Volt egyszer egy özvegy asszonynak egy fia. Felnőtt mán tizennyolcz esztendős koráig, semmit se akart dolgozni. Jánosnak hítták a fiút. Az anyja búsult nagyon, hogy mi lesz az ő fiával, mikor még egy szikrát se akart tenni egyik helyről a másikra, csak béült a sutuba és… őrölgette a hammut. Mikor húsz esztendős lett, építettek egy házat a szomszédban. Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja az anyjának:
– Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?
– Házat építnek fiam. Mindenki dolgozik fiam, csak te nem akarsz dolgozni.
– Elmënyëk én ës – azt mondja – segítek.
Elment, hát éppen a gerendákat húzták fel a házra. Kénlódnak ide ës, tova ës, nem bírják.
– Álljatok félre onnét semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!
– Menj el hammuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!
– Bizën tük sem érdemlitek meg az ételt!
Aval megfogja a gerendákat és felhányja a házra. Lett néki becsüllet aztán, mindenüve elhítták napszámba. Megéltek becsülletesen az anyjával, a mit keresett, abból.
Volt egy biró, egy fösvény biró akkor a faluban. Azt mondja Jánosnak:
– Szegődj hëzzám János. Eltartlak esztendeig édes anyáddal együtt, csak bért egyebet nem adok, hanem a melyik hamarébb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjut és bocskort ki kell hogy vágjunk.
– Nem bánom én biró úr, legyen úgy hát!
Volt egy nagy darab cziheres fízese, és volt egy csomó juha a birónak.
– No János, egyéb dolgod nincs, kiűzöd a juhokat és a czihert kivágod mind őszig.
Kiűzi János első nap a juhokat. Nëzi a tarisnyában, hát nincs semmi étel. Ő ës bizën nekiállott, megfogott két juhot, a legszebbeket, megnyúzta és megette. Tüzet csált, megsütötte s megette.
– No János, vágtál-é ki sokat? – este kérdi a a biró.
– Igen én kettőt, a legszebbeket.
A biró azt gondolta, a czihert vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt. Másnap megint kihajtja a juhokat, merëndébe akkor se tettek semmit. Akkor nap ës megfogott két juhot, megsütötte s megette. Harmadik napján ës csak úgy csált. Negyedik nap kiment a biró maga, hogy lássa, János mit dolgozik. Hát látja, hogy a juhokban hiányzik hat, cziher semmi sincsen kivágva.
– Hát Jancsi, mit dolgoztál? – kérdi a biró.
– A mit lát a biró úr. De hát haragszik-é ezért?
– Nem haragszom János.
Számbavette a biró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébaránt nem dolgozik és a juhokat ës mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kicsi pálinkát ës. János nekiállott és mind kitépte, egy szikrát se vágott.
No elfogyott a cziher. Hát másnap elmentek szántani a biró úr s János. Volt egy nagy csomó faszujkakaró hazavive a biró úr házához. Délben, mikor az ökrök ettek, s a biró úr ës, s ő ës, azt mondja:
– Biró úr, én egyet bogározhatnám haza. Nékem oan szokásom van, hogy mikor szántok, bogároznom ës kell.
Megindult János, mind futott hazáig. Ott volt a kántor, a birónénak volt szereteje. Hogy látja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:
– Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van, – azt mondja.
Elbújik a kántor, bé a pest megé. János bémënyën, kérdi a biróné:
– Mi baj van János?
– Azt mondta a biró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam bé a pest megé.
Kapta magát János, béhányta mind a hegyével, a hogy meg volt hegyezve. Jól ësszeszurkálták a kántort, Aval visszafutott a mezőre. Kérdi a biró:
– Nohát bogároztál János?
– Igen, biró úr, most dologra mehetünk.
No estig szántottak. Este hazamennek, panaszkodik a biróné, hogy János hazajárt s né mit csinált. A faszujkakarót mind béhányta a pest megé. De azt nem mondta meg, hogy a kántor ott volt.
Másnap megint elmennek szántani, délben megint elbogározik. Akkor ës elmënyën haza, és a kántor ott volt. Meglátja a biróné:
– No valamerre el kell bújni, mert megint jő János.
Mondja a kántor:
– Egye meg a manó Jánost, mert vaj tátos, vaj paraszt (bolond). A multkor ës jól megszurkált, ma vajjon mi történik véllem?
– Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó megett van egy kád gyapjú, abba kuczorodjék bele.
Bémënyën János, kérdi a biróné:
– Miféle baj van?
– Azt mondta a biró, főzzek két üst vizet s forrázzam meg az ajtó megett a kád gyapjút.
Úgy ës tett János. A biróné ellenkezett, de nem volt mit tegyen, mert János felfőzte a vizet, rëaöntötte a gyapjúra, s visszabogározott a mezőre.
– Kibogároztad magadat János?
– Ki, biró úr, immán dolgozhatunk.
Dolgoztak estig, este hazahajtottak. Felesége megint panaszkodott, hogy János odahaza járt s a gyapjút megfórózta, ő nem akarja Jánost többet tartani szolgának.
– De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Minnyát a bocskort meg a szivut a hátamból kivágja.
Kitalálja hát a biró, elküldi Jánost egy nagy erdőre.
– Menj el János – azt mondja a biró – van nekem egy disznyócsordám s egy disznyópásztorom az erdőben. Vigyél néki egy inget s egy gagyát. Mondjad, vegyen fehér inget s fehér gagyát, mert már rég nem vett. S hajtsátok haza a disznyókat.
Elmënyën János, de a birónak nem volt disznyócsordája semmiféle, csak azt számította a biró, hogy az erdőben a vadak egyék meg.
Mënyën János, viszi az inget és a gagyát, de jár az erdőben ide s tova mindenfelé, sehol disznyócsorda, se disznyópásztor nincs. Egyszer a nagy erdőben talál egy csoport vaddisznyót, a medve mellette, kerítette a medve a vaddisznyókat. Meglátta János, gondolta a disznyópásztor.
– Álljon meg – azt mondja – vegyen inget s gagyát, hoztam fehért, s hajtsuk akkor haza a disznyókat.
Miklósnak, azt mondta a biró, hivják a disznyópásztort.
– Álljon meg Miklós bá! Hoa mënyën?
– Ne ma (majd), ne ma, most rögtön vegye az inget, azt poroncsolta a biró úr!
A medve csak ódarolt ide ës, tova ës. Megfogta János a medvét, s:
– Miklós bá – azt mondja – itt az ing s a gagya. Vegye fel s hajtsuk a disznyókat!
A medve nem akart. János megfogta s vaj két pofot adott neki. A medve megint elkezdi: mammammamm.
– Ne ma, most rögtön hajtsuk a disznyókat!
A medve, hogy látta, hogy János kezdi pofozni, felhágott egy fára.
– Szálljon le onnat Miklós bá, hajtsuk a disznyókat, elkéstünk, este lesz.
A medve nem. Akkor János elévett egy nagy rudat, leszúrkodta onnat.
– No hát most se jő Miklós bá?
A medve elkezdte: mammammamm.
– Mind csak ma, mind csak ma. Most rögtön! – mondta, s megragadta a fülét. Egy jó pofot rittyentett neki s húzta. A rúddal kerítette a disznyókat, a más kezével fogta Miklós bát. A disznyók ës, hogy látták, hagy a rúddal egyet-egyet kapnak, ësszegyűltek csokorékba s mentek. Csak egy kan, az nem akart menni, mind ment Jánosnak, hogy harapja meg. Úgy agyon csapta a rúddal, hogy minnyát felfordult. Megmejjesztette s megsütötte, odaadta Miklós bának, hogy egye meg.
Megették jól, ettek, megint elindultak. Miklós bát eresztette s kajátott rá, hogy kerítse a disznyókat. Csak ódarolt ide s tova, nem akart semmit se dolgozni. Megfogta még (ismét) a fülét s vitte.
– Úgy ës hazahajtom a disznyókat, s magát ës hazaviszem. A biró úr poroncsol egy szolgának.
Hazamennek, a mikor a kapun bé akarnak hajtani a disznyókkal, hát látja a biró.
– Jaj szerelmes istenem – mondja a feleségének – jő megint János, űz egy csomó disznyót.
Azt mondja János:
– Ez a Miklós bá nem ér meg két karajczárt. Feladtam a fehér inget, fehér gagyát, s még sem akar jőni. De nagyon jól eszik, a kenyérnek a felét megette. Ennek ne adjon egy bért ës, nem érdemli meg.
– Jól van János fiam, nem ës adok egy karajczárt se, nem életrevaló ember.
– De hoa rekeszszük a disznyókat?
– A csűrbe rekeszd bé s Miklós bát rekeszd bé a disznyóólba.
Úgy ës tett János. Bérekesztette a disznyókat a csűrbe s Miklós bát a disznyópajtába. De másnap azt mondja a biró:
– Mit adjunk ennek a sok disznyónak enni? Megeszik a fejemet, ha vissza nem űzzük az erdőbe – azt mondja a biró. – De azt vissza kell űzni!
János azt mondja:
– Én disznyópásztor nem leszek. A biró úrnak ha tetszik, űzze ki. Ha nem, Miklós bával űzesse ki s verjen rëa, ha nem akar.
De a biró egyikhez se mert menni. Se a disznyók közi, se Miklós bához. Azt mondja:
– János fiam, vágjuk le őket, de az egészet.
No vágni kezdik. Vágják két nap a disznyókat s pergelik meg szalmával. Harmadik nap elfogyott a szalma. Mivel pergeljék, nem volt.
– János fiam – azt mondja – erigy, menj el a szomszédba, kérj kölcsön szalmát.
Elmënyën János a szomszédba s kér szalmát a szomszédtól. Azt mondja a szomszéd:
– Hátul a csűr mellett van, s onnat vigyél János, a mennyit gondolsz.
János az egész bugja szalmát felveszi s viszi az udvaron át a kertből. De a csűr szëgébe megakadt, nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédot, hogy szabad-é a csűrt egy cseppet mozdítani?
– Szabad János, szabad.
Gondolta a szomszéd, hogy szabad-é vinni? (T. i. hogy János azt kérdezte.) János megfogta a csűrt, taszította a csűrt, s elvitte a szalmát. Megpergelték a többi disznyókat, a mi még hátra volt, s gondolkoztak, hogy hova tegyék a sok húst, szalonnát. Hova, merre?
A biró mind azon törte a fejét, hogy Jánost hogy pusztítsa el valamerre. Volt egy nagy kút, a kibe nem volt víz, az udvaron. A biró azt számította, hogy a disznyóhúst rakják bé abba a kútba. No beállította Jánost a biró, rakta bé a húst. Mikor felét bérakták a kútba, akkor egy nagy malomkövet a kút szádára tétetett a biró, hogy János ne tudjon kijőni. János látja, hogy nem adnak több húst, hogy rakja, két lábát két oldalba veti és kijő a kútnak a szádához. Hát látja, hogy a malomkő ott van a kút szádánál. Ő bizën neki, s a fejét bédugja a malomkőnek a likába. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, mënyën a biró elejébe s jó napot köszön.
– Adjon isten jó napot biró úr! Ilyen kalapja biró úrnak sose volt. De azt kérdem, hát húst mért nem adnak többet?
Azt mondja a biró:
– A mást eladtam János.
Hát akkor jő egy híradó, hogy kell egy húsz-harmincz ember a faluból. Nagy verekedés van, az országot el akarják foglalni mások. Megörvend a biró, hogy most Jánost csatába küldi, háborúba. Eléhívja Jánost s azt mondja:
– János fiam, menni kell háborúba.
– Hát biró úr, ott mit kell csinálni?
– Egyebet nem János, csak verekedni.
– Jó, biró úr, elmënyëk – azt mondja.
Volt a birónak egy fehér lova. Bémerëndélt Jánosnak, tett piliszkát, lisztet, disznyóhúst, egy nagy serpenyőt. János elindult. Odaér a háborúba, hát azt mondja:
– Elsőbb főzök egy piliszkát és azután kezdek verekedni. Eszem jól.
A mint főzte a piliszkát, hát jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.
– Ne dobigáljatok éngemet, mert bizën pórul jártok!
De abbizën, csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett ment el.
– Ma (majd) bizën kidöntitek a piliszkafőző üstömet. De lesz bajotok, csak helytelenkedjetek!
Hát egy ágyúgolyó többek közül ëpp az üstöt találta. Darabokra tört, s a piliszka kiömlött. János megharagszik. Volt közel egy sátor, kikapott egy sátorlábat, rëaront az ellenségre és mind ëssze-visszapallotta őket.
Meghallja a király, hogy milyen ember jött, hogy az ellenséget megverte. Eléhívatta és megtisztelte jól, a leányát feleségül adta. Csaptak egy nagy lakodalmat. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott volt. Én ës odamentem, kértem, adjanak egy kicsi húst. Egy ember a csonttal jól megdobta a ballábamat, máig ës sántikálok vélle. Itt közél a szomszédban volt egy öreg embër, annak a feje tiszta kopasz volt. Fejér Márton Samunak hítták volt, az ës odajött volt s kérte, hogy adjanak egy csepp levet. Egy megharagudott s egy tál forró lével leöntötte. Szegény feje úgy halt meg, kopasz fővel. A fiatal párok máig ës élnek, ha meg nem hóltak. Itt a vége, fuss el vélle.
(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)
Volt egyszer, hol nem volt, egy leány, és annak volt egy tanyittó mestere. A leány nagyon szép volt, és tanította a mestere hét évig. A tanyittó mestert úgy hítták: Buhú.
A hét év leteltével a leány felszabadult s a mester megbánta, hogy miért nem csúfolta meg a leányt valamivel, mert mindég ketten voltak. A leány királyleány volt. Elkérte a királytól a leányt, hogy kihívja valamerre s ott erőszakossan megcsúfolja valamivel.
Hát úgy ës lett. Kicsalta a leányt az erdőbe sétálni és ott erőszakkal akart rajta csúfot űzni. A leány a sok küzsdés között elszabadult és hazafutott, de nem mondott az atyjának semmit, az anyjának sem. Nem merte mondani.
Nem nyúgodott Buhú, megint elcsalta a leányt ki a tengerre hajókázni. Mikor a tengerbe jól bémentek, előfogta a leányt és kezdte megint kínozni, de a leány itt sem engedte magát megcsúfoltatni. Buhú haragjában, hogy a leány nem engedte magát egyképen se, megfogta és belédobta a tengerbe. A leányon tiszta fehér selyemgúnya volt, s az a gúnya nem engedte alámerűlni a vízbe. Jöttek valami kereskedőhajók s elvitték a leányt. Buhú azt mondta, hogy a tengeri rablók elrabolták a királyleányt, a kereskedőhajók pedig elvitték a leányt más országba s ott eladták szolgálónak a királyhoz.
A leány nagyon jól viselte magát és ott béjutott a királyi udvarba szobaleánynak. De nem mondta, hogy ő királyleány volna. S annak a királynak ës volt egy fia. A királyfi alattomosan mindig szerette a leányt. S eltelve jó üdő, a király késztette fiát, hogy házasodjék meg. De a királyfi nem akart házasodni egyképen sem, s az apja mindig kínozta vele, s végre rëaállott, hogy gyűjtsék ëssze a városnak összes leányait s ő majd választ belőllük.
A kitűzött napra kiállottak szolgáló, leány, mindenféle, a városból egy helyré. Ez a szolgáló, ő ës odaállott nagy későre, jóformálag meg se mosakodott és a királyfi csakugyan ezt választotta, mert legszebb volt az egész között.
Nohát az apjának akaratja ellenére ës muszáj volt, hogy a leányt megkérjék feleségének. S akkor a leány ës elmondta, hogy e s ennek a királynak a leánya, s kereskedők hozták a hajóval. De azt nem mondta, hogy Buhúval mi történt s vélle. S kérte a leendő férjét, hogy vigye őt haza az apjához, addig ne csináljanak vendégséget.
Nohát levelet írtak a királynak, hogy a leánya itt van s el akarja venni esse (ez s ez) a királyfi feleségül.
A leánynak az atyja megörvendett s küldött hajót a leány elébe. S kapta magát Buhú s most ës mind ő ment a leány elejébe. A mind a tengeren jöttek hárman, Buhú, a leány és a királyfi, Buhú egyszer nagy lármát csapott és belévetette a királyfit a tengerbe, s azt mondta otthon, a királyfi magától, véletlenségből esett belé a tengerbe.
És Buhú most kényszerítette a leányt, hogy menjen hëzza most feleségül. Az apja ës erőltette, de a leány egyképen se akart. Utoljára abban egyeztek meg, a leány és az apja, hogy építsenek neki a város végén egy kastélyt, és az atyja adjon neki annyi éleséget abba a várba, hogy ő tudjon adni minden vándornak egy délebédet, vagy egy frustukot. S ő ott ül hét esztendeig, ha hét esztendeig elé nem kerül az a királyfi, hát ő elmënyën Buhúhoz feleségnek.
Telt, múlt az üdő, éppen a hét esztendő vége felé, hát ment egy vándorlegény nagy szakállal. Az ës betért oda enni. De ő mán hallotta, hogy a királyleány abban a kastélyban van, még se mondta meg, hogy ő ki az. Hát mikor ëtt, a pohár borba bétette a jegygyűrűt, a kit a leánytól kapott. Aval tovább ment. S a szolgáló kiöntötte a pohárból a mi bor maradt, kevés, és a jegygyűrűt megkapták.
Utána szaladtak és visszahítták a vándorlegényt, és gúnyát mást adtak neki. És megberëtválkozott, és elszámították, hogy mi tévők legyenek most. Abba egyeztek meg, hogy a leány igérje meg magát, hogy elmënyën feleségül Buhúhoz.
Úgy ës lett. A leány azt mondta apjának, hogy elmënyën Buhúhoz. S mikor esküre mentek, az a királyfi ës ott volt az esküvőn. Mikor ëppen a papnál kellett mondani az esküt, hát akkor elejébe állott Buhúnak és azt mondja:
– Te vén ördög, hogy szeresselek én tégedet, mikor te engemet két ízben meg akartál rontani, és hogy nem tudtál semmire menni velem, hát bevetettél a tengerbe! És most ës, mikor utánam jöttél, az én kedvesemet bévetetted a tengerbe. De az Isten nem hagyott el. Itt van, és te akasztófára való vagy!
És megfogta a királyfiúnak a kezét és azt mondta:
– Ez az én kedvesem! – S az oltár elébe vezette, s megesküdtek.
Buhút elzárták, aztán felakasztották és vendégséget csináltak, nagy lakodalmat csaptak. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy csepp levest kapott volt. Itt a szomszédunkban van egy sánta ember, s az ës ott volt, s kérte, hogy adjanak néki enni. És nem akartak néki adni, haragudtak, s haragukban megdobták a lábát. Sántának maradt, el ës nevezték Sánta Samunak. A királyfi és a királyleány máig ës él, ha meg nem hóltak.
(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)
Volt egyszer, hol nem volt, még az óprinaránczán ës túl volt, a hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sújba és a fenébe meg ne botorkázzék, még azon ës túl volt egy nagy jegenyefa, azon volt kilenczvenkilencz varjú, s a ki az én mesémet meg nem hallgatja, a szemét vájják ki.
Az igaz, hogy volt egyszer egy herczeg, annak volt egy fia s egy leánya, s az öregek meghaltak, s ők ketten elmentek vándorolni. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy keresztes nagy követ, a kin ujan írás volt, hogy csak a herczeg fia tudta elolvasni. A volt írva a kőre, hogy a ki azt a követ kiemeli, a kő alatt fog lenni egy tángyér, s a ki azt a kebelére béteszi, ujan erős lesz, a milyen még a világon ember nem.
Kapja magát a herczeg fia a leánynyal, a követ kidőtik, megkapják a tángyért, s béteszi a fiú a kebelébe. No most mán mennek és találnak egy várost. De abban a városban egy ember sem lakott. Elmennek ők, találnak egy nagy kuriát, a melyben volt tizenkét szoba, s meglátják, hogy abban a házban sül valami pecsenye. No gondolják, e nekik nagyon jó lesz most, mert nagyon éhesek voltak. S mikor ennének, tizenkét tolvaj odamënën. Azt kérdik:
– Hogy mertetek tük idejőni, mikor mük ebből a városból az embereket mind mük pusztítottuk el!
No most mán a herczegfiú azt mondja, engedjenek meg, míg jóllakott, s adjanak neki egy kardot, a melyik legrosszabb, és megáll véllik viaskodni. De a tesvére nagyon mëgjedëtt, könyörgött, hogy engednének meg az ő bátyjának. No most mán egy legrosszabb kardot adtak a bátyjának, és kimentek a mezőre, megkezdődött a viaskodás. A herczegfiú három-négygyel húzta a kardját, és mindegyiknek a fejét elvette.
No most mán hazamentek, vígan voltak az ő tesvérével. S a herczegfiúval, a mint vizsgálnák a szobákat, egy tolvajt találtak egy hordóban béabroncsozva. És hogy meglátta, bézárta az ajtót, és a tesvérének megporoncsolta, nehogy oda bé merészeljen bényittani. De a tesvére elig hitte, hogy a bátyja elment, máris bényitott a szobába, s a tolvaj, hogy meglátta, egyszerre egy pohár vizet kért tölle. Adott, és rögtön lement mind a három abroncs.
Mán most kifordult a tolvaj, és a leány nagyon megszerette, mert nagyon ügyes ember volt. Elbújtatta éczczoka, és nappal mind együtt voltak a leánynyal. Azon tanácskoztak, miképpen lehetne elpusztítani a bátyját. Azt találták ki, hogy tegye betegnek magát éczczoka a leány, sikoltsa el magát, hogy ő micsoda beteg. Mondta, hogyha hozna valaki neki élő-haló vizet, ő attól megjavulna. A bátyja fel ës fogadta, hogy ő elmënën és hoz, ha mindjárt az életébe kerülne ës.
Elment egy nagy kertbe, a hol a mennyi róka a világon, mind ott volt. Ő kezdte vagdalni, hát mind levágta, hogy éppen három maradt meg. Azok könyörögtek, hogy ne vágja le, mert adnak egy ujan sípot, hogy ha beléfúj, segítségére fognak lenni. El is vette a sípot töllik, merített az élő-haló vízből, és hazavitte, odaadta a testvérének. Ivutt belölle, és minyát megjavult, mivel hogy nem ës volt beteg.
No mámost megint azon tanácskoztak a tolvajjal, hogy más éczczoka ës legyen beteg, sikoltsa el magát, és mondja, hogyha hozna néki valaki három arany almát, attól ő megjavulna.
El ës ment az ő testvérbátyja megint egy kertbe, a hol a világon a mennyi farkas, mind ott volt. No már most még nagyobb baj volt a farkasokkal viaskodni, de azokat ës mind legyőzte, csupán hármat hagyott meg, a kik könyörögtek az ők életükért. Megint adtak egy sípot, hogy mikor szüksége lesz, csak fújja meg, mert segítségére fognak menni. Elvette a sípot, hazavitte a három arany almát, odaadta a testvérének, s minyát meggyógyult.
Na már most a tolvaj s az ő testvére nagyon megijedtek, hogy nem lehet semmiképen elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit. Hogy lásson álmot és sikoltsa el magát. Mondta, hogy halálos beteg, de ha hozna három arany körtét, ő attól meg fogna gyógyulni.
El ës ment másnap az ő bátyja megint egy kertbe. Ott volt a mennyi medve a világon, mind ott volt. Most már még nagyobb baj volt, de azt számította, hogy:
– A testvéremért megpróbálom, de ha életembe kerül ës, körtét hozok neki.
No már most megkezdődött a viaskodás. A medvéket csak úgy aprította, mind más ember a fűszálakat. Csak megint három maradt meg, s azok könyörögtek, hogy az életüket hagyja meg, mert adnak egy sípot neki, mikor szüksége lesz, fújjon belé és segítségére fognak menni. Elvette a sípot és a három aranykörtét hazavitte a testvérének, megette és rögtön megjavult.
Most már még inkább mëgjedëtt a tolvaj és a leány ës, hogy semmiképen se tudják a bátyját elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit és azt mondta a leánynak, csináljon fërëdőt neki, mondja meg neki, hogy őt a rókák, a farkasok és a medvék mind lefújták, jól esik egy kis fërëdő.
Este, mikor haza mënyën a bátyja, már kész a fërëdő. Mondja a bátyjának, vetkezzék le és fërëdjék meg. Mennyit fáradott utána. De azt felelte, neki nem kell fërëdő. De annyit mondott a testvére, hogy mégës levetkőzött, béült a fërëdőbe, de a tángyért vitte magával. De a testvére addig mondotta, nincs mitől félni, a tángyért senki el nem viszi, míg letette. Akkor a leány elsikojtotta magát. De hogy szovam ne felejtsem, a tolvaj el volt bújtatva. Akkor rögtön eléugrott és a tángyért elkapta, bétette ő a kebelébe. Azt mondja a herczegfiúnak:
– No most, kutya, miként pusztítsalak el?
A herczegfiú azt mondja:
– Várj, hogy öltözzem fel. Vagyon három sípocskám, hadd fújjak három keserves nótát, aztán nem bánom, akármiképen vegyétek el az én életem.
Meg ës engedi a tolvaj, felöltözik a herczegfiú, kimennek az udvarba, eléveszi a három sípot, beléfúj. S a hogy beléfúj, rögtön, a világon a mennyi róka, a mennyi farkas, medve, mind eléjöttek.
Azt kérdezik:
– Mit poroncsolsz, édes gazdánk?
– Azt poroncsolom, szolgáim, hogy ezt a gazembert, a tolvajt, rögtön szaggassátok ëssze.
Rögtön ëssze ës szaggatták, azt se hatták, hogy még egyet szóljon. No mán mostan a testvérét elészólítja. Azt mondja:
– Ehhez voltam érdemes? Ilyen igaz testvérem voltál-é hëzzám. Mán most egyébbel nem büntetlek, hanem a hol a tolvaj volt, abba a hordóba béabroncsozlak.
Egy üres kádat elejébe tett.
– Ezt sírd teli könyűvel, s akkor halj meg!
No mán mostan a rókakirály, s farkaskirály, s medvekirály semmiképen se akart tölle elmaradni. Hát négyen indultak el a nagy világba. Mentek, mendegéltek, elértek abba a városba, a melyikben a király lakott. S abba a városba, mikor bémentek, egy kórcsomába értek. Kérdezték a kórcsomárost, mi az oka, hogy ez a város egészen fekete gyászba van húzva. Azt mondja a kórcsomáros:
– Csudálom, hogy nem tudod, hogy itt milyen nagy baj van. Itten a városban csak egy kút van, a melyből az egész város népe iszik, s abban a kútban vagyon egy kilenczfejű sárkány. Minden évben egy leányt kell belévetni a kútba, mert ha nem, annyi vizet ád ki a kútból, hogy az egész város elmerül. Most mán a király leányán vagyon a sor, hogy bévessék. Azért vagyon a város ujan fekete gyászba béhúzva. A király kihirdette, hogy a ki a kilenczfejű sárkányt legyőzi, annak adja a leányát s fele királyságát, de még eddig nem találkozott semmi vitéz ember, a ki vélle megküzsdhetett volna.
A herczegfiú ezennel megörvendett, s azt mondta, hogy ő meg fog küzsdeni a sárkánynyal. El ës mentek a királyhoz, és béjelentette, hogy ő lesz az a vitéz, a ki a sárkánynyal meg fog küzsdeni. A király rögtön ës neki igérte fele királyságát és a leányát.
Elment a király s az ország nagyja, hogy nëzzék, mikor meg fog küzsdeni. Oda ës ment. A sárkány, mikor kijött a kútból, rögtön levágta két fejét. De mán akkor nagyon meggyengűlt a herczegfiú, s az ő társai, a medvekirály, a farkaskirály, a rókakirály, szaggatták egy-egy fejét a sárkánynak, míg ő egy keveset megpihent. No most mán újra erőt vett magának, egy csapásra lecsapta három fejét. Még csak egy maradott. Ekkor mán a sárkány úgy nekidühödött, hogy ha nem lettek volna a medve és a farkas és a róka, rögtön vége lett volna. De azok nekiszöktek, az utolsó fejét ës leszaggatták.
No mán most igazi nagy öröme volt a királynak, hogy az ő egyetlen egy leányát megszabadította. Örvendett az egész nép. Kikájtották királyuknak. Azon volt az öreg király, hogy rögtön házasodjanak meg, de ő nem fogadta el, azt mondta, hogy még egy esztendeig el fog menni, hogy szerencsét próbáljon. A királyleány se maradott el tölle, hanem azt mondta:
– Én ës fogok menni magával, a hova mënën.
Mentek mán most öten a nagyvilágba. A mint mentek, mendegéltek, értek egy nagy szép zöld hegyre. Ki voltak fáradva, és lefeküdtek a herczegfiú, meg a királyleány. Elaludtak. A medve meg a farkas elmentek vadászni, hogy valami nyulat fogjanak, hogy délre készítsék pecsenyének. A rókát ott hatták, hogy őrözze. De ezalatt egy nyúl elfutott, és a róka utána.
No mán most egy nagy czigány odamënën egy karóval. Éppen akkor ëbredëtt fel a királyleány, s azt mondja a czigány, hogy:
– Egyet se szólj, mert minyát meg fogsz halni.
A herczegfiúnak kihúzta a kardját és a nyakát ketté vágta. Hétszer megeskütte a királyleányt, hogy együtt hazamennek és felesége fog lenni neki, azt állítja, hogy a sárkányt ő győzte le.
De hogy szovam ne felejtsem, a herczegfiú a nyelve hegyét levágta a sárkánynak, de a czigány ës levágta, a mi még megmaradott volt, annak bizonyságául, hogy ő győzte le a sárkányt. No most mán hazamennek, és a királynak jelenti, hogy ő most mán átólveszi a leányát, mivel a sárkányt ő győzte le. A király belé ës egyezett, csakhogy a leánynak nem volt semmi kedve.
No most mán térjünk vissza, a herczegfiúval mi történt?
Hát a farkas meg a medve visszatért és látták, hogy az ő gazdájuk meg van halva s a királyküsasszony nincsen ott. S a hogy a róka eléjött, jól felpofozta a medve, hogy nem tudta ügyelleni az ő jó herczegüket. Rögtön megporoncsolta, hogy a róka hozzon élő-haló vizet és a farkas hozzon élő-haló burujánt. El ës mentek, hozták, megöntözte a helyet, a hol elvágták a nyakát, élő-haló burujánnal békötözte, beléfújt a szájába. Csakhogy mi történik? Felül, és mondja a medvének:
– Édes szolgám, jól elaludtam.
– Abizën të, hogyha mük ne lettünk volna, sose ëbredtél volna fel!
No most mán tüzet raktak, jól ettek, és visszamentek a városba, abba a vendéglőbe, a hol meghallották, hogy mér van a város gyászban. Most mán mindenki vígan volt, mert ëppen a király a leányának tartotta a lakodalmát.
Azt mondja a róka, hogy ő el fog menni abba a menyegzőbe, hogy lássa meg, hogy miféle veje fog lenni a királynak. El ës mënën a róka, rögtön megüsmeri a királyleány, rögtön egy kosarat megtöltött mindenféle süteménynyel és étellel s a nyakába akasztotta, s a rókát ës jól megvendéglette.
Mikor indult hazafelé nagy jó kedvvel a róka, a kutyák, hogy meghallották, hogy milyen vígan orgonál, mindent elloptak a kosárból. Mikor mán hazament, a medve jól felpofozta.
– Ha te gyáva vagy, mért mentél oda?
Most mán a farkas kéredzett el. El ës mënën, rögtön felüsmeri a királyleány, azt ës jól megvendégli, egy kosarat tëszën a nyakába mindenfélivel. Felkötötte a nyakára és ment hazafelé. De ő mán most vitte haza, hogy a gazdája ës ehetett, meg a medve ës belölle.
No mán most a medve kéredzett el a gazdájától. Ez ës elment, s hogy meglátta a királyleányt, annak ës adott egy kosárba éleséget. A mint ment hazafelé, jól elvágta magát. A kutyák megint eléjöttek, de ő csak a fogát csattogtatta, s mind elfutottak tölle, s mindent hazavitt szerencsésen.
No mán most elmënën a herczegfiú ës, hogy lássa meg estére, hogy az ő menyasszonyával ki kerülhetett ëssze. De még ő ott üdőzött, az ajtót bézárták az urak. Azt mondták, minden ember mondjon itten egy mesét. A herczegfiúra ës elkerült a sor, hogy mondjon. A czigány, a ki a király leányát vette meg, mindegyre csak mondta, hogy aval ne mondassanak, mert az úgy se tud semmit.
De hogy szovam ne felejtsem, a czigány kilencz párnán ült. S az urak nem hagytak békét a herczegfiúnak, muszáj volt, hogy mondjon.
A herczegfiú, a mind elkezdte a mesét mondani, hogy mi történt vélle, a czigánynak a feneke alól mindegyre egy párna kiszökött. Mikor a mesét bévégezte, hogy a sárkányt ő győzte meg, mutasztotta, hogy ha nem hiszik, nëzzék meg a sárkány nyelvének a hegyét. Hát ëppen úgy találták, hogy mind talált. S a czigányt rögtön a király a ló farka után köttette s a város utczáin széjjelszaggattatta, s a herczegfiúnak adta az ő leányát. Olyan lakodalmat csáltak, hétszerte nagyobbat, mind azelőtt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levest kapott volt. Holnap legyen a kietëk vendégsége.
Volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl, a hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, volt egy gazdag ember, a kinek volt három fia. Mind a hármat elvették katonának. Kettő jól viselte magát, de a legküssebb nagyon korhely volt. A nagyobból kapitány lett, s a közepsőből főhannagy, de a küssebb örökké bé volt zárva, mert nagyon korhely volt.
Ezt a két bátyja nagyon szégyenlette. Kitaláltak ők egy ördöngős helyet, oda küldték vártára, hogy ott pusztuljon el. De ő azzal nem törődött semmit. Kiállott posztra, húzott egy várat magának, közephelyré egy keresztet, s rëá állott. Éjjel tizenegy órakor mán az ördögök mentek tüzes lovakkal, tüzes szekerekkel, de ő a kereszten állott, s meghaltolta.
– Halt, ki vagy, mert minyát meglőlek!
Az ördögök mëgjedtek és adtak neki egy zacskót, a kiből az arany sohse fogyott ki.
No ott elvette a zacskót és elment haza és még nagyobb korhely lett belőle. Mindegyre egy szeretejével csak kártyázott, s hogy látta (a szeretője), hogy a pénzt semmiképen se tudja elnyerni, megrészegítette és elvette a zacskót tölle.
No mán most nagy szomorán hazament, megint csak bézárták. A két bátyja még jobban haragutt rëa. Kitaláltak még egy nagyobb ördöngős helyet, oda küldték, de ő megint semmit nem törődött, hanem pipára gyújtva kiállott, várat csinált magának, egy keresztet beléje s rëa állott. Megint, hogy látja, hogy megint mennek az ördögök, meghaltolja. Az ördögök mëgjedtek, megint adtak neki egy kalapot. Hogyha felteszi, ehetik s ihatik, nem látja meg senki, hogy ki van benne.
Elveszi a kalapot, elmënyën a szeretejéhez, s mind ott ëtt vélle. Egyszer, a mind a húst kivette a tálból, leesett, s mikor lehajolt utána, kiesett a kalap a fejéből. A szereteje meglátja, megöleli, kérdezi, hogy miféle kalap.
– Jaj, e ujan kalap, hogy a ki a fejébe teszi, ehetik s ihatik, mert nem látja meg senki.
Megint jól megitatta, hogy megrészegedett a legény s a kalapot elvette.
No most mikor haza ment, megint bézárták a bátyjai s kitudtak még egy hétszerte ördöngősebb helyet s oda küldték ki posztra.
Megint elmënën, de most ës egy várat csinált magának, beléje egy keresztet s rëa állott. Mikor mentek az ördögök, meghallotta őköt. Az ördögök mëgjedtek s adtak neki egy dobot. A hányat üt, annyi regement katona jő ki belölle. S a másik felét ha üti, a katonák megint visszamennek.
No most mán a dobot elvette, s vígan haza ment. Elment a szeretejéhez s a dobot megütötte, annyi katona jött ki belölle, hogy a szemével nem lepte bé. Poroncsolta, hogy a házat ágyúkkal szaggassák ëssze. Mëgjedëtt a szereteje, megigérte, hogy a zacskót és a kalapot visszaadja. Aval elvette a zacskót meg a kalapot, s a dobnak más végére ütött hármat-négyet, s a katonák ismét eltűntek.
No most mán újra mulatni kezdtek, s a szereteje addig itatta, hogy úgy megittasodott, hogy elaludt. Akkor elvette a szereteje a dobot, el a zacskót s el a kalapot. Most mán, mikor felëbredëtt, nem volt se zacskó, se kalap, se dob.
Megbúsúlta magát a legény, s a nagyobb bátyjának, a kapitánynak, ellopta a lovát. Elment a nagyvilágba. Addig ment, hogy zöldet, vereset látott a szemével, úgy megehűlt. Akkor az ördög elejébe állott ember képében, és azt mondta neki:
– Poroncsolj nekem háromfélét, hogy megteljesítsem. Ha meg tudom teljesíteni, akkor az életed az enyim. Ha nem tudom teljesíteni, akkor adok neked egy ujan sapkát, hogy a világon a mit gondolsz, minden előtted termik.
Kapja magát a katona, megcsinálják a szerződést. Legelsőbe is azt mondja a katona:
– Én nagyon éhes vagyok. Legyen inni, enni való elég itten nékem ës, meg a lovamnak ës.
No ezt az ördög egy szempillantatra eléteremtette. No akkor az ördög azt mondta:
– Mi lesz a második kivánságod?
Azt mondja a katona:
– Itt alábbacska vagyon egy mély sáncz. Én a lovammal keresztülszöktetek, s míg keresztülszöktetek, addig a lovamról a patkót húzd le és üss új patkót rëa.
Ezt ës az ördög egy szempillantatban megteremtette.
– No most mi lesz a harmadik, mert kettőt már megteljesítettem?
De a katona semmit se törődött, csak kisirítette a bauszát és azt mondta:
– Itt van megint egy sáncz, azon ës keresztülszöktetek. A lovam f...... egy nagyot, fogd meg, csinálj belölle egy arany patkót és azt verjed a lábára.
No mán ezt nem tudta csinálni, és a katona megnyerte a sapkát. – De hogy szovam ne felejtsem, megmondta az ördög, hogy a sapkát a fejéből soha le ne tegye. – S az ördög azonnal eltűnt onnan.
Felül a katona a lovára, ment, mendegélt, elért a mezőben egy kutat, a kibe egy sánta koldus nézegetett belé. De az az ördög volt koldus képében. S kérdi a katona:
– Mit nëzsz, ó te koldus, ebbe a kútba?
Azt mondja a koldus:
– Egy nagy zacskó aranyat beléejtettem a kútba. Ha valaki kivenné, felét annak adnám.
Kapja magát a katona, levetkezik tiszta csóréra, hogy ő bémënyën a kútba. Bé ës ment, addig a koldus felöltözött a katonagunyába, feltette a sapkát, felült a lóra és elnyargalt vélle. A katona, mikor kijött, nem volt se ló, se gúnya. Mit csináljon ő most?
Egy kicsi tó volt, beléheverészett, mind a disznyó. Estefelé meglátja, hogy valami kereskedők disznyókat hajtnak arrafelé s azok ës mellé feküsznek. Mikor a kereskedők a disznyókat kiköltették a tóból, a katonát négykézláb béhajtották a városba s egy kórcsomában szállást kértek. A disznyókat egy kertbe rekesztették, s a katona addig abba a szobába, a hol a kórcsomárosné lakott, bébújt az ágy alá.
De hogy szovam ne felejtsem, a kórcsomárosnénak egy szereteje volt. S a kórcsomárosné annak jól készített, bort mézelt, malaczot ës sütött. Mikor legjobban ennének, hazajő a kórcsomáros. Mán most a szereteje mëgjedëtt, mert hogy szovam ne felejtsem, mëszáros volt a szereteje. Azt mondja a kórcsomárosné bújjon bé az ágy alá, ëppen a hol a katona volt. Azt mondja a kórcsomárosné:
– Ha uram elaluszik, csak a szoknyámat rántsd meg, s én adok enni eleget.
Most mán, hogy elbújt, a kórcsomárosné kinyitja az ajtót. Azt kérdi (az ura):
– Van-é, hogy mit egyem, mert nagyon éhes vagyok.
Azt mondja a felesége:
– Nincs biz itt semmi, mert nagyon beteg voltam.
– Sebaj – mond a kórcsomáros – a mit kapok, eszem, mert nagyon fáradt vagyok.
S azzal lefeküdt s minyátt elaludt. De a katona kinyúl az ágy alól, megrántja az asszonynak a szoknyáját, s a kórcsomárosné rögtön ad jó süteményeket s jó borokat.
Jól ëtt s ivutt a katona, akkor elkezd fütyűlni s énekelni a katona. Azt mondja a mészáros:
– Ne fütyűlj, s ne énekelj, mert odaadom az ingemet.
– No csak add ide.
Addig fütyűlt, hogy minden gunyáját odaadta a mészáros, csakhogy hallgasson. Mikor mán felöltözött jól a mészáros gunyájába, kibújt az ágy alól, nagy kopogtatva kiment, s a kórcsomárosné az ajtót bézárta, mert azt tudta, hogy a szereteje ment ki.
No most mán a katona kereste a zsebében, hogy mit talál, s kapott (talált) száz forintot. Reggel még elig virradott meg, s odament a kórcsomárosnak az ablakja alá, kopogtatott:
– Aluszik-é kórcsomáros úr?
A kórcsomáros azt felelte:
– Aluszom ës, nem ës.
– No csak keljen fel, nyissa ki az ajtót, mert valamit akarnék mondani.
Kinyitja a kórcsomáros az ajtót, s bémënyën a katona, kér egy iccze bort. Azt mondja a kórcsomárosnak:
– Itt a maga házában késértet van.
Mëgjed a kórcsomáros, azt mondja:
– Ha úgy ki tudja űzni, hogy én ës meglássam, hát a mit kér, azt adok.
No a katona ígéri, hogy ki fogja hajtani, ha ad hatszáz forintot. Csak azt mondja, hogy van-é köleskásájuk? Egy nagy üsttel főzni kell, s mikor leginkább főne, hát akkor egy szakácskalánt adjanak neki, s a kórcsomáros álljon az ajtóba, hogy nëzhesse meg, ha ő a késértetet kihajtja.
A mészáros mindent hallott. Úgy reszketett, mind a kit a hideg ráz, hogy mi fog vélle történni.
No mán most a kása, mikor legjobban főtt volna, odaállítja a kórcsomárost az ajtóba, az ajtót kinyitják, és a főtt kását az ágy alá a szakácskalánnal amúgy hányja bé. Addig hányja, hogy tovább a mëszáros nem tűrheti, csórén kifut az ágy alól. S úgy mëgjed a kórcsomáros, hogy az ajtóban elesik, s a mëszáros máig ës fut, ha meg nem állott. Holnap legyen a kietëk vendége.
(Veres István, Pürkerecz.)
Mikor Krisztus és Szent Péter még jártak a földön, Szent Péter gyalázta a katonát, hogy milyen rossz a katona. No de azt mondja Krisztus urunk:
– Elváltoztatlak, hogy léssz egy koldus. És tudom, hogy a katonának csak három krajczárja van, és menj, és kérj tölle alamizsnát.
Úgy ës lett. Szent Péter egyszerre ott termett. Koldus lett, csak egy falába volt, és odaáll a katona elé és kér egy alamizsnát. A katona megnëzi és azt mondja:
– Aj, csak három krajczárom van a lelkem alatt, de én egészséges ember vagyok, ha dolgozom, szerzek. De te, félszeg, nyomorék vagy. Ne egy krajczár!
Elveszi Péter a keréczárt, megköszöni és elmënyën Krisztus urunkhoz.
– No – azt mondja Krisztus urunk – nem kaptál-é valamit Péter?
– Igen, azt mondta, hogy nyomorék, félszeg vagyok, adott egy keréczárt.
– No menj el, és kérjed a mást ës. Most úgy tëszëm, hogy a fél szemedre vak léssz.
Úgy ës lett. Szent Péter ott termett egyszeribe mint vak koldus. Odaáll a katona elébe és kér egy kicsi alamizsnát.
– Isten előtt panasz ne legyen, de még egy koldusnak adtam egy keréczárt. Te vak vagy, neked ës vetek egyet. Marad még egy, de nem baj.
Odamënyën Szent Péter megint Krisztus urunkhoz, és Krisztus urunk kérdi, hogy adott-é még valamit a katona. Azt mondja Szent Péter, hogy adott még egy keréczárt.
– Most ujan koldusnak hagylak, hogy egy karod sem lesz.
Ott termett megint Péter a katona előtt, kéri az alamizsnát. A katona megcsaffargatja a fejét:
– Isten panaszként ne vegye, de volt három keréczárom. Kettőt mán odaadtam két félszeg koldusnak, a harmadikat neked adom.
Odaadta ezt ës, de mind Péternek. S Péter visszamënyën Krisztus urunkhoz, s mondja, hogy megadta a harmadik keréczárt ës a katona. Azt mondja Krisztus urunk:
– Látod, milyen jószívű a katona? No most menjünk elejébe és a három keréczárért, a mit kér, azt adunk neki.
No oda ës ment Krisztus urunk Szent Péterrel és azt mondja neki:
– A három keréczárért, hogy ujan jószívű voltál, a mit kérsz, azt adok.
A katona nagyon pipás volt, hát azt kérte, hogy az első keréczárért adjon neki olyan pipás zacskót, hogy abból sose fogyjon el. Szent Péter eleget súgta, hogy: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona mégës csak a pipás zacskót kérte.
– Hát a második keréczárért mit adjak?
Szent Péter most ës súgta: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona részeges volt, és azt kérte a második keréczárért, hogy ujan palaczkót adjon, hogy abból a pálinka soha ki ne fogyjon. Megadta Krisztus urunk azt ës a katonának.
– Hát a harmadikért mit adjak? – mondja Krisztus urunk.
Most kért egy zsákot és egy botot. Ha akarja, az ellenségei bújjanak bé, s ha azt mondja: Üssed bot! – a bot csak üsse, verje. Szent Péter most ës súgta, de csak azt kérte.
Mind a hármat megadta Krisztus urunk, és elmënyën egy faluba (t. i. a katona). Szállást keres, és bémënyen a kórcsomába és kéri a kórcsomárost, hogy engedje meg, hogy háljon ott az éjjel. Azt mondja a kórcsomáros:
– Én szüvessen megengedem, de ide az ördögök járnak éjjel, és itt nem tud senki meghálni, még én se tudok.
De azt mondja a katona:
– Én nem bánom, nem félek.
Béült a szobába, elévette a palaczkót és ivutt. De azalatt, míg inna, valaki az ablak alatt azt kájcsa:
– Juj, be fázom!
Azt mondja:
– Gyere bé, ha fázol!
De egyszeribe megtőlt a szoba, és mind ördögök voltak, még a kürtőn ës szotyogtak bé, és őt úgy odaszorították a falhoz, majd megnyuvasztották. Kapja magát, eléveszi a zsákot:
– Bújjatok a zsákba, és a ki bé nem fér, ragadjon a zsákhoz, és üssed bot!
No egyszeribe benn voltak az ördögök a zsákban, és a ki bé nem fért, az a zsákhoz ragadott, és a bot ugyan ütötte őket, az ördögöket. De kérték, hogy ereszsze el őket, mert annyi aranyat hordnak neki, a mennyi kell. No el ës eresztette őket, és annyi aranyat hordtak bé a kórcsomába, hogy reggel a kórcsomáros az ajtót nem tudta kinyittani. Bészól a kórcsomáros:
– Aluszik-é vitéz úr, vaj meg ës van halva?
– Nem vagyok meghalva, de az ablakon, ha tud, adjon bé egy lapátot, hogy hányjak ösvent.
A kórcsomáros keres egy lapátot, béadja az ablakon, ösvent hány a katona, kinyitja az ajtót. Azt mondja a kórcsomáros:
– Hát ki hozta ezt a sok aranyat?
– Azt bizony az ördögök – felelte a katona.
Azt mondja a kórcsomáros, immán oszszák el az aranyat, de a katona azt mondja, neki nem kell egy ës, neki van minden a mi kell, maradjon minden a kórcsomárosnak.
Na hát mënyën a katona, találkozik egy emberrel, az a halál volt. Azt mondja:
– Most mán meg kell halnod!
– Én nem!
– De igen!
– Én nem!
Addig osztoznak, hogy bé a zsákba, üssed bot! Egyszeribe benn volt a halál a zsákban és ütötte a bot, de ugyan ütötte. Kéri a halál, hogy eressze ki, mert feleje se néz többet. No, hogy megigérte, kieresztette. Addig élt, hogy mán egy czőkbe bé lehetett volna tenni, úgy el volt fogyva.
Hát azt számította, hogy elmënyën a pokolba, mert mán a halál se viszi el. El is ment oda, de az ördögök mán üsmerték, féltek tölle és várat akartak építeni. Kilenczvenkilencz kőmiest fogadtak, hogy építsék, hogy a katona ne tudjon közél menni hëzzik. No de aval úgy bézárkódtak az ördögök, hogy a katona nem tudott bémenni.
Ott a kilenczvenkilencz kőmiest elvitte magával a mennyországba. A mennyország kapuját megkopogtatta. Szent Péter azt mondja:
– Én vagyok, a katona. Hoztam kilenczvenkilencz lelket ide a mennyországba.
A kilenczvenkilencz lelket béolvasták, béeresztették, de őt nem, mert hát nem mondta akkor Krisztus urunknak, hogy adjon neki lélekidvësséget. Megharagszik a katona, csak azt mondja Péternek: Bújj belé, üssed bot!
Panaszra ment Krisztushoz:
– Ó Péter, hát nem emlékszel, hogy milyen jószívű volt? Három krajczárja volt, és mind a hármat neked adta. Mán meg kell néki bocsáttani.
Úgy került a katona a mennyországba, s ha meg nem halt, máig ës él.
(Veres István, Pürkerecz.)
Lakott két ögyvez asszony két faluban. Annak volt egyiknek ës egy fia, s a másiknak ës. Elindulnak ők, hogy keressenek helyet, hogy szolgáljanak együtt. Elmennek egy városba és ott egy öreg asszony egy kapuban állott. Kérdette:
– Hoa mentek fiaim?
– Mink bizën elmenünk szolgálni. Kenyeret keresünk öreg ögyvez anyánknak.
– Gyertek hëzzám, mert én megfogadlak. Oan nagy dolgot se adok nektek. Vagyon nekem egy tehen, azt őrözze az egyik, a másik addig az istállóból a ganyét takarítsa ki.
Másnap a küssebb legény kihajtja a tehenet a legelőre. A hogy a városból kihajtja, futni kezd a tehen, utána a legény, addig futnak, hogy mindakettő hobba keveredik. De a tehent mégës úgy megőrzötte, hogy haza nem tudott futni.
Estére hazahajtja a tehent, kérdezi a másik:
– Hát ëcsém, hogy viseli az a tehen magát?
– Abbizë bátya, nagyon jól viseli az a tehen magát. Mert a hogy a városból kihajtod, minyát lefekszik, egész nap ott hever. Tés tudnál eleget aludni mellette, de nagyon vizes a hely, ezért nem tudsz lefeküdni. Hanem te jó erős vagy, kössünk fel egy jó nagy mosópadot a hátadra, hogy tudhass heverni.
Fel ës kötik másnap a hátára, és kihajtja a tehent. A hogy a városból kiér a mezőre, futni kezd a tehen, utána a legény a paddal, hogy a hob szotyogott le mindkettőről. De mégës megőrzötte úgy a tehent, hogy haza nem eresztette.
– No most mán hazamennek. A kapun elig ér bé, és azt mondja az ëcscsének:
– No én ëcsém, én többet nem őrzöm ezt a tehent. Hogy te ingem úgy megtromfoltál, azt se felejtem el. Ingem fizessen ki az asszony, mert én többet itt nem ülök.
– De én se, – mond a küssebb.
Hogy hallja ezt az öreg asszony, azt mondja:
– Gyertek bé, hogy fizesselek ki, mert még ilyen szolgáim nem voltak, a kik a tehent úgy megőrözzék, mint tü. Van itt az ereszbe egy nagy szuszák félig aranynyal. Vegyetek magatoknak, a mennyit tetszik.
De most mán egyik se akar bémenni (a szuszákba). No most mán bémënën a küssebb. Elkapja a zsákot, tölt egy vékányi aranyat, és ő ës bébúvik a zsákba, és felnyujtja a zsák szádát. A nagyobb megkapja, nem ës ügyeli, hogy mi van benne, kihúzza, és felveszi a vállára. Elfut vélle ki a mezőre és ott ledöndíti a zsákot. A küssebb legény azt mondja:
– Lassan koma, az oldalom majd bétörted!
Aval, hogy kikőlt a zsákból, a nagyobb elaludt. A küssebb az aranyat felvette a hátára és elvitte egy erdőbe.
A nagyobb mit szokotál, mit nem, elmënën a városba és vëszën magának egy szivuostort és a végére egy selyemcsapot. És szép holdvilágos éczczoka volt, elindult ő ës, elér abba az erdőbe. Kezd igen-igen rittyegtetni, mintha hat ökröt hajtana. Híj, de Rendes, Csendes! – mintha igazi nagy terit vinne.
Meghallja a kissebb legény és elémënën oda, kérdezi:
– Bátya, nem vinne el? Egy kevés terim van.
– Én biz elvitetem, csak hozd ide.
Odaviszi, s akkor látja, hogy az az ő pajtássa, a kivel az aranyat együtt szolgálták.
– No, hogy a fene ëtt volna meg, hogy így megtromfoltál!
No most mán együtt viszik haza a pénzt. A küssebb úgy a tëplom mellett közél lakott, mind itt né, Fejér tiszteletes. A másik meg mind ide Zajzon felé. Este meggyújtották a gyórtyát, hogy oszszák el a pénzt. De hogy szovam ne felejtsem, a nagyobbik más faluban lakott. Azt mondta, hogy estére el fog jőni, hogy vigyék a pénzt a tëplomba és oszszák el. De hogy a nagyobb hazament, a küssebb az aranynyal a szomszédba ment, és ott egy rakás bakócz volt, és bébújt az alá.
A nagyobb mikor lejött, hogy eloszszák a pénzt, a küssebb már el volt bújva. Kérdi a nénjétől, ugyan hova mehetett. De az azt mondja:
– Én nem tudom, mert hogy te elmentél, ő ës elment minyátt.
Kapja magát a nagyobb és odament a szomszédba. Hányni kezdi a bakóczot, és bömbölni kezd, mind a bika. Egyszer a küssebb mëgjett és a bakócz alól kezdi mondani:
– Hó bika, hó bika, hó bika!
– Ne hó bika, hanem gyere és hozd ki a pénzt!
No most mán kihozta a pénzt. Elmentek a tëplomba, meggyújtották a gyertyákat. Mikor a pénzt majd mind elosztották volna, hát né, tizenkét tolvaj ës odament volt, hogy a mit raboltak, oszszák el. Ezek (a két legény) megjëttek, és egyik magát felfeszítette a fára, a küssebb bébújt a székek alá.
A tolvajok nagyon megörültek a sok aranynak, és mikor majd mind elosztották a pénzt, a tolvajok kapitányuk azt mondja:
– Tegnap vettem egy kardot. Megpróbálom ebben a holttestben, hogy lám hogy vág?
Akkor a mëgjedëtt, a melyik magát felfeszítette, leszökött s azt mondja:
– Amennyi halott a világon, mind keljen fel!
Akkor a küssebb a székek alatt dörgetni kezdett, s úgy mëgjettek a tolvajok, hogy mind elszaladtak.
No most mán pénz nekik elég maradt. Mikor mind elosztották volna, a küssebbnek egy keréczárral kevesebb jutott. De a tolvajok kapitányuk azt mondja a tolvajoknak, hogy egy darabig futottak, hogy egy menjen vissza közülük s nëzze meg, ha nincsenek sokan a halottak, menjenek vissza, és vegyék el a sok aranyat. Az ablakon békukucsált egy tolvaj s meglátja a nagyobb legény, kikapja a sapkát a fejéből. Azt mondja a küssebbnek:
– Me, mert e megér egy keréczárt!
Avval a tolvaj mëgjedëtt és futott a többihez. Azt mondja:
– Csak fussunk, mert annyian vannak a halottak, hogy nem jut mindenikre egy keréczár!
No má mostan a sok pénzzel hazamentek, és oan nagy gazdák lettek belöllik, aminyent többet nem lehet találni. Megnősültek, boldogul élnek, máig ës élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon ës túl, volt egyszer egy zöld király, a melynek egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Volt néki három fia. Annyira felnövekedtek a legények, hogy mán nagykorúak lettek, s nem tudták, hogy az atyjuknak mért sír az egyik szeme, a más meg nevet.
Hát a fiúk megkérdezték az atyjuktól, hogy hogy van az a dolog, hogy ők nem bírják meglátni egész vígságát, az egyik szeme mindég csak sír. Mondta nékik az öreg király:
– Hát fiaim, ki kell, hogy mondjam ezt ës nektek, hogy vagyon nékem egy barátom, most százötven esztendeje, hogy a csatatéren együtt jártunk, s az el van veszve én töllem mán százötven esztendő óta. Nékem azért sír egyik szemem, s a másik nevet, mert én most mán vén koromban az üdőmet azzal a barátommal tölteném el ezen a világon.
– No de szeretett atyám, hol lehet az a barátja? Mondja meg nekünk, hogy hol lehet és mi felkeressük, hogy együtt lehessenek, amíg élnek.
– Ó fiaim, – azt mondja, – az én barátom van a selyemréten, innét odáig nem ës lehetne elmenni.
De mondja a nagyobb fiú:
– Szeretett királyi atyám, bocsánatot kérnék, ha szüveskednék s elbocsátana éngem, hogyha megtalálnám azt a szeretett barátját.
El ës ment a szegény legény. Lovat nyergelt, elindult s elutazott. Addig utazott, még elérte a réz hidat. Onnat egy darab deszkát felszakított, de a lova mán tovább nem bírta, vissza kellett, hogy térjen. Mondja az öreg király:
– Fiam, látod, hogy hiábavaló volt a te vándorlásod?
Mondja a második fia is:
– Édes apám, bocsáss el éngem, mert én a küzdelemben még erősebb vagyok, mind a bátyám.
Ő ës elment. Utazott, vándorlott lóháton, míg elérte az ezüst hidat, de tovább nem bírt menni, nem győzte a ló. Egy darab deszkát visszahozott ő is.
No mondja a harmadik:
– Szeretett édes apám, én még küskorú vagyok, de engedd meg, hogy menjek én el. Az én bátyáim nem bírtak eleget tenni, majd elérek én, üdőtelve.
– Jó, – azt mondja az apa – de te még küskorú vagy, nem jó néked ez a világkereset, hogy te ország-világon át járj.
– Ó atyám, bocsáss meg, engedd meg nékem az utazást.
Mondja az atyja:
– Nem bánom, ha oly kedved van, próbáld meg magadat, hátha még ügyesebb ember lesz belölled, mind a két bátyád volt. Már, – az atyja mondja, – elbocsátlak akaratod szerint, légy boldog, de szerencsésebb, mind a két bátyád volt.
Kiment a legény, hogy nyergeljen meg egy lovat, a királyi istállóba. Találkozott egy öreg asszonynyal az udvaron. Azt mondja:
– Fiam, neked én megtanácslom, hogy mit művelj. Azt mondom neked, hogy apádnak nagyon sok ménese vagyon, a melyik legutoljára jő bé abból, azt nyergeld meg. A melyik sánta, a legrosszabbikat.
Ő ki ës fogta azt a lovat, a ki leghátul jött haza a ménessel. Megkantározta azonnal, s hát a ló kezdett vélle beszélleni. Mondja neki:
– Kedves kicsi gazdám, látom, hogy nagy útra akarsz engem vinni magaddal együtt. Adjál nékem öt köböl zabot, három köböl búzát és két köböl rozsot, hogy én azt egyem meg előre, mert többet nem eszünk, míg vissza nem jövünk.
Meg is adta neki aztat.
– No tisztelt gazdám, mán most apádnak van az istállóban a színy alatt egy régi kantárja, régi nyerge, nyergelj fel azzal.
Megtette azt is.
– No – mondja neki – most mán vezess ki a kapun küjel engemet, az udvaron ne ülj reám. Mondja a ló neki:
– Felültél kicsi gazdám?
– Fel.
– Hunyd bé a szemedet. Hogy menjünk? Mind a sólyom, vaj mind a gondolat? Addig fel ne nyisd a szemedet, míg én nem szólok egyet.
Mentek hegyen-völgyön keresztül, míg elérték a rézhidat. Látja, hogy egy hídlás hiányzik a hídból. Azt mondja a ló:
– No látod, eddig ért a bátyád. Ezt vitte haza apádnak jegyűl, hogy itt járt. No most kicsi gazdám, hunyd bé a szemed újra, mert úgy mënünk mind a levegő.
Egyszer mondja a ló neki:
– Kicsi gazdám, nyisd ki a szemed. Hol vagyunk?
Hát látja, hogy az ezüst hidat elérték már. Ott ës egy doczka hiányzott, mikor oda értek.
– No látod, kicsi gazdám, a második bátyád csak eddig bírt eljőni. Onnat egy darab doczkát hazavitt jegyűl. Jó – azt mondja, – most mán hunyd bé a szemed kicsi gazdám.
Mentek hegyen-völgyön keresztül mind a sólyom s elértek az üveghegy aljáig. Találtak ott egy öreg asszonyt, ott ágált ott egy nagy kasornyával.
– Szeretett atyámfiai, hova utaznak?
Megmondja a gyermek neki, hogy mi utazásban vannak, hova akarnak ők eljutni. Mondja az öreg asszony:
– No fiam, ennek baja vagyon, hogy tü odáig jussatok, hanem én segítek majd irányotokban. Adok én majd neked négy arany patkót, szeggel ellátva, de azt a lovat, melylyel te útra keltél, arra kérlek, szedd le a patkóját minden lábáról és üsd fel az arany patkót, ha azt akarod, hogy az üveghegyre érj vele.
Felütötték az aranypatkót a ló lábára. Akkor mondja:
– No kicsi gazdám, eddig nem féltél. Még hírét sem hallottam az üveghegynek, de már most ülj fel a hátamra, mënyünk az üveghegynek.
Megindultak az üveghegynek. Csak úgy, mintha nagy térség lett volna az üveghegy. Azt mondja:
– No kicsi gazdám, hunyd be a szemedet, mert má most ugyan mënyünk.
Mentek az üveghegy elé, de sokáig, nagy messzeséget. Azt mondja neki a ló:
– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, nézd meg, mit látsz innen.
– No látok – azt mondja – egy nagy térséget, olyan szép, mintha selyem volna, s egy kicsi, mind egy höncsöktúrás, benne áll.
– No látod, az a selyem rét, a hová kell, hogy menjünk. Ott van a te apádnak az ő barátja, a kiért egyik szeme sír s a más nevet. No – azt mondja – kicsi gazdám, hunyd bé a szemedet, mert mënyünk, hogy érjük el azt a selyem rétet.
Egyszer megint szól a ló:
– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, mit látsz most?
– Ó látom – azt mondja – egész selyembe változtunk, egész selyem az egész világ.
– Hát még valamit nem látsz?
Azt mondja:
– Ó igen, valami buborékot, vagy mit.
– No, – azt mondja a ló, – az egy kicsi házikó, abban lakik a te apádnak a barátja.
Mire odaértek a házhoz, leszállott a lóról, megkötötte a lovat s bément a házba. Meglátta, hogy egy öreg ember alszik benne az ágyban. De ő nem költötte fel azt az öreg embert, hanem künn lefeküdt az ajtó elé egy kis szalmára, hogy nyugodja meg magát. De ő elaludt úgy, hogy nem bírt magával s az öreg ember hamarébb felëbredëtt, mind ő. Kiment hozzá, és nëzi, hogy miféle idegen ember ment hozzá. Hát felköltötte őt:
– Honnan jöttél ide, a hol én ilyenféle embert még nem is láttam ezen a helységen?
Hát ő kibeszélte magát, hogy melyik királynak a fia, s az édes apja hogy várja a barátját, mert szeretné az ősi életet együtt eltölteni vélle. Azt mondja neki:
Ó fiam, mi nagy fáradságot tehettél te ennyi nagy úton ide. Jól tetted, hogy ide jöttél, majd elmegyek én ës veled vissza, töltsük el együtt életünk hosszait. De hogy ne hogy üdőzzünk sokat, menjünk bé és valamit együnk és igyunk egy pohárral.
Hát a míg ők ebédeltek, odajő egy fehér holló. Azt mondja, ő jött Izraelből, a hol van a kutyafejű király. Azt mondja a legény: