A nép bámul, s aztán a példától elragadtatva maga is előkeresi kaszáját, vasvilláját s megindul a toborzóhely felé. A népgomoly nő, mint a hógörgeteg.
– Mit miveltél? szól egy falhoz huzódó alak Inczéhez a sötét folyosón, midőn az este szobájába tér, karddal az oldalán. Gideon áll ott.
– Jót, felel neki röviden Áldorfai, kardmarkolatára téve kezét.
A gúnyolódó útját állta és megfogta kezével a zsinórt, melyre Incze kardja volt akasztva.
– Hová lettek márványba vésett elveid? Mi lett a világból, a mit magadnak alkottál?
– Ember tervez, Isten végez.
– Ki mondta azt: enyém a tudomány világa! s ki taposott legelső a könyvre, midőn a trombitát megfujták, hogy kardot kössön?
– Én voltam az. Plutarch tanított rá, és Anonymus, és a Carmen miserabile Rogerii és a többi krónikairók, hogy így tegyek.
– Ki mondta azt: enyim az ifju nemzedék világa, csillaga leszek, melytől fényt kölcsönöz; apja, nagyapja, dédapja leszek, ki lelket ád neki s belé erényeket, tudományt, igaz hitet! S ki állt az ifju nemzedék élére, hogy őt a halálba vigye, a hol lemészároltatik, s elvész szentség nélkül, kegyelem nélkül?
– Én mondtam azt, én tettem ezt. Erényt tanítok: honszerelmet. Hazámat és a népjogot védem. Ez is szentség. Nem esünk el kegyelem nélkül. A csatatéri halál az égbe visz.
– Ezt prédikálja a pópa a muszka harczosoknak. S azok elhiszik neki. A ki a csatában hal meg, a paradicsomban ébred föl; még a purgatoriumot is átugorja. De te ismered az Úr szavait Péterhez, eleget prédikáltál nekünk róla: «Rejtsd hüvelyébe kardodat; mert a ki fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni».
– Igaz; de azt nem tiltá meg az Úr tanitványainak, hogy oda menjenek, a hol fegyver által lehet elveszni: sőt kötelességükké tette azt.
– Ah! monda diadalmas gúnynyal Gideon: tehát te nem azért sietsz a vérmezőre, hogy ott gyilkolni segíts, hanem hogy ott meghalj! Barátom: te nem vagy hős, nem vagy hazafi, – hanem szerelmes.
Incze megdöbbenve támaszkodott a falnak. Ez olyan csapás volt, mely minden idegét megrázta. A lelke mélyéig hatott az.
A folyosón elhaladó társ gúnykaczaja visszhangzott sokáig.
És Incze nem tudott addig helyéből megmozdulni, míg az el nem tünt előle, míg ez el nem hangzott. Meg volt igézve tőle.
Azután szobájába sietett, ajtaját magára zárta s térdre omolva imádottjának jelvénye, a madonna-kép előtt: kivonta kardját s annak markolatát jobbjába, hegyét baljába fogva meghajtá azt s a madonna-képhez emelé:
«Oh, égi tiszta alak! Tekints szivembe alá és mondj rám ítéletet. Ha igaz az, hogy csak árnyéka van is lelkemben a tisztátalan érzületnek; ha igaz az, hogy merész lépésemet nem hazám szabadsága, hanem önszabadulásom vezérlette; ha igaz az, hogy nem a te zászlódért, hanem földi örömöket hajhászva, kétségbeesés elől futva, keresem a harczmezőt, törjék kezemben ketté ez a kard, és soha fegyvert ne érintsek többé.»
A meghajtott kard pengéje ívet képezett erős kezei közt, hegye megcsókolta markolatát és nem törött ketté. Jó fringia-aczél volt. És ő úgy képzelé, mintha a szent alak mosolyogva nézne le reá.
Azon éjjel nem aludt az ifju. Menyasszonya feküdt mellette: a kivont kard; azt fényesíté, azt csókolgatá; annak mondott hizelgő szavakat, annak fogadott örök hűséget: tied leszek! élve el nem hagylak! ha meghalok: nevemet fogod viselni s dicsekedel vele.
… Hajh, sok veszendő ember meg fogja keserülni azt még, hogy ez a kard akkor ketté nem törött!
A hajnali harangszó utoljára hivta a templomba a kolostor ifjait, utoljára vették fel a fehér talárt, utoljára zengték el együtt a «Gloria in excelsis»-t. Künn az udvaron gulába rakva álltak már fegyvereik s mikor a nap a két torony között előtünt, már az újonczok vászonzubbonyába öltözve találta őket s szuronyaik hegyét aranyozák meg sugárai.
A kolostor vénei gondoskodtak az utrakelendőkről.
Egész éjjel sütötte a szakács számukra az úti eleségnek valót; a jó öreg gvárdián maga tömte meg tarisznyájukat vele s a pinczemester a kolostor legjobb boraival tölté meg kulacsaikat.
Utoljára falatoztak együtt a refectoriumban. Az apátur biztatta őket, hogy egyenek, igyanak és legyen jó kedvük; s maga nem evett, nem ivott, hanem sírt.
Ennyi jó gyermeket egyszerre elveszíteni!
Úgy szerette valamennyit! Mikor sorban odajárultak hozzá, hogy utoljára kezet csókoljanak neki: mindegyiknek tudott valami kedveset mondani.
– Te olyan szelid voltál, mindig kedvemben jártál. – Te olyan kitünő tanuló voltál, könyvnélkül tudtad a classicusokat. Minő emlékezet! Egy élő könyvtár voltál. – Te minden jutalmat elnyertél a theologiai feladványokért. – Téged szegény özvegy anyád, mint egyetlen gyermekét, bizott gondviselésemre, minden forintodat ő neki küldted el. – Te büszkesége voltál szüleidnek; gazdag fiu: nagy jövő várt reád! – Te úgy énekeltél a chorusban, mint egy angyal, soha ilyen hang nem fog többé a chorusból hangzani. – Te tréfás fiu voltál: felderítetted vidám kedélyeddel komor társaságunkat. – Te gyönge voltál, de mindig mellettem voltál, mint egy kis gyermek, mindig sírtál, ha megdorgáltalak. – Téged csecsemő korodtól fogva neveltelek, mint szülőtlen árvát. – Te kitünő szónok voltál, egy Lacordairet vártam belőled. – Te szép költeményeket szerzettél; te ábrándozó. – És most mind elhagytok engem! Látnak-e még benneteket ez árva falak valaha?
És sorba csókolta őket, gyöngéden megveregeté arczaikat, s aztán hirtelen félre fordult tőlük, nehogy megtalálja őket számlálni; a mit az ó-testámentom hagyományai veszedelmes előjelnek mondanak.
S midőn legutoljára a vezetőre került a sor; midőn Inczét szorítá keblére, mély, keserű fájdalom tört ki szavaiból.
– És te, rendünknek büszkesége, ragyogó világa! Te is elhagysz minket! Milyen gyászt hagysz itt magad után nekünk, fiatlan apáknak!
– Nem örökre, viszonzá Áldorfai Incze elérzékenyülten. Isten nevével szállunk a harczba. Isten megadja küzdelmeinknek a diadalt, s ha élve maradunk, visszatérünk ide mindannyian!
– Az Úr járjon veletek mindenütt, szólt kezeit áldásra emelve az agg családapa. Legyen oltalommal, legyen irgalommal hozzátok. Ha jöttök győzelemmel, dicsőséggel, ha jöttök veszteséggel, szégyennel, az ajtó nyitva áll előttetek s mi osztozunk a visszatérőkkel jóban és rosszban.
A dob pördült, a kis csapat fegyverét vállára kapta, egy lelkesült viharos éljent kiáltott s azután rázendíté a harczi dalt: «Áll még Buda, él az Isten». Dalolva vonultak odább. Öten közülök még csak 17 éves gyermekek voltak. Tizenketten már föl voltak szentelve papnak.
Az öregek felmentek a kolostor homlokzatán emelt ballustradra s onnan néztek utánok, míg csak láthatták a kis csapatot, mely granátos indulóban haladt a hegyi úton fölfelé; s már eltakarták azt az erdők, mégis a távozók felé voltak fordulva arczaik; még hangzott a dobszó és a dal a távolból.
Azután leszálltak az üresen maradt házba.
Az agg apát sorba járta a tantermeket, az alvó szobákat, s úgy el tudott merengeni minden egyes eltávozó hátrahagyott emlékein. A nagy számoló táblán még rajta volt egy bonyolult algebrai képlet. «Ezt Pius oldta meg, a legjobb számvető. Senki le ne törülje onnan.» A pipatoriumban ott találják meg longissimáikat, hegedüiket, a hol elhagyták, hiszen visszatérnek még.
Mindegyiknek az iróasztalán ott van a végrendelete; itt hagyott holmiaikat kinek hagyják, ha elvesznek? – Ne legyen ez iratoknak érvénye soha! Jöjjenek ők vissza!
Füvész-gyűjtemény, felnyitott hangjegy, félig kész rajz maradjon a helyén; a pedellus minden héten töltse tele a kiszáradt tintatartókat. Ágyaik fel legyenek vetve. Várni fognak rájuk.
A mint így járja az apát sorrul-sorra a szobákat: csaknem megijed, midőn egybe benyitva, azt nem találja üresen. Egy «ifju» szerzetes áll előtte, háttal az ablaknak támaszkodva.
Gideon.
– Mi ez? szól az apát bámulattal felgerjedve. Te itthon maradtál? Egyedül magad maradtál itthon?
Gideon alázatosságba burkolt gúnynyal felelt:
– Atyám. Nem örülsz-e, hogy egy fiad nálad maradt?
– Nem örülök rajta… Felelt az agg… Ha mind itt maradtak volna, sok keserű könyhullatástól megmenekültem volna. De a köny már kihullt, s azt te meg nem történtté többé nem teheted. – És nem örülök annak, hogy te itt maradtál, azért, mert csalatkoztam benned. Te voltál a személyes bátorság jelképe akkor, midőn e bátorság hiba volt; s most, midőn erény volna az, elvesztetted azt? – Egyedül voltál harczvágyó, midőn béke volt; s midőn harczra trombitálnak, egyedül vagy békeszerető? – Lovag, athleta, gymnasta voltál, midőn társaid papok voltak, s most, midőn azok fegyvert ragadtak: te egyszerre jámbor lettél, rokkant és beteges, mint mi hetvenéves vének?
– Nem, atyám! szólt kipirult arczczal Gideon. Olyan rossz vagyok most is, mint voltam. Veszekedő és vérengző. De komédiát játszani nem állok be. Hogy én a lomtárból előczepelt rozsdás dióverőkkel elinduljak katonást játszani, ahhoz nem vagyok már elég gyermek. Én Alvinczy puskáját nem czepelem, csak azért, hogy egy héti sétálás után holtomig dicsekedhessem vele, hogy én is ott voltam a hirhedett insurrectióban. Ha komoly harczba mehetnék: elől mennék.
– Jól van, gyermekem. Értelek. Ismerlek. A büszkeség dæmona nem engedi, hogy ott szolgálj, a hol egy társad parancsol. Én kielégítem büszkeségedet. Nem akarsz a mi ócska fegyvereinkkel dobszóra lépkedni? Adok neked lovat, válaszsz magadnak kardot, pisztolyokat; derék huszár lesz belőled; arra még több szükség van most.
Válasz helyett Gideon hirtelen leveté tógáját, skapuláréját; a papi öltöny alatt pitykés dolmány volt rajta, és lábain sarkantyús csizma.
– Lelkemből szóltál, atyám. Adass paripát. Én megyek és keresek magamnak kardot.
S olyan büszke volt, hogy még csak kezet sem csókolt a jó öreg atyának.
Egy óra mulva az utolsó ifju is elhagyta a kolostor udvarát. Lóháton vágtatva távozott s rövid időn elérte, el is hagyta társai csapatját; nevetve kivánt nekik szerencsés utat, s igyekezett az őrnagy csapatját elérni, a hol igen szivesen fogadták. Nagy szűke volt a lovas vitéznek a táborban. A hidegvérű nép annyira már felbuzdult, hogy a fiait feláldozza, hanem hogy a lovát is feláldozza, annyira még nem. Erre még idő kell.
… A *i kolostor úgy maradt, mint a megszedett szőlőkert, árván, elhagyottan.
Hányan fognak ide visszatérni azok közül, a kik dobszó után mentek?
Már akkor negyven esztendeje mult, hogy Magyarországon nem volt háboru. Ősz férfi volt már mindaz, a ki a legutolsó győri ütközetben Napoleon ágyutekéit látta maga felé ricochette lépésekben tánczolni, s sorlövést csak úrnapján hallott az újabb nemzedék. A mi rendes katonája volt Magyarországnak, az ez idő szerint a lombard-velenczei csatatéreken harczolt, vitéz huszárezredei pedig gondosan el voltak rekesztve Csehország és Galiczia garnizonjaiba.
Egy gyalog katona kitanítására, mint ezt valamennyi európai hadügyminister exposéjából tudjuk, kell három esztendő; arra, hogy egy csataképes és nyeregheznőtt lovas katona képeztessék, mulhatlanul szükséges öt esztendei szolgálat; arra pedig, hogy valaki tüzérszámba mehessen nyolcz esztendei gyakorlat nélkül, kár is a szót vesztegetni.
És mind ehhez volt az alkotmányos kormánynak – hat hónapja.
Ebből ötöt eltöltött az előleges tanácskozással, – a hatodikban aztán készen kellett lenni mindennel.
Szemközt állt vele egy megszámlálhatlan tömege a nemzetiségi fölkelőknek, százezere a fegyverben gyakorlott határőrségnek, s szervezett hadoszlopai a rendes hadseregeknek, vezetve kitünő hadvezérektől. Ez volt az absolutismus tábora.
S mit állíthatott ezekkel szembe a constitutió kormánya?
Embert ember ellen. De nem katonát.
Minő gyülevész volt az, mely Incze csapatjával concentrikus utakon a Balaton tájékai felé özönlött, ellenfelet keresve?
Szűrös földmívesek, hosszu rudakra pántolt kaszákkal; kis városok iparos népe, jámbor vadász-puskákkal vállaikon, köztük egy-egy kis csapat nemzetőr, búzavirágszín dolmányban, nehéz szuronyos puskákkal, miknek problematikus volt az elsülése; iskoláikat otthagyott diákok, karddal oldalukon, pisztolylyal övükben; egy-egy zilált lovascsapat insurrectionális rezes kardokkal, miket főispáni beiktatás alkalmával szokott a nemesi banderiumnak kikölcsönözni a vármegye; közben szekérsorok, miken asszonyok ülnek, kik férjeik után enni-innivalót visznek. Háromszínű zászló igen sok. Ágyu semmi.
Katonai jelvény egy háromszínű rózsa, vagy egy veres szalag a kalap mellé kötve; Görgey csapatjánál egy fehér toll. A veres szalagnak az a hire, hogy az republicanus jelvény, a fehér tollé, hogy alkotmányos monarchia czége. Azért egy tábor mind.
A mely falun egy csapat keresztülvonul, ott a férfi lakosság rögtön csatlakozik is hozzá. Nem kell sok toborzás. Egy dal, egy «éljen a haza» rivallás s száz meg száz ember jön elő cséphadaróval, vasvillával, vadász-puskával, s megy a többivel: nem kérdi hová? A vezető talán tudja.
Az valószinű.
Az említett őrnagy, a mint a vele tovább huzódó tömeggel éjszakára tábort üt, első gondja kiszemelni a néptömegből a lőfegyverrel ellátott csapatokat, s azokat, a mint besötétedik, szekerekre ültetni s előre küldeni. Azokkal megy Incze csapatja is.
A csel kitudódik. A felgerjedt hivek nem engedik magukat az ő kis papjaiktól elszakíttatni, ők is szekérre kelnek. (Hires fuvaros nép.) S utólérik néhány százan az előrehaladt kis csapatot, s ők is éneklik az «Áll még Buda!» nótáját, pedig nem is értik a szövegét s ők is mennek az ellenségre, pedig fegyverük sincsen.
Úgy tesznek, mint a somogyi ember, a ki nem visz magával botot, ha verekedni megy a korcsmába; azt mondja: majd lesz az ellenfelemnél.
Hajnalra már a Sió mellett van Incze társaival, tíz mértföldnyi járó útra elhagyott kolostorától.
Mi az a Sió?
Egy megfordított folyam, mely a Balatonból kifelé folyik, s átszelve a Sárréti lapályt, alant a Dunába szakad. Néhol három öl széles, a hol mély, ott elnyeli az embert. A hány járt út, annyi fahid vezet rajta keresztül. Azonkivül kisebb-nagyobb malmok vannak ráépítve, miken szintén át lehet járni.
Ez a szegény kis vizecske tartotta fenn a támadók egyik táborát. Tízezer ember volt az; mind rendesen fegyverezve, tizenkét ágyuval.
(Azonban a históriai igazság kedveért, minthogy nem tündérmeséket irunk le, jegyezzük fel, hogy ezek is mind jámbor családapák voltak, vagy vadonat ujonczok, kiket nem hevített még át annyira a lelkesedés, hogy valami mennyországi dolognak tartsák a fűbe harapni azon kivivandó feladatért, hogy parlamentarismus helyett absolutismus legyen a világon.)
De hát ha tízezer myrmidon, vagy tízezer Berserker lett volna is!
Három olyan ellenséggel volt dolguk, a melyikből egy is elég. Az ég, a föld és a nép.
Az ég, nem symbolisticus értelemben, de egész komolyan harczolt ellenük: négy nap óta folyvást áztak s a Sió melletti föld kegyetlen ellensége annak, a kit nem szivesen lát vendégül.
A Sárrét lapályai szép zöldek ilyenkor, keresztül-kasul szeldesve csatornákkal, az embermagasságu fű között a füzény (lithrum) virág dárdái, mint megannyi rózsaszinű láng lobognak; s a vad ánizstól sárgállik a mező. A csatornák partjait nefelejts-bozótok takarják, s a tavakban a nimféa fehér és sárga lótuszvirágai libegnek.
Mind szép ez egy poétának; de nem ér semmit egy kiéhezett tábornak, mely nem hozott magával eleséget, abban a meggyőződésben, hogy a világ legvendégszeretőbb országán utazik keresztül.
A vendégszerető nép legelőször elterelt az útjából minden gulyát és juhnyájat: e vidék legfőbb gazdagságát, s aztán maga meg átment a tulsó partra s botot tartott a kezében. Itt nem terem buza; hanem hal, meg szárcsa.
A ki itt élelmezni akarja magát, az a vezér egy flottillát hordjon magával.
Feneketlen sár fogta el az utat, az ágyúk megrekedtek, s ha egyszer egy dombra felvergődhettek, onnan többet nem kivánkoztak alá.
S mikor azután a tábor eleje megérkezett a Sióhoz, nem talált rajta többé sem hidat, sem malomgátat; hanem talált a tulsó partot uralgó halmokon mindenütt szemközt állított táborokat, hemzsegő néppel, a melyben nem tudta, hogy mi lakik?
Azokon a halmokon tanyázó fegyveres nép zenészeket hozott magával – és tánczolt. Félelmes önbizalom!
A határőrök letelepedtek a déli parton. S aztán megtörtént, hogy a két tábor előőrsei, egyik innen, másik túlról, letették a puskáikat maguk mellé, elővették a horgaikat és horgásztak egymással szemközt, s a melyik egy szép potykát foghatott, az dicsekedett vele a másiknak.
Egyszer aztán mégis komolyan szivére kezdte venni a feladatát a tulsó tábor hadvezére, a generális, s elhatározá, hogy megkisérti a Sión az átkelést.
Egy kompot fedezett fel valahol, a mit elfelejtettek előle eltakarítani. Ez a komp leendett rá nézve az, a mi Xerxesre nézve volt a Hellespontuson vert hid. Hanem hiszen a Sió sem a Bosporus.
Szép októberi alkonyat volt. A nyugoti ég sárga lapján élesen rajzolódtak oda a fekete emberalakok, mik egy ősszörnyeteg alakját látszanak vállaikon emelni. Ez a komp. S az a mozgó tövises kigyó, mely utána vonul, az egy hadcsapat, szuronyai messzire villannak.
Incze állt az előőrsön kis csapatjával. Ő és társai a parti rekettye bozótjai által eltakarva. Távolabb a halmon hozzácsatlakozott városbeli népe. Ők csendesen voltak, amazok ott hátul lármáztak és fenyegették a közeledő határőr csapatot, hogy megeszik, ha átjönnek.
A határőr-csapat vezénylő tisztje pedig jól látta, a távcsövön át, hogy a felkelő csapatnak alig van lőfegyvere. Számba sem vette a fenyegetőzéseiket. Közelített nyugodtan.
Áldorfai melle elszorult, szive hevesen kezdett dobogni.
A ki háborúba megy, annak azért van fegyvere, hogy öljön!
A rettentő kötelesség előtte állt.
Nem őt keresi a halál: hanem tőle várja küldetését.
A mint az ellencsapat egyre közelebb jött, valami névtelen hőség támadta meg agyát. Láz volt az. A vérnek szomja. A vadállat fölébredése a szivben.
– Vigyázz! czélozz! vezénylé bajtársait.
Az út, mely a Siónak az átjáratához vezetett, kétfelől sűrű nádassal volt borítva; az ellenfélnek e szoros úton kellett előre nyomulni, menetelesen haladva alá egy emelkedettebb fensikról, mely elszórt kökény-bozóttal és hangafa bokrokkal volt borítva.
Mikor mintegy kétszáz lépésnyire volt az ellenfél, Incze felkiáltá a végzetes szót:
– Tüzelj!
A lőfegyverek rendetlen sortüzeléssel ropogtak (valami két harmada elsült), s erre zürzavaros kiáltás hangzott a közeledő tömegből: a kompot vivő alakok közül egy elesett, a többi ledobta válláról a jármüvet. S akkor aztán az egész csapat, mely a hátuk mögött állt, eldobált puskát, tölténytartót s rohant a nádasnak, s aztán a nádason keresztül a bozótba.
Csak az az egy ember maradt ott.
Incze látta őt az alig kétszáz lépésnyi távolban.
Az ember fel akart állni kétszer-háromszor; de lábai elcsuklottak s ismét visszaesett; megint térdre emelkedett, egyik kezét mellére szorítá, másikkal a földre támaszkodott. Valami hosszú rémkiáltás hangzott ajkairól, mely fájdalmas zokogásban végződött. Kezeivel, térdeivel tova vonszolta magát; hátra-hátra nézett rémült arczczal, üvegesedő szemekkel. Néhány nevet mormogott: talán apja, anyja, gyermekei, felesége neveit. Azután hanyatt vetette magát, két kezét imára kulcsolta és homlokára szorítá; melle hevesen zihált s minden emelkedésénél kibugygyant halálos sebéből a vér.
Incze eltakarta kezével szemeit. Tegnap még nem volt kezén ez a vérfolt!
Aztán elragadta őt is a támadó zsivaj.
A népfelkelés csoportja, a mint a határőröket megfutamodni látta, nem hallgatott többé semmi vezényszóra, hanem rohant le a dombról nagy sivalkodással s átgázolt a túlsó partra. A Sión átmenni nem volt nekik nagy tudomány: úszva, gázolva kieviczkéltek belőle; elhozták a cserbenhagyott kompot; felszedték az elhajigált puskát, talán kétszázat is, s nagy volt az örömük a zsákmány fölött. Incze maga is átkelt a komppal azért, hogy az elesett áldozathoz juthasson.
Megállt fölötte. Még lihegett az. Szemei még nyitva voltak. Ajkai vértől tajtékzók. De még hebegett valamit. Talán valami imádság töredékét. Arczát eltorzítá a rémület s egész alakját halálos rángások ficzamíták félre. Egyszerre arczra veté magát, mintha halálos sebét a föld csókjával akarná meggyógyítani. Az meg is gyógyítá: meghalt.
… Ez hát a csatatéri halál!… Mit vétett ez az ember annak, a ki őt megölte? Nagyot vétett! Hazáját támadta meg.
Incze oda térdelt a hulla fejéhez:
«Requiem æternam dona ei Domine.»
– Kelj fel, felebarátom, a mellől a halott mellől s jerünk csináljunk s a többit!
Ezzel a megszólítással riasztá fel Inczét egy ismerős hang. Feltekintett. Alig hitt szemeinek. A dudai lévita állt előtte.
Valósággal annak az arcza, feszes szattyán redőivel, annak a szűk előrehajlott nyaka: de minő öltözet hozzá! Egy kapuczinus barát kámzsája. Kezében egy fűzfa pálcza, kigyó formán hántott héjjal.
– Bámulsz rajtam ugy-e, felebarátom? Hogy mikor te levetetted a skapulárét, én akkor veszem fel a barát kámzsát. Agyon is vernének a hiveim, ha megkapnának benne. De nem viselem, csak mikor szükség van rá. Egyébkor a vászonkufferbe bepakolva hordozom. Jó ez – «mikor az ég zörög» s a többi.
Incze elborult arczczal tekinte megszólítójára.
Kedélyhangulata elutasított most minden tréfát; a helyzet sem volt ahoz való (egy elesett holtteste fölött).
A lévita azt hitte, hogy ez a komor tekintet az ő barátköntösének szól. Sietett felvilágosítást adni felőle.
– Ne gondold ám, felebarátom, hogy ez valami igazi kapuczinusnak a csuhája. Egy kémnek az álköntöse volt ez, a kivel a szent-mihályi dáridónál tánczoltunk. Azután én megtartottam a ruháját magamnak, mondván: «ab hoste doceri» az ellenségtől tanulni jó. Egyéb hasznomat úgy sem veszik a táborban, a mangalétát nem birom, mert göthös vagyok; csak krámfuter (betegápoló) lehetek, vagy kém. Ha ezt a gúnyát felveszem, az ellenség táborába belopózhatom; mondván szent Dáviddal a Góliátnak: «te jösz én ellenem dárdával, puskával, én pedig megyek te rád a seregek Urának nevével.
– De hát miért nem maradt ön otthon, ha beteges?
– Először is azért, mert a hiveim mind elmentek a háboruba. Magam kiáltó szó volnék a pusztában; azután meg annyit sem ér már ez az én életem, mint Jób pátriárka mondása szerint a fáról leesett fia veréb; s a többi.
Az öreg fiu nagyot sóhajtott; s Inczének úgy tetszett, mintha ennek a sóhajnak viszhangját adná saját keble.
Ennek sem ér már az élet semmit.
– Most pediglen már a szentmihályi dáridó után nincs mit tenni, mint végig tánczolni a mulatságot, ha elkezdtük. Itt vagyok a hiveimmel a hátad mögött egy negyed órányira. A mint megtudtam, hogy te itt vagy a kis papjaiddal, ide osontam hozzád, s ugyan jókor jöttem. Látom, hogy te a «boldog végén» fogod a botot s nem tréfálsz. Mondok egyet. Van az én hiveim között ötven olyan legény, a ki megeszi a fias oroszlánt. Szedközzünk össze a te fiaiddal; látom, hogy azok is kemény gyerekek. Itt van nem messze, félórányira az uzdi malom. Abban okvetlenül határőrök vannak. Én ismerem ennek a tájéknak minden zegét-zugát. Itt voltam három esztendeig kosta s conventiómban volt a szabad bibicztojás-szedés. Éjjel is bejárom a nádast. Én elvezetlek odáig, s ha első álomban rajtuk ütünk, csinálunk nekik egy olyan tánczot, a mihez képest a szent-mihályi dáridó is s a többi!
Áldorfai undorodott ettől a beszédtől.
El akarta utasítani magától a tolakodót. Nem tegezte vissza.
– Ejh, menjen ön. Mi itt előőrsre vagyunk állítva. Vezérszóra kell hallgatnunk; nem vállalkozhatunk koczkáztatott kalandokra.
A lévita fitymálólag csettentett a nyelvével.
– Tzh ej ha! Van is most vezényszó! Bezzeg ha mi is elébb a főparancsnoktól kérdeztük volna Szent-Mihálynál, hogy mit kezdjünk az ellenséggel? Addig üldöztük, a míg utolértük. Az volt a galopptáncz! Ötven szerezsánból negyvenhat hagyta ott a veres köpönyegét, pedig maga is benne maradt! Csak négy futott el! Még annak is utána megyünk.
A száraz, sovány alak abban a barát csuhában oly visszataszító jelenség volt e természetkivüli düh ádáz kifejezésével rángó arczvonásain, heves taglejtéseiben.
Incze undorodott tőle.
– Az én küldetésem nem mészárlás.
– Biz az enyim sem az: jámbor pap vagyok; görhes, nyaviga teremtés. Rám férne a hideg megfontolás. De a jó kutya is megvész, ha rájön a fogfájás. Hej, felebarátom, ha neked ott fájna, a hol nekem fáj. Emlékezel-e még arra a szép árva leányra ott a dudai paplakban?
Incze most már épen gyülölettel tekinte ez emberre. Ki ad neki jogot, hogy arra a leányra emlékezni merjen? Az az «enyim». Kezét elutasítólag emelé föl, hogy eltiltsa őt magától.
– S tudod-e, hogy mi lett abból a leányból?
Ez a kérdés igézet volt Inczére nézve. Eltiltó keze mellére hanyatlott.
– No hát tudd meg. A hadjárat kezdetén a kormány felhivást intézett hazánk hölgyeihez, hogy a betegek és a harcztéren megsebesültek ápolására vállalkozzanak. Veszedelmes egy hivatal. Az ellenség nem respektál sem asszonyt, sem beteget. A szent-mihályi puszta magtára volt átalakítva a dunai sereg csapatjai számára ilyen kórházzá. Volt benne már harmincz beteg és sebesült. Azokat ápolta hat derék honleány, nem féltve életét ellenségtől és czudar ragálytól. Ezek között volt Serena kisasszony…
Incze szemei előtt vérszint kezdett játszani az alkonyi ég: úgy tetszett neki, mintha a fénylő csillagok megannyi villámokká válnának s elkezdenének czikázni az égen.
– Mindig mondtam, vakmerő, akaratos leány volt teljes életében. Minek volt neki olyan helyre menni? Hiszen Duda czudar egy fészek, az igaz; de csak mégis otthon volt az neki; s a többi.
– Beszéljen ön, mi történt vele? sürgeté Incze nyugtalanul.
– S a többi. (Most már ezen is kezdé a szavát Sós Márton.) Hát ki tudja azt, hogy mi történt vele? Az Isten. De az meg nem mondja. Én már csak akkorára értem oda, mikor el volt égve minden. Az ellenségnek egy csapatja egész nap lövöldözött Szent-Mihály körül Vidos uram nemzetőreivel; estére elfoglalták Szent-Mihályt, akkor aztán a gránáriumot körülrakták nádkévékkel; benn voltak a sebesültek, meg az ápolónők; akkor meggyujtották a nádat köröskörül s abból lett aztán egy nagy máglya s egynéhány martyrral több a mennyországban.
– Szóljon ön: Serena is ott volt?
– Felebarátom! ki ismerné azt meg, mikor a tűz elhamvadt, melyik koponya kié volt? Fekete az valamennyi. Másnap reggel, midőn nagyobb erővel visszatértünk, már hamu volt minden. Ötven szerezsán ott sütkörézett a zsarátnak körül s szalonnát pirított mellette. Azokkal tánczba eredtünk. Negyvenhatnak nem fáj már többet a foga. Csak négy kalamajkázott el a veres köpenyeggel.
Incze dühödten taposott a halott mellére, mintha az lett volna a négy közül az egyik. Annak is veres köpenye volt.
– Ez volt a nagymihályi dáridó, felebarátom, s a többi s a többi.
A lévita szomorúan tekintgetett szét az égen, mely köröskörül veresleni kezdett a szerteszét tanyázó táborok őrtüzeitől.
Incze azon vette észre magát, hogy megszorította ennek az embernek a kezét. Ez a görbemellü nyomorék boszúra tudott gerjedni az ő szive választottáért!
– Barátom, bajtársam, szólt hozzá Incze. A mit az imént mondtál: én megkisértem. Vezess el a malomig. Meglepjük őket.
Sós Márton ravaszul hunyorított a fél szemével s megsuhogtatta a kigyós pálczát a levegőben.
– Csak addig várj, a míg az én szénégetőimet ide hivom, azok már tudnak a nyelvükön beszélni.
– Ne hivd őket, szólt Incze; nekem nem boszúállás kell. Én élve akarom őket elfogni.
– Pedig jobb emberek azok meghalva. De hát legyen meg a te akaratod.
Incze «fuvarosai» már akkor nagy diadallal tértek vissza a nádasból. Összeszedtek valami száz puskát és tölténytartót, azon meg is osztoztak szépen. A novitiusok is kicserélték régiségtári fegyvereiket az ujabb szerkezetű zsákmánynyal, az ócska hadd maradjon népijesztőnek.
Az első siker vakmerővé tett minden embert. A kézbe kapott fegyver, mint a felébresztett gyermek, sír és azt kivánja, hogy ringassák.
– Keressünk ellenséget!
Most már ők akarták fölkeresni az ellenséget.
– Ki akar velem jönni? kérdé Incze.
Mind azt kiáltotta, hogy «én is»!
– Valamennyi nem jöhet. Száz férfi elég. A többi itt marad előőrsön.
Incze kiválogatta a száz férfit; mind a fiatalát.
Aztán kiadta az éj parancsát.
– Szótlanul kell haladni. Lőni nem szabad sötétben. A ki ellent nem áll, azt nem kell bántani.
Arra gondolt, hogy találhat valakit, a ki hirt mond neki Serena felől. Talán nem ölték meg? Talán magukkal vitték! A fájdalomtól felmagasztalt szív szereti a legképtelenebbet remélni. Tízezernyi ellenség közül megtalálni és elfogni azt, a ki a szent-mihályi borzalomról hirt mondhat. Hát a ki sorsjegyet vesz? Az is azt hiszi, hogy hátha százezer közül az övét húzzák ki?
A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól; bujkálva a fűzbozótok között; néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elől, tájékozva az útat s jelt adva remekül utánzott vadlud kiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt.
A gönczöl csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az idő, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gula volt rakva nádkévékből. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nőstény farkas. Ez volt a jel, hogy czélnál vannak.
A nádastól egy hosszú sor törpe fűzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje két akkora mint a fala, s mely félig bele fekszik a Sióba. Ez az uzdi malom.
Egy ablaka vérveres fénynyel világít a távolba; körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedő sugár jegenyefák zúgnak a koronkint feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledő léptek zaját.
Az ellenfélnek még csak előőrsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát, (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember.
A támadó csapat akadálytalanul, nyilt kapun keresztül juthatott az udvarra.
Incze felosztá csapatját. Két szakasz a két udvarkapun, harmadik a malomgépezeten nyomul be. Ölni nem szükség, ha ellenállás nem lesz.
Csodamódon könnyen ment minden.
Kétszáz határőr volt a malomban. Azok még csak hozzá sem nyultak a fegyvereikhez, mikor álmukból felriasztá őket az éjjeli támadás. Nagyon jó lelkiismeretök volt. Nem bántottak ők eddig senkit. Azt is jól tudták, hogy az ellenfél nem él emberhússal. Megadták magukat emberségesen. Két tiszt úr is volt velük. Azokat úgy kellett felrázni álmukból, s a kik aztán felébredvén, igen természetesnek találták, hogy ők el vannak most fogva.
Egy öreg kapitány, meg egy fiatal hadnagy volt.
Az öreg hadfi, a mint kitörülte szemét s meggyőződött a tényállásról, odafordult a fiatalhoz, a ki lábtól feküdt mellette az ágyban.
– No ugy-e megmondtam, hogy elfognak bennünket?
Azután Inczéhez fordult.
– Mit fognak velünk tenni?
– Tisztességes hadifogságba visszük önöket.
A százados ismét a hadnagynak szólt.
– No ugy-e megmondtam, hogy nem nyúznak meg bennünket?
Akkori időkben még az osztrák tiszteknél szabályszerüen simára volt borotválva az arcz. Ez egy kis tévedésre vezette a fogoly tisztet Incze irányában: annak is borotvált arcza volt.
– Ön a hadseregnél szolgált, ugy-e bár?
– Nem. Én szerzetes vagyok.
A kapitány erre boszusan vakarta meg a füle környékét s nem folytatta az «ugy-e meg mondtam»-ot.
– De ezt már az ördög hitte volna!
Az egész haditény a legkedélyesebb hangulatban hajtatott végre. Incze emberei összeszedték a gazdahagyott fegyvereket; azután átkiáltottak a tulsó parton portyázó őrjáratoknak, azok megértették a dolgot, csónakokat teremtettek elő s azokon reggelig áthordták a foglyokat, a fegyvereket és az elfogó csapatot is. A foglyoknak egy hajszála sem görbült meg. Ők nem voltak a szent-mihályiak. Nem is arra felé jöttek.
Mikor a sikerült támadásról Incze jelentést tett az őrnagynál, ez így szólt neki:
– Hadnagy úr. Okosabb időkben az ilyen vállalatért önt főbelövetnék. Hanem a mostani zürzavarban minden dicséretreméltó, a mi sikerül. Én önt megjutalmazom: kinevezem önt nemzetőri századosnak. Ön háromszáz ember számára szerzett lőfegyvert; ez a legnagyobb nyereség. Most ezzel a háromszáz emberrel induljon el ön, a mint megebédeltek, Székesfehérvár felé. Ott tanyáz az ellenfélnek egy elszakadt dandára: ezerkétszáz ember. Nem szeretem őket a hátamban. Menjen ön oda! (éjfélre oda érhet) és fogja el őket.
Áldorfai olyasmit érzett szivében, a minek nem tudta a nevét. Háromszáz emberrel megtámadni és elfogni ezerkétszázat. Neki, a két napos katonának, követőivel, a szénégetőkkel és fuvarosokkal legyőzni négyszer annyi gyakorlott vitézt! És ennél a gondolatnál édes, gyönyörteljes meleget érezni! Mi ez? A férfierő ébredése az! Az elrejtett, lekötött erély rögtöni szétsugárzása az idegekben. Érzé, hogy ő azt, a mi képtelenség, megtenni elég merész. S ez az érzés gyönyör.
Aztán hadvezéri tehetséget is érze támadozni agyában. Elgondolá, hogy minő esélyei vannak a sikernek? Az éjjeli véletlen meglepés; a székesfehérvári polgárok közreműködése; összpontosított támadás; az első kézcsapással a tisztikar kézrekerítése. Nem lehetetlen az. Most a barátcsuhás lévita is jó szolgálatot tehet, mint kém, üzenetvivő hirnök.
És ha Serenának is nyomára találhat ott? Nem mondott le a reményről, hogy őt még feltalálja valahol.
Most már nem azért ment a csatába, hogy ott meghaljon, hanem hogy győzzön.
Most értette már a leány kérdését, a mit a meredély párkányán állva intézett hozzá: «szabad-e a halált keresni akkor, ha azzal egy szent ügynek használunk?»
A leány már elment azt keresni, talán meg is találta már.
És Incze most már azt a kérdést tette magának: «Szabad-e a halált adni, ha azzal egy szent ügynek szolgálunk?»
«Igen.»
Másnap reggel el volt fogva az ezerkétszáz határőr Székesfehérvárott. A polgárok csatlakoztak Incze csapatjához s az ellenfél lerakta a fegyvereit, a nélkül, hogy egy lövést tett volna belőlük.
Most már újabb ezerkétszáz fegyver volt a néptábor kezében. Elvették ellenfeleiktől puszta kézzel; bottal, fokossal mentek a csatába s puskával tértek vissza.
Tréfa volt ez!
Számba sem jött a diadaluk. Mire Incze győzelemittas csapatja visszatért a Sárviz posványaihoz, már akkor a sokkal nagyobb diadalfényben meg sem látszott az övék. Az alatt az egész zöme az ellentábornak mindenestül együtt megadta magát.
A Sárviz és Sió közé szorított hadtest parancsnoka először a Sió partján útját álló népfelkelés parancsnokával kezdett alkudozni.
Ez azt kivánta tőle, hogy hagyja itt ágyuit, fegyvereit s aztán vigye a katonáit békével haza. A tábornok elfogadta az alkut.
Hanem azután megbánta, hogy olyan sokat igért; elment a Balaton felül közelítő ellenséges hadcsapat parancsnokához alkudozni.
Az azt felelte neki, hogy «verekedjünk elébb egy kicsit».
Azután hátrafelé fordult, ott szemközt találta a másik hadcsapat vezérét, azzal állt alkuba: az meg föltétlen megadást követelt.
S volt e fennyen beszélő embereknek e büszke követeléshez háromezer gyalog vitézük és kétszáz újoncz huszárjuk, nyolcz ágyuval.
S az ellenfél hadteste zömével, hétezerötszáz emberrel lerakta előttük a fegyvert.
Ennyi fegyverrel több az önvédelemre; ennyi ellenféllel kevesebb.
S ez álomszerű, mesemondáshoz hasonló diadal oly halvány esemény volt azon napok tűzvilágításában, úgy elveszett azon nagy catastrophák közepett, minők a pákozdi harcz (az első ütközet az «armadia» két külön alkatrészre vált tábora között), a támadó fősereg futása az országból; a birodalmi fővárosban kitört forradalom: hogy alig jegyezte fel a történet azoknak a neveit, kik a Sió mellett e nagy sikert kivívták.
Az egész hadjáratban nem esett el száz ember.
Áldorfai Incze még sem vett hirt Serena felől; nem találta nyomát a szentmihályi tábori kórházon túl.
Tovább ment.
Most már két csillag vitte előre: egy hon, a kiért meghalni, s egy leány, a kiért ölni kész.
A kit ez a forgószél egyszer megkapott, azt viszi magával öntudattalan.
Incze teljesen el volt zárva a külvilágtól, a mint egyszer e véres chaosba belejutott.
Eleinte nem is volt az olyan nagyon véres; de zürzavarnak elég nagy volt.
Incze és társai egy napon kikapták a honvédelmi bizottság rendeletét, hogy az önkéntes csapatok mind rendes zászlóaljakká alakítandók: a melyik nem áll rá, az feloszlatik s mehet haza.
Hová? «haza». Volt is már akkor valahol «otthon». Minden zugán az országnak keresztül-kasul járt az ellenség. Csak a tábortűz volt már férfira nézve az egyedüli otthoni tűzhely. Oda sietett az is, a ki bátor volt, az is, a ki félt.
Itt nem lehetett hallani rossz hirt, ide nem kerülnek hirlapok; itt csak diadalhirek járnak szájról-szájra: a sereg roham-lépésekben halad egy futó ellenség után s egyszer átlépi azt a folyót, mely az ország határát képezi, s ellenfele földére tapos. Jó katona nem szokta azt kérdeni, hogy hol jár? Elég, ha a csapatvezér tudja. De azt mégis mindenki tudta, hogy ez a folyó az ország határa, s túl rajta az idegen föld.
Rajta tomboltak. Az is jól esett.
Incze csapatjával egy új honvéd-zászlóaljba lett beosztva. Őrnagya valamikor főhadnagy volt a nagy ármádiánál, fuvarosai és szénégetői között voltak kiszolgált altisztek; ő tőle magától nem is kérdezték, mi úton jutott a századosi kardbojthoz, mely kék és ezüst volt: meghagyták nála, s a mint Győrbe értek, a hol ama piros zsinóros kávészín egyenruhákat kiosztották, felváltatott a kardbojtja arany és piros szövetüvel.
Ezerével volt az ilyen tiszt a hevenyészett hadseregben. Elég képesítés volt a tekintélyes alak, bátor föllépés és értelmesség. Ügyvédek, mérnökök, papok, tanulók, tisztviselők, előkelő polgárok, birtokos nemes urak vették át a vezényletet.
Az egész szolgálati szabályzat ebből állt: «szuronyt szegezz és előre!»
A jó sikert várta az ember az öklétől, a jó szerencsétől, azután az ellenfél schlendriánjától.
Incze a tiszti vizsgán minden bizonynyal megbukott volna. Hanem ebben a hadjáratban mégis kitünő tiszt volt az első órától kezdve.
S ez az erénye abból állt, hogy mindig a csapatjával maradt, jó időben, rossz időben. Ha zászlóalja gyalogolt, ő nem kérezkedett fel a podgyászos szekérre, mint az úrfi tisztek, hanem ott gázolta közlegényével együtt a pocsolyát; s ha faluba értek, nem kvártélyozta be magát a legszebb házba: puha ágyban hálni, kisasszonyoknak udvarolni, hanem kint tanyázott közkatonáival a szabad ég alatt, s evett az ő bográcsukból s ivott velük egy kulacsból. Aztán minden emberét nevéről ismerte, megbecsülte, de fenyítéket is tudott tartani, s nem pártolta egyiket a másik rovására. Bátorsága már köztudomású volt. Barátai, a huszonhárom ifju tanítvány és kortárs, az ifju rajongás hevével ragaszkodtak hozzá s lelket öntöttek az egész zászlóaljba. Szerették közkatonái. – Ez ám a legnagyobb tudomány a hadászatban!
A nagy vihar tolta a fölkapott chaost folyvást előre.
Egyszer aztán azt mondták neki: megállj!
Vége a könnyű hadviselésnek: futó ellenséget kergetni, harczkedvetlen határőröket seregestül elfogni, egy huszárrohammal tisztára seperni a csatamezőt. Az igazi ellenfél jelent meg a harczban, s kezdődik a nagy rigorosum.
Az első nagy ütközet az idegen földön vívatott meg.
A távol láttérben látható volt a bécsi szent István tornya. Azon a forradalmi zászló lobogott. Fekete, arany és veres. Szövetséges zászló. Annak kellett segítségére menni.
Az «ifju szabad német nemzetnek» kellett kezet nyujtani, a vén, hatalmas absolutismus táborán keresztül.
A siker egész Európa képét megváltoztatta volna. Bécsben a frankfurti parlament küldöttei parancsnokoltak.
Óriási eszme volt ez! – Éretlen volt: lehullott.
A magyar hadseregnek egy harmada kaszás nemzetőr volt: rendetlen, soha hadsorban nem állott népcsoport, néhány gyalog- és huszárezred képezte a magvát; a többi újoncz honvéd-zászlóalj volt; a tűzérség akkor alakult az iskolákból kijött tanuló ifjakból.
S ezeknek volt bátorságuk Európa legrendezettebb hadseregeinek egyikét nyilt csatatéren megtámadni.
A Lajtha melletti síkság be volt hintve őrtüzeikkel s harczi dalaik hangját az ellentáborba áthordta a szél.
Volt e dalok közt egy, a marseillaise dallamára alkalmazott, melynek szövege csupa gyűlöletes nevekből állt. Már akkor annyira szaporodott ellenségeik száma, hogy azoknak a vezéreiből egy egész marseillaise-stropha kitelt, az pedig hosszú. Ezt énekelték az őrtüzek mellett a legnagyobb hevülettel.
Egy este aztán kijött a napi parancs, hogy az éjjel nem szabad az őrtüzeket meggyujtani s a harczi dalokat énekelni, hanem csatakészen kell állani. Az ellenséget látjuk.
Lelket hidegítő gondolat!
Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül, dal nélkül, tűz nélkül, végig nézni a mezőn és aztán elgondolni, hogy ez itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban, fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mögött a halál leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az elrepülő lelkeket a másvilágra viszik; – s aztán hazagondolni az otthoni nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül: jókedvüen falatoznak; a gazda részét a kedvencz házi kutya kapja meg ma, aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, aludni mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa? az anya összetéteti kis kezét s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a kutya is lefekszik a sutba. – Milyen jó dolga van annak a kutyának! A gazdája kinn áll a Schwechat partja mellett, fegyverére támaszkodva.
Valami vakhir terjedt el a táborban, szájról-szájra adva. Azt hiresztelték el, hogy az ellenfél már körülvette a magyar tábort s a háta mögé került. Ez a hir lankasztá a harczvágyat. Oktalan szorongás elrabolta az erősítő álmot az éjszakától, midőn a következő nap legtöbb erőt követelt.
Incze a jobb szárny legszélső állásán foglalt helyet zászlóaljával.
Az ő századát úgy hitták, hogy diák-század, az egymásközt latinul beszélgető ifjak miatt. Azok nem gondoltak haza. Őket nem várta semmi szerető sziv.
Csak Inczét várta. De hol?
Egész éjjel elnézte a futó felhőket, a támadó és lenyugvó csillagokat, s mindenkitől azt kérdezé: de hol?
Melyik felhőben repül? Melyik csillagban lakik már? Ott ül-e már az Istenanya lábánál, az üdvözültek ragyogó köntösében, fején sugár-koszorúval?
Követni foglak. Meglátlak nemsokára!
Mikor a csillagok halaványulni kezdtek, s a keleti égen a felhőhasadásokon át ragyogott a hajnalcsillag, a távoli dobpergés, trombitaszó jelzé az ébredőt. Hideg szél fújt végig a rónán.
A zászlóalj vitézei, a mint a hátuk mögé néztek, ott látták már felállítva azokat a fekete zászlós szekereket és hordágyakat, a mik a sebesültek elszállítására valók. Jó hadvezér előre gondoskodik azokról; ámbár közellétük fiatal katonákra nem nagyon buzdító.
E percztől fogva azután az egyes csapatok nem tudnak másról, csak arról, a mi a saját közelükben történik.
Inczének kedvezett a sors. Az ő zászlóaljának kellett kezdeni a támadást. Ez nagy kedvezmény. Nincs kínosabb helyzet a csatában, mint egy helyben állni és várni a vezényszót, és hallgatni az ágyudörgést, és látni a bajtársakat elhullani s odaállni az elhullt helyébe és nem állhatni érte boszút.
Ők meg voltak kimélve e hosszú kíntól. Az első parancsszó a támadásra nekik szólt. A harcz közepén már gyönyörűség terem. De odáig rossz az út.
A hosszú harczvonalban kétsorosan előhaladó zászlóalj előtt csatárlánczra felosztott lövészek portyáznak, karra vetett fegyverrel.
Egy hosszú vízárok áll előttük keresztben. A mint közelébe érnek, az árokból kékes füst villanik fel imitt-amott. Az ellenfél rejtett lövészei fogadják őket. Az újonczok a kiváncsiság nevető arczával tekintgetnek fel a fejük fölött elfütyülő golyók után. Egy sem talál. Haladnak gyorsabban az árok felé. Erre az ellenfél előőrsei elhagyják az árkot s gyorsan huzódnak a falu irányában vissza. A honvédek csatárláncza üldözőbe veszi őket s utánuk lövöldöz. Ártatlan játék! – Az ellen csatárai bemenekülnek a faluba, melynek főutczáján egy nagy torlasz állja el a bejáratot, kővel terhelt hordókból és homokos zsákokból összerakva.
Az újonczok gyanutlanul közelítenek a torlaszhoz.
Egyszer azután a torlasz megmondja, hogy ki lakik benne? Két ágyu van hézagai közé rejtve, s a közeledő csapatot egyszerre két ágyulövés fogadja.
Hogy rohannak vissza! Először látták a földet felleggé porzani a lecsapó ágyutekétől; először hallották ezt a haláladó szörnyet, a mint a földről felugrott s fejeik fölött átcsapott, ijesztően búgni a légben. Megrettentek tőle. Futottak vissza ziláltan a zászlóaljukhoz.
Incze látta az ismerős arczokat halálsápadtan, ijedtségtől elcsufítva felé közeledni, s a szive elfacsarodott keservében. Hát két ágyuteke elég ennyi hősből egyszerre nyomorultakat csinálni?!
A parancsnok megállítá a zászlóaljat a rekettyétől fedett árok mögött.
Fél üteg ágyu gördült elő s felelni kezdett a torlasznak.
Sikertelen feleselés volt az.
A parancsnok rohamra vezényelt s maga lovagolt előre. A zászlóalj követte.
A faluból, a torlasz tetejéről, a házak ablakaiból, a kerítések mögül sűrű fegyvertüzelés fogadta a közeledőket. Közbe az ágyuk dörögtek.
Egyszer azután a zászlóalj-parancsnok alul kilőtték a lovat.
A mint az újonczhad parancsnokát a földre leesni látta, ijedten fordult vissza és meghátrált egész az árokig, s mikor jöttek az ágyutekék, lehúzta a fejét előlük.
– Hát ezek az én testvéreim? mondá magában keserüen Incze. S midőn azt látta, hogy maga a zászlótartó is egy fűzfa mellé igyekezik meghúzódni, oda sietett hozzá s kikapta kezéből a zászlót.
Azután fölugrott az árok mellvédére s dörgő hangon kiáltá e szókat:
– Fiuk, hát örökké akartok-e élni? Utánam, a ki ember! Éljen a haza!
Azzal megcsókolta kardját s a zászlót magasan lengetve, előre rohant az ellenségvédte torlasz felé.
A példa, a szó, a merész tett gyujtott. Társai szerették. A zászló a becsület! Utána rohant először egy század, azután az egész zászlóalj. Ő maga messze valamennyi előtt.
Hiszen rövid volt a megfutandó pálya. Alig ötszáz lépés. Ámde minden lépésnél egy sir van. S azt lehet átlépni, lehet beleesni. Az ágyuk most már kartácsot okádnak ellenük.
– Tartsd a karodat a szemed elé! kiált vissza társainak Incze; hogy ne lássák a halál borzalmait. Azok most már rohanva követik az ifju hőst. Az eleső nem jajgat, az utána jövő nem rémül meg a vértől. Szuronyszegezve vágtatnak előre.
Az ellenfél meg van lepve a roham által. Nem várja be a szuronyt. A mint fegyverét kilőtte, elhagyja a torlaszt s menekül az utczára vissza.
A vezénylő tiszt egyedül marad a torlasz tetején s hasztalan buzdítja katonáit ellenállásra.
Egy pillanat és Incze ott áll mellette a torlaszon, jobb kezében kard, baljában lobogó.
«Nem vagy többé pap, Áldorfai Incze!» kiáltja egy mennyei hang, «boszúálló hős vagy; ontsd a vért!»
Csak egy pillanatig nézett egymás szemébe a két vitéz. Csak egy perczük volt az ismerkedésre. Mind a kettő azt látta egymás arczából, hogy a kettő közül egyiknek meg kell semmisülni. Az ellenfél jobbjában kard volt, baljában pisztoly.
A halálos találkozásnál egyik sem gondolt szabályszerű vívásra, védelemre; mind a kettő egyszerre csapott kardjával a másikhoz. Az ellenfél kardja abban a perczben érte homlokát, a melyben az övé ennek a karjára csapott le. Incze hosszú sebet kapott homlokán, de nem mélyet; ellenfelének karja bénultan hullott alá. De azért nem vesztette el öntudatát: leszökött a torlaszról s fölemelte a baljában tartott pisztolyt. Megtehette, hogy merész ellenfelét agyonlője vele. De nagyobbat akart annál tenni. A pisztoly száját nekifordítá annak a fekete hordónak, mely a torlasz alján a homokzsákok alá volt szorítva s abba lőtt bele. Az lőporos hordó volt. A következő perczben egy fülsiketítő robbanás után mind a két küzdő el volt temetve a torlasz romjai alá. – Az ellenfél összetépve, megégve, Áldorfai élő testtel és teljes öntudattal.
A felrobbantott homokzsákok maguk alá szoríták s hasztalan kisérté meg a szabadulást e sirból; sem kezeivel, sem lábaival nem volt képes egy mozdulatot tenni. A teher mellét is összesajtolá; kiáltani sem tudott.
És a mellett jól hallá, mint rohannak társai a torlasz romjain keresztül: «éljen» rivallásuk lehallik az ő sirjába is. Dob pereg, trombita recseg odafenn. Utczahosszant ádáz verekedés támad. A harcz közepe ez már, a hol gyönyörűség terem! Sebet kapni és adni! Vérzeni és vért ontani! A honvédek házról-házra foglalják el a falut: egészen az övék az már.
Most ágyúk szólnak bele a harczba. Az ellenfél új erővel jelen meg. A támadó sereg is ágyukkal felel rá. Az eltemetett hallja jobbról-balról a tekéket sirjába fúródni: egy sem jár olyan mélyen, hogy őt megölné, vagy megszabadítaná.
Azután zürzavaros hangok támadnak: «vége mindennek!» hangzik odafenn. «A táborközép megfutott!»
S azután hallja amaz ismerős trombitahangot, mely a visszavonulást jelenti.
Feje fölött csoportos léptek dübörögnek. A győztes zászlóalj visszavonul és ő el van már temetve.
Lélekzetét kezdi veszteni. Minő rút halál lesz ez! Megfojtatni tehetetlenül. Serenának szebb halála volt. Őt lángok vitték az égbe.
Ő még most is kimondhatlan szerelmére gondol – és ő rá már nem gondol senki. Hátha mégis?
A dobszó messze elvonult már, csak az ágyutekék hatalmaskodnak még a vitatott faluban. Mind a két fél oda ágyuz, hogy a másiknak a megszállást nehezítse.
E bömbölés közepett úgy tetszik, mintha gyönge nesz ütné meg füleit. Vagy csak a kinhaláltól zúgnak azok? A homokzsákokat hányják széjjel. Kik vannak ott?
Azok ott a csatatér legnagyobb hősei, mert neveiket nem jegyzi fel senki; mert dicsőség nem koszoruzza homlokaikat: a brancardiersek; a sebesültek összeszedői.
Keresnek talán valakit, a ki eltünt?
Ki ád hirt felőle?
A zászló.
A háromszínű lobogónak egy rongya künn szorult a romok közül.
– Itt a zászló, dörmögi egy hang.
– Akkor ő is itt van.
Ez a hang oly ismerős.
– Gyorsan fiuk! Aztán s a többi!
Percz mulva szabad lég éri az eltemetett arczát s a lévita sovány képe mosolyog le reá.
– Élünk-e még, felebarátom?
Incze fel akar emelkedni fektéből s aztán aléltan rogy vissza: úgy beleszorítja öklébe a kardját, hogy azt semmi erővel ki nem lehet abból fejteni.
A lévita jó fekhelyet készített a sebesültnek a hordágyon. Feje alá gyürte saját köpenyét.
Az ellenfél gránátjai ott pattogtak el a sebesülteket szállítók fejei fölött; a lévita hideg, gúnyos arczát feléjük fordítva mondá:
– Hasztalan fáradtok, fiaim; «ha az Úr angyalai akarják, a lábunkat sem ütjük meg a kőben», mondjuk szent Lukácscsal.
S aztán tréfálózott a hordágyat czepelő fiukkal, kik le-lebuktak az ágyuteke elől.
– Ne kapkodd a fejedet, öcsém, mert még beleütöd valami golyóbisba! Mondjad inkább a zsoltárral: «Perelj uram perlőimmel! Harczolj én ellenségeimmel. Te paizsodat ragadd elő.» (Hopsz, ördög bújjék beléd, majd megijesztettél.) Ez az ágyuzónak szólt. Aztán folytatá az éneket: «én segedelmemre állj elő!» – Hanem már most aztán loholjunk innen!
Incze nem hallá ezt már. Öntudata elhagyta. Sok vért veszített.
Mikor eszméletét újra visszanyerte, még mindig a csatamezőn volt, még mindig közelből hangzott az ágyudörgés.
Kábultában azt álmodá, hogy már az égben jár, viszik oda azok az aranyszegélyű rózsaszín fellegek, s a kék égnyiláson át közeledik felé amaz arcz, a kit imádott és a kit szeretett.
Mikor aztán felnyitá szemeit, akkor is előtte állt ez az üdvmosolygó arcz.
Várta, hogy az angyalok énekeljenek.
Azonban egészen más hangokat hallott, mint angyalok énekét.
Robogva közelített az ellenfélnek egy lovas csapatja, nehéz vértesek. A visszavonulókat üldözték.
Incze még mindig öklébe szorítá a kardot, s azt képzelé, hogy kiáltani tud, midőn ajkait felnyitja.
«Ne hagyjátok magatokat!»
Lelke gondolatját is értették már azok.
Tömeget képeztek a támadó lovassággal szemben, s nem várták be türelemmel annak közeledtét; szuronyszegezve eléje rohantak, s az ujonczok, kik napfelköltekor az első ágyútekétől rémülve futottak el: a nap lenyugtán szuronyszegezve űzték vissza a legfélelmesebb ellent, a vértes lovasságot.
– Ah! sóhajta enyhülten a sebesült, s most kezdé elhinni, hogy a földön van és az a szeliden mosolygó arcz nem egy üdvözült képe, hanem egy földi eszménykép. Az ő elvesztett fájdalma. Az ő szenvedő nemtője. Serena az.
– Siessünk! Már föléledt! monda a leány, segítve Inczét a sebesült-szállító szekérre feltenni. Maga is felült oda, s hogy a sebesült bekötött fejét ne rázza a szekér, ölébe vette azt. Most azután egészen a mennyországban érzé az magát.
A hadjárat kezdete egy nagy futás volt. Hadászatilag mesteri futás.
A fiatal hadvezér azt mondta a fiatal hadseregnek: «a karjaiddal még nem tudsz győzni, azt már látom: győzz hát a lábaiddal. Folytassuk tehát a futást, de úgy, hogy az ellenség el ne tudjon bennünket fogni. Majd azután, ha a kergetőzés közben beletanultunk a verekedésbe is, akkor megforduljunk és szemközt álljunk».
Tehát ez volt a feladat: futni!
Futni, de futás közben orránál fogva hurczolni az ellenséget; megsétáltatni azt folyókon, hegyeken keresztül, szétzilálni puszta kergetőzéssel; időt nyerni tőle egy másik hadsereg alakítására; elkábítani, zavarba hozni, terveit összezilálni, kikerülni a harczot s futás közben összeszedni az imitt-amott alakuló segédcsapatokat, s azután egy nagy kerülővel egy másik, az időt felhasználó hadsereggel épen, egészségesen egyesülni.
És futni a mellett, nem mint egy megriadt csorda: ki merre lát! hanem terv szerint, öntudatosan sorakozva, mindent megmentve, semmit cserben nem hagyva.
A futó hadsereg oly készülettel indult útnak, mint egy tourista-csapat. Fegyverét, lőporát, töltényeit megőrizé; élelmi-szereit, podgyászát magával szállította; voltak tábori hídjai, berendezett kórodája, gyógyszertárai; betegeit, sebesülteit nem hagyogatta el úton-útfélen, üldöző ellenfél kényére-kegyére; vitte magával.
Az ifjú hadvezér ellensége volt mindenkinek, a ki szónokol; de megbecsült mindenkit, a ki tesz: a közkatonát, a ki harczol, a markotányost, a ki inni ád az ágyútűzben kimelegedettnek, a tisztet, a ki csapatja élén megy, a kémet, ki nyakát az ellenség torkába beledugja, hogy annak a gyomrába belelásson, a betegápolót, ki a sebesülteket fölszedi a csatatérről, s sebeiket bekötözi; még a zenészt is, ki muzsikál a katonáknak, s elfeledteti velük a fáradtságot.
Hanem a semmit nem tevőket kergette magától!
Egyszer egy pár száz tisztet rögtön elbocsátott; (nem tetszett nekik a munka!) helyettük kinevezett ugyanannyi őrmestert és tizedest tisztekké. Nagyon jól betöltötték helyüket.
Incze sebe a gondos ápolás alatt gyorsan gyógyult. Mikor a visszavonulás megkezdődött, már akkor ő lovon ült. Első századossá lett kinevezve zászlóaljában, s nevét dicsérettel említé meg a hadi bulletin.
A nagyszombati csata előtt nyolczszáz emberből állt a zászlóalja, a csata után már csak hatszázan voltak.
Itt elvesztette a zászlóalj az őrnagyát is, s Inczére az a feladat maradt, hogy ezentúl ő vezette a csapatját.
Sohasem tanulta ezt a mesterséget. A szükség jó tanító, s a leleményes ész jó tanítvány.
Csapatjánál volt a legpéldásabb fegyelem, a legpontosabb előőrsi szolgálat, s a leggondosabb élelmezés.
Neki volt a legtöbb sebesültje, a kiket magával kellett vinnie.
A derék, jó fiúk, kiket a kolostor csendes menhelyéről elhozott magával, ott feküdtek már felesen azokon az utazó szekereken, mik feketére vannak festve: a vándor kórodák. Azokkal neki még be kell számolni a gondos ősz apáknál. Nem hagyta őket elveszni. Jó kézben voltak.
Serena volt a csapat kórodájának a felügyelőnője.
Maga a fővezér is azt mondta erről a leányról, hogy «gyémánt az asszonyok között!»
Nem az a szinváltoztató gyönge teremtés, a ki elájul, ha kiomló vért lát, s felsikolt, ha lövést hall, s rosszul lesz, ha a a betegségnek nevét kimondják is előtte; ez ott jár mindenütt, a hol vész van. A golyók még hullanak a földre, még fütyülnek a légben, mikor ő hordáraival megjelen a vértől ázott mezőn, s nem irtózik saját kezével bekötni a tátongó sebet, lemosni a sápadt arczról a vért, és ott virraszt a haldoklók mellett és gondozza a sebesülve futókat, kik magukkal tehetetlenek.
A honvédek imádják őt, mint egy angyalt.
Egy magányos nő annyi férfi között. Ezt vagy imádni kell, vagy megvetni. Egy pajkos szó sem hangzik felőle a hadfiak között. A ki felőle egy dévaj észrevételt merne tenni, azt társai maguk megbotoznák.
Áldorfai százados a parancsnok rideg komolyságával gondoskodik kórodája személyzetéről. El tudja titkolni érzelmeit. Még a sebláz beszédes álmaiban sem árulta el magát, s a homlokát ápoló gyöngéd kezet sohasem érinték ajkai.
Nem is olyan idők jártak, a mikor az érzelmeket szavakkal szokás kifejezni. A tettek beszéltek.
S volt egy ember, a ki a tetteket is kihallgatá. A lévita.
Ő látta Serenát azon a napon, melyen az első harcz megvívatott. A tábornok oda rendelte őt az ambulancehoz. Ő figyelt a leány arczára, midőn annak szemei láttára a torlasz előtti harcz kifejlődött. Hogy nézett merően a harcz szinhelyére! Ajkai lázasan reszkettek, s kezei imára voltak kulcsolva. Hogy gyuladt ki egyszerre tekintete, hogy sugárzott róla a megdicsőülés, mikor Inczét a torlaszra szökni látta, midőn annak csapásától az ellenfél visszatántorodott! Hogy sikoltott fel a következő perczben, midőn a torlasz felrobbant, s azután, hogy szökött le a szekérről, a honnan a harczot nézte, s kiálta kétségbeesetten a beteghordároknak, hogy vegyék fel a hordágyakat, siessenek a harcztérre a sebesülteket megmenteni; s midőn azok tétováztak, ő maga ragadta meg az egyik hordágy rúdjait s a lévitának kiáltott, hogy segítsen neki! A lévita a rudak másik végét emelte, s ők voltak a legelsők, kik a vér mezején megjelentek, mikor még legdühösebben folyt az ütközet. És akkor a gyönge leány saját finom kezeivel sietett a torlasz nehéz homokzsákjait elemelgetni: s erő szállt e kezekbe.
A leány nem szólt, de a tett beszélt.
És mikor megtalálta végre az eltemetettet: ez a rögtöni elsáppadás, e megtört tekintet, e vonaglás az arczvonásokon! És midőn gyöngéden föléje hajolt és kezét szivére tette, s fülét ajkához közel tartva, rebegé: hogy «él!» s azután két könycsepp ragyogott szemében. És feje fölött a haubiczok mennydörgése hangzott. Azt nem hallotta.