Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azok merén búsultak, hogy egy gyermekük sincsen. Egyszer felkel egy reggel az asszony és azt mondja az urának:
– Csak hallgassa meg, milyen paraszt (bolond) álmot láttam én az écczoka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk jött és azt mondta: Tudom én mért búsultok. Tü azért búsultok, mert nincsen gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elejébe, ha valami lelkes, vaj lelketlen állat mënyën a kapu előtt, fogadd el, és al lesz a tü fiatok.
No reggel mondja az asszony az urának, hogy ő milyen paraszt álmot látott az écczoka. Azt mondja az ura:
– Ez elég paraszt álom, de próbáljuk meg.
Kimënyën az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy mënyën arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyékja, no megfogta és a keblébe tette. Bévitte a feleségének és ott jól tartották tébe mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:
– Édes apám, menjen el a királyhoz, kérje meg a leánya kezét nékem.
Azt mondja az apja:
– Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, sz a király minyát fejemet véteti.
– Nem lesz baj, csak menjen el – azt mondja a sárig kicsi kígyó.
El ës ment a szegény ember a királyhoz. Há éppen a katonákkal vizsitálódott a király. Mondja neki a fia szándékát. A király nagyot kaczagott, még a könnye ës kijött beléje. Azt mondja a király, jól van te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételre megfelel. Első feltétel a lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem néki ës, néked ës.
No búsult a szegény ember, hogy most kifogy abból az egy fiából ës. Haza mënën és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét. Ha holnap reggel három arany alma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből, fejét véteti néki ës s a fiúnak ës. Azt mondta a sárig kicsi kígyó:
– Ne búsuljon édes apám, még ma elhozom a három aranyalmát.
Azzal kisirült az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a kerthasadékon bébujt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát leszakasztott. Erre oant csendült a kert, hogy hét országba elhalczott. Csak bújik elé a hétfejű sárkány, mert az őrzötte a kertet. De a sárig kicsi kígyó bébujt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibujt a sárig kicsi kígyó, még leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édes apjának:
– Itt vannak édes apám az aranyalmák, vigye el a királynak.
Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:
– No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van. Második a lesz, hogy ha holnap reggel oan palota nem lesz a te házad helyén, milyen az enyém, halálnak haláláal haltok meg.
Csak most búsult igazán a szegény ember, hogy hogy tudja megtenni a kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, azt nem tud. Haza menyën és sírva mondja a fiának:
– Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképen el akar pusztítani a király münköt. Ha holnap reggel oan palota nem lesz a házunk helyén, mind a királyé, halálnak haláláal halunk meg.
– No édes apám, ha még ezen ës tud búsulni – mond a sárig kicsi kígyó – feküdjenek csak le, majd reggel másként ëbrednek fel.
Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elévett egy kicsi sípot, belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok fényét ës elvették. Csak elébilleg egy sánta ördög, azt kérdezi:
– Mit poroncsolsz, kicsi gazdám?
Azt mondja a sárig kicsi kígyó:
– Tépjétek le ezt a kunyhót innen és reggelig oan palotát építsetek, mind a királyé.
Hëzza fogott az a sok ördög, csak surrogtak-burrogtak, mikor virradott már, kész volt a palota. Felëbredëtt a szegény ember, csak dörgöli a szemét, fel a felesége ës, csak törli a szemét, kérdezik egyik a másiktól, hát vajon ők-é? Odaszökik a sárig kicsi kígyó és azt mondja nekik:
– Bizën, csak kietëk!
Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bémutassa a palotát. A király mán a tornáczból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a szegény embernek:
– Bé se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő feltételt. Ha holnap reggel a két palotát arany lánczczal össze nem köti, s arany híddal, s a hídnak két szélén arany madarkák nem énekelnek, halálnak haláláal haltok meg.
Azzal hazament a szegény ember, de mámost nem ës búsult, tudta, hogy a fia azt megteszi, csak arra ës megsegít az Isten.
Hát reggel a fiával az arany hídon, arany hintóba ment a királyhoz, és a király néki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hëzza talál nyúlni az écczoka, megfogja, s kitekeri a nyakát. De mit volt tenni, felesége kellett hogy legyen.
Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja. De mégës csak le kellett feküdni vélle. Erre a sárig kicsi kígyó keresztül bucskázik a fején, lesz belölle egy dali szép királyúrfi. Azt mondja a királyúrfi:
– Ne sírj, szép királyküsasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járjak és még nem tölt ki az átok ideje. De erről te apádnak semmit ne mondj, mert akkor erősen megbánjuk mindaketten.
De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon szép volt és belé ës szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy bizony nem sárig kicsi kígyó, csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a királyné:
– Segítünk réjta, hogy elhányja azt a csúnya bőrét.
Azzal volt a palotában egy vén asszony. A királyné azt mondja, menjen bé a szobába és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a bőrét, azt égesse el.
Úgy ës tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét és elaludtak az ifjúak, a vén asszony kibújt az ágy alól és elvitte a kígyóbőrt. Reggel felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sohult. Akkor azt mondja a feleségének:
– Szovamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell egymástól. Én mënëk haza az apám házához, te jőnöd kell utánam egy ingben és mezítláb. Mert még csak hét napom volna, hogy az átok ideje kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig ës egy arany abroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljősz az apám házához és hét nap és hét éjjel mind kiábálod: Gyere ki te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a derekáról!
Úgy ës tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt kiábálta a kapunál:
– Jere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a derekáról!
Mikor eltőlt a hét nap és hét éjjel, kitőlt az átok ideje a királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett az arany abroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy divóhéjba bételepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maga vendégei.
(Fejér M. György, Pürkerecz.)
Volt egyszer egy öreg király, annak nem volt egy gyermeke se. Mimmerén búslódott a királynéval, mért nincs nékik vaj egy gyermekük. Hát ők bőjtöt fogadtak, hogy bőjtölnek, hogy adjon az isten nékik vaj egy gyermeket. Hát elmënyën a király egy pénteken a hivura, hogy hozzon fuszujkát. Mártott a rostával fuszujkát, és gondolja magában, ha néki az isten annyi gyermeket adna, ahány szem fuszujka van a rostában. Hát ott hëzzafogott és a fuszujkát megolvasta. Hát talált ezeregy szemet. Mikor bément a házba, hát volt ezeregy gyermek, és ő jettibe eldobta a rostát és elfutott az erdőbe. Mëgjedëtt, hogy annyi gyermeke lett oan hirtelen.
No felnőttek a gyermekek, mindig kérdezték az anyjuktól, hogy há nékik nem volt édes apjuk? Az anyjuk, mivel nem tudta, hogy merre van, azt mondta, hogy nekik nincsen apjuk. De a legküssebb, az ezeregyedik, at tátos volt. Mikor húsz évesek lettek a legények, azt mondta az édes anyjának:
– Má most tudja meg, hogy mënyëk az apám után.
És elment az erdőbe, s az apját megkapta és hazavitte a palotába.
Azt mondta az apjuk:
– Most házasodjatok meg, mert elég nagyok vattok.
De azt mondta a legküssebb, a tátos:
– Mü addig nem tudunk megházasodni, míg édes apánk oan embert nem keres, akinek ezeregy leánya van. Mü azokkal tudunk csak megházasodni.
Az apjának csáltatott vasbocskort, és adott néki vaspálczát a kezébe. Azt mondta, addig haza ne jőön, míg nem talál oan embert, a kinek ezeregy leánya vagyon.
Az öreg király vándorolt három évig, és oan embert nem kapott, kinek ezeregy leánya legyen. Haza ment és azt mondta a fiának:
– Házasodjatok meg, mert egész világon oan embert nem lehet kapni, a kinek ezeregy leánya legyen.
De még egy útra elküldte a legküssebb fia, és akkor megkapta az öreg király, hogy vagyon egy papnak ezeregy leánya. Hazament, és mondta a fiának:
– Most házasodjatok meg, mert megkaptam a feleségeteket.
Azzal csáltatott ezeregy kucsit és a bátyjai mind elmentek a leányok után. Ő maga az édes apját küldte maga helyett a legküssebb leány után, hogy ő odahaza marad, hogy csáltasson ezeregy kastélyt, míg a bátyjai megérkeznek a fejérnépekkel, és a legküssebb leányt az édes apja hozza a maga kucsijában.
Igy hát az ezer legény elindult ezer kucsival a feleségük után. Mikor ën nagy kerten mentek volna keresztül, el volt zárva az út előttük, hogy seholt el nem tudtak kerülni. A kőkerítésnek volt egy kapuja és emellett állott egy tërpe emberke. Azt mondta a királynak:
– Addig nem tudtok menni, míg a reménységedet nékem nem adod. – Mivel a királynak a legküssebb fia volt a reménysége. De a király ezt nem tudta, és véletlenül odaajándékozta. És elmentek, s a paptól a leányokat elvitték. Az öreg király a legküssebbet a maga kucsijában vitte, mivelhogy a legküssebb fia odahaza maradt. De mikor fele úton mentek, hát mán a legküssebb fia ment szembe, mert ő tudta, hogy az édes apja őt az ördögnek ajánlotta. Azt mondja az édes apja:
– Hoa mégy, fiam, mert hozom a feleségedet.
Azt mondja az édes apjának:
– Vigye haza az én feleségemet. Mindegyiknek a palota készen van, kiki szálljon bé a maga feleségével együtt. A legküssebb leányt, az én feleségemet tartsa magánál, mert ingemet az ördögnek adott, mikor a kapun keresztül mentek, és én mennem kell a pokolba. De onnat ës kiszabadulok, és jól kapjam a feleségemet.
Azzal hazamentek a bátyjai, kiki a maga szobájába vitte a feleségét. De mivelhogy soká maradt el a kicsi királyfi, az ő feleségét libapásztornak tették ki a mezőbe.
Elmënën a kicsi királyfi az ördöghöz, mivelhogy akkor csak egy ördög volt a világon, és béköszön hëzza:
– Jó napot, nagyapám.
Az ördög kést hajított utánna és azt mondja, néki:
– Mondjad: jó napot, édes apám.
Azt mondja a kicsi királyfi:
– Nem mondom addig, míg meg nem fërëdsz egy kád tébe (tejben).
Az ördögnek tetszett a fërëdés s azt mondta, nem bánja, ő mëgfërëdik. A királyfi megtöltött ën nagy kádat tével, és akkor bément az ördöghöz és azt mondta az ördögnek:
– Volt magának egy lova vaj egyszer. Meg van-é a kantárja?
Azt mondja az ördög:
– Valahol a füstön megkapja.
Elment a királyfi és csakugyan megkapta a kantárt. Aval a földhöz ütött, és a tátos ló kijött a földből. Akkor azt mondja a lónak a királyfi:
– Fújd meg a tejet, hogy főjön a kádban.
A ló csakugyan belefújt a tébe, hogy az igazán főtt a kádban. Azt mondta most a lónak:
– Fújd meg a tetején, hogy csak kissé legyen meleg, de alatta főjön a kádban a té.
Akkor bément az ördöghöz és azt mondta neki, hogy mán készen van, jőjön fërëdőre. Az ördög kiment és látta, hogy csak gyenge meleg a té, és beleugrott a tébe, a kádba. Akkor azt mondta a királyfi a lónak:
– Fújd meg a tejet, hogy főjön igazán.
És az ördögöt megfőzte és kiszedte a csontjait és ësszetörte mozsárban és a szélnek eresztette. Abból minden morzsából egy ördög lett, s azután lett a nagy pokol.
Ekkor felült a tátos lóra és hazament az édesapja házához. A kis leány, az ő felesége, őrzötte a libákat a mezőn, és ő az ostorával egy ütésre tizet lecsapott. A kis leány sírt, hogy azért a bátyjai meg fogják ölni. Azt mondta a királyfi:
– Ne búsulj, mert nem lesz bántásod.
Aval hazament a leánynyal. Azt mondta a bátyjainak:
– Én palotát csináltam néktek, az én feleségemet rátok bíztam, tü pedig libapásztornak tettétek, engemet ördögnek adtatok, de onnét ës kiszabadultam, de nektek most pusztulni kell!
Azzal a lovával elfuvatta a palotákat, hogy csak a poruk maradt a helyén. Az öreg király pedig királyságát neki adta, és máig ës élnek, ha meg nem haltak.
(Fejér M. György, Pürkerecz.)
Volt egyszer egy ember, Ezeregy Jánosnak hítták. Volt neki ezeregy fia, s ő úgy akarta, hogy azokat egyszerre házasítsa meg. Elindult az úton, hogy kapna valahol ezeregy leányt. A mint ment, mendegélt az úton, egy vasárnap reggel, hát látta, hogy egy ember a jegenyefa tetején cséplett kölest. S kérdette tölle:
– Mit csinálsz, mit dolgozol?
Azt felelte vissza:
– Hogyne dolgoznám, mikor ezeregy leányom vagyon. Muszáj, hogy dolgozzam, csépeljek, mert nem győzöm őket étellel, ruhával.
Azt felelte az ember, hogy:
– Nékem ezeregy fiam van, úgy akartam, hogy kapjak valahol ezeregy leányt, hát jó hogy összetalálkozunk. Gyerünk, nézzük meg a leányokat.
Azonnal meg is kérte őket, mikor megnëzte. Egyik mezítlen volt, a másik még mezítlenebb, hát gyenge állapotban voltak. Oda ës igérték.
Aval hazament Ezeregy János. A legküssebb fia már tudta, mert a tátos volt, s azt mondta, hogy:
– Jó, hát menjenek el és hozzák el a leányokat, addig mindnyájoknak házat csálok. De van egy gyémánterdő s egy aranyerdő és egy ezüsterdő. De arra menet vagy erre jövet egy ágat se bántsanak, mert jaj lesz nekem.
El ës mentek, azt fogadták, hogy nem bántnak semmit. Ott a többi mëgeskëttek a leányokkal, csak ő nem, mert nem volt ott. És hogy ettek s ittak jól, megittasodtak. Mikor visszajövet a gyémánterdőn és aranyerdőn keresztül mentek, nem bántottak semmit, de mikor az ezüsterdőn jöttek, kezdték az ágakat tördelni le, mert azt hitték, hogy ott már nem bántja senki. És mikor kijöttek az erdőből, a hétfejű sárkány elejükbe állott, hogy mért rontották ëssze az ezüsterdőt, és azt mondta, hogy egyiknek sem szabad elmenni, még meg nem fizetik az erdőt, vagy egy fiát ott nem hagyja.
Az atyjuk azt gondolta fel magában, hogy azt a fiút, a melyik otthon van, azt odaigéri, mert abból úgy se lesz semmi.
Mikor hazaértek, az ezeregy ház készen volt az ezeregy fiúnak. De az otthon való fiú búsult erősen, mert tátos volt, mert tudta, hogy mit csináltak az édes apjáék. Kérdezte a fiút:
– Mért búsulsz fiam, mert elhoztuk neked ës a feleséget, mind a többieknek.
– Nékem jábo (hiába) hozták, mert megmondtam, ne bántsanak semmit egy erdőn ës keresztül. Engemet mán odaigért a hétfejű sárkánynak, mán holnap oda kell menjek és itt kell hagyjam a feleségemet.
Arra azt felelte az édes apja:
– Azzal ne törődj semmit, mert nem kell menned, csak kóbítottunk neki, azért ne menj el.
– De nekem mennem kell, – azt felelte, és el ës indúlt, és mikor odaért a sárkánykirályhoz, köszöntötte:
– Adjon isten jó napot. Ammint ígérte apám, megjelentem szolgálatjára.
– Hát akkor itt maradsz nállam addig, míg hogy három kérdésemre meg nem felelsz. Itt az égő kemencze, ha ki nem találod, a mit kérdek, ezer itt elégett már, te léssz az ezeregyedik.
A fiú azt felelte, hogy jó lesz, és azt kérdezte tölle (t. i. a sárkány), hogy:
– Van nékem három leányom. És egyforma a három. Holnap reggel, ha meg nem mondod, melyik a küssebb, fejedet veszem.
És elrekesztette a legényt egy külön szobába. És a leány is, a legküssebb, tátos volt. Mikor az apjáék lefeküdtek, a sárkánykirály, akkor a leány a legényhez bébútt a kócsjukon s azt kérdezte tölle:
– Nézd meg, nekünk az ujjunkon mindegyiken egyforma gyürű van, és az én középső ujjamon küjebb lesz húzva a gyürű, mind a többiekén s arról megtudod, hogy én vagyok a legküssebb. És édes apám reggel körbe állít hármunkat és az ujjamon a gyürűt nëzd jól.
Reggel korán a sárkánykirály eléállította a leányokat és a tátos legényt elévezette és kérdette:
– No most mondd meg, hogy melyik a legküsssebb leányom, mert hanem a fejedet veszem.
A legény nëzëgette őket és egyszer azt felelte:
– Ez a legküssebb leányod, sárkánykirályom!
Akkor azt mondta a király:
– Igazad van, ha önfejedtől van, ha nem tanított senki.
Úgy még visszatette a szobába, hogy holnap reggel mutassza meg, hogy melyik lesz a második leányom.
És úgy a második leány ës bébútt a kócsjukon és azt mondta a legénynek, hogy az ő fejrevalója (kendője) nem lesz úgy megkötve, mind a többieknél, meg lesz tágítva a fején.
Reggel korán megint sorba állította őket és még eléhívta Jánost, hogy mondja meg, melyik a második leányom, mert hanem fejét veszi. És János egy keveset gondolkozott, és mindjárt megmondta, hogy melyik a második leánya. És azt mondta a sárkánykirály:
– Igazad van, János, ha önfejedből tudod s nem tanított meg senki.
És így történt a harmadikkal ës mind. Mikor kijött a harmadik próbára, akkor ës rëaüsmert, hogy melyik a nagyobbik leánya, mert meg volt tágítva a fülbevalója. S ismét mondta a király:
– Igazad, van János, ha meg nem tanított rá senki. Hát téged megszabadítlak, hogy nem égetlek el. De itt tartlak élted hosszáig, itt szolgálj engemet.
Hát míg ott szolgált, szerelembe esett a küssebb leánynyal. És mindig kéregette a sárkánykirályt, hogy adja neki a legküssebb leányát. De a király sohasem akarta a leányt oda adni a szolga legénynek. Hát egyszer ësszebeszéltek a leánynyal, hogy ugorjanak meg, vessenek kecskebucsát. S lett belöllük két galamb, s úgy elrepültek, hogy máig ës repülnek, ha meg nem állottak valahol.
(Papp A. István, Pürkerecz.)
Voltak egyszer valami vándorló legények hárman. Ők vándoroltak, elmentek egy városba és nékik nem volt egy keréczár. Hát azt számították, hogy menjenek és egyik egyet szerezzen bé, a másik mást.
Az első azt mondja, hogy ő megy, és kenyeret szerez. Hát ő elment. A mind a szolgáló mënyën a kenyérszërën, kérdi tölle:
– Nincs egy kis hubeszkád, hugom?
Hát azt mondja a szolgáló:
– Álljon meg egy kicsit, leteszem a kast, visszafutok haza, és hozok én egyet magának.
No letette a szolgáló a kast, és visszament. Addig a vándorló legény a kast csak fëlvëllintëtte, és elment oda, a hol voltak szállva. No immán a kenyér megvolt.
Most a második elment, a hol árulták a halakat. Volt egy cseberben egy tíz darab pisztrang, egy öreg ember árulta egy gyermekkel. Azt mondja az öreg embernek, hogy mit kér azért a tíz darab halért. No hát a mit kért, megigérte, s hogy ő azt viszi a főtisztelendő úrnak, és hogy a gyermek menjen vélle, és ott kifizetik.
Elvitték egy oan helyré, a hol egy ajtón bément, és ott letette a halakat, aztán bément a tiszteletes úrhoz és azt mondta:
– Itt van egy gyermek, a ki meg van hibázva az eszében, és hogy imádkozna réta, hogyha tudna segíteni réta. Itt hagynám a gyermeket a főtisztelendő úrnál.
Hát ő ott ës hagyta a gyermeket, de a halakat a nagy pap nem látta. Ő a halakkal elment, és a gyermek ott maradt. A gyermek hallgatott, és a pap imádkozni kezdett. És egyszer azt mondja a gyermek, hogy:
– No mán a halakért fizessen.
Hát a nagy pap aztán látta, hogy bolond, és elkergette a gyermeket.
No immán, kenyér volt, hal volt, no immán a harmadik szokotáljon bort. Elment a kórcsomába, és mind ott leskelődött a pincze torkában. Éppen a szolgáló hozta ki a bort egy nagy korsóval. Azt mondja a szolgálónak, adjon neki egy deczi pálinkát. A szolgáló leteszi a korsót a borral, és elmënyën a pinczébe hátra, hogy hozzon neki egy deczi pálinkát. No ő aval felvette a korsót a borral, és elment a szállásukra.
No most ettek, ittak, minden volt elég. Immán azt számították, hogy hogy mesterkedjenek ők, hogy pénzt tudjanak faszolni. Hát a három vándorló legény közül egynek jó ismerős volt egy nagy gazdag uraság. Azt mondja a vándorló legény:
– Menjünk el, kérjük el a kocsiját s a lovait, s a legszebb öltöző ruháját.
Elmentek ők oda és elbeszéli ez a legény, hogy ők el akarnak menni egy másik városba, hát legyen szíves adja oda a hintót a lovakkal, s a legszebb öltöző ruháját csak huszonnégy órára. Adnak száz forintot, de csak akkor fizetik meg a pénzt, mikor visszajőnek.
No odaadta, felültek ők hárman. Az öltöző ruha bé volt pakolva egy kocsiládába. Elindultak, a mint mentek a mezőben, találkoztak egy sátoros czigánynyal. Azt mondja egy a három közül a sátoros czigánynak:
– Dobd el azt az üstöt a hátadról, jere ide, légy király, mert né ebbe és ebbe a városba kell király, és most megyünk, hogy keressünk.
No a czigány eldobja az üstöt, egyszeribe levetkeztetik, de mossák igen-igen mindennel, de úgy ës feteke volt. Felöltöztetik abba a szép rend öltöző ruhába, felültetik a hintóba, elmennek abba a városba, a melyikbe volt szándékuk. Elmennek egy nagy vendéglőbe, békéredznek, kérdik a vendégfogadóst, hogy lenne-é egy tisztességes szoba a király számára, külön.
– No igen – azt mondja a vendégfogadós.
Bévezetik a czigánykirályt egy szép terembe, ëppeg esve volt vacsorakor, egy hat órakor. No hát viszik a királynak az ételeket, italokat, de ő nem tudott németül, és meg volt tanítva, hogyha kérdik, hogy az étel hogy tetszik, mondja, hogy: ja ja. Csak annyit mondjon.
No hát aztán a czigányt esve, mikor le kellett feküdni, a királyt levetkeztetik abból a gunyából. Ott volt egy szép vetett ágy, a czigányt mezíttelen oda lefektetik.
No hát reggel ezek felköltek hamarébb a vándorlegények, s azt mondják a vendégfogadósnak, adjon nekik egy ezer forintot, hogy ők menjenek ki a piaczra egyet-mást vásárolni, míg a király ő felsége felkel, aztán ő megfogja fizetni. Egyszeribe kiolvassa a vendégfogadós nekik az ezer forintot, felülnek a hintóba, mennek a vásárba, de többet vissza se mentek.
Várja a vendégfogadós, hogy vissza menjenek, vagy a király ő felsége felkeljen, de nem mentek vissza, a király se kőlt fel, mert csórén volt az ágyban, hogy keljen fel? Egy tíz órakor nem győzték várni, elmënyën egy inas, megnyitja az ajtót és visszahúzza magát. Elmënyën a másik, az ës megnyitja az ajtót, hát akkor a király felemelkedik mezittelen. Mondja a legény a vendégfogadósnak:
– Ni a király itt van, de csupa mezíttelen.
Oda mënyën a vendégfogadós, látja minyát, hogy meg van csúfolva. Elvëszën egy kólbácsot, úgy elverte a czigányt, hogy azt a szép házat mind összegazolta, a mint sokat ëtt volt az este a jó ételekből. No hát ennyi volt a dolguk, az ezer forintot elvitték.
(Id. Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)
Volt egyszer egy gazdag ember, és annak volt egy fia, de leánya nem volt. És az anyának segítsége nem volt, egy szolgáló leányt kellett tartani. És a leány, szegény, szép, de nagyon szép volt, és a gazdag ember fia nagyon megszerette. A szolgáló leány elterhesedett, és a gazdag ember nagyon megharagudott a fiára. Úgy se engedi, a szegény szolgáló leányt hogy feleségül vegye. De a legény azt mondta, néki az mindegy, mert ő a leányt szereti és feleségül elveszi. Az édes apja azt mondta, van az udvar széjin egy kicsi kunyhócska, aztot odaadja, hogy benne lakjanak, de egyebet semmit nem fog adni.
No a legény búsult, mert nem volt miből élődjenek. Hiába az apjának sok vagyona van, mert nékik nem ës volt mit egyenek. Kiment egy écczoka az udvarra, felsóhajtott az úristenhez, hogy vegye ki az ő feleségét az ő szüvéből, hogy ő menjen el vándorolni, keressen, hogy legyen miből elődjenek.
El ës ment húsz esztendeig. A királyhoz talált menni, és ott töltötte le a húsz évet szolgálatban. Mikor a húsz év letőlt, eszébe jutott az ő kedves felesége. Mindennap szomoruan ült az udvaron, nem volt semmi kedve. Mondták a többi szolgalegények a királynak, hogy:
– A mű szolgatársunk harmadnapja, hogy mindig oan szomorú és sír.
A király felhívta magához és felkérdezte, hogy mi oka lehet az ő szomoruságának. És ő megmondotta, hogy húsz éve, hogy eljött az ő feleségétől, és most eszébe jutott, és nem marad többet, hanem hazamegy, hogy lássa, hogy az ő felesége él-é, vaj nem. A király felhozatott egy kenyeret, azt kettőbe vágta, a belét kivájta és a kenyérnek a héját megköttette (valószínűleg nyelvbotlás: megtőttette helyett), egyet aranynyal, a másikat ezüsttel. S azt mondta a szolgának, hogy:
– Menj az istállóba és hozz ki egy lovat. Nem ës a legjobbat, nem ës a leghitványabbat.
És ő bément, kihozta a leghitványabbat. De a királynak nem tetszett ez, és a király maga hozta a legjobbat ki az istállóból. A kenyeret bétette az átólvetőbe, az egyiket az egyikbe, a másikat a másikba. (T. i. az átólvetőnek, a kettős tarisznyának egy-egy felébe.) Adott neki egy puskát és azt poroncsolta:
– No te hűséges szolgám voltál, fogadd el, ezzel én mëgjándékozlak. És fogadd meg az én tanácsomat. Mikor mész, menj az igaz úton, ne térj az ösvenútra. És a hol meghálsz, a hol háboruság van az életben (a házban) az asszony az urával, ott meg ne hálj, hanem keress a szomszédban alkalmatos szállást. Az estvéli haragodat hadd el reggelre, és a reggelit estvére. És azzal elbócsúzott.
A mint ment, találkozott két más utazóval. Mentek továrosságban együtt. A két utazó ember eltért az ösvenútra, de néki eszébe jutott a király tanácsa. Mikor mentek egy darabég, az ösvenúton, a két utazó embert a tolvajok megfogták és meg akarták fosztani. Azok kiábáltak, ennek híre lett, az erdőn keresztül vágott és rëok lőtt. Úgy futottak el a tolvajok. Akkor ez a két utazó ígért kétszáz forintot az ő megmentésükért. Ő megköszönte, de nem fogadta el.
Mentek aztán hárman együtt. Béesvéllëdëtt, mán meg kellett szállaniok. Egy vendéglőbe mentek, ott a kórcsomáros veszekedett a feleségével. A király szolgája nem hált meg ott és hítta ezeket ës. Ezek azt mondták:
– Itt mán mű meghálunk.
A király szolgája a felső szomszédba ment szállásra. A kórcsomárosnéhoz a pap járt. Nagyon örvendett a kórcsomárosné, écczoka kimentek a pappal, elbeszélték együtt, hogy öljék meg a kórcsomárost s tegyék a kést a két utazó átólvetőjébe s úgy azt mondják, hogy ezek a két utazók ölték meg. De a király szolgája mindent hallott, mert écczoka kiment az udvarra sétálni. A sziny (kocsiszin) alatt volt ez a beszéd, s ő egy hasadékon keresztülnyúlt, a papnak a rókját keresztülhúzta, s egy darabot kivágott. Azt gondolta magában:
– Erre nékem szükségem lesz még.
Úgy ës lett. Reggel zaj kerekedett: a kórcsomárost megölték. Az utazókat elfogták, hogy ők ölték meg a kórcsomárost. Elvitték a bíró elejébe és felmondták az itéletet, hogy őket fel fogják akasztani. A király szolgája ës felkérte, hogy őt ës megengedjék, hogy látására odamenjen. Oda ës ment s felmondta a bírónak, a mit hallott. A bíró odahivatta a kórcsomárosnét és a papot. A pap ëszre se vette, hogy a rókjából ki van vágva. Mikor felhítták, ők tagadták, hogy nem igaz, mert a két utazó ölte meg, annak találtatott az átólvetőjében a két kés véresen. Akkor a király szolgája kivette a róknak a darabját, és a bírósággal megnëzették, hogy éppen talál a papnak a rókjához. Aval megszabadult onnét ës a két vándorló legény. A papot és a kórcsomárosnét felakasztották, és ők hárman elutaztak együtt. Ott ës igértek neki kétszáz forintot, de ő nem vette el töllik. A két utazó megköszönte a szüvességét, és ő eltért más útra, hazafelé.
A mint hazaért, hát bé ës esvéllëdëtt. Elment haza a feleségéhez, de nem ment bé, csak bénëzëtt az ablakon. A feleségének, terhes volt, mikor elment, és két ikergyermeke született és mindakettő fiú. A felesége kitaníttatta, egyiket deáknak (kántornak), a másikat papnak. Mán másnap reggel esketni kérték fel a két ifjút. Az anyjuk futott egyiknek, csókolta, futott a másiknak, azt ës csókolta. Ezt az ura meglátta. Bé akart lőni az ablakon, de eszébe jutott a király tanácsa, hogy az esvéli haragját hagyja el reggelre. S azzal leeresztette a puskáját és elment a szomszédba. Ott kért szállást, hogy kitudja, hogy az ő felesége micsoda fiatalokkal csókolódzik.
A szomszédban beszélték, hogy húsz éve, hogy az ő ura elment, s a fejérnépnek ikergyermeke született. Isten tudja, hogy nevelte fel őket apa nélkül. És most a szegény asszony azért csókolja, bólcsuzik töllik, mert holnap esketik fel az egyiket papnak, a másikat deáknak. Sajnálta, hogy meg kell válni töllik.
És kiváncsi volt ő ës elmenni az esketésükre. Reggel el ës mënën. Mikor megeskették őket, hazamentek. Akkor ő ës odament hëzzik és kérdette az asszonyt, hogy:
– Há magának hol a férje?
A nő elbeszéllëtte, hogy mióta elment a férje, semmit nem tud felölle. A férje kérdezte:
– Megesmerné a férjét, ha meglátná?
Az asszony azt mondta:
– Meg, mert egy légy van a hátán.
Akkor az ember kirántotta az ingét a nyakába, és az asszony mindjárt megüsmerte, hogy az az ura. Egymásra borultak, úgy sírtak örömükben. De az egyik fél kenyeret adta a gyermekeinek, az aranynyal, a másikkal ők élődtek. Nagy öröm lett az apjának, és nékik ës egymással. És máig ës élnek, ha meg nem haltak.
(Fejér Györgyné, Lőrincz Kata, Pürkerecz.)
Volt egy szegény embernek két fia. Azokat nevelte szegénységgel, s mikor húsz évesek voltak, elmentek országot-világot látni, s azt mondták az anyjuknak, hogy süssön nékik pogácsát. Az anyjuk sütött pogácsát nékik, de mindkettőnek egy-egy hármat. Bétarisznyálta s kikisérte a falu végéig, és sírva haza kellett menni, elbólcsuzott töllik.
Mennek, mendegélnek, elérnek egy nagy erdőbe. Egyik fiút Jankónak hívták, s a mást Palkónak. Mikor mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak, hogy:
– Égeti valami az oldalomat, tovább nem tudom tűrni.
S azt mondja Palkó:
– Nézz hátra te.
Hátra nézett, egy nagy lompos farkas okádta a tüzet az oldalára. S azt mondja Palkó Jankónak:
– Dobj bé egy fél pogácsát a szájába
És ő bédobott egy fél pogácsát, s a farkas úgy megpajtásult, hogy ment utánuk örökké, nem hagyta el. Mikor mennek még egy kicsidég, azt mondja:
– Jaj, hogy égeti most valami a bal oldalamat.
Azt mondja Palkó:
– Nézz hátra.
Hátra nézett, akkor egy nagy medve okádta a tüzet a bal oldalára. Azt mondja:
– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.
Abba ës belédobott, s úgy megszelidült a medve, hogy mind ment utánuk. Mikor még mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak:
– Juj, most hogy égeti valami mind a két oldalamat.
S azt mondja Jankó Palkónak:
– Nézz hátra.
S akkor még egy nagy oroszlán hét singnyire okádta a tüzet mind a két oldalára néki, Jankónak. S azt mondja:
– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.
Akkor ës dobott belé, és megszelidült, és mentek utána mind a hárman. Mikor mentek még egy kicsidég, azt mondja Palkó:
– Juj, hogy égeti nékem ës valami az oldalamot.
És hátra nézett, és egy farkas okádta a tüzet az oldalára. S akkor ës belédobott a szájába egy fél pogácsát és ment utána. S későbben egy medve, s az után egy oroszlán. Mind a kettőnek bédobott a szájukba egy fél pogácsát és mentek utánuk.
Most mindenik fiúnak volt három állatja. Az egyiknek is, s a másiknak is. Mennek, mendegélnek ketten, az erdőben egy nagy tisztát találtak s egy friss forrást. Tüzet csináltak, s ettek ott. Azt mondja Palkó Jankónak:
– Itt van két keresztút, te menj jobbra, én mënëk balra. Akármelyik visszatérjen, vaj egyik meg lesz halva, hát a forrásból vér jőjön víz helyett. Arról tudjuk meg, hogy él-e vaj hal, mikor visszajövünk.
Elindul Palkó a jobb úton, mënën, mendegél, elér egy országot. Elér egy országot és látja, hogy gyászba van borítva, mindenütt gyászlepedők vannak. Bémënën egy öreg asszonyhoz, hogy kérjen vizet. Megkérdezte, hogy hát ez az ország mért van gyászba borítva. S elmondta az öreg asszony, hogy az ország szélén egy nagy tó van, a melyikben egy tizenkétfejű sárkány lakik. S minden harmadik nap egy huszonegy éves leányt kell adni neki, addig nem ad vizet, s most a király leányára került a sor, s azért van gyászban az ország. S kihirdette a király, hogy a ki megváltja, a leányát a sárkánytól, hát neki adja, s fele királyságát.
Palkó, hogy hallotta az öreg asszonytól, hát elment az országba, és szerzett magának egy rozsdás kardot. S eljött a nap, a melyikben a király leányát kivezessék a sárkányhoz. Akkor ő is elment a tóhoz, három állatjával. S egyszer csak a víz kezdett a tóban hánykolódni, hányta magát, a sárkány jött fel a tó fenekéről. S azt mondta:
– Te emberi lélek, te ingem akarsz legyőzni? Azt a királyleányt te akarod elvenni?
Azt mondta Palkó:
– Én, ha az isten megsegít.
S kezdtek verekedni a sárkánynyal. A sárkány ës megfogta, s ők ës négyen, de egyik se győzött. Addig verekedtek, míg elfáradtak, s a sárkány lement s azt mondta:
– Várj egy kicsit s még újra küzsdjünk.
S mikor feljött, mégannyi ereje volt. S azt mondta a legény:
– Megállj! Ha tudtam volna, nem állottam volna meg, küzsdöttem volna tovább.
Azt mondja akkor az állatjainak:
– Fogjátok meg állatjaim.
S azok megfogták, s felhúzta a kardját s egy vágásra mind a tizenkét fejét levágta s a fejekből a nyelveket kivette s a táskába bétette. Akkor a királyleány a vállára borult s örömében sírt. Azt mondta:
– Te az enyém, én a tiéd, kasza-kapa válaszszon el egymástól.
Hazamennek, látja a király, hogy megváltotta a leányát, s örvendett. Megmátkásodtak, lett a lakadalmuk másnap aztán. Az asztalnál mindenki mondani kellett egy verset. Mikor erre a legényre került a sor, hát a táskája ott volt vele, s azt mondja:
– Felséges uram, királyom, megszabadítottam a leányát a tizenkétfejű sárkánytól, itt vannak a nyelvek.
S megmutasztotta a nyelveket. Mindenki örvendett, s a lakodalom után éltek boldogul, s máig ës élnek, ha meg nem haltak.
Élnek egy darabig boldogul egymással. Azt mondja a legény:
– Vissza kellene menjek az öreg anyámhoz, a honnan eljöttem.
A király leányát ott hatta az apjánál s ő elindult hazafelé. S mikor elért oda a tisztához, a hol tüzet csináltak volt, hát lájta, hogy a forrás igen tiszta, hogy a bátyja még él. S ott futott el egy nyulacska, s meglőtte s nyársra húzta s a tűz mellett sütötte. S a mind ott sütötte, egy nagy fa volt ott a tűz mellett, s arra szállott valami s kájtotta ott, hogy:
– Fázom!
Azt mondja Palkó:
– Gyere le, mert jó tűz van, ha tisztalelkű ember vagy.
S akkor azt mondja, egy boszorkány volt az öreg asszony:
– Me (nesze) ez a három hajszál. Tedd az állatjaidra, mert félek töllik.
És Palkó elvette és a három állatjára tette. Akkor kőbálványnyá váltak a három állat, s akkor nem félt a boszorkányné. Akkor leszállott, kígyót, békát fogott egy nyársra s ott sütötte. S azt mondta Palkónak:
– Te kígyót, békát eszel, de én a nyúlhúst.
Azt mondja Palkó:
– Adok én néked. Nem érsz meg aval, hogy ideeresztettelek a tűz mellé, hogy melegedjél?
S ott kezdtek verekedni a nyárssal. De mivel az állatok nem voltak meg, legyőzte a boszorkány Palkót, összevagdalta egy tekenyőbe s feltette egy fának a tetejébe.
Hát egyszer visszatért a testvére is, Jankó. Látja, hogy a forráska megállott a tűz mellett, látja, hogy a forráskából vér jő, nem víz. Azt mondja:
– Az én bátyámat megölték valahol.
S ott futott el egy nyulacska, s meglőtte ő ës és nyársra húzta. S akkor ës arra a nagy fára szállott a boszorkányné. Azt mondja:
– Huhú, hogy fázom!
Azt mondja ő ës:
– Gyere le, ha tisztalelkű ember vagy, mert jó tűz van, melegülj meg.
S azt mondja a boszorkányné:
– Me ez a három hajszál, s tedd a három állatodra, mert félek töllik.
Ő igaz, hogy elvette, de nem tette az állatokra, hanem a tűzbe bévetette, s a boszorkányné nem vette számba, hogy ő a tűzbe vetette. Leszállott, húzott egy nyárs kígyót, békát, s azt mondja néki:
– Te kígyót, békát eszel, de én nyúlhúst!
Azt mondja Jankó néki:
– Adok én neked! Nem elég, hogy idehíttalak, még nyúlhúst enni akarsz? Csak hetvenkedj, ne hogy megverjelek.
S aval verekedni kezdtek a nyársakkal, s Jankó egyet füttyentett, s a három állat eléjött s megfogta a boszorkánynét, s könyörgött a boszorkányné, hogy hagyják meg az életét. Azt mondta:
– A testvéredet ës én pusztítottam el, s ha meghagyod az életemet, akkor felélesztem.
Adott Jankónak egy pálczát. Azt mondta:
– Hágj fel a fa tetejébe s veregessed, ott van egy tekenyőbe, mert feléled.
Azt mondja Jankó az állatoknak:
– Fogjátok meg jól.
S azok megfogták, mind a vasat, nem tudott mozdulni. S felment a fára aval a pálczával s kezdte veregetni. Látja, hogy egyik darabocska ës, meg a másik ës, mind úgy szërre (rendre) forrnak össze, míg egy test lett belölle. Akkor felült s kezdett dermeszkedni az a test. Mondja ő:
– Mióta aludtam!
Azt mondja Jankó:
– Aludnál bizony te bátya, ha én ne lettem volna, még máig (mostanig) ës.
Kérdezte, hogy hát mért? És elbeszélte, hogy ő hogy járt. S akkor az ő három állatja még átváltoztak, a hogy voltak, farkasé, medvéé s oroszláné. Akkor megfogták nyolczan, hat állat s két fiú, s ësszetépték, tűzön elégették s a hammuját a széllel elfújatták. Azért nincsenek most boszorkányok.
S ők mennek, mendegélnek, elmennek haza az öreg anyjukhoz, elbeszélik, hogy hogy jártak. S csudálkozott az öreg anyjuk. S azt ës kocsiba tették s elvitték magukkal a királyhoz. Élnek öten boldogul, ha meg nem hóltak.
Volt egyszer egy szegény disznyópásztor, annak volt egy igen szép leánya. S kihajtják a disznyókat ők a tollóra. Abban a városban volt egy gazdag kereskedő ember, annak ës volt egy fia s aztán eljött mán az üdő, hogy megházasodjék. Hát ő egy écczoka azt látta álmotta, hogy menjen ki jó reggel s talál egy szegény leányt, a ki vizet viszen a korsóval. Kérjen vizet tölle s azt vegye nőül.
Nohát ëppen annak a szegény disznyópásztornak a leánya ment s vitte a vizet. Megszólítja a leányt, hogy adjon neki vizet, hogy igyék. A leány szüvesen odaadta s mondja az úrfinak, ilyen jó reggel hogy esik jól neki a víz? Mondja:
– Azon ne csodálkozzék, kedvesem, mert az éjjel sokat mulattunk s jól esik.
És azonnal meg ës kérte őt feleségül.
No de ő azt mondta, hogy hogy ës kéri őt, mikor ő olyan szegény leány, tám csúfolódik vélle. De a legény csak azt mondja neki:
– Menj el haza s űzzétek el a disznyókat apáddal s kéredzz el tölle. Mondjad apádnak, hogy valami dolgot keressz a városban s gyere az én ruhaboltomba.
A leány úgy is tett. Elkéredzett az apjától, s rögtön elment az úrfinak a boltjához. A legény ës rögtön bészólítja s azt mondja:
– Gyere, válaszsz magadnak egy rend gunyát, a mi a testedhez áll.
A leány választott ës magának tetőtől talpig egy rend szép gunyát s felöltözött beléje. Oan gyönyörű szép küsasszony lett belölle, a milyent soha életében se látott. Most azt mondja az ő kedvese:
– Vesd le azt a gunyát, hogy pakoljam bé. És adok még száz darab aranyat, vidd haza, és tedd el szépen a ládába úgy, hogy senki semmit róla ne tudjon. És apádnak készíts jó gazdag vacsorát.
És mikor az öreg hazaért, megérzette az öreg a finom jó vacsorát. Még künn mosolygott a jó büzütől hogy:
– Most mán kapok jó vacsorát!
Béér az öreg a házba és mondja leányának, hogy:
– Még soha oan jóillatú vacsorát nem éreztem a házamban!
De csak akkor örvendett az öreg igazán, mikor a disznyósültet elejébe rakja az ő leánya, és egy kulacs bort. Azt mondja:
– Leányom, én téged még máskor ës eleresztlek a városba, hogy keress dolgot magadnak.
– De azt jól teszi apám – mondja a leány – mert ëssze volt beszélve az ifjúval, hogy ő még két reggel elmënyën a más boltjához, mert három boltja volt annak.
Másnap, mikor kihajtják megint a disznyókat, mondja az öreg:
– Édes leányom, menj el, hogy este még készíthess olyan jó vacsorát.
El is mënyën a leánya, nem várja, hogy kecczër (kétszer) mondják. És ismét elment az úrfinak a más boltjához és az úrfi mán az ajtóban várta.
– Ó be jó, hogy jösz, kedvesem. Jer be és válassz magadnak még szebb öltöző gunyát, mind a más volt. Tiszta selyemből hogy legyen.
Oant választott a leány, hogy még hétszerte inkább megszerette az ő kedvese.
– No most mán vesd le, hogy pakoljam be és vidd haza. És adok hozzá még kétszáz aranyat, tedd a ládádba. Ne mondj semmit az öreg apádnak, hanem megint készíts neki jó vacsorát.
No most oan jó vacsorát készített az ő atyjának, hogy még messze volt és örvendett már örvendett az ő leányának, hogy olyan jó vacsorát készített. Bémënyën az öreg és kérdi az ő leányától:
– Kaptál-é fiam jó munkát? S erre a leány igennel felelt.
– No leányom – mondá – holnap reggel, ha kiüzzük a disznyókat, csak még menj el.
El ës ment az ő leánya harmadszor ës az ifiúr harmadik ruhaboltjához. Itt már nagyon várta az ő kedvese s mondá:
– Most válaszsz magadnak aranyszínű gúnyát, milyent még szem nem látott.
Kapja magát a leány és oant választ magának, hogy mikor felvette, úgy megszerette az ő kedvese, hogy ki se akarta ereszteni. De mégës azt mondja:
– Vetkezz le, hogy pakoljam bé s mesze, mostan adok háromszáz darab aranyat, vidd haza és tedd bé a mások mellé a ládába, mert én utánad fogok jőni, hogy menjünk el a bálba.
Hazajött a szegény disznyópásztor, megérzi a sok jó büzüt, azt mondja a leányának:
– Máma este még tán jobb vacsoránk lesz?
Történt abban a városban egy nagy bál. Meg volt híva a kereskedőnek ës a fia és ő kocsit rendel, elküldi a szegény disznyópásztornak a házához. Azt mondja:
– Öltözz fel abb a gunyába, a kit néked elsőben adtam.
Azzal felülnek a kocsiba és elmennek a bálba. Olyan szép küsasszony volt, hogy mindenkinek szeme-szája tátva maradt. Húzzák a mozsikások, és tánczba kerekednek. Kézről kézre veszik, mind a mennyi úgy szereti, hogy mán a kereskedőnek a fia kiveszi onnan és a kocsiba ülteti és haza mennek. Azt mondja neki, hogy ha még majd bál fog történni, még kétszerig vele menjen el.
Úgy ës történt, még lőn egy nagy bál. Akkor ës kocsira ül és elhajtatott a szegény disznyópásztorhoz. Azt mondja a leánynak:
– Most mán vedd fel, a kit másodszor adtam gunyát.
Felveszi a leány és oan szép küsasszony lett belölle, hogy oant még életébe sohase látott. S most mán elhajtnak. Bémennek a bálba s minden vendégnek a szeme csak a szép küsasszonyon volt. Most mán esznek és vígan lakomáznak, míg a mozsikások húzni kezdik, és mindenki a szép küsasszonynyal akarnak tánczolni.
– Megállj! – gondolja magában a kereskedőnek a fia – így nem jó ám a dolog. Menjünk haza.
Megint kocsiba ülnek és haza mennek.
Most má megint következik a harmadik bál. Most mán azt mondja:
– Vedd fel, a kit harmadszor adtam neked, azt az aranyszínű gunyát.
Magára veszi, felöltözködik. Oan szép küsasszony lett belölle, hétszerte szebb, mint máskor. Most mán esznek, isznak, vígan vannak, de mindennek a szeme csak a szép küsasszonyon volt. Ott volt a király fia ës, úgy megkedvelte, hogy azt mondja:
– Én ës elvenném magamnak nőül.
Megsejti a kereskedőfiú, azonnal kocsiba ülteti és hazamennek. Azt mondja:
– Csak légy türelemmel, mert holnap meg foglak kérni apádtól.
Haza mënyën a kereskedőfiú ës, és az apjáék azt mondják neki:
– Jó volna fiam, ha megházasodnál. Néztünk ës ki leányt a te számodra egy nagy herczegi családból.
A mire a legény bús és szomorú volt, s azt mondta:
– Én má néztem ki leányt az én számomra.
A mire kérdik az ő szülői:
– Kit néztél ki édes fiam?
– Éppen a disznyópásztornak a leányát.
– No azt mán nem hagyjuk, hogy megvedd (elvedd).
De a legény azt mondta, hogy neki nem kell más. Hanem úgy ës beléegyeztek, mert nagyon szerették a fiút. Azt mondták, hogy a leányt vigyék el egy más rokonukhoz, városba.
Másnap este két jóbarátja a legénynek és a legény beállnak a disznyópásztorhoz, köszöntik és hogylétéről tudakoznak, a mire az öreg nagyon megijedt, hogy még ilyen nagy úr nem jött bé a házba. Mostan széket vesz elé és leülteti őket és kérdi a jó öreg, hogy miben fáradnak. A mire a kereskedőfiú kijelenti áperté, hogy az ő leányát kérné nőül magának. Mire az öreg azt felelé, hogy tán csúfolódnak az ő leányával. Melyre a legény kijelenti komolyan, hogy ő már érte jött volna. Az alatt a leány felöltözött abba a a szép gunyába, a kit elsőben adott. Olyan szép küsasszony lett belölle, hogy az öreg is egészen elbámult, hogy hát ezt a leány honnan kapta.
– De sebaj, ha úgy áll a dolog, édes leányom, legyetek az egymásé.
El ës vitték. Most mán kocsiba ültették a szép leányt és elvitték egy atyjafiához, onnét vitték a kereskedői nagy kastélyba.
Tőlt-múlt az üdő s a gazdag kereskedő meghalt, csak a fiú maradt. A fiára maradt minden gazdagság és kereskedés. Boldogul ës éltek az ő szeretett kedvesével, hogy mindenki irigyelte az ő jó életüket.
Egyszer útra kelt a gazdag kereskedő, hogy portékát vásároljon az ő boltjába. Ez alatt az ő nőjére bízza a boltokat s elindul, hogy vásároljon. Elbúcsuzott az ő nejétől, de mikor elindult, az ő nőjét terhesen hagyta.
Ez alatt egy hunczut zsidó a kereskedőhöz ment és mondá:
– Mibe kötelezed magadat, ha én feleségeddel élek.
Azt mondá a kereskedő, hogy:
– A három boltom és a kastélyom mind a tied legyen és én neked legaljasabb szolgád fogok lenni.
Má most meg volt kötve azzal, a mit a kereskedő mondott, és elindult a sok szekérrel, hogy portékát vásároljon.
Ezalatt az ő nője fiat szült, és a zsidó szövetkezett a bábával, hogy ő egy üres ládába béfekszik, a kin likak vadnak, és a bába kérje meg az asszonyt, hogy azt a ládát vihesse bé, a hol ő hál. Ezennel a bába kéri a kereskedőnét, hogy engedje meg, hogy a ládát vihesse bé, mivel ott sok portékája van és az ura részeges, könnyen kivehetne belőle valamit, hogy ide tenné be, a mit a kereskedőné szívesen meg ës engedett, No most mán béviszik a ládát és oan helyré viszik, a hol ő mindent láthat.
Estére levetkezik a kereskedőné meztelenre, s meglátja, hogy a bal csöcsü alatt vagyon egy sümölcsü (szemölcs).
No, gondolá a zsidó: Jó, hogy ezt megláttam.
No most mán lefeküdt a kereskedőné és első álmába elaludott. S a zsidó kijött a ládából, elvette a fehér zsebkendőt és a jegygyűrűt, és szépen eltakarodott.
De azonban érkezik meg a hír, hogy jő a gazdag kereskedő a sok portékával. És a zsidó elejébe mënyën, azt mondja neki, ismeri-é ezt a zsebruhát és ezt a jegygyűrűt, a melyen a kereskedőnek a neve volt.
Egészen megváltozott má most a képében és mondá:
– E még nem elég jegy.
Mire a zsidó azt mondta, hogy még a bal csöcse alatt van egy sümölcsü.
– No má mostan meg vagyok verve – mondá a kereskedő.
Hazament és a feleségét egy ládába bézárta és a tengeren leeresztette. No most a tenger vitte egy dararabig, míg kifogták a halászok. Hagyjuk a kereskedőt, hogy szolgálja a zsidót.
No má most az asszonyt a tengerből kifogták a halászok, orvost híttak és azonnal életre hozták. S kérdi a halásztól, hogy ő hol van, mert mán egész más országban volt. No má most megköszönte az ő jótevőinek az ő szabadítását és elindult, hogy menjen hazafelé.
De egy mezőn kellett keresztül menjen, a hol száz tolvaj volt. No má most ő mit tegyen, mert elfogták a tolvajok. És a tolvajok kapitányuk megszerette. Azt mondá:
– Asszony, te itt fogsz maradni véllem!
De megengedte, hogy künn az ajtó előtt sétáljon.
Mi jutott eszébe az asszonynak? Egy faoszlopot felöltöztet, mintha ő volna, és megindul hazafelé. A tolvajok vígan esznek, isznak, hogy az ő kapitányuknak olyan szép asszonyt tudtak szokotálni. De az asszony már messze elhaladt egy erdőbe.
Csodák-csodája, hát mit lát álmában? Egy öreg ősz ember odament és azt mondja neki:
– Kelj fel, nem messze innét e fa mellett van egy forrás, kinek oly csodás ereje van, hogy mindenféle szembetegséget meggyógyít. Itt van egy korsó és töltsd meg, vigyed magaddal, nemsokára nagy szerencséd vár reád.
Úgy ës tett az asszony. Felkelt s úgy találta, a mint az öreg ember mondta. Megtalálta a forrást és merített egy korsóval, és ment, míg elért egy nagy városba, a melyben a király lakott. És ottan a királynak a leánya nagy szemfájós betegségben volt. A király kihirdette, hogy a ki leányának a szemét meggyógyítja, a leányát és fele királyságát adja neki.
Meghallja ezt az asszony és vëszën magának orvosi gunyát, jelenti a királynak, hogy ő volna egy orvos, a ki a leányának a szemét megjavítaná (meggyógyítaná). Erre a király nagyon megörült és jutalmul a fele királyságát és a leánya kezét igérte.
Az asszony most a leányt egy külön szobába vezette, háromszor abból a vízből megmosdatta és mindjárt megjavult (meggyógyult) a királyleány szeme. A király annyira megörvendett, hogy vivátot ës lövetett, hogy éljen a jó király. De ő ezt el nem fogadhatta, hanem azt mondá, hogy neki van felesége, adjon a király, a mit a szüve kíván.
Most mán a király a legvitézebb huszáraiból négyszáz huszárlegényt rendelt, s egy kocsit aranynyal. Úgy hajtottak most a városba, a hol az ő urának a kastélya volt, a melyben egy zsidó lakott most.
A zsidó elejükbe ment és nagy alázatossággal béereszti a katonákat és az orvost vagy tisztet, mert olyan, mind egy kapitány, olyan volt, bé az első szobába. És a hogy kitekint az ablakból, meglátja az urát nagy bocskorosan és rongyosan, hogy hányja a ganyét az istállóból, a lovak alól. Kérdi a zsidótól, hogy ki volna az az ember?
A zsidó azt mondja:
– Az egy hányódó rossz szolga.
– De hogy is jutott hát a kastélyhoz? – kérdi.
A mire a zsidó mondja:
– Fogadásból nyertem.
No má most azt mondá az asszony:
– Hívja be azt a szolgát nekem.
A mire a zsidó nagyon meg volt ijedve, de mégës csak bé kellett hogy hívja azt a szolgát.
Bémënyën a szolga és kérdi most a felesége, de ő nem ismerte:
– Jó ember, ez egykor, ez a kastély, úgy hallottam, a magáé volt. Hát hogy került ennek a zsidónak a birtokába?
A melyre ő mondá:
– Fogadást tettem ezen kereskedő zsidóval, és azt mondta, hogy ő a feleségemmel hál és én odaigértem a boltjaimat, a kastélyomat, minden gazdagságomat, és én neki legaljasabb szolgája leszek. Úgy volt a fogadásunk kikötve, s én egykor megérkeztem a portékáimmal a város végére s elémbe jött és a zsebruhát és a jegygyűrűt, a kin a nevem volt, megmutatta, és én mondám, hogy ez még nem elég, és ő akkor mondá, hogy a bal csecse alatt még egy sümölcsü ës van. Akkor mán egészen hittem neki.
Akkor a felesége kibongolja az ő lájbiját s mutatja mind a kettőnek s mondja a zsidónak:
– Hált-é velem?
Jó két pofot adott a zsidónak, s az urának ës, mire a zsidó egészen megvallotta, hogy vele nem hált, s hogy mesterségből tette. S úgy megharagudott az asszony, hogy felakasztatta a zsidót. Ott minden vagyonukat kezéhez vette s boldogan élnek ma ës, ha meg nem haltak.
(Lukács István, Pürkerecz.)