Áldorfai Incze nem tudott szólni a könyektől, magához karolta kedvesét.
Szive beszélt annak ajkairól. Mind, mind azt mondta el, a mit ő kigondolt.
– Leteszek róla, hogy önöket megtérítsem. Hisz itt a nő az elsőrendű vétkes! – Javíthatlanok. – Egy nő, a kinek semmi kivánsága nincs.
– Oh van, oh van! rebegé Serena, s ismét csak férjére nézett. Szemei elárulák, hogy igen nagy az, a mit óhajt. Tőled kell azt kérnem; de te egyedül azt meg nem adhatod.
– Szóljon, mi lehet az? sürgeté a bankár. Azt hitte, hogy mégis olyas valami lesz az, a mit ő is segíthet elérni.
– Mi lehet az? kérdé bámulva Incze. A mit úgy óhajtasz, s a mit én megigérhetek, de meg nem adhatok.
– Azt a kis falut szeretném újra látni, a hol anyám sirja van. Oda szeretnék hozzá menni te veled. Elmondani neki: itt vagyunk, egymásé lettünk. Isten megengedte, Isten parancsolta nekünk, hogy egymást szeressük. Nyugodjál már most békével és légy üdvözülve.
– Oh, én szerelmem, elviszlek oda! sietett kedvesét biztosítani Incze, s kezeit csókolá örömében. – S ne hidd, hogy igérek valamit, a mit meg nem adhatok. Az imént hallád, hogy egy futó hadoszlopot akarnak rám bízni, azért is, hogy a hír mezejéről eltávolítsanak. Én tudtam ezt, s eddig elutasítám magamtól e megbizást. E hadoszlop feladata lesz a Bakonyt az ellenféltől kitisztítani. Most már elfogadom e feladatot, mely engem a dicsőség útjától megfoszt, de téged anyád hamvaihoz elvezet.
Most aztán üdvözült volt a nő.
– … Hagyjuk őket magukra, szólt Brandlerné.
– … Milyen koldus vagyok én ez emberekhez képest! monda Walter Leo.
Áldorfai Incze elfogadta a főparancsnokságtól neki ajánlott küldetést: a mint a Duna jobb partját elhagyja az ellenfél, egy különvált hadcsapattal a Bakonyba nyomulni előre s onnan az ellenfél megszálló csapatait kizavarni.
A míg fegyvertársai a felszabadított Pest örömmámorától ittasulni siettek, vagy a nagysarlói babérokat tépték, addig neki feladata lett egy névtelen ellenféllel dicsőségtelen harczokat vívni. Historiographot sem adtak mellé.
Hanem azért, hogy e megbízást oly engedelmesen elvállalta, jutalmul kinevezték alezredesnek s kitüntetésül megkapta a nemzeti érdemrendet, az ezüst koszorut piros szalagon.
Hiszen a rábízott feladat harczias része nem volt a terhesebb. Előre látható volt, hogy hadoszlopának puszta megjelenésére rögtön felkerekednek a Bakonyban portyázó ellencsapatok, s nem várják be, hogy Noszlopy és Mednyánszky szabad csapatai közé hármas kereszttűzbe szoruljanak: Horvátországig meg sem állnak. De a mi nehéz volt Áldorfai Inczének: az, hogy a Bakonyon keresztül az út a *-i zárda mellett vezet el. A mellett végig kell haladnia, akárhonnan támadjon is. A dudai út pedig épen e kolostor előtt visz el.
Hogyan menjen el e kapu előtt, melyen belül egykor otthona volt: fogadott világa, a mibe szent eskü zárta körül?
Éjszaka, nesztelenül vonuljon-e át előtte, mint orv, mint szökevény, a ki fél, hogy meglátják onnan belülről?
Vagy teljes katonai pompával, dobpörgés, trombitaharsogás között vonuljon végig ablakai előtt, tomboló paripáján ülve s büszkén tekintve alá a kapuban levett kalappal álló ősz atyákra?
Vagy egyenesen betérjen hozzájuk, joviális víg kedvvel, daliás merészséggel, mintha mindennek úgy kellett volna történnie; felverje a folyosók csöndjét sarkantyús léptekkel s asszonyruhasuhogással és bemutassa nekik, a kit magáévá tett: «Ime ez a feleségem!» A nagy idők tréfája ez!
Úgy szerette volna kitalálni, valjon gondol-e erre Serena is? s valjon mi az ő óhajtása? Hisz ők mindig együtt szoktak gondolkozni.
Nem szóltak egymásnak e tárgyról egész addig, a míg *-ig nem jutottak. Harcz csakugyan nem volt sehol. Közeledésük hire kisöpörte a tért.
Mikor *-re bevonult a hadcsapat, Incze a vendéglőben szállásolta el magát.
Az egész úton azt a kopott foltos attilát és köpenyt viselte, mely a téli hadjáratban kiszolgált. Itt azt mondá Serenának:
– Add elő új egyenruhámat.
Mikor alezredesnek kinevezték, akkor készíttette e díszöltönyt, széles arany paszománynyal gallérján, kézhajtókáin.
Most vette azt fel először. Olyan délczeg volt benne! Szép sötét szakáll köríté arczát. Felkondorult bajusza emelé daliás tekintetét.
– Tűzd ide fel az érdemrendet.
Serena maga mindig csinos volt. Viselete egyszerű, de tiszta. Nőknél a tisztaság olyan, mint az éltető lég: nem tudnak a nélkül lélekzetet venni. A szenny a nőiség rovására megy.
– Nyújtsd karodat, monda Incze: látogatóba megyünk.
– Oda? kérdé Serena.
– Igen. A kolostorba. Helyesled-e ezt?
Serena megölelte e szóért férjét.
– Lelkem legforróbb óhajtását találtad ki ismét. Ez a teher nyomta lelkemet örökké. Köszönöm, hogy megszabadítsz tőle.
S megindultak karöltve a kolostor felé.
Vártak rájuk.
Nehéz szivdobogással közelítettek a kapu felé.
Ott a nyitott csarnok alatt álltak a kolostor atyái: középett az agg apátúr.
Incze fölemelte kardját, hogy ne csörömpöljön a kövezeten.
Az ősz apát hajadonfővel volt, még kis bársonysipkája sem takarta fejét. Eléjük lépett.
És azután két kezét Incze felé nyújtva, rebegé meghatottan:
– Üdvöz légy, fiam!
S aztán Serenának nyujtá kezét, de szótlanul. Ennek nem tudott nevet adni.
Serena lehajolt a hozzá nyujtott kézhez s tiszteletteljesen megcsókolta azt.
Ekkor aztán kitalálta a nevét.
– Üdvöz légy, leányom.
Nőnek, feleségnek, asszonynak nem nevezhette őt; leányomnak igen. Amazt tagadja VII. Gergely bullája, emezt diktálja a szeretet vallása.
A szemrehányásnak egy sugara sem volt szelíd tekintetében.
– Legyetek e ház vendégei, kedveseim, monda nekik s felvezette őket a márvány lépcsőkön a számukra elkészített szobákba.
Külön ajtaja volt mindkét szobának a folyosóra s egymásba nem nyiltak azok.
A guardian elhozatta a fogadóból uti podgyászukat, külön a férjét, külön a nőét. S aztán magukra hagyták őket.
Nem volt sok beszéd köztük. Mindenki magában iparkodott kitalálni a vele találkozók gondolatait s magában felelni meg azokra.
Mind a két szobának az ablakai arra az udvarra néznek, melyből ama négy óriási fenyő nőtt túl a kolostor tetőzetén. Mennyi háborgó eszméje volt Inczének e czembrák sötét lombjai közé eltemetve! A nő előtt mind ez elrejtett eszmék felelevenültek, olvasott belőlük.
Nem volt e helyen sok beszéd; a talányfejtő ész magyarázta a hieroglyphokat.
Az atyák észrevették az ismeretes ezüst feszületet Serena nyakán, melyet az előtt Incze viselt. E helyet cserélt ereklye hieroglyphjében egy egész élettörténet volt megirva.
A hosszú mély vágás a férj homlokán; az érdemrend mellén; a főtiszti aranyhajtókák mind megannyi hosszú regéket mondtak el a tegnap és a ma között történt eseményekből.
A mit nem értett még valaki, azt megmagyarázta a nő tekintete. E bánat saját boldogsága fölött; e szemérem a hű ragaszkodásban; e bizalma a félelemtől üldözöttnek összefüggővé tette a nagy rejtélyt.
Fél óra múlva látogatást tettek együtt az apáturnál, ki akkor a perjellel és a guardiánnal együtt felhívta Serenát, hogy tekintse meg a kolostor helyiségeit.
Legelőször elvezették őt a kertbe. Megmutatták neki a hosszú sétányt, hol Incze annyiszor tanulva sétált, kis külön kertjét és benne a szegfűveket, a miket Incze ápolt egykor. Most is nyílnak. Serena remegett azokból egyet is leszakasztani. Nem az övéi többé!
Azután elvitték a tanterembe. Itt áll a kathedra, melyről «hajdan» Innocentius szónokolt. A kézikönyv most is ott van rajta, ugyan arra a lapra nyitva, a hol ő utolsó lelkesítő előadását félbeszakítá: a mohácsi vésznél. Erről a lépcsőről szállt le, hogy oda törjön fel, a hol most áll.
Azután felnyitották előtte azt a szobát, melyben Innocentius lakott egykor.
Incze saját szivének hevűléséből érzé, miket kell most átgondolnia a nőnek, ki karján csüggve lép be e szobába?
– Itt az iróasztal, melyen nagy művét befejezetlen töredékül hagyta. A pók beszőtte a tintatartót. Itt függ a fogason fehér öltönye, a fekete scapuláréval. A sár, mely fehér szegélyeit lepi, nem tisztátalanság nyoma; hanem emlék egy zivataros éjben egy haldoklóhoz tett utazásra. Itt vannak az apró faragványok, a mikkel üres óráiban bibelődött. Itt fűvészkönyve, rajzalbuma amott. És ott ama fülkében áll imazsámolya. Rajta az imakönyv. A felnyitott lapon egy száraz balzamita levél. S itt a függönytől takartan ime a Boldogasszony képe, kihez naponkint imádkozott. A függönyt félrehúzták róla.
Itt Serena nem birt tovább érzelmeinek súlya alatt állva maradni. Le kellett roskadnia térdre azon imazsámolyra, és összekulcsolt kezeit ama könyvre terjesztve, homlokát lehajtani rá és zokogni hosszan, keservesen. És aztán mikor kisírta magát, könyört esengő könyes arczát felemelé ama mosolygó képhez.
Nem lehetett-e megérteni, miről imádkozik?
– Bocsáss meg nekem, hogy felszentelt lovagodat, én, nyomorult halandó lélek, elraboltam tőled!
Az apát szelíd mosolylyal tekinte hol a képre, hol a térdeplőre.
E mosolynak ez volt az értelme:
– Mennyire hasonlít hozzá! Maradjon az örökké!
Incze küzdött magával. Büszkesége öntudata fennállva tartá; de utóbb lelke egészen elveszett e nő könyes tekintetében. Elfeledé, hogy katona; elfeledé, hogy mi történt a bányavárosi leégett házban? Térde meghajolt s ő is odarogyott neje mellé s megcsókolá azt az otthagyott imakönyvet.
Mennyi szó volt ebben a csókban!
S mikor ott térdepeltek egymás mellett, az ősz apát fejeikre tevé kezeit szótlanul.
De e szótlanságban e mély értelem volt:
– Én titeket feloldalak… Téged, fiam, esküd nem köt hozzám többé; de áldásom kötni fog hozzád örökké.
– Amen, rebegék az atyák, a midőn a térdeplők fölkeltek az imazsámolyról.
Serena elpirult arczát összekulcsolt kezei mögé rejtve fordult férje felé.
E néma tekintet ezt mondá:
– És mindezt én értem hagytad el! Egy mennyországot cseréltél el egy asszonyért!
És a férj megérté e néma gondolatot, mert keblére ölelte a nőt, ott a kegyes atyák és a boldogságos szent szűz szine előtt, s arczát nemes hévtől ragyogóan emelte ég felé. S e tekintetben ez a felelet volt:
– Isten hallja meg gondolatomat: én nyertem vele!
Csak egy napot tölthetett Serena a kolostorban.
Ez az egy nap is elég volt neki, hogy át birja érzeni az áldozat nagyságát, melyet Incze szerelmének hozott; hogy megértse a küzdelmet, melyen át odáig vergődött, a hol szerelmét meg kellett vallania.
A kolostor atyái még most is úgy szerették Inczét, mint mikor még az ő fiuk volt. A hitből kitérés, a fogadalom megtörése nem birta elfojtani szivükben a hajdani kegyeletet. A hős név, mit magának kivívott, sérthetlenné avatta őt.
Szerették. Elnézték tettét. Megbocsátottak neki.
Minden szó, minden tekintet ezt árulá el.
De Serena többet kivánt még. Neki nem volt elég a szeretet, bocsánat, elnézés. Ő igazolni akarta férjét! Fölmentést kivánt számára.
Másnap reggel, mikor a vének ismét összejöttek vendégeikkel, Serena így szólt az apáthoz és a vénekhez:
– Atyáim! kik menedéket adtatok férjemnek egykor: adjatok azt nekem most. Hadd hagyjam itt lelkem terheit nálatok. Meg akarom gyónni bűnömet, mely szentségtörővé tett és rablójává a szent helyeknek. Halljátok meg azt mindannyian és oldjatok fel, vagy itéljetek el engem. Csupán engem, mert a bűn az enyém. Ő csupán áldozat.
És akkor elmondta a vének előtt a történteket, szerényen, igazán, nem szépítve, nem nagyítva semmit. Incze legelső megjelenését a protestáns paplakban; a másodszorit haldokló anyja ágyánál; a találkozást a manswörthi harczban, a hosszú táborút küzdelmeit, keserveit, czéljait, egész addig a réméjszakáig, melyet a bizonyos halállal fejük fölött végig éltek a kárpáti romlakban, midőn a pap, ki őket összeesketé, egy percz múlva a tűzoszlopban ment föl az Úr elé, számot adni azért, a mit tett az ő nevében. És aztán a csodaszerű megmenekülést. A föld keblén keresztül; a síron keresztül egy új életre. Ők azt hitték, hogy útjok az égbe vezet, s csak a föld másik oldalára vezetett az.
A vének meghatottan álltak a nő előtt, kit az ihlet és a szavak igazsága papnői magaslatra emelt.
– Isten akarta ezt így… rebegék egymás után.
A nő fel volt oldva.
A férfinak: ah annak számára nincs feloldás. A ki merész kézzel választotta magának az életet, majd megkapja az életnek a viharait is. Neki át kell menni a vészek tisztító tűzén. S ha volt ereje az örömök legfenségesebbjeit a sors kezéből kicsikarni: kell erejének lenni majd a nagy csapások elviselésére is. Férfi számára nincs indulgentia, nincs absolutio. Az ő bírája a balsors.
Az út tovább vezetett a Bakony mélyébe; az előhaladott csapat mindenütt csak hűlt helyét találta már az ellenfélnek. Úgy látszott, hogy az egyszerre elhagyta a ránézve veszedelmes tért, az erdőt, hol a támadó minden rejteket, hegyszakadékot, mély utat ismer, míg a védő egy nagy tömkelegben találja magát ugyanott.
Incze századosaira bízta a csapatok vezényletét, kijelölve a helyet, a hol ismét csatlakozni fognak. Egy lövész csapat feladata volt a dudai hegyszorost felhajtani. Ezt maga vezette.
A hegyháton keresztül még mindig csak gyalog lehetett járni.
Még nem tölt le egy év, hogy Incze és Serena együtt jöttek végig ezen az úton. Akkor a kétségbeesés sötétségével lelkükben. Most mint boldog pár térnek vissza rajta. Milyen hosszú volt akkor ez az út! milyen rövid most!
Minden útba eső emlék megszólítja őket.
– Emlékszel-e még e mohos kőre? itt leültünk pihenni. Mit mondtál akkor?
– Emlékszel-e erre a forrásra itt az odvas kő alatt? Ittunk belőle s azt találtuk, hogy keserű; pedig hiszen édes.
– Emlékszel-e erre a pagonyra, a hol annyi fűzéres piros bogyó volt akkor? Azt mondtad, hogy meg ne kóstoljam, mert mérges. Nézd: pedig a gyöngyvirág magja volt az; most tele van gyöngyvirággal a haraszt.
És aztán odafutott a nő s teleszedte az ölét azokkal az ártatlan méz-illatú fehér virágokkal, a mik oly méreggyümölcscsé válnak őszre. Úgy illett azokból egy bokréta a honvéd kalpag rózsája mellé!
Majd eljutottak ahhoz a meredek sziklafalhoz, a hol a kisértő árny beszélt Inczével.
Ott megálltak a meredek szélén s nem is kérdezték egymástól: «emlékszel-e még?» A nő átkarolta férjét és félve látszott őt visszatartani, hogy le ne szédüljön a mélybe.
Ah, akkor az a gondolatjuk volt, hogy együtt abba az örvénybe leugorjanak, s mint megijedtek egymás szemeitől, midőn mindketten ugyan azt a gondolatot olvasták ki azokból. Mint borulnak egymás keblére most! Mint keresik egymást szemeikkel, ajkaikkal!
– Siessünk. Anyám vár!
A mint a lövész csapat trombitaharsogása aláhangzott a sziklaútról, egész Duda lakossága kiszaladt messze eléjük. Ifja, véne, asszonya, férfia ujjongott, tombolt örömében.
Inczének üdvözlő beszédet is kellett meghallgatni, a mit biró uram tartott hozzá, a minek az volt az érdemleges tartama, hogy lesz minden, csak tessék beszállásolni magukat a vitéz uraknak.
Pedig hát szegény «Dudaiak nem élhetnek, hacsak szenet nem égetnek.»
Inczét generálisnak titulázták. Mondta, hogy ő csak alezredes. Megalkudtak vele egy «ezredesbe.»
A feleségét mindjárt megismerték. Kezet is csókoltak neki. Ah az áldott jó Serena kisasszony! Most már méltóságos asszony. De fölvitte az Isten a dolgát!
Hanem Inczét nem ismerték fel, e katonaöltönyben, szakállasan, bajuszosan. Az asszonyok mondogatták fennhangon: «de szép ember a lelkem adta!»
Nagy volt a bámulásuk a jó embereknek, mikor Incze egyiket-másikat nevén szólította s emlékezteté a Sió melletti hajczéczúra, a fehérvári nagy petekre. Még akkor sem hajaztak hozzá.
– Hát kurátor uram hová lett?
(Hogy még azt is ismeri!)
– Az nem jöve el. Magyarázá a biró. Az nagyon csendes ember most. A mióta megijesztették. Guerillákat vezetett az erdőn keresztül; aztán a császáriak elcsipték, Krikszkritt elejbe állították, kötélre itélték; már a nyakán volt a hurok, akkor kegyelmezték meg. Azóta nem megy sehová. Mindig a parochia udvarán ül.
Incze pihenőt rendelt a csapatnak, biró uramra rábizta, hogy a mit a szállásmesterek rendelni fognak, kész fizetésért teremtse elő. Azzal előre bocsátá a csapatját. A nép asszonyai, leányai törték magukat, éljent visítozva a honvédek nyomában, a gyermekek czigánykereket hányva vonúltak előttük.
Incze és Serena a temető felé vették útjokat. Ez volt az ő jövetelük czélja.
Könnyü volt rátalálni a sírra. Annak volt egyedül keresztje a többi fejfák között. Még rajta volt a tavaly ráakasztott koszorú: az immortellek, szalmavirágok még szineiket sem hagyták el. A sír szépen be volt vonva fris pázsittal s sűrűn ki volt hímezve a temetők pompájával, a sötétkék kigyójáczintokkal, és a sárga csillákkal (scylla). Az a kis kereszt pedig be volt lepve sűrűn a kis apró helix fajú csigákkal, a mik a völgyben millió számra teremnek. Olyan volt, mintha gyöngyökkel lenne kirakva. A természet fényüzése gyönyörű!
Akkor nem sírt a leány, mikor egyetlenét a világon e sírba letették. Most már kivehette részét az eltett fájdalomból. Most már volt, a ki osztozzon benne. Most már lehívhatta az égből zokogásával az üdvözültet: hiszen öröme volt, a mit azzal megoszszon, hogy a mennyország gyönyöreit szaporítsa vele.
– Mondjátok meg neki, ti őrtálló virágocskák! mondjátok meg neki, ti örök fűszálak! Mondjátok meg neki ti soha el nem muló kagylók; hogy itt volt leánya, szivétől szakadt gyermeke; boldogan: szeretve, megdicsőülve. Nyugtassátok meg szeliden alvó porszemek, az ő drága hamvait: lehetővé lett a lehetetlen. Üdvösség lett a kárhozatból; a kétségbeesés titkából a boldogság dicsekedése támadt. Halld meg, te drága por a földben, te tiszta szellem az égben: leányodnál nincs boldogabb nő a földön, nincs szeretettebb, nincs büszkébb nő a földön. Halld meg, te csillagsugárrá váló lélek, te virággá váló por, hogy leányod boldogsága, üdvössége oly nagy, hogy azt egy hosszú élet minden szenvedése nem törülhetné el többé. Halld meg: és imádkozz érettem odafenn. A tiszta szent szűz előtt légy szószólója gyermekednek. Ő adta nekem ezt a kincset. Úgy fogom azt megőrzeni, mint az ő oltáráról elhozott szentséget. Megőrzöm ezt a nekem adott kincset lelkemnek minden erejével mindentől, a mi reá homályt vethetne; hogy mikor egyszer tündöklő arcza elé jutunk odafenn, azt mondhassam neki: «mi asszonyunk: ilyen fényes volt, mikor nekem adtad, ilyen fényes most, mikor neked visszaadom!»
Incze felölelte a földről a szent extasisban őrjöngőt, ki ott a fűszálakat csókolgatá, mikre férje rátaposott, s engesztelte őket, hogy ne haragudjanak az ő kedvesére azért.
Ha el nem viszi őt erőszakkal onnan, az a nő megtébolyodik ott.
Mikor aztán gyöngéd kényszerrel eltávolítá őt a sírkertből, a mint annak a kapuján kiléptek, már akkor a túlboldog gyöngédség ragyogott könyein keresztül. Olyan volt kedélyének ez indulatkitörés, mint a tavaszi égnek a zivatar: feléled utána.
A temetőből a hajdani lakóház felé indultak.
Hajh, ez nem olyan mosolygó kép, mint az «Isten szántóföldje». Egy elhagyatott kert szomorúbb látvány, mint egy temető.
A hol egykor a pompás nagy káposztafejek nőttek és gondolkoztak, most embermagas laboda burjánzik; bűzölő növényproletárok, miknek szaga méreg, érintése szenny, ragadós magja utálat, foglalták el a sok éven át mivelt földet, dobzódva a kiirtott aristokraták örökében. Szamárlapu, disznóparéj, kutyatövis, koldusdió, fává nőtt ott: senki sem irtotta most ki. A kúszált folyondár-szövevény között nem lehetett rátalálni az elfojtott levendulabokrokra. Zöld pázsittal csak az út maga volt benőve. Máskor ez volt tisztára gereblyélve mindig.
A kis faházba alig lehetett belépni a bozóttá nőtt maszlagtól. Mintha boszút akart volna állni azért, hogy mindig irtották a fajtáját a kertből, a méhek miatt, a miket virága elbódít.
Szegény Sós Márton rezidentiája még egy fejedelmi pompával szaporodott meg. Teleszőtték a pókok selyem szőnyegekkel. Jó volt ott nekik. Az eresz alatt emberfőnyi darázsfészkek csüggtek.
A takarótalan hárságyon ott hevert még a hajdan vánkosul szolgáló ócska vén könyv: téli hólétől szivárványossá penészedve. Az ágy fölött függött egy tenyérnyi kis rámában egy silhouett. A lévita képmása. Valaha pápai diák korában nyirta azt számára ollóval valami vándor művész. Rá lehetett ismerni róla.
Serena levette azt onnan. (Nyilván senkinek sem kellett.)
– Ezt nekünk kell megőriznünk; ez a mi ereklyénk.
Azután felállt egy feldöntött Dzirdzon kasra s kezével benyult a kis faháznak két gerendája által képzett mélyedésbe. Arcza felderült, mikor megtalálta azt, a mit keresett.
Egy papirba göngyölt csomag volt az, sokszorosan átkötözve galanddal.
– Ez az én örökségem, szólt szeliden mosolyogva Inczének.
– Mi az?
– Fogjad.
– Hogy nem arany, azt a könnyűségéről érzem.
– De többet ér az aranynál. Majd megtudod azt egyszer.
Serena eltette a szerény csomagot oldaláról szíjjon függő kis táskájába. S hagyta Inczének találgatni, hogy mi lehet az, a mit ő érdemesnek tart e helyen felkeresni, örvendeni megkerülésének, s a mit örökségének nevez?
Ha megmondta volna neki Serena, hogy mi «van» benne? hogy kaczagott volna rajta!
S ha megmondta volna neki egy csillagjós, ki jövendőt lát, hogy mi «lesz» belőle? hogy sírt volna rajta!
Semmi… és minden…
Incze is hordott magával egy rejtélyes bőrtokot; mely a hadjárat alatt mindenütt vele járt, soha le nem került a nyakából. Némelyek azt hitték, hogy egy nagy távcső van benne, a mivel az ellenséget három mértföldnyiről meg lehet látni; mások azt mondták, hogy azok a mesés térképek vannak benne, miket a katonai kormány egyetlen példányban őriztet a budai várban. Nem volt pedig abban sem az egyik, sem a másik; mert abban a dudai község matrikulája volt összegöngyölítve. S ez nemcsak a dudai községre nézve kipótolhatlan kincs, hanem Inczére nézve is. Most hazahozta azt.
A kertből az ismeretes úton a méhesen át szándékozott Incze az udvarra jutni. De tapasztalá, hogy az az ajtó most be van zárva. Az ajtó hasadékán bátran át lehetett az udvarra látni. Az is olyan szomorú hely volt, mint a kert. Telenőtte azt a seprű-libatopp; a gazdasszonyt gyászoló udvarok gaza. A háztetőn a galambok helyét csiripelő verébsereg foglalta el, s a ház oldalán egy pár nagy varangy tesz megújított kisérletet a vakolatvedlett falra felmászni. A sürű laboda között jár alá s fel egy férfi, hosszú bot a kezében. Ez a kurátor. Mindennap eljön délelőtt-délután megnézni a parochiát, hogy csakugyan valósággal üres-e még? kivül mekkorát hullott a vakolat? belül mekkorát nőtt a penész a falon? az egérlyukak hánynyal szaporodtak? a darazsak hány réteg sejtet raktak már az ablak szemöldökfájára? Semmihez hozzá nem nyul. Meghagyta neki a lévita, hogy a míg ő haza nem jön, semmihez a háznál hozzá ne nyuljanak. Nem is tették. A butorok zöldek már a penésztől; a belépőt a régi ruha szaga fogadja, s hosszú pókhálók csüggnek alá a gerendákról, megvastagodva a mindenüvé beható portól.
A kurátor megállt és arrafelé fordult, mikor a kertajtón a dörömbözést meghallá; de nem sietett oda azt kinyitni. Azután azt is elhallgatá, hogy valaki hogy vesződik a zár nyitogatásával. Próbálgathatja azt! Furfangos egy stratagéma az: még a korábbi lévita készítette. Számoló zárnak nevezik. Három vaslemez van kívül is belül is, s azon egy fogas rúd megy keresztül. A ki tudja, hányat kell fordítani jobbra-balra mindegyik lemezen, annak kinyílik a zár; a ki nem tudja, elforgathatja itéletnapig.
A kurátor hátradült a botjára, tenyerébe fogta az állát s hallgatta hidegvérrel, hogy forgatják azt a kinyithatlan lakatot.
Egyszer aztán felnyílt az ajtó. Serena ismerte a zár titkát.
Először azon bámult el a kurátor, hogy tudta azt valaki felnyitni? Azután meg az elszörnyedés hangja tört ki belőle, mikor Inczét és Serenát karöltve az udvarra lépni látta.
– Hüh!…
Ez ráismert Inczére rögtön, daczára megváltozott arczának és egyenruhájának.
– A barát, meg a papkisasszony! dörmögé ijedten Incze jó nap kivánására.
– Elmult az, jó öreg; szólt Incze nyájasan. Most alezredes vagyok, s férje az ön egykori kisasszonyának.
– De hogy lehet az? szólt az, fejét hitetlenül lóggázva.
– Biz öreg, az egész Isten hirével történt; itt hozom a község matrikuláját; abból majd megláthatja. Tudom, keresték azóta.
– Magával vitte a lévita, hogy beleirja, ha valaki ott a táborban elesik közülünk. Hát ő mikor jön haza?
– Otthon van már: az ő atyjánál, a paradicsomban.
– Uram s én Istenem!
Incze átadta a kurátornak az anyakönyvet.
Az kigöngyölíté azt, s a mint az utolsó lapjára nézett, bámulattal csóválta a fejét, s újra meg újra elolvasá s aztán szótagolta az odairottat: «Áldorfai Incze, helvetiai hitvallású evangelicus, őrnagy.»
– Nagy dolgok történnek a világon! Harmadéve itt jött be ugyanezen az ajtón, fehér fekete palástjában s én meg nem akartam beereszteni a paplakba. Csodálatos világ. És most katona! Pedig milyen szépen tudott prédikálni! És Serena kisasszony az ő felesége! És a lévita eskette őket össze. És ez meg meghalt. Csodálatosak az Isten útjai!
Ekkor aztán felnyitotta a kurátor az ajtót, hogy lépjenek be a házba.
Értelmes ember volt: vette észre a fájdalmas hatást, a mit az elhagyottság látása költött Serenánál.
– Biz itt pusztulásra vált minden. Nincs asszony a háznál. Valljuk meg az igazat, férfi sincs a háznál. Közel egy éve már, hogy nincsen lévitánk. Mind vártuk, hogy visszatér a régi. S ime meghalt.
Incze sietett Serenát kivinni ezekből a szomorú szobákból; benn a kisértetes emlékek járták a halott tánczot, a nekik való lidércznyomású bűzben. Az ismerős butorok, miket a zöld penész befogott, magok is halottaknak tüntek már fel. Jobb lesz odakinn a nagy szederfa alatt a régi kőpadon leülni, a malomkő-asztal mellé.
A kurátor megköszönte szépen, hogy az ezredes úr nem restelte a szegény falu anyakönyvét magával hordani s nekik ide elhozni. Bizony nagy híjával voltak. Úr vacsoráját felvenni csak eljárhattak a harmadik faluba sátorosünnepen; ha születés vagy halál volt a faluban, el is hozathatták onnan a papot: de nem volt matrikula, a hova az a megjöttet és elmentet beírja.
S mind ennek az volt a vége, hogy rossz világ van most.
Hogy annak a lévitának is meg kellett halni!
Pedig légátus sem jön már; nincs már diák, mind elment a háborúba, a mennyi volt.
Míg a szegény jámbor ember a maga alantjáró panaszaival tartotta vendégeit, az utcza felől feltámadt a nagy zsivaj, mely a honvédek érkeztét kisérte. Azoknak az ismert nagy kerülő uton kellett jönniök; Incze megelőzte őket a kerten át.
A trombitahangra aztán bucsút vettek a kurátortól. A jó ember, hogy megmutassa tiszteletét, kezet akart csókolni Serenának, mit az meg nem engedett neki.
– Hisz a megboldogult tiszteletesnének is kezet csókoltam én!
– Az önnek lelkésznője volt.
– Hm, hm! dünnyögött magában a kurátor; valamit főzött a fejében, a míg vendégeit az utczaajtóig kisérte.
Az utczára nyíló ajtó is keményen be volt zárva. Nem eresztett ő a parochiára könyörgés nélkül senkit.
De mielőtt a kulcsot újra a zárba dugta volna, odafordult Inczéhez, s nagy meggondoltan így szólt:
– Uram. Ezredes úr. Hadd szóljak még egy szót!
– Beszéljen, kurátor úr.
– Nem veszi rossz néven? Ezredes úr most már a mi hitünkre tért. Ez nagyon jól van. Ennek örül a lelkem. Hogy a mi kisasszonyunkat elvette, azért is áldja meg az Isten. De hogy katonává lett, abban semmi örömem sincsen.
– Miért jó öreg?
– Nem lehet ennek jó vége. Annyi az ellenségnél a katona, meg az ágyu, hogy azt meg nem lehet számlálni. Csak utoljára is mink maradunk alul. Én már nem megyek többet honvédek elejbe éljent kiáltani. De ha lehetne, azt mondanám valamennyinek: elég volt már, menjetek már haza, béküljünk már ki valahogy! Én tudom, hogy mi az az ellenség, mert én kóstoltam belőle.
– Én pedig ettem is belőle, szólt hetyke tréfával Incze.
– No no! Ezredes uram. A hányat a kerék föl, annyit alá. Nem akarok rosszat mondani. Bárcsak rossz próféta lennék inkább. Szivesen elbujnék a töklevél alá, mint Jónás s onnan nézném a világot. Én csak rossz végét látom mindennek. Egyet mondok: de ne szégyelje el magát miatta. Majd ha egyszer olyan bolond idő jön: bár ne jönne; de hátha eljön? a mikor a nagy dicső hazafiaknak azt mondják, a mit már sokszor mondtak, hogy «ill’ a berek! nádak, erek!» ne meneküljön ám sehova máshova; hanem jusson eszébe, hogy itt van Duda. Itt nem keres senkit, semmit az ellenség. Pénzünk sincsen, szénégetésből, szerszámfaragásból élünk. Ide nem jönnek utána. Az erdőkön át a kanászok elvezetik. El is helyeztetjük itten szépen. Addig be nem hagyjuk töltetni a lévita helyét. Megvárjuk. Ha egyszer vége lesz az ezredességnek, jöjjön el hozzánk lévitának, megjavítjuk a dácziáját, kitisztítjuk a parochiát. Hozza ide a feleségét: szép tiszteletes asszony lesz belőle; jobban megbecsüljük, mint a szegény boldogultját. Nálunk el lesz rejtve holtig.
Incze nem nevetett e csodálatos ajánlaton. Serena szemeibe önkénytelen köny tolult. Némán kezet szorítottak a jámbor együgyű emberrel.
Van tehát már Inczének két kilátása új életet kezdhetni, ha ez a mostani bukik s ha egyátaljában az «élet» megmarad. Az egyik a párizsi bankárház főnöksége negyvenezer frank fizetéssel, a másik a dudai lévitalak, tizenöt bankóforinttal és a többivel.
Tréfás a sors. Ki tudja, mit ád még?
Incze azt a feladatot, a mi rá volt bízva, az unalomig könnyűnek találta. Futárai által naponkint értesült a harcztér nagy mozgalmairól: a nagysarlói ütközetről, a losonczi mesterrohamról s aztán Budavár vívásáról. Neki mindezekben nem volt része. Egy önkényt visszahúzódó ellenséget kellett kisérnie.
Ez a helyzet őt kínozta.
Munkához volt szokva. Mikor nagy, terhes feladatok súlyosultak rá, akkor felemelte az erőérzet; gyönyöre volt oly munkát elvállalni, melytől más visszaretten. Mint tanár, mint tudós szüntelen oly feladatokkal küzdött meg, a mik nem igértek sikert. S mikor egyszer a kardot vette a kezébe, akkor meg abban telt kedve, hogy elfoglalhatlannak hitt álláspontokat ostromoljon és vívjon meg. S most, midőn társai az ős Buda falait döngetik: ő nem lehet ott!
Bántotta az a gondolat, hogy ő is egyikévé lesz azoknak a félretolt hősöknek, kiket a fővezérek az ország távoleső részeibe egy-egy elszakított hadcsapattal czéltalan sétahadjáratra elküldöztek.
Egy napon aztán azt a parancsot kapta, hogy hagyjon félbe rögtön minden hadmüveletet a Bakonyban s siessen a Balaton partjához.
A Balaton partjához! A hadjárat minden terétől oly távol, hogy a köröskörül dörgő ágyuk szavát meg ne hallja!
Futárjai beszéltek neki sokat a vezérek egymásközötti visszavonásáról, a harczi körök és a kormány közti ellentétekről. Elhozták neki a napiparancsot, melyben a csapatvezérekkel tudatja a hadügyminiszterium, hogy ezentúl valamennyien neki lesznek alávetve. Követte ezt egy hosszú sora a hirhedett neveknek, melyek viselői elkeseredetten dobták oda a kardot a kormány lába elé s azt mondták, hogy nem harczolnak többé.
Előtte volt a példa, a jogczim, az ok: hasonlót tenni.
Nem tehette azt.
Mit mondott ez az asszony? «Mi e zászlónak hívei tartozunk maradni, ha nem jutalmaz is. Ennek az árnyékában van a mi mennyországunk.»
Nem lehet e szavakat elfelejteni.
Incze azt mondta, hogy engedelmeskedik s megy oda, a hova parancsolták, nem fürkészve a kitalálhatlan okot.
Nem tudom már kinek, az a tréfás ötlete volt ez időben, hogy a tihanyi félszigetet kell megerősíteni s azt egy második Gibraltárrá átalakítani. E feladat nézett Inczére. Tehát még az is, hogy nevét egy hősköltemény parodiájában örökítse meg: legyen egy második nagyidai veszedelem tragicomicus hőse.
Még az sem riasztá vissza. Csapatjának kiadta az útszabályt a Balaton felé.
Útközben Styrián keresztül jött utazóktól megkapta a bécsi és külföldi hírlapokat, mikben közölve volt az Oroszországgal kötött szerződés. Az orosz czár oly haderőt küld Magyarország leverésére, mely elég egy nagy hatalmat is porba vetni.
Ime, itt van előtte a bizonyos bukás. A sír, a börtön, a hontalanság, a kétségbeesés. Hasztalan minden erőfeszítés: reménytelen minden küzdelem ezentúl.
Krajna felé pedig egészen szabad az út. Menekülhet, a mely órában akar, mint mások sokan. Külföldre szóló franczia útlevele is van Leótól.
Nem teheti azt.
Hogy mondta ez az asszony? «Mi lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem? Inkább vérzeni, mint pirulni!»
Nem tántorodott el. Folytatta útját, a merre küldve volt.
Ismét keresztül kellett e közben vonulni azon a városon, hol egykori otthona, a kolostor állt.
A mint a hegyhátról a völgybe alákanyarodik az út, a szép cseresnyefákkal szegélyezett országúton egy nagy tömeget lát a város felől szemközt közeledni. Egy egész tábort, sok ezer emberből állót. Az útfélen taraczkok dörögnek, mintha ütközet kezdődnék.
De az eléje hömpölygő sereg nem ellenség, nem villognak szuronyai, ellenben zászlója tömérdek és az mind nemzeti háromszín.
Kitalálta, mi az? Ma *-en alkotmányos ünnepély van. A tavaly választott országgyülési képviselő leköszönt s helyébe mást választ a nép. Jámbor, szófogadó nép ez, a ki nem ismeri még a pártküzdelem gyönyörüségeit. A kit az ő papja ajánl neki, annak tűzi fel a jelvényét a kalapjára s a kit követének választott egyszer, azt, a míg csak él, újra megválasztja mindig, ha az megannyiszor más oldalára ül is az országház teremének.
Inczének előre elmondták a futárai, hogy a választási elnök az apátur lesz, s a választóközönség egy szívvel-lélekkel el van határozva magát az elnököt kiáltani ki képviselőjének.
Incze azt mondta rá: jól teszik; egy becsületes jó hazafival több lesz odafenn.
Szemközt jövő hadcsapatát félreállítá az útból. Első az alkotmány, azután a hadsereg.
A választók tömege nagy üdvrivalgással jött előre. A gyalog hadat hintók és szekerek beláthatlan sora követte. Legelől jött egy nyitott hintó hat fehér lóval, a díszruhás kocsis mellett ült egy markos öreg férfi, két kezében nagy selyem lobogót tartva: a hintó két oldalán felszalagozott lovas bandérium ügetett.
A hintóban ült az ősz apátur. Egyedül.
Mikor a hintó a hadsor elé ért, Incze tisztelgést parancsolt, s maga is katonásan üdvözlé az apáturt.
Erre a hintó megállt, az apátur leszállt s Inczéhez közelített.
Akkor Incze is leszállt a lováról s a közeledő elé sietett.
Az agg egyházfő levette fövegét s úgy lépett eléje.
És így szólt hozzá:
– Atyánk!
Incze elámult: lelke elzsibbadt e szónál.
Az ősz folytatá:
– Légy általam üdvözülve a nép nevében. Választókerületünk e mai napon egyhangú felkiáltással téged választa meg országgyülési képviselőjének. Fogadd ezt jutalmul a haza és a nép javára tett küzdelmeidért. Fogadd e megbízást a haza és a nép javának előmozdítására. Szeress minket, a hogy mi szeretünk téged.
A többit elfojtotta a köny.
S ez valóban nagy szeretet volt.
Hogy maga azon férfi, kinek közönséges időkben, közönséges lelkek szokása szerint, az elpártolt, a hitehagyott iránt, ha nem gyűlöletet tán, de legalább bizalmatlanságot, elhidegülést kellett volna éreznie: e nagy napok, e nagy szenvedélyek sugallata alatt nem látta benne az elveszett fiút, nem az apostatát, hanem csak a hőst, a hazafit, s levette a saját ősz fejének szánt cserkoszorút onnan, s az elpártolt fiú homlokát koszorúzta fel vele.
Incze ingani érzé a földet a lábai alatt.
A harcz zajában, mintha száz szeme volna, oly éber tud lenni, s ez éljenrivallásban elveszti szemefényét, nem lát.
Mi történik vele?
A sors keze jár-e feje körül, midőn babérkoszorúját a cserkoszorúval cseréli fel? Emberi dolog történik-e itt; hogy a hazafiúi megtisztelés, melyért annyian oly nagyon törik magukat, őt az útfélen, mint véletlen lepje meg?
Nem kötelesség-e azt elfogadni? Nem magasztos feladat-e az, a mit a nép most vállára ruház? Nem Isten szava-e a nép szava?
S ha ő most e megtisztelést elfogadja, minthogy két helyen két kötelességnek eleget tenni nem lehet, akkor csakugyan le kell mondania a katonai pályáról: az országházba nem lehet bevinni a kardot.
Ez a csábkép varázslóbb volt, mint a többiek.
Nem kinálkozott gyönyör alakjában, nem unszolt menekülésre: egy másik nehéz és veszedelmes kötelesség képében csábított a kitérésre. A törvényhozó teremben egy ember szavai több hasznot tehetnek, mint tettei a harczmezőn: víhat ki ott olyan diadalt, mely többet ér egy megnyert ütközetnél.
Egy harsány hang felkiáltott a nagy tömegből.
– Éljen a honfi, ki értünk harczolt!
Az erdők visszhangozák a felzendülő rivallást.
Ekkor egy másik hang kiáltott fel.
– És éljen a honleány, ki sebesülteinket ápolta!
Erre hangzott még fel a nagy riadal. Vége sem akart lenni.
A nép észrevette, hogy Áldorfai Inczének neje is ott van, s minthogy a nő nem volt rábirható, hogy szekeréből leszálljon, a néptömeg felemelte őt szekerestül együtt s úgy hozta őt vállain egész odáig, a hol férje állt.
Ez határozott.
Inczének e nőt kellett látnia, hogy ne kételkedjék többé azon, mit kell felelnie?
– Polgárok! Honfitársaim! szólt az elhallgató néphez, azon a szép csengő hangon, mely oly ismeretes volt a nép előtt. A honfiui megtisztelés, mit elém hoztok, magas jutalom. De kezem nem éri el azt, s homlokom nem viselheti. Oldalamon kard van, fejem fölött zászló. Hűséget esküdtem ezeknek.
Egyszerre elveszté eszméletét; nem tudta, mit mondjon tovább. A legnagyobb szónokokon megesik ez. Egy gondolat, egy szó nem jut eszükbe többé; mintha vándorolni ment volna valamerre a lélek s messziről nézné az itthagyott húsbálványt: nos, mit tudsz nálam nélkül?
E perczben Serena arczára tévedt tekintete. S egyszerre megtalálta a lelkét.
– Igen. Esküdtem Istennek és hazámnak, hogy e kardot le nem teszem, a míg egy dob pörög, a míg egy fegyver dördül. E kard oldalomon védelmezi hazámat az ellenség ellen; védi az én lelkemet a poklok ellen. E kard nélkül nem vagyok más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent hivatásától, oltárától, a világ örömeiért, dicsőségeért. Hagyjátok meg az én mentsváramnak azt a tért, melyet e kard hegye körülem kerít. Hagyjátok meg kezemben ezt a zászlót, melyet a legszentebb bucsújárat processiójában hordoztam eddig; megtépte azt kezemben vihar és golyó, de szivemről le nem tépi, csak a halál. Együtt a két kötelességet nem viselhetem. Míg katona vagyok, vezérem parancsol; a dobszó, a trombita indít meg, és megállít. A katonát törvényünk kitiltja a törvényhozás tereméből. Nem is való vagyok oda. A mi tán erényem a harczmezőn, hibám volna az országházban. Oda higgadt, meggondolt férfiak kellenek, ismeretekkel, tanulmánynyal és tapasztalatokkal, kik magasról messzire látnak, kik szükségben tanácsot tudnak adni. Az én egész tudományom a percz szülte lelkesedés. Jó ott, a hová vezérem küld, rossz ott, a hová ti küldötök. Ne cseréljetek el. Elvesztenétek vele egy buzgó katonát s nyernétek érte egy rossz képviselőt. A megtiszteltetést visszaadom: válaszszatok nálamnál jobbat közületek!…
Incze egész beszéde alatt folyvást Serena arczát nézte. Ragyogott az! Hiszen ők mindig együtt szoktak gondolkozni. Szivéből beszélt a férj.
Szavai után mély csend lett. A körülálló néptömeg nyomott hangulatban, feszült figyelemmel várta, mi fog történni most?
Az elnök, az ősz apátur szólt a néphez.
– Polgártársaim! Hallátok: választott képviselőnk a ráruházott megbízást nem fogadta el… Okait elmondá: miért utasítja el azt?… Megértettük… Most új választásra kerül a sor… Én tehát kikiáltom képviselőjelöltül – másodszor is Áldorfai Incze alezredest…!
Ezernyi ezer hang ordítá újra az éljent. A türelmetlen üdvkiáltás magával ragadta még a katonákat is: Áldorfai Incze azon vette észre magát, hogy most már nemcsak a választók szemközt, hanem a honvédek és huszárok is a háta mögött nekihevülten kiáltják nevét az «éljen»-nel; a lábhoz eresztett fegyver csattog, a huszár kardja villog a levegőben; a választók süvegeiket lobogtatják s zászlóikat lengetik; mindenkit magával ragad a hevély.
Serena elsápadt.
Mikor nagysokára el tudták csendesíteni a vezetők a riadalt, s az apátur ismét szóhoz juthatott, ezt mondá Inczének:
– Hallottad e nyilatkozatot? E nép ismét megválasztott téged. És ha százszor lemondasz, százszor megválaszt újra. És a míg élsz, s a mikor Magyarországon képviselő testület lesz, mindig téged fog megválasztani és senkit mást. Ha elébbvaló dolgod van a harczmezőn, széked üresen fog állani az országházban: a nép várni fog, míg kardod elvégzi munkáját, s leszállhatsz lovadról, hogy székedet elfoglald a bölcsek sorában. E népet megnyerted; soha el nem vesztheted többé. S most engedd még egyszer mondanom: «atyánk, honatya, légy üdvöz minálunk!»
A vihar elkapta a falevelet.
A nép vállára emelte Áldorfai Inczét s a hatlovas hintóig le sem tette onnan. Nem lehetett az ellen küzdeni többé. El kellett foglalnia a díszhelyet. Itt már valóban nem ment, de meneszteték.
Hasztalan lett volna megkisértenie minden beszédet. Akár mit mondott volna, azt kiáltották volna rá: «éljen!» s vitték volna magukkal.
S a dicsőséghez nem volt egyedül. A nép osztályosát is látni akarta: a nőt oldala mellett. Serenának is rá kellett magát vétetni, hogy férje mellé üljön a díszhintóba, ha azt nem akarta, hogy a szekerét egész a városig a vállaikon vigyék a derék polgártársak.
S minthogy a választási elnök is, a dolgok rendi szerint, ugyanazon hintóban köteles helyet foglalni, melyben a megválasztott képviselőt bevezeti a választás szinhelyére, s minthogy a hátulsó díszülés csak két ember számára van készítve, voltak pedig hárman, annálfogva a másodrangú szemközt ülés felett olyan harcz támadt, mint egykor az isaszeghi híd fölött. Egyik fél sem akarta azt a másiknak engedni.
Az apátur nem engedte azt Inczének, mert ő a nap hőse; Serenának sem engedhette azért, mert nőé az elsőség. Ezek ketten viszont nem engedhették az apáturnak; mert az egyház az első, s még inkább a tisztes aggkor.
Végre az apátur hivatalos tekintélyét hívta segélyül.
– Képviselő úr! Itt most én kommandirozok! Én vagyok az elnök, a tábornok. Önök engedelmeskednek!
Ezzel el lett intézve a vitás kérdés s akkor aztán megindult a diadalmas menet: elől a lovas banderium, utána a hatlovas hintó, azután a végtelen szekérsor fellobogózva, a város felé. A katonaság kivül maradt a mezőn.
Rémséges diadalmenet volt az! Tiz mérföldnyi területből összetódult a nép * városába. Egész szekértábor állt kétfelül. Diadalívek voltak rögtönözve, s fehérbe öltözött hajadonok fényes sora állt a fenyőlombos kapuk előtt. A kettős torony minden harangja zúgott, a kapukból üdvlövések dörögtek; a Rákóczy induló harsogott, s a fellobogózott házak ablakai, kapui, kerítései mind rakva ujjongó, üdvözlő néppel, a háztetők sivalkodó fiatalságtól ellepve. A diadalíveknél koszorúk özönlöttek a hintóba, eltemetve virágeső alá a hőst és nejét, még az egyházfőt is.
Így vonult be hajdani kolostora székvárosába az egykori diakonus – a gyimóti szentképfestő fia, – és felesége, a dudai lévita leánya, a díszhelyet foglalva el s velük szemközt azon ősz férfi, ki rangjára: egyházi fejedelem; hatalmára: falvak és városok ura; erényeire: köztisztelet tárgya; és atyja mindenkinek; s a ki most a másodhelyet foglalja el e két ember előtt.
Incze komor volt: szíve reszketett.
Az olyan egyenes jellem, mint az övé, nem tud örülni az olyan nagy dicsőségnek, melyet nem érdemelt meg. Megretten tőle! Nyomja az kedélyét, mint egy nagy adósság, melyről tudja, hogy vissza kell fizetni; de nem tudja, honnan?
S ha Serenára tekintett: azt halálsápadtnak látta. A nő arcza nem ragyogott; szemei a végtelenbe látszottak bámulni.
A nők finomabb idegeinek több érzéke van, mint a mieinknek. Míg mi okoskodunk, ők sejtenek s a jövendőket megérzik.
E kábító zajban, e szünetnemtartó üdvriadalban elmámorosult lelke egy álomképet zavart össze az eleven látványnyal.
… Mintha ez a derült égbolt az átlátszó oczeán felszíne volna.
… Mintha ezek a diadalkapuk, e virágos lobogós fák: a tengerfenék virágai, a csodás isis és antipathes korall grották volnának.
… Mintha ezek a koszorúk, mik felé repülnek mindenünnen, a rejtélyesen élő meduzák, kválok koszorús szörnyei volnának.
… S mintha a tulipánalakú balánok között vinné őt csendesen csigateknő hintajában a zöldarczú tengeristen, delphinfarkú paripái prüszkölnének oda elől.
… S mintha odafenn a magasban egy roncshajó küzdene a viharral s az ordító, imádkozó, szítkozódó alakok között állna az ő férje, hideg, márvány-arczczal tekintve alá a víz mélyébe. A hajó ég: – mindjárt felrobban… Egyet dördül…
Ez a dördülés magához téríté.
Az elsütött taraczk üdvlövése volt az. Serena felijedt: mintha soha se hallott volna olyat.
És aztán maga mellett látta férjét, és körülötte az egész szép világot: a koszorúk nem voltak meduzák, a fenyőfák nem korállok, a hintó nem csigateknő, s az ősz mosolygó arcz nem tengeristen. Álom volt-e ez?
De azért nem tudott mosolyogni. Egy elcsillapíthatlan érzés azt sugá neki, hogy ez az üdvkiáltás lesz az ő halála…
Vége van. – Nem mondom tovább a mesét. – Még valaki azt találná hinni: kérkedünk s sebhelyeinket mutogatjuk.
A háboru lejárt. Leverettünk. Megadtuk magunkat. Ránk tiportak.
Be van végezve a történet. Minket csak ismerőseink sorsa érdekel még.
Alkonyat van. A végvidéki róna láthatárán most megy le a nap. Az utolsó nap.
A láthatár fölött hosszú biborfelhők huzódnak végig. Alattuk még aranysárga az ég, fölöttük már betegzöld. S a mint lemegy a nap, az aranyszgélyű felhők világítanak még le a földre, lassanként tűzvörössé válva. Az égre feltekintő azt várja, mikor zúdul alá már belőlük a tűzzápor, vagy a véreső?
A rónát széles táblákban fedik a máléültetvények: jó menedék most azoknak, a kik látatlanul akarnak eltünni. A mult napi erős záporok is jót tettek velük; az utakon sár van; porfelleg nem árulja el messziről, merre futnak?
A felbomlott nemzeti hadsereg egy része a török határ felé tartott. Arra még nyitva volt az út.
Éjjel egy útféli csárdában tartottak utolsó haditanácsot a hadvezérek. Csak menekülésről volt még szó.
Sorsot húztak, hogy ki maradjon leghátul a többiek menekülését testével fedezni?
A sors a Vogtner-dandárra esett. Ez maradt paizsul hátra.
Az alkonyég vérvilágítása mellett huzódik csendesen a rónán keresztül a végvidéki hegyek felé az utolsó dandár véghada: egy szakasz huszár, egy század honvéd, aztán egy tizenkétfontos ágyú, hatos fogattal, meg egy töltényszekér.
Ez az utolsó ágyú.
Közbül döczög egy szekér, azon négy sebesült: az utolsó sebesültek. Egy asszony ül a kocsis-ülésben s az hajtja a lovakat.
Nagy sár van: az alföldi rónán a sár olyan, mint a szurok. Csak lépésben lehet haladni. Szerencséjükre az üldözőjüket is épen úgy hátráltatja az.
Az útfélen egy szekeret találnak, mely el van akadva a degetben. A fuvaros keményen nógatja lovait; de azok már inkább engedik a hátukat üttetni az ostornyéllel, mint hogy a szekeret a sárból kivontassák. Mind a kettőnek ki van marjulva a szügye.
A fuvaros szidja a szenteket és az apostolokat s azoknak a gazdáit.
A mellette elhaladó vitézek mondják magukban: ez ugyan csak megtanult káromkodni. De azért nem segítene neki senki. Magát is alig birja már odábbhurczolni az ember; van ilyen megrekedt szekér az útfélen elég; győzné azt valaki mind kisegíteni!
Csak a szekeret hajtó asszony szól le a fuvarosra.
– Ugyan minek kínozza azokat a szegény állatokat? Inkább dobjon le a szekér terhéből valamit!
Pedig a szekér nem látszik igen megterhelve lenni: mindössze négy kis hordó van rajta, ponyvával leterítve.
A megdorgált fuvaros már épen készült valami magvas gorombaságot válaszolni női kollégájának, midőn annak arczára tekintve, egyszere valami mást gondolt. Fittyet vetett az ujjaival; az ostorát feldobta a szekérre s aztán a lőcsnek támaszkodva, csámpás ferdeséggel várta, míg a leghátul lovagló csapatvezér odaér hozzá.
Azt megszólítá.
– Innocenti!
A lovag felrezzent s a megszólítóra tekintett.
– Gideon!
Valóban ő volt az: de csak hangjáról lehetett ráismerni. Arcza egészen parasztnak volt idomítva s a szűrdolmányt nem hazudtolta meg.
Nem szerették egymást.
Hanem ezek olyan idők voltak, a mikben a közösen elbukott ellenfeleknél a rettentő csapás egyszerre eltörült minden ellenségeskedést. A győztes ellenség diadalorditása mellett hova hangzott volna még a politikai antagonisták, a vetélytársak, a személyes ellenszenvek pörpatvara? Szidók és szidalmazottak futottak együtt, s örültek, ha egymást megmenthették. (Egymás nyakába borultunk akkor s együtt sirattuk, a mit közösen elvesztettünk.)
Incze kezét nyujtá Gideonnak. Rá nézve most már az csak egy elbukott bajtárs, egy szerencsétlen együtt-menekülő volt.
– Mit mívelsz itt? kérdé tőle.
– Maradj kissé hátra, majd elmondom, szólt Gideon, a zsíros kalapot még mélyebben húzva izzadt homlokára, míg a csapat tovahuzódott.
Akkor azt mondta Inczének:
Incze odalovagolt.
Gideon felhajtá a szekértakaró ponyvát az alatta levő hordókról.
– Ismered, mik ezek?
Négy fehérre festett és egy zőldre festett hordó volt ott.
Incze hüledezve monda:
– Hogyne ismerném. Én hoztam el ezeket a bányavárosokból. A fehér hordókban ezüst van, a zöldben arany.
– Az a kis zöld hordó öt mázsát nyom s háromszázezer forintot ér.
– Hogy jutottál te ezekhez?
– Elmondom. Mikor már el volt határozva, hogy lerakjuk a fegyvert, a pénzügyminiszter parancsot adott a pénzügyi biztosoknak, hogy azokat a szekereket, mik eddig az ország tulajdonát képező érczkészletet szállították, a lugosi útról fordítsák vissza Arad felé. Harmadfél millió az aranyban, ezüstben. Az osztrák vezérnek volt átadandó. Én voltam az egyik megbízott.
– A többit könnyű kitalálni. Te a rád bízott szekeret mellékútra terelted.
– De minő furfanggal! Halld csak. Négy vadász volt a szekér őrizetével megbízva. Elébb azokat kellett rábeszélnem, hogy segítsenek a kivitelben. Elmondtam nekik, mennyi pénz van ezekben a hordókban, ne hagyjuk azt az osztráknak: ha Törökországba kivihetjük, mind az öten herczegek leszünk belőle. Ráálltak a derék fiuk s este, a legnagyobb zápor alatt félrecsaptunk a dülő útra; reggelig meg sem pihentünk. Két nap két éjjel nem álltunk meg máskor, csak mikor valahol új lovakra tehettünk szert. Azokat elvettük erővel. Harmadnap egy leégett faluba értünk. Onnan már nem birtunk tovább menni a fáradság miatt; a lovaknak is pihenés kellett. Hogy kedvet csináljak a fiuknak, az egyik fehér hordó fenekét felüttettem s engedtem nekik, hogy az ujon vert huszasokból töltsék meg a borjuikat és tölténytartóikat. Kaptak rajta. Kiki elpakolt belőle, a mennyit csak birt. Egy közülök volt olyan okos, hogy a zöld hordót is fel kivánta nyittatni. Bele kellett nyugodnom. Pedig ez volt az én «oroszlánrészem.» De milyen nagy volt aztán a káromkodásunk, mikor a hordó fenekét kivettük! A hordóban levő arany nem kivert pénz, hanem egyetlen egy tömegbe van az öntve; öt mázsa egy darabban; s az a gazember, a ki ezt így csinálta, még össze is kovácsoltatta az aranyat, hogy könnyű szerrel le se lehessen belőle törni egy nagy darabot.
– Az a gazember én voltam, monda Incze.
– No jól van. Most hát légy becsületes ember s segíts odábbvinni.
– Mit?
– Ezt a kincset.
– Hát a tied ez?
– Úgy? Nem hagytad végigmondonom. Hát ezen az éjszakán a pajtások álmosak voltak valamennyien s abban egyeztek meg, hogy egy közülünk ébren maradjon s őrködjék, míg a többi alszik; s aztán mikor az órája letelt, keltse fel a következőt. Én nem keltettem fel a pajtást: láttam, hogy nagyon jól alszik; befogtam a lovakat s szépen elhajtottam a szekeret mindenestül. Tudtam jól, hogy a pajtások nem fognak utánam jönni, mert mindeniknek van már ötven font ezüst a táskájában; azt ott nem hagyják; annyi teherrel a hátán pedig gyalog ember szekeret utól nem ér. De az ördög volt velem. Ide ragadtam a szekeremmel a sárba, s kárba vesz az egész nagy kincs, ha téged össze nem hoz velem a szerencse.
– De hát mi szerencse az rád nézve?
– Az igaz, hogy csak fél szerencse: ördög vigye ezt a két rossz gebét, hogy nem tudnak odább vinni, mert már most kénytelen vagyok a zsákmányomat veled megfelezni.
– Ne átkozd a sorsot; én nem kérek belőle osztályrészt.
– Kitelik tőled az a bolond, hogy itt hagysz a szekeremmel együtt.
– Ha rajta akarsz maradni, igen.
– S nem vontatod ki a szekeremet a sárból?
– Ha az ország kincse rajta van, nem.
– Az ország kincse? Meg vagy te bolondulva? A mi saját jogos tulajdonunk, a mit ha itt hagyunk, az ellenségnek jut prédául! S te ehhez szégyelsz hozzányúlni. Ez nem az országé többé: ez az ellenségé!
– Annyit tudok, hogy nem az enyim.
– No hát az enyim! Ha az országé, akkor az enyim; mert én is az ország vagyok; ha az ellenségé, akkor is az enyim, hogy az övé ne legyen.
– Különböznek fogalmaink az «enyim, tied» kérdésében. Ez az arany, ezüst a magyar kincstár egy része, mely rád volt bizva, hogy szállítsd ide vagy oda. Felelős vagy érte a miniszternek; a ki viszont fejével felel a rábizottért. Hogy azt másfelé szállítottad, annak a neve lopás, s ez a közönséges bűnvádi törvények elé tartozik.
– A leguléjuskodásoddal sem ijesztesz meg. Ez nem tartozik a közönséges törvények, hanem a hadi szabályok alá. A genfi conventio szerint, a ki egy zsákmányt huszonnégy órán át a birtokában tartott, az annak jogos tulajdonosa.
– De ez nem hadi zsákmány. Nem ellenségtől vetted azt el. Főnöködtől, parancsnokodtól hoztad el orozva, rábeszélt társak segélyével s másodszor megint elloptad azt a társaidtól.
Gideon most már dühbe jött.
– Ehj, mit feleselek én itt teveled; idiotismusodból kigyógyíthatlan kapuczinus barát! Majd segítek én magamon!
Azzal elkezdett sietni az elhaladt csapat után.
Incze keresztüllátott a szándékán; utána rugtatott s keresztülállt a lovával előtte.
– Héj, atyafiak! kiálta Gideon tele torokkal.
– Mit akarsz?
– Bomolj meg! Ha neked nem kell a pénz, ha te félsz hozzányulni, ha te skrupulózuskodol, majd megértik a dolgot a legényeid jobban. Azt az ágyút négy ló is elczepelheti; kettő elég lesz az én szekerem elé vontatónak.
– Hogyan? Te azt akarnád, hogy az utolsó ágyut veszélyeztessem a te aranyadért? Az utolsó ágyut, melylyel menekülő hadtársaim átkelését védelmezhetem? Valamennyi kormányférfi, a legjobban üldözött képviselők, kormánybiztosok ott vannak most az orsovai parton, nyomorult halászbárkákra bízva; ott hadvezéreink, sebesülteink, a kik mind remegve nézik, mikor jelennek meg üldözőik a mehádiai szoros úton, hogy valamennyit elfogják! s én most te neked adjam oda a fogatot az egyetlen utolsó ágyu elől, melylyel ezt a szorost meg kell védelmeznem?
– Hogy a pestis ragadja el valamennyit! Mit gondolok én velük? Ugorjanak a Dunába, ha félnek az ellenségtől. Nekem lovakat adj, mert különben kiáltani fogok embereid után. Ide jöjjetek: egy fél millió van a szekeremen; ne hagyjátok itt veszni! S majd meglátod, kinek fogadnak szót: neked-e vagy nekem?
– Ne kisértsd meg a kiáltást; szólt Incze hideg nyugalommal vonva elő pisztolyát nyeregkápájából, s Gideon homlokának szegezve. Az első szavadra, melyet csapatom elcsábítására intézesz, lelőlek irgalom nélkül…
– No, ne tartsd ide felém azt a bolond fegyvert! Legyen eszed. Hiszen hallgatok. Nem kivánom az ágyud elől a lovakat. De hát az a szekér mit vétett?
– Azon sebesülteim vannak és a feleségem.
– Szállítsd le őket róla. Rakasd át a sebesülteket az én szekeremre. Velük talán elmennek a griffjeim. S ha elmaradnak is, csak nem eszi meg őket az ellenség. Mit hordasz magaddal sebesülteket? S még aztán feleséget is. Nekem is volt. Azt mondtam neki: szaladjon utánam, míg rám nem talál. Ne félj semmit, asszony nem vész el! Ezóta már fogott magának egy kürazirt s most azzal utazik.
– Hallgass! rivallt rá Incze haraggal. – Eredj a kincseidhez vissza. Lakjál jól velük. Minket hagyj útunkra menni. Ha egy szót kiáltasz harczosaim után, az aranyodhoz, ezüstödhöz még egy darab ólmot is fogsz kapni; s az neked, – bizony mondom, – elég lesz.
Több szót nem vesztegetett rá Incze, sarkantyúba kapta paripáját s előrehaladt huszárjai után vágtatott. Nem sokára utólérte a szekeret, melyen felesége ült. Annak elmondá a történteket. Az asszony néma intéssel helyeslé Incze szavait. A férj, ki Serenát birta, nem tehetett máskép. A férfi, kinek arany és ezüst, s az ágyu és a sebesült bajtárs között kellett választani, nem határozhatott máskép.
Pedig oly szegény volt!
Incze visszatekintett az elhagyott szekérre.
A roppant kincs tehetetlen tulajdonosa dühödten verte a nyujtófával a szekér elé fogott lovakat, s miután ez nem használt semmit, nekiállt a ruddal a sárnak, és a földet paskolta vele, mely nem ereszti tovább. Majd nekifogott az aranynyal telt hordónak s baltájával igyekezett a tömör érczből egy darabot kivágni s minthogy nehezen ment a munka, odafeküdt rá és beleharapott az aranytömegbe, hogy ott maradt rajta a fogainak nyoma.
Az éj eltakarta a vidéket.
De az éjszakának nem volt álma.
Erdők, mezők útjain menekülő csoportok hemzsegtek. Azok mind a mehádiai útra igyekeztek eljutni. Orsova volt a végvár. A kapu, mely a hazából kivezet.
Ennek a kapunak a kulcsa egy szűk hegyszoros: Mehadia-kulcs a neve.
Természetalkotta sziklafolyosó, mely lejtősen vezet fölfelé, se kitérni róla, se megkerülni azt semerre nem lehet.
Ha valaki a lejtő magaslatán felállít egyetlen egy ágyut, azzal az egész folyosót végigseperheti.
Az az egyetlen ágyu ott van. Az utolsó ágyu, mely a döntő ütközetből fennmaradt.
Védelmére alig van több száz embernél. De azok el vannak szánva itt meghalni. Mindeniknek van tíz fegyvere. Azok oda vannak támogatva sorba a sziklafalhoz, megtöltve.