Volt egyszer egy király s volt annak sok cselédje (gyermeke), és volt egy leánya ës s a leányát férjhez akarta adni. Odament egyszer egy tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány felkapódott s a sárkány elvitte a maga országjába.
Nohát a szegény király, mikor hazament, hát a leánya nem volt. És azt mondotta a cselédjeinek ő, hogy a birtokának felét odaadja, a ki a leányát hazahozza. S ha ő meghal, az egész királyság maradjon rëa. De egy cselédje se mert megindulni, hogy megkeresse a leányt.
De volt a kertben az ablakja alatt egy égig érő fa. Ujan fa volt, hogy egy levélen elfért egy ország. És a királynak volt egy pásztorfiúcskája, aki a disznyókat őrözte s egyszer, amint őrözte a disznyókat, egy malaczka hëzzasúrolóskodott s azt mondotta neki:
– No te pásztorfiúcska, mindíg jó voltál hëzzám s jótét helyébe jót várj. Te mondd meg a királynak, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s neked csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát a bőréből. S te vedd elé a kicsi fészidet s aztán menj fel az égig érő fára, de csak addig menj, ameddig a hét rend bocskor s a hét rend gunya leszakad róllad. S akkor ott elérsz egy elényuló ágat s aval szökjél az elényúló ágra, és azon vagyon a sárkány vára.
És aval a malaczka a mások közi jutott.
Aval a fiú elment a király elejébe és azt mondotta, hogy:
– Felséges király, vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s nékem csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát s én felmënëk az égig érő fára.
És a király akkorát kaczagott, hogy majd elpukkadt. S azt mondotta az udvari bolondnak:
– Eztet a macskabékát fogadd el viczebolondnak!
S a fiú megharagudott erősen s azt gondolta, hogy bolond likból bolond szél fuj.
– Én csak azt mondom, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s hogyha én a királyleány nélkül visszatérek, akkor húzza a nyakamat a karóba.
Csakugyan a király le ës vágatta a csonkaszarvú bivalyát s csináltatott neki hét rend gunyát, hét rend bocskort. A fiú elvette a fészit, elindult az égig érő fára s egy nehány percz alatt úgy elveszett a levelek között, hogy nem ës látták.
Ő csak ment, mendegélt, míg a hét rend bocskor és a hét rend gunya elszakadt. Ott, a mint a kicsi malaczka mondotta, volt egy elényúló ág. A fiút Jancsinak hítták. Jancsi azt mondotta ott magában, mert az az ág éppen akkora volt, mind a karom s nem akart rëaszökni arra az ágra, mert gondolta magában: Ha rëaszököl, leesel s eltörik minden porczikád. De bizony végre azt mondotta, inkább eltöri a fejét ës, mintsem királyleány nélkül térjen haza. És rëaszökött az ágra és az akkorát döndölt, mint mikor egy kecskebéka esik a földre.
S akkor elindult. Volt ott erdő, mező, csak házakat nem látott. És ő ment, mendegélt, elért egy nagy palotát, a mely kakasfarkon forgott. Nekirugaszkodott, hogy felszökjék a terépekre, de nem tudott felszökni, mert sebesen forgott és levetette a földre. De aztán a terépbe belévágta a fészüt s úgy felment a palotába. És mikor béért a palotába, a királyküsasszony elejébe ment és a nyakába borult s azt mondta:
– Jaj, lelkem Jánoskám, hát hogy tudtál te idejőni?
Azt mondotta, hogy:
– Ne szóljon semmit a küsasszony, akkor eljő velem az édes apjához.
És akkor azt mondotta a királyküsasszony:
– Jaj, hallgass, Jánoskám, mert ha jőni talál a kilenczfejű sárkány, hát végünk lesz.
Jött is a kilenczfejű sárkány és azt mondotta, hogy:
– Hát miféle emberizing ez?
És azt mondotta a királyküsasszony, hogy:
– Feljött, hogy engemet szolgáljon, mert az édes apám szolgája volt.
Azt mondotta a sárkány:
– Majd meglátod, hogy nem fele kár, a mit megeszen, hanem egész. Menj, oda lenn a pajtában vagyon egy girhes-görhes ló és te mindig csak abrakot adjál neki, szénát meg zabot.
De mindig egyebet adjon, mind amit a ló kér. Mert az a girhes-görhes ló unyan volt, hogy szólni tudott.
Lement Jancsi és nyögött a szegeny pára, nem tudott felkelni a hídlásról. S azt mondotta Jancsi:
– Egyél, szegény pára, egyél.
S azt mondotta a ló:
– Jábo (hiába) kénálsz engem a zabbal, mert az én abrakom égő parázsa. Vasárnap, mikor a sárkány elmënyën a templomba, hát akkor te azt a kaszaj fát gyujtsd meg s attól én fel tudok kelni a hídlásról.
És Jancsi csakugyan meggyujtotta azt a nagy kaszaj fát s egy néhány lapáttal bé ës vitte a lónak. A ló, mikor megette, fel ës kelt, s kiment az udvarra és mind megette azt az égő parázsát. És Jancsi elbámult, mikor látta, hogy milyen szép lett a ló. Fémlett a szőre, mind a tükör. És még akkor bámult csak nagyon, mikor látta, hogy nem ës négy, hanem öt lába vagyon a lónak. A ló azt mondotta, hogy odalenn a pinczében vagyon egy nyereg s egy kantár és hozza fel. Jancsi csakugyan le ës ment s mikor kijött a pinczéből, felhozott egy nyerget s egy kantárt. S mikor az ajtón ki akart lépni, kijött a kilenczfejű sárkány.
– Megállj, te emberizing! Mégës átólhágtad az én szovamot!
A sárkány Jánoskának le ës akarta nyisszantani a nyakát, de azt mondta:
– Várj, igyunk egy kupa bort a bűneidért.
A sárkány fel ës hozott egy kupa bort a legjobból. Ittak s Jancsi mind kérte, hogy hagyja meg az életét. S a mikor elfogyott az a kupa bor, azt mondotta ez a sárkány:
– Nahát igyunk még egy kupa bort az én bűneimért ës.
S mikor megitták ezt a kupa bort ës, a sárkány megrészegedett s úgy aludt, mind a bunda. Akkor Jánoska kivette a kardot a sárkány kezéből s lenyisszentette mind a kilencz fejét. Akkor a karddal, a nyereggel s a kantárral kifutott az udvarra az ötlábú lóhoz s elbeszéllette, hogy ő hogyan járt a sárkánynyal. Fel ës szökött Jancsi az ötlábu lónak a hátára és csak azután kérdette:
– Hát hova mënünk, édes kicsi lovam?
– Mënünk az erdőre édes kicsi gazdám. Ott vagyon egy vaddisznyó, vaddisznyónak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátuja és abban az iskátujában vagyon a kilenczfejű sárkánynak az ereje.
El ës mentek s az erdőben jött a vaddisznyó elejükbe. Az ötlábú ló az ötödik lábával megrúgta a vaddisznyót és Jancsi a kardjával levágta a nyakát. S a vaddisznyónak a fejében volt a nyúl s nyúl fejében az iskátuja s abban az iskátujában úgy dongtak-bongtak a darázsok, mintha ördög bújt volna beléje. János aztot letette egy lapos kőre és egy másik lapos kővel úgy összetácskálta, hogy se iskátuja, se semmi nem maradt.
Akkor nyuguttan mentek hazafelé. S mikor hazaértek, elbeszélte a királykisasszonynak, hogy hogyan járt ő. S a királyküsasszony azt mondotta:
– No vagy ittmaradunk, vagy hanem hazamënünk.
S akkor jutott Jánoskának eszibe, hogy minyen félelemmel jött ide. Jánoska azt gondolta, hogy a királyküsasszony leszédül a fáról és ësszetörik minden csontja. S odalenn járt az udvarban s búslakodott, hogy hogyan menjenek haza. S azt kérdezte az ötlábú ló:
– Mért búsúlsz, édes kicsi gazdám?
Hogyne búsúlnék, mikor nem tudunk hazamenni.
S elbeszélte, hogy ő minyen félelemmel jött fel. S azt mondotta az ötlábú ló:
– Ne búsúlj semmit, mert én hazaviszlek.
És a királyküsasszony ësszeszedte minden kincsét s felültek az ötlábú ló hátára. S mikor felültek, azt mondta az ötlábú ló:
– Húnyjátok bé a szemeteket és egy percz alatt nyissátok ki.
S mán a király udvarában voltak. A király halálán volt, unyan beteg volt s mikor bémentek, felugrott s majd tánczra kerekedett. S unyan nagy lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országon nem volt párja. S a ki nem hiszi, járjon utána.
Volt egyszer, hol nem volt, még az óprëczei tengeren ës túl volt, hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a fenébe és a sujba meg ne botorkázzék, volt egyszer egy gazdag czigány és ez a czigány egy királynak a komája volt. Egykor megterhesül a czigánynak a felesége, és elhíja a királyt, hogy nëzze meg, hogy mi baja vagyon az ő feleségének. Mënyën a király és megmondja a czigánynak, hogy:
– Né a te feleséged nagyon terhes, minél hamarébb megszüli a gyermeket!
Ugy ës történt, a hogy mondta. Nem tőlt belé három nap és megszülte a czigány felesége a gyermeket. Eltelik egy hét és a czigány elmënyën a királyi komájához és jelenti, hogy né, a felesége megszülte a gyermeket és jöön el a király keresztelésbe, mert más nincsen, a kit komának híjon, csak a király. Elmënyën a király a czigány komájának a hívására és megkeresztelik a gyermeket.
De a gyermek oan okos fiucska volt, hogy majdnem mikor kétéves volt, beszélni eleget tudott. Elig növekedett mán nagyobbra a czigányfiucska, elment a királyhoz és egyet-mást a játékok közül ellopott. Mán annyira felnövekedett, hogy mán űgyes legény lett belölle. Azt mondja a király a czigány komának:
– Komám héj, mondd meg a fiadnak, hogy többet az életembe (házamba) ne tegye a lábát, mert felakasztom, mert a mindig lop.
De a czigány legény csak erre nem heverített, hanem csak folytatta a lopásokat. Mondta a keresztapjának:
– Héj, keresztapám, nem félek én a maga hatalmától!
Számította a király, hogy hogy pusztítsa el az ő keresztfiát. És odahivatja az ő czigány komáját és azt mondja:
– Te komám, én azt mondom neked, a fiadat küldd el, a csordámban vagyon egy bikám, azt hozza haza.
De az a bika oan erősen döfött, hogy melléje még a pásztor se tudhatott volna menni. Megjelenti a czigány a fiának, hogy:
– Né, keresztapád mit mondott. Hogy az erdőről hozd haza a bikáját, mert ha haza nem hozod, hát felakasztat.
Elmënyën a czigányfiú és köt egy kötél szénát és siritt megint szénából kötelet és magára felcsafarja, és azt a kötél szénát vetette a hátára és elment a király erdejére, hogy a bikát hozza haza.
Bément a csorda közi és mihelyt a bika meglátta a czigányfiút, igyenëssën nekiszaladt. Volt még egy más bika ës azonkűjel, de a nem volt hamis, mind ez. A hogy látta a fiú, hogy a bikák mennek utána, szaladt előre s a bikák ës szaladtak utána, mert megérzették a szénát, és merébe ettek a czigányfiú hátáról. A mikorrá már majdnem hazaért a fiú, a szénakötés elfogyott a hátáról, csak a mi rëa fel volt tekerve, ammaradt. A mikor majdnem hazaért a czigányfiú s a kapun bément, elig volt annyi széna a kötélből, a mennyi kecczër átért a derekán. Leveti a derekáról és felugrik, egy kaszaj fa volt felállítva és felugrik arra a fára. Ezt meglátta a király és elcsudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy kötélen hazahozta a bikát.
De mëgés abban a szándékban volt, hogy elposztíttatja a keresztfiát. Azt mondja a czigányfiúnak:
– No, én nem bánom, látom, hogy űgyes keresztfiam vagy, de még egyet mondok neked, majd meglátom, azt megteszed-é?
Azt mondja a keresztfiának:
– Az én szolgáim négy ekével künn az erdő alatt szántnak és ha az ökröket béhajtod ekéstől, hogy a szolgák ëszre ne vegyék, akkor megbocsátlak. Hanem elposztítlak.
Gondolkozik a czigányfiú, hogy hát mit csináljon a keresztapja beszédén. Elmënyën haza és megmondja az ő apjának, hogy né, az ő keresztapja mit mondott, a király. Mán a czigány erősen búsult a fián, hogy most vége kell legyen. És elmënyën (a fiú) a vásárra és veszen tizenkét csűrkét kotlóssal együtt. Hazaviszi az apjához, a czigányhoz és azt mondja:
– No apám, én megvettem ezeket, ezekkel meg kell mentsem az életemet.
Azt mondja megint az apjának:
– Ezeket még fel kell én diszítsem, de mivel?
Azt mondja az apja:
– Kössél czifra pántlikát a nyakukra, úgy ereszd el őket, ha kimész az erdőre.
Azt feleli a fiú az apjának:
– Apám, nem jól tanítasz, mert azt számba veszik a szolgák, tudják, hogy emberi kéz csinálta, hanem tudod mit mondok én? Itt van húsz keréczár, menj, vegyél arany festéket. Béfestjük a csűrkécskéket és a kotlóst, elviszem az erdőszéjbe s ott eleresztem.
Minyátt elmënyën az apja és hoz húsz keréczárra arany festéket és béfestik a csűrkéket kotlóssal együtt. Akkor felöleli a csürkéket és elviszi, a hol a cselédek szántogattak. Hármat az erdő széjibe elereszt a csűrkék közül és a hogy elereszti, hát bizony a cselédek meglátták a szép aranyozott tollú csűrkéket. Azt kiájcsa egyik szolga a másiknak:
– Jere héj, barátom, nëzd meg minyen szép csűrkék vadnak az erdőszéjbe. Gyere, fogjuk meg őket.
Ott hatták az ekéket mind a négy szolga és elmentek, hogy fogják meg mind a szép csűrkéket. A czigányfiú pedig mind bément az erdőbe és a másikok közül ës mind egyet-egyet eleresztett és a szolgák annyit futnak a csűrkék után, látnak az erdőben bennebb-bennebb mind többet. Azt beszéllik egyik a másiknak, hogy:
– Vaj egyet közülök meg kell mű fogjunk ma.
Akkor gondolta a czigányfiú, hogy elég benn van az az erdőben, hát csak ott hagyja a kotlóst ës. És meglátják a szolgák. Azt mondják egyik a másnak:
– Jertek héj, mert itt van a tyúk ës, ammég szebb és ha megfogjuk, akkor a király elejébe viszszük. Jól megajándékoz ezért a szép tyúkért.
A szolgák kergették eleget a tyúkot, de nem tudták megfogni. A még a szolgák a tyúk után jártak, a czigánylegény kijött az erdőből és úgy, a hogy a földben állottak az ekék, mind egész hazáig hajtotta ökröstől együtt. Kikiájcsa a királyt és azt mondja:
– Én nem bánom, haza hajtottam az ökröket, de nëzd meg, hogy az utat ës felszántottam!
Csudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy hogy tudta ő a marhákat hazahajtani a szolgák hirük nélkül.
Örökké kergették a szolgák a tyúkot, de nem tudták megfogni. Hát, a mint kijőnek az erdőből, látják, hogy nincsen se eke, se ökör. Hát látják, hogy az ország útja ës fel vagyon szántva.
Ezért az űgyességért a király a czigányfiút mëgajándékozta egy tővel (tűvel), de a szolgákat megbüntette erősen, hogy mért mentek el a marhák mellől. Megint azt mondja a fiúnak:
– Most láss utadhoz és távozz el innet, merthanem felakasztatlak.
Elmënyën a czigánylegény, elbócsuzik még (a királynak?) az apjától ës, az anyjától ës, és a hogy hazafelé indult, hát egy szénásszekér jött az ő községe felé. Egy jó barátja volt és azt mondja neki:
– Gyere te ës, ülj fel.
Azt feleli a fiú:
– Keresztapámtól most bócsúztam el és keresztanyámtól és mëgjándékoztak ingem egy tővel.
Azt mondja annak az embernek, hogy:
– Hoa tegyem én a tőt?
Azt feleli a szekeres ember, hogy üsse fel. De nem mondta, hogy hoa. S abbizon, felveti a tőt a szekér szalmának a tetejébe. Többet sose kapta (találta) meg a tőt.
Hazaér az apjához és mondja a czigány apjának, hogy:
– Apám, keresztapám megajándékozott egy tővel s én felvetettem a szénás szekérre és többet nem kaptam meg.
Azt feleli az öreg czigány:
– Te fiam, nem tettél jól, hanem szúrtak volna fel a kalapodba!
Azt feleli a czigányfiú:
– Hagyja el apám, mert máskor úgy teszek.
Ült a czigányfiú vaj három nap odahaza és elbeszélte az apjának, hogy a király azt mondta, hogy innet vándoroljon akármerre, a merre a szemével lát, mert hogyha el nem vándorol, akkor elpusztíttatja hóhérral. Negyedik nap bémerëndél a czigány neki és útnak ereszti, és azt mondja:
El ës mënyën a czigányfiú szolgálni és bészegődik egy paphoz egy esztendőre. S hogy bészegődik, elmennek ketten a pappal az erdőre, hogy vágjának vesszőt. Hát abbizon, vágnak vesszőt, de a czigányfiúnak mi jutott eszébe? Eszébe jutott, hogy a mikor hazunnat elindultak, hogy csak köményes czibrét adott neki a papné enni. Azt számítja magában:
– Hadd el, csak vágjad a vesszőt, pap, mert én felét a vízbe hordom.
Vágja a szegény pap a vesszőt, ő pedig hordja. De felét mind a vízbe hányta. Elmúlik dél és azt mondja a pap:
– Hát még nincs egy szekér vessző?
Azt feleli a czigányfiú:
– Ó még sok kell egy szekérhez. Keveset vágott a tiszteletes úr.
Hazunnat a papné délt küldött nekik, tébe kását. És ëppen úgy találta a szerencse, hogy a czigányfiúnak adták a kezébe. A czigányfiú pedig elévette és mind megette. A pap pedig csak vágta a vesszőt. Nem hagyott a papnak egy béfaló falást se. Vágta a vesszőt egész estig a szegény pap, de elig volt még egy fél szekér vessző. Felrakják a szekérre és béfogták a lovakat és elindulnak hazafelé. De a szegény pap úgy meg volt ehülve, hogy a szeme kéket, zöldet, vereset látott az éhség miatt. Azt mondja a szolgának a pap:
– Hajtsad édes szolgám a lovakat, mert éhel majd megdöglünk az úton.
Hazaérnek és elbeszéli a papné a papnak, hogy hát ő küldött ételt. S kérdi a pap, hogy kitől. Azt feleli a papné, hogy a szolgától küldte oda. Eléhivatják a szolgálót és kérdik, hogy kinek adta a tébekását. Azt mondja a szolgáló, hogy a szolgának adta, a czigányfiúnak, a fazék kását. Ezeknek hallatára azt feleli a czigánylegény:
– Ó tiszteletes úr, a kerék talpához ért a fazék oldala és eltörött a fazék és nem mertem megmondani.
Ezt most látta a pap, hogy csak kifogás a szolgától, mert este, a mikor a vacsorához ültek, sem igen kellett a szolgának az étel, mert jól volt lakva kásával.
Gondolta magában, hogy tudná ő azt elirtani a háztól? Egyszer elmënyën a pap – volt neki vaj több mint hat-hét bihaja – béviszi a bihajokat az istállóba és megköti a válluhoz, ennik ad, kihíja a papnét és megfejeti, a tejet pedig vitte a templomba, hogy ott aludjék meg, mert ott nem nyúl hëzza senki. Ezt a szép szolgaja, a czigánylegény, látta, hogy a tejet a támplomba vitték. Addig leste a papot, hogy hova teszi a kócsot, hogy écczoka majd elveszi a kócsot.
Miután lefeküsznek a pap, hát csak elveszi a kócsot, elmënyën a támplomba és a tének a fölét mind leszedi és mind megeszi, és a támplomban való szent képeknek a száját mind békeni tével. Kiváltképen legjobban békente a Jézus képének a száját.
Reggel odamënyën a harangozó, kinyitja a támplomajtót, hát meglátja, hogy a té mind meg van éve és a festett képeknek a szájuk mind bé van kenve. Szalad a paphoz és megmondja:
– Ni a festett képek mind megitták a tejet.
Elmënyën a pap ezekre a szavakra a támplomba és a festett képeket egytől-egyig mind megveri. Kiváltképen a Jézust úgy megverte, hogy majdnem ësszetörgelte darabokra.
Ezt a czigány szolga mind jól látta, hogy mit csinál a pap a festett képeknek a téj megevésén. Aval elmënyën, gondolkozik a czigánylegény, majd csinál abból ő egy komédiát.
Estére kerekedve a dolog, elmënyën és megint meglesi, hogy hoa teszi a pap a kócsot. Kezére veszi és ellopódzik megint a támplomba és a Krisztus képét ellopja a támplomból. Elviszi egy zöld burusztujos helyré és eldugja.
Másnap reggel a harangozó megint bémënyën a támplomba, hát látja, hogy a Jézus képe nincsen ott. Szalad megint a paphoz és mondja neki:
– Né, nincsen a Jézus képe sohól, mert megverte és a tisztán elszökött.
Aval megëjed a pap, elmënyën a támplomba és látja, hogy a Jézus képe sohól sincs. Mënyën haza és kérdi a czigánylegény szolgáját, hogy nem látta-é valahol. A czigánylegény azt feleli, hogy ő honnat lássa? Nem látta még a színét se. Azt mondja a czigánylegény a papnak, engedje, hogy ő menjen utána, hátha megtalálja az úton. Azt poroncsolja a pap:
– No hamar, fogj hát lovat és tégy kötelet a szekérre. Né, adok ötszáz forintot. Ha megtalálod, fogd meg és kötözd le, de jó keményen.
Rögtön béfogja a czigánylegény a lovakat a szekérbe, zsebére vágja az ötszáz forintot, elmënyën egy más faluba, jól ria múlat az ötszáz forintra, ott ül valami két nap. Akkor elment és a burusztujból elveszi a képet és megköti a szénába és viszi hazafelé a papnak. Az aztán nagyon megörvendett, mikor visszahozta a Jézust. Még meg ës köszönte.
És azalatt ki ës telt a szolgának az ideje. És adott neki a pap egy esztendeig való szolgálatért egy ekevasat. A czigányfiú nem felejtette el, a mit az édes apja mondott, hogy a tőt a kalapjába kellett volna szúrni, hát kivágta a kalapját és az ekevasat feltette a kalapjába.
Elbócsuzik a paptól és mënyën haza a czigánylegény. Mikor hazaért, azt mondja az apjának:
– No apám, hazajöttem, szolgáltam egy ekevasat.
Azt mondja a czigány:
– Te talán bolond vagy fiam. Az ekevasat nem teszik a kalapjukba, hanem azt béteszik egy tarisznyába.
Azt feleli a czigányfiú vissza az apjának:
– No hagyja el apám, mert ha elmegyek még szolgálni, akkor úgy teszek, hogy bérakom a tarisznyámba.
Elig ült otthon egy három nap, megint beléunt az otthon való dologba. Megint elbócsuzik az apjától és elmënyën megint egy esztendeig szolgálni. Bészegődik egy jómódú gazdához. Megalkusznak egy tehenbe (így), hogy a gazda ád egy évért egy tehent. Becsületesen viselte a czigánylegény magát, egy esztendeig ott ült a jómódú gazdaembernél. Kitelt az esztendeje, a jómódú gazdaember odaadja a tehent. Kapja a fiú a fészit és a tehent mind ízre-porrá vágja. Bérakja a tarisznyába és felveszi a hátára és hazaviszi az édesapjához. Mikor hazaér ejjed (elijed) az apja, hogy mennyi éleséget hoz a fia. S azt mondja a fiú:
– No apám, szolgáltam egy esztendeig, adtak nekem egy tehent.
Azt kérdi a czigány a fiától, hogy elevenen adták a tehent? Azt feleli a czigányfiú az apjának, elevenen.
– No akkor nagyon rosszul tetted. Nem úgy kellett volna, hogy te bérakd a tarisznyába, hanem tettél volna kötelet a nyakába és úgy vezetted volna haza.
Megint azt feleli az apjának:
– No hagyja el apám, ha még elmënyëk szolgálni, akkor úgy teszek. Kötelet vetek a nyakára.
Elig telt belé egy három-négy nap, újra beléúnt az otthon való ülésbe. Azt mondja:
– Mënyëk szolgálni akármerre.
Elbócsuzik és elmënyën. Mënyën egy erdőháton. A mint mënyën, hát bizën kap (talál) ő egy ezüst kést és egy ezüst kalánt és egy ezüst villát. Úgy számította magába, ő nem mënyën tovább szolgálni, hanem megint elkezd lopni. Tolvaj akar lenni. Mert ő kapott egy ezüst kalánt és egy ezüst villát és egy ezüst kést és ő abból majd megél, ha melléje lop.
A mint mënyën át az erdőn egy ösvenyen, hát mënyën utána egy pap és a vezet egy kecskét kötéltől fogvást. Hát a mint vezeti átol, megéhezik s úgy mondogat a pap magában:
– Ha én kapnék egy kést és egy villát, hát én minyátt egy jó vendégséget indítanék a kecskéből.
Ezt meghallotta a czigányfiú. Mënyën egy dobásnyira és le veti az ezüst kalánt, még mënyën egy darabig, akkor leveti az ezüst villát, mëg mënyën egy darabig, akkor leveti az ezüst kést. A pap pedig ment utána. De nem vette fel sem az ezüst kalánt, sem az ezüst villát, azt számította magában, hogy ha kalán van és villa, akkor kés ës kell melléje. Ha megkapja mind a hármat, akkor megköti a kecskét és visszatér és felszedi a kést ës, a villát ës és a kalánt ës. Igy tovább mendegél a pap és megtalálja az ezüst kést ës. Azonnal megköti a kecskét egy fához és visszatér, hogy szedje fel a kést, a villát s a kalánt. Addig a tolvaj czigány elvágta a kötelét a kecskének és egyszeribe megnyuzta. A bőrébe bétette a kecskének a husát és bébújt egy magyaróbokorba. A kecskének a fejéről nem vette le a bőrt, hanem közél volt egy tó, a kit Ördögtónak híttak és abba a tóba a kecskének a fejét bédobta.
Visszatér a pap és meglátja, hogy a kecske nincsen a fánál, csak a kötele. Gondolta magában, hogy hova lehetett a kecske. Hát meglátja a tóban. Gondolta, hogy nagyon szomjú volt, hát elszakasztotta a kötelet és bément, hogy igyék. Kezdi híni a kecskét, de a kecske nem akart kijőni a tóból. Levetkezik a szegény pap, hogy menjen és húzza ki a kecskét a tóból. A czigány látta, hogy mán levetkezett a pap s bément a tóba. Addig szépen odament és a papnak a ruháját ellopta.
A szegény pap, a hogy a tóba bément, hëzzanyúl a kecskének a fejéhez, a kecskének a feje pedig belébillent a tóba. Azt számította a szegény pap, hogy az ördögök megették tisztán. S kijő a tóból, hát látja, hogy a gunyája sincs. Úgy fél hangon mondja magában, nem bánja, volt háromszáz darab arany a zsebében, ezüst kalán, ezüst villa és ezüst kés, nem bánná, ha el is vesztette, csak a ruhája volna meg, hogy szégyennel telve ne menjen haza. Aval kiszól a tolvaj czigány a bokorból:
– Menj egy keveset távolabb, kivetem én a gunyádat.
Kiveszi a zsebéből a háromszáz aranyat, a kést, a villát, a kalánt, s kiveti a papnak a gunyáját, a pap pedig felvette magára és elment haza búsan, mert most nem volt se kecske, se kés, se kalán, se villa, se pénz.
A tolvaj czigány felvette a bőrbe kötött húst a hátára, zsebre vágta a pénzt és ment az erdőn keresztül. Béért egy más királynak a tartományába. Annak a sűrű erdőnek a közepében volt egy romlóban való ház. Bémënyën, hát látja, hogy senki se lakja. Hát gondolja, jó lesz neki. Lerakja minden bágázsiáját abba a régi felhagyott házba. Aval gondolkodik, hogy jó volna most az apjáékat ës idehivatni, itt jobban élnének, mind odahaza. Azonnal a tolvaj czigány levelet írt az apjáéknak. Minyát felkeresték és látták, hogy minyen nagy boldogságban van a fiuk. Éltek valami három hónapig, nem háborgatta őket senki, abban a felhagyott házban.
Egyszer abb a tartományba való király elmënyën abb az erdőbe vadászni és rátalál arr a felhagyott házra. Bémënyën abb a házba és látja, hogy a czigány és a felesége és a fia van benne. Kérdi töllik, hogy mióta, hogy ott laknak abban a házban. Azt feleli a czigány, hogy majd három hónapja, hogy itt vannak. Kérdi a király, hogy miből élnek, mi a foglalkozásuk. Azt feleli a czigány:
– Király ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, az én fiam nagy tolvaj és hord nekünk mindent, a mi kell.
Azt feleli a király:
– Igen, nagy tolvaj? Hát akkor holnap reggel jöön hëzzám az udvaromba. Van nekem egy csitkóm és ha azt ellopja, kap háromszáz darab aranyat. Hogyha el nem tudja lopni, akkor felakasztatom.
Elmënyën másnap reggel a czigányfiú a királyhoz. Megjelenti a királynak, hogy ő jött, hogy megnëzze azt a csitkót. Azt mondja:
– Né, itt van a csitkó. De ha holnap reggel nem lesz ellopva a csitkó, akkor tudd meg, hogy felakasztatlak, de ha ellopod, akkor háromszáz darab aranynyal megajándékozlak.
Úgy ës tett a czigánylegény. Elment haza az apjához, elküldi és vétet az apjával három liter álombort. Felöltözik egészen koldusgunyába és elmënyën a király kapujához. A mikor elér a király kapujához, hát látja, hogy a kapuban két őr áll. Oan nagy hideg idő járt és kérte a két őrtől, hogy lëenek oan szüvessek, és ereszszék bé az écczokára, bár a kapun belől. Azt felelik az őrök a tolvaj czigánynak, hogy nem lehet, mert az écczoka egy tolvaj jő. Van egy csitkó az istállóban, azt el akarja lopni. Azt feleli a tolvaj czigánylegény, inkább ő ës őrzi. Odanyujtja a palaczkóban való álombort, hogy igyanak egyet-egyet belölle. Az őrök bizony elvették a palaczkót, egyszer-egyszer felhajtottak mind a ketten. S a hogy felhajtottak, mindjárt elaludtak.
Ezt látta a czigánylegény, mënyën az istállóhoz, hát látja, az istállóajtóban ës két őr áll. S azt mondja neki a tolvaj czigánylegény, hogy ereszszék bé az istállóba, mert itt künn igen hideg van, erősen fázik. Elbeszéllik az őrök, hogy nem tudják béereszteni, mert el akarja lopni egy tolvaj a csitkót. De mégës annyit kért a tolvaj czigánylegény, hogy megengedték. Béeresztik a pajtába a czigánylegényt.
Odamenyen és látja, hogy a csitkón ül egy, egy fogja a farkát és egy a kantár szárát. Azt mondja nekik:
– Ügyes csitkó, őrözzük jól az éjjel, hogy nehogy ellopják!
Még azt ës mondja a czigánylegény:
– Majd elbánunk mű azzal a tolvajjal, csakhogy idejöön!
Leakasztja a nyakából a palaczkót és odaadja a ló mellett valóknak, hogy igyanak. Mindahárman ittak egy-egy keveset a palaczkóból. Miután ittak, odaviszi a palaczkót a két őrnek, a melyik a pajtaajtónál állanak és azokat ës megkínálja a palaczkóval. Azok ës isznak egyet-egyet belölle, de azt mondja a tolvaj czigánylegény:
– No még egyet igyanak, no!
Még egyszer-egyszer felhajtják mind a ketten, hát addig a más három, a kik a lovat fogták, elaludtak. A ki a ló hátán ült, aztot tette közephelyré a srajfára, a ki a farkát fogta, annak adta a seprü bütüjét a kezébe, a ki pedig a kantár szárát fogta, annak siritett szalmából egy hosszú kötelecskét és aztot tette a kezébe. Akkor megfogta a csitkónak a kantárszárát és kivitte a pajtából és elvitte.
Másnap reggel viszi vissza a tolvaj czigány a csitkót a királyhoz. Mielőtt megérkezett volna a czigány a csitkóval a király udvarába, már azelőtt jóval a király felkelt és kiment a pajtába, hogy megnëzze, a csitkót ellopta-é a tolvaj, vaj nem. Mihelyt a pajtaajtóhoz ért a király, látta, hogy a két őr aluszik. Gondolta magában, hadd aludjanak, mert az écczoka őrözték a csitkót és most elfáradtak nagyon. Bémënyën a pajtába, hát látja, hogy nincs a csitkó, elvitte a tolvaj. Látta a czigánylegénynek az ügyes mesterségét. Azt kiájcsa a király annak az embernek, a ki a csitkó farkát fogta:
– Rántsd hátrább azt a lovat!
Az jettibe, a mint a seprübütü a kezében volt, azt gondolta, hogy a ló farka van. Úgy esett hanyatán, hogy a feje majd izré-porrá szakadott. A ki pedig a srajfán ült, azt kiájcsa:
– Sarkald meg azt a csitkót!
A félfelől esik le a srajfáról. A ki a kantárszárat fogta, annak azt kiájcsa:
– Rántsd elébb azt a csitkót!
Jettibe úgy vágta magát a földbe, hogy minyát szörnyet halt.
Akkorrá megérkezett mán a czigányfiú a csitkóval. Jelenti a királynak, hogy ellopta a csitkót. Azt feleli a király:
– Látom, barátom, czigány, hogy űgyes tolvaj vagy, nesze itt van a háramszáz darab arany. Hanem még egyre kérlek. Hogyha ezt megteszed, akkor négyszáz darab aranyat kapsz, de ha meg nem teszed, akkor felakasztatlak.
Azt feleli a tolvaj czigánylegény:
– No csak rajta, királyi felség, jelentse meg én nékem.
Azt feleli a király:
– Megjelentem néked. Az écczoka, ha a feleségem ujjából a gyűrűt ki nem lopod, akkor holnap reggel az akasztófán léssz. S ha pedig kilopod, akkor négyszáz darab aranyat kapsz.
Akkor nap éppen három embert akasztottak volt fel az akasztófára. Elbócsuzik a királytól, elmënyën haza, odaadja apjának a pénzt. Estére kerekedve elmënyën az akasztófa alá és egy embert levág az akasztófáról. Felveszi a hátára és mënyën a király udvarába. A mint bëmënyën a király udvarába, hát látja, hogy a királyi palotában még világ van. Odaviszi az akasztott embert és felnyujtja az ablak alá. A király pedig meglátja és azt mondja a feleségének:
– Eljött a tolvaj, mert leskelődik az ablakon.
Akkor még feljebbecske nyomta az akasztott embert, a király pedig kapta a fegyverét és rialő arr az akasztott emberre. Akkor a tolvaj hanyatán ereszti azt az akasztott embert, és szalad minyátt a király palotájának az ajtajához és az ajtó sórkához megbújik. A király pedig azt mondja a feleségének:
– Mënyëk és eltemetem a tolvajt, hogy senki semmit ne tudjon.
Aval kiment. Egy kicsi vártat mulva elmënyën az ablakhoz a tolvaj czigánylegény. Hát látja, hogy mán a királyné eloltotta a lámpát. Mënyën bé igyenëssën a királynéhoz. A mikor béér a királyné szobájába, a királyné mán álmos volt. Azt mondja a királynénak:
– No feleség, eltemettem a tolvajt.
Aval ledől melléje az ágyba. Azt mondja neki:
– Add ide a gyűrűt, mert holnap elmënyëk ebbe s ebbe a városba, hogy legyen nállam.
A királyné pedig odatartja a kezét és a tolvaj czigánylegény kihúzza a gyűrűt az ujjából. S aval azt mondja a királynénak:
– Mënyëk ki bajomra.
Meglátja a király sisakját az ablakfára letéve s egyet, jó nagyot ibrikál belé. S aval kimënyën.
Egy kicsi vártat múlva jő a király ës. Azt mondja a feleségének:
– No feleség, eltemettem a tolvajt.
Azt mondja a királyné vissza:
– Hiszëm az elébb még mondtad, hogy eltemetted a tovajt.
Azt mondja:
– Add ide a gyűrűt, hogy el ne lopják valahogy.
Azt feleli a királyné:
– Hiszëm odaadtam a gyűrűt, az elébb kérted el.
Aval megharagutt a király, tudta mán, a tolvaj ellopta a gyűrűt. Felkel mérgesen, a sisakját felveszi, mérgéhez képest bévágja a fejébe. De jól le ës tisztelte az ábrázatját. Nem volt mit csináljon a szegény király, meg kellett mosdódni. Miután megmosdódott, lefeküdt a felesége mellé és nyúgodalmasan aludt reggelig.
És reggel korán jő a tolvaj, hozza a gyűrűt. Jelenti a királynak, hogy ellopta a gyűrűt és kéri a fizetést. De a király négyszáz darab arany helyett nyolczszázat adott és azt mondta neki, hogy:
– Ezt a nyolczszáz darab aranyat csak azért adom, nehogy te valamelyik embernek megmondd, hogy beléibrikáltál a sisakomba, mert én ezt nagyon szégyellem.
Aval megköszönte a királynak a jóságát és a király azt mondta neki:
– Többet nem készerítlek semmire.
A tolvaj elment haza, elvitte a sok pénzt az apjának. A czigánylegény újra elment egy más városba. Megúnta már a lopást, bészegődött két napra szolgálni. Két nap szolgált egy libát. De még nem felejtette el a czigánylegény, hogy mit mondott az apja, mikor a tehent hazavitte a tarisnyában. Hát most a kötelet riatette a liba nyakára és úgy húzta hazáig, hogy majdnem a szegény liba megfuladott, a mikorrá hazaért. Azt mondja az apjának:
– No apám, két nap szolgáltam egy libát.
Azt feleli az apja:
– Látom, csak nem így kellett volna csinálni, hanem csak felöleld a libát.
Azt feleli a czigány:
– Látom apám, a mit én szolgálok, neked nem tetszik semmi. Hanem én többet nem megyek el, ha úgy beszélsz, szolgálni. Meg kéne házasodjam, mert né, most a libám él és feleséget kéne vegyek.
Nohát jó, az öregek el ës mennek, megkérik a leányt. De addig az időig, addig a liba vaj tízet mán tojt, tíz tojást és kezdi kotolni. Megültetik a libát, hogy kotolja ki, de a czigánylegénynek minden gyönyörűsége csak a libájában volt, mert az volt neki a marhája.
Eljő az idő, ësszegyűlnek a násznépek, a lakodalmasok, hogy menjenek a menyecske után. Hát el ës mennek a menyecskéhez és kikérik és elmennek a támplomba, hogy eskesse őket ëssze a pap. S a mikor az oltár elejébe mennek, csak eszébe jut a czigánylegénynek a libája. Azt mondja az egész násznépnek, hogy csak várjanak, mert visszajő minyát, mert ő valamit odahaza felejtett.
A czigánylegény bizony elindult és elment haza. A hogy hazaért, bément a pinczébe, és ott levágja a libának a nyakát. Hát letépi a sok tolluját és magára rakja s riaül a tojásokra, és ott kezdi kotolni és otthagyja a sok lakodalmast a támplomban. A lakodalmasok várják erősen, hogy jőön a vőlegény, de a vőlegény nem akar jőni. Utána mennek, keresik a házban, de sehol sincs. Kezdik kiabálni: Vaszi hé! Vaszi hé! ő pedig a pinczében elkezdi: gi gá gá, gi gá gá, mint a hogy a liba szokott. Furt kiabálják, de csak libaszólást hallnak, egyebet nem. Azt számítják, hogy a liba csak csúfolódik véllik. Lemennek a pinczébe. Lehet, hogy kikotolta a liba és azért kiabál. És látják, a mikor a pinczébe bémentek, hogy nem a liba, hanem a czigánylegény ül a tojáson. Azt kérdik tölle:
– Mi az? Hát mért jöttél el?
Azt feleli, hogy:
– Ez az én marhám, ezt én ki kell hogy kotoljam.
Kihúzzák onnat a pinczéből, felöltöztetik megint, elviszik a támplomba és összeesketik a menyecskével. Onnat hazajöttek, a támplomból és nagy lakodalmat csaptak. Vaj haromszáz döglött lónak a csontjából jó húros húst készítettek, vízzel aztán jól boroztak. Miután a lakodalom elmúlt, az apjáékkal egy házba összefértek, boldog életet élnek a menyecskével. A ki nem hiszi, elmehet a czigány burdéjukba, hát megtalálja őköt. Minden községben találhat egy-egy ilyen tanyát.
(Szász János, Zajzon.)
2. Rövidebb és kevésbé szép változata Lázárnál (Alsófehér vm. Magyar Népe, 177. l., XX. sz. m.). Más változatának irodalmi feldolgozása Arany Lászlónál (A veres tehén. Magyar Népmesegyüjt. [2. kiad.] 36.). A csángó változat mindkettőnél kerekdedebb és teljesebb.
5. Második fele, a sárkány megölésétől kezdve, többszörösen is közölve van. (V. ö. Erdélyi, Népd. és Mondák I. 459., Gaal, Magy. Népm. II. 100., Merényi, Ered. Népm. I. 79., Istvánffy, Palócz mesék, 107.)
6. A koldussal, a mészárossal és a korcsmárossal való jelenet előfordul Kálmánynak egy meséjében is, de nagyon zavaros, szinte érthetetlen előadásban. (A szabadságos katona, Szeged Népe II. 123.).
7. Nem nagyon népies és némely lényeges részében eltérő változatát l. Gaal, Magy. Népm. I. 104. (A szökött katona.) A csángó mese általában sokkal kedvesebb, de nincs benne megmagyarázva, hogy a katona miért viszi magával a kilenczvenkilencz kőművest. Gaal meséje szerint csak azon föltétel alatt ereszti ki az ördögöket a zsákból, ha egy pár elkárhozott lelket adnak ki neki a pokolból.
8. A tehénőrzés, az arany elvitele és a tolvajokkal való jelenet megvan Arany Lászlónál is (Dongó meg Mohácsi, Magy. Népmesegy. 218.), az utóbbi azonban ott nem olyan ügyes. Csak az utolsó jelenet külön, önálló meseként Lázárnál (Alsófehér vm. Magyar Népe, 168. l., XVII. sz. m.) és Magy, Népk. Gyüjt. III. 397. (A fotosi ember polturája.)
9. Több csángó mesét, a melyek puszta változatai a Kriza-féléknek, kihagytam a közlendők sorából, de ezt, bár cselekvése szinte ízről-ízre egyezik a Mirkó királyfi czíművel (Vadr. 436.), mégis kiadom, mert tanulságosan bizonyítja, hogy Kriza meséiben éppen úgy ki van kerekítve és meg van stilizálva esztétikai szempontok szerint az elbeszélés népi anyaga, mint pl. Merényi vagy Arany László meséiben. A különbség csak annyi, hogy míg Merényi zsíros népiességgel, Arany László pedig irodalmi nyelven, addig Kriza kedves székely nyelvjárásban írta meg a maga meséit. A székely népnyelv tanulmányozása szempontjából éppen azért megbecsülhetetlen értékűek Kriza meséi, a magyar meseanyag tudományos kutatásában bizonyára tartalmuk is nyugodtan felhasználható, de a nép szerkesztő képességéről és elbeszélő stílusáról hamis képet adnak. Lehetetlenség, hogy a nép embere ilyen minden ízében kikerekített mesét tudna mondani. Az a mese, a melynek alapján Kriza vagy valamely gyüjtője megírta a Mirkó királyfit (természetesen kisebb-nagyobb eltérésekkel) csak körülbelül olyan lehetett, a milyen ez a csángó változat.
10. Első fele változata Kriza Möndölöcskéinek (Vadr. 449.) és az Angyalbárányok czíműnek (Magy. Népk. Gyüjt. I. 376.). Folytatásának számos pontban eltérő változatai A vasfejű ember (U. ott II. 375.) és A házasodni akaró királyfi (U. ott VII. 524.).
11. A bevezetés kivételével megegyezik Arany Lászlónak A tündérkisasszony és a czigányleány és Erdélyinek A három pomarancs cz. meséjével (Magy. Népmesegy. 148. és Népd. és Mondák II. 345.). Minthogy szebb meséink közé tartozik és eddig csak irodalmi feldolgozásban volt ismeretes, talán megérdemli a nép szájáról följegyzett alakban való másodszori közlést.
12. Jelentéktelen eltérésekkel megvan Erdélyinél is (Magy. Népd. és Mondák III. 306.). Szintén az előbb említett okoknál fogva tartom kívánatosnak újabb közlését.
13. Két motivuma megvan az ismeretes Okos leány czíműben (Magy. Népk. Gyüjt. I. 478.).
14. Lényegében ugyanaz, mint Erdélyinél A mosolygó alma (Magy. Népmesék, 42.). Eleje és vége azonban ott nincsen meg, és a csángó változat egészében is sokkal költőibb. A három leány fogadkozása több más mesében is előfordul.
15. Változatait l. Gaalnál (A kígyó-királyfi, Magy. Népm. III. 86.), Merényinél (A kígyőbőr, Ered. Népm. I. 3.) és Mailandnál (Disznóficzkó, Magy. Népk. Gyüjt. VII. 394.). Mindegyiktől több tekintetben különbözik.
16. Az előbbinek szép változata, de a kibonyolódás meg van rövidítve.
20. Megvan Gaalnál is (Magy. Népm. I. 222.), de csángó változata ügyesebb és közelebb áll külföldi rokonaihoz. (V. ö. Katona Lajos czikkét Ethnogr. XIV. 421.).
21. Az Erdélyinél (A három királyfi, Népd. és Mondák I. 459.) és Gaalnál (A kővévált királyfi, Magy. Népm. I. 159.) olvashatóknak szebb s jóval népiesebb változatai. Megvan Merényinél is (Vizi Péter és Vizi Pál, Ered. Népm. I. 79.), de más mesével összevegyülve, vagy a közlőtől eltorzítva.
22. Egy rövidebb változat Lázárnál (Alsófehér vm. Magy. Népe 179., XXI. sz. m.), egy hosszabb pedig Mailandnál (Magy. Népk. Gyüjt. VII. 413.). Csángó alakja annyira eltér mindkettőtől, hogy megérdemli az újabb közlést.
25. E mesét, mely verses formájánál fogva unikum a magyar népmesék közt, 1899 tavaszán jegyeztem le Fazekas Fóris Mihálytól, Pürkerecz legügyesebb mesemondójától. Fóris, egy akkor 45 éves csángó ember, könyv nélkül tudta az egészet, és világos tudatában volt annak, hogy rigmusokat mond, mert többször megakadt, ha a rigmust eltévesztette s ilyenkor gyakran helyesen ki is javította a legutóbb mondott sor szövegét. Minthogy a verses forma népmeséink közt egészen szokatlan, közelfekvő a gyanú, hogy talán valamely kántor szedte versekbe, én azonban ezt nem tartom nagyon valószínűnek, mert Fóris, saját állítása szerint, még legényke korában tanulta két öreg pürkereczi csángótól, Móki Gyurkától és Szakál Istvántól, a kik 1899-ben már nem éltek ugyan, de a maguk idejében több ember egybehangzó tanusága szerint híres mesélők voltak. Ugyancsak ő tőle tudtam meg azt az érdekes adatot is, hogy Móki Gyurka és Szakál István a havasi erdőkben favágás vagy fürészelés közben rendesen a fejszecsapások vagy fűrészjárás taktusára mondták ezt a mesét, még pedig felváltva, néhány szót vagy sort az egyik és néhányat a másik. – Tárgya különben nem új. Változatait l. Gaalnál (Magy. Népm. III. 116.) és Istvánffynál (Palócz Mesék, 43.).
26. Az egész mese (a bevezetés kivételével) epizódként előfordul Mailandnál is (A házasodni akaró királyfiú, Magy. Népk. Gyüjt. VII. 524.) egy egészen más tárgyú mese keretében. Bár e szerint csak puszta változata egy már eddig is ismeretesnek, mégis közlöm annak bizonyítékául, hogy önállóan is él, de főleg tárgyának mesetani fontossága miatt, mert első fele, a gyűrü motivumáig, nyilván nem egyéb, mint az Odysseiának Polyphemos-mondája. Az óriás megvakításának motivuma előfordul különben Erdélyinek egy meséjében is. (A három vándorló. Magyar Népmesék, 148.) – Ezt az egy mesét a kiejtésnek hű jelölésével közlöm, hogy az olvasó egy kis fogalmat szerezhessen magának a hétfalusi csángó nyelvjárásról.
27. Bár szinte minden motivuma kisebb-nagyobb eltéréssel előfordul máshol is – a vadászjelenet pl. megvan számos mesénkben, a fázós, éhes, és szomjas ember motivuma Merényinél (Az ólombarát, Sajóv. Népm. I. 1.), de nagy mértékben stilizálva; teljesen új talán csak a szakácsnéval való epizód és a sárkányok ujjainak meglaposítása – mégis egyike a legérdekesebb magyar meséknek. Ügyes elbeszélő stílusa, és főleg meglepően egységes szerkezete, a mely a mese hosszúságát tekintve valóban bámulatos, páratlanná teszi az előzetes simítás nélkül, híven eredeti alakjukban közölt magyar népmesék közt.
28. Hasonlít hozzá Arany Lászlónál Az aranyhajú herczegkisasszony cz. (Magy. Népmesegy. 184.).
29. A gyermek születésével kapcsolatos égi jelenésekre nézve l. Gaalnál (Magy. Népm. III. 23.) és Magy. Népk. Gyüjt. I. 501.
30. A mirha szóban e mese érdekes nyelvtörténeti régiséget őrzött meg. Nem egyéb, mint a köznyelvi marha szó, a melynek a régi magyar nyelvben tágasabb jelentése volt, mert bármiféle értékes dolgot jelentett, tehát (mint pl. e mesében) bűvös erejénél fogva értékes órát, nyaklánczot, nyakkendőt is. A csángók mindennapi nyelvhasználatában a marha szónak már nincsen meg e tágasabb jelentése, s az elbeszélő nem is tudta megmagyarázni értelmét; s minthogy csak itt fordul elő, ebből a mesének is régi voltára következtethetünk. A mirha alak nem a szónak mai, hanem régibb morha alakjából lett, valószínűleg a székely nyelvjárásokban elég gyakori o–i hangváltozás útján. Lehetséges azonban az is, hogy asszocziácziós úton összevegyült a bibliai mirhával, s hogy ennek hatása következtében került belé az i.
31. Második fele (a tehenek motivumától kezdve) megvan Kálmánynál (A szögény embör jövendő mondója, Szeged Népe, II. 128.).
33. A mese elején bizonyára tévedett a mesemondó. Helyesen úgy volna, hogy a királyleány kihirdette, hogy felesége lesz annak, a kinek találós meséjét meg nem fejti, de fejét véteti annak, a kiét megfejti. – Gyöngébb változata megvan Magy. Népk. Gyüjt. III. 339. (A táltos királyleány.)
34. Hasonlít hozzá a Merényinél olvasható Szép Miklós cz. (Sajóv. Népm. II. 1.) és Mailandnál a Borsszemvitéz cz. (Magy. Népk. Gyüjt. VII. 435.) Rövid kivonata megvan Vikárnál is, egy egészen más tárgyú mese végéhez tapadva. (Magy. Népk. Gyüjt. VI. 334.) E szerint az ördög lova azért kéri a csikóját, hogy várja meg, mert gazdája véresre sarkantyúzza, a csikó pedig csak az alatt a feltétel alatt várja meg, ha gazdáját leveti. A csángó meséből nem tünik ki, hogy a monyas mért veti le végül az ördögöt.
35. Egy-egy változatát lásd Kálmánynál (A kis ürge, Szeged Népe I. 124.) és Krizánál (Csihán királyúrfi, Vadr. 472.). A csángó változat mindegyiknél ügyesebb.
36. Változatai Gaalnál (Egy tátosról, Magy. Népm. III. 15.), Merényinél (A hamupipőke, Ered. Népm. II. 1.), Papnál (Hamishitű Jancsi, Palócz Népk. 75.), Istvánffynál (Jankó, meg az aranyhajú leány, Palócz Mesék 68.) és Vikárnál (Jankó, Magy. Népk. Gyüjt. 320.). Mindezektől többé-kevésbé lényeges részekben eltér. A változatok tanúsága szerint a fiú aranyhajszálat, kacsatollat és aranypatkót talál, s a leány csak akkor lenne a király felesége, ha elhozatná neki azt a kacsát és azt a ménlovat, a melyek a tollat és a patkót elhullatták. A csángó meséből nem világos, hogy miért kívánja a leány a zsoltármadarakat és a ménest.
37. Eleje (a három leány fogadkozása és a gyermekeknek kopókölykökkel való felcserélése) többször fordul elő mesegyüjteményeinkben, de a cselekvény folytatása mindenütt eltérő. Folytatásában csak Kálmánynak egy meséje hasonlít hozzá (A kővel berakott királyné, Koszoruk I. 236.).
41. Első fele Krizánál (Az apám lakodalma, Vadr. 429.). Egyes motivumai itt-ott más hasonló fajú mesékben is, mások azonban egészen újak.
44. Nagyon elnyújtva és kiczifrázva megvan Erdélyinél egy mese első feleként. (A világ szép asszonya, Népd. és mondák III. 195.).
45. V. ö. Erdélyinél A három királyfi, a három sárkány és a vasorrú bába czíműt (Népd. és Mondák III. 225.). Nem lehetetlen, hogy ez is és az előbbi is közvetetlenül Erdélyi gyüjteményéből származik, mert mindkettő olyan kivonatszerű. De az előbbi a tőlem följegyzett alakjában, bár sokkal rövidebb, mindenesetre szebb, poétikusabb.
49. Szép változata a Merényinél olvasható Ólombarát czíműnek (Sajóv. Népm. I. 1.). Rövidebb és kevésbé szép változata Kálmánynál is (Nap, Hold, Csillag kiszabadítása, Szeged Népe III. 160.).
50. Gyöngébb változatát lásd Magy. Npk. Gyüjt. III. 343. (A három szerencsepróbáló.)
53. Ebben nyilván összevegyült két eredetileg különálló mese. Egy, a mely az ügyes tolvajról, és egy, a mely a bolond fiúról szól. Az előbbinek egyes részletei előfordulnak Erdélyinél (Zsivány Gyuri, Népd. és Mondák III. 325.), Merényinél (Tilinkó, Sajóv. Népm. II. 171.), és Magy. Népk. Gyüjt. III. 389. (Többet tud az apjánál). Az utóbbit (a melynek ide csak néhány motivuma tévedt) l. teljesen Merényinél (Bolond Jankó, Ered. Népm. I. 195.) és Magy. Népk. Gyüjt. I. 422. (Ihók s Mihók.)