– Miféle az a kutyafejű király?
Mondja az öreg neki:
– Ne ës kivánd látni, milyen utálatos állat. Ember és kutyafeje. Ő roppant erővel bír, kilencz kilométerre a buzogányát haza hajítja.
Mondja ő, szeretné azt megtekinteni, miféle állat kell az legyen.
– Ó fiam, ha olyan kedved van néked, nem bánom, de az üveghegyen túl van az a király. Hát ha meg akarod nëzni, ülj fel a lovadra. De van-é rajta aranypatkó? No – azt mondja – indulj neki annak a nagy hegynek, de én adok néked egy nagy kardot, mert máskép nem bírsz vele, hanem akkor győztes vagy te.
Kiment az üveghegy tetejére. Leindul a lüjtőre, lát egy szép kaszárnyát benne a téren. Azt mondja a ló neki:
– Kicsi gazdám, már most menjünk, hogy elérjük azt a helyet, hanem vigyázz magadra!
Oda értek ők az udvarra, leszállott a lóról, a lovát megkötötte s felmënyën a házba. Ott van egy szép gyönyörű kisasszony. Mondja neki:
– Hol jársz te itt, a hol én ilyen embert még nem láttam, mert ha hazajő az én uram, a kutyafejű király, a te életednek vége van.
Mondja a legény:
– Nem bánnék én azért semmit sem. Ne sajnáljon engemet kisasszony, kérem, majd meg fogok én felelni ott, a hol kell.
Hát egyszer leszáll a küsasszonynyal az udvarba. Azt mondja a küsasszony neki:
– Szeretett fiú, én szeretném magát, csak éppen az életét veszti a kutyafejű királylyal. Engemet ës úgy rabolt el a világból. Hát én magának mondom, hogy hol van néki az ereje s mibe. Vagyon itt a pinczében egy hordó bor. Én adok egy palaczkot magának, maga menjen le és töltse meg abból a borból, a melyikből én mondom. Mikor abba az ujját belemártja, száz embernek az erejével többet bír, mind a mennyit addig bírt.
Egyszer csak azt veszik észre, hogy a nagy buzogány jő a felhőből s leesett az udvar közepére. Mondja a legény a küsasszonynak:
– Miféle lehet ez?
A küsasszony azt mondja:
– Valami haragjából dobta azt a buzogányt haza. Má most jő, mi lesz vélled?
– Ó kérem, ne búsuljon – azt mondja – majd megfelelek én!
Egyszerre csak jő az udvaron ló hátán a kutyafejű király. Megragadja őt, azt mondja:
– Mit keressz az életemben? (Házamban, telkemen.)
De ő nem ijedett meg; mikor földhöz csapta, lábra esett, mind a kecske.
– Hát bocsánatot kérek felséges királyom, vándorlási utamban ide bétaláltam.
Addig ő csak egyszeribe a palaczkot a zsebéből ki, s az ujját belémártja. Ők viaskodni kezdtek ketten. Megfogta a kutyafejű király őt, úgy bévágta a földbe, hogy bément övig. Ő kérte a bocsánatot, hogy engedjen.
– Nem engedek – azt mondja – elpusztítlak. Te neked ihol semmi jogod, hogy engem keressél.
Akkor ő megragadta a kutyafejű királyt, hogy meglátta az ő életének vég sorsát.
– Már most én akarok laptázni veled! – így beszélte.
Úgy vágta a földhöz, hogy ketté hasadt a feje a kutyafejű királynak s még akkor levágta a nyakát. No de a gyönyörű királyleány hátra maradott, a kutyafejű elpusztult.
Mondja neki a leány:
– Kedves vitézem, látom a szűszereteted irányomban. Megmentettél ettől a kutyafejű királytól, ki a világon a legrútabb állat vala, azért már most felkarollak én ës tégedet, mind egy hütös társamat. Legyen a mű szüvünk összeolvadva, mind a tenger vize a part széjivel.
Azonnal ők ketten összeesküdtek, hogy sose hagyják halálig egyik a mást.
– Nohát már most hogy mënyünk tovább? Ló hátán menni nem bírunk, hát két lovat béfogunk, útra kelünk. Elviszlek kedvesem az én atyám házához. De még van nékem egy bátyám, a kiért elutaztam eddigelé. Ott lakik ő az üveghegyen túl. Nohát elmënyünk ketten felkeresni azt az embert.
Odaértek és felvették az öreg embert, útra indultak hetedhét országon keresztül, mindig vándoroltak, míg el nem érték az atyai lakást. Haza értek egy estére, napmenetkor. Mondja az atyja neki, a zöld király:
– No fiam, lássam a sok utazás után te mire mentél?
– Ó szeretett atyám, többre vándorlottam mind a bátyáim. Elhoztam a te szeretett barátodat, a kiért egyik szemed sírt, a másik nevetett.
– No fiam, szeretném látni azt az embert, hogy lássam, az-é az én barátom?
No azt mondja:
– Édes atyám, tessék megnézni, ez-é az az ember?
Megnézi és azt mondja neki:
– No szeretett barátom, hogy sírtam én utánad, mert üdőtöltött ember vagyok, hogy mulathatnánk együtt!
Akkor azt mondja a ló neki:
– Kicsi gazdám, majd ki vagyok éhezve! Adjál nekem most három köböl kölest, hogy egyem meg. Mert ha én ne lettem volna, bizony azt a selyem rétet meg nem láttad volna!
Akkor azt mondja az apja neki:
– No fiam, bocsánatot kérek, s mind a két bátyád ës tőled, hogy a kettő között te vagy a legügyesebb legény. No de fiam, arra kérlek má most, mondd meg, mit láttál utadon keresztül.
– Ó atyám – azt mondja – még az üveghegyen túl ës mentem, még a kutyafejű királylyal ës birkóztam és le ës győztem.
Azt mondja neki az atyjának:
– Itt van apám az elszerzett neje és minden rëzëdëncziája.
– S hol lehet az? – mondja az apa, – mikor nem látok semmit, csak magadat látom.
Akkor a fiú kivett a zsebéből egy tojást, letette az asztalra s:
– Itt van apám! – azt mondja.
– Ó fiam, álmodol – azt mondja. – Hogy beszélsz ilyen hiábavaló beszédet?
– No királyi atyám, hídd elé az egész előljáróidat, nëzzék meg, hogy én mit hoztam neked, mert az én bátyáim egyik elért csak a réz hídig, a másik az ezüst hídig, én meg béjártam az óperencziás tengeren ës túl. Tessék, most kimegyek az udvar közepére a legszebb helyre.
– Akkor kiment, belefújt a tojásba, s az egész rëzëdënczia ott volt. A gyönyörű küsasszony, a kutyafejű királynak a felesége az ablakon kikönyökölt. Akkor azt mondja az apja:
– No fiam, látom, hogy nem hiába vándorlottál, látom, hogy vitézül béjártad a világot. Megérdemled a világ előtt a tiszteletet és a becsületet, azért a királyságomat reád hagyom. Fiam, látom a te gyönyörű vállalt hütös társad, hogy az óperencziás tengeren túl hűséget fogadtatok egyik a másnak, azért elbocsátlak benneteket, mind egy hűséges házaspárt. Isten legyen ti veletek, szeretett barátommal s velem is.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy igen-igen szegény ember, annak volt egy egyetlen fiacskája, annak az édes anyja meghalt. Felnevelte azt a legényecskét annyira, hogy egy tizenkét éves koráig. Akkor feltarisznyált neki, azt mondta neki:
– Na kicsiny fiacskám, ennyire felneveltelek, de már nem bírlak ruházni. Hát vedd el a legnagyobb utat és indúlj el, mert már kenyeret kereshetsz fiam.
A gyermek elment, hetedhét országon keresztül mind ment. Egy nyári alkonyatestén, szürkület tájban, elért egy roppant nagy erdőbe. Nézett erre, nézett arra, de nem volt hova menjen tovább.
Mit látott az erdőben, a mint utazott, járt?
Látott ő egy kis gyertyavilágot egy helyen. Hát ő odavánszorgott, hogy lásson, mert abban az erdőben valami keresztény ember kellett lakjék, mert gyertya égett.
Odament a házhoz az ablak alá. Bétekint a házba, hát mit látott, mind egy öreg, vén, szakállos embert! Gondolkozott, hogy bémenjen-é a házba, mert irtózott ës attól az embertől. Bément a házba.
– Adjon Isten jó estét, apám uram, – így szólította meg az öreg embert.
Azt mondja az öreg ember:
– Te kicsiny ember, hát hol jársz? Kilenczszáz esztendő óta lakom ebben az erdőben s még sohasem láttam ilyen embert, mint te vagy. Mi járásban vagy te, hogy erre hányódtál, erre a ligetre?
Meghalt neki az édesanyja, – mondja a fiú, – s az édes apja nem bírja többet nevelni.
– No fiam, jó hogy az Isten ide vezérlett, innét nem bocsátlak tovább. Van nekem két malaczkám és felfogadlak téged két esztendőre szolgának, hogy azokat őrözzed.
Akkor este megvacsoráltak együtt ketten, és mikor reggelre virradtak, feltarisznyált az öreg ember neki napi éleséget. Azt mondja neki:
– Na fiam, most kibocsáttom a malaczokat. De te azért ne búsulj, ha futnak, engedd addig menjenek, míg kedvük tartja, csak menj utánuk.
S a malaczok szaladni kezdettek, mind a kettő, s a gyermek utánuk; a tarisznyát vitte, míg elértek egy sebes folyóvizet. Azon általmentek a vizen s ő is utánuk. Mire által értek a vizen, olyan soványak lettek a malaczok, hogy alig tengettek s mégis mentek. Tovább elértek egy csendes folyóvizet, azon ës általmentek. Mihelyt általmentek, a malaczok olyan kövérek lettek, és ő ës olyan. Már tovább mentek a malaczok, s mit látott ő? Egy kopasz hegyet, melyen csak imitt-amott volt egy szál fű. Egy nagy csorda ökör volt rajta s olyan kövérek voltak, hogy csak alig voltak el azon a kopasz dombon. Tovább mentek, akkora nagy füvet értek, hogy alig látszott ki még a fejük ës, s olyan hitványok voltak az ökrök abban a nagy fűben. Tovább mentek, s mit látott? Látott egy nagy kertet, abban két szelindek kutya úgy verekedett, hogy vérbe keverték egymást. Hát ő már hátra maradt, annyira csudálta azokat a hitvány ökröket, s most mit látott? Egy kicsi házikót. Már elébb mentek a malaczok s megnyílt az ajtó s a malaczok bémentek. Mire ő odaért, bénézett az ajtón s látja, hogy két angyal lett a malaczból, s terített asztal, s étel, ital az asztalon. Ő nem ment be a házba, csak küjel maradt. Elévette a tarisznyáját s ette, amit adott a gazdája. Estére felé a két angyalból malacz lett újból. Kijöttek s az ajtó becsapódott utánuk. Onnan a malaczok mentek egyenesen haza, s ő vándorolt utánuk. S másnap ugyanvalóst azt az utat járták.
No kitőlt a két esztendő neki, mert két napból állott a két esztendeje. Mondja a gazda neki:
– No szeretett fiam, minekokáért hogy hűségesen viselted magadat, hát én megajándékozlak tégedet egy pikszissel. Hanem azon pikszist soha fel ne nyisd, valameddig vissza nem térsz a te édes apád házába. Én neked feltarisznyálok fiam, útravalót, hogy visszatérj a te hazádba. De minekelőtte elbocsátanálak, még tégedet felkérdelek, mit láttál te a te jártodban?
A gyermek mondta, hogy a malaczok mentek játszadozva egy sebes folyóviznek, s által a vizen, s ő is ment utánuk. Olyan soványok lettek a malaczok, s ő is, hogy alig bírtak már menni tovább. Erre azt mondja az öreg ember neki:
– No fiam, ez azt jelenti, hogy levetkezted a te bűneidet, az ó Ádámot, s Isten néked megbocsát a te új utadon. No hát fiam, tovább mit láttál?
– Elértünk egy csendes folyóvizet s azon is által úsztattunk.
– Ez azt teszi fiam, hogy az Isten előtt bevallottad a te bűneidet s Isten az új Ádámot felöltöztette reád, újjá születtél. Hát tovább még mit láttál?
– Láttam egy nagy kopasz hegyet, itt-ott volt rajta egy csokort fűszál, s rajta egy nagy csorda ökröt, alig bírták magukat a nagy kövérségtől.
– Ez azt teszi fiam: a mely gazda az ő keresményével megelégszik és marháját az ő igaz tulajdonából táplálja, azt az Isten is megáldja. Hát tovább még mit láttál fiam?
– Láttam egy szép mezőn de roppant magas füvet, egy nagy csorda marha benne volt, oly soványak voltak, hogy egy jó szél megfújta volna, elestek volna a lábukról.
– Ez azt teszi fiam, hogy a mely gazda a máséból akarja hizlalni a marháját, hogy abból majd meghíznak, hát annál soványabbak, mert az olyan átkozott jószág nem használ senki marhájának. Hát tovább mit láttál fiam?
– Láttam, egy nagy kert volt, kétfelül két szelindek kutya úgy verekedtek, vérbe keverték egymást.
– Az azt teszi, hogy a mely emberek ezen a világon összeszólalkozva, haragudnak és a végórán is meg nem bocsátnak egymásnak, a másvilágon is ilyen zavarban vannak egyik a mással. Hát tovább még mit láttál fiam?
– Láttam egy kis kápolnát, mire odaértek a malaczok, bémentek oda. Mire én bétekintettem a házba, roppant fényesség volt a házban, két angyal ült a terített asztalnál. Onnan aztán estefelé kijöttek, két malacz lett a két angyalból és újra visszatértek a gazdájukhoz. – S a gazda azt mondja, hogy mennyország volt az a ház, a hol a malaczok ëttek.
Akkor még azt mondja a gazda:
– No látom fiam, hogy egyszerű meggondolású gyermek vagy, azért már visszabocsátlak a te apád házához.
Már most elbúcsúztak egymástól. Azt mondta a remete:
– Isten veled fiam, és Isten velem is. Azt az egyet meghagyom néked, hogy azt az ajándékot, a melyet én néked bétettem, fel ne bontsd, még az apád házába nem érsz.
Szegény gyerek útrakelt hazafelé. A mint jött hetedhétországon keresztül, egy erdőn jött által, egy nagy erdőn. Nyári nap volt, meleg idő, ő elért egy forrásig, ott leült, hogy igyék egy kis vizet s egyék ës. De ő gondolkozott magában mitévős legyen, hogy az a remete úgy meghagyta, hogy fel ne bontsa a pikszist. De addig, addig, hogy megtekinti, hogy mi van abban. Elévette, meg felnyitotta. Egyebet nem látott belölle, mint két pillangót, s a kirepült belölle. Üresen maradt a pikszis.
Ő mán sírt, búsult magában, hogy mitévős legyen. Odatalál egy vasfejű farkas, azt mondja neki:
– Mért sírsz te kicsiny gyermek itten?
– Hogyne sírnék, mert két esztendei szolgálatom elvesztettem. Azt mondja a vasfejű farkas:
– Hát a szolgálat bére mi volt neked? – azt mondja.
– No fiam, ha te szót fogadsz, a mire én felkérlek tégedet és megtartod hűségesen, hát én vissza fogom hozni azon kincseket. – Azt mondja neki:
– No fiam, fogadd fel itt előttem, állj térdre, fogd fel a te két kezedet a fejedhez, a mire én most felkérlek tégedet, hogy te azt megtartod hűségesen. Neked nem szabad neked feleséget venni sohasem, sem fehérnéppel egy házban lakást nem szabad venni! Erre megeskette őt. – No fiam, – azt mondja, – nyisd ki a te pikszisedet. Én kimegyek egy nagy hegyre, egyet, kettőt, hármat kiáltok és annak vissza kell menni, ha a föld el nem hasad.
Mikor kiáltott egyet, olyant ordított, hogy a fák a hegyükkel a földre hajoltak. Mikor a másodikat kiáltotta, ëppen mind a fegyverből a golyók, a pikszisbe visszamentek az elvesztett kincsek és ő bézárta a pikszist. És még egy harmadikat is rikójtott a farkas. Onnat aztán visszament a vasfejű farkas a gyermekhez.
– No hát fiam, visszakaptad a nagy kincseket?
– Meg.
– No fiam, a melyet felfogadtál, azon hűséget tisztán tartsd meg a te fejedben. Elbúcsúztak egymástól: Isten veled, Isten velem!
Im onnat elvándorlott hazáig. A házba bément s apja mondja:
– Ó fiam, ilyen kurta idő alatt, mennyit vándorlottál! Nem tudom mi kincset hoztál az én örömömre?
Akkor letette a tarisznyát az asztalra s még volt benne éleség, a kit a gazdája rakott bele. Mondta az apjának, hogy vacsoráljanak immán, mert még hozott onnat, a hol lakott. Az apja nem egyezett belé, mondja neki:
– No fiam, elébb mutasd meg a kincseket, melyeket hazahoztál a te járásodból s a szolgálatodból.
Akkor kivette a tarisznyából azon pikszist, letette az asztalra és felnyitotta.
– Itt vannak apám, azon kincsek, melyekkel az én jó gazdám megajándékozott engem az én fáradságom után.
Annyi arany kiduvadt belölle, hogy az asztalnak a széjin és a szegletén folyt le.
Na, azt mondja az apja neki:
– Látom, hogy hűségesen szolgáltál, mert annyi kincset hoztál olyan rövid idő alatt. Hol szerezted ezt a nagy kincset? Most mán hálistennek van miből éljünk, fiam, szerencsés vagy ezen a világon.
Volt nekik egy kis gyenge házuk. Azt mondta neki:
– Fiam, csináljunk már most egy ügyes házat, mert van miből költsünk. És csináltattak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.
Időtelve a legény felnőtt húsz éves koráig, de ő mindig csak szomorú volt, örökké, életében. Ezen fogadás örökké a szíve mellett feküdt, a mit ő felfogadott a vasfejű farkasnak. Volt neki egy testvérnénje is, férjnél volt. Meg a szomszédasszonyai kérdezték, mért olyan bús mindenha, mikor mindenük van most. Addig tudakozódtak tölle, a míg elmondta, hogy mi történt rajta. Mondták:
– Ó ne búsulj te azért. Az a vasfejű farkas Isten tudja hol jár eddig, azért te megházasodhatol, ne búsulj egyet ës! Elmentek a szomszéd faluba, hogy kérjenek meg egy leányt feleségül. Meg is igérték neki a leányt, elment a nászszal a leány után, hogy elhozza.
Mire hozták, áthatoltak egy kis erdőn, abban volt egy kis forráskút. Megállították a szekeret és leszállottak, hogy igyanak friss vizet. Mire odaértek volna a kúthoz, ott volt három szelindek kutya s...en ülve. Féltek odamenni a kúthoz. A vőlegénynek volt a zsebében egy darabocska kalács, melyet a menyasszony adott volt. Három részre törte és a három kutyának odavetette. A kutyák nem bántották, ittak rendesen vizet. Mire megfordultak volna, odaért a vasfejű farkas. Most a menyasszonyt nem volt hová vigyék, hát visszavitték, a honnan hozták.
A szegény legényt elvitte a vasfejű farkas az ő tanyájára. Volt neki kilenczszáz darab juha és tette ő juhásznak, hogy nem tartotta bé fogadását. De az a három szelindek kutya nem maradt el tölle, mind kisérték őt.
A vasfejű farkasnak még élt az ő anyja az ő barlangjukban. Mondta a fiának, hogy mért vitte azt az embert az ő tanyájukra? Meg a fia elmondta, hogy ni milyen fogadást szerzett vele s nem teljesítette.
– Nohát, – azt mondja, – bocsásd ki a juhokkal, s ott elszaggathatod.
Azt mondja a vasfejű farkas:
– Hogy bátorkodnám? Három kutyája van, nagyobbak mind én, azok megesznek engemet.
– No ha másképen nem mersz hozzáfogni, nyúzzál meg kilencz berbécset, vidd bé ebbe a barlangba, melyen vagynak három vaskapuk s hídd bé a kutyákat, hogy egyenek ott. Akkor zárd le őket, meg künn a pusztán csinálhatsz vele, a mit akarsz.
Úgy ës cselekedett a vasfejű farkas. Akkor kiment a pusztára a legényhez, felkérdte, hogy miféle halált kiván most, hogy nem bírta fogadását teljesíteni. Akkor a legény azt mondta:
– Nem bánom, csinálj velem, a mit akarsz, csak hágjak fel erre a fügefára. Van nékem három nótám s kilencz kiáltásom. Akkor csinálj velem, a mit akarsz.
No akkor ő elénekelt egy nótát s rikójtotta a kutyákat. Egyet hívott Audznak, egyet Rigónak s s egyet Kopacznak. A kutyák hallották a barlangban s azt mondta Audz:
– Vigyázz, mert a mi gazdánknak vége van!
Megint énekelt másodszor ës, mëgest rikójtotta: Audz, Rigó, Kopacz! Harmadik nótát ës elfújta s rikójtotta a kutyákat, akkor leszakították a vaskapukat és odarohantak hëzza. Mondták:
– Mit poroncsolsz, kedves gazdánk?
– Lássátok, szeretett kutyáim, ez a vasfejű farkas az én életemből ki akar pusztítani. Csináljatok vele, a mit akartok. Akkor az Audz megragadta a vasfejű farkast, odadobta Rigónak, a Rigó meg a Kopaczhoz lökte. A Kopacz úgy elnyelte, mintha sose lett volna, ő meg leszállott a fáról.
Nem volt más, csak a három kutya s ő s a juhok. Visszafordította s elűzte a vasfejű farkasnak a barlangjáig, meggyújtotta a barlangot, még elégette a vasfejű farkasnak az anyját. Akkor eljött egy forgószél, még a hammát ës elvitte. Ő meg elhajtotta a juhokat hazájába.
Este hazaért az ő apjának a házához, az udvarba. Az apja nem gondolhatta, hogy ki hajtja azokat a juhokat az ő házához s örvendett, hogy az ő fia megint egy nagy sereg juhokkal hazaérkezett, az Isten megsegítette.
Mire ő bément volna a házba, a három kutya odaállott az ablakhoz és azt mondták neki:
– Szeretett gazdánk, minekutánna mi el voltunk átkozva a mi anyánk méhétől fogva, hogy addig ne szabaduljunk a kutyabőrtől, valameddig egy keresztyén embert meg nem mentünk a haláltól, meg az a keresztyén ember nékünk hármunknak egy vágásra a nyakunkat el nem vágja, hát azért, szeretett gazdánk, holnap hat órakor hárman egy széjben az ajtó előtt állunk, hogy egy vágásra levágjad a fejünk.
De a szegény legény búsult, hogy az ő szeretett kutyáit hogy bírja elpusztítani, a kik őt megmentették. De a kutyák azt mondták, ha nem teszi meg, hát vége életének. Szegény fejének nem volt kardja, kése, a mivel egy vágásra levágja a nyakukat. Elutazott a biróhoz, kérte, szüveskedjék vaj kést, vaj kardot rendelni, mert né, hogy van néki a sorsa. A bíró bévezette egy házba, ott voltak felakasztva kardok, kések, válogatták ott, s egy rozsdás leszökött a szegről a földre. Ő azt hazavitte, megfente, de ő akkor éczczoka még álmodni sem bírt bújában. Reggel mikor kivirradott, ment ki a karddal. A három kutya az ajtóban állott. Csak ránëztek, mintha megsiratták volna őt. Megfordítja hatszorig a kardot a kezén, meg akkor lecsapja a nyakukra úgy, hogy a háromnak három felül esett a feje. A három kutyabőrből kibújt három királyfiú, letérdeltek elibe, köszönték az ő jó cselekedetét, hogy megmentette őket a kutyabőrtől. Köszönték minden jóságát meg elvándorlottak onnat.
No most volt a szegény legénynek juh elég, pénz elég, az Isten megáldotta őt mindennel. Még elmentek a menyasszony után, elhozták azt ës nagy vígan, oly nagyszerű bált építettek, mely keresztül hallatszott hetedhét országon, még az óperencziás tengeren ës túl. Tál, tányér elég volt, czipó, leves kevés volt, istenes ember volt, ki egy falást kapott volt. Czinege, czubók, nyirfa horog, havat ettek, vizet ittak, jeget haraptak, csak úgy laktak. Maradt bellöle két darab, mind a kujakom.
(Fejér György, Pürkerecz.)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl volt, még az óperencziás tengeren ës túl lakott a zöld királynak egy fia. Ő, mint egyedül volt a rëzëdëncziában, unta magát. Vette a fegyverét, kiment vadászatra. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy kis nyulat. Azt ő czélba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:
– Bocsáss meg királyfi, jó tettedért jót várj; hadd meg az életemet.
Meghatta az életét, nem bántotta. Tovább ment, a nyúl ës elszaladt. Talált egy rókára. A rókát ës czélba vette, és a róka ës azt mondta:
– Ne lőj le királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.
Aztot ës elbocsátotta és elment tovább az erdőbe. Talált az erdőben egy kis őzet. Aztot ës czélba vette, hogy lelője, az ës visszaszólt neki, azt mondja:
– Királyfi, bocsánatot kérek tölled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, mit megköszönsz.
No elbocsátotta azt ës. Azt mondja neki az őz:
– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Hotolj bé az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy szálat, majd abból kijő egy tündér küsleány, mely néked lesz feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán még szükség lëszën rëa.
El ës ment, meg ës találta, le ës vágta, abból kijött egy szép tündér leány, abból a tölgyfaágból. Rikótott neki:
– Jaj vizet, mert megfúlok!
Ő forgott ott körül kereken, hogy a vizet elévegye, de a flaskó feldűlt és a víz ellett. A szép tündérleány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.
Tőlt, múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.
– No kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el ide s ide az erdőbe, a hol még egy tölgyfát levágtál volt. Vágj le még egy szálat, mert abból egy szép tündérleány jő ki. De vizet vigy neki, nehogy szükség legyen rëa.
Eleget járt ő erre, arra, hogy vizet kapjon, ott az erdőben, de nem talált. Volt neki egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát ez ës jó. Megint úgy járt, mind a másikkal. Levágta, kijött a szép tündérleány belőle, ő bort adott neki, de úgyës meghalt, igen erős ital volt. No most mán nagy búja volt, hogy abból ës kifogyott. Felvette aztot ës, hazavitte nagy búson, hogy milyen szerencsétlen ember lett belőle. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem bírja felhasználni. Eltemetteti azt ës szép rendesen.
No mán búsult egy darabig, és megint elment az erdőbe vadászni. Még akkor találkozott a nyúllal.
– No kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hogy mutassam meg, hol van az élő víz.
Elmentek ketten, megtalálták a forrást.
– No vigyél vizet innen magaddal. Menjünk el most ketten.
Megtalálták a tölgyfát, a honnat kettőt levágott, a harmadik megvolt még.
– No most vágd el ezt a szép tölgyágat.
Akkor még egy szép tündérleány jött ki belölle. Kiált, azt mondja:
– Vizet, vizet, mert megfúlok!
A küs nyúl kapja a kancsót, odaemeli a küs leánynak, ivutt belölle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a küs leány letérdelt előtte, a királyfi előtt, bocsánatot kért tölle, hogy megszabadította a tölgyfától. Azt mondja neki:
– No tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon, ezzel köszönöm jó tettedet. Mert mű meg voltunk mindhárom testvér, anyánknak méhétől fogva átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni a tölgyfa gyükerétől, valameddig egy keresztény ember le nem vágja, jótett irányában. Ezen túl mán ketten leszünk ezen a világon ës, meg a paradicsomban ës.
Megölelték egymást, megcsókolták. A küs nyúl ugrált előttük, örvendve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.
No útra keltek mind a hárman. Mentek, az út közbe, minek előtte haza érkeztek volna, a váron kűjel volt egy szép kút. Oda leültek, ott elbeszélték a maguk sorsukat. Azt mondja a tündérleány a királyfinak:
– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, én a tündér ruhában nem vagyok bátor bémenni a te laktanyádra. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél el haza, hozzál nekem új ruhát.
Ott maradt, és elment a királyfi, hozott neki ruhát, de örömében sokáig múlatott, míg ruhát csináltatott a tündérleánynak. No mán hagyjuk a királyfit, még nem érkezett vissza.
Jártak oda a kútra vízért. Hát hogy őt ne lássák ott a kútnál tündér ruhában, volt egy nagy fiszfa, árnyékot tartott a kútnak, arra felmászott. A küs nyúl elment éleséget keresni magának. Kiment a kútra egy boszorkányné vizet meríteni. Bétekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. Mert a tündér mán fenn volt a fiszfán. Ő azt gondolta, hogy ő az. Tekintett erre, arra, nem látott senkit, gondolta, mégës csak az ő képe. Meglátta végre a tündérleányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A megmondta, hogy në, hogy történt vélle, egy királyfi őt megszabadította. És mindent elmondott annak a boszorkánynénak. Hogy várja ő a királyfit, hogy hozzon neki gunyát.
Akkor a boszorkányné megfogta és bédobta a kútba a tündérleányt. Volt neki egy leány, a boszorkánynénak. Elment haza, kivezette a maga leányát oda, meg felhágtatta a fiszfára.
Odaérkezett a királyfi a gunyájával. Mondja neki, keresi körül kereken, hogy hol lehet az ő menyasszonya. Mán a tündérruhát felvette volt a boszorkányné leánya, csak mégës feteke, csúnya volt. Meglátja a küs nyulat a királyfi és mondja neki, hogy hol van a leány?
– Itt hattam – azt mondja a küs nyúl – a kút mellett. Elmentem valami éleséget keresni, mire visszatértem, hát fel a fiszfára felmászott.
No mán nézik körül kereken, hát ott van a leány a fán. Mondja a királyfi neki:
– Szállj le onnan, öltözzél fel.
Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatját, hogy csúnya, feteke, pedig milyen szép volt. Mi történt vélle?
– Ó lelkem, kedvesem – azt mondja a czigányné leánya – a nap sugara reám rohant, megfogta egész ábrázatomat.
No felöltöztette a királyfi, ő gondolta, hogy a tündérleány. Elvitte haza. De abból a tündérleányból, melyet a czigányné bévetett a kútba, lett egy szép aranyhal. – No mán hagyjuk az aranyhalat a kútban.
A czigányleány éltek a királyfival, felesége volt neki. Elment a vén boszorkányné oda a leányához. Mondta neki:
– Vajjon valami nem történik-é még abból? Mert én kijártam a kúthoz, egy szép aranyhalat láttam a vízben. Netalán abból a leányból lett volna az a hal. Hát én azt tanácsolom neked fiam, – mondja a leányának – tedd magadat beteggé. Mondjad a királyfinak, addig meg nem fogsz gyógyulni, míg nem, abban a kútban van egy arany hal, hogy azt ki nem fogatja.
A királyfi azt ës megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték, evett belölle és meggyógyult. Azt mikor a szakácsné takarította az ablak alatt, egy pénzecske az oldaláról leesett a földre. Hogy az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa, mely minden écczoka megvirágzott, délig megért az alma rajta, más écczoka elvitték a gyümölcsét.
Gondolta a király, vajjon mi lehet abban, hogy ők annak a gyümölcsét nem tudják használni. Annak a gyümölcsét a tündérek hordták el. No de a boszorkányné megint elment a leányához. Mondta a leányának:
– Mi dolog ez? Nehogy később rëautasodjanak, hogy nem ő a tündérleány. Ki kéne vágatni azt a fát.
Mondta ës a királyné a királynak:
– Semmi hasznát nem veszszük annak a fának. Vágasd le onnat, hogy többet ne ës lássuk, mert úgyse lehet semmi hasznát venni.
Volt a szomszédban egy szegény ember. Meghivatta a király, hogy vágja le azt a fát. Le ës vágta a fát rendesen. A szegény ember, mikor elródalta, hasigálta, egy küs darab kiesett belölle. A szegény ember, hogy látta, hogy olyan aranyfa, azt a küs darabot bétette a zsebébe, hogy hazavigye kincsnek. No mán a király nem tudta, hogy a szegény ember valamit viszën el onnat. Megfizette a fáradság díját és a szegény ember hazament. Letette azt a küs darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé egy küs szëgëlletbe. Az ott maradt, de a többi fát a királyné elégettette.
A szegény ember, esve lett, nem tudta mi dolog nálla, olyan világosság van a házban, gyórtya nélkül láttak eleget. Mondja a feleségének:
– E kell legyen, ez a küs fadarabocska, bizonyára e világít úgy nállunk.
Másnap elmentek munkába a szegény ember, a felesége, meg volt egy nagy leánya, a királyhoz. Jó reggel, még a házat ki se seprették s ágyat se csináltak jól. Esvére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukba, ki járhat az ő házukban, a ki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.
Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz munkába. De honn hatták a leányt elrejtve, hogy tudják meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hatták szerteszét minden portékájukat. A leány az ablak alatt állott, titkon, hogy lássa, ki lehet az. Hát a küs fadarabból kijő a tündérleány, kezd sepergetni a házban szép rendesen. Ágyat megveti, mindent, a szegény ember leánya csak nézte, hogy mint dolgozik az a leány s abból a fácskából jár ki. Nagy hirtelen megnyitja az ajtót, bészalad a házba, a fácskát megragadta, mire a tündérleánynak híre lett volna, nem bírt többet visszamenni a fába.
No megkapták a tündérleányt. Hát nem volt mit csinálni, ott maradt véllik a tündérleány ës. És azután a két leány együtt ment el a király udvarába munkába. Ott szërre mondtak egyik egy mesét, a másik más mesét, rëajő a sor a tündérleányra egyszer Mondja a király:
– No mondjál mán tésës egyet, te vagy a legszebb, lássuk, mit láttál, próbáltál életedben.
Ott hát elkezdte akkor, s ëppen az ő kedveséről kezdte el a beszédet.
– Egyszer volt, hol nem volt, egy királyfi egyedül. Kiment vadászatra, találkozott egy küs nyúllal… stb… No én vagyok az a tündérleány, a kit a királyfi a tölgyfából kivett!
Megölelte a királyfi, a czigányleányt pedig lófarka után köttette a királyfi s máég ës élnek, ha meg nem haltak.
(Fejér György, Pürkerecz.)
Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király, hogy:
– Úgy hallottam, hogy egy aranyszőrű báránya van?
– Igaz – azt mondja – nekem van a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, és oan csobánom van, hogy sosem hazudott.
A burkus király azt mondta:
– Én megmutatom, hogy hazud.
– De – azt mondja Mátyás király – a nem hazud, oan nincs!
– De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy muszáj, hogy hazudjon.
Azt mondja Mátyás király, hogy:
– Én ës fogadok akármibe, hogy nem hazud. Fele országomat odaadom.
Azt mondja a burkus király:
– Én ës odaadom fele országomat, ha nem hazud.
Jó, mán kezet fognak, aval jócczokát mond a burkus király és elmënën onnat más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen parasztgúnyába né, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt. Fogadja a csobán.
– Isten hozta, király uram!
– Honnét üsmersz te engemet, hogy én király vagyok?
Azt mondja a csobán:
– Üsmerem én a szován, hogy maga király.
Azt mondja a burkus király:
– Adok én neked sok pénzt, és hat lovat és hintót, add nekem az aranyszőrű bárányt.
– Jaj, – azt mondja – a világért se adnám, mert felakasztatna Mátyás király.
Sok pénzt igért neki, nem, egyként se egyezett belé.
Haza mënyën nagy búsan a szállására, és ott búsul, és ott volt a leánya ës. Azt mondja:
– Ne búsuljon, mert elmënyëk én egy csomó szín aranynyal és megcsalom én.
Vitt egy ládácska szín aranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy a csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szükös a pénz, Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig mondott a leány, addig incselkedett, hogy megitták a bort, de a leánynak kellett elébb innia belölle, hogy lássa, nem tett-é valami étőt beléje. Oan kedve kerekedett aztán a csobánnak, hogy azt mondja: odaadja, ha hagyja, hogy vélle háljon, de pénz néki nem kell, mert pénz neki elég van.
Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta hogy vélle háljon. No azután azt mondja a leány a csobánnak, hogy:
– Nyúzd meg a bárányt és a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre.
Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No örvendett az apja ës, hogy a leánya meg tudta csalni a csobánt.
De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza a csobán, hogy a királynak mondja meg, ha mit tud hazudni. Útközben bészúrta botját egy féreglikba (egérlyukba), és a kalapját rëa tette. Elhátrált tölle, még neki ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király:
– Mi ujság a tanyán? – Mán a kalapja.
Mondta újra a csobán:
– Ott bizën nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a farkas megette.
Mikor azt kimondta, megëjedëtt.
– Hazudsz, mert akkor a többit ës megette volna!
Aval kivette a botját és hazament esmég a király felé. Esmég talált egy féreglikat, és esmég beletette a pálczáját, rëa a kalapját és köszöntötte király uramnak:
– Mi hír van a tanyán?
– Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bédöglött a kútba.
– Hazudsz – azt mondja a király – mert a többi ës bédöglött volna.
Esmënt kivette a pálczát és ment hazafelé. Harmadszor ës talált egy féreglikat, belétette a pálczáját, rëa a kalapját, és köszöntötte király uramnak.
– Mi ujság a tanyán?
– Ellopták az aranyszőrű bárányt.
– Te, hazudsz – mondta a király – mert a többit ës ellopták volna.
Kivette a kalapját, és tovább indult Mátyás király palotájába és ott a burkus király ës a leányával az asztalnál ülnek. No osztág bémënën és köszönti a két királyt és a leányt ës. De mán a bőrt oda vitte volt Mátyás királynak a burkus király és most várták, hogy hazud-é, mert ha hazudott volna, Mátyás király elvesztette volna a fele királyságát. Kérdi Mátyás király:
– Mi újság a tanyán?
– Nincs semmi egyéb, mint az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránynyal felcseréltem.
De volt-é Mátyás királynak öröme! De azt mondja:
– Hát hozd bé a bárányt.
De azt mondja a csobán:
– Ott közephelyt ül a két király közt.
– Brává – mondta Mátyás király a csobánnak – hogy nem hazudtál, má most néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tölle elnyertem.
– No – mondja a burkus király, – én ës odaadom a leányom, úgy ës megkóstolták egymást.
És úgy lett a csobánból burkus király.
(Veres András, Pürkerecz.)
Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett volt egy kő, és azt mondta:
– Minden embert, a ki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.
Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát huzogatta, hogy:
– Mit csáljunk, hogy nyúzzuk meg?
Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt ës odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a leányocska, hogy ott szokotálnak:
– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse elébb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.
Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:
– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem vérét a kőnek? Te furfangos ember!
No mondja, hogy egy leányocskája van, s ammondja. No hogy ammondta, adott neki két divót és egy csumó pénzt. Mondta:
– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el. Mikor azok a divók megnőnek, hát akkor jőjj fel hëzzám.
De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót. No mondja a székely ember:
– No most neked adott Mátyás király bajt eleget.
Aval mind elterültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett megnyúzni.
No egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:
– No menj fel apám Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán kifejlődtek a divók. – E volt a két csecse a leánynak.
Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta, hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi rëzëdëncziának. Esmënt adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy csáljon főkötőt. És mondta a leányának:
– Most adott a király még bajt neked!
De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta apjának:
– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a két forgácsból ësztovátát, csőllőt, vetéllő fát, akkor csinálok főkötőt abból a két szál kenderből, a mennyi kell.
Mondta a székely embernek osztág, mikor a forgácsot hëzzavitte.
– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ujan okos, akkor jőjjön hëzzám: se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ujan szép arczulatja van, akkor meg ës veszem. – Mert Mátyás király akkor még nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne ës, köszönjön ës, s ne ës.
Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék – s mikor a királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem szólt egyet ës. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé. Az apjának volt egy szamár, annak megfogta a farkát és mind a szamár nyomán ment. Hát nem az az ország útján jött, hanem a szamár nyomán.
No mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot megmutasztotta és el ës repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a nagy bál, ujan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.
Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek ësszegyuróztak, egy szegény embernek a kanczája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és megcsitkózott és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kanczája megcsitkózott, ki akarta húzni a csitkót a szekér alól, de a kié a szekér volt, a nem engedte, azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy történt a dolog, de azt mondta Mátyás király ës, hogy a szekér alatt volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kancza.
Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind az ura, és szokotálja, hogy bémënën és kér tanácsot. Bémënën a Mátyás király feleségéhez és elpanaszolja a baját.
– Óh te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – Azt mondja a királyné: – Menj el és keress egy hálót és egy gübülőt, a mint a vízben szokás halászni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a gübülővel, – és hogy halászszon a hálóval.
Úgy ës tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény ember:
– Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!
– Óh te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.
De aval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ujan tanácsot a szegény embernek. Bément a feleségéhez, mondta, eltakarodjék, a királyi életben a nap meg ne süsse többet.
Azt mondta:
– Nem bánom, el ës megyek, csak engedd meg, hogy a mit szeretek, kedvelek, el ës vihessem magammal.
Mondta a király:
– Azt jó szüvel megengedem.
Aval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokás van, hogy este lefekszik a paplanos ágyba és ott elalszik. Akkor négy emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt ës oda, a hova ő költözött, egy bándoros ablakos házba. Mikor másnap mëgëbredëtt, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt mondja:
– Mi az?
– Te megengedted, hogy elvigyem, a mit legjobban szeretek, hát elhoztalak magammal!
Esmënt megcsókolták egymást, és máig és ëlnek, ha meg nem haltak.
(Veres András, Pürkerecz.)
Volt egy embernek két gyermeke, anyjuk mostoha volt. Azt mondja a felesége az urának, pusztítsa el ezt a két gyermeket, mert ő nem tartja. No az apja azt mondja:
– Vegyetek egy tarisnyát és menjetek akármerre, mert az anyátok nem akar az életben szenvedni.
No a gyermekek megkeseredve elindultak. Találkoztak egy őzecskével. Kérték, hogy nincs-é valami, hogy egyenek, mert ők megehültek, hogy vándoroltak. Az őzecske azt mondja:
– Igyál az én nyomomból s oan léssz, mind én, s azt eszel, a mit én.
A leányka nem akart inni, hogy ő őzecske legyen, de a fiucska ivutt, őzecske lett belölle, azt ett, a mit a többi őzecskék, ott maradott az erdőben.
No de a leány ment, vándorolt tovább, elért egy városba, ott elhítták napszámba, kendernyőni. Ott aztán, a mind a kocsik jártak, hát ő neki kivánsága volt arra, ha őt megvenné (elvenné feleségül) az a kocsibeli úr, hát ő szülne egy pár aranyhajú gyermeket neki. No jő egy királyfiú, s így szól neki:
– Végy fel király, végy fel kedves királyfiú, mert én megékesítem a te életedet egy pár aranyhajú fiúval.
Aztán felvette, elvitte az ő nagy királyi palotájára. Az asszony megterhesedett, s a királynak eljött az a rendelete, hogy menjen verekedésbe. Mikor aztán jött az üdő, hogy a terütől megmentődjék, hogy az asszony megszaparodjék, az ő anyja a hiuba igazította, hogy ott szülik bé (t. i. a kürtőn át) az első gyermeket, mert pogány volt. Az az ő anyósa két kupókölyköt vitt bé az anya alá, és az ő két aranyhajú gyermekét a ganyéba temette bé.
No immán a királynak nehezen esett, hogy ő oan társat vett, hogy kupókölyköt szült, és bétemette a földbe, és a két kupókölyök úgy szopott belölle.
A két gyermekből két szép fa lett, aranyas levelesen. Az a két fa a királynak mindig meghajtotta magát, és azért az úrnak az anyja levágatta azt a két fát, hogy ott ne legyen. Azt mondta, vágják le azt a két fát onnat, csáljanak ágyat belölle. De azt mondja a király:
– Ha az országnak a negyed részét adnád, úgy se vállanám meg a két fától.
De a királyné azt mondja, hogy meghal, ha le nem vágja. Nohát azt mondja (a király), hogy csináljanak hát ágyat belölle. Egyikbe ő feküdt, a másikba az asszony.
Igen, de az a két ágy éjjel örökké szóllott. Az egyik azt mondja:
– Hát neked nehéz-é?
Azt mondja:
– Nem, mert én az édes apámat tartom. Hát neked nehéz-é?
– Igen, mert én a gonosz nagyanyámat tartom.
Immán az ágyat elégették, és a deszkából kiszökött két szikra s lett belöllük két aranyszőrű bárányka.
Aztán az öreg asszony azt ës levágatta, mert azt látta, hogy a királyúrfi, az ő fia, azt ës nagyon szereti. Aztán az az öreg asszony, amind a báránykákat megnyuzatta, a belét kiküldte két szolgálóval a folyó vizére. De a leányoknak meghatta az asszony, hogy nehogy valamit elszalaszszanak belölle, bár annyit, mind az ujjam. De az egyik elszalasztott egy darab belecskét, csak annyit, mind az ujjam. Aztán a másiknak könyörgött, hogy szalaszszon el ő ës, mert nagy tilalom alatt voltak. Aztán a nagy folyóvíz odavitte, a hol a sok kövécs szárazon maradott, egy porondra.
Ott ők aztán, mert két szép aranyhajú gyermek voltak megint, kopaszon, csórén voltak a víz között. Aztán a hold meglátta éjjel, hogy ott két arany gyermek játszodik csórén. A hold, a mint hazament, az édes anyjának elbeszélte, hogy mit látott az éjjel. Aztán az édes anyja a holdnak kész volt, hogy megruházza bár két sapkácskával. Csinált ës mindakettőnek. A holdnak az anyja mondta a fiának:
– Én fiam csálok, de a nagyobbat add a küssebbnek s a küssebbet a nagyobbnak, mert ha édeseggyek, megcserélik.
S ők aztán megcserélték, mert okosak voltak mindakettő.
Most immán a nap látta meg nappal, hogy két aranyhajú gyermek futkos ott mezittelen, csak egy sapkácskában, és most ő mondta az anyjának, hogy csáljon nekik valami ruhát. Az anyja csált nékik két inget, egyet nagyobbat, s egyet küssebbet, s megporoncsolta a fiának, hogy a küssebbnek adja a nagyobbat oda, s a nagyobbnak a küssebbet, mert ha egytestvérek, megcserélik.
Immán a szél akadott rëik, hogy ott játszadoznak kopasz lábbal. Mondta a szél ës az anyjának, s a szélanya csált nékik küs papucsot, és a szél aztán béfútta őket egy faluba, egy városba. És a szél éppen oda fútta, abba a városba, ahol az apjuknak éppen vendéglése volt. Aztán jelentették a királynak, hogy milyen szép küs gyermek van, hogy ereszszék bé. És a király bé is hítta.
A gyermekeknek ennik adtak a vendégségben, és odaültette a király őket maga mellé. Aztán mondotta az apjuk:
– No fiuk, tü tudnotok kell valamit, valami beszédet, vaj mit. Mondjátok meg.
– Vaj igen, mondhatunk mü egy beszédet. Volt egy embernek két gyermeke, és mostoha anyjuk volt. Azt mondta akkor a mostoha az urának, hogy pusztítsa el a gyermekeket, mert ő nem tartja többet, stb., stb.
Csak azt a beszédet mondták el a királynak. És az édes anyjuk mindaddig örökké bé volt ásva derekáig az udvar közepébe, s a két kupókölyök mind szopta. A mikor mondták, a királynak az anyja kilencz párnán ült és mind egy-egy párna kifordult a feneke alól. Mind mondta:
– Ne mondd fiam, ne mondd.
De az apjuk mondta:
– Mondjad fiam, mondjad.
S megmondták. S a királynak a boszorkány anyját akkor kötötték ló farka után, a feleségét kivették a földből és máég ës élnek, ha meg nem haltak.
(Rab Kata, Pürkerecz.)
Egyszer egy asszonynak sose lett gyermeke. Hát ő sepergetett, hát ő azt szokotálta, hogy’ nem ád az isten néki akarmilyen gyermeket, ha minyátt agárbőrös volna ës. Hát ő bizën elterhesedett és éppen agárkölyke lett. De ő királyi rangban volt. Az aztán annyira nőtt, hogy mán házasságra kivánkozott az agárfiú. Fellépett házaskorra. Azt mondja néki az anyja:
– Ó édes fiam, hogy ës gondolod, hisz néked nem ád senki leányt.
De az elment. Azt mondotta az anyjának:
– Tudom egy országban egy királynak három leányát, és egyet megkéretek.
Hát aztán, a mint hozták a kocsival, mert csakugyan megkérette, a falu végére leült egy vén boszorkányasszony. Azt mondja a menyecskének:
– Te ifjú leány, hogy nem búsulsz? Te nem ës tudod, kinek visznek feleségnek. Annak az agárkölyöknek, a ki a lovak mellett jár.
Hát azt mondotta a leány le a szekérből:
– Engem királyfinak kértek, s ha királyfiú lesz, úgy becsüllöm, mint király fiát, s ha agárkölyök lesz, úgy becsüllöm, mint agár kölykét.
Aztán abbizën az anyjuk lefektette a fiatalokat, a mikor vége volt a vendéglésnek, és az agárkölyök megölte a szép menyecskét, hogy mért mondta neki, hogy csak úgy becsülli, mind agár kölykét. Aztán reggel a királyné kérdi a vőlegényt:
– Hát a feleséged hol?
– Hát ott né, nëzd meg, megöltem, mert a kutyához tartott ingemët.
– Hát hogy gondolád azt meg fiam?
Azt mondta az anyjának:
– A pinczébe bétemetem, de megkérem kiedet, ne szóljon senkinek. – Ott van éppen még két leány, ahonnét azt hozta.
Hát aztán a boszorkány azt ës megkérdezte, mikor hozta:
– Te ifjú leány, ha te tudnád, kinek hoztak, hát nem ringatnád magadat abban a kocsiban.
A menyasszony kérdi aval az öreg asszonyt, hogy:
– Há mér ne ringassam magamat?
– Hát azért, mert annak az agárbőrű kölyöknek visznek.
– Hát ha annak visznek, akkor úgy becsüllöm, mint agár kölykét.
A vőlegény azt a menyecskét ës megölte. Aztán kérdi az anyja megint, reggel, hogy hol a felesége. S azt mondja:
– Én megöltem, mert azt mondta, hogy én agárkölyök vagyok, amint hoztuk.
Aztán az az agárbőrös királyúrfi mind ment a harmadikhoz ës. Mondotta az öreg asszony:
– Te királyküsasszony, ha te tudnád, kinek visznek, nem ringatnád magadat úgy a kocsiban.
Mondja a küsasszony:
– Hogy ne legyek örömben? Mert engem egy kegyes királyfinak kértek, s én úgy becsüllöm, mint kegyes királyfit.
Aztán azok éltek együtt. De az anyja kérdette, hogy:
– Fiam, jól aludtatok?
Mondotta a menyének az asszony, hogy:
– Fiam, az én fiam milyen?
Azt mondja:
– Szép, hogy a napra lehet nézni, de ő rëa nem.
– Ha oan szép, mit csinálnánk, hogy látnám meg én ës.
Mert az anyja, hogy megátkozta, mikor született, még nem látta (az igazi) bőrét. Akkor arra tanította az anyját a menye, hogy este leveti az agárbőrét. Aztán mondotta az anyósa a menyének:
– Tegyünk egy fazék szenet, édes fiam, és te taszítsd bele az agárbőrt, hogy elégjen.
S úgy tettek, hogy mind elégett. De az agárbőrös megëbredëtt écczoka. Mondta nőjének:
– No, nekem bajom van, mert az agárbőr ég.
– Vaj nem – mondta a felesége – csak olyan Ádám-bűz van.
Aztán búsult igen-igen az a király, a kinek agárbőre volt, hogy mért égett el. Aztán az asszony terüben maradott volt, s a férje tett a felsége tíz ujjába tíz arany gyürűt, aztán a derekára szép ezüst övet, mert terhes volt, s a lábába selyem papucsot hagyott az ura neki. Akkor a feleségét megölelgette s bólcsúzott el:
– Feleség, míg én a derekadat meg nem szorítom, soha meg ne szülj semmit, mert két aranyhajú gyermek van nállad. S a tíz ujjadból a tíz gyűrű, s a lábadból a selyem papucs fel ne bomoljék, amíg én meg nem ölellek.
Aztán az asszony nem tudta mit csináljon egyebet, vett három háromsinges vaspálczát, mert az ura azt ës meghatta, és háromsinges vasbocskort.
– Hogy ingemet olyan csúffá tettél és a bőrömet elégetted, soha le ne szabaduljanak a testedről. Háromsinges vasbocskort végy, háromsinges vaspálczát végy, mégsem találsz rëám.
No most utazott az asszony, a férjét, hogy keresse meg, hol van. Hát ő bizën elvetődött éjjel a holdnak az anyjához. Mikor odaért, a holdnak az anyja azt mondta annak az utazó asszonynak:
– Jaj fiam, hogy jöttél ide? A fiam összeszaggat.
A hold mikor hazament, haragudott ës az anyjára, hogy mért eresztette bé az idegen fehernépet. A holdnak az anyja kérelte a fiát, hogy:
– Az egy utazó asszony és az ura után verdődik. Inkább, ha láttad valahol, igazítsd meg.
A hold azt mondta az anyjának:
– Adjanak annak egy arany guzsalyt, és igazítsa a naphoz, mert én éjjel nem látok mindenhova bé. Árnyék ës van.
A nap se látta. Adatott az anyjával egy arany orsót. Azután azt mondja a nap, hogy menjen el a szélhez, a legjobban tudja hol van. A nagy vasbocskor majd elváslott, míg megtalálta az urát.
A szélnek az anyja ës azt mondta, hogy a fia haragosan mënën haza, de a szél aztán megigazította, hogy hoa menjen, hogy melyik városba menjen. Adott neki egy arany matollát, és azt mondta, hogy az ura abban a városban mán megházasodott, vagyon három gyermeke. A szél arra tanította azt az asszonyt, hogy menjen el abba s abba a kapuba. Ott leültette, azt mondta, hogy üljön a kapuba, és vegye elé az arany guzsalyt, orsót és matollát, és hogy a leánya kijő, hogy megvegye a guzsalyt. És mondja meg, hogy ő oda adja, de ő együtt akar hálni az apjával.
A kapuba mind ott perregtette az orsót, s kijött a leány, hogy megvegye. Aztán meg ës mondta a leány az anyjának (t. i., hogy mit üzent a künn ülő asszony), és az anyja azt mondta, hogy adjanak álomport az urának, akkor nem tudja, ki fekszik mellette, nem látja azt a czigánynét. Mert most czigányné formára volt a felesége.
Hát a szolgaleány oda adta az úrnak az álomport, és aztán megleste, hogy mit fognak beszélni. És azt hallotta, hogy a czigányné azt mondta neki:
– Édes uram ölelj meg, mert a tíz ujjamat a tíz gyürű szorítja, s a derekamat ës öleld meg, és a papucsomat ës húzd le a lábamról, mert fiat szülhetnék.
De sírva mondta és az ura még se hallotta meg, álomport adtak volt neki.
Másodnap ës kiül a kapu elejébe az arany guzsalylyal. Odajő az ura leánya, hogy megvegye.
– Igen, ha engeditek, hogy az éjjel is az apátokkal háljak.
No az anyja esmég álomport adatott az urának, s mikor az asszony lefeküdt melléje, sírva mondta:
– Édes uram lelkem, ölelj meg, még csak egy éjem van ezen küjel, nem tudom megszülni a gyermekemet.
A gazda s a szolga elmentek vadászni, de a szolga nagyon szomorú volt. És azt mondja neki a gazda:
– Miért vagy te olyan szomorú?
– Hát hogyne volnék szomorú, mert ha maga hallotta volna, amit én, még inkább búsulna.
Aztán mondotta a gazda:
– Ha meg nem mondod, meglőlek.
Akkor kérte a szolga, hogy megmondaná, de ha megmondja is, úgylehet meglövi. Mondotta a szolga az urának:
– Itt egy czigányné árult itt háromfélét, és a királynénak kedve volt, hogy megvegye, de a czigányné nem árulta máskép, csak hogy a királylyal feküdjék egy ágyba.
Aztán a gazdának lebeszélte, hogy hogy történt. Hogy kérelte, hogy ölelje meg, de álomport adtak bé neki, azért nem ëbredëtt fel. A gazda mondta a szolgának:
– Mikor még az estét érem, és megveszik a matollát, akkor az álombort öntsed bé a fërëdőbe.
Aztán meghallotta a király, a mint könyörgött, és megölelte a feleségét, és az ő (öv) lepattant a derekáról, a gyürűk ës az ujjából és a papucs a lábáról és megszülte a pár aranyhajú gyermeket.