlen leányom, jó gyermekem lelkét.
– A lélek halhatatlan.
– Az övé már halott. Én öltem meg azt.
– Hogyan? Mi módon?
– Nagyon hű voltam hitemhez. Ezért szenvedtem egész életemen át. S a mi több annál: engedtem e hűségem miatt egy szeretett férjet is egész életén keresztül ezer gonddal, megaláztatással, nélkülözéssel küzdeni. Nem panaszkodom. Meg volt jutalmam érte a földön. Mi üldözöttek, számüzöttek, kis gunyhónkban boldogok voltunk. Leányomat is ily hitbuzgalomban neveltem. Saját lelkem szállt bele. Együtt éltünk… és együtt kárhozunk el. Mert én nem gyónhatom meg bűnömet önnek. És bűnbocsánatlan kell magammal átvinnem a túlvilágra bűnöm terhét. Minden bűnös számára van kegyelem Istennél: egyedül az én számomra nincsen…
Incze sejtelme látnoki erőt kölcsönze neki. Szive elszorult.
– Isten a kimondatlan szót is meghallja, monda vigasztaló hangon, s a megbánás útban találja bocsánatát.
A nő erőszakosan ragadta meg a lelkész kezét, mely bűnbocsátólag volt feje fölé emelve.
– Nem! Nem! E kéz ne érintse fejemet; mert elveszti a szentelt malasztot, s az utolsó kenet olaja a sátán stigmájává lesz ujjai hegyén. Hagyjon el ön! Nem gyónhatok önnek. Menjen vissza. Küldjön egy ősz férfit onnan. Nem halok meg addig. Félek a haláltól. Az én sirom feneke nincs rózsákkal ágyazva, mint Máriáé volt: az én sirom feneke a pokol! (A nő felemelkedék fektéből irtózva.)
– Légy nyugodt, leányom, nyugodjál meg az Úr rendeleteiben, szólt Incze a haldoklót visszafektetve ágyára.
– Hiszen ha csak meg kellene halnom, ha csak el kellene kárhoznom, hörgé a nő, befognám szájamat kezeimmel: hallgass! ne kinozz másokat azzal, a mi neked fáj. Szenvedd ki a halált – szótlan, s szenvedj az örökkévalóságig – mindig szótlan. De mikor őt is magammal ragadom! Leányomat! Azt a tiszta, ártatlan teremtést, a ki olyan még, mint a kristály: velem ragadom őt a kárhozat posványába!
A lelkész az ajtó felé lépett. Jól sejtette ő, mi teher nyomja e nő lelkét, meggyónatlanul is?
– Ne híja őt be! rikácsolá a haldokló. Ha meghalok, se bocsássa őt ravatalomhoz; mert én felülök fektemből koporsómban, mikor a szentelt vizet reám hintik, s szemeimet irtózatosan elforgatva, fogom ordítani fenhangon: leányom: mi mindketten el vagyunk kárhozva! Ne halljam őt sirni, ne könyezzen ő fölöttem; mert minden könycseppjére megfordulok a sirban, s az örök lángok magasra lobognak fejem körül, ha ő nevemet elkiáltja!
Incze felnyitá az ajtót, Seréna ott állt reszketve.
– Jöjj be leányom, szólt hozzá szeliden. Anyád a jobb világ küszöbén van: térdepelj le ágya elé s imádkozzál, a hogy eléd mondom.
A leány letérdelt és anyja kezét két kezébe fogta.
– Atyám! Mindentudó Isten. Őrizz meg minket a szivünkben lakó kisértetektől. Távoztasd el tőlünk a gondolatokat, mik szent akaratoddal ellenkeznek. Adj erőt mi szenvedélyeinket leküzdenünk. Segíts meg minket erős fogadásunkban, hogy lemondjunk arról, a mi elérhetetlen, kitépjünk szivünkből minden oly óhajtást, melynek teljesülése a te bölcseséged előtt lehetetlen. Hallgass meg és légy irgalmas hozzánk, hogy tudjunk élni úgy, hogy halálunkkal te hozzád juthassunk. Ne mérj reánk oly nehéz keresztet, mint szent fiadra mértél, hogy leroskadjunk alatta. Állítsd a te őrző angyalodat közénk és rossz gondolataink közé. Váltsd fel a mi homlokaink töviskoszorúját a te üdvösséged fénykoronájával, melynél kivánatosabbat a mi sziveink ne ismerjenek soha. Légy velünk most és halálunk óráján, Atyánk. Amen.
A leány utána mondott mindent áhitattal. Aztán holthalványan rogyott oda anyja kezére. Minő imádság volt ez!
Az anya szemei rajta függtek s az a sugár, mely belőlök ragyogott, maga az üdv volt már. Nyugalom ült arczán. Egyik kezével leánya kezét tartá, másikkal a lelkész kezét vonta oda homlokára. Azután lehunyta szemeit. Elkezdett mosolyogni, meg volt halva.
Serena érzé, hogy a kezében tartott kéz nem vezeti őt többé a világban. Megcsókolta azt és nem sírt.
Régóta készen volt e végre. S aztán jó vég volt ez. A lévita özvegyének kegyéve épen lejárt. Az utolsó napon úgy is menni kellett már valahová. Legjobb a temetőbe. Az Úr, ki a mezők liliomát ruházza – az özvegy papnénak is ad házat, a hol megnyughassék.
Serena nem sír soha. Tudja, hogy az «más embernek» rosszul esik. Tudja, hogy akkor, a midőn az elhagyott árva sír, egy boldogult lélekre nézve félbeszakad az örök üdvösség: s arra az időre el kell hagynia eget és paradicsomot s visszaszállnia a fájdalmas földre.
A temetésnek még az nap este végbe kell menni. A megyei orvos úgy rendelte. Több éjt nem fog ő már e lakban tölteni.
Minden előre el volt már készítve: a sír megásva, hozzá a sírkő, diófakoporsó, halotti gyász. A lévita felfedezé Inczének, hogy Serena kisasszony minden pénzbeli összegecskéjét kiprédálta, részint drága orvosokra anyja betegsége alatt, részint a gyászpompára, magának aligha tartott meg annyit, hogy kocsin mehessen ki a faluból.
… De hát engedi őt elmenni Sós Márton?
… Nem akar itt maradni!
Késő este ment végbe a temetés. Serena fölhantoltatá a sírt zöld pázsittal, s a sírkő mellé egy szomorú nyirfát ültetett. Egy könye nem hullt a közben.
Mikor a szertartástól visszamentek a paplakba, megköszöné Inczének jóságos buzgalmát, s kérte, hogy fogadja el tőle a szertartás díjául azt a koronás tallért.
Ez bizonyosan utolsó pénze volt.
Incze elvette a tallért.
Nem volt az utolsó pénze a leánynak. Incze száz darab Szűzmáriás aranya ott hevert már akkor Serena utitáskája fenekén. Incze az alatt, míg a leány künnjárt, belecsempészte a papirba csomagolt aranyhengerkét. Számára volt az elnyerve, elhozva. A leány azt sem fogja tudni, ha megtalálja, honnan került oda?
Mikor aztán a nap lement, a leánynak is menni kellett az üres házból. Nem azért, mert a kegyév letelt: Sós Márton ott hagyta volna őt lakni a világ végeig, de azért, mert anyja nem volt többé abban a házban.
Valamerre menni kellett.
Hová?
Nagy a világ!
Szekéren csakugyan nem lehetett menni a faluból. Az utak el voltak pusztítva a tegnapi nagy felhőszakadás által. Serena kérte Inczét, hogy vezesse őt a hegyeken keresztül, azon az úton, melyen ő maga jött ide.
Inczének a vér egyszerre szivéhez tódult e szóra. Ő vezesse őt? egyedül, csendes erdő, csendes éj közepett?
Talán mégis jobb volna a jó Kaszásné ajánlatát elfogadni, hogy maradjon addig a kisasszony az ő házánál, míg a szekérút helyre lesz állítva.
– Nem lehet, nem lehet: nekem mennem kell. Reám várnak.
Kik? Azt nem lehet megmondani.
A hold feljöttével aztán megindultak a vándorok a hegyi útnak. Mikor a méhesen keresztülmentek, Sós Márton kihozta a puskáját s ráerőtette a szerzetesre. Jó lesz az erdőben kisérőnek: ott most zsiványnyal is lehet találkozni.
Inczének eszébe jutott, hogy most már nem maga jár egyedül; van a kit védelmezzen: elfogadta a fegyvert.
Viszi már a puskáját is a szegény embernek…
Az elkisérte őket az erdő széleig, szalagjánál fogva nyakába akasztott guitarreját a hátára csapva. A forrásnál aztán búcsút vett a kisasszonytól, a kezét is megcsókolta, s a mint az nagyon messze elment már, akkor rákezdé a szép dalt: «Mindegy a válás nékem oh leányka, Búcsúzva vagy búcsútlanul: Én sírni nem fogok, de érezek – Mondhatlanul…»
A guitarreról lepattant egy húr; aztán a másik, végre kapta a lévita a nyakánál fogva, hozzácsapta a bükkfához, hogy darabokra törött.
A guitarreja is odavan már a szegény embernek…
… A két vándor fölért a hegyi útra, hol a magas mészsziklafal mentében a holdvilágnál sötét árnyékok kisérik az embert. Szótlanul haladtak egymás nyomán.
A hol a hegyi út legmeredekebb, ott megállt a leány s még egyszer visszatekinte a tájra, melyben az esti köd gyermekkora örömeit és bánatát, s szülői sírját eltakarja. A szerzetes ott állt mellette és nem nézett reá.
A sziklafal még ötven ölnyire meredekül alá: szédület letekinteni róla.
Incze valamit gondolt: vajjon ez a leány nem arról gondolkozik-e, a miről ő?
Egyszerre odafordult hozzá a leány s megszólítá:
– Atyám! Engedjen meg egy kérdést.
– Szólj, leányom.
– Megbocsátja-e azt Isten, ha magunk keressük a halált, mely hivásunkra nem akar megjönni?
Incze öntudatlan gyorsasággal rántá vissza a leányt a meredély széléről, s elszörnyedve kiálta föl:
– Mit kérdezhet ön? Az bűn, mit Isten nem bocsát meg soha.
Az elszörnyedés kettős volt. Ő maga is úgy érzé, mintha az a fekete árny ott a háta mögött taszítaná előre s suttogná fülébe: «ugorjatok le innen együtt, akkor mindjárt egymáséi lesztek!» Önlelkét feddé meg e felkiáltással.
A leány fájdalomtól égő szemekkel néze reá, s újra kezdé az ostromot az ég ellen.
– De ha az élet egészen lehetetlenné vált már, ha mindent elveszíténk: legkisebb remény nélkül valaha visszanyerhetni az elveszettet; ha nincs többé a világon senkink és semmink. Ha lelkünk már előre meghalt. Ha az élet eltévesztette czélját s útban van, hogy még a másik életet is elveszíttesse velünk. Ha a földönlakás az égbejuthatás igéretét rabolja el tőlünk, akkor sem szabad-e azt felkeresnünk, a ki bennünket a kárhozatból megvált?
– A halált keresni mindenütt és mindenkor bűn.
– Ön talán csalódik. Hát a Megváltó, hát az apostolok, hát annyi vértanú nem azzal a bizonyos tudattal állta-e meg a helyét, hogy ott kínhalálát várja be? Hát a kik küldetésükben előre mentek, s tudták, hogy halálba mennek: a szentek dicső serege? Nem nyertek azok bocsánatot érte?
– Ah, az egy más eszmekör. Azok egy dicső feladatért, egy magasan ragyogó czélért vitték oda életüket a vérpadra, a mészárszékre. Az áldozat hecatombéjában meg van szentelve az önkereste halál s erénynyé válik az, a mi másképen bűn.
A leány ajkaihoz szorítá az ifjú kezét. Tekintetében megdicsőülés ragyogott.
– Köszönöm, monda ihletten. Ezt óhajtottam tudni. Tehát a kik szemközt mennek a halálba, úgy hogy egy nagy, magasztos eszmének szolgálnak általa, azoknak szándéka nem bűn, hanem erény; ha czélt értek, nem kárhoznak el, hanem idvezülnek.
– Mire gondol ön?
– Titok az. Siessünk, míg fenn van a hold.
A leány biztos léptekkel megindult, Incze követte őt; hajnalra faluhoz értek, ott Serena szekeret fogadott, mely őt tovaszállítsa; Incze búcsút vett tőle s nem mondták egymásnak: «a viszontlátásig». De ott állt, a míg el nem takarta előle a távozót az erdők mélye.
Akkor tért vissza a kolostorba.
Már két éjjel nem aludt. Az apát úr megdicsérte buzgalmáért s azt mondá neki, hogy most menjen szobájába s pihenje ki magát.
Pihenni!
Pihenni ezzel a nehéz tudattal szivében, a mit magával elhozott.
Pihenni a Golgotán! Lefeküdni a keresztre feszített szívvel és aludni csendesen!
Az érzékiség ellen könnyű küzdeni az anachoretának: a test földi vágyait meghüsíti a szellem, oly magas régióiba emelkedve az érzelemnek, a hová az agyhevítő ködök fel nem hatnak; a hol a hideg és a sugár uralkodik; de hogyan védje magát akkor ha egyenrangú nemes érzelem támad fogadása ellenében, s két ellentétes fény vakítja el lelkét ugyanazon magas csillagvilágban, a hová menekülni akart? Mihez folyamodjék akkor, midőn nem a kárhozatos gyönyör és az idvezítő vezeklés között kell választania, hanem két fájdalom között, a miknek egyike «részvét», a másika «kötelesség» nevet visel.
A részvét az árva gyermeket kiséri, ismeretlen, kitalálhatlan utakon, miknek vége: halál. A kötelesség lekötve tart egy véghetetlen lánczczal, melyet a szabad akarat elnyujthat messzire, de el nem szakíthat soha, mely ahhoz a ponthoz, honnan kiindult, mindig visszavezet.
A leány útjai és a férfi útjai összebonyolulnak, egymást örökké keresve, de nem egyesülnek soha. Ez a megkettőztetett labyrinth.
A szerzetesnek nem voltak többé csendes éjei.
Ott virradt meg, hol lefeküdt, zokogva, imádkozva a szent kép előtt és kért tőle világosságot.
Őt nem a puszta eskü és fogadalom tette hivévé az égi védalaknak, de a tiszta, magasztos meggyőződés; boldogságát kereste az imádatban s gyönyörrel követte őt a felhők és csillagok fényességei közé, de hasztalan akart felé repülni: elveszté lelke szárnyait, a mióta azt tudta, hogy egy másik magasztos, szenvedő, tiszta női alak, ki az égi eszményképnek annyira képmása, itt a földön jár – és nem idvezült, hanem boldogtalan.
Olyan volt, mint a holdkóros, kit egyszerre vonz a csillag és a föld, s jár e kettős bűvhatalom által vezetve szédítő meredélyek párkányain.
Két árnyéka van: az egyik fényes, a másik sötét.
Ha bűn volna az, a mi ellen küzd, könnyű győzelme volna; segítségére jönne Isten; de az is erény, mit leküzdeni akar: a legnemesebb, a legtisztább érzelem, minden salakjától a vér forró vágyainak ment, ép olyan tiszta imádat egy földi szent iránt, mint az a másik. Két oltár közé van állítva: egyiket le kell rontania, hogy a másiknak hive maradjon, s akármelyiket rontja le: az őt el fogja temetni.
Nem adott már vigaszt lelkének az isteni természet szemlélete; a vízcsepp, a porszem csodái elveszték hatalmukat a kebel csodái előtt; nem találta fel nyugalmát a liget méla zúgásában; a fák, bokrok, virágok átvették gondolatjait, mint a pókhálót, s mikor újra elhaladt mellettük, e pókfonalak visszaemlékezteték a hozzájuk tapadt eszmékre.
Nem vigasztalták meg régi barátai, a könyvek, ezek az élettel teljes katakombák. Most csak kísértetek jártak fel azokból is.
S mikor mély tépelődései közepett a konduló harangszó meglepé, ijedten rezzent össze; s aztán elcsüggedve kérdezé magától:
«Mi hát a vétkem, hogy úgy megrettenék?»
A ki egy hajdankori magyar pénzt látott, ezüstöt vagy aranyat, azon ama nő képét találta, kinek fején a koronán kívül még a dicsfény is sugárzik, s körül a párkányzaton e szókat olvashatá: Patrona Hungariæ, 1848-ban már e magyar fölirattal: «Magyarország védője».
Az ifjú hitbajnok nehéz kísértetei közepett ez alakot hívta segélyül. Megjelent. S egy világító sugárt vetett dicsfényéből kétségbeesése kínzó homályába, melytől annak lidércznyomású rémei egyszerre ismerős fénylő alakokká lőnek s a félelmes ködkép ragyogó tájékká idomult át.
1848 nyár utója volt. Keservekben gazdag hónap.
Az a «népkór» (epidemia), a mit említettünk, általános volt már. Mindenkire elragadt az; és kínlódott vele férfi és nő, és a gyermekek is szenvedtek bele, s nem volt kiváltságos osztály, melyet érintetlen hagyott volna. Belopózott a jól bekerített várakba s ezredenkint tette betegeivé a katonákat, s nem mult el a tömjén-füstben; a templomba is behatolt, és meglepte magát a papot az oltár előtt, a szószéken, hogy mikor Jeremiás siralmaiból szól a textus, elkezd beszélni Pannonia szorongatott népéről s Senakérib király s Heródes helyett a «bán» és a «camarilla» nevét szalasztja ki száján.
A nyomtatott betű mindenüvé elhordja ezt a ragályt.
Addig volt csak zárda a kolostor, míg fogva tartotta az «irást», a míg a szerzetesek tolla volt a tudás egyedüli sokszorozója. A mint a betű kiszabadult: nincs zárda többé! Hasztalan az index, a syllabus! Az irás betöri a kaput. A papok hirlapokat olvasnak. Jerichónak trombitaszó sem kell már: a néma betű is megteszi.
Ez a parányi dæmonok tábora mindennap új meg új borzalmakat fuvallt szét az országon, mint a szél: a betűk légiójának pusztítása rettenetes volt.
Először kiirtotta a szivekből a testvérszeretetet. Minden idegecskéje testünknek reszketett a vágytól a boszú keserű gyönyörei után, minden porusunk ragályos embergyűlöletet lehellt s szivünk falát ütötte a felforrott vér, követelve a sebeket, a miken át ellensége vérével összeszökellhessen!
Még tovább mentünk. A hol megszüntünk hinni. Először csak az emberekben, rokonainkban, vezetőinkben, a nagy embereinkben; lehajigáltuk azoknak a szobraikat egymás után helyeikről, míg utoljára a legmagasabb ember bálványa, maga az Isten földi képe, a király is végigzuhant hitünk omladékai között, s estével összetörte magát az oltárt is, s azt mondtuk: nem imádkozunk többé, hanem átkozódunk! és letéptük a harangokat a toronyból és megöntöttük ágyúknak.
Oh, be rettenetes idők voltak azok!
Mindennap új iszonyat képe, új jajkiáltás hangja; a lehetetlenségek szörnyetegei, egymást szülve és felfalva; a csalódás mindenben, a mi eddig szentnek tartatott; a legiszonyúbb delirium hagymázos viziói véres valósággá alakulva, s mindezek közt az elhagyottság zsibbasztó érzete.
De a lázbetegnek ereje is szokott lenni!
Az apró daemonok mindennap új meg új szelet fúttak át az országon. Egyik nap a borzadályok hideg szelét: a leghidegebb északi Bórát, másik nap a buzdítások forró Siroccoját.
A sirocco pedig átmegy a kolostorok zárt ablakain is.
Mindenki beteg volt már bele.
Nem védett meg ellene a fehér talár.
(Mondtad uram: «az én országom nem a földről való!» de azért mégis könnyeid hullottak bele, mikor Jeruzsálem elpusztulását megjósolád. Hát a mi szivünk erősebb lehet-e?)
Mindennap olvasá Incze társaival a nőttön-növő ragály jelenségeit. Ifjak, vének, úr és szegény hogy tódul a zászló alá! Apák elhagyják családaikat, tisztviselők hivatalaikat, tanárok kathedráikat, iskolás gyerkőczök embersorba állnak… csak a mi kezünkben nincsen fegyver! A rovat napról-napra számlálja: ennyi ezerrel többen vagyunk!
Egy másik állandó rovat arról beszél, hogy egy nemzeti bankalaphoz mint hordja össze aranyát, ezüstjét, kicsiny és nagy ember. A főurak mázsaszámra küldik asztali készleteiket, ősi ékszereiket a nemzeti pénzverdébe; szegény szolgálóleányok gyűrűiket, függőiket adják oda… csak a mi kezünkben nincsen pénz! A rovat halad előre napról-napra: ennyi százezerrel több van!
Incze tépelődve gondolkozott rajta.
«Nekünk se vasunk, se aranyunk. Nevünk szerzetes, helyünk a kolostor, hivatalunk a béke, kincsünk a mennyország.
Nem elég!
Nem elég nekünk a mennyország!
Nem lehet azzal a tudattal a mennyországot megnyerni, hogy hazánkat elvesztettük. Nem lehet azzal a gondolattal idvezülni, hogy nemzetünk elkárhozott!
Egyszer azt kérdezé tőle a két árnyék közül az egyik, a sötét árny:
«Mit tennél most, ha megtakarított aranyaid megvolnának? Egyfelől az a hölgy, kinek neve Patrona Hungariae, kié a magas menyország minden angyalaival és paradicsomi boldogságával; másfelől az a másik hölgy, kinek számodra nincs neve, s kié az otthontalan árvaság, a nyomor, az inség minden kísérő dæmonaival. Mindkettőnek joga van könyöradományodhoz. Ha most kezedben volna az, melyiknek adnád?
Ha választhatnál!
Incze várta, hogy a másik árny, az a fényes, adjon rá választ.
Adott.
Másnap délután, midőn a kolostor kertjéből visszatért, a perjel az olvasó-terembe hívta s átadta neki a legújabban érkezett hirlapot.
Sajátszerű delejes tünemény az, hogy az ember, akár egy nagy abrosznyi hirlapon legyen a neve nyomtatva, azt az első pillantásra feltalálja.
A nemzeti adakozások rovatában állt a neve Inczének.
«Áldorfai Innoczencz *–i cistercita szerzetes átadott a nemzeti alapra száz darab aranyat»…
A fényes árny válasza volt ez…
A többi szerzetesek, tanárok mind siettek Inczét üdvözölni, s rögtön aláirást nyitottak maguk közt az ő példája nyomán. Egy novitius sem maradt ki a lajstromból.
Incze pedig elmélázott, mint egy álmodó s nem hallá, mit beszélnek körülötte; hanem azon merengett, hogy mi czélja van a sorsnak azzal, hogy egy lényt teremtett, a kinek hivatása az, hogy kitalálja az ő szivében a még meg nem született gondolatot is, s a míg ő töpreng és tusakodik, az alatt meg is tegye azt, a mit neki kellene tenni? Ki az a lény, a ki nem habozik, nem tétováz annál a kérdésnél, hogy mi lesz belőlünk holnap, ha ma mindenünket odaadtuk annak, a kinek tartoztunk vele?
A válság egyre súlyosabb lett.
A mákony-álomnál elnyomott nagy betegnek rettenetes álmai voltak. Mintha tizezrei a halálos ellenségeknek omolnának minden oldalról reá, s kezeit megkötöznék, tagjait eldarabolnák, nyelvét kitépnék, vérét kiszívnák.
Felébredt a nagy kínzásra… És akkor azt látta, hogy a mit álmodott, az valóság.
Mint a szent inquisitio mesés vasbörtöne, melynek falai egyre összébb szorulnak a halálra vetett rab körül, úgy közelítettek az ország rab szive felé saját útnak indult határai, mozgó érczfalak, szuronyerdők, százezrei a tűzokádó csöveknek, mind befelé, a szive felé fordítva.
Egyszer aztán szétfeszíté karjait, hogy az agyonsajtoló börtönfalakat feltartsa. Óriási erő volt a karokban.
Nem volt sem pénze, sem hadserege, sem fegyvere.
Egy jajkiáltásra meglett mind a három.
Négy hadsereg jött ellene. Az egyik a Kárpátok felől, a másik Erdélyből, a harmadik az Aldunáról, a negyedik a Dráva felől. Ez volt a legfélelmesebb. Negyvenezer fegyverben gyakorlott vitéz, ágyútelepekkel, lovassággal, tanult tiszti karral. Ez két részre volt osztva. Harminczezer szemközt ment az alkotmányvédő seregre. Az épen felényi volt. Tizezer pedig oldalvást huzódott, hogy azt két tűz közé szorítsa.
A magyar kormány felhivást küldött a fenyegetett vidékek lakosaihoz, fegyverbe szólítva mindenkit, a ki csak férfinak nevezi magát: aggot és fiatalt, urat és szegényt.
E felhivást a kolostorok főnökei is megkapták.
Este érkezett meg a nemzetőri csapat, melynek őrnagya átadta a felhivó parancsot az apátúrnak, s azonnal hozzá kezdett a toborzáshoz, kitűzve a háromszinű zászlót a vendéglő ablakába.
Nehezen ment a munkája. Azt a várost hidegvérű, idegenajkú nép lakja, a ki nem szeret verekedni, s a ki a terített asztalán és puha ágyán túl nem ismer semmiféle hazát.
Az őrnagy a kolostorban sem volt örvendetes hirnök. Itt a béke és kiengesztelés szelleme lakik, nem az öldöklésé.
A nemzeti vállszalagos kardcsörtető alak megjelenése után egészen megváltozott a nyugalmas belső élet. A növendékek szobáiban egész éjjel zajos vitatkozás hangzott.
Ez éjszakán az apátúr éjfélben kondíttatá meg a «matutinát», mint az ős keresztény világban, s az egyházi szertartás után a tanácsterembe hívta a felavatott tagokat, a tanárokat, hogy határozzanak e súlyos kérdésben. Nehéz volt azt eldönteni, még a reggel is ott találta őket.
A szerzetek tagjai menttek a fegyverviselés alól. Nincs törvény, mely őket arra kötelezze. S van-e a törvényen túl is kötelesség? Ez a kérdés.
A tanóra rendes idejére ismét felgyültek a növendékek a nagy tanterembe. Nyugtalanság, izgalom látszott valamennyi arczon.
Áldorfai Incze tanórája nyitá meg a napot.
Az ifju tanár a consistorium terméből jött. Arczvonásai hideg nyugalmat erőltettek; de halántékának lüktető erei, lázasan égő szemei, reszkető ajkai elárulák a belül háborgó indulatot.
Felment a szószékbe, elővette tankönyvét, és elkezdte az előadást.
Magyarország történetéből elmélkedett, s a mit előadott, az sajátszerű összeállítása volt az eseményeknek.
«Mit tettek a hajdankorban a magyar papok, mikor ellenség támadta meg hazájukat?»
«1241-ben. A muhi pusztán, a Sajó mellett a mongol dúló hadsereggel megütközve, ott harczolt a magyar sereg élén valamennyi főpapja; a harcz alkonyán elesik Ugolin kalocsai érsek, a mongolok sorait törve, és a templomosok főnöke; elhullanak az ország zászlóját védve, Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök, Rajnald erdélyi, és Jakab nyitrai püspök. Miklós szebeni nagyprépost egy tatár vezért vág le ott s akkor nyilaktól átfurva rogy össze. Erád bácsi esperes és Albert esztergomi kanonok, mind vitézen harczolva, hazájukért menekülnek.»
«Ugyanazon évben Uriás apátur, a benczéseket fölfegyverezve, elveri a tatárokat Pannonhalma falai alól.»
«1453-ban János püspök a hős Hunyady János oldalán küzdve, dicső halált szenved a rigómezei ütközetben; fejét elküldik Stambulba.»
«1454-ben Rozgonyi Simon egri püspök maga vezérli dandárait a duló cseh hadak ellen.»
«1456-ban Kapisztrán János ferenczrendi barát hatvanezernyi hadat toborz össze a népből s vezeti azt Hunyady segélyére, Belgrád falait ostromolja, harczol földön és vizen, s a meghódított vár falára kitűzi a keresztet.»
«Keresztes hadait képezték papok, diákok, barátok, kézművesek, földészek. A szent Pál rendi perjel, hét szerzetes társával ment a harczba, s ez a vasvillás gyülevész győzte le Mahomed világhirű hadseregeit.»
«Hát 1526-ban! Hát Mohácsnál! A hol Tomory érsek áll a huszezernyi martyr élére fővezérnek; sisakot tesz fel az infula helyébe, kardot ragad a pásztorbot helyett s az ő és hetvenhat paptársa, azok közül Szálkán László, Perényi Ferencz, Móré Fülöp, Paksy Balázs, Csaholy Ferencz, Palinay György püspökök esnek el hős halállal, vérükkel pecsételve meg a haza földje és az Isten ege közti szent szövetséget!»
… E szavaknál becsapta a könyvet Áldorfai Incze s végigtekinte tanítványain. Aztán halkan azt mondá:
… «És 1848-ban egy magyar kolostor szerzetesei tíz óra hosszat tanácskoztak azon kérdés felett, hogy védelmezzék-e a hármas halmot és a négyes folyót, és a kettős keresztet? és nem találtak reá feleletet!»
Egyetlen névtelen ordítás tölté meg a tantermet e szavakra. Mi volt az? Üdvriadal? Vagy a fájdalom, a kétségbeesés kiáltása? Az ítéletnapi angyal leirhatatlan jeladása, mely a kriptákat, a sirokat föltöri?
Egyszerre mindannyian, mind a huszonnégyen rohantak helyeikből a szószék felé, és minden kéz az égre volt emelve, esküre: szörnyű halálos fogadásra.
Mind, mind, mind el fognak menni.
A hová Ugolin, Kapisztrán, Tomory mentek. Oda!
Alant a consistorium csendes termében tanácskozó vének, a mint a fejük fölött megzendülő rivallást meghallák: megérték, mi történt odafenn?
A kegyes apátur felállt helyéből s meghajtá fejét az érczfeszület előtt.
«Alea jacta est, fiat voluntas tua…»
S midőn a felső emeletből robogva jött alá az ifju sereg, tanárát körülfogva, már akkor a folyosón várták őket az atyák, s csak szemeiknek könyje mondott ellen a nagy elhatározásnak; de nem ajkaik többé.
Így kellett annak jönni.
– Én is velük fogok menni, mondá Áldorfai Incze.
– Te is? rebegé az apátur, s megcsókolá az ifjut, és aztán félre fordult sírni.
Sírtak az öregek; de tomboltak az ifjak. Hajh! minő üdvriadal volt ez! Hogyne? Hisz ez a föltámadás napja!
Legelső dolog volt egy tömegben a toborzó helyre menni; ott beiratták magokat önkénteseknek. Az őrnagy sorba csókolta valamennyit s nemzeti szinű kokárdákat osztogatott nekik. Csak kokárdákat: puskája bizony nem volt.
Segítettek ők magukon. Van a kolostornak derék régiségtára. Abban tisztes ősi kovás puskák: a hány, annyiféle ürmértékű; de mind jó lesz az, ha jó kézbe kerül s jut belőle mindenkinek. Áldorfai az őrnagy kegyéből alhadnagygyá neveztetik ki s lesz a csapat vezére. Nem tud hozzá? Majd belejön. Az őrnagy se tud: alispán volt eddig. Majd megtanulják együtt. Délután már dobszó mellett tartanak gyakorlatokat a kolostor előtti téren. Kész katonák fél nap alatt. Vihetik őket az ütközetbe.