A levél női kéz irása volt.
Ki irhatta ezt?
Hisz a kulcsok titkát senki sem tudta Fatimén kivül. Incze nem tartozott azon rouék sorába, a ki nőkön szerzett diadalaikkal eldicsekesznek s furfangjaikkal kérkedni szoktak. Csak Fatime egyedül tudhatta mind azt oly összefüggően, a hogy a levélben meg volt irva.
Fatime irta maga azt a levelet.
De hát őrjöngés szállta-e meg a szivét, a mikor ezt tette? Hogy elárulja Inczét; beszennyezze saját magát?
Nem őrjöngés sugallta ezt neki. Kiszámítás! Nyerni akart egyszerre mindent.
Unta már azt a megalázó rabságot, s végét akarta szakítani a komédiának.
Ismerte jól Hanna grófnő engesztelhetlen büszkeségét s bizonyosra számított nála.
Ha az a büszkeség oly kegyetlenül meg lesz sértve, a kitörés el nem maradhat utána.
Egy csattanós botrány aztán végképen lehetetlenné teszi, hogy Áldorfay Incze még valaha Starrwitz Hanna grófnővel egy levegőt szívjon.
Első tekintetre úgy látszik, mintha Fatime nagyon sokat koczkáztatott volna ezzel.
Starrwitz Hanna grófnő azon hideg haragú hölgyek közé tartozik, a kik ha meg vannak sértve, a bosszúállás eszközeiben nem válogatnak.
S végre egy jól sikerült botránynak még az a túlságos eredménye is lehet, hogy Áldorfay Inczére nézve nemcsak Hanna grófnő vész el, hanem egyuttal Fatime is! Úgy üthet ki a terv, hogy Incze elhagyja ugyan örökre Hannát, de Fatiméhez sem tér vissza többet. Olyan nagyon erős lehet a siker, hogy Áldorfay itt hagyja még Európát is.
Azonban Fatime soha sem szokott fellépni, a nélkül, hogy egészen ne tudja a szerepét; ő soha sem játszik sugó után s ezt a bluettet maga rendezte!
Hanna érzékei elzsibbadtak a levél olvasása után.
Ha azt hozták volna neki hirül, hogy nem igaz, hogy szent Nepomuk a vízbe fulladt volna, mert kiúszott a Moldvából s még most is él: nem lett volna ránézve oly hihetetlen mese, mint ez! Határos a szentségkáromlással.
Hogy Starrwitz Hanna grófnő férje egy Bécs-külvárosi chansonette énekesnő mellett elfeledhesse azt, hogy ő egy Starrwitz grófnőnek tartozik hitével, becsületével; a ki viszont az ő hitét, becsületét őrzi, oly biztosan, mint a frigyláda a szent szövetséget!
És mégis, e levél oly biztos hangon van tartva; oly concret adatokat hoz fel, hogy nem lehet benne kételkedni.
Hiszen kézzelfogható tanújelre hivatkozik. A kettős kulcs! Ha ez való, akkor minden igaz.
Hanna grófnő sokáig tanakodott önbüszkeségével. Eltépje-e a levelet, s ne gondoljon rá többet? Önmagát alázza meg vele, ha hitelt ád neki!
Végre is az «asszony» győzött az «úrnőn.»
Átment férje szobájába, mikor az nem volt otthon. Hozzányult ahhoz az ellenszenves tárgyhoz, a miben a vágott dohányt tartják; a minek a szagától is görcsöket szokott kapni; most belenyúlt óvatosan s megtalálta a dohány alatt a kettős kulcsot.
Kivette azt és tenyerébe tette, úgy nézte.
Kezében volt a tárgy, érezte, milyen hideg!
Csalhatatlan, eltagadhatatlan tanújel.
Szétnyitotta azt. Látszott a sarkak kapcsán, hogy a kulcsok gyakran vannak használva.
Undorodva ejté ki kezéből.
Azután egy csiptető vassal felvette a földről, s ismét visszadugta a dohány-doboz fenekére.
Áttámolygott saját szobájába. Ott voltak felakasztva arczképeik egymás mellé, életnagyságú olajfestmények. Azokat elnézegette sokáig. Milyen szép férfi volt Incze azon a képen!
Egyszer aztán kitört belőle az indulat.
Ez az ember!… Ez az ember!…
– Én hű vagyok hozzá, mint egy parasztnő; s ő megcsal engem, mint egy gróf!
Naphosszant nem jött ki szobájából, folyvást járt fel s alá, s beszélt magában, mintha valakinek szólna.
– De várj! de várj! de várj! Ez volt a végszó.
(Ki várjon? És mit?)
Mikor előjött, nem mutatott arczán semmit. Tudott uralkodni nemcsak másokon, de magán is.
Csak arra várt, míg egy napon Incze reggeltől estig el lesz foglalva. Akkor elhivatta a műszerészt, s átadta neki a kettős kulcsot, hogy azt mintázza le, s azután majd számára készítse el a párját.
Mikor az készen volt, akkor aztán várt szép csendesen arra a szeptember tizenötödikére.
Inczének ezen a napon csakugyan el kellett utaznia Bécsbe. Múlhatatlan nagy dolgai voltak. Hagyta őt menni.
Incze elindúlt a hajnali futárvonattal. Hanna utána ment a reggeli rendes személyvonaton. Inczének déli két órára kellett odaérni, Hannának esteli kilenczre.
Hanna nem vitt magával az útra semmi podgyászt. Egy kézitáska, egy esernyő, meg egy lovagkorbács volt minden készlete.
A fogadóból, melyben megszállt, esti tíz óráig nem ment ki sehova. Tíz órakor bérkocsit hozatott, felültetett a bakra egy bérszolgát s megnevezte a házat, a hova hajtsanak.
– Tudod: a négy tánczosnő ház! mondá a bérszolga a bérkocsisnak.
Az aztán tudta.
A ház elé érve, odahivatta Hanna a kocsihoz a kapust.
– Ez a gróf Monbelli-féle ház? kérdé tőle.
– Nem. Ez az Áldorfay-ház.
– Tehát nem lakik itt az első emeleten Amalfi tábornokné?
– Nem. Itt Belle Ange asszonyé a belle étage. (Még calembourghal is szolgált.)
Hanna ennyit akart tudni. Visszahajtatott a fogadóhoz. Tizenegy óra táján hozatott egy másik bérkocsit, kezébe vette, nem az esernyőt, hanem a lovagkorbácsot, s most már biztosan megnevezte a bérkocsisnak az utczát és házat, a hova hajtatni kivánt. «Az Áldorfay-ház: a négy tánczosnővel».
A kapu még nyitva volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a házi asszonynál estély van; vendégek vannak ott. (Más oka volt annak.) Hannára nézve kedvező körülmény, hogy nem kellett magát bebocsáttatnia, a kapussal ismét találkoznia, s azonfelül a visszatérésre is nyilt volt az út.
Észrevétlenül jutott el a lépcsőig. A lépcsőkanyarulatnál rátalált az alacsony ajtóra, mely Comptoir szóval volt jelölve. Megpróbálta a kulcsot: beleillett a zárba, az ajtó felnyilt s ő belépett rajta.
Egyedül volt egy idegen házban, a hol soha sem volt az előtt. Álkulcscsal nyitott be oda. Tilosban járt. Betörést követett el!
Nem igaz, hogy az indulat vak: az indulatnak száz szeme van. Az vezette e labyrinthban. A mezzanin folyosóját az ablakon át derengő udvar-lámpa gyéren világítá meg; a mint aztán a csigalépcsőre rátalált, ez a világosság is elhagyta, teljes sötétségben haladt előre.
Nem félt! Egy nőoroszlán szivén járt vére ki és be.
Nesztelen felhaladt a lépcsőkön, a mik gondosan be voltak vonva posztóval, hogy a lépteket el ne árulják. Végre egy kis előszobába jutott; annak a falai is ki voltak szőnyegezve.
A sötétségen keresztül, mint egy nyíl lövelt elő egy kis lyukon át valami halvány világosság. Az a rejtek-ajtó kulcslyuka.
Hanna megállt hallgatózni. Várnia kellett valami zajosabb neszre onnan belülről, hogy zárfelnyitás zöreje észre ne vétessék.
Az a várt zaj nem soká késett. Valaki elkezdett zongorázni odabenn. Arditi csókkeringőjét játszotta.
S az első accordok után egy női hang elkezdé énekelni a szöveget, szép csengő althang:
De nem folytathatta tovább, mint odáig, hogy
– Dolce baccio…»
Ott egy félreismerhetlen hang elfojtá ajkain a dalt.
Óh e «hang» hallatára Hannának minden vére a fejéhez tódult!
Az, a ki zongorázik és énekel, ugyanakkor valakinek az ölében ül, a ki a dalt félbeszakítja ajkain!
Hanna reszketett az emberfeletti dühtől.
Egy hajtűt vont ki kontyából s azzal ruháját fölemelve, térdén feltűzte, hogy könnyebben léphessen.
Most egy más ismerős hang jelzette a zárt ajtón belül történteket. Egy durranás, minőt pezsgős palaczkok szoktak hallatni. S arra néhány percz mulva dévaj kaczagással kiálta fel ugyanazon női hang:
– Viva noi! (Éljünk mink!)
S a pohárcsörömpölés közéje csendült a csintalan kaczajnak.
E kaczaj alatt nesztelenül felnyitá az ajtó zárát Hanna.
Mielőtt Hanna belépne e szobába, elébb tekintsünk mi ott körül. (Bátran be lehet jönni: nem lesz semmi «shoking.»)
Mikor Incze Fatimét meglátogatta születés napja estéjén, kilencz óra tájon, nem talált ott mást, csak Belle Ange kisasszonyt és az anyját. A tavaly rászedett vendégek szépen otthon maradtak ma.
De bizony Belle Ange úr is otthon volt; hanem őtet nem szoktuk számbavenni.
Incze nem is titkolta el a feletti csodálkozását, hogy őt otthon találja. A derék Belle Ange urnak tudniillik kiváló szenvedélye volt az utazás. Különösen messzeeső felfedezetlen világrészekbe szeretett nagyon utazni, s nem volt olyan hónap, melyben Inczétől egy kis utiköltséget ne kért volna a japáni, vagy a dahomeyi expeditióhoz; hanem az a különös szerencsétlensége volt, hogy már az első állomáson elköltötte az egész útravaló pénzt s eként ideje-korán hajótörést szenvedve, jó szerencse volt ránézve, hogy a tenger megint csak a Práter közelében vetette partra. Legutoljára az éjsarki expeditióhoz szerelte föl a kitünő travellert Áldorfay, még a vasuti jegyét is megváltotta neki Triesztig, s maga ültette fel a waggonba. El is búcsúztak nagy időre, minek folytán nagy volt a nevetése, mikor egy hét mulva megint Belle Ange úr nyitja előtte az ajtót.
– Talán nem lehetett a jég miatt odább menni?
– Igen, Gumpoldskirchennél! válaszolt helyette Fatime. A miatt a jég miatt, a mibe a pezsgős palaczkokat behűtik.
– Ezzel az akadálylyal remélem, hogy mi is fogunk találkozni, szólt Incze, félrekormányozva e kellemetlen árból a hajót.
Erre aztán Cæsarine előállt elmondani, hogy mi minden jó lesz ma vacsorára!
– S nem leszünk hozzá, csak mi hárman! mondá Fatime.
– Kérem: négyen! szólt Cæsarine, Belle Ange úrra mutatva.
– Akkor, kérem: öten; mert én kettő helyett eszem! toldá ki Belle Ange úr.
Fatime beharapta az alsó ajkát, összehúnyta a szemeit s egész teste összevonaglott, mintegy titkos csiklandozástól. Azon nevetett úgy magában: hogy hátha van még egy hivatlan vendég! Az is eljön még! S akkor leszünk sokan!
Az óra tízre járt.
Cæsarine a terítéshez kezdett. Minthogy kevesen vannak, csak a boudoirban fognak vacsorálni.
Fatime nem engedte az anyjának, hogy kijárjon a konyhára.
– Összepiszkolod a szép piros selyemruhádat, pörölt reá.
– No nézze, panaszkodék Cæsarine kényeskedve. Ő öltöztet fel ilyen maskarának, s aztán meg kicsufol! Még virágokat is rakott a hajamba. Úgy-e kidobjam innen?
– Hagyd ott, az odavaló! Szólt Fatime lábaival toppantva.
– Persze, illik is az ilyen vén asszonynak, mint én! szólt Cæsarine naiv szégyenkedéssel kacsingatva a tükörbe.
– Fogd be a szádat, te szófogadatlan rossz mama. Ha én mondom, hogy szép vagy: fiatal vagy! Nézze csak Áldorfay úr, nem olyan-e, mint egy farsangi menyecske? Minden ember a testvéremnek nézi.
– Eredj te hizelgő macska, szólt naiv szemérmetességgel Cæsarine, karjai mögé rejtve piruló arczát. A min aztán Fatime teljes kedvteléssel nevetett.
Féktelen szilaj jókedve volt ma. Még Belle Ange urat is megragadta s egy galoppot eltánczolt vele saját danolása mellett szobahosszat.
Pedig már egynegyed tizenegyre!
A cselédek felterítettek. Az asztalt teli rakták mindenféle szinű és alakú poharakkal. Úgy látszik, sokféle borokat fognak ma itt inni.
Minden tányér mellé volt téve egy porczellán lepke, annak az összefogott szárnyai közé volt csiptetve az arany nyomatu «menu», a mi csodadolgokat igért.
– Emlékszik ön rá: tavaly ilyenkor, mikor annyi vendéget híttunk össze erre a napra? szóla Fatime Inczéhez; aztán én itt hagytam vendéget és vendégséget, ráakasztottam magam önnek a karjára, s egész éjjel kóboroltunk Bécsnek minden bejárhatatlan helyein.
– Az elég nagy bolondság volt tőled! feddé őt Cæsarine.
– Ah dehogy! Az volt leggyönyörteljesebb napom az életben. Keresztül-kasul bolyongtunk a fák között; szíttuk a fris illatos levegőt tele tüdővel; beültünk egy bozótba, a hol teljesen sötét volt, s úgy nevettünk rajta, hogy most mi nem félünk semmitől. Aztán megéheztünk s betértünk egy pinczekorcsmába, a hol még mulattak. Soha életemben jobb izűt nem ettem eczetes vereshagymás szalonnabőr-hurkából, mint akkor! Ah! megettem egy tállal!
– Itthon meg én osztrigával tömtem a te itthagyott vendégeidet, sápítozék Cæsarine.
– Hah; de milyen mulatság volt az! A lebujban volt egy hárfás leány; én kivettem a kezéből a hárfát s énekeltem helyette a vendégeknek. Azok tudtak aztán tapsolni! ököllel, meg korsófenékkel az asztalon. Utoljára két henteslegény összeveszett fölöttem Áldorfayval s Áldorfay egy percz alatt az asztal alá verte mind a kettőt; pedig elő sem vette a zsebéből a life preservert.
Fatime odafutott az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, egy rouladeot dalolt ki az éjszakába s kihajlott a szabadba; azután visszajött.
– S most épen oly szép csillagos éjszaka van mint ma egy éve volt. Olyan meleg a lég, olyan sötétkék az ég.
– No csak nem támad tán kedved ma megint elmenni a lebujba szalonnabőr-hurkát enni eczetes vereshagymával? nyafogott szenvelgően Cæsarine.
– Miért ne? Az igen jó!
– Engem meg nem csókolsz egy hétig az eczetes vereshagymás száddal.
– Vannak, a kik nem félnek úgy a vereshagymás csóktól; szólt Fatime halkan, a fogai közül, Inczére villantva szemeit alattomos csábbal.
– Én kész vagyok mindenre, mondá Incze.
– No csak nem teszed tán azt a bolondot, lamentált Cæsarine, hogy most megint itt hagyd a drága pompás vacsorát? Osztriga, fáczán, pástétom van, crême rosée, bordeaux, chateau Laffitte!
– Haha! haha! kiáltott Fatime, alá- s fel szökelve, tánczolva a szobában, mint egy szilaj csikó, s dallamra hangoztatva vissza: «osztriga! fáczán! chateau Laffitte! Adieu! Pour jamais!» S a közben kalapot, shawlt kapkodott fel innen-amonnan, s egyre tánczolva, dalolva csapta fel fejére a kalapot, vetette vállára a shawlt, aztán egy tánczlejtéssel oda perdült Inczéhez, megkapta a karját s magával ragadta: «hahaha! bon appetit! bon nuit! Én ezt nektek ajándékozom mind. Allons vite! Siessünk. Hahaha!»
S elvitte magával Inczét, születésnapja éjszakáján Bécset keresztül-kasul kóborolni.
Ideje volt! Háromnegyed mult tizenegyre!
Az ott maradt pár tudta magát vigasztalni e nem várt árvaságra jutás balhelyzetében.
Az egész pompás vacsora az ő discrétiójukra volt bízva.
S még annál is több. Fatime a nagy dévaj kedvben egészen rájuk hagyta a boudoirját, a mit pedig annyira őrizni szokott, hogy még az anyját sem eresztette bele, ha maga ott nem volt.
Az érdemes házaspár elkezdett kutatni Fatime butorainak fiókjaiban, rejtekeiben. Ha nem lehetne-e megtalálni valamit?
Ugyan mit? Valamit! Akármit!
De semmit sem lehet megtalálni.
– Nagyon jól vigyáznak ezek a titkukra!
Végre egy fali szekrény odujában felfedeznek valamit.
Az egy otthoni sipka.
Kék selyemből van horgacsolva, a tetején a desseint egy nyolczágú ezüst csillagkereszt képezi.
Ez valami.
– De hátha ezt csak most készítette Fatime? szól Belle Ange úr.
– Lehet. De kinek?
– Hátha nekem készítette nevem napjára? E bíz épen a fejemre illik!
Belle Ange úr azon emberek közé tartozott, a kik nagyon szeretik használni a másét. Egy neme az ingernek rájuk nézve az, hogy az a másé. Ott hagyta a fején a sipkát.
Azt pedig Fatime nem neki, hanem Inczének készítette. Egyszer, mikor Hanna grófnőnél volt látogatóban, Áldorfay neje hímzett férjének ilyen sipkát. Ő egészen hasonlóval akarta őt meglepni.
A boldog házaspár tehát egészen megnyugodott a sorsnak azon igazságtalan végzésében, hogy egy vacsorának, mely négy ember számára volt készítve, másod-magával feleljen meg. A jó bor meghozta a jó kedvet közéjök. Vacsora után Cæsarine leült a zongora mellé megmutatni, hogy mit tud. Énekelt is, csinos hangja volt még. Belle Ange úr pedig odaült mellé. Hisz a zongorára is rá lehetett tenni a pezsgős palaczkot.
Ekkor a hátuk mögött megnyílik egy tőlük nem is sejtett szőnyeg ajtó.
Egy delnő lép be, a kinek szemei előtt karikát hánynak a lámpások.
Hanna csak annyit lát, hogy háttal feléje a zongora előtt egy czifrán öltözött nőalak ül, felvirágozott, fürtözött chignonnal és mellette egy férfi, karját annak termete körül fűzve legbizalmasabban.
S e férfinak a fején megismeri azt a házisipkát, azzal a nyolczágú csillagkereszttel, a mit ő maga hímzett egykor.
A dűh vad rohamával szökött oda feléjük s egy percz alatt sipka, chignon és emberhát keresztül-kasul lett szabdalva a gyors lovagostortól.
Nem is tarthatott az tovább egy percznél, mert a megrohantak sem állták ki tovább. Leghamarább megfutott a jó monsieur Belle Ange, a ki az első mennykőcsapásnál nem gondolt egyebet, mint azt, hogy Fatime tért vissza s a jogtalanúl buksiján feledett házi sipkára az húzogatja most az olvasatlan lovagkorbácsokat; de Cæsarine rémültében leesett székéről, s a mint visszatekinte megtámadójára, ő megismerte Hanna grófnőt, s valami gyors gondolat igazolá előtte, hogy annak most nagy oka lehetett vele ily kegyetlenűl bánni.
Hanem Hanna még jobban megijedt, a mint észrevette, hogy ő most egy tökéletesen idegen embert vert meg, a kit nem is ismer, meg egy asszonyt, a kit ismer ugyan, de a kinek szabad jó barátságban lenni azzal az idegen emberrel.
A dűh egyszerre réműletté, szégyenné fagyott ereiben: eldobta magától a lovagostort, kimenekült a szőnyegajtón, lerohant a csigalépcsőn, végig a homályos folyosón; kábultan, reszketve, elfulladva, minden ajtót nyitva hagyott maga után, s futott a kapu felé.
A kapus útját állta. Feltünt neki e dúltarczu siető alak. Feltartóztatá.
Hannának csak annyi ereje volt még, hogy látogató jegyét kivegye tárczájából s átnyújtsa a kapusnak.
– Hejh, hogy megjuhászkodott az egyszerre, a mint azt a nevet olvasta! Hogy futott a grófnő kocsijáért, hogy segítette őt felülni!
Mikor aztán Incze reggelfelé visszatért Fatimével, oda súgta neki a fülébe a kapus:
– A grófnő itt volt az éjjel s megvert valakit odafenn.
Hogy miképen kerül ebbe a történetbe bele a hajdankori olympuszi istengavallér? arról mindenekelőtt kötelességünknek tartjuk felvilágosítást adni.
Egy bécsi és egy pesti német napilap hirdetményei között gyakran találkozott a mindent elolvasó egy franczia szövegű (s helyesirási és nyelvtani hibákkal bőven megspékelt) levelezéssel, mely így volt czímezve: «A mon Zeüs.» Aláirva valamelyik a görög isten sok gyöngeségei közül, Danaë vagy Leda, vagy Callisto, vagy kicsoda?
Ez a levelezés Áldorfay Inczének szólt Fatime részéről.
Rendes posta útján levelezni nem volt tanácsos, mert utánzott pecsétnyomókat nem csak Bécsben tudnak vésni, hanem Budapesten is.
A sokszor feltünő olympi levelezésnek az volt a legközvetlenebb eredménye, hogy a mely napokon valami találkozót rendelt a nymfa a hamis istenek családfejének, aznap legalább tízezer férj otthon maradt a feleségét strázsálni, s ugyanannyi asszony ráült a férje kabátja szárnyára, hogy el ne szökhessék hazulról.
Tehát csak ennyiben lesz dolgunk a mythologiával s nem kell arra a gyanura jönnünk, hogy ebből a bonyodalomból már csak egy «Deus ex machina» segíthet ki bennünket.
Mikor Fatime hazaérve, meglátta, hogy minő állapotban van Caesarine, a fején hidegvizes compressek, arczán végig hosszukás flastromok, az egyik szeme bekötve; fekszik, nyög és lázban van: akkor elkezdett dühöngeni, sírni, haját és ruháit tépte, térdre és arczra vetette magát, zokogott, fuldoklott, s megint felugrott és boszút esküdött. Anyját a cselédek, kik segélyére szaladtak, már ájulva találták s odafektették az ő ágyába, míg életre dörzsölhették.
– Ki tette ezt? Ki tette ezt? hörgé magán kivül a leány.
– Hanna, nyögé alig hallhatólag Caesarine.
Fatime mindkét öklét az égnek mereszté fel s aztán elkezdé a saját fejét ütni velük.
Azt valóban meg is érdemelte magamagától, mert az ő ötlete volt ez. Csakhogy ő a tervezett botrányt komikus kimenetelünek szánta, a mivé lett volna az okvetlenül, ha Caesarine és Belle Ange úr az étkező asztalnál ülnek, szemben a rejtekajtóval, a mikor Hanna az embuscadeból beront, nem pedig a zongoránál, háttal a betörő felé. A hatás így is tökéletes lett volna. Aztán meg arra sem számított Fatime, hogy Hanna grófnő mindjárt Erzsébet királyné jelenetén kezdje Essexel, s korbácscsal jöjjön látogatóba. Azt hitte, hogy a Starrwitzoknak több nevelésük van, mint a Tudoroknak.
– Látja ön ezt? szólt Fatime tompa, ércztelen hangon, megragadva Incze kezét, ki elkábultan állt ott, vállát az alkoven falának támasztva.
Incze látta biz azt, sőt érezte is. A jó Belle Ange úr is előjött, a maga trofeumait mutogatni. Neki meg a fülét csipte ki a lovagostor hegye, még most is vérzett.
És Inczének jobban fájt az, a mit Belle Ange úr ő helyette kapott «per procura», mint ennek magának. Ez csak a fülével érezte azt, de ő a szíve mélyén.
Ez olyan botrány, a mi képes még azt is lehetetlenné tenni a társadalmi életben, a kinek az szánva volt, ha véletlenül más kapta is meg az «effect»-et.
Egy arczulütött ember megszünt tábornok lenni, országos képviselő lenni, casinotag lenni, nemes ember, jó barát lenni. Egy arczul ütött férfi halott.
Ha tudniillik le nem mossa valahogy arczáról az ütést.
Férfival szemben lehet válogatni a fegyverben: de asszony ellenében csak egy fegyver van.
Incze megszorítá Fatime kezét s azt mondá neki:
– Én tudni fogom, hogy mi a teendőm!
Fatime elérté a mondatot s odaszökött a nyakába és nem törődve a jelenlevőkkel, Bella Angezsal, cseléddel, orvossal, magához szorítá őt szenvedélyesen. Aztán oda vonta Caesarinehoz, felmutatta anyjának azt a kezét, melyen a korbácsütés sötétveres csíkot hagyott hátra.
– Látod-e ezt? (Már tegezte is mások előtt.)
Incze látta azt és aztán jól látta Fatime arczán azt a kivánságot, hogy hajoljon oda és csókolja meg azt az ütésfoltos kezet.
Egészen kinálva volt neki ez a kézcsók.
Hanem aztán eszébe jutott a «lelkésznek» a gyónást tevő anya, a katonának a guerilla társalkodónője, s nem tudta magát rávenni, hogy megcsókolja annak a kezét.
– Tudatni fogom önökkel, hogy mit teszek! mondta komolyan, kalapját vette és eltávozott.
Fatime utána nézett sötéten, s aztán utána köpött s azt mondta: kutya!
Incze, mire szállására ért, úgy tapasztalá, hogy Hanna már megelőzte őt a kezdeményezésben. Levele ott várt rá a kapusnál.
Sietett azt felnyítni.
A vonásokon látszott még a kezek reszketése: a sorok is kuszáltan tértek el egymástól.
Uram!
Azok után, a mik megtörténtek, mi együtt nem élhetünk többé. Igyekezni fogok mentől kevesebb szóval elmondani önnek azt, a mit teszek, és semmit arról többé, a mit érzek. Én holnap indulok Erdélybe, azért, hogy ott protestanssá legyek, mert csak így válhatok el öntől, önmegaláztatásom nélkül. És én elhagyom hitemet, vele mennybeli üdvömet, családommal való összeköttetésemet, az egész ismerős világot, melyben eddig éltem, azért, hogy öntől elválhassak. Ebből láthatja ön, milyen mélység van közöttünk s mivel van az tele?
Elvárom, hogy ön sietni fog utánam Erdélybe, hogy minél előbb véget vessünk mindennek.
S aztán felejtsen kiki, a hogy tud. Én már feledtem.
Aláirva név helyett e két szó:
«Never more.»
Mit tett e levéllel Áldorfay Incze?
Azt tette, hogy elküldte az egész levelet Fatimének s maga még e sorokat irta hozzá:
– Holnap indulok Erdélybe. Hat hét alatt vége az egész formaságnak. Addig légy hívem és gondolj reám.
Incze.
Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, a mit valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó leányért.
Másnap elutazott Kolozsvárra, a nélkül, hogy Fatimét látta volna.
E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e hölgyet meglátogatni addig, a míg teljes nyilvánossággal nem teheté.
Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt belevezették a rendes kerékvágásba. A consistorium megtett mindent, a mi hivatásában állott, megkisérté a formaszerű kibékéltetést a felek között, az természetesen nem sikerült. Azután előadatta indokaikat. Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt ismételten nyilvánítá. A pör ezentúl a bírák dolga volt.
Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsugta az ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának megszemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a környékben a Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyetzári jégbarlangot s az abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az egész hat hetet itt töltse Erdélyben; hanem ha valami dolga van «odakinn», bátran elmehet utána, s csak majd az itélet kihirdetésekor kivántatik ittlakosságának bebizonyítása, a miről majd ügyvéde annak idején táviratilag tudósítani fogja.
Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasuthoz jegyet váltani, egész Bécsig.
Még csak meg sem akart pihenni Budapesten.
A külső tisztességre még is tartott annyit, hogy míg válópere folyik, addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról.
Az egész úton a viszonttalálkozás képzelmével volt tele a lelke. Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja meglátni!
A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sürűk az állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony!
Még hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy felhőszakadás megrongálta a vasutat: öt óra hosszat kellett várakozni Szempczen, a míg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a sors legterhesebb csapásának életében.
Nem bírta végigvárni az időt, felkereste a távirdát (ha lehetett volna, ráült volna) s innen, a hol valószinűleg senki sem ismeri már, nem állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatiménak legalább ennyit:
– Ma megérkezem.
Zeüs.
A távirdász humoristicus gyerek volt: mikor Incze fizetés fejében egy százas bankjegyet tett eléje, azt mondta neki:
– Nincs istenségednél apró mennykő? mert ebből nem tudok visszaadni.
Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába.
A vasuttól a ház kapujáig, ez volt a leghosszabb út.
Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a csengetyüt.
A nagy revolutióra előrohant a szobaleány félig fésülködötten.
– Itthon az asszonyságok? kérdé Incze még a rácson keresztül.
– Hova mentek?
– Nem tudom.
– Igazán nem tudja, Jenny?
– Bizony Isten nem tudom, nagyságos úr.
Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják meg a szobalányaiknak, hogy hová mennek.
Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre.
– Nem hoztak ide ma egy telegrammot?
– Még nem, nagyságos úr!
– Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osztrák-magyar monarchiában! morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetős izenetét rá bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom, hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élczes ficzkó is jobban tett volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani.
Az az élczes ficzkó valószinűleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz neki a vasúti fennakadást minden irányba megsürgönyözni, meg a fennakadt utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak azután következik a sor Jupiter nuntiumára Danaë kisasszonyhoz. S az biz elkésett.
Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, a hol Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy bizonyos dolog van a nap alatt, második nincs.
Valóban rá is talált.
Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal «mögött» s a kártyázókat nézte. Neki bizonyosan nem volt pénze.
– Ah, a tábornok úr már megérkezett? szólt furcsa örömmel, mikor Incze eléje toppant.
– Önök nem is vártak még reám.
– De mindennap emlegettük.
– Madame Belle Anget nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?
– Hitemre mondom, nem tudom.
Incze elővett a tárczájából egy ujdonatúj ezrest s azt két rétbe hajtotta.
A mi képes vol Belle Ange urat hitében erősen megingatni.
– Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni, de már nem jut eszembe, hogy hova.
Incze négy rétbe hajtotta az ezrest.
– Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra?
– Hélas! sóhajta fel Belle Ange úr. Dehogy nem. Nekem ma Párisban kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.
– Párisban? hisz azt most ostromolják a németek.
– Épen azért. Én is szerveznék ellenük egy szabad csapatot.
– Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik hozzá.
– Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig soha sem volt olyan jó alkalom, mint most, egy ilyen hányt-vetett életet, mint az enyim, dicsően bevégezhetni.
– Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthetnék önön?
– Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.
– Tehát mégsem emlékszik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment ez este?
Monsieur Belle Ange emlékezőtehetsége egyszerre csodamódon megjavult.
– De igen. A circusba.
– Melyikbe? Kettő van.
– A Renz-félébe.
Incze az ezrest Belle Ange úr markába csusztatá.
– Köszönöm, rebegé a citoyen. Még ma indulok Toulonba.
– Aztán vigyázzon magára.
– Óh, nem fognak el engem a németek.
– Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a «görögök» kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik «grecque»-nek.)
Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Áldorfay s vágtatott a Renz circusához.
Ott vett magának egy páholyt s bérelt a páholynyitótól egy távcsövet.
A circus tömve volt, mint rendesen.
Incze szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált minden páholyt, végigmustrált minden zártszéksort, karszékosztályt, erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol.
Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égi testeket, szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka emberchaoszt, hogy megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meglátta volna őt bizonnyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a sok között. Tízezer közül is kitünik az!
Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanított paripáit madame Ez, lejthette kecses virágtánczát a lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az élczet és bukfenczet messieurs les clownsok, hajigálhatta egymást a levegőn keresztül a két trapezon függő gályarab, ő nem látott mindabból semmit, a mi a földön történik.
Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rossz tréfát követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az áldozatja s Fatimeék mást mondtak előtte, mint a hová mentek.
Most, az előadás vége felé, a hová a legérdekesebb részleteket szokták szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdé észrevenni, hogy rendkívüli figyelemreméltó mutatvány közeledik; minden látcső az istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a szinlapon?
– Capitain Bloomer, a rettenthetlen ménszelidítő, előadása egy ukrániai vad lóval.
Ez izgalmas látványnak igérkezett, ha nem betanult színjáték.
Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester felé, a ki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, keféletlen szőréről látszott, hogy ez még czivilizálatlan állat.
A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az arena közepén lehengerőzött, jobbra-balra vetette magát s aztán felugrott, megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát vakarni.
Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a nagy lószelidítő mester, Capitain Bloomer.
Termetét a selyem tricotn kivül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián. Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett vérpiros ajkai, göndörfekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne.
Egyik sem ő.
Áldorfay az első tekintetre ráismer.
Ez Gideon!…
Ugyanő az. A clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most lovar művész.
Miért ne lehetne az? Ez az utóbb űzött mesterségei között a legtisztességesebb hivatás.
S meg is érdemli művészi hírnevét.
Egyetlen kötélhurokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé, annak minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti, megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé el nem ereszti, hátára szökik mint a párducz, nem enged neki; bárhogy rugdal, szökell, ágaskodik, földhöz veri magát, le nem marad róla. Két térdével átszorítja vékonyait, s az alatt kezeivel leoldja derekáról a kötél-hurkot. A ló fejét rázza, nyerít, horkol, harap; nem használ neki, a hurok szájába szorul s perczek mulva a vadállat megjuhászodva adja meg magát hódítójának a bámuló közönség kitörő tapsai között.
Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, a ki amaz emlékezetes tavaszi mulatságon a * erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel ügetett eléje. Ott látja őt maga előtt ismét. És kedve volna onnan a páholyból leugrani, odarohanni eléje és azt mondani neki:
– No hát végezzük be azt a tusát, a mit akkor a harangszó félbeszakított!
E diadaltól kérkedő arcz láttára egy világos gondolatja támadt.
Most már tudta, hol vannak a circusban Belle Angék!
Szomszédjától a másik páholyban azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a Captain Bloomer?
– Egy hét óta.
Incze most már tovább gombolyította a meglelt fonalat.
Kiment a néző helyről s a circusnak azon oldalára került, a hol a szereplő személyzet szokott kijárni.
Ott is állnak bérkocsik. Már messziről ráismert arra a bérkocsira, mely Belle Angékat szokta hordani; veres hintaja van s szürke és fakó lova. Ő maga szokta azt havonkint fizetni.
Visszament saját bérkocsijához s kocsisának azt parancsolá, hogy a szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson, s a hova az fog menni, oda menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba és ott várt.
A közönség hazaoszlott; lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a mellék-kijáraton. Végre kiálták a veres hintós számát.
Az ajtó elé hajtott az.
Incze láztól dobogó szívvel leskelődött ki a hintó ajtaján.
És azután látta kilépni a circus mellékajtóján Gideont, karján Fatiméval, hátuk mögött jött Caesarine.
Nem Caesarint vezette, hanem Fatimét.
Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarinet. Akkor maga is beült hozzájuk.
A lámpafénynél megjegyzett egy mosolyt az arczán Áldorfay, mely minden szónál többet beszél.
A veres hintó elgördült, Áldorfay bérkocsija a kerékvágásban követte.
Hosszú, tekervényes kocsizás után, miközben Incze azt hitte, hogy Bécsnek az ötödik külvárosában utaznak már, egyszer megállt az előlhajtó bérkocsi egy kivilágított kapu előtt.
Incze kitekintett a kocsiablakból s megismerte a házban a «veres torony» melletti hotel garnit.
– De hisz ide egyenes utczán lehetett volna a circusból eljutni és öt percz alatt. Minek volt ez a félórai labyrinthjárás idáig?
Itt ismét látta, hogy a kocsiból legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli Caesarinet, azután Fatimének nyujtja karját. Az könnyed szökéssel aláhibban, s e perczben arczczal fordul Incze felé. Ah, ezt a nevető arczot soha sem fogja elfelejteni!
Caesarine a bérkocsit elbocsátja s az odább robog. Leánya és a műlovar karöltve mennek be előre a hotel kapuján.
A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akarnak majd haza menni. Az idő szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi utczákon végig.
Incze is elbocsátotta a maga bérkocsiját s aztán elkezdett alá s fel járni a hotel garni előtt a folyamparton, olyanformán, hogy szemmel tarthatott minden kijövőt.
Ha mondott átkot Hanna Áldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az arra.
Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak. Az egész lelkét!
Képes volt étlen-szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, a melybe őt belépni látta.
És aztán lángolt a vére attól a godolattól, hogy annak a mosolygásnak, a melynek létjogát ő még a szinpadtól is megtagadta, szabad egy férfi számára is megjelenni: arcz arczczal szembe! Hogy az észvesztő őrjöngések mámorától másnak is szabad megittasulni!
Hogy az a nő, a ki az ő lábai előtt annyiszor sírt fetrengve s lábait csókolta imádata őrjöngő hevében, a ki esküdött, hogy meghal, ha őt nem szeretheti, az most egy másnak ád könyet és kaczajt!
És még kinek? Egy kalandornak. Anyja hajdani ismerősének. Az ő halálos ellenségének.
Hihetetlen ez! Hihetetlen! És még is úgy van.
Mit fog tenni, ha előjönnek, ha hárman karöltve, kaczagva elmennek előtte?
Revolver van a zsebében. Lelövi mind a hármat, aztán magát?
Meglehet.
De azok nem jönnek elő. Az óra éjfélen túl jár már s ők még mindig nem jönnek elő, s Áldorfay még egyre járja a szemközti partot.
Már a rendőrbiztosok kezdenek rá figyelmesek lenni, mint a ki betörési, vagy vizbeugrási szándék gyanujába keverte magát.
Azután egyszer a hotel garni kapuját is becsukják. A kapus is szokott alunni. Lassanként minden világot eloltanak: az ablakok elsötétülnek. Innen ma már nem jön ki senki.
Incze fázott. Reszketett. Láza volt. Végigment a folyamparton, a bécsi folyam felszine oly élettelen, semmi jármű rajta. Felszine egy nagy fekete tükör. A part lámpásainak visszfénye, mint lidérczek lobogványa reszket rajta végig.
Hazament szállására.
A feje oly nehéz volt; húzta lefelé.
Nem ilyennek képzelte ő ezt az éjt! Nem ilyennel bolondította lelkét az egész úton a felizgult képzelem! Ah! minő bűnhödés ez!
És épen most, a midőn ő miatta válópert folytat az asszonyok legszebbike ellen, a kit ő érte elfeledett!
A midőn e nagyravágyó nőnek kinálva van a becsvágy koronája. S ő azt eldobja és felvesz helyette egy szennyes kalapot a szemétről s azt teszi fel a fejére.
S az átok nem abban van, hogy ez megtörtént így, mert megtörténik ez százszor. Csakhogy száz ember közül kilenczvenkilencz nagyot nevet a tapasztalás után, azt mondjá rá: «ez furcsa álom volt» s aztán nem gondol rá többet. Miért kell neki lenni annak a századiknak, a ki még akkor is szeret, a midőn már önmagát is gyülöli?
A kifáradt idegeket elnyomta az álom; de az sem volt rá nézve pihenés és nyugalom. Az álomlátások is odavitték őt, a honnan menekülni akart s még kinzóbb képeket varázsoltak eléje, mint maga a képzelem.
Későn ébredt fel. S nem esett neki jól a felébredés, mert nem vitte el magával az álmokat. Ott maradt azoknak a folytatása, az ébrenlétben.
Az asztalán talált egy jegyet, meghivót az igazgatótanács rendkivüli ülésébe. Walter Leo, az elnök volt aláirva.
Erről valami ötlete támadt.
Felöltözött és sietett oda az igazgatótanácsba.
Az egyik kollégája azzal a szóval fogadta, hogy milyen rosz színben van, mi baja?
Nem felelt rá semmit.
Egy másik kolléga szemrehányólag csóválta a fejét, a kérdezőre tekintve. Már hogy lehet egy embertől, a ki most jött a válóperéből, azt kérdeni, hogy mi baja? Tán kéjutazás ez?
Walter Leo magaviselete Incze irányában semmit sem változott a végzetes szakadás óta. Gyöngéd és barátságos volt hozzá, mint mindig. Figyelmesen került minden czélzást e kényes ügyre s nem iparkodott Inczével észrevétetni azt a gondolatát, hogy ő ezt mind előre megjósolta neki. Ő nem elégtételt, de sajnálatot érzett a fölött, hogy jóslata teljesült.
Mikor be volt fejezve a száraz számvetési ügy, a mi a gyülés tárgyát képezte, Incze odalépett Leohoz.
– Maradj itt egy szóra, sugá neki.
Azzal bevárták, míg a többiek elmennek.
– Barátom vagy-e még? kérdezé Áldorfay Incze Walter Leot.
– Ezt kérdened sem szabad. Örökre az.
– Úgy egy igen nagy szivességre veszem igénybe barátságodat.
Leo kezet nyujtott rá.
– Élethalál kérdés, a miben szolgálatodat lefoglaltam. Párbajsegédül kérlek.
Leo meghajtá magát. Büszke volt e megtiszteltetésre. Egész Rothschildbe mert volna fogadni egy keleti vasutrészvény ellen, hogy kitalálja az ellenfelet.
El is vesztette volna.
Semmi kétsége nem volt, hogy a kihívandó ellenfél nem más, mint Bauernhass Siegebert gróf.
Arról is bizonyos volt, hogy ez a párbaj, mely két jó barátja között fog lefolyni, nagyon komoly kimenetelü lesz. Onnan egyik élve meg nem tér.
Ő előre látta ezt, s el volt határozva Inczét képviselni Siegebert ellenében.
De szép meglepetés készült a számára.
– Emlékezel rá, folytatá Incze; hisz sokszor beszéltem erről neked, hogy van nekem egy régi halálos ellenségem, a ki engem kora ifjuságom óta folyvást üldözött, husz éves koromtól kezdve!
De már most Leo nem tudta, hogy kiről van szó. Siegebert még akkor kis gyermek lehetett.
– Te magad is jól ismered őt. A magyar szabadságharcz alatt téged föl akart akasztatni.
– Ah! Az én «kakadály vezérem!» Hahaha!
– Ne nevess!
– De bizony nevetek. A szemébe is nevettem. Nem tudok rá gondolni máskép.
– Ez az ember nekem egész életemben mindig keserűséget okozott. Ez az ember első feleségemet el akarta csábítani, s török hárembe vinni. Ez az ember engem csalárd barátság színe alatt az osztrák hadihajóra vitetve, az akasztófára szolgáltatott át. Én felfogadtam, hogy ha ezt az embert valahol a világon még feltalálom, vagy megölöm, vagy ő öl meg engem. Most ez az ember itt van. Rátaláltam.
– De bizonyos vagy-e róla, hogy ő az?
– Szemtől szembe láttam. Semmi kétség. Álnév alatt van itt; de én felismerem egy millió közül.
– Tartós gyülöleted van. S nem lehet ezen az emberen valami hozzá méltóbb módon boszút állani? Például elfogatni őt azért, hogy az állam kincseit ellopta?
– Tudom, hogy tette; de nem tudom rá bebizonyítani. Azonfölül is, a forradalom alatt történtekért rég általános amnestia van már adva. És elvégre is – én ezzel az emberrel késhegyre akarok menni!
Áldorfay Incze szemei szikrákat szórtak e szónál. Arcza halavány volt és fényes. Erei kidagadtak homlokán.
Leo látta, hogy ez nagyon komoly ügy.
– S hogy hiják ez idő szerint azt a te haragosodat?
– Capitain Bloomer!
– Sapristi! A circusi lószelidítő!
– Az mindegy. Én ki akarom őt híni.
– Csakhogy ez az úr, a hogy én tudom, sokkal hamarább fog arra vállalkozni, hogy egy kardot elnyeljen, mint hogy azzal verekedjék.
– Nekem mindegy, akárminő nemét választja is a párbajnak. Ráállok az amerikai párbajra is. Húzzunk sorsot, a melyiké a fekete, az meghal. De tovább nem lakunk együtt ezen a planétán! Elvállalod-e a baráti eljárást?
– A kedvedért igen. Még majd keresek magam mellé a klubban egy második gentlemant. S mit mondjunk neki, miért kérünk elégtételt? Vagy csak azért, hogy az orra félreáll?
– Az okot, a miért kihívom, megírtam e levélben.
– Tehát kartelt viszünk neki. Kard hegyére tűzzük s úgy adjuk át. Jól van. Délutánig rendben lesz a dolog. Légy odahaza és várj reám.
Incze kezet szorított Leoval s aztán hazament.
Még étkezni sem ment ki szobájából. Felhordatta magának, a mire szüksége volt. Nem is igen evett, csak folyvást itta a theát.
Ezek voltak aztán a rettendő hosszú órák! A míg Leo megjön a tudósítással. És neki nem szabad addig a házból kimenni; holott most futni szeretne, utczán fel, utczán le, a csatorna közepén járva, a hol nem jön rá szemközt senki. S várnia kell egy helyhez átkozva.
Három óra volt már délután, mikor Leo benyitott a szobájába.
– Nos?
– Átadtuk neki a leveledet. Elolvasta. S erre ő rögtön viszonválaszt írt; azt kezünkbe adta. Elhoztam – olvasd.
Incze felszakította az illatos, nőiesen felczifrázott borítékot.
A válasz egy látogató-jegyre volt írva.
Az a látogató-jegy vizahólyaglapból készült, legválogatottabb fényűzéssel.
A válasz könnyen elfért rajta. Ennyiből állt az:
– Olyanfajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni.
Capitain Bloomer.
Incze feje szédült, az asztalra kellett támaszkodnia, hogy el ne essék.
Olyanfajta nőkért, mint Fatime! Ez iszonyú ütés volt a fejére!
– Nos, mit válaszol a tisztelt capitain? kérdezé Leo.
– Visszautasítja a kihívást, rebegé Incze, s a fogai összeverődtek.
– S mi okot ád a visszautasításra?
Incze odanyujtá Leonak a névjegyet.
Walter Leo bámult és ámult:
– Ah! Hát te Fatime miatt híttad ki a lószelidítőt?
– Igen! hörgé Incze, semmivel sem törődve többé.
– Ez volt a gonosztevőnek a legutolsó halálbűne, hogy tele legyen mind a tizparancsolat elleni vétsége?
– A kiért én egész világomat föláldoztam! rebegé Incze, zsibbadtan rogyva le egy karszékre. Ellenfele halálra sebesítette őt már ezzel az egy mondattal.
– Kár volt, dörmögé fogai közt Leo.
– Most mit tegyek én ezzel az emberrel? hörgé, öklét homlokára szorítva, Áldorfay.
– Én megmondhatnám, hogy mit tégy vele? Hivd el magadhoz a hotel Munschba, rendelj pompás vacsorát, hozass pezsgőt, s mikor már jól ittatok, akkor mondd el neki ezt a toasztot: «öcsém Gideon: gazember voltál teljes életedben; hanem mindazt, a mi gonoszat tettél, ezzel az utolsó gonosz tetteddel helyrehoztad. Áldjon meg érte Allah! vagy nem tudom ki a mostanid? s azzal csókold meg, öleld meg s add oda neki a kettős kulcsot.»
Áldorfay dühösen ugrott fel erre a gúnyolódásra.
– Te szólhatsz nekem így? Te!
– Már mint én, úgy-e? a ki téged odavezettelek hozzájuk. De hát godoltam én azt, hogy te gyerek vagy, a kinek ha az ember egy czifra czukorbábot ád játszani, meg kell, hogy mondja neki: «aztán ezt meg ne edd, mert mérges». Én azt hittem, hogy mulatod vele magadat, de nem azt, hogy beleszeretsz.
– Nincs jogod velem így beszélni, s arról a hölgyről eként! kiálta Incze indulatosan.
– Valami kevés jogom van hozzá. Ahhoz, hogy miként és kivel mulasd magadat? természetesen semmi hozzászólásom. Lóversenyen töröd-e ki a nyakadat, vagy egy szép divathölgyért? az a te nyakad, s nem az én dolgom őrizni. Hanem van valami közös kettőnk között. Nem az atyafiság. Félre ne érts. Hanem a két consors összekötött renomméeja. Ne feledd el, hogy mi consorsok vagyunk s nevünk kapcsolatban van egymással. Van egy hely, a hol mindent tudnak: a budoirok titkait is. Ez a hely a börze. Ez elől hiába rejtegeted titkaidat, száz szeme van. S ha a szemeivel nem láthat, kezébe veszi a krétát, számol, számol, míg kiszámolja azt, – hogy mit átmodtál az éjjel. Azt hiszed, nem mindenki ismeri a börzén a te * utczai tündérlakodat? Nem számították utána, hogy mennyi pénzed szivárog neked oda? Mert azáltal, hogy tündéred az egyenesen adott ajándékot kidobja az ablakon, csak arra kényszerít téged, hogy azt görbe úton kétszer annyiba kerülve juttasd hozzá. – Hanem hát arra, hogy te a vagyonodat mire költöd, miért van gondja a pénzvilágnak? – Azért, mert gondjának kell lenni arra, hogy vagyonodat hogyan szerzed? – Incze! A te neved a legjobb hírű volt e nagyon erősen biráló körökben. Már csak volt! Fel ne pattanj, kérlek, most én vagyok az erősebb. A mióta az * utczai házhoz vagy kötve, olyan vállalatok jönnek felszinre a te neved ajánlata mellett, a mikre minden solid üzér azt kiáltja: «ez káprázat!» És bámulva kérdezik az emberek egymástól: hogy adhatta a nevét ehhez Áldorfay Incze? S aztán suttogva felelik rá: hja, sokat elnyel a négy tánczosnős kéjlak!
– Uram! Kiálta Incze, reszketve az indulattól.
– Csendesen légy! mondtam, hogy most én vagyok az erősebb. Te sikamlós lejtőn jársz! Tagadd el, hogy a wiesbadeni bankkal értekeztél!
E merészen odavetett szóra Incze csüggedten roskadt székébe vissza.
– Én nem igértem nekik semmi bizonyosat, hebegé zavarodottan.
– Ez a szavad elég arra, hogy elítéld magadat érte! a mióta a német kormány eltiltotta országa területéről a szerencsejáték-bankokat: ezek a gazdag rablótársulatok szerteszét barangolnak Európában, keresve olyan országot, a hol betiltott üzletüket újra fölállíthassák. A többi közt hazádra is vetették szemüket. Előjöttek fényes tervekkel; ajánlották a főváros szépítését, adósságai törlesztését, ha meg lesz engedve nekik a Margit-szigeten felállítani játékbankjokat; ajánlották Balaton-Fürednek európai hírű fürdőhelylyé emelését, ha ott tehetik le a roulettet. Elmondták sophismáikat, hogy hiszen titokban úgy is tele van az ország játékbarlangokkal, jobb, ha egynek adnak szabadalmat, nyiltan, törvény szerint, mely aztán busás adót fizet. S aztán kerestek maguknak egy nagynevű embert, a ki vállalatukat a magyar kormánynál keresztül hajtsa. Egy nagynevű embert, a ki egész életén át annyi becsületet szerzett össze magának, hogy abból elvesztegetni is lehet, s a kinek van egy szenvedélye, mely ráveszi őt, hogy ezt a nagy becsületet, megfelelő nagy pénzért, becserélje. S ezt a nagynevű embert felfedezték az * utcza palotájában.
Áldorfay halálsápadtan állt föl Leo előtt.
– Igenis. Te hozzád jöttek el. Áldorfay Incze! – Nem! Még nem kötötted le nekik magadat. Azt mondtad: jöjjenek később. Meggondolod a dolgot. – De hát nem eléggé rettenetes-e az, hogy te, Áldorfay Incze, abban a perczben, a melyben elmondták, hogy ők kik és mi járatban vannak, minden gondolkodás nélkül korbácsot nem ragadtál, s ki nem verted őket magad elől?
Incze félrefordítá arczát: nem türheté el Leo tekintetét.
– Hogy lehetséges legyen az, hogy Áldorfay Incze, az asceta, ki egykor örök szegénységet fogadott s abban nyugodtnak érzé magát; Áldorfay Incze, a puritán, ki egy barátja hálaadományát visszautasítá; Áldorfay Incze, a hű férj, ki szégyelt felesége előtt egy ajándékba kapott gyémánttal megjelenni; Áldorfay Incze, a hős, ki jutalom nélkül harczolt, vesztegette élelét két világrészben a haza, az emberiség, a szabadság pénzzel nem fizető, nagy eszméiért; Áldorfay Incze, az országos képviselő, ki a becsületes iparvállalaton nyiltan folyt üzlet mellett kapott nyereségre visszaborzadva mondá: «kitől raboltuk mi ezt el?» hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa egy rabló társaságnak, mely átkozott pokolyműhelye számára az ő hazájában keres helyet, hogy ott is meztelenre vetkőztessen le minden könnyelmű embert, s mely őt szólítja fel, hogy legyen társ, osztályos a a vállalatban, a minek osztalékát árvák utolsó falatja, özvegyek könye s öngyilkosok vére képezi; hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa erre: majd meggondolom a dolgot, jöjjetek holnapután!
Inczének szívdobogását lehetett hallani a percznyi szünet alatt.
Leo összefonta ujjait, kezét tördelve.
– És ha ezen a fatális holnaputánon egy szerencsés véletlene (mondjuk) a vaksorsnak ide nem hozza ezt a circusi hőst, s az merész bakugrásaival el nem hódítja kezedről azt a leányt, te aláirod velük a szövetséget, azért, hogy annak a nőnek egy fél milliót tehess a lábaihoz! Hát nem isteni gondviselés volt-e, mely most ezt a bohóczot utadba hozta? S te még verekedni akarsz vele? egy circusi yongleurral, egy bohóczczal; de a ki csak este bolond, nappal okos ember, mert nem verekszik meg veled a kedvesedért. Ez az ember neked egyedüli jóltevőd a világon!
Áldorfay homlokára csapott tenyerével.
– Hová jutottam?
– Még sehová sem, szólt Leo gyöngéden megszorítva barátja kezét; de legfőbb ideje, hogy megállj és visszafordulj.
– Én futok ki a világból!
– No, azt nem teheted, mert a föld gömbölyü. Hanem, hogy innen elfuss, az nagyon jó lesz; még pedig a milyen gyorsan csak futhatsz!
Incze mindkét kezével megragadá Leo kezét s egy gyermek gyámolatlanságával tekinte szemébe, mintha atyja volna az.
– Szólj, egyetlen barátom a világon! Találj ki számomra valamit, mit tegyek?
– Nehéz dolgot kivánsz tőlem, kedves Inczém. Te beteg vagy. Nagyon beteg. Így van az, mikor egy asceta belekóstol az asszonyméregbe. Magunkforma gonoszéletü ember, a ki szakálla ütközésétől kezdve tanulmányozta az asszonynépet, ha megbetegszik is egy pár szép szem szurásától, hét nap alatt kigyógyul belőle; még pedig többnyire homoeopathice; de mikor egy szent iszik ebből a philtrából, annak minden csepp vérét átjárja az. Azt nehéz kigyógyítani. Egy villanására a szép szemeknek megint recidivázik. Té rajtad csak radicalis kura segít.
– Rászánom magam.
– Én tudnék számodra valamit. És ez az egyetlen gyógymód rád nézve a világon.
– Mondjad.
– Egy magyar és egy osztrák mágnás, gróf Z** és gróf W** terveznek most épen egy nagyszerű éjsarki expeditiót, az északi tengely szabad oceánjának fölfedezésére. Csatlakozzál ez utazókhoz. Neked az kell a kigyógyulásodhoz, hogy két esztendeig ne láss asszonyt. Nem vizgyógymódra, de jégkurára van szükséged. Kell, hogy olyan világrészbe menj, a hol a vizekben nincsenek nymphák, s a jégen részvény-társulatok. Ott, abban a felséges halálországban ismét fel fogod találni nemes nagy tulajdonaidat. A jégsarki utazókat az egymásra szorulás, a kölcsönös segély ösztöne, a sanyarú nélkülözés, a tudás vágya, az önfeláldozás szenvedélye edzett férfijellemmel gazdagítja meg. Téged csoda bátorságod, tapasztalataid, vas türelmed, jó szíved a vállalkozók vezérfényévé fognak tenni. A hosszú éjszakák hosszú nyugalmat hoznak szívedre s kigyógyulva térsz vissza.
Áldorfay Incze megölelte barátját érzékenyen.
– Köszönöm neked a gondolatot! Elfogadom azt. Megyek a jégvilágba innen!
– Megengeded, hogy ezt rögtön tudassam az expeditió rendezőivel?
– Sőt kérlek rá.
– Sietni kell vele. A hajó már indulásra kész.
– Tehát még ma!
– Jól van. Én sietek rögtön a jockey-klubba. A grófokat most ott találom.
– Megállj, még egy szóra. Nekem itt mindenféle prózai ügyeket el kell intéznem.
– Az mind az én gondom. Nekem adsz egy általános meghatalmazást s nem lesz károdra, ha addig míg visszatérsz, én kezelem ügyeidet.
– Vannak kötelezettségeim.
– Azoktól igyekezni foglak megszabadítani. A kétséges vállalatok elnökségeiről lemondasz általam; részvényeidet vesztességgel is érvényesíteni fogom, a mikhez nincs bizalmam; börzei foglalkozásaidat kiegyenlítem, váltóidat kifizetem. A szemtelen követelésekkel pedig majd el fogok bánni. Minden ügyed az én kezemben lesz. Te csak a fehér medvékre gondolj; a többi medvéid bőrére én alkuszom.
– Még egyet barátom; hát Hanna?
– Hát Hanna? – Bizony Isten, már is gyógyulsz! Még Hanna is eszedbe jut. – Hát én azt hiszem, hogy ha megtudja Hanna, hogy te az északi polushoz utaztál, ő rögtön elutazik a déli földsarkhoz.
– Igen; de a válóperünk? Nekem még három hetet Erdélyben kellene töltenem a válóperünk bevárása végett.
– Pokolban töltesz te három hetet, nem Erdélyben! kiáltott fel türelmetlenné téve Walter Leo. Mi gondod most a válóperedre? Eldöntik azt már nálad nélkül is. Ne félj, biz a pap nem hagy tréfálni magával, s ha meg nem jelensz, elitélnek «makacsságban» s úgy elválasztanak, hogy a lábad sem éri a földet! Ne legyen neked arra több gondod. Ha prókátor és pap kezébe jutottál, jó helyen vagy ott! Ne félj, ketté vágnak, ha mindjárt a világ végére futsz is!
– Nem akarok senkinek adós maradni, neki legkevésbbé. Ügyvédemnek is utasításul adtam, hogy a mit a törvényszék számára tartásdijul meg fog itélni, azt kétszerezze meg. S most téged arra kérlek, hogy akkor ezen évdíjnak megfelelő tőkepénzt bocsáss vagyonomból Hanna rendelkezésére. Ne legyen kénytelen minden évben egy nyugtát aláirni, a melyen az én nevem is előfordul.
– Jól van, öregem. Nagyon jól van. Kezdek rádismerni megint. Nálad a bibliai mondat megfordítva áll. Vetkőzd le az «új» embert, s öltsd fel a «régit». Úgy fogok tenni, a hogy rendelted… Visszacsikarjuk attól a kevély asszonytól még azt, a mit legnehezebben ad ki: becsülését irántad. Egyéb úgy se kell már neked asszonytól.
Leo sietett. De mikor már kezében volt kalapja és pálczája, még egyszer visszatért az ajtóból.
– Megbocsáss, hogy még egy szóra visszatérek. De ma fizető napom van ellenedben s miután liquidálok veled, nem akarok semmivel adósod maradni. Te most, a míg itt vagyok előtted, elismered nemcsak azt, hogy szavaim igazak, hanem azt is, hogy jogosultak. A mint azonban egyedül maradsz, felébred benned valami, a mi azt hazudja magáról, hogy ő a büszkeség! s azt fogja kérdeni tőled, hogy de hát mi neked ez a Walter Leo, hogy ez minden lépten-nyomon előálljon, mint Sophocles trgœdiáiban a chorus, beleénekelni a scénába s helyettesíteni a hősnél a mardosó lelkiismeretet? Hogy ki tett engemet a te Mentoroddá, tégedet meg az én Telemachommá, hogy elküldözzelek hol Amerikába, hol Grönlandba? s te aztán menj szép engedelmesen, a hová én küldelek? Azután meg fogsz állni a tüköröd előtt s körülnézed magadat. S azt fogod mondani: hisz ez valóságos Zeüsz arcz!