Jól mondta azt Walter Leo, hogy a halottak boszút tudnak állani azokon, a kiket szerettek.
Áldorfai csak a házassága után vette észre, hogy valamit nem kapott meg a feleségével: a lelkét.
Övé volt a szép test, oly valóságosan az övé, mintha cserkesz apától vette volna stambuli bazárban, a kinek derekán az övét csak a vőlegény kése metszi keresztül, hanem a lélek épen úgy nem járt együtt vele, mint annál.
A helyett annak a másiknak a lelke, ki az Isis-lugas alatt nyugszik, járt el mindennap haza s ott ült az új nő és a férj között.
Áldorfai imádta nejét, de kénytelen volt minden lépten-nyomon visszaemlékezni az elvesztettre, s összehasonlítást tenni a mult és a jelen között.
És pedig Hanna igyekezett tökéletes feleség lenni, csakhogy nem értett hozzá. Ezt nem tanítják az apáczáknál.
Hűsége férjéhez látványszerű volt, a tüntetésig ment idegen férfiak irányában. Serena nem úgy tett. Ő elfogadta a tréfát, enyelgést, a mulatságot, úgy, a hogy adva volt, s Inczének soha egy gondolatja sem volt, hogy rá féltékeny legyen, hosszú távollét alatt sem. Más tudománya volt annak szerelmét bebizonyítani!
Hanna takarékos is volt, csakhogy azt a zsugoriságig vitte s kizárt minden vendégszeretetet. Férjét szoktatta ahhoz a vékony tartáshoz, a hogy a cseh beamterek élnek otthon. Inczének aztán ilyenkor elüzhetlenül ott ült a jobbján az a «másik», a ki még a bujdosások idejében is vendégsereget gyűjtött maga körül s férje kedvéért megvendégelte a menekülteket szépasszony-főztével, és az neki semmibe sem került. Hanna is megteszi azt sokszor, hogy megtudva, mi férjének kedvencz étele, maga kimegy a konyhára, hogy őt azzal meglepje. De milyen nagy dologba kerül az neki! Serena egyetlen főzőedényben el tudott készíteni egész ebédet, ha megszorult; mikor Hanna főz valamit, estig nem győzi a cseléd elmosogatni utána a sok bekevert edényt. Aztán elvégre sem úgy üt az ki, a hogy kellene. Az ember csak megköszöni, kezet csókol érte, magasztalja is, hogy milyen jó, de csak nem úgy van az!
Hanna is egész nap dolgozik, tesz-vesz, mint egy cseléd, kifárasztja magát, aztán oda van. Semmi sem esik keze ügyére. Ha kávét főz, a szesz lángjával leégeti hunczutkáit, ha theát főz, leforrázza a vizzel a kezét, ha hozzá fog egy öltönyt magának megvarrni, azon egész nap szab, krétáz, öltöget, de az napról-napra messzebb esik az elkészüléstől, mintsem közelednék hozzá, s aztán este kimerült, kifáradt, mindennap érezteti férjével nem azt, hogy ő grófnő, hanem azt, hogy szolgáló. (Úgy-e te «Hajdani», mikor vége volt, hosszú nyári estével a nehéz kerti munkának, dalolva jöttél be a házba, s nem várhattál, a míg gyomlálástól szennyes kezeid megmosod, odahíttad kedvesedet, hogy csókolja meg addig is énekes ajkaidat s aztán egy percz mulva már olyan tiszta és fehér volt az a két dolgos kéz, mint a patyolat, akkor odatartottad neki, hogy csókolja meg sorba mind az öt ujját, s jókedved hangja életet költött a házban. Még gondod volt a férjnek az esteli pipát is sajátkezüleg megtölteni s parazsat tenni rá a tűzhelyről!…)
Inczének még ez utóbbit is nélkülözni kell; Hanna főfájást kap a füsttől. Csak az országházban gyujthat rá a folyosón; de azért is orrt fintorítanak, ha otthon megérzik a kabátján ennek az «alkotmányos húsfüstölő intézetnek» a zamatja.
Incze egészen otthonülő emberré vált. Kedvencz mulatságával, a vadászattal fel kellett hagynia: Hanna nem türi a vadászkutyákat. Semmi állatot sem szeret. Még egy madara sincsen. Az állatkedvelés pórias szenvedély, ha a versenylónál s a kopófalkánál alább száll. A kutyával megosztani falatját haszontalan kiadás, s az állat után tisztogatni, fölösleges fáradság. Hannának semmiben sem telik öröme. Egész élete egy folytonos önfeláldozás.
Incze is egész nap otthon ül. Könyvárusok számára dolgozik. Régi jegyzetekből új útleirásokat készít, ivét tizenöt forintjával. Folyvást dolgozni kell. A fáért, a cselédért, a szabóért, a butorokért, az adóért, a casinói, klubbi tagságért.
S a férj, a ki egész nap dolgozik, elfelejt felesége iránt figyelmes lenni. Minden gondolatját az üres papiros foglalja el.
Aztán néha egy-egy országgyülési beszédre is kell készülni. Incze az ellenzék padjain ül. Ülnek ott elegen, a kik egész három esztendőn át egy árva szóval sem czáfolják meg, hogy nincsenek a Karthausi barátok szerzetébe fogadkozva, s csak a szokásos «igen» és «nem» memento mori hangzatával adnak koronkint életjelt magukról; mégis igen derék emberek. De Áldorfai – gyanusított ember! Neki hébe-hóba fel-fel kell támadni, s megragadni az alkalmat, hogy egy szónoklattal bebizonyítsa eddigi elveinek törhetlenségét. Az ilyen beszédre aztán készülni kell. S a beszédére készülő államférfiu kellemetlen étkező társ az asztalnál. Jó szerencse, ha az asszony elég tapintattal bir, kitalálni az indokot s mosolyogva jegyezni meg: «te most ugy-e bár azt gondolod, hogy a miniszterrel beszélsz!»
Walter Leoék többször meglátogatták Budapesten Áldorfaiékat.
Panaszkodásról szó sincs. Arra Hanna nagyon büszke. De beszél hangosan a tüntetőleg kimutatott egyszerűség, visszavonultság, szigorú életmód.
Helene aztán otthon majd megöli a férjét, hogy segítsen rokona szorult állapotán. Ő azt hiszi, hogy az olyan könnyen megy.
E közben a politikai válság egészen élessé vált.
Az osztrák-porosz háboru sajátszerű megvilágítást adott a belállapotoknak. Kiegyezkedésről beszélt minden ember, vagy egy vagy más módon. A magyar országgyülésen nagy összemérkőzésre készültek a pártok. Incze még mindig az ellenzékhez tartozott; nem is lehetett a hajdani honvéd ezredesről egyebet föltenni.
Ebben az időben tehát drágák voltak a szavazatok.
Egy monarchia sorsa, ujjáalakulása vagy szétomlása függött minden névszerinti szavazástól.
Ezekben a napokban a szokottnál is többet időzött Walter Leo Budapesten. Csaknem mindennapos volt azalatt sógoránál.
Politikáról a világért sem beszélt volna vele. Ismerte elvhűségét.
Hanem egy napon, mikor már megvolt a magyar felelős ministerium, azzal a hirrel lepte meg Inczét, félre hiva őt dolgozó szobájába, hogy igen fontos «nemzetgazdászati» eseményt akar közölni vele.
Ez neutralis tér.
Egy consortium van alakulóban, mely az X és Y közötti vasut kiépítését Magyarországon szemelte ki feladatául s ezen consortium óhajtaná, hogy Incze is lépjen be engedménybirtokosai sorába.
– De hisz én semmit sem értek a vasutépítéshez, monda Incze.
– Az a mérnökök dolga, nyugtatá őt meg Leo.
– A pénzszerzéshez még kevesebbet.
– Az pedig a bankárok dolga.
– Hát az én dolgom micsoda? kérdé akkor Áldorfai.
– Hazafiui buzgalmaddal előmozdítani a terv kivitelét, mely hazád egy részének a kivánt jóllét fokára emelkedést megkönnyítendi.
A czél magában véve nem lehetett gyanus.
– De a kivitel mégis anyagi koczkáztatással jár.
– Ha én ott vagyok, akkor bizonyos lehetsz róla, hogy nem koczkáztatsz semmit. Ellenben rád nézve az a biztató előny származik belőle, hogy ha te befolyásod által az engedményt megnyerni segítesz, a társulat téged megválaszt igazgató-tanácsosának s az ilyen hivatal, mint tudod, hetenkint egy napi munka mellett, évenkint öt-hatezer forintnyi tiszteletdijt szokott eredményezni.
Ez nagy hang volt Incze előtt.
Évenkint öt-hatezer forint, becsületes úton keresve! Ez épen helyreütné azt a különbséget, a mi a képzelem és valóság: – egy osztrák nyugdijas tábornok s egy amerikai elbocsátott generális között létezik.
– S kik lennének az engedménykérők? kérdezé Leotól.
– Magam volnék az egyik, a másik úri magad, a harmadik pedig gróf Bauernhass Siegebert.
– Ejnye, de furcsa név.
– Ne bajlódjál te a névvel. Előkelő nagybirtokos Csehországban, és tekintélyes nagy úr. Nekem régi jó ismerősöm. Mihelyt beállsz a consortiumunkba, megismertetlek vele. Igen józan nemzetgazdászt fogsz benne megismerni. Tehát kezet rá.
Incze nem tétovázott kezét adni Leonak, ki azután e tárgyat befejezettnek nyilvánítá.
Pár nap mulva Leo tudatá Inczével, hogy az egész vállalat a legsimább úton van: semmi akadály sincs előtte. Kicsinált dolog, hogy Inczét a társulat az igazgató-tanácsosok sorába fel fogja venni.
Minthogy ez már egészen bizonyos volt, Incze nem is tartózkodott azt nejével közölni. Elmondá Hannának, hogy ő most egy olyan állomást fog elnyerni, mely öt-hatezer forint évi jövedelmet biztosít számára s ennek elnyertével ő is képes leend nejének az óhajtott kényelmes és gondtalan életet megszerezni.
E felfedezés jutalma volt Inczére nézve egy egész boldog és semmi incidens által meg nem zavart, nyugodalmas nap. Hanna oly gyöngéd volt, hogy legelső föltételül ezt köté ki:
– Akkor legalább te sem fogsz egész nap az iróasztalod mellett ülni, hanem néha majd az enyim is leszesz.
Az ügy sietve haladt, Walter Leo nem hagyta azt pihenni.
Egy hét mulva már meghivták Inczét a consortium alakító ülésébe. Ez itt Budapesten ment végbe, minthogy a magyar kormány tanácsosának is részt kellett benne venni.
Voltak jelen a tanácskozáson öten, a kiknek a neveit mind elfelejtette Incze, a mint Leo elmondta azokat neki, csupán az az egy különös név: Bauernhass Siegebert, ragadt meg figyelmében; annak a viselőjét meg is nézte nagyon.
Magas, délczeg fiatal férfi volt; középen elválasztott szőke hajjal, mely rendetlen tincsekben hullott vissza homlokára. Szőke favorija, cotelettjei finomul gondozva; arczán előkelő nyugalom s ha vannak szemek, a melyek beszélnek, úgy ennek a szemei azok voltak, a melyek hallgatnak. A mi legfeltünőbb volt rajta, az, hogy svéd keztyüit az egész értekezlet alatt a kezein tartotta. Mikor Leo bemutatta őket egymásnak, Inczének is keztyüs kezet nyujtott szorításra, keztyüs kézzel számított, keztyüs kézzel irta alá a nevét.
Mikor készen volt az engedményokmány, a jelenlévő tagok szerencsét kivántak egymásnak a vállalathoz és egymáshoz s ismét kezet szorítottak, a viszontlátásig.
(Ez lesz tehát az én «consors»-om, mondá magában Incze, nagyon emlékébe edzve azt az alakot, melynek hajfürtei, mint a szomorúfűz ága, hullanak szemei elé.)
Különösnek találta, hogy ez a szó: «consors», azt is jelenti, hogy «feleség».
Hazatérett sietett elmondani annak a másik consorsnak, hogy az említett ügy már annyira rendben van, hogy annak a rovására megbizhatja Hannát, nagyobb szállást keresni s azt tetszése szerint bebutoroztatni.
Hanna azt felelte rá, hogy majd ráérünk, ha egészen kezünkben lesz.
Incze aztán nagyobb elhitel végett elmondá neki az egész alakító ülés lefolyását: kik voltak jelen? s nem titkolta el a fölötti megbotránkozását, hogy Bauernhass gróf az egész gyülés alatt le nem húzta a kezéről a keztyüt; neki is keztyüsen nyujtotta a kezét parolázásra, a mi tisztességes emberre nézve gyönge megbántás.
Hanna mentőleg szólalt fel.
– Ez nem gőg, csak megszokás. Némely úri háznál ép oly kevéssé jelennek meg az összetartozók keztyü nélkül a kezükön, mint czipő nélkül a lábukon, keztyüben ebédelnek, sőt keztyüben hálnak is.
Incze nem akarta felhasználatlanul hagyni e téren szerzett tapasztalatait.
– Hiszen nekem is volt szerencsém egy időben mindennap herczegekkel együtt ebédelni, mondá kérkedőleg; a krimi háboru alatt, még pedig angolokkal; de azok, mondhatom, hogy puszta kézzel nyultak a bográcsba velem együtt. Pedig úgy hiszem, az angol aristocratia is megközelíti büszkeségre a csehet.
– Azt, a mi hadjárat alatt történik, ne vegye ön a rendes élet zsinórmértékének. Háboruban az is megeshetik, hogy az ember dobszónál esküvőt tart, a mi más időben nem járná meg.
Hannának bizonyosan nem más eszmejárás hozta ezt az ötletet, mint hogy épen aznap adták a német szinházban ezt a víg operát: «az ezred leánya, vagy a házasság dobszónál»; de Inczét nagyon fájó részén találta ez a szó. Azt hitte, hogy az ő első házasságára czélzott az.
Nagyon elkomorult rá s menekült dolgozó-szobájába.
Ott azután elgondolkozott rajta s átlátta, hogy ő a hibás, ő kezdett élczelni a cseh aristocratiára, holott annak egyik legbüszkébb tagja választotta őt férjül s az nem szégyel most az ő házánál oly munkát végezni, mintha egy pipereárus bolt hölgyei közül választotta volna őt ki. Rávette magát, hogy visszamenjen hozzá és kiengesztelje őt.
Hanna csakugyan ott ült megint annál a szerencsétlen ruhánál, melyen mindennap szab, varr és fejt; s mely makacsul felfogadta, hogy soha el nem készül. Varrt és látszott a szemein, hogy fejfájásban szenved.
Hjaj, de könnyű ám kiengesztelni egy asszonyt, a ki haragszik, a ki pöröl, a ki sír, a ki dúl-ful, ront-bont, körmöl és pofoz; de hogyan kiengesztelni egy nőt, a ki hallgat, a ki egykedvű arczot csinál, a ki még csak egy arczvonással sem árulja el, hogy mi baja van?
Incze mégis addig könyörgött neki, míg kiimádkozta a kezéből azt a Penelope-szoknyát.
Akkor aztán Hanna nekiállt kávét pörkölni a borszeszgépen. Az is jó a fejfájás ellen.
Incze aztán, hogy kedveskedjék, hogy hátra ne maradjon, vagy talán hogy tréfás fordulatot adjon a feszült helyzetnek, a maga részéről elővette a kávémalmot s elkezdte a Hanna által pörköltet megőrölni.
Hiszen annyiszor tette ő ezt Serenával.
De már erre kitört Hannából a harag. Összecsikorgatta gyönyörű gyöngysor fogait s megrázta a fejét, s a két öklét megreszkettetve, riadt rá a gonosztevőre.
– Takarodjék ön! Hisz mind elrontja a kávédarálót, ha forrón őröli meg benne a kávét! Ennyit sem tud? pedig az egész világot bejárta, s még országos képviselő akar lenni!
Incze aztán menekült is a casinoba.
«Országos képviselőnek lenni!» Lehet is az, mikor otthon az ember magamagát sem meri képviselni! Aztán most készüljön az ember, ilyen feleségtől megpuhított kedély mellett, a fulminans philippicára a kormány ellen! Nem is készült ám!
A casinóban összetalálkozott Walter Leoval. A bankár arról az örvendetes eseményről tudósítá, hogy a ministertanácsban kedvezően intéztetett el az engedélyokmány.
– Hanem már most egyet mondok, kedves barátom. Azt egészen természetesnek fogod találni, hogy mikor te a consorsaiddal együtt a jelen kormánytól engedélyt kérsz egy állami kamatbiztosítás mellett épülendő vasutra, ugyanakkor nagyon furcsán zavarná meg a nótát, ha te egy füst alatt egy kegyetlen philippicát tartanál a kormány ellen a budgetvita alkalmával s ellene szavaznál annak a költségvetésnek, melyben a saját vasutad is benne szerepel.
Ezt bizony Incze maga is furcsának találta.
– Jó! Majd mikor rám kerül a beszéd sora, este kimegyek mezítláb a hóra, reggelre berekedek s másnap tanum rá az egész világ, hogy nem szónokolhatok.
Ennyire már elment.
Walter Leo és Bauernhass gróf ott maradtak Budapesten addig, míg engedélyokmányukat ki tudják ásni a ministeriumtól, a mi nem megy minden artézi kútfúrás nélkül.
Ez idő alatt Leo többször meglátogatta Áldorfaiékat, de Bauernhass sohasem.
Leo annyit megtudott a társalgásból, hogy Hanna sehova sem jár, még szinházban sem volt, Budapest mulatóhelyeit épen nem ismeri. Az mind sok költségbe kerül s Incze sem ér rá, mert az reggeltől estig dolgozik.
Leo erre azt a megjegyzést tette magában, hogy a mely családnak mintegy négyezer forint jövedelem mellett ártatlan mulatságokra nem telik, ott vagy a férj rossz számító, vagy a nő rossz gazdasszony. Azonban Budapest drága város. Itt a lélekzetvétel is pénzbe kerül. Ez is igaz.
Egy napon ismét, mikor a budgetvita egész forrójában állott, ezzel a közleménynyel lepte meg Walter Leo Áldorfai Inczét:
– Kedves sógorom. Kutya van a kertben! Az engedélyokmány már minden hivatalszobán szerencsésen keresztülvitorlázott nevezetes havariák nélkül; hanem tegnap elővett bennünket a ministeri biztos s egész nyiltsággal kimondá, hogy vasutunk létrejötte nagyon kivánatos és nemzetgazdászati szempontból igen üdvösséges, kivülünk más nem is kapja azt meg; hanem, hogy a kormány igen szálkás falatnak találja azt, hogy a consortiumunkban egy forradalmár hadvezér is találtatik, a kiről mai napig is azt hiszi (akár alaposan, akár alaptalanul) az egész világ, hogy ő lesz hivatva egy mindent felforgató mozgalom élére állani. Hogy az által, ha ezt figyelembe nem veszi a kormány, maga is könnyen hamis helyzetbe jöhet. Azért tanácsolja, hogy téged hagyjunk ki a consortiumból egyszerűen. Erre azonban kapott egy olyan választ, a mit hiszem, hogy nem tesz ki az ablakába, még pedig nem is tőlem, hanem Bauernhasstól. A gróf sarkára állt s azt mondta: «a kivel én egyszer consortiumba léptem, ahhoz én hozzá vagyok nőve, mint a siami ikerpár, Chung a Tunghoz, s azt én magamról levágatni nem engedem. Ha tetszünk együtt, tessünk; ha egy nem tetszik közülünk, ne tessünk.»
Inczének ezzel a szóval nagyon ki lettek húzva a méregfogai. Az az ellenszenves alak; az a patchouliszagú aristocrata igazi nemes ember módra viselte magát az ő irányában. Ő bizony, hasonló helyzetben aligha ki nem dobta volna a hajóból azt a kellemetlen utitárst – amugy parasztosan.
Incze úgy megszorította erre a közleményre, elismerése jeléül, Leo kezét, hogy az egymásba tapadt ujjait rázogatva monda:
– No ennek felét Bauernhassnak adom, mert nekem sok.
– Mit tegyünk most? Kérdezé Incze.
– Én bizony tudnám, hogy mit kellene tenni? Hanem az egyenesen a te feladatod. Abból a forradalmi vezérkedésből, tudjuk mi jól, hogy semmi sincs. Te magad tudod legjobban, a ki szinről-szinre ismered a viszonyokat odakinn úgy, mint idebenn. Minek hát játszani nagy jelszavakkal? A te nyilvános jellemednek legkisebb kárára sem lenne, ha te a most folyó budgetvita alkalmával egy őszinte loyalis beszédben nyilvánvalóvá tennéd, hogy neked ez irányban semmi titkos törekvéseid nincsenek. Ez a mi egész helyzetünket megkorrigálná. Gondolkozzál rajta, a mit mondtam.
Incze nagyon is elgondolkozott azon.
Tehát már most nemcsak azt kivánják tőle, hogy hallgasson; hanem azt is, hogy beszéljen!
Mit beszéljen?
Rontson le olyan illusiókat, a mik még nem csak sok embernek boldog álmait képezik, de a mik a közjellemet, mint abroncsok tartják össze?
Mit tegyen most?
Hej, ha az a felejthetlen nő most itt volna oldala mellett, az majd kitalálná a mentő gondolatot a kétség közepett! Megmondaná: «tedd» vagy «ne tedd!» «Ha az, a mit el akarsz mondani, meggyőződésed, mondd el!» «De ne mondd el olyankor, mikor jutalmat kinálnak érte; mondd el ingyen és ha megvernek is érte.» «Ha pedig nem meggyőződésed az, s nem szükséges, hogy mondva legyen, el ne mondd, ha a világot igérik is érte!
Nincs, a ki vele így beszéljen!
Hiszen itt van az új nő. De ez nem arra született, hogy férje gondolatait kitalálja. A férjnek kell az ő gondolatait találgatni mindig s azokat mélyen el tudja rejtegetni előle.
Incze elmondá Hannának a Leo által közlötteket, s várta, hogy mit felel rá a nő?
Ez pedig egész okos megnyugvással felelé, a varró selymet elszakítva fogaival (a miért Incze mindig zsémbelt: mikor ott az olló).
– Lássa, milyen jó volt, hogy nem indultam el mindjárt nagy szállást keresni s butorokat megrendelni.
Az igaz, hogy nagy baj volt Inczére nézve, minek mondta el előre Hannának azt a kilátásba helyezett nagy jövedelmet. Most hogyan vegye ezt tőle vissza?
Hanna hideg vérrel húzta a tűbe a selymet, mintha az a tűfok szűk nyilása volna gondolatainak egyedüli átjárója. Hajh, Incze maga is szeretett volna ezen a tűfokon keresztülbújni! Addig nem lehetett a beszédet folytatni, a míg a selyem bele nem talál a tűbe. Megvan, hála az égnek!
Most aztán Incze folytathatá.
– Óh még ezzel nem esett ki a világ feneke. Az ügy nincs elveszve. Társaim szilárdul állanak mellettem s nem tágítanak a kormány előtt. Kedvesem, mit szólsz hozzá? Én szeretném ezeket a társaimat, Leot és Bauernhass grófot holnapra egy kis barátságos estélyre elhíni hozzánk.
Hanna felsziszszent! A tű megszúrta az ujját.
Incze hitvesi részvéttel kapott a sebzett kéz után, hogy a kitóduló vért ajkával felszivja, hanem Hanna ökölre szorította kezét s nem engedte azt neki.
– Hová gondolsz? Hát fogadhatunk el mi ezen a mi szállásunkon elegantiához szokott vendégeket? Hivhatom én ide a jockey-klubot hozzám estélyre, mikor egy épfülű theacsészét nem tudok eléjük föltenni? Bizhatom én magamat erre az ostoba szakácsnémra? Kérlek igen nagyon, ne hijj én hozzám vendéget!
Incze nagyot sóhajtott s abbahagyta a dolgot.
Alantabb hangon kezdé aztán s elmondá Hannának, hogy mindezen lehetne még fordítani egyetlen egy szónoklati diversionak az árán. Rászánja-e arra az áldozatra magát? Mert ez áldozat!
Hanna ruhafodrot ránczolt. Mikor a tizenöt milliomodik ránczba ölté a tűt, akkor annyit mondott:
– Kedvesem, tedd, a mit jónak látsz. Én, látod, hogy így is meg vagyok sorsommal elégedve.
De a hang, a kifejezés megczáfolta a szókat.
Incze dolgozó szobájába vonult vissza.
Nagy gond volt az, hogy mit tegyen most?
Hiszen semmi, egy fillér árú apostasia sem kell hozzá, hogy elmondja magáról, hogy ő nem az, a minek őtet a népszerűsége hireszteli. Eszében sincsen forradalmi tervekkel szaporítani a patience-játékok nemeit; s ha egyszer elmondja magáról: «én nem vagyok az, a minek gondoltok, én békés hazafi vagyok!» hát csak azt fogja vele beismerni, a mit rágalmazói úgy is régen beszélnek róla, mint emberszólást. Azokat, a kik pártfelei, barátainak úgy sem nevezheti már, elszakadhat tőlük akármikor minden szívfájdalom nélkül. Nem is ő lesz az első, a ki ezt teszi. Az országház termének egyik oldaláról a másikra átmenni nagyon könnyü, nem folyik közben a Duna, nem fullad bele az ember.
Csak egy göröngy van, a min felfordul az okoskodások szekere, s kidönti a földre minden sophismáit: az, hogy ennek a lépésnek ára van!
Az ember felbuzdul egy beszédre nem azért, mert a közügy, a haza iránti szeretet túlömlése kényszeríti érzelmeit, hanem azért, mert magának akar valamit szerezni!
Hiszen nem hivatal az a valami. Nem függ kormányi kinevezéstől. Nem is tudja azt meg minden ember. Hiszen ezer közül kilenczszázkilenczven nem tudja azt még, hogy micsoda jószág az a «præsentzmark»? De elég, ha tudja ő maga, hogy mikor buzgott, ezért buzgott!
Pedig ezt már most csaknem kötelessége megtenni. Egyik nemeskedés a másikat költi fel. Bauernhass gróftól nemeskedés volt az, hogy consorsát nem engedte a kormányi ráhorkantásra kitörültetni az engedélyokmányból, ez most corollariumképen vonja maga után, hogy e consors se kövessen el valami olyan parasztkodást, a mi a másik két társat buktatja el.
De ki is ez a Bauernhass gróf, hogy ez így egyszerre csak belecseppen az égből az ő élete történetébe? Hogy nem hallotta ő ezt a nevet soha Walterék házánál? se magát az alakot nem látta a bankár estélyein, a hol pedig minden cseh nevezetesség együtt szokott lenni? Pedig Walternek igen szoros összeköttetésben kell vele állni, miután ily vállalathoz épen őt szemelte ki. Föltette magában, hogy legközelebb meg fogja Hannától kérdezni, hogy nem tud-e valamit erről a Bauernhass grófról? Arról a válaszról pedig előre bizonyos lehet, a mit Hannától fog kapni: «kedvesem, önnek a consorsa, önnek csak jobban kell őt ismerni!»
Bizonyos, hogy eddig is le van már neki kötelezve. Ha most épfülű theás findzsái volnának, egy barátságos estélylyel leróhatná ezt a foglalóba kapott barátságot; de mert nincsenek s egész Pesten nem is kaphatók, s ha kaphatók, egy millióba kerülnek, annálfogva most kénytelen hála fejében egy beszéden törni a fejét, a mihez nem talál se thémát, se expositiót.
E nagy tusakodás közben eszébe jut ahhoz a kis medaillonhoz fordulni, melyben két szép női arcz egymás felé fordulva, hallgat: (vagy talán beszélnek is egymással?)
Ez a régi még most is kisegíti őt a bajból. A mint ez arczot nézi, lelke visszatévedez a multra, vissza, vissza egész odáig, a hol a honvéd…
Megvan!
– A honvéd. Ez a mentő jelszó.
Jobb szelleme szánta őt meg a szorongattatásban, az sugalta ezt neki.
– Ha meg vagy hasonlva önmagaddal, szakitsd kétfelé magadat: válaszd külön a honvédet a pártembertől. Az új nemzeti kormány új honvédsereget akar felállítani. Foglald el ezt az álláspontot. Innen mondhatsz a kormány védelmére egy fényes beszédet s még sem tagadod meg multadat.
Ebben az ötletben megtalálta menekülését Áldorfai.
Mikor rákerült a szónoklat sora a nagy parlamenti harczjátékban, tartott egy fényes beszédet, melyben remekül voltak egyesítve a trón iránti hűség contestatiói a haza iránti lángoló áldozatkészséggel.
Eddigi padtársai ugyan azt mondták rá, hogy biz ez átnyergelés volt; de igen szépen ment végbe, s nem kevésbbé szorítottak vele kezet e szónoklat után, mint a miniszterek.
Walter Leo az idegenek karzatáról hallgatta e beszédet s mikor vége volt, lejött gratulálni Inczének a buffetbe.
– Ezt jól adtad! Et capram, et caules. Tout est gagné, même l’honneur!
Másnap kezében volt a consortiumnak az engedélyokmány, s Inczének azonnal fel kellett mennie Bécsbe az alakító ülésben részt venni. Ott meg is választották, mint előre tudva volt, igazgatótanácsosnak. Mikor Leo kezébe adta a legelső «jelenléti bárczát,» figyelmezteté rá, hogy ezt eltegye, mert az esztendő végén kétszáz forintot fog érni. S ilyet minden héten kap egyet.
Incze eldugta azt a tárczája fenekére és nem dicsekedett vele senkinek. Azt hitte még, hogy ha az ember ilyen nagy pénzt kap olyan csekély fáradságért, azt maga előtt is szégyenleni kell. Szegény! új ember volt ezen a téren.
Egy pár hónapig azután rendesen feljárt hetenkint Bécsbe, s ott összejött Walter Leoval az igazgatótanácsban. Bauernhass grófot soha sem látta többet, az nem kivánt az igazgatótanácsba bejutni: részvényei szerinti szavazatát Walter Leora ruházta. Neki nem kellett ez az üzlet. Hát mi kellett neki benne?
A harmadik hónapban így szólt Inczéhez Walter Leo:
– Nos kedves sógor, vállalatunk kitünően sikerült. A pénzpiaczokon tomboló jó kedvvel fogadták papirjainkat. Az üzletet befejeztük. Mi egy kerek milliót nyertünk rajta. Ebből alapítási költségekre lemegy százezer forint, a maradékot három felé osztva, te rád jut belőle háromszázezer forint.
– Te csak tréfálsz?
– Annyira nem tréfálok, hogy itt van számodra az utalvány. Az összeget minden órán felveheted a bankból: ha ott hagyod, csak három perczent kamatot kapsz érte.
– De ne ejts kétségbe, hát miért kapjak én háromszázezer forintot?
– Hát azért, a miért én, meg Bauernhass; mert mi voltunk az engedélyesek.
– De hát kitől raboltuk mi ezt az egy millió forintot?
– Kedves barátom! szólt Walter Leo komolyan: én meg vagyok győződve róla, hogy te, mint országos képviselő, ki a parlamentben vasuti politikát s pénzügyi terveket megbirálni vagy hivatva, ezt a két szaktudományt tökéletesen érted.
Nem értette biz azt Incze se tökéletesen, se tökéletlenül; de az irónia oly vértezett alakban lépett eléje, hogy lehetetlen volt rá mást mondania, mint azt, hogy «értem.»
– No ha érted: hát akkor tudod azt, hogy a mit az ember vállalatokon nyer, az nem rablás, csak szerencsés felhasználása a kedvező helyzetnek. A közönség is jó vásárt tett, mert a pénzét jól és biztosan helyezte el; hát csak tedd el te nyugodt lélekkel a rád eső nyereményt s ne népesítsd meg az álmaidat kirablott népek és országok kisérteteivel.
– De én mégis azt hiszem, hogy ezt a hirtelen nyert egy milliót valaha valaki még is fel fogja panaszolni.
– Akkor essék rám az átok súlya! Te annyit tudsz a dologról:… no a mennyit szokott egy országos képviselő tudni a financzoperatumok és vasutentreprisek dolgáról. Azoknak pedig már Krisztus is megbocsátott a keresztfáról.
– Csak nem azzal a szóval, hogy «nem tudják, mit cselekesznek!?»
– Hanem egyet mondok neked, azaz, hogy hármat. Már most van háromszázezer forintod. Szép gömbölyű összeg. Már most csak arra kérlek: először is ne kezdj el belőle palotát építeni, másodszor ne végy rajta hatszázezer forintos uradalmat, és harmadszor, ne valld meg a feleségednek az egész összeget: mondj neki csak százezret.
– Miért? kérdé Áldorfai megbotránkozva.
– Hát, tudod, csak úgy tanácsképen mondtam.
Áldorfai Incze nagy félelmek közt mert haza jönni Budapestre. Azon töprengett, hogy ha megtudják felőle, hogy ő egy vasuti vállalaton egy tollvonás árán olyan roppant nagy pénzösszeget nyert, akkor őtet talán többet el sem fogadják semmi czivilizált társaságban s jó szerencse lesz, ha a saját felesége is ki nem kergeti a házból, azzal a napszámmunka nélkül szerzett pénzzel. Valami gyönge reménység biztatta, hogy talán nem tudják meg olyan hamar.
Nagyon csalatkozott. Elébb megtudták azt, mint ő haza érkezett volna.
Hanem abban is csalatkozott ám, hogy őt e miatt a társaságból ki fogják rekeszteni. Au contraire! Most lett csak igazán bevéve minden társaságba. A míg az ilyen emigrált, meg újra immigrált bús hazafi a «szegény ördög» hirében áll, az emberek úgy fáznak, mikor látják (még a jó barátai is); mind azt hiszik róla, hogy ez keres valakit, a kitől valamit kérjen s csak rá kell nézni, hogy az embert megfogja s azt mondja, te vagy az, a kinek engem ki kell húzni a vízből! Hanem a mint egyszer híre futamodik, hogy a bús hazafi nagy pénzhez jutott, minden jég felolvad előtte; elismerik, hogy most már derék, társaságba való ember, a ki nem nyugtalanítja a vele érintkezőket. Még a hazafiui híre is egyszerre két akkorára nő. Alig győzi a küldöttségeket elfogadni, a mik karhatalommal viszik elnöknek mindenféle alapon alakuló társulatokhoz. A czimborákból tisztelők válnak s az ellenségekből legfeljebb irigyek.
Hát még a feleség otthon. Annak sincs eszébe válópert indítani e miatt. Ellenkezőleg, azon örvendetes változás áll be a családi életben, hogy a míg az új bevásárlások tartanak, a nő kedélye folytonos villanyosságban van tartva. Követeli, hogy férje együtt menjen vele a boltokba kelméket, szőnyegeket, bútorokat válogatni. Dicsekszik, pompázik a férjével. Mutogatja őt a világnak. Akarja, hogy lássák az utczán, hogy ők új házasok s most élik a mézes heteiket. (Pedig már régen elmúlt annak egy éve).
És aztán, a mint olyan háztartást kezdenek vinni, melyet nem kell többé látogatók elől zárva tartani, egyszerre megnyílnak előttük a társadalmi körök. Jótékony női egyletek felhívják Hannát a belépésre s megteszik választmányi tagnak, az aristocratia magas urhölgyei keresik barátságát s azoknak körében Hanna grófnő, mint bennszülött találja fel egyszerre magát. Eljár estélyeikre és viszonozza azokat. Tud úrnő lenni. Elemében érzi magát. Szépségével hódolatot, erényeivel tiszteletet költ maga iránt.
Ezzel a kedélye is átváltozik; nem oly rideg, szenvnélküli lény többé! Incze rájön arra a tudatra, hogy az az elébbeni állapot boldogság volt ugyan, de szomorú boldogság; míg ez a mostani: szerencsétlenség ugyan, de vidám szerencsétlenség.
Most már a férj is, a nő is a közügyeké. A férjnek egész nap ülései vannak, s a feleségnek néha még este is. A haza, az egyház, az iskola, a szenvedő emberiség, a közmunka és nő-ipar, a kisdedek sorsa, élénken igénybe veszik tehetségeiket. Néha egész nap sem látják egymást; annál édesebb aztán a viszontlátás, s van tárgy, a miről beszélni lehet.
Az előkelő világ tánczestélyeire együtt járnak s mindenki összeillő szép párnak tartja őket egymás mellett.
Csak az a kár, hogy Incze igen komor. S azt tudja ő maga is. Érzi, hogy nem bir azzal a hajlékonysággal, azzal a simasággal, és különösen azzal a gyorsan tenni kész figyelemmel, a mi az előkelő társaság férfiait megkülönbözteti. Leginkább bámulja pedig a férfiakban azt az öntudatos modort, a mivel hölgyekkel bánni tudnak. Tudnak fényleni a nélkül, hogy melegednének.
Ehhez ő nem ért; ő udvarolni csak annak tud, a kibe szerelmes: azt azután eltitkolni nem is tudja.
Egy fényes tánczestélyen, melyet a Budapesten lakó aristocraták egyike tartott saját palotájában, Incze ismét összetalálkozott Bauernhass Siegebert gróffal. Őszi lóversenyek ideje volt: arra jött le Budapestre.
Az ifjú lovag ezuttal nem volt úgy állig begombolva, miként az első összejövetelük alkalmával: most természetesen tánczvigalomhoz levén öltözve. Haja most is előre csüngött a homlokára, mintha gondolatai volnának, a miket gyászol.
Mikor Siegebert gróf meglátta Inczét a szemközti ajtón belépni, félre hajtá homlokáról a kilátást rontó hajfürtőket, s ismerős mosolylyal közelített felé.
Igen, Siegebert gróf tudott mosolyogni.
Sőt egyebet is tanult. A míg Inczéhez jutott, addig lehuzta jobb kezéről a finom fehér jaquemar keztyüt, hogy mezítelen kezét nyujtsa neki szorításra. Pedig itt már a feszes illemszabály eléggé igazolja, ha az urak keztyüiket le nem húzzák s úgy szorítanak kezet.
Ez tüntetés volt.
És az egész modor, a melylyel a társalgást vezetni igyekezett, az mind annak az alapgondolatnak a kiszinezése volt, hogy «látod, én most nyájas akarok hozzád lenni; mert tudom azt a gyöngeségedet, hogy neked tetszik, ha valaki a szemedbe mosolyog, a kezedet megszorongatja, dolgaid felől tudakozódik, s ha valami bajodat kitudta, mond valamit, hogy mit használj ellene? Aztán karon fog, jó pajtásainak bemutogat; vidám adomákkal mulattat, s helyet csinál számodra a buffetben, s ha a tyúkszemére léptél, ő mondja, hogy «pardon.» Én tudok neked így is. Minthogy ez neked jobban tetszik.»
De hát honnan tudhatta azt meg Bauernhass Siegebert, hogy ő neki mi nem tetszett rajta az első találkozásukkor? Hogy ő azon a keztyüs kézzel való irkáláson, és kézszorításon megbotránkozott? Hisz ő ezt egyedül a feleségének mondta el, és kivüle embertől született lény nem hallotta azt soha.
Ki figyelmeztette arra Bauernhass grófot, hogy «te, máskor ha összejösz Áldorfaival, légy nyájas hozzá; mert ő a külsőségekben megbántást talál!» Ezt a gyöngéjét nem árulta ő el, csak Hanna előtt.
Ez a gondolata fel maradt jegyezve emlékében.
Azután, hogy megint kétfelé váltak, tovább is figyelemmel kisérte Siegebertet, hogy megtudja, vajjon ez a nyájas modor, a mivel irányában tüntetett, csakugyan egy egészen átváltozott kedélyállapot jelensége-e? S rájött, hogy nem az.
Bauernhass Siegebert, a mint a társaság más tagjaival jön össze, mindenki irányában ugyan azt a hideg távoltartó modort tartja meg, a mit ő első látásra megbántásnak vett: Siegebert a magával egyenranguakkal sem szivélyeskedik. Ez nála természet. Mikor a quadrillebe vegyül: úgy tünik fel, mintha azok a terra cotta caryatidák a karzaton kezdenének el tour des mainst csinálni, s mikor a rondeauban az ő feleségének, Hanna grófnőnek nyujtja egy pillanatra kezét, hogy egyet forduljon vele, rá sem tekint, mint nem tekintenek egymásra azok a szobrok, a miknek az agyagművész elmozdíthatlanul odaragasztotta a fejüket a nyakukhoz.
Tehát az a nyájaskodás egyenesen csak az ő kedvéért volt szinpadra hozva.
S ugyan mi szüksége volt arra Bauernhass Siegebert grófnak? Miért neki magát úgy viselni, mintha ő volna Inczének lekötelezettje? nem pedig ez tartoznék neki: a háromszázezer forintjával, a felesége szép toilettjével, ezzel az egész tánczteremmel, s a bennlevő celebritásokkal és ragyogó szépségekkel? Hisz ezt mind ő neki köszönheti, hogy felvette a hajójába s nem dobta ki belőle, mint Jónás prófétát, mikor a tenger megharagudott.
(«De hát már most mivel vagy te boldogabb ember, mint voltál akkor, mikor a káposztafejekről szedted a csigákat?» kérdé tőle a hazajáró emlékezet, s ismét úgy jött neki, mintha megújulna előtte a meleg álomkép, mely egykor úgy elandalitá lelkét, mikor még nem is látta azt; s érezné a tengerszél susogását a banaan-lombok között, s a leveleken átszürődő zöld fény melegét arczán, s hallgatná a zenekar finaléja helyett azt a távoli dalt a «sárga cserebogárról.»)
Ez az ő jó tündére, az emlékezet, ismét rávezette őt arra, a kit már-már elvesztett: saját magára. Közel volt hozzá, hogy nagyon eltévedjen. Az elvesztett alak ugyan már nem olyan makulátlan fényes, mint volt: a rozsda megfogta; de az még mindig «ærugo nobilis;» a corynthi ércz nemes szennye: a nagyravágyás rozsdája.
Egy gondolata támadt, mely így szólt:
– Megfordítva áll a viszony közöttünk. Nem én tartozom hálával az én két consorsomnak, hanem ők nekem. Mik voltak ők a magyar kormánynak? Hekuba! De én voltam valami! Én voltam az ár, a miért megkapták a vasuti engedélyt. Az én áttérésem volt az æquivalens, a mi az alkut kiegyenlítette. Már akkor, mikor harmadiknak felvettek a consortiumukba, számítottak arra, hogy velem fizetik ki a számlát. Úgy tettek, mint a kereskedő, a ki a malabári szigeten felszedi a kauri csigákat, azzal a számítással, hogy Senegambiában, a hol ez pénz, rabszolgákat fog rajta venni. Nem dobtak ki a hajóból? Nem bizony, mert én voltam a gőzgép, a mi a hajójukat előre vitte.
Ebben azután egészen megnyugodott, hogy ő volt a gőzgép.
(Szegény Serena! Valahányszor ő rá visszaemlékezik, az mindig hoz eléje egy megnyugtató gondolatot, mely őt kisegíti aggályaiból.)
Incze nem vette észre, hogy ő kezd hiú lenni.
Hanem azt vette észre, hogy a felesége is kezd az lenni.
Hanna hódító szép volt. A hódolatokat ugyan közelből nem bátorította fel, hanem távolból ő is szivesen látta, mint minden asszony. S ez nem is hibájuk: erényük alapja az.
Hanna igen szépen énekelt. Gyönyörű alt hangja volt.
Egyszer az előkelő uraknak és hölgyeknek az az ötletük támadt, hogy ők szini előadásokat tartsanak az éhezők számára.
(A mióta civilizálódunk, az éhezők categoriája nálunk is állandósult, mint minden nagy várossal biró országban. Az előtt az volt rólunk az orvosi diagnosis, hogy egy nemzeti betegségünk van: az a «csömör», ered a jóllakásból. Gyógyulunk belőle erősen: most az éhség az epidemia.)
Tehát repertoiret kellett készíteni. Abban lőn megállapodás, hogy egy vígjáték adassék elő, meg egy operette. a vígjáték magyarul, az operette németűl.
Az operettet különösen azért kellett németül előadni: mert Hanna grófnő nem tudott magyarul.
– Fortunio dalára esett a választás. Ez még Offenbachnak azon művei közé tartozik, a mikben kedves behizelgő dallamok, és egészséges humor képezik a vonzerőt. Ez alkalomra különösen azért volt ez kitünően ajánlatos, mivel hogy egy öreg férfi kivételével csupa nőszerep van benne.
A komoly altszerep Hanna grófnőnek volt szánva, s valóban, mintha csak hozzá termett volna.
Hanem a többi nőszerep mind igen sok szinpadi routint követel: arra az egyre nem tanítottak az apáczák és gouvernanteok senkit. Ahhoz művésznő kell, a ki azt az ifjú úrhölgyeknek betanítsa.
A szerencse kedvezett. Épen akkor vendégszerepelt itt a német szinháznál a bécsi külvárosi szinházak egyikének legújabb csillaga: mademoiselle Belle Ange.
Ő szokta játszani Fortunio dalában Friquettet.
A fiatalság rajongott érte. (Az öreg uraság is; csakhogy az titkolta.)
Incze minden magasztalás által sem hagyta magát rávetetni, hogy az ünnepelt vendéget megnézze. Azt mondta, hogy elve ellen van a német szinházba menni. Maszkirozta a jobb oldalra vonulását nemzetiségi tüntetéssel. A mely nap először szavazott «igen»-nel «nem» helyett, kipödrötte a bajuszát kuruczosan.
Tehát ő nem látta mademoiselle Belle Anget.
Ez pedig igen nagy baj kútforrása lett rá nézve. Mert, ha látta volna a szinpadon, s ha látta volna különösen a szinfalak között mademoiselle Belle Anget, nem lett volna kiváncsi meglátni a szinpadon kivül; hanem elutazott volna arra az időre, a míg a vendégművésznő Budapestet boldogítja jelenlétével, valahová, például a választó kerületébe, s ő meg a választóit boldogította volna elveinek korszerű fejtegetésével.
Pedig hát kiváncsi volt.
Az előkelő úrhölgyek fölkérték, küldöttségileg, a közkedvességű vendégművésznőt, hogy ne tagadja meg tőlük azt a szíves fáradságot, a műkedvelő úrhölgyeket szerepeik felfogásához szükséges utasításokkal ellátni s a rendezésben is irányadó útmutatásaival törekvéseiket előmozdítani. A mit a vendégművésznő a legnagyobb készséggel meg is igért, kinyilatkoztatva, hogy ez rá nézve csak kellemetes kötelesség, miután ő anyai részről e hazának leánya, s a mivel hazájának tartozik, azt leróni mindig édes feladatának tartandja.
Tehát mademoiselle Belle Ange minden nap ott volt az előkelő műkedvelők szinpadi próbáin s mint Hanna grófnő elmondá otthon férjének: ez az idegen művésznő oly finom decentiával lép föl, oly urias kellem, előkelő pli tünik fel rajta, hogy egészen beleillik a társaságba. Meg is hívták minden estélyre s azon kivül egyes nőszereplők külön is kikérték szíves látogatását, bizalmasabb tanácskozás végett a szinpadi rejtélyek ezerféle tárgyában s mindnyájan el vannak naivsága, egyszerűsége által ragadtatva. Nem csoda. Hisz anyja mellett növekedett fel: a ki a legszerényebb nők egyike, gyermekét soha egy perczre el nem hagyja, s mindennap elviszi magával a szent misét meghallgatni. Mind a ketten igen vallásosak. Hanna grófnő előtt ez nagy ajánló levél.
Még mielőtt a Fortunio dala szinre kerülne, elébb az úrhölgyek egy emberbaráti alamizsnagyüjtést rendeztek az éhezők számára, (ég áldja meg őket érte!) elfoglalva a templom-ajtókat, s nagy hire volt előre, hogy mademoiselle Belle Ange a barátok templomának küszöbén fog gyüjteni. Legtöbb arany is gyült össze az ő perzselyében.
S valóban nagyon meg lett volna jutalmazva Áldorfai Incze azért a keresztyéni felbuzdulásért, ha ő is oda vitte volna az aranyát a templom küszöbén az alázatosság bársony köntösében alamizsnát gyűjtő művésznő erszényébe. Hanem hát kemény volt az ő szive; elkerülte a templomot s azért meg kellett neki lakolnia.
Fortunio dala fényes előadásának napja már közelgett. Egy megelőző estén Hanna meghívta magához theára a szent ügy körül annyit buzgólkodó művésznőt anyjával együtt. Így aztán okvetlenül kellett vele találkoznia Inczének is.
Mikor Incze ez este a szokottnál hamarább hazaérkezett a klubból, komornyikja jelenté neki, hogy a vendég-úrhölgyek már megérkeztek s a grófnő kéreti a tábornok urat, hogy sziveskedjék elfogadó termébe átmenni.
Incze sietett a parancsot teljesíteni.
Midőn a nehéz damaszt függönyt félrevonta az elfogadó terem ajtaja elől, épen szemközt ülve látta maga előtt mademoiselle Belle Ange-t a kandalló előtt, Hanna grófnő mellett. Anyja túl, Hanna balján, egy causeuseön ült.
Az idegen hölgy meglepő szépség volt. Finom tojásdad arcz, csaknem minden testszin nélkül, de a minek annál nagyobb élénkséget kölcsönzött a gyönyörű csigahajlású száj, eleven vérpirosságával; s ehez egy olyan szempár, melyben egy egész fegyvertára rejlik minden asszonyi nagyhatalomnak; a nagy sötét pilláktól árnyazott két első rendű csillagnak zenithje és nadirja volt a jó kedvben és a bánatban. Haját akkori divat szerint két hoszszan leeresztett fonatban viselte, mik vállain keresztül ölébe kanyarodtak alá. E haj fekete volt, mint a kőszén. Világoskék ruhát viselt, melyért Incze rajongott s melyet Hanna ki nem állhatott, s a félig kivágott ruhának kiegészítését képezte a vállait és keblét eltakaró csipkefodrozat. A kandallóhoz tolt karszéken festőien elegáns hanyagsággal hátradülve ült keskeny picziny lábait a kandalló rácsára téve föl, s az alatt egy roppant nagy fekete legyezővel, mely féltestét eltakarta, hüsselte magát. Lábainak jól esett a meleg, arczának a szellő.
Hanna grófnő egy csomó jelmezképet tartott ölében; bizonyosan abban válogattak.
Incze előtt valami ismerős emlék ötlött föl ez arczon; de még sem tudta kitalálni, ki az? A mig aztán közelebb lépve, meglátta madame Belle Anget is, ki nem esett a kandalló világításába. Arról aztán megtudta, hogy hol van most?
Ez Caesarine: s az ünnepelt hölgy akkor nem más, mint Fatime…
A következő percz egészen bizonyossá tette őt e felől.
A mint a hölgyeknek jó estét kivánt, Belle Ange kisasszony hirtelen összecsapta legyezőjét s fölállva a karszékből tiszteletteljesen, jobb kezét a legyezővel hátrahúzta s balját keblére téve, mélyen meghajtá magát.
Hanna meglepetten tekinte férjére. Hisz így csak akkor szokott elegáns hölgy egy férfit üdvözölni, ha az egy püspök, vagy egy király. Az ügyes művésznő csak nem téved tán az illemmozdulatok megválasztásában?
Nem tévedett.
A mély tiszteletet kifejező meghajolást egész odáig megtartá, a meddig Áldorfai közelébe lépett és szemét lesütötte előtte hódolatszerü alázattal.
És midőn Incze kezét nyujtá eléje vendégszerető üdvözletre, a kisasszony hirtelen odahajolt a megragadott kézhez és megcsókolta azt.
Hanna bámulata a tetőpontra hágott.
Fatime vette azt észre s gyermeteg mosolylyal és fenkölt pietással arczán rebegé:
«A tábornok úr az én keresztatyám, ő keresztelt engem a budai lelkészlakban, mikor még lelkész volt.»
Erre egy sikoltás következett. Hanna beleejté a jelmezképeket mind a kandallóba az öléből s azok egyszerre lobbot vetettek.
Az ijedtség, a kár rögtön más hangulatot hozott a társaságba. Hanna lamentálni kezdett, Fatime kedélyesen kaczagott; a képek az övéi voltak; Caesarine matronai kegyességgel biztatta a grófnőt, hogy semmi baj az, holnap estére újra meg lehet azokat hozatni Bécsből.
Incze pedig a pokol fenekére kivánta ezt a leányt, mielőtt született, hogy ő vele kereszteltesse meg magát! hanem aztán fele utján megint visszakivánta őt onnan; – hiszen, ha ez nem született volna, ő sem ismerte volna meg soha első boldogságát (talán az egyetlent is?) Serenát.
A bekövetkező thea-estélyen a társalgás meglehetősen szórakozott modorban lett folytatva. Incze és Hanna nagyon keveset beszéltek. Szerencséjükre ott volt Caesarine, a ki elfogyhatlan ékesszólással és még bámulatosabb phantasiával regélte el meseszerü élményeit; a mikből lassankint kiderült, hogyan lett ő madame Belle Ange! Hogy monsieur Belle Ange valóságos élő személy: nem mythosi alak; Fatimének utólagos édes atyja, a peu près franczia marquis, ki leányát, midőn az művészi hirnevet szerzett, sietett büszkén elismerni a világ előtt, s most otthon van és gondot visel a házra. Azt is elmondta, hogyan került Fatime Bécsbe Budapestről; a mint egyetlen pártfogója, jóltevője, a tábornok úr eltávozott, elüldözte a clique, de szerencséjére: mert Bécsben rögtön akadt egy maestrora, ki tehetségeit felismerte, kitanította, szerződéshez juttatta, s azóta leánya a közönség kegyencze s nem szorul senki pártfogására. Szerencséjére: Inczének nem volt most kedve irónnal jegyezgetni a rovást.
Fatime inkább Hannát igyekezett elfoglalni, kifogyhatlan espritvel figyelmeztetve őt a szinpadi routine mesterfogásaira s miutan felszólítására Hanna nem akart férje jelenlétében valamit megpróbálni, Fatime maga volt kész elénekelni előtte azt a csábító szép áriát:
«Azért uram… azért uram
Jól kell vigyázni!… jól kell vigyázni!»
Szeretetreméltóan tudta azt adni. Csupa báj volt, merő titkolt szenvedély és a szemérmen keresztül csillámló hamisság.
Hanna kedvetlenül monda:
– Mentül többet tanít ön rá, annál jobban átlátom, hogy én meg sem tudom ezt közelíteni.
Incze kapott az ürügyön, hogy Hanna nem akar az ő jelenlétében kisérletet tenni s tisztességesen visszavonult saját lakosztályába, hogy a hölgyeket ne zavarja.
Érzette jól, hogy e felfedezés után rémséges időváltozásnak kell bekövetkezni.
… Másnap Hanna grófnő megírta a méltsás rendezőnek, hogy nem játszhatik Fortunio dalában – makacs rekedtség miatt. S miután a szerepet egy hirtelen nem vállalta el senki, az egész operette elmaradt. Mademoiselle Belle Ange is bevégezte vendégszerepléseit: kapott az urhölgyektől emlékül egy értékes karpereczet s azzal hazament Bécsbe.
– No hiszen szép galibába kevert engem a ti kedves kis szinpadi angyalotok! panaszkodék Áldorfai Incze Walter Leonak, mikor a legközelebbi igazgató-tanácsi ülésben összejöttek Bécsben.
– Miféle galibába?
– Hát ez a természet naiv csodagyermeke, mikor nőmnél látogatóban volt s aztán engem odavitt közéjük a bűnöm, kapta magát, kezet csókolt nekem, mintha én volnék a bérmáló püspök s aztán egész naivul elmondta Hannának, hogy ő nekem keresztleányom: én voltam a pap, a ki őtet megkeresztelte.
– Képzelem Hanna szemeit, a miket rád vetett!
– Dehogy képzeled! Arról nincs emberi fogalom. Ettől a percztől fogva Hanna, ha meglát, keresztet vet magára és elfut előlem. Egész nap térden van és imádkozik s készül Rómába vándorolni gyalog és mezitláb.
– Próbáltad kiengesztelni?
– Mindent megkisértettem, a mi csak hatalmamban áll, de mind hiába. Azt mondja, hogy ő el van kárhozva! Nem elég, hogy maga, mint félig-meddig apácza, lépett ki kedvemért a rendből; hanem most még azt is meg kell tudnia, hogy a kihez nőül ment, az elébb maga felszentelt pap, szerzetes volt! Hogy a férj, kihez esküvel kötötte magát, maga is fogadalommal volt lekötve elébb. Azóta kétségbe van esve, kezeit tördeli és gyászban jár. Kérlek: gyászol engem, e világi életemben!
– Átkozott bolond történet!
– No ugyan az! Úgy hogy most már van is feleségem, nincs is. Azzal biztat, hogy ha megkisértem őt hálószobájában meglátogatni, a kettős hitvesi nyoszolya helyett két koporsót fog egymás mellé beállíttatni a fülkébe, az egyikben ő fog hálni: a másikat aztán, ha tetszik, foglaljam el én.
– Majd elmulik az. Hadd neki kipenitencziázni magát. Vidd el egyszer Mária Czellbe bucsúra, ott adni fog az oltárra egy szent ajándékot vezeklésül, s aztán kiengesztelődve tér vissza.
– Te nem ismered őt, ha azt hiszed. Ő tőlem e percztől fogva irtózik. Daemoniacusnak tart, a kinek nemcsak az érintése, de a puszta látása is ideges görcsökbe ejti. Én ez időtől fogva arra vagyok büntetve, hogy Szent József-házasságban éljek.
– El ne mondd másnak, mert még kanonizálnak, ha megtudják.
– Te csak tréfának veszed az én bajomot. De énnekem ez olyan komoly dolog, hogy képes vagyok főbe lőni magamat értte.
– No, én azt nem tenném.
– Hát mit?
– Boszút állnék mind a két asszonyon egyszerre.
– Hogyan?
– Parbleu! Én tudnám a módját a boszúállásnak! – Ugyan ne légy gyermek. Ne szaladj te most Hanna után, ha vallásos extasisban van: tudod, ha ez egyszer a nőket meglepi, abból őket semmi hatalom ki nem gyógyítja; hanem, ha nem mondanak nekik ellent, hát kigyógyulnak belőle maguktól. Majd ő fog utánad járni még. Ne menj vissza egy hétig Budapestre. Addig jer velem; látogassuk meg a te kis gonosztevő daemonodat: a szép Fatimét.
– Te járatos vagy hozzájuk?
– Ő divatban van.
– De az anyja téged fel akart akasztatni!
– Hát hiszen nem vagyok én a zsidó Isten, hogy az anyák bűnét a leányokban büntessem meg. S aztán még arról sem vagyok egészen bizonyos, hogy nem én vagyok-e (az az, hogy a multra nézve) tulajdonképen Belle Ange úr?
– Eredj, te istentelen!
– Bizony én fiatal koromban nem voltam pap. De most sem vagyok az. A feleségemet imádom, úgy, mint akárki más; hanem, hogy minden szombaton letérdepelnék eléje meggyónni, hogy egész héten hol jártam? azt nem cselekszem. Azért oly hűségben és gyöngédségben élünk egymással, mint Philemon és Baucis, Herman és Dorothea, Odenatus és Zenobia, Aben Chamot és Yota és a többi. – Nos, hát eljösz velem holnap mademoiselle Belle Angehoz? Hogy megdorgáld keresztatyai szigorral! Adsz fel neki szigorú vezeklést.
Incze gondolkozott a válaszon. Egy olyan nőt maglátogatni híják, a kit ő akkor, mikor még Serenáját csak távolról imádta, nem akart az útfélről, a hófuvatból felvenni, hogy ugyanazon szekérre üljön, a melyen Serena utazik! Ő is elfogadta e nő látogatását már azóta. Csendes barátság volt köztük.
– Elmegyek.
Incze valóban azzal a szándokkal határozta rá magát, hogy meglátogassa Leo kiséretében Fatimét, hogy annak majd elmondja azt a nagy balesetet, a mit családjában naiv kifecsegésével okozott. S majd ott talán az asszonyi furfang talál ki valamit, a mivel ezt a hibát jóvá tegye. Valami «pia fraust». Valami kegyes hazugságot, a mivel azután el lehessen ütni a dolgot. Talán irhatna valami felvilágosító levelet Hannának, a miben elcsürnék csavarnák a tényállást, úgy hogy utoljára is kiderülne valami alapos félreértés: hogy Incze még sem az, a kinek állították, vagy nem úgy történt a dolog.
Ez a gyönge reménysugár vezette el őt másnap Belle Angékhoz Leo kiséretében. Előre tudva volt jövetelük; vártak rájuk.
Caesarine otthon volt leányával; egy perczre monsieur Belle Ange is felszinre került, hogy bemutatása által constatálva legyen valóban létezése; hanem aztán mindjárt megint el is tünt. A quasi-marquis úr ahoz az osztályhoz látszott tartozni, melynek tagjai csendes izgatottságba jönnek, ha csengetést hallanak.
Fatime igen egyszerüen volt öltözködve otthon. Akkor épen azokat a nagyon rövid ruhákat viselték. Olyan volt benne, mint egy gyermek.
Caesarine alig találta helyét Inczének! úgy örült neki, hogy lakását megtisztelte látogatásával. Fatime is örült nagyon.
– Lássa ön, milyen nagy gyermek lett belőle?
– Fatime kisasszony kész művésznővé nőtt fel azóta, viszonzá Incze kötelezett bókkal.
– Ne mondja ön: Fatime kisasszony. Ön tudja, hogy másik neve is van. Önre nézve ő «Serena».
Walter Leo közberontott a maga véleményével:
– Vigye el a héja az önök keresztatyafiságát! No iszen Fatime Serena kisasszony szép özönvizet döntött fel az én sógorom házánál azzal a szóval, hogy ő volt keresztelő apja.
– Hogyan? kérdezé Fatime, természetes bámulatra nyitva fel nagy sötét szemeit, miknek pillái olyanok voltak, mint két éjpillangó szárnya.
– Hát úgy, hogy azóta a sógorasszonyom, a ki igen túlbuzgó vallásos, katholikus hitben nevelt hölgy, azt hiszi, hogy el fog kárhozni, ha még ezentúl férjétől hitvesi gyöngédséget fogad el. Incze azóta anachoretai életre van kárhoztatva.
Caesarine szemében daemoni káröröm sugárzott.
Hanem Fatime elnevette magát.
– Ah, hisz ez nem igaz!
Most azután Incze is bizonyítá.
– De úgy van, kisasszony!
– Nem lehet azt velem elhitetni, szólt játszi hangon a leány. Hisz én magam láttam.
– Mit látott?
– Önöket azóta együtt.
– S mit tettünk együtt?
– Karonfogva mentek az utczán.
– S aztán – c’est tout?
Fatime vállat vont és a szemébe nézett nagy ártatlanul.
Walter Leo egyszerre féktelen nevetésbe tört ki.
– Ah, ez nagyszerű! Azt hiszi, hogy a házas élet abból áll, hogy az ember karonfogva jár egymással az utczán! S azzal vége!
Caesarine szemérmetes hunyorgással mondá:
– H-hm! Mit tudja ő még, hogy mi az?
– Valga me Dios! Én ha Inczének volnék, fel tudnám őt arról világosítani.
Caesarine naiv haraggal ütött e szóért Leo kezére egy papagály tollseprüvel, míg Incze a szemefehéreig vörös lett.
Csak Fatime nézett közbe változatlan halavány arczczal, semmit nem értő szemekkel. Mit tudta ő azt még, hogy mit mondott Leo? mért fenyítette őt meg az anyja? s miért lett olyan vörös Inczének az arcza?
Incze Caesarinehez fordult.
– A kis leánynyal nem lehet ezt megértetni; hanem önnek madame Belle Ange nincs szüksége körülményes magyarázatra. Ön érteni fogja azt, hogy micsoda szerep az a «férj az ajtó előtt?»
– Abban én is játszottam! kottyant bele szeleskedve a leányzó.
– No most én játszom benne a czímszerepet.
Caesarine olyan szemekkel tekinte Inczére, a minőkkel néz a macska a lesből a felé közeledő madárra.
– S ön is ismeri azt a darabot? kérdé sunyi közönyösséggel Inczétől.
– Igen. A nemzeti szinházban láttam.
– Tehát emlékezik ön rá, hogy ott is azért zárja ki a fiatal asszony az epedő rimánkodó férjet a hálószobájából: mert megtudta felőle, hogy pap volt, s valamikor egy kis gyermeket megkeresztelt?
– Oh nem, szólt Incze, egészen rá hagyva magát szedetni a kérdés által. Nincs ott szó sem papról, sem keresztelésről; hanem kizárja a férjét azért, mert egy fiatal ficzkó beesett a szobájába a kandallón keresztül, s azt nem tudja hirtelen hová tenni?
– Úgy? – tehát egy fiatal ficzkó beesett a kandallón? – Ugyan kérem, nincs az ön szobáiban is kandalló?
Walter Leo vakarni kezdte a feje hátulját s szítta a fogait. Ő már látta a macskakörmöket.
– Madama Belle Ange! szólt kérdő bámulattal Incze.
– Igen. Madame Belle Ange vagyok: ha már épen nem akar ön «komámasszonynak» czímezni. S ha meg vagyok támadva, védelmezni szoktam magamat. Ön egy hihetetlen adomát mond el nekem s felelőssé teszi a leányomat egy igen nagy bajért, a mely önnel történt. Hogy megtörtént, azt elhiszem. Hogy az önnek nagy baj, azt is elhiszem. Hanem hogy ez a baj egy naiv gyermeknek óvhatlan kifecsegése miatt szülemlett volna meg: abban kételkedem.
– De én bizonyossá tehetem önt arról asszonyom.
– Én a nőket, minthogy magam is az vagyok, másképen ismerem. Az megtörténik gyakorta, hogy egy nő egy férfit, a kit még ma imádott, holnap már utálni fog; hanem hogy az ilyen égalj-változásnak, a nyárból egyszerre a télbe átlépésnek, vallási vakbuzgalom lehessen az indoka: ez a leghihetetlenebb csodák közé tartozik.
– S ilyen hihetetlen csoda az én történetem. Boldogtalanná vagyok téve – egy szó miatt.
Ezt Incze valódi, mélyen érzett keserűséggel mondá. Hangja reszketett bele. Ő szerette Hannát.
E szavára rögtön, minden hozzákészülés nélkül, heves zokogásba tört ki Fatime, odaveté magát a pamlagra s két kezét arczára tapasztva, fuldokolva kiáltá:
– Oh én szerencsétlen! Mit tettem! Mit tettem!
(– No ez szép fordulatot vesz! sziszegett magában Walter Leo, s az óráját huzogatta ki zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra? nincs-e még ideje a menekülésnek? de mindannyiszor visszatette, a nélkül, hogy megtudta volna, mit nézett rajta.)
Caesarine odafutott zokogó leányához. Arcza felindulást fejezett ki.
– Ne sirj! Ne sirj, gyermekem! Nem vagy te annak az oka! Állj fel! Törüld le könyeidet! Nézz bátran a szemébe! Te ártatlan vagy. Ne zokogj úgy: még megszakad a szived!
Walter Leo praktikus szinházlátogató volt. Tudta jól, hogy az utolsó scénát, bárha az a leghatásosabb, nem kell bevárni soha, mert akkor az ember a nagy tolongásban nehezen jut a felsőkabátjához s megrántotta Inczét, hogy jó lesz innen elmenni. Azonban Incze érzékeny szivü férfi volt, akár egy gyermek: nem tudta lelkére venni, hogy azt a nagy barbarismust elkövesse, hogy mikor egy hölgyet megríkatott, azt ott hagyja a zokogás közepett, kiengeszteletlenül; ezt jólelkű ember nem teheti, bárha részén van is az igazság.
– Hagyj el engem! kiálta a zokogó leány kérlelő anyjára. Miért vittél engem oda? Eredj! Gyűlöllek!
Caesarine most a kétségbeesés niobei arczával emelkedett fel, összekulcsolt két kezét tenyereivel fölfelé fordítva fején.
– Ő gyűlöl engem! Nekem meg kellett érnem, hogy leányom gyűlöl engem!
Ez elkeseredés rohama igazolja azon merész kitörést, mely erre következett. A vérig sértett nő az anyai szív haragjával dobbant a mozdulni nem tudó Incze elé s fogcsikorgatva monda neki:
– Pedig nem az én Serenámnak a szava okozta azt, hogy Áldorfai Inczének meg kell fagyni Starrwitz Hanna grófnő jégtekintete előtt, hanem az, hogy – Bauernhass Siegebert Pesten volt!
– Hüh! kezde el ijedtében fütyülni Walter Leo, s két kezével a két hunczutkájába kapott. – Incze sápadt lett, mint a halott.
Hanem e szóra dühösen ugrott fel a pamlagról Fatime s anyját erőszakosan elrántva Incze elől, szilajon kiálta:
– Eredj! Ne rágalmazz egy szentet!
S azzal odaveté magát Incze lábaihoz és megragadá annak kezét.
– Nem! Ne higyjen ön neki! Én vagyok a vétkes, egyedül én! Engem átkozzon! Engem taposson el! Én tettem önt boldogtalanná!
S még utoljára Inczének kellett lehajolni, hogy őt fölemelje és kiengesztelje és bíztassa, hogy hiszen semmi baj sincs: nem olyan komoly a veszély. Helyre lehet azt még hozni.
– Ugy-e helyre lehet még hozni? esenge aztán a leány. Úgy-e ki fogja ön engesztelni azt a szentet, azt az angyalt? úgy-e addig fog ön előtte térden imádkozni, míg leimádkozza magához az égből? úgy-e boldog fog lenni ismét?
S a míg megigértette Inczével, hogy vissza fogja hodítani imádott szentét s aztán nagyon boldog fog lenni vele, az alatt folyvást oda volt tapadva keblére, és karjait oda fűzte nyaka körül, és forró arczát oda szorítá arczához, míg aztán lassan kibékült s az utolsó könycseppek alól kitört a ragyogó szemek mosolysugára…