Volt egyszer egy király a feleségével s egy leányával. Ez a királyleány nagyon szelid volt. Csak az az egy volt, az anyja nagyon őrzötte, hogy ne menjen akárhova. Egykor odament két királyleány s hivták, hogy menjen el véllik sétálni. A királyné gondolkozott, hogy vajjon elereszsze, vagy ne ereszsze. Az a más két királyleány erősen biztatták az anyját, hogy jó helyré mennek s visszajőnek, de elvezették messze egy erdőbe. A mint mennek, mendegélnek, elfáradott a királyleány. Leültek, az álom megütötte s elaludt. Az a más kettő irigyek voltak rëa; ott hagyták aluva s eljöttek.
Mikor megébredett, hát már este felé volt. Búsult, hogy má most ő hazamenne. Megindult s ott az erdőben látott ő egy szép házat, s bátorkodott, s elment ahhoz a házhoz. Ott volt egy öreg szakácsné. Mondta az az öreg szakácsné:
– Jaj fiam, hogy bátorkodtál ide jőni, mert itt tizenkét tolvaj lakik.
Akkor tanította az az öreg szakácsné, hogy menjen bé a közepső szobába, bújjék bé az ágy alá. S ő elment, mert bátor volt. Bénézett az első szobába ës, hogy ott mi van. Ott látott mindenféle szép küsasszonyi gunyát, királyi gunyát, mindent. Ott volt egy oldalszobácska ës, bénézett oda ës, hát ott látott mind küsasszonyfejet és emberfejet. Akkor megirtózott, kijött abból a szobából s az ágy alá bébújt. Ő gondolta magában: Isten velem!
Akkor jöttek három királyfiforma, de csak azok a tolvajok voltak. Vittek egy küsasszonyt, aval úgy bántak el, hogy ő egészen megijedett. Levágták a fejét, de elsőbe levették róla a szép öltözetet. Volt egy szép arany gyűrű, az az ujjában volt s a neve rëa volt vágva. Nem tudták kihuzni azt a gyűrűt az ujjából s úgy levágták, hogy az ágy alá bészökött oda a királyleány mellé. Akkor nagyon megijedett, hogy ott kapják. Akkor mondta az egyik:
– Azt az ujjat fel kéne venni.
S mondta a másik:
– Van rëa üdő, holnap ës megkapjuk.
Akkor ettek, ittak azok a tolvajok, azután lefeküdtek s aludtak. Még abban az ágyban ës volt egy, amiik (a melyik) alatt volt az a királyleány. A mikor elaludt, a leány felkőlt, azt az ujjacskát elvitte, s úgy elutazott vélle. Akkor ő hazament reggelig.
A királyné s a király nagyon megörvendett, hogy hazament az ő leányuk. Akkor elbeszélte az ő sorsát, hogy ő hogyan járt. Akkor az édes apja, a király, hogy hallotta, hogy a leány mit beszél, mondta, no ő csinál egy bált s ad ételt, italt, a kik oda mennek. De azok a tolvajok béjártak a városba, a leányokhoz, még kérték ës feleségnek. No most azt számította, hogy csináljon ő egy olyan vendégséget. Azok a tolvajok olyan királyi gunyában jártak, s meghítták azokat ës abb a vendégségbe. Amind az asztalhoz ültette őket, hát ültetett egyik felől ës egy csendőrt s a más felől ës, körbe vétette azt a tolvajt. S akkor több népet is oda gyüjtött.
No már most ettek, ittak, mert volt mit. No most, mikor jól laktak, akkor mondta a király az egésznek, mindegyik mondjon egy mesét el, hogy teljék az üdő. Mondta az egyik, a mit tudott, s a más ës, a mit tudott. No egykor rëa jött a sor a királyleányra ës, hogy mondjon. Akkor a leány azt mondta, hogy ő nem mond mást, mert ő csak álmot mond. Kezdette mondani itt a történetet álomnak. Mondta, hagy ő álmában azt látta, elment a két kisasszony barátjaival az erdőbe sétálni s az ő jó barátjai irigységből ott hagyták az erdőben. Ő elaludt, ott maradt az erdőben, s látott egy szép pompás házat, márványköves udvara volt. De ő álmában olyan bátor volt, hogy ő bément abba a szép szobába, ott az öreg szakácsnét megtalálta s az az öreg szakácsné jobban megijedett, mind ő. Most a szakácsné kérdezte:
– Hol jársz fiam?
Panaszolta, hogy eljött két barátnéjával s most este lett. A szakácsnénak megesett a szüve.
– Menj, fiam, a közepső szobába, oda búj belé az ágy alá.
Ekkor az a két tolvaj irult-pirult, mert odabeszélt az a kisasszony. – Ő bément a szobába s ott látott csupa emberfejet s kisasszonyfejet. Akkor bénézett más szobába ës, s látott szép királyi gunyát s kisasszonyi gunyát. Ekkor hallott egy jövést, de ő azt álmotta (álmában) látta, s bébújt hamar az ágy alá. Ez alatt bévittek egy királyleányt, levették róla a szép gunyáját, levágták a fejét, levágták az ujját a gyűrűvel. – Most a két tolvaj nagyon elsárgodott ott az asztalnál. – Az ujj bészökött hëzza az ágy alá a gyűrűvel. Akkor felkiájtott s kivette a gyűrűt a zsebéből:
Most a király felszólott a csendőröknek, hogy kardot kell rántani s fejét kell venni annak a két tolvajnak. Akkor, azt a kettőt hogy eloltották, megüsmerték azt az ujjat a gyűrűvel, hogy kié. Mostan híre futamodott, hogy hol vannak azok az elveszett küsasszonyok. No akkor kocsira ültek s elmentek abba a szobába, az erdőbe. Ottan még a szakácsnét ës levágtak és lófarkra kötötték, hogy mért nem tett előbb hírt, hogy milyen rablás vagyon ott.
Im máig ës örvend a király, hogy milyen bátor küsasszonya volt. Sokan örvendettek, hogy azokat a rablókat elpusztították a királyleány után. No ezek máig mind élnek, ha meg nem haltak.
(Rab Ilona, Pürkerecz.)
Volt egyszer egy császár, ezelőtt ki tudja mikor, Oktáviánus császár. Az azt hitte, hogy mán nincs isten. Mindig azt mondotta, nállánál nagyobb isten nincsen a világon. Egyszer elment, hogy fërëdjék a fërëdőben. Mikor levetkezett s bément a fërëdőbe, a vízparton hagyta a gunyáját s a lovát. Míg ő ott fërëdëtt, addig az angyal odament, felöltözött a gunyájába s felült a lovára, elment haza a császárnéhoz.
Mikor kijött a vízből, látja, hogy nincsen gunyája. No hát már most mit tegyen csórén a császár? Nem volt mit csináljon a császár, azt gondolta magában, elmënyën csórén ës haza. No hát nem eresztettek bé a kapun, mert hiába mondta, hogy ő a császár, nem hitték el, mert meztelen volt.
De az angyal benn volt. A gunyájába felöltözve ëppeg olyan volt, mind a császár. Azt mondta a császárné, hogy vegyék el a kolbácsot s verjék meg. Verték és űzték, de nem akart elmenni, mert azt mondta, hogy ő a császár, megmutatta a gyűrűt az ujjába. Hát az angyal béhívatta s odaadta neki a ruháját. Azt mondta, hogy azért tette vélle, hogy mért fuvalkodott fel. Hát azt kérdezte tölle, hogy ezentúl még fogja mondani, hogy nincsen isten más, csak ő?
Úgy alázta meg magát, nem volt többé oan gonosz. Az angyal eltünt s ő megint megmaradott a házba. Még máig ës él, ha meg nem halt.
(Plockuj Mihályné, Pürkerecz.)
(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)
Vuot ëcczër, hól nem vuót, hetethiét órszágonn ës túl vuót, miég az uópërëncziás tengërënn ës túl vuót, hól a kúrta fârku malacz túrt, vuot ëcz szegény embër. Annak nem vuót sënkije, csak ëgy nëhán juha és három gyêrmëke. S a juhok szaparottak, s ëcczër aszt határoszta az öreg embër, hogy êlmënnek az êrdüőbe s ott ety kicsi ësztënát csálnok.
Ecczër, mikor a merëndéjik elfogyott, aszonta az öreg embër:
– Fiaim, ién êlmënyëk haza, hogy hozzak merëndiét, s mikor estve lëssz, tű fejjétëk mëg a juhokot s csájjotok turuót, mim máskór szoktunk. De jakárki këjájt, ne szójjatok sëmmit, ne këjájcsatok ki ja házbuól.
De ja fijúk nem târtották mëg. Ecczër, mikor este lëtt, hajják, hogy valaki jasz këjájcso: hëhëhé! S a lekküssebb fijú monta eleget:
– Ne këjájcson ki bácsi, met apó aszonta, ne këjájcson sënkinek.
Akkór (az idősebbik) mëkszitta a küssep fijút, s akkór miék hâlnak ëty këjájtást mëssze az êrdüőbüől, s akkór kikëjájtott a közepsüő fijú jës. S hát ëcczër lássák, hogy ëgy nagy uórijás embër jő, nyiccsa ki jaz âjtuót. Akkora nagy vuót, hogy elik tudott biébúni az âjtuón.
Nohát akkor aszonygya az uórijás:
– Fijajim, jêrtëk velem, űjzétëk a juhokot!
A fijúk busúltak, de úgy ës mënni këllëtt utánno. Hát biéjérnek ëgy naty kővárbo s ott miég annyi ju vuót, hogy az udvar teli vuót, s abba biéjüsztiék a juhokot.
Nagy vaslakatval lezárto a kaput az uórijás, hogy ne tuggyanak kijőni, s akkór biémëntek a házbo s az uórijás lefekütt s fëltëtt egy nagy-nagy üs vizet s aszonta:
– Mikor ez igazán fëlfő, küőccsetëk fël ingemët.
A legnagyop fijú fëlküőtötte s akkor az uórijás a fijút ëcczëribe mëkfórászto, a legnagyobbat, és mëgëtte. És esmiég fëltett egy üs vizet, és miég asz monta, mikor az ës fëlfüő, akkor miég küőcsék fël üőt.
S mos fëlküőtötte a közepsüő fijú az uórijást, s eszt ës mëkfórászto s mëgëtte.
Mikór miék fëltëtt egy üs vizet, a lekküssebbnek monta, hogy üőt küőccse fël. De jez nem küőtötte fël, hanëm mikor a viz igazán füőtt, akkor az uórijásnok a szëmit kifórászto.
Mos fëlküőt az uórijás, s kereste a fijút a szobábo. De ja fijú mind a padok alatt bújkált el, hogy a kezit ne tëgye rëja, hogy mëkfogja. S kinyitta az uórijás az ájtuót s kimënt az udvarra, s:
– Mëgájj, te haszontalan gyêrmëk, mâj mëkfoglak ién tiéged!
S kinyitta ja naty kaput s kijólvasta a juhokot ëggyenkint, s asz mondotta:
– Te utójjáro benn foksz maradni, s akkór mëkfoglak tiégëdët s mëgëszlek.
Míg az uórijás a juhokot ólvasta, ëgy bêrbiécs mëgmaradott, s a fijú mëgőlte ja bêrbiécsët. S annak harangja jës vuót, s akkor a fijucska fëlvëtte ja bêrbiécs büőrit a hátáro s úgy mënt ki ja kapun. Az uórijás aszt hitte, hogy a bêrbiécs e, s miég juól mëgverëgette ja hátát. Nem gondólta, hogy a fijucska.
Most a fijú elüszte a nagy serëg juhokot az apjánok. Mikor ëgy darabig üszte, akkor a bêrbiécsbüőrt levette (levetette) a hátáruól. S az uórijás kérte, hogy ájjom mëg, hogy a fiúnak aggyon ëggy aranygyürüt. A fijú nem mêrte êlvënni, met fiélt, hogy mëkfogja jaz uórijás. Aszt monta, hogy tëgye le ëty tőrsökre, s onnan üő mâjd êl fogja venni.
A fijú êlvëtte, biédukta az ujjábo, s akarmêre mënt a fijú, mind aszonta a gyürü:
S a vak embër mindég a nyomábo vuót a fijúnak, hogy a gyürü hítta. Mos mi csinájjon a fijú? Nem tutta kivënni ja gyürüt az ujjából. Pruóbálto, eleget pruóbálta, de nem akârt lejőni. No levákto az ujját, biévette (bevetette) ëty feneketlen tuóba. S a gyürü ott ës mondotta:
– Ere, vak embër, ëre!
S az uórijás ës biémënt a feneketlen tuóba a gyürü után s odaveszëtt.
A fijú elüszte ja sok juhot az apjánok s elbesziéllëtte, hogy üők hogy jártok az uórijásval. Az apja örűlt, hogy bár mëgmaradott a lekküsebb fija, met aszt legjobban szerette. S miég májég ës mind őrvennek a küs fiávól, ha mëg nem hóltak.
(Kajcsa Anna, Pürkerecz.)
Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egy öreg csobán, és annak volt egy kis gyermeke. De ezt a törökbúzaföldön találták, nem volt sem apja, sem anyja. Annyira felnevekedett, és elindult az országba. Gondolta magában, hagy hát valahol tanyát kap. Elindult s vándorolt. A mint vándorolt, hát eltalált egy királyhoz. A király azt mondta nékie, van néki egy ezüst birkája, s ha ő aztot megőrzi, akkor a három leánya közül a legküssebbiket, vaj a melyiket szereti, néki adja. De úgy szegődtek, hogy egy éven átol megőrözze a birkát. Azt mondta a csobán, hogy minden bizonynyal ő megőrzi a birkát, csak hogy néki adja azt a leányt, a melyiket ő szereti. Azt fogadta az öreg király, hogy neki adja. Azt mondta a csobán, ő megőrzi a birkát.
Volt a királynak három ezüst erdeje és három arany erdeje és akkor minden esztendő csak egy napot szolgáltatott, és a három esztendő csak három napból állott. Volt neki egy szamara, s egy furulyája, de annak a furulyának oan értelme volt, hogy még az ág ës tánczolt, a mikor fújta. De azt az öreg király nem tudta, s elküldte az ezüst erdőbe.
Volt az ezüst erdőben egy híd, melyik alatt egy víz folyt le. Mihelyt a hídon átolért, minyát a boszorkány, a tizenkétfejű sárkány tüzet fútt feléje. Kezdette mán a subája szőrét pergelni. Azt mondja a csobán magában:
– Na, héj gyilkos teremtette, minyát kijátszasz véllem. Beléfuvok én a furulyámba!
Elévette a kis furulyáját, belefútt. Mihelyt bele fújt, a tizenkétfejű sárkány azt mondja neki:
– Majd elbánok én vélled, te hunczut gazember. Majd fújod, míg a suj mëgëszën.
De mán annyira, hogy egy fél felűl lepergelte a bajuszát. Azt mondta a juhász magában:
– Minyát elbánok én veled, a hogy kedvem tartja.
És elkezdett furulyázni. Elsőben is elkezdette a lassu csárdást. Lassacskán fujogatta, de sokáig. De a csobán nem valóban, csak tréfából fújta a furulyát. Látja a csobán, hogy a tizenkétfejű sárkány csak komédiából tánczolja ezt. Eléveszi a tizenkétrészű csárdást s fújja hármoslag, hogy a sárkány lelke szakadtából tánczolja tovább. Azt mondja a sárkány a csobánnak:
– Majd fújod te, míg az ördög elviszen, vaj megállasz (elfáradsz). Többet nem fújod a furulyádat.
Gondolta a csobán magában:
– Majd elállasz te! Ha minyát háromszáz fejed van is, a földön heversz.
Elkezdi húzni a szirbát. Azt mondja a sárkány neki:
– Fújjad, ha jó kedved van csobán, majd elbánok én veled!
A csobán pedig szorosan fogta, s fújta, de ugyan sebesen fújta. Egyszerre a sárkány a földre heveredzett. Azt mondja a csobánnak:
– Ne fújj többet, mert neked adom a birtokomat, csakhogy taníts meg furulyázni.
Azt mondja a csobán neki:
– Te sárkány, én megtanítlak téged furulyázni, néked ës adom a furulyámot, csak csináld meg, a mit én mondok. Igérsz nekem valamit?
A sárkány azt mondja a csobánnak:
– Van nekem egy ezüst erdőm, van abban egy ezüst ló, egy ezüst kantár és egy ezüst síp.
– Ha azt nékem adod, hát akkor aztán megengedek neked.
– Hát átal ës adom, az ezüst sípot, az ezüst császári ruhát, és az ezüst kastélyt, a hol én lakom, csak taníts meg ingem furulyázni evel a furulyával.
– Aczide a kezembe, te sárkány ezeket az érdemeket.
Aval odaadja jókedvibe a sárkány az ezüst kóccsát az ezüst palotának, s hogy odaadja, azt mondja neki a csobán:
– No jere velem.
Volt a csobánnak fészije (fejszéje), s bévágja egy bikfába, a bikfa meghasadt, s hogy nagyon meghasadt, azt mondja a sárkánynak:
– Na dugd bele a kezedet, mind a kettőt.
Azt mondta a csobán:
– Belétetted?
Azt mondja a sárkány, hogy:
– Én nem teszem belé, míg meg nem próbálom, hogy hogy állanak az ujjaim a furulyán. – S aval rëatette a furulyára a kezét.
Azt mondja a csobán neki:
– Igen gömbölyűek az ujjaid, meg kell lapisítani az ujjaid hegyét.
Azonnal bétette a sárkány abba a hasadékba, a hova a fészit bévágta a juhász. Aval azt mondta a sárkány:
– Rántsd ki a fészidet te csobán, hogy laposuljanak meg az ujjaim.
Azonnal kirántotta a csobán a fészit a bikfából, és ott maradt a sárkány a kezivel bészorítva. Azt mondja a csobán neki:
– Ki tudsz szabadulni onnat?
Azt mondja a sárkány vissza, hogy ő semmiképpen nem, hogyha ő meg nem enged. Vette a fészit, s mind a tizenkét fejét levágta. Már ekkor este lett, és a csobán hazafelé indult a birkával.
A császár látta, hogy mán jó kedvvel mënën hazafelé. Gondolta magába, mi az oka lehet, hogy el nem pusztította a sárkány. A birka, a mint ment hazafelé, mind tánczolva ment, a csobán addig a szamár hátán furulyázgatott. Jó kedve volt a birkának, mert a csobán furulyált. Látta azt a császár legküssebbik leánya, s nagyon megszerette a csobánt. Azt mondta a császár legküssebbik leánya, hogy:
– No csobán, minyát te az enyém, s én a tied leszek, csak ügyelj magadra, mert holnap az én apám téged elküld az arany erdőbe.
Haza vezeti a csobán a birkát, megfeji, s a meddig feji, a császárnak a legküssebbik leánya ott állott a csobán mellett. A csobán pedig, mikor egy palaczkóval fejt, akkor megkinálta a császárnak a leányát. Aval azt mondja a leány:
– Majd bétarisznyálok én neked holnapra.
Felviszi a tejet a csobán. Azt mondja a császárnak:
– Császár ő felsége, itt a té, a birkáé.
A császárné elveszi a csobántól és elszűri a birkának a tejét. Azt mondja a császár a csobánnak:
– Holnap küldlek másfelé. Ha annak gondját viseled, hát csak egy marad hátra.
De a szakácsné merëndébe csak tojást tett neki. Gondolta magában, hogy mér tett csak tojást neki? Gondolta, mijejt hazamënën, megkérdi a szakácsnét, mér tett neki csak tojást merëndébe.
Aval elindult másnap reggel az arany erdőbe, és a mint ment, ott ës volt egy arany híd. Egy arany víz folyt el a híd alatt. És gondolta magában a csobán: ez a híd mire való? Mert az ezüst hidat nem nézte meg, hogy az miért van oda felállítva. A mikor a híd végéhez ért, meglátott egy táblát, s elolvasta rajta: abban az erdőben vagyon a huszonnégyfejű sárkány. S a volt írva ria, hogy ügyeljen magára az a jó ember, hogy a huszonnégyfejű sárkány el ne égesse. Abbizën mikor átólment a hídon, már jött a sárkány, az a huszonnégyfejű. Gondolja magában a csobán:
– Majd elbánok én veled kedvem szerint.
Elévette a furulyáját, és kezdett furulyázni, de mán a bajuszának a széjit ës égette, de nagyon. Gondolta magában a csobán:
– Majd elégetem én a tiédet ës, csak gyere közelebb. Mindjárt véget vetek én neked, – gondolta a csobán haragjában.
Aval tovább ment, s még inkább égette a subája szőrét ës.
– Inkább engedd meg, hogy a szárikám szőre ne pergelődjék meg, akkor én ës megengedek néked.
De a sárkány annál nagyobb tüzet fújt ria. Kénytelen volt elévegye a küs furulyáját, s belefújt. Azt kijájtja a sárkány a csobánnak, hogy:
– Jóllakol te furulyával!
Azt mondja a csobán vissza:
– Csakhogy kied nehogy jóllakjék tánczczal!
Azt kijájtja vissza a huszonnégyfejű sárkány:
– Nem kapod te el a császári legküssebb leányt, azt én veszem el nőül!
Gondolta magában a csobán, hogy:
– Nem lesz az tiéd, attól mán elfütyöröltek!
Elkezdi legelsőbe a mazurpolkát fújni a furulyával. Azt mondja a sárkány a csobánnak:
– Fújjad, mert most vagyon jó kedvem nékem a tánczhoz!
A mikor meghallotta a csobán, hogy azt mondta, hogy hát most van jó kedve a tánczhoz, akkor rëafordította a sebes polkára. Fújta, de ugyan fújta, de keservesen fújta, a míg látta, hogy mán a sárkány a nyelvét kivetette. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak, hogy:
– Te csobán barátom, te látom, hogy ügyes ember vagy, hát taníts meg éngem furulyázni.
– Én megtanítalak te sárkány barátom, de megpergelted a bajuszomat és a szárikámat.
És aval azt mondta a sárkány:
– Van nékem egy arany palotám, és abban van egy arany ló, és annak az arany lónak van egy arany kantárja, egy arany szegre felakasztva. És annak a lónak van egy arany trombitája, és ha abba te beléfújsz, abban az erdőben te minden vadat összegyűjtesz.
Aval elment a csobán és azt mondta a sárkánynak:
– Köszönöm a jóságodat. Jere, tanítsalak meg furulyázni. Odaadom a furulyámat és tedd rëa az ujjaid hegyét.
Elveszi a sárkány a furulyát, és annak ës gömbölyűek voltak az ujjái, a sárkánynak. Azt mondja a csobán:
– Héj látom az ujjaid nagyon kerekek, jere, meglapisítom én.
– Hogyan lapisítod meg csobán?
– Megmutasztom én.
Aval elévette a fészit, belévágta egy bikfába, meghasadt a bikfa. Azt mondja annak a huszonnégyfejű sárkánynak:
– Héj, tegye belé az ujjait!
Beléteszi a sárkány, hát akkor összeszorult a fa, odaragadt a fába mind az egész ujja. Akkor arra kérte a csobánt:
– Te csobán, engedj meg. A mi jószágom vagyon, mind néked adom, csak hogy bocsáss meg.
Aval a csobán elévette a fészit, a melyiket a fába vágott, mert kirántotta volt a fészit, kapta, s levágta mind az egész fejét a sárkánynak, azt a huszonnégyet. Itt mán az övé lett az arany erdő ës, mert nálla volt az arany kócs a palotába.
Akkor mán el volt állva a csobán nagyon. Azt mondja, hogy tovább nem bírhatja, mënyën haza. Felült a szamárra s a birka mán játszodva ment hazafelé. A császár legküssebbik leánya mán a pityvarra volt és má messziről látta a legküssebbik leánya a császárnak, hogy jő a csobán. De még inkább várta a szakácsné.
Mikor hazament, nekikezd a birkának, hogy fejje. Akkor a császár legküssebbik leánya lement hëzza. Aval leszalad és azt kérdi:
– Hogy járt kijed, csobán?
Azt mondja a csobán neki, hogy:
– Jól jártam.
– Csak várj egy kicsit, majd enyém léssz!
Aval kezdi fejni a birkát. A hogy kezdi fejni a birkát, a legelső kupával neki adja, a császár leányának (t. i. a tejet). Azt mondja neki:
– Majd holnap, holnapután a tijed leszek.
Aval azt mondja a császár leánya:
– Csak ügyelj magadra csobán, mert különben elveszted a bücsülletedet és felakasztnak.
– Ne félj szeretőm, mert ingem nem.
Aval megitta a tejet a császár leánya és megköszönte a csobánnak. Hogy megitta a tejet, aval felment, s nyomába lejött a szakácsné. De a szakácsné nem mondotta, hogy mért ment oda, hanem a csobán azt kérdette, hogy:
– Mi baj van?
Tudta mán a csobán, hogy mi baja vagyon neki. Azt kérdette a szakácsnétól, hogy mért tett neki csak tojást merëndébe. Azt mondta a szakácsné:
– Azért, mert nekem húst nem adtál sohase.
Tudta mán a csobán, hogy mi baja van a szakácsnénak. Écczoka elment fel a szakácsnéhoz és elboldogult vele. Hogy azon éjjel megelégítette a szakácsnét, hát abbizon a szakácsné reggel húst tett neki merëndébe.
Jókor reggel lement a császári küsasszony, azt mondja a csobánnak:
– Hej csobán, még csak egy nap, vagy egy év, akkor én a magáé s maga az enyim.
Aval meghallgatta a császári leány a csobánnak a szovát ës. Azt mondta a csobán a császári leánynak, a legküssebbnek.
– No majd elválik a mái nap a szív a májtól. – És aval elindult a szamárral és a birkával.
Még bé sem ért a gyémánt erdőbe, hát mán a sárkány, a harminczkétfejű, má nagy tüzet fújt ria, hogy a szárikájának egyik része má megpergelődött. Azt mondja a csobán:
– Ne pergelj barátom, mert én tudom, hogy ki vagy. Elbánok én veled.
Minél közelebb jött hëzza a sárkány, mán száz mérföldre volt tölle, a bajuszát kezdette mindjobban pergelni. Azt mondja a csobán:
– Te sárkány! Hogy mered az én bajuszomat lepergelni! Nem tudod, hogy én kedved szerint elbánok veled, a hogy neked tetszik?
Aval hirtelen elékapja a furulyáját és kezdi fújni. No hogy kezdi fújni, azt mondja a sárkány a csobánnak:
– Te csobán! Fújjad, de csak fújjad, majd elállasz te, majd végire járok én neked!
A szegény csobán fújta. Elsőbe elkezdette a sebes polkát. Már látta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak vége van. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak:
– Fújjad, a hogy kedved tartja.
Akkor elkezdette a csobán fújni a briut. Fújta, ugyan keservesen fújta, hogy mán a sárkány, ha minyát harminczkét feje volt is, de ugyan kivetette a nyelvét. Abbizën egyszer történt, azt mond a a juhásznak:
– Te csobán barátom, ne fújjad, inkább neked adom ezt a gyémánt erdőt, csakhogy add meg az életemet.
Azt mondja a csobán neki:
– Én meghagyom az életedet, csak add nekem a birtokodat.
Azt mondja a sárkány neki:
– Én neked adom a birtokomat, csak taníts meg ingem furulyázni.
Aval azt mondta a csobán:
– Én megtanítlak, csak tedd az ujjaidat a furulyámra.
Aval odaadta a furulyáját a csobán és azt mondta neki:
– No te harminczkétfejű sárkány, látom, hogy neked tizenkét ujjad van, de egy sem talál az én furulyámnak a likjára, mert a te ujjaid igen nagyok és kerekek. Majd meglapisítom én, csak gyere velem.
Elment vélle a sárkány, az a harminczkétfejű. Azt mondja a sárkánynak:
– Tudod mit, sárkány? Nekem vagyon egy rövidnyakú fészim, és én bévágom a fába. A fa meghasad, és te tedd oda mindakét kezedet, ha minyát tizenkét ujjad van ës.
Mindenütt utánozta a sárkány a csobánt. Elment a csobán, belévágta a csobán a fészit egy cserefába. Azt mondja neki:
– Na héj, barátom! Eddig nagy úr voltál, de most még nagyobb lészsz, hogyha béteszed a két kezedet oda, a hol meg van hasadva.
A harminczkétfejű sárkány örvendett a csobán mondásának. Azt mondja a csobánnak a sárkány:
– Na én béteszem, csakhogy a mikor én mondom, húzd ki a fészit.
A sárkány bétette mind a tizenkét ujját a fa hasadékjába, akkor a csobán hirtelen kirántotta a fészit, és ott maradt a harminczkétfejű sárkánynak bészorítva az ujja bëgye. Kapta a fészit és levágta mind a harminczkét fejét.
De ekkor a csobán megkésett. Bészürkült volt, a mikor haza indult. De a küsasszony mán a pityvarba várta. Azt gondolta a legküssebbik leány, hogy vége már a csobánnak, mert tudta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak mán nagy az ereje. És akkor mégis megörvendett a császár legküssebbik leánya a pityvarba, a mikor látta már messziről, hogy jő a csobán. Gondolta magában, már most a csobán az övé.
Haza ës ér a csobán a császár udvarába. A pityvarban állott a császár legküssebbik leánya, és már setét volt. Jó estét köszön a csobán a leánynak, a leány szüvesen fogadja. Azt mondja.
– No csobán, te az enyém és én a tiéd!
Aval békötötte a szamárt a pajtába, ott hált reggelig. De este elmënën a szakácsné, jó eledelt készített a csobánnak, gondolta, hogy mán ma este ës hëzza mënën a csobán. De a csobánnak semmi esze erre nem járt, csak a király legküssebbik leányára. Mert avvót a legszebb, és a legjobb, és a legügyesebb.
Aval reggel korán felkelt és bément a császárhoz, hogy kapja meg az ő bérét. De a császár azt mondta a csobánnak:
– Te csobán, nékem még egy kérésem van. Hogyha te azt megteszed, úgy minden bizonynyal néked adom a legküssebbik leányomat.
Azt mondja a csobán a császárnak:
– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom! Én megteszem, mit poroncsolsz nékem?
Aval azt mondja a császár:
– Csináltatok egy tarisnyát. Aval vedd le az égről a holdat, a napot és egy csillagot. Akkor neked adom a leányomat.
Csináltatott a császár egy tarisznyát, odaadta a csobánnak, és elindult a csobán a tarisznyával. A mint ment a csobán, mendegélt, négy nap már elment, akkor találkozott egy emberrel, a ki egy tó mellett állott. És abb a tóba furt folyt a víz és mégës szomjan majd meghalt.
Köszön a csobán neki jó napot. Azt mondja a csobánnak vissza:
– Adjon isten.
– De eljősz vélem? Majd adok én neked innod.
És aval szövetséget kötött a szomjas ember a csobánnal, és mentek tovább.
Egy hét mulva találkozott egy emberrel. Az út széjin volt harminczkét kemencze, abban a harminczkét kemenczében sült mindenik kemenczében harminczkét kenyér, mégës az ember kenyérhéjakat rácskált, mégës majd meghalt étlen a sok kenyér mellett. Azt mondja a csobán annak az embernek:
– Te barátom mit csálsz itt a sok kenyér mellett?
Azt mondja az a nagy étvágyú ember:
– Nëzd meg barátom, hát né, ennyi kemencze mellett mégës meghalok étlen.
Azt mondja a csobán neki:
– Jere velem, majd adok én.
Szövetséget kötöttek, és elindult a nagyétű ember ës vélle. A hogy elindult a nagyétű ember vélle, ammán égig ért az a nagyétű ember, s azt kérdi a csobántól, hogy:
Azt mondja a csobán:
– Mënyëk, hogy vegyem le az égről a napot, a holdat s a csillagot.
Aval mennek, mendegélnek. Már csak négy napja volt, hogy a két hetet bé nem töltötték menéssel. Elérnek egy nagy hegynek a tetejébe, a hol volt egy ember: tizenkét tűz körülötte és harmincznégy szárikával felöltözve, ës mégës majd meghalt a hideg miatt. Azt kérdi a csobán tölle:
– Mi bajod van barátom?
– Hát lássad, barátom. Nëzd meg, tizenkét tűz ég körülöttem, és ennyi szárika rajtam, és mégës majd meghalok a hideg miatt.
Aval azt mondja a csobán:
– Te úgy látom barátom, hogy nagyon hidegrázós vagy. Jere velem, majd megállítom én!
Aval minyá szövetséget kötött, és elbeszélte, hogy mire van néki szüksége, és azt mondta:
– Majd meglátom én ës, hogy leveszitek-é a napot, a csillagot és a holdat.
Kötötték mind a három ember magukat, hogy ők má minden bizonnyal leveszik azt a három mirhát. Aval felmentek a hegynek a hegyére. Egy kicsit esett azonn az éjjel. Azt mondja a hidegrázós ember:
– Héj barátom, de lágy a sár a hegyben, ne menjünk tovább.
Azt mondja a csobán:
– Hogyne mennénk? Muszáj nekünk ezt a három érdemet levegyük.
Nem ës tétováztak tovább, hát elmentek és felmentek a hegynek a tetejes tetejére, és elvárták a holdat, a míg feljött. És akkor az az égig érő ember, az a harminczkét kenyeres, felnyúlt utána és levette a holdat. Mihelyt levette a holdat, aval minyát feljöttek a csillagok. Levettek egy csillagot, azt ës bétették a tarisnyába. Most mán minyátt elvárták, a míg a nap jő, mert mán a csillag és a hold a tarisnyában volt. Elig serkent fel a nap, az az égig érő ember a napot ës lekapta. És bétették abb a tarisnyába, és elindultak haza. De a csobán azt a három mirhát vitte magával, és három hét mulva értek haza.
Mikor hazaértek a császárhoz, azt mondja a csobán a császárnak:
– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom. Elhoztam a napot, a holdat és a csillagot.
Aval azt mondja a császár a csobánnak:
– Menj és ereszd ki, mert már három hete, hogy az én embereim a földemen nem dolgoznak és nem látnak.
Aval kiment a csobán a tarisnyával, és kioldta a tarisnya szádát és eleresztette a napot, a holdat és a csillagot. És bément, vissza a császárhoz. Azt mondja a csobán a császárnak:
– Követelem a béremet!
De megint rëafelel a császár:
– Még van egy követelésem tölled, csobán. Még egyet mondok, s tedd meg azt, akkor néked adom a leányomat, a legküssebbiket, a melyiket szereted. Vagyon nekem 330 darab ökröm, 330 darab lovam, 330 darab johom és 330 darab birkám. Ha azt az écczoka levágod, gulyásnak készíted és reggelig megeszed, akkor neked adom a leányomat.
Aval elment a csobán, és künn a kapunál állott az a három bajtársa, a melyiket hozott magával. Azt mondja annak a nagyétű embernek:
– Te barátom, van ennyi darab marha megenni való. Reggelig vágd össze, főzd meg magadnak tokánynak és edd ës meg a sok tömérdek marhát.
Ejfélakkor a király kiállott a pityvarra, hogy átadja a csobánnak a sok marhát. De a csobán pedig este mán átadta a nagyétű embernek. A mikor éjfélakkor kijájtotta a császár, akkor má meg volt éve a sok temetetlen marha. Azt kijájtotta vissza a csobán, mikor kérdette a császár:
– Hogyha még annyi volna ës, megenném reggelig!
Mert a mikor átadta a csobán annak a nagyétű embernek, hát azt mondta neki, hogy vágja le és főzze meg. De az a nagyétű ember azt mondta a csobánnak:
– Te barátom, minek? Iszë én szőröstől-bőröstől megeszem. Úgy se lesz elég reggelig.
Azt mondta másnap reggel a császár a csobánnak:
– Látom, ügyes ember vagy, ezt ës megtetted, de még van egy alacsony kérésem. Van a pinczémben, a kit te jól tudsz, kilencz millió veder borom romolva. Akkor, ha ezt megiszod reggelig, akkor néked adom a leányomat.
– Jól van, császár ő felsége, életem-halálom kezedbe ajánlom, azt ës megteszem.
Estére kerekedve átadja a csobánnak a pincze kócsát. A csobán pedig eléhivatja azt a szomjas barátját, a melyik a két tóból ivutt. Hát azt mondja neki:
– No barátom, itt van ennyi s ennyi bor. Nézd meg, sokacska. Ha reggelig megiszod, itt vannak a kannák, és mérj ki belölle.
Azt mondja a szomjas ember:
– Minek nékem a kannák? Csapolom meg, iszom egymásután!
Még éféla se volt, a szomjas ember mán megitta a sok temetetlen bort. Ejfélakor már rëakijájtott a császár a csobánra, hogy:
– Még vagyon-é?
Azt mondja a csobán vissza a császárnak:
– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, ha három ennyi volna ës, reggelig nem volna elég.
Mëgjedëtt a király, hogy mi oka lehetett ennek. Gondolta magában, mégës elveszi a leányát.
De elment a csobán azon az écczoka az arany palotába, és elkészítette azt az arany lovat. Arany nyerget tett rëa, és a mikor feltette az arany nyerget, akkor eléállott egy ember. Azt mondja a csobánnak:
– No barátom, te csobán vagy, a császárnak a legküssebbik leánya téged szeret. De minden bizonynyal a császár csáltat három aranyalmát, és azt a három aranyalmát adja a három leányának. És elszámította (a császár), hogy a kinek vetik, a mikor ësszegyűjtötte a császárokat, a herczegeket, bárókat és grófokat, hát a kinek vetik a császár leányai az almát, azok lesznek az uraik.
És a császárok összegyűltek mind, s hogy ësszegyűltek, nagy vendégséget indítottak, kibe felgyűltek mind a herczegek, grófok a palotába. S hogy felgyűltek, hát elveszik a három almát a három leány, s odavetik a két nagyobbik leány két császári fiúnak. De a legküssebbik leány semmi úton-módon nem tudta odavetni, mert a csobánt nem hítták fel. Azt mondják a leánynak a legküssebbnek, hogy:
– Te mért nem veted ennyi sok szép fiúk között az almát?
Azt feleli a leány, hogy:
– Az enyim nincs itt.
Azt mondja a császár, hogy:
– Menjetek, híjjátok fel a csobánt.
A csobán még fel sem ért a terépeken, már a leány neki vetette az almát. Azt mondja a császár, az apja, hogy:
– No leányom, ha a csobánnak vetetted az almát, egyebet nem adok, hát a tyúkketrecz lesz a tiétek.
Aval a csobán kartőn fogja a császár legküssebb leányát, és leviszi őt a tyúkketreczbe. A tyúkketreczet kitakarítják és benne ülnek ők ketten. A két nagyobb leánynak az apja nagy vendégséget csapott, de a csobánt s az ő feleségét nem hítták meg. A mikor éppen a sok vendég le voltak ülve az asztalhoz, a sok étel, a sok ital má mind az asztalon volt, akkor a csobán azt mondja az ő feleségének.
– Te feleség, münköt nem híttak meg, hogy mű ës együnk. De hadd el, mert a lakodalmasok se esznek, se nem isznak azokból a borokból.
A csobán elvette a furulyát s felment a vendéges házba. Az ajtó mellett megállott, hirtelen megfújja a furulyát. Akkor az egész nép elkezd tánczolni. Aval ësszecsődültek, hogy ki az, a ki furulyál. A mikor látta a csobán, hogy minden étel, minden ital kárba ment, akkor kapta magát s leszaladt a terépeken. Azt mondja a feleségének:
– Hadd el, mert mű se ettünk az ételből, de ő kemik se.
Aval összegyüttötték a lakodalmasok a kárbament jogot, és aval estére eltávoztak a lakodalmas háztól a lakodalmasok.
Másnap reggel a két sógor, a császárnak a két nagyobb veje, elkészültek az ezüst erdőbe vadászni. Azt számították, hogy a csobánt ës híjják el, hogy menjen ő ës vadászni. De a csobánnak nem volt paripája, csak egy szamárja. Bészól a két sógor a csobánhoz jókor reggel:
– Sógor, héj! Nem jősz vadászni?
– No te két sógor, nekem nincs paripám, én a szamárral menek.
Aval felteszi a szamár hátára a kápát, de azt ës megfordítva tette; felveszi a fegyverét a vállára, de azt ës megfordítva tette; felült a szamárra, de oda se ült úgy, a hogy kellett volna, egészen megfordulva ült a kápába. Elkaczagta a két sógor, hogy milyen bolond a csobán. Elkezdik mondani neki:
– Sógor, héj! Hogy tetted ezt a kápát a szamárra, hogy ültél reája?
Azt mondja a csobán aval:
– Jaj bizony, én egészen megfordítva dolgoztam. – S kapja magát a csobán, leszökik a szamár hátáról, feloldja a kápát s jól helyhezteti a szamár hátára. Ekkor ő ës felül, s elindulnak ki a kapun.
A mint bémennek az ezüst erdőbe, hát egy híd volt ott, s a víz kiterült az ezüst hídnál s nagy tó lett körülötte. A két sógor ment mán a hídon ës átol, de a csobánnak a szamárja erősen félt a hídtól, a mint fényes volt. Kapja magát a csobán s egyet húz a szamárra, a szamár pedig béfutott a sárba, s nem tudott kikelni. Aval elment a csobán s azt mondja:
– Héj, sógor, jertek vissza, segítsetek nekem, a szamárt vegyük ki a sárból.
A két sógor megtér, megkötik a paripákat a fához, odamennek a csobánhoz s kisegítik a sárból. Aval köti jól a kápát.
Egy szarka azalatt a víz túlsó partjára szállott, azt lőtte a csobán. Kapta a puskáját és meglőtte a szarkát. Csudálkozott a két sógor a csobán bolondságán, s akkor elment a csobán, felvette a szarkát s rákötötte a szamár hátára. A két sógor kezdette a csobánt híni, hogy ne kötözze azt a csúnya állatot, azt a szarkát, hanem, hogy lőjenek őzeket, nyulakat. De a csobán nem ment, csak kötötte a szarkát a szamár hátára. Otthatta a két sógor a csobánt, és elmentek, bé az erdőbe.
A mikor látta a sógor, hogy mán bémentek erősen az ezüst erdőbe, kapta magát és elment az ezüst palotába. Kinyitja az ezüst palotát, kihozza az ezüst paripát, és a fényes ruvába felöltözik. Akkor felül a paripára, bémegy az erdőbe, belefúj a trombitába. Annak a trombitának oan ereje volt, hogy amikor beléfújt, az erdőben az egész vadállatok odagyűltek melléje.
S aval bizën a két sógor egész nap jártak az erdőben, de hírül se láttak, még csúfságból ës egyet. Mán estére kerekedett az üdő s a két sógor egyet se lőtt, a csobán pedig a sokból vaj egy tizenötöt meglőtt. Felkötötte azokat az ezüst paripára s ment az erdőbe a két sógor felé, hogy lássa, megüsmerik-é?
– Abbizën a két sógor találkozik a csobánnal. Fejet hajtnak neki, köszönnek, azt gondolták, ki tudja miféle király vagy császár oan arany gunyába felöltözve. Azt mondja a két sógor a csobánnak:
– Felséges úr, nem ad el azokból a vadakból?
Azt mondja, ő eladja mind, ha kell. Azt mondják a két sógor, hogy mit kér érte. A csobán egyebet nem kért, hát azt a két arany almát kérte, a melyiket a feleségüktől kaptak. S azt mondja a két sógor egyik a másiknak:
– No sógor? Hát odaadjuk ezeket az almákat?
Azt mondja az egyik:
– Adjuk oda s mondjuk, hogy elvesztettük, ha kérik.
Aval odaadják a két arany almát, a csobán ës odaadja az egész vadállatokat, a melyiket lőtt. Aval elbócsuzott a csobán, de a két sógor mégse üsmerték meg, hogy a csobán lett volna. A csobán pedig egy más úton átvágott az ezüst palotába, leveti magáról a császári gunyát, az arany paripát mán béköti, a sípot szegre akasztja. Aval bezárta a palotának az ajtóit és elment megint a szamárhoz.
A két sógor még nem érkezett oda, de mégës, mikorrá már megkötötte volna a csobán a szarkát, már akkorrá a két sógor ës odaérkezett. Azt mondja a két sógor a csobánnak:
– Héj sógor! Nem jöttél velünk, mennyi sok szép vadat lőttünk!
Azt mondja a csobán ës vissza nekik, hogy:
– Én ës lőttem egy szarkát. Né minyen szép ez a madár!
Azt mondja aval a két sógor neki:
– Hát jősz haza?
Azt mondja a csobán vissza a két sógornak, hogy:
– Tű menjetek elől, én után mënyëk.
Aval a két sógor büszkén, sok vadat lőve, mentek hazafelé, de a szegény csobán pedig vitte a szarkát. Mikor a kapun a két sógor béérnek a paripákkal, azt kérdi a két sógortól a császár:
– Hát az a gyáva lőtt-é valamit?
Azt mondja a legnagyobb veje, hogy:
– Igen, lőtt egy szarkát!
Azt poroncsolja a császár:
– Zárjátok bé a kapukat, bé ne ereszszétek, hogy bé ne hozza azt a csúnya állatot, azt a büdöst, ide!
Aval bézárták a kapukat s nem eresztették bé a csobánt. Azt mondja a csobán:
– Tudtam, édes apám, hogy nem ereszt bé, pedig minyen szép tarka-barka! Nem ës tetszik ő felségének egy szálat se ez a szép tarka-barka madár?
Ezekkel a beszédekkel telve (az idő), leoldja a szamár hátáról a szarkát és elveti. Akkor azt poroncsolja a császár:
– No most nyicscsátok ki a kaput, ereszszétek bé azt a szerencsétlen flótást!
Aval kinyitották a kaput, béeresztették a csobánt, a csobán pedig megköti a szamárt egy fához. Bémënyën a házba a csobán, elbeszéli a feleségének, hogy nem tetszett, a mit lőtt. Aval a felesége az ételt megkészítette s meddig az étel elkészült, addig a csobán elévette a furulyát, kiment a szëmëtre, a hol a tyúkok kapartak és kezd furulyálni, a tyúkok pedig elkezdnek tánczolni. Tánczolnak a tyúkok, tánczolnak, de kivált a kakas. Meglátja a két sógor ës fenn a pityvarról, hogy minyen bolond a sógor; tánczoltatja a tyúkokat. A sógor megtánczoltatá a tyúkokat s bément, az asztal mellé ült és ëtt. Jóllakott és mindjárt lefeküdt.
Másnap reggel jőnek a két sógor megint, híjják a csobánt, hogy menjenek az aranyerdőbe vadászni. Aval fel ës kel a csobán, felakasztja a puskát a vállára, elindulnak az aranyerdőbe. A mint bémennek, ott ës híd volt. A két sógor ment elől, a csobán ment utánuk. A lovak nem féltek, de a szamár úgy félt, mert fényes volt erősen a híd. Csúful kezd bánni a szamárral a csobán, hogy nem akar a hídon átólmenni. Aval a szamár félretér és bészalad a tóba. Úgy bérekedt a szegény, hogy se tova menni nem tudott, se kijőni nem lehetett. Aztot látta a két sógor, minyen bajban van a csobán, visszatérnek és kisegítik a sárból. Aval egy pacsirta odaszállott a hídra. Kapta magát a csobán, levette a puskát a válláról, puff, meglőtte a pacsirtát. Azt mondja a két sógornak:
– Na, ha es sem tetszik, akkor osztán mit lőjek én a császárnak?
Odamënyën s felveszi a pacsirtát a csobán, kezdi kötni fel a nyeregkápára. Hogy felkötötte, merébe hítták a két sógor, hogy menjen az erdőbe, de ő azt mondja, hogy egy lépést se tovább, mert néki ez elég.