Aval ott hagyja a két sógor s elmennek bé az erdőbe, a csobán pedig kapja magát, megköti a szamárt egy fához, s bémënyën az arany palotába. Az arany palotában pedig volt egy arany paripa, egy rend császári gunya aranyból, és egy kantár és egy síp. Felveszi magára a csobán a ruhát, zsebre vágja az arany sípot, felül az aranyszőrű paripára és mélyen bémënyën az erdőbe. Akkor beléfúj a trombitába és összegyűlnek mindenféle vad, a mi abban az arany erdőben volt, mind. Aval meglő közülök vaj tizenöt darabot, felkötözi az ezüst szőrű paripára, s elindul azon az úton, a hol a két sógor bément vadászni.
A két sógor addig majdnem estig járt az erdőben, de még csúfságból egy vadat se láttak. Megtértek hazafelé. A mint jőnek hazafelé, találkoznak a csobánnal. Messziről tanakodnak egyik a mással a két sógor, hogy miféle császár lehet az unyan szép ruvában.
– Annyi vadat lőtt s mű írul, egyet se kaptunk. Ha ad el belölle, megpróbáljuk, kérünk s veszünk tölle vaj négy-öt darabot, pénz úgyës elég van.
Ezt beszélte a két sógor. A mikor majd hogy közél érnek hëzza, fejet hajtnak neki s nagyon tisztelik, mert azt gondolták, hogy kitudja miféle császár. Azt mondják neki:
– Császár ő felsége, életünk, halálunk, nem ad el belölle vaj egy darabot?
Azt mondja a csobán:
– Én el. Ha kell, mind ës odaadom.
Kérdi a két sógor, hogy mit kér értük. Azt mondja a csobán vissza nekik:
– Nekem pénzem elég van, pénzért nem adok, hanem van nállam egy szamárpatkó, és csájjatok tüzet, veresítsétek meg, és engedjétek meg, a mikor legveresebb, legjobban meg van melegedve, hogy nyomjam a feneketek tomporjára.
A két sógor egyik a mással szemközt néz, azt mondják:
– Megengedjük, mert ha a csobán hazament eddig, ő vitt legalább egy pacsirtát, de mű semmit se.
A csobán aval eléveszi a szamárpatkót a zsebéből, a két sógor tüzet csinál, béteszik a két patkót a tűzbe. Amikor legjobban megveresült, akkor azt mondja a csobán, taszítsák le a nadrágjukat. A nagyobb sógor letaszította a nadrágját, a csobán pedig riasütötte a szamárpatkót. Aval azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:
– Hadd el sógor, ne nyomasd rëa, mert nagyon fáj.
Azt mondja a küssebb sógor:
– Ha te fel engedted, akkor én ës fel engedem.
Aval letaszítja a nadrágot, és a sógor rianyomja a patkót a s..e czimpájára. Aval átadja a vadakat a két sógornak, elbócsuzik töllik és elmënyën. Egy más úton visszafordul, leteszi az arany ruhát, az arany paripát, az arany kantárt és az arany sípot az arany palotába. Visszamegy a szamárhoz, hát a mikor visszamegy, jő a két sógor ës, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Azt mondja a két sógor a csobánnak:
– No nem jöttél vadászni. Mennyi sok szép őzet, nyulat lőttünk, egészen el ës vagyunk állva, úgy megfáradtunk.
Gondolta a csobán magában:
– Héj, ha tudnátok, mi van veletek, akkor másképen beszélnétek velem!
Aval híjják a csobánt hazafelé. A két sógor hazamënyen, ő ës felül a szamárra, és elindul haza. Mikor bément a két sógor a kapun, azt kérdi a császár a két nagyobb vejétől:
– Nohát mit lőtt az a szerencsétlen flótás?
Azt mondja a császár nagyobb veje, hogy lőtt egy pacsirtát. Azt mondja aval a császár, hogy:
– Ereszszétek bé, ne zárjátok bé a kaput, mert nem valami csúnya portéka. – De azt ës a császár csak kételenedve mondta.
Felkiájtja a csobán, látta, hogy nagyon haragos a császár, hogy talán nem ës tetszik, a mit ő lőtt? Azt mondja a császár:
– Nem biz a én nékem. Ujan portékával ne állj elé.
Aval leoldja a pacsirtát a szamár hátáról, de meg volt kötve erős kötelekkel, béviszi a feleségének és azt mondja:
– No, a meddig én a tyúkokat megtánczoltatom, feleség, ezt a pacsirtát készítsd meg nekem vacsorára.
Ő addig elévette a furulyát és elment megint a szëmëtre a tyúkokat megint megtánczoltatni. A mikor mán a tyúkok egy jó csomót tánczoltak, akkor bément, azt mondta a feleségének:
– No feleség, megtánczoltattam a tyúkokat. Kész a vacsora?
Készen volt, fel ës volt tálalva. És a hogy fel volt tálalva, melléje ül és eszik. Hogy evett, azonnal lefeküdt és alszik reggelig.
Reggel jőnek megint a két sógor, elindulnak megint a gyémánt erdőbe vadászni. Megint megpróbálják, hogy a csobán nem mënyën-é véllik vadászni. De a csobán bátor volt. Csak egyszeribe felkél, felveszi a fegyverét, feloldja a szamárt a fáról, ül rëa, s elindulnak a gyémánt erdőbe vadászni. A gyémánt erdőben ës volt egy ujan híd, mind az arany és ezüst erdőben. Ott ës szertefolyt a víz a híd körül, nagyon fényes volt a híd a víz tükrétől, és a szamár nem mert átólmenni a hídon, mert unyan fényes volt a híd, hogy még az embernek a szeme ës káprázott. Eleget ütötte a szegény csobán a szamarát, de a szamár semmiletteképpen nem akart átólmenni a hídon. Kapja magát a szamár és béfut megint a tóba, a csobán pedig teli torokkal kájcsa:
– Jöenek az istenért, sógorok, mert a szamár megint benne van a tóban!
Aval megtér a két sógor és ki segítették a szamárt venni a tóból. Még ki se vették becsületesen, hát a hídra szállott egy nagy istennyila saskeselyű. De akkora volt majdnem mind a szamár. Kapja a fegyverét a csobán, puff neki, meglőtte a saskeselyűt. Azt mondja a két sógor neki, hogy:
– Nem jősz velünk az erdőbe vadászni, úgy-e?
– Én nem, mert jókor megkaptam a szerencsémet – felelte vissza a csobán. Aval a két sógor utat vett maga elé, elindultak bé az erdőbe. A csobán pedig kapta magát, kötötte a saskeselyű fiút a szamár hátára. Aval, még fel se kötötte becsületesen, kapta magát, elment a gyémánt palotába, felöltözött gyémánt császári ruhába. Gyémánt paripát vett, és zsebrevágta a gyémánt sípot, és bément az erdő közepébe. Beléfújt a gyémánt sípba, a gyémánt sípnak pedig oan ereje volt, hogy a gyémánt erdőből még a legküssebb vadat ës ësszegyűjtötte. Aval egy húsz darabot meglőtt belöllik, feltette őket a gyémánt paripára, elindult arrafelé, a merre a két sógor ment.
Már estefelére volt az idő, a két sógor visszatért. A hogy visszatért, meglátják messzünnet. Azt mondja az egyik a másiknak:
– Miféle császár vagy király lehet az tiszta gyémánt ruhában? Annyi vadat lőtt, s mű egyet se, még csúfságból se.
Elszámítják, hogy valahogy mégës kérnek tölle bár egy párt, mert a csobán lőtt egy saskeselyűt, de ők semmit se. Mégës vesznek ők attól a fényes császártól. Ott már messziről fejet hajt a két sógor a csobánnak, és kérdik, honnat lőtt annyi vadat. Ő azt mondja, hogy itt az erdőben lőtte őket. Aval azt kérdi a két sógor, hogy nem ad-e el belölle. Azt mondja a csobán, ő el, ha kell, mind. Kérdik, hogy mit kérne érte. Azt mondja:
– Ha megengeditek, hogy kitépjek öt szál szőrt…, akkor néktek adom mind.
Gondolta a két sógor, az nem olyan nagy dolog, azt meg lehet tenni. Aval a nagyobbik sógor letaszítja a nadrágját, a csobán addig a zsebéből elévesz egy sillát és egy helyré beleszúr. Azt mondja a csobán:
– No, egy szál szőr! – Aztán még egy helyré, akkor azt mondja:
– Két szál szőr! – A harmadik helyré ës megszúrja, de akkor mán tűrhetetlen volt. Azt mondja a sógor, hogy:
– Többet ne tépj, engedj meg, császár ő felsége!
De azt feleli a csobán:
– Még csak két szál szőr van húzni való.
Akkor megint belészúr és azt mondja:
– Négy szál szőr!
Azt mondja a nagyobb sógor, hogy immán húzza ki az ötödik szál szőrt is, hogy legyen vége egyszer. De ammán nagyon keményen fájt. Azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:
– Ne engedj sógor, mert ma nem megyünk lóháton haza!
Aval elment a küssebb sógor, azt mondta:
– Ha te kibírtad, akkor én ës kibírom.
A csobán pedig nekifogott megint a küssebbnek ës. Annak ës kihúzott öt szál szőrt. Akkor megköszönték a császárnak, mert azt tudták (hitték), hogy császár, pedig a csobán volt.
Aval a csobán elment, rögtön szaladott egy más úton, és letette a gyémánt paripát, a gyémánt ruhát és a gyémánt sípot. A hogy letette a gyémánt sípot, azonnal ment a szamárhoz a csobán, megkötötte ügyesen a saskeselyűfiút a szamárra. Mikorrá megkötötte a saskeselyűfiút a szamár hátára, akkor jő a két sógor ës. De gyalog, nem tudtak a ló hátára ülni. Azt mondják a csobánnak:
– No, nem jöttél velünk vadászni. Úgy elállottunk, nem tudunk még lóra sem ülni.
Gondolta a csobán:
– Hej, ha tudnátok, mi van veletek, másképen beszélnétek!
Aval kapta a csobán magát, felsirült a szamár hátára, s hazavágtat a szamárral. Mihelyt a kapuhoz ért, leoldta a saskeselyűfiút a szamár hátáról. Senki számba nem vette, és felszegezte a kapu eleibe. Azért szegezte, hogy a két sógornak a lovai ijedjenek meg. Bément a szamárral a csobán, megkötötte a szamárt a fához, és bémënyën a házba.
Jő a két sógor, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Mikor majd a kapuhoz értek volna, a lovak semmiletteképpen nem akartak bémenni. Nem gondolták, hogy mi lehet ennek az oka. Hát meglátja a nagyobbik sógor a saskeselyűfiút felszegezve. Leveszik a kapuról és elvetik a saskeselyűt. Aval bémënyën a két sógor, leszedik a sok vad állatokat, és elmennek fel, elbeszélik a császárnak, hogy hogy elállottak ők. A császár pedig nem ës aggódott rajtuk, csak mondotta nekik, bizony nagy fáradság van, míg annyi vad állatot ësszeszednek. Azt kérdi a császár a két nagyobbik vejétől:
– Hát a küssebbik vejem lőtt-e valamit?
Azt mondják:
– Igen, egy saskeselyűfiút lőtt, azt ës felszegezte a kapura, a lovaink nem mertek béjönni:
Azt kérdi a császár:
– Hát elvetettétek-é azt a büdös állatot?
Azt mondja a nagyobbik, hogy:
– Levettük és elvetettük.
A csobán akkor este elfelejtette, hogy megtánczoltassa a tyúkokat. Reggel jókor felkelt, akkor vette elé a furulyát és kiment, még a tyúkok a pajtában voltak, elkezd furulyázni és a tyúkokat tánczoltatta. Egy óra múlva véget vetett a furulyázásnak, bément s frustukozott.
S történt éppen azon a nap, hogy a császárnak egy jó barátja eljött meglátogatni. S a császár pedig elbeszélte a jó barátjának, hogy milyen jól férjhez adta a leányokat, mind a hármat. Aval azt mondja az a jó barátja, hogy hozzák elé azokat az almákat, hogy ő ës lássa. Azt mondja a nagyobbik vejének, hogy hozza ki az almákat, a melyiket a leánya adott, A két sógor ës egyik a mással szemközt néznek, azt mondja neki a nagyobbik veje:
– Édes apám, a mikor az erdőben jártunk vadászni, elvesztettük az almákat.
Kérdi a császár:
– Hát mindaketten elvesztettétek?
– Igen, mindaketten elvesztettük.
Azt mondja a császár a küssebbik vejének, küldjön le egy szolgát, hátha a csobánnak megvan.
Leküldnek a csobánhoz egy szolgát, azt mondja a szolga a csobánnak, hogy jöön fel, mert a császár hivatja. Azt feleli vissza a csobán:
– Ha valamit kedve van beszélni, akkor jöön le a császár ő felsége.
Felmënyën a szolga és megmondja a császárnak, hogy azt mondta a csobán, ha valami beszélni van, menjen le hëzza. Aval megharagutt a császár, rögtön küld két szolgát, hogy hozzák fel, ha nem akar feljőni ës.
Lemënyën a két szolga a tyúkpajtába, hogy vigyék fel a csobánt. De azt feleli a csobán, hogy az egész katonaságot küldje és úgy se bírják felvinni. Aval meg akarják fogni a csobánt, a csobán pedig kapja a furulyát és kezdi fújni, az a két szolga pedig kezd tánczolni muszájból. Egyszer kapja magát a császár és lemënyën, hogy mi az oka, hogy nem jő a két szolga. Már mikorrá leért a császár, annyit fújt volt, hogy a két szolga leesett. A hogy bément a császár, megállott a furulyával, nem fújta többet. Azt kérdi a császár:
– Hát meg van-é vejem az arany alma?
Azt feleli a csobán, ha jött volna maga, ő ës elhitte volna, hogy ilyenre (t. i. az arany almára) van szüksége. Aval zsebébe teszi mind a három almát. A császár mënyën elől a trépeken és ő utánna. A mikor felértek a palotába, azt mondja a jó barátja:
– Lássam fiam, milyen az az alma?
Azt mondja, az az alma oan, hogy kettőt szaporodott. Aval azt kérdi, hogy hogy szaporodtak azok az almák. Azt mondja a csobán, hogy:
– Mikor az ezüst erdőbe jártunk vadászni, a legelső nap, akkor az az én két sógorom lőve vad állatokat vásároltak töllem a két arany almán.
Akkor mëgjedëtt mindakét sógor, hogy mit beszél. De ő nem akart hallgatni, hanem folytatta tovább. Azt mondja, hogy:
– Második nap, mikor az arany erdőbe mentünk vadászni, akkor még vásároltak töllem vad állatokat evel a szamárpatkóval. – És kivette a szamárpatkót a zsebéből.
A hogy kivette a szamárpatkót a zsebéből, azt mondja, hogy:
– A két sógor ezt a szamárpatkót a tűzbe tartották és megveresítették. A mikor legégetősebb volt, akkor letaszították a nadrágjukat s a s...k czimpájára lenyomtattam ezt a szamárpatkót. Ha nem hiszik, hát taszíttassák le, és rëatehetik ezt a szamárpatkót. Hogyha nem talál, akkor én megengedem, hogy nékem ötöt süssenek fel.
Aval a két sógor egymás szeme közé nézett, csak leszaladnak a császár palotájából, a felesegük pedig azonnal pénzt szedtek ëssze és az isten tudja, elszöktek valamerre. De hogy merre szöktek, azt nem tudták semmiképen mái napig ës felkeresni. A csobán pedig folytatta tovább a beszédet.
– Harmadik nap, mikor a gyémánt erdőbe mentünk vadászni, akkor ës töllem vásároltak vadat, de kihúztam egyiknek ës, másiknak ës öt szál szőrt. De miképen, azt én majd megmutatom.
Aval kapta elé a zsebéből a sillát s azt mondja a császárnak:
– Ni apó, evvel a sillával szúrtam öt helyré. Ezért a silláért nem tudtak a lóra ülni.
Aval az apja azt mondja a csobánnak:
– Látom, űgyes ember vagy csobán, mindenféleképen kipróbáltalak. Legyen a tiéd az én birtokom, nekem pedig add ide azt, a hol te most lakol, a tyúkpajtát.
Aval elbócsúzik a csobán a császártól. Azt mondja a császárnak:
– Nem kell nekem a te vagyonod, van nekem – azt mondja a csobán – több mind neked, apám.
Aval kimënyën, feloldja a szamárt a fától, elmënyën a gyémánt erdőbe, bémënyën a gyémánt palotába, kiveszi a gyémánt paripát, felöltözik gyémánt ruhába, a szamárt pedig ott hagyja, s ő felül a gyémánt paripára és elmënyën az arany erdőbe. Az arany erdőben ës elment az arany palotába, onnat ës kiveszi az arany paripát, a feleségének pedig egy rend arany ruhát. Ott megint felül a gyémánt paripára, maga mellé veszi pedig az arany paripát és ëlmënyën a császárhoz. És a hogy elmënyën, hát minyátt azt mondja:
– Isten veled, jó császár, édes apó, isten veled. A leányodat én elviszem most, légy boldog!
Aval felöltözteti a feleségét az arany ruhába, ő pedig felül a gyémánt paripára, a felesége az arany paripára, elbócsúztak a császártól, elmentek a gyémánt palotába, ott élnek boldogul még mái napon ës, ha meg nem haltak.
(Csabai György, Tatrang.)
Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik volt leányka, a küssebbik pedig volt fiucska. A leányka tátos volt.
Egyszer a fiacskák megnőttek s elmentek, szegények voltak, kéregetni az utczára. Bévetemedtek egy ögyvez asszonyhoz. Az ögyvez asszony adott nekik egy szelet kenyeret. Azt mondja a leánykának:
– Leányka, mondd meg édes apádnak, hogy ha elvëszën, akkor tüktököt tébe, vajba fërësztlek.
S még ad egy-egy szelet kenyeret. A leányocska s a fiucska elvették a szelet kenyeret, elmentek haza. Hogy elmentek haza, mondják az édes apjuknak:
– Édes apó, azt mondta egy ögyvez asszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor münköt tébe, vajba fërëszt.
Aval azt mondta az édes apja a leánykának:
– No leányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.
El ës ment másnap, feleségül elvette. Két hétig tébe, vajba fërësztëtte a leánykát s a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:
– Hogyha a gyermekeidet el nem posztítod, akkor úgyës elmënyëk innen.
A szegény ember, mit volt hogy csáljon, béfogta a két tehenkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe. Ott egy kalibát csált, a kalibába béhejhësztëtte őköt s azt mondta a leányának:
– No leányom, mikor visszatérek, akkor haza viszlek. Mënyëk, hogy rakjak egy szekér fát.
A leányka tátos volt, tudta, hogy mit akar az apja vélle. Az apja pedig levette a szekérről a fészit, megtérítette a szekerét és elindult hazafelé. S a mint ment hazafelé, a fészi fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hogy gondolják azt a leánykáék, hogy készíti a fát a szekérre. Hanem elment haza, otthatta a gyermekeket az erdőben a kalibában.
A leánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári nap kiment az erdőbe a leányka, hát az erdő közepében volt egy szép kaszálócska. Ott volt egy purkoj széna, de az a kaszálócska oan szép volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.
Egykor kimënyën egy királyfiú az erdőbe vadászni. A mint vadász az a királyfiú az erdőben, hát ráakad arra a kaszálócskára. Hát a fiúcska s a leányka ëppen kiköltözött volt ebbe a szénapurkojba. S a királyfiú meglátta azt a szép helyet, látta, hogy van ott egy keves (így) széna, azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizë, mikor odamënyën, ejjed (elijed), hogy minyen szép fiút s leányt látott. Nagyon megtetszett a királyfiúnak. Azt mondja a királyfiú a leánynak:
– Eljösz nekem feleségül?
Azt mondja a leány a királyfiúnak:
– Hogy menjek én magának feleségül? Nem hagyhatom itt az ëcsémet.
Azonnal elévesz ő egy füsűt, megfüsülködik a leány, unyan két szép virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:
– Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édes anyjának, tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jőnek értem, akkor elmënyëk én ës.
Hazamënyën a királyfiú a két szép szál virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy leánnyal az erdőben, és a leány küldötte neki ezt a virágot, hogy tegye a pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba. Elbeszélte az édes anyjának, hogy holnap ő elveszi a leányt feleségül. S azonnal ës nem bánta az anyja. Gondolta, az jó lesz neki menyének.
De hogy szovam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkánynénak a leánya volt a kedvese. És elmentek másnap utána. S hogy elmentek a szegény leány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a leányával. Elmennek a szegény liányhoz, felteszik a kocsiba a liánt ës, az ëcscsét ës, és visszatérnek hazafelé. A mikor az erdőszéjbe érnek, akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit se tudott. Elment, s a királyfiú mellől a szegény leányt levette a kocsiból. Levetkeztette, az ő leányának a ruháját feladta a szegény liányra és a szegény liánynak a két szemét kivette, és – a közelben volt egy nádas – a nádhoz megkötötte. A boszorkányné a liányát melléje ültette, a királyfiú mellé, a szegény liány pedig ott maradt a nádasban.
Visszament a boszorkányné a kocsihoz és a kocsit elindította. Elmentek haza, otthon pedig ësszehítták nagy vendégségre a herczegeket, grófokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom.
De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a királyküsasszony megfüsülködött, nem virágot füsült, hanem tetüt. Gondolta magában, mi a baja lehet ennek? Búsult nagyon.
Történt egyszer, egy öreg halász, ëppen a nádas mellett volt egy tó, s az az öreg halász odajárt halacskákat halászgatni. S a mint ott halászgatik, szegény leány a hajától megkötve eljajdulta magát, s az öreg halász meghallotta a jajdulását. Azt kiájtja vissza:
– Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, s akkor felkereslek!
Meghallotta a szegény leány s mégegyszer feljajdult. Odamënën a szegény halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához haza, az ő szegény házába.
Egyszer azt mondja a szegény leány, adjanak neki egy fösüt. S megfüsülködik a szegény leány, unyan két szép szál virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öreg embernek:
– Öreg táti, vigye el ezt a két szál virágot a városba, s adnak ezért a két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kied ne adja ezért a három-négy szekér aranyért, hanem mondja azt: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát!
Aval elindult az öreg ember a városba. A mint mënyën a városba, igérnek a két szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öreg ember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát.
Erre elért ëppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s bészalad, azt mondja a leányának:
– Te leányom! Urad úgy sincs itthon, menj vedd meg a két szál virágot. Mikor hazajő, nagyon örvend azért a két szál virágért, azt gondolja, a fejedből füsülted.
Kümënyën a királyküsasszony s igér öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öreg ember nem akarja adni. Azt mondja, hogy a báránykája az erdőben járt s kiütötte a bal szemét. A ki neki bal szemet ád, annak adja a virágát.
Aval azt mondja a boszorkányné a liányának:
– Menj te leányom, hozd ki a pesmëg megől a bal szemét annak a leánynak, a melyiknek az erdőben kivettük a szemét.
Bémënyën a boszorkányné liánya és kihozza a bal szemét, odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot és elmënyën haza. Hogy hazaért, odaadja a szemet a liánynak. A liány korán reggel felkelt, s odaadta az öreg ember a szemét neki, a leány pedig kiment s harmatcseppel megmosta s feltette a szemét, hát hétszerte szebben látott, mind azelőtt.
– No – azt mondja a liány – most egyik szemem helyre jött, most jó kedvem van.
Jó kedvében lépett két szál virágot, de ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mind az a másik, a kit a fejéből fésült. És azt mondta az öreg embernek, hogy vigye el ezt ës a városba. Igérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki neki jobb szemet ád, annak adja a virágot.
Nohát igértek érte tizenegy-tizenkét szekér aranyat, ezért a két szál virágért, a városban, de az öreg ember nem akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki néki jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király kapujába s meghallotta a királyküsasszony, hogy minyen két szál virágot árulnak. Megállítja az öreg embert a királyküsasszony, azt mondja neki:
– No öreg ember, add nekem a virágot.
Azt mondja az öreg ember:
– Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.
Aval bészalad a királyküsasszony s kihozza a jobb szemet a pesmëg megől s odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot. A szemmel pedig elmënyën haza s odaadja a liánynak a szemét. Hogy odaadja a liánynak, a liány jókor reggel felkel, kimënyën, helyre teszi a szemét, harmatcseppel megmozsdik, a szemét megmossa, hát hétszerte szebben lát, mind a másikkal. S azt mondja az öreg embernek:
– Eddig, nagyapó, nagyanyó, szüvesen gondomat viselték, már most gyűjtsék ëssze minden edényüket, hozzák bé a ház közepére s rakják egy rakásra.
Mikor béhordották minden edényüket, akkor azt mondja a leány:
– No öreg apó, ne szégyelje magát, forduljon egyet előttem!
Az öreg ember nem szégyelte magát, egyet fordult előtte, hát egy tizenhat éves fiú lett belölle.
Azt mondja az öreg asszonynak is:
– No anyó, ne szégyelje, forduljon kied ës egyet!
Az öreg asszony ës fordul egyet, hát tizennégy esztendős leány lett belölle. Akkor elévett egy fösüt s azokat az edényeket, a melyeket béhordtak a ház közepébe, mind tele fösülte aranynyal. Akkor azt mondja az öreg embernek s az öreg asszonynak:
– No nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmënyëk.
Aval elindult a városba, elbócsúzott töllik. A mint mënyën a városba, elér a király kapujához a leány. Azt mondja a szakácsné neki:
– Hé leány, hoa mész?
Azt mondja a leány, hogy:
– Én elszegődnék, ha valahol helyet kapnék.
Bémënyën a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy leány künn a kapunál, és neki jó volna mosó leánynak. S kimënyën a királyfiú, s megfogadja a szakácsnénak segítségére.
Ott ült (maradt, időzött) egy három hétig. Három hét mulva egy vasárnap reggel azt mondja a szakácsnénak:
– Szakácsné, legyen oan szüves, engedje meg, hogy én ës csáljak egy palacsintát.
A szakácsné megengedte. Ő es csált egy palacsintát, abba a palacsintába pedig azt a gyűrűt, a melyiket a királyfiú az erdőben adott neki, a mikor a két szál virágot adta, bétette abba a palacsintába. Az a palacsinta pedig délebédkor ëppen a királyfiú elejébe került. A királyúrfi, a mint ette, hát beléharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű a királykisasszonyé. Felkel egyszeribe az asztaltól s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:
– Héj! Ki csinálta a palacsintát?
A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégës kezdi faggatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát.
Odamënyën a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta a palacsintát? Azt mondja a szolgáló, ő nem. Abbizë a királyúrfi egy pofot ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkaczagta magát s jó kedvében elébb lépett előtte. Hát a nyoma után unyan két szép szál virág lett, a milyent a királyúrfi sohase látott.
Minyátt megösmerte a királyúrfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal kartőn fogta, felvitte az asztalhoz és az asztal mellé ültette. Azután pedig leköttette a boszorkánynét és a leányát, és kivallatta, hogy hova tették a liánynak az ëccsét. A boszorkányné s a liánya bérakták a szegény liánynak az ëccsét a kőfalba. És a királyúrfi onnan kivette, de őköt bétette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedes-kereken hosszú szeggel megverték s kivitték egy nagy hegyre, onnan béeresztették, mind izzé-porrá törték. A királyfi pedig őt elvette feleségül. Nagy lakadalmat csaptak, s mái napig ës lakadalmaznak, ha meg nem haltak.
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, annak a szegény embernek nem volt egyebe, csak egy szamara. Azt számította, hogy ő azt a szamarát elviszi eladni. El is vitte a vásárra a szamárt. A hogy elvitte a szamárt a vásárra, igérnek érte húsz aranyat. Nem akarja adni a szegény ember semmiképen, csak a ki az ő leányát eltartja. Volt neki egy szép leánykája, s azt mondta egy király neki, hogy ő eltartja a leánykát, csak adja neki a szamárt, de most a felesége nem akarta adni a leánykát a királynak. Ha nem, visszatértek és elvitték a szamárt haza s a leányocskát ës, mert nem volt, hogy megegyezzenek.
Abb az időben Jézus Krisztus és Szent Péter a földön járt, a szegény ember pedig béfogta a szamárját és elment a mezőre füvet tépni a földről. Jézus Krisztus és Szent Péter azon az úton utaztak, meglátták, hogy a szegény ember tépi a füvet a szamárnak. Azt mondja Jézus Krisztus Szent Péternek:
– Menj Péter és kérdd meg, mit csinál az a szegény ember.
Odamënën Péter a szegény emberhez és kérdi tölle, hogy:
– Mit csinálsz te szegény ember?
Azt mondja a szegény ember neki, hogy:
– Füvet tépek a szamaramnak, mert nincs mit egyék szegény. A háztájam is egészen szegény.
Aval Szent Péter visszamënën Jézus Krisztushoz és megmondja neki, hogy mit mond a szegény ember.
Mikorrá hazamentek, úgy történt, hogy a leányka meghalt. Azt mondja a szegény embernek Jézus Krisztus:
– Ne búsulj te szegény ember, mert nem ment rossz helyré a leányod. Úgyës a feleséged erősen terhes.
Aval eltemette a szegény ember a lëányocskát. Hogy eltemette, Szent Péter és Jézus elutaztak onnat, aval a szándékkal, hogy a szegény emberrel még találkoznak.
Elmúlt három hét, a szegény ember megint a mezőre ment egy nap, hogy füet (így) szedjen a szamárnak. Aval, a mint szedegeti a füet, megint Jézus és Szent Péter arrafelé utaznak. Azt mondja Jézus Szent Péternek:
– Menj te Péter, és kérdd meg, münköt elviszën-é hëjza?
Elmënën Péter és megkérdi a szegény embert. A szegény ember azt mondta Szent Péternek, hogy ő elviteti az ő házához. Aval arrafelé hajtja a szamárt a szekérbe fogva. Jézus és Szent Péter és a szegény ember felülnek a szekérre, és elmennek arrafelé a község felé, a hol a szegény ember lakott.
A hogy béértek a faluba, hát egy helyt kenyeret sütöttek. Jézus és Szent Péter nagyon éhesek voltak. Azt mondja Jézus Szent Péternek, hogy:
– Menj bé Péter, kérdd meg, van-é vaj egy kicsi kenyerük, hogy adjanak nekünk.
Aval bément Péter, ëppen a kemenczét meghevítették, két fehérnép dolgozott a kemencze körül. És kér Szent Péter egy kis kenyeret. Azt mondja az egyik fehér nép, hogy:
– Nincsen nékünk most, hanem majd csinálunk a maguk számukra ës egy küs czipót.
Aval eltávozott Péter. Azt mondta Jézusnak, hogy azt mondta a fehérnép, mikorrá visszajőnek, akkorrá nékik ës sütnek egy czipót.
Aval elutaznak, elmennek a szegény emberhez, a szegény ember pedig lakott a másik végén a falunak egy rossz házban. Bémennek, jónapot köszönnek, szüvesen fogadják a házi gazdák. Azt mondja aval Péternek Jézus, hogy:
– Látom, ezek az emberek igen nagy szegénységben vagynak. Menjünk el ahhoz az asszonyhoz, a melyik sütötte a czipót, hozzuk el, ajándékozzuk meg ezt a szegény embert vélle.
Aval jó egészséget kivánnak, a szegény embertől elbúcsuznak, és azt mondja a szegény embernek Jézus, hogy majd nem sok idő mulva visszatérnek, mert látják, hogy a szegény ember felesége erősen terhes. Azt mondja még Jézus a szegény embernek, hogy nemsokára reggelre kelve a felesége megszüli a gyermeket. Aval eltávoztak a háztól, elmentek oda, a hol a czipót sütötték.
Hát bizën abból a kis czipóból nagyobb kenyér lett, mind a másokból. Az a fehérnép pedig megsajnálta, hogy odaadja azt a kenyeret. A mihelyt meglátta ezt a két embert, kapta magát és bébujt a tekenyő alá. Bémennek a házba, azt mondja Jézus Péternek:
– Na Péter, këájcs vaj egyet, hogy lássuk, megszólal-é valaki.
Péter kájtott vaj egy hármat, négyet, de semmi szót, semmi zörgést nem hallottak. Aval azt mondja Péternek Jézus, hogy:
– Tudom én, hogy hol van az a fehérnép!
Aval Péter ës tudta, hogy hol van a fehérnép. A fehérnép a tekenyő alatt volt. Azt mondja Jézus Péternek:
– No Péter, mi legyen abból a fehérnépből?
Azt mondja Péter, hogy:
– Én nem bánom, ha minyát egy teknősbéka lesz ës.
Aval minyát teknősbékává vált. Ezért van mái nap ës teknősbéka.
Aval onnat elutaztak, és megint elmentek vissza ahhoz az emberhez, a honnat eljöttek. Akkorra mán este lett. A szegény ember szállást ad nékik, beszélgettek, majdnem éjféláig. Éjfélakkor azt mondja Jézus Péternek:
– Menj ki Péter és nëzd meg, milyen üdő jár künn.
Kimënyën Péter, visszajő, azt mondja Jézusnak, hogy borult, de úgy ess, mintha fokánból öntenék.
Leülnek és beszélgetnek tovább mind egy órát. Megint azt mondja Jézus Péternek:
– Menj ki Péter és nëzd megint, milyen idő van künnt.
Kimenyen Péter, nëzi, hát látja, hogy egész világ tűzbe van. Bémënyën s jelenti Jézusnak, hogy milyen üdő van künn. Aval azt mondja Jézus Péternek:
– Ülj le Péter, hogy beszélgessünk tovább, hogy az écczoka ne aludjunk egy cseppet ës.
Aval leül Péter és beszélgetnek tovább. Éjféla után egy két órakor megint azt mondja Péternek Jézus, hogy:
– Menj ki Péter, nézd meg megint, milyen üdő van.
Kimënyën, hát látja, hogy oan szép üdő van, mintha aranyba húzták volna az egész világot.
Aval éppen szülte meg a szegény ember felesége a gyermeket. Megszülte, szült egy leánygyermeket. Azt mondja Jézus a szegény embernek, hogy engedje meg, hogy ők kereszteljék meg. A szegény ember megengedte, hogy ők kereszteljék meg a gyermeket. Aval elviszik a gyermeket és megkeresztelik.
Megkeresztelik, hazajőnek a keresztelésből, és minyát asztalt terít a szegény ember. Volt nekik kis kenyerük, de Jézus úgy megáldotta a kenyeret, hogy még megszaporodott. A miután ettek, hát azt mondja Jézus Péternek, hogy:
– Mivel áldjuk meg mi ezt a leánygyermeket?
Azt mondja Péternek, hogy:
– Mikor egy hónapos lesz, hát mintha egy esztendős volna. Beléegyezel-é Péter?
Aval azt mondja Péter Jézusnak:
– Ha magad megáldottad aval, hát akkor engedd meg, hogy én ës áldjam meg, hogy mikor már annyira felnő a leányocska, hogy mikor sír, mind gyémánt gyöngyszem hulljon könnycsepp helyett a szeméből, és ha kaczag, szép két rózsa nyíljék az arczáin mindannyiszor, a hányszor kaczagni fog.
Aval beléegyezett Jézus ës a Szent Péter igéretébe. Jó egészséget kivánnak a szegény embernek és eltávoztak onnat.
A leányocska gyorsan nevekedett. Egyszer úgy történt egy nap, hogy a szegény ember a feleségével hátramentek kapálni a kertbe, és ott hatták a kicsi gyermeket a bőcsüben. S a hogy otthatták a bőcsüben, nem jutott eszükbe egy darabig. Egyszer azt mondja a szegény ember a feleségének:
– Te feleség, menj elé és nëzd meg, hogy a gyermek mit csinál a bőcsüben.
Hát a szegény leányocska annyit sírt, hogy a fél bőcsü mán megtőlt volt gyémánt gyöngygyel. Elijedtek, hogy mi van a leánynyal. Rögtön az asszony hátra mënën a kertbe, megmondja az urának, né, mi történt a gyermekkel. Elémënën az ember ës, s ahogy elémënën, ő ës elijed a sok drága értéken. Aval kiveszik a gyermeket a bőcsüből, kiszedik a sok gyöngyöt, és másnap elviszik a gyöngyöt a vásárra, és ott sok pénzen eladták, de kimondhatatlan sok pénzen.
Hazamennek és nekifognak, hogy építsenek egy szép kőházat. Építettek ës egy nagy-nagy kőházat. A leányocska nevekedett, mán tizenegy hónapos volt, de akkora volt, mind a melyik leány tizenegy esztendős.
Egyszer úgy történt, hogy építették azt a nagy kőházat, a király fia arrafelé ment volt vadászni. Azon a községen ment átol, és a leányocska ki volt az ablakon könyökölve. A királyfiú pedig nagyon szép ruhába volt felöltözve. Azt mondja az anyjának a leányocska kaczagva, hogy:
– Jöön anyám, nëzze meg, hogy minyen szép legény mënën itt lóháton!
A mint kaczagva nézte a királyfiút, a királyfiú ës nézte a leányocskát. Hát az alatt két szép rózsa nyílt az arczáján. Oan a minyent nem ës lehetett látni azon az országon.
A királyfiú ezt nagyon megjegyezte magában, s azt számította, hogy ő elmegy oda vizitába, guzsajasba. Eltőlt még vaj három hónap, azt számította a királyfiú magában, hogy ő ma este mámost elmënyën oda guzsajasba. Ekkor mán a leányocska tizenöt hónapos volt, de akkora volt, mintha tizenöt esztendős lett volna.
Elmënyën este guzsajasba a királyfiú, és nagyon megtetszett néki a leányocska. Azt számította, hogy megmondja az apjának, hogy ő azt a leányocskát elveszi feleségül. Azon az este, a mikor ott volt guzsajasban, hát oan két szép virágot nyílt volt az arczája, a mint a leány elkaczagta magát, a minyent ő még nem látott soha. Gyönyörködött erősen a királyfiú abban a két szép virágban. Ezt látta a leány, hogy hogy gyönyörködik a királyfiú abban a két virágban, azt mondja neki, hogy:
– Látom, maga nagyon kedveli a virágot, hát én ezt a két virágot odaadom magának, vigye haza, adja oda az anyjának és az anyja tegye az ablakba két pohárba, s tartsa ott.
Aval eljött az idő, hogy hazafelé induljon. Elbúcsuzik a szegény ember leányától, a két virágot pedig elvitte a királynénak és odaadta.
Hát aval béjött az édes apja ës, a király. Azt mondja:
– Apám, van egy szegény leány, én azt elveszem feleségül, mert né, ez a két szál virág az arczáján nyílt ki, a mint elkaczagta magát.
Aval a király azt mondja a fiának:
– Én nem bánom fiam, de én ës elmënyëk elsőbb, hogy megnëzzem egy este.
Másnap este elmënyën a király ës a fiával, hogy lássa meg, milyen az a leány. De a mikor odament a király, a leányocska megijedett, egész éjjel nem fogta el a kaczagás.
Reggelfelé elment onnat a király a fiával, de a király fiának mind csak a szüve vágyott a leány után. A király pedig nem akarta, hogy elvegye a leányt feleségül, mert nem igaz, hogy rózsa nyílik arczáján. Azt mondja a királyfiú az apjának, ha meg nem engedi, hogy azt a leányt elvegye feleségül, akkor elpusztítja magát. Nem volt mit csináljon a király, meg kellett engedni, hogy elvegye a fia a szegény ember leányát.
A szegény ember szomszédjában lakott egy boszorkányné. Annak a boszorkánynénak is volt egy leánya, éppen oan színben volt, mind a szegény ember leánya, ha egymás mellé állították, hát nem tudták kiválasztani, hogy melyik a szegény ember leánya, és vaj melyik a boszorkányné leánya.
Aval egy este eljő megint a királyfiú, és megjelenti a szegény embernek, hogy ő elveszi a leányát feleségül. Azt mondja a szegény embernek, minden bizonnyal elveszi. De a szegény ember pedig meg volt kételenedve, azt mondja a királyfiúnak:
– Hogy adnám én egy királynak az én leányomat, mert nem érdemli meg! Nincsen nekem annyi birtokom, a mennyi kell.
Aval elbúcsúzik, és mikor kimënyën az ajtón, azt mondja vissza a szegény embernek, hogy:
– Holnapután eljövök a leányod után a kocsival.
Aval eltávozott a szegény embertől.
Ezt meghallotta a boszorkányné, és másnap este azt mondja a leányának:
– Te leány, menj el a szegény emberhez és hídd el a szegény ember leányát ide. S te maradj ott, és a mikor ide-odamegy a király fia, beszelj jól vélle, mert én a szegény embernek a leányának a szemét kiveszem és elviszem az erdőbe.
Aval elment a boszorkányné leánya a szegény emberhez, és elhíjja oda hëzzájuk. A mikor bémentek oda a boszorkányné házába, akkor a boszorkányné leánya visszatér, és elmënyën a szegény emberhez. A szegény ember pedig nem ismerte meg, hogy nem az a leány. A boszorkányné pedig a szegény ember leányának kivette a két szemét, elvitte ki az erdőbe.
Történt egyszer, hogy arrafelé ment egy szegény ember, a ki az erdő széjibe lakott, egy romlott házban, és meglátta, hogy a szegény leány ott hever a sok lapiban. Annyit sírt a szegény leányocska, hogy övig mán gyémántgyöngyben volt. Elmënyën ő, és felhúzza onnat, és megrakja a tarisznyáját gyémántgyöngygyel, és elviszi magához. Enni és inni ad, tartogatja a szegény vak leánykát a szegény ember.
A királyfiú pedig másnap a kocsit elkészítette, és nagy-nagy vendégséget csináltatott, és elindult a menyasszony után. Hogy elindultak a menyasszony után, hát fel is tették a kocsira, és elvitték. Megcsinálták a nagy vendégséget. Kés, villa, kalán, tál elég volt, csak istenes ember volt, a ki egy csepp levet kapott. Éltek boldogul a boszorkányné leányával a királyfiú.
A szegény ember pedig tartotta a szegény vak leányocskát. Egy reggel a szegény ember kihajol az ablakon, hát arrafelé repül két galamb. A szegény ember nézi, hogy vajjon merre szállnak. Hát látja, hogy ëppen az ablak felé tartanak. Fejükön keresztülbucskáznak, emberekké lesznek. Az volt Szent Péter és Jézus Krisztus.
Azt mondja Szent Péter a szegény embernek:
– Szegény ember, van itt egy leányocska?
Azt mondja a szegény ember, hogy van. Aval azt mondja, hogy nincsen szeme, mert egy boszorkányné kivette mind a kettőt. Azt mondja a szegény embernek, hogy:
– Te szegény ember, me (nesze) ez a két babszem. És reggel, jó reggel, tedd a szeme helyére, és mosdódjék meg harmatcseppel.
Aval úgy ës tett a szegény ember, a hogy poroncsolták neki. Elbúcsúznak a szegény embertől Szent Péter és Jézus Krisztus, megint a fejükön keresztülbucskáznak, galambokká váltak és elrepültek.
A szegény ember másnap reggel jókor, mikor felkelt a leány, béteszi azt a két babszemet a szeme helyére, s kivezeti a parragra, és a fűről harmatcseppel megmosdódik a leány. A szeme világa úgy helyrejött, hogy még hétszerte jobban látott, mind azelőtt.
Jézus és Szent Péter azt mondta a szegény embernek, hogy mondja meg a leánynak, hogy másnap reggel jókor az ablakon legyen kikönyökölve. Az öreg meg ës mondta a leánynak, a leány pedig elig tudta várni, hogy jöön a másnap reggel, hogy kikönyökölhessen az ablakon.
Jókor reggel felkel a leány és kikönyököl, hát látja, hogy jő két galamb. Azt számítja magában, hogy megnézi, hova repül ez a két galamb. Az a két galamb pedig Jézus és Szent Péter volt. A mint az ablakhoz érnek, a fejükön keresztülbucskáznak és emberekké válnak. Hoztak három rend rovát magukkal. Azt mondja Jézus a leányocskának:
– Mit dolgozol te leány itt az ablaknál?
– Kikönyököltem – felelte a leány – nézem a szép világosságot, mert mán rég, hogy nem láttam.
Aval megint azt feleli Jézus, hogy:
– Mű ës azért jöttünk, hogy nëzzünk meg téged, hogy látsz-é? Me, itt vagyon három rend ruha. Egy ezüst, egy arany és egy gyémánt. Tedd a ládádba, és mikor vasárnap jő, menj a templomba.
Aval elveszi a leány a három rend ruhát, és jó egészséget kiván Jézus és Szent Péter, a leányocska pedig megköszönte a jóságát.
Azt számította a leányocska, hogy ő elmënyën a városba valahol szolgálónak. Béteszi a ruháját a ládába, bézárja, és a kulcsot odaadja az öreg embernek. Azt mondja az öreg embernek a leányocska, hogy ügyeljen, mert vasárnap idejő. Megköszöni a jóságát és búcsúzik. Aval elindul és elmënyën a városba.
A mint ment a városban, hát kérdezték egyik ës, másik ës, hogy hova mënyën. Nagyon búsult ő, mondotta mindegyiknek, hogy ő elszegődnék valahova szolgálónak, de nem fogadjták sehol. Elér a király kapujába és béfogadja a szakácsné mosóleánynak.
No hogy befogadta a szakácsné mosóleánynak, eltelt egy hét, eljött a vasárnap. Azt mondja a szakácsnénak a mosóleány:
– Szakácsné, legyen oan szües és ereszszen el, hogy menjek el a templomba.
A szakácsné azt mondja, hogy:
– Végezd el a dolgodat és elmehetsz.
Aval kapja magát a leány, és elvégzi minden olyas dolgát, és elmënyën a szegény emberhez, öltözzék az ezüst ruhába és menjen el a templomba.
A mint bémënyën a templomba, hát az egész népnek a szeme a szegény leányocskán volt, mert azt tudták (hitték), hogy miféle császári leány lehet az, oan fényes ruhában. Ezt meglátta a királyfiú ës, amiik (amelyik) a boszorkányné leányát vette el feleségül. Azt számítja magában, hogy ő valahogy beszél vélle. De a leányocska, mikor mán végefelé volt a misének, azonnal kapta magát és kiment az ajtón. Elment a szegény emberhez, lerakta az ezüst ruháját. Hogy lerakta, elment megint a szakácsnéhoz, és azt mondja a szakácsnénak:
– Szakácsné, nem volt a templomban. Milyen szép küsasszony volt, az egész népnek rajta volt a szeme, kiváltképen a királyfiúnak, a ki itt az életünkben (házunkban) van!
Azt mondja a szakácsné:
– Hadd el, majd elmënyëk én ës vasárnap, megnézem, hogy milyen az a küsasszony.
Eljött a más vasárnap ës, megint jelenti a mosóleány, hogy megint elmenne a templomba. A szakácsné megint azt mondja a mosóleánynak, hogy:
– Végezd el minden dolgodat, s elmehetsz, mert én nem tudok elmenni semmimódon, mert a királyfiúnak vendégei jőnek és asztalt kell terítsek.
Aval elvégzette a leányocska a dolgát, és megjelenti a szakácsnénak, és elmegy az öreg emberhez, felveszi az arany ruhát magára, és elmënyën a templomba. De mámost százszorta szebben nézett ki, mind az ezüst ruhában, hogy a templomban a mise helyett bizë a leányocskát nëzték. A királyfiúnak ëppen igen nagyon megesett a szüvébe, hogy miféle leány lehetett az. Muszáj neki megkérdje, hogy ki az. De a pap még a misének végét nem szakasztotta, ő mán kiment az ajtón, s a királyfiú nem tudott vélle semmimódon beszélni. Azt számította a királyfiú, hogy ha más vasárnap ës el talál jőni, akkor semmi szégyen nélkül meg fogja kérdeni, ki az.
Elment a leányocska és elrakta az arany ruháját és elment a szakácsnéhoz, és mondja a szakácsnénak, hogy máma még annál szebb küsasszonyt látott, mint elmúlt vasárnap, mert az egész népnek, a mi a templomban volt, szája fülig tátva maradt a küsasszony szépségén. Aval azt mondja a szakácsné a mosóleánynak:
– No, ha vasárnapot megérem, minden bizonynyal elmënyëk.
Következett más vasárnap. A mosóleány megint azt mondja, hogy ő elmënyën még ma a templomba. A szakácsné ës elvégzette minden dolgát, azt mondja a mosóleánynak, máma ő ës elmënyën a templomba. De a mosóleány hamarébb elvégzette a dolgát, elmënyën az öreg emberhez és felvette a gyémánt ruhát. A hogy felvette a gyémánt ruhát, hát még százszorta szebb volt, mind az arany ruhában.
Elmënyën a templomba a leány, de mámost kiváltképen az egész népnek rajta akadott meg a szeme. Még a papnak ës. Mind mondta a pap a misét, de belé-belé botlott a misébe. A királyfiú azt számította, hogy ő mënyën, hogy megkérdje, hogy miféle nemből van. A leányocska üsmerte a királyfiút, hogy az ő gazdája az, a melyik őt kérte feleségül. A leányocskának ës a szeme mind a királyfiún volt, és a mikor látta, hogy a királyfiú akar feléje menni, akkor kapta magát és kiorsant az ajtón. Ezen mán elbámult az egész népség. Gondolták magukba a sok nép, hogy hogy lehet, egy oan szép fehérnép, hogy otthagyja a templomot. A szakácsné ës ott volt, de nem üsmerte meg a leányt, a ki neki mosogatott.
A leányocska elment haza, lerakta a gyémánt ruhát és hogy lerakta, elmënyën haza a szakácsnéhoz. Azt mondja a szakácsnénak:
– No szakácsné asszony, látott még ujan küsasszonyt?
– Ujant még nem láttam, világ életembe – azt felelte a szakácsné. Aval dolgoztak tovább a szakácsnéval.
A mikor, hogy a királyfiú nállik volt, az édes apjáéknál, a mikor az arczájából nyílt a két szép virág és átoladta a királyfiúnak, hát akkor adott neki egy arany pénzt, a melyikre a királyfiú képe fel volt téve. És történt egy vasárnap, hogy sok vendégeik voltak a királyfiúnak, sütöttek sok placsintát, s azt mondja a szakácsnénak:
– Szakácsné asszony, van nekem egy aranypénzem a zsebemben, én ezt az aranypénzt kaptam és ezt az aranypénzt tegyük bé, mert az épen a mü gazdánké. Tegyük bé egy placsintába.
Aval a szakácsné elveszi az aranypénzt és nëzi, hát látja, hogy valóban a királyfiúnak a képe. Bétette egy placsintába. Azt számították, ha egyik nem, a másik úgy ës rátalál a placsintába.
Hát ëppen úgy történt. Délben, mikor ettek, az a placsinta, a melyikbe volt az aranypénz, hát ëppen elejébe került. Ette a placsintát a királyfiú, beléharapott az aranypénzbe, gondolta magában, mit tettek ebbe a placsintába, hogy ezt nem lehet keresztül harapni. Elszakasztja a placsintát, hát látja, hogy egy aranypénz van benne. Nëzi-nëzi, hát látja az ő képét, benne. Otthagyja a vendégeket az asztalnál, ës mënën rögtön a szakácsnéhoz, hogy kérdje meg, hogy ki csinálta a placsintát.
Azt mondja a szakácsné, hogy ő csinálta mind az egészet. Kérdi a királyfiú:
– Hát mit tett belé?
Azt mondja a szakácsné:
– A szolgálóm kapott egy aranypénzt és azt tettem belé.
Aval rögtön hivatja a mosóleányt, kérdi, hogy hol kapta azt az aranypénzt. De abbizën, a mosóleány elkaczagá magát. A mint elkaczagá magát, a két arczájából unyan két szép virág nyílt, aminyent még a királyfiú sose látott. Gondolta minyát, hogy az a leány az, amelyikhez ő járt guzsalyasba. És kezdi kérdeni, hogy hát hogy vetemedett (vetődött) ő ide. És elbeszéli a leány, hogy az apja szomszédjában a boszorkányné kivette a két szemét és elvitte az erdőbe s oda letette. S a hogy letette, hát ő annyi gyémánt gyöngyöt sírt, hogy övig volt benne. Őt pedig feltalálta ott egy öreg ember, elvitte a házához és szemet csinált neki, a melyikkel hétszerte szebben látok, mind azelőtt.
Erre megint kérdi a királyfiú, hogy miképen jutott az ő palotájába.
Megint folytatá a leány, hogy ő, mikor az öreg ember neki szemet csinált, hát egy reggel kinëzëtt az ablakon, hát jött feléje két galamb. És a hogy a fejükön keresztülbucskáztak, adtak neki három rend ruhát, a melyik most ës megvan innet nem messzi az öreg embernél az erdőben.
Aval kérdi a leányt, honnat kapta azt az aranypénzt.
Mondja neki a leány:
– Azt a királyfiú adta, mikor nálam volt guzsajasban.
Aval azt mondja megint a leány:
– Első nap voltam én a templomban az ezüst ruhában, és láttam, hogy a király úr mindig csak engem nézett. Aval még a misének vége előtt elvittem és eltettem a ládába. Megint ide hazajöttem a szakácsnéhoz. Másnap megint elkéredzkedtem, felvettem az arany ruhát, elmentem a templomba. De ekkor mán tízszerte szebb voltam. Az egész népnek a szája tátva maradt reám, és még a király úrnak ës. Aval még a mise vége előtt hazamenék és letevém a ruhát az öreg emberhez. Harmadik vasárnap is elmentem a templomba, de most a gyémánt ruhában. Hát láttam, hogy a király úr már felém akar jőni, akkor kiorsantam az ajtón. Elmentem, leraktam a gyémánt ruhát, és hazajöttem. És a mái vasárnap elévettem azt az aranypénzt, a kit kied nekem adott. Bétettük a placsintába és ëppen a kied szeme elé került.
Aval megölelte a királyfiú a mosóleányt, és elvitte a szobájába, felöltöztette királyi ruhába, és elvezette a szüleihez, a hol a vendégei voltak, és bémutatta, hogy az az ő igazi felesége.
De ekkor mán a boszorkányné leánya nagyon meg volt ijedve, hogy mi lehet velük. A királyfiú pedig egyebet nem csináltatott velük, hanem a boszorkánynét és a leányát kivitette a városból, és minden legküssebb gyermekkel letöpette (leköpette), és azután a kettőt két ló farka után köttette, és mind ízre-porra szaggattatta. A királyfiú pedig azt a szegény öreg embert, a ki az erdőben lakott, azt a palotájába vitette, és boldogul töltötte vele a napokat. És a szegény ember leányát pedig nagy díszben tartotta. Nagy vendégséget csapott, sok királyt, császárt, herczeget ësszehivatott. Levágtak vaj egy nyolczvan mosópadot, vaj egy százharmincz fűrészlő kecskét, nagy lakadalmat csináltak. Mikor vége volt, minden ember eltávozott haza, és ők pedig boldogul élnek mái szent napig ës, ha meg nem haltak.
(Csabai György, Tatrang.)
Volt egyszer egy király, annak volt három fia. A három fiú között meg akarta osztani a birtokát az öreg király. Azt számította az öreg király, hogy a birtokát adja a két fiának, és volt neki még három érdeke, annak a három érdeknek olyan ereje volt, hogy a mit gondolt, mindjárt meglett. És azt adta a legküssebb fiának. A más kettő elvette a künn való birtokát és aval az öreg király elhagyományozta a birtokát. Az öreg királyné elküldte a legküssebb fiát iskolába, s két hét alatt az öreg király meghalt.
Hogy meghalt az öreg király, átvette a két nagyobb a birtokot, a királyné elvette a legküssebb fiúnak a három érdemét. A legelső érdem volt az aranyóra, s ezt átadta a legküssebb fiúnak. Ez a fiú elvette az aranyórát és járt az iskolába. Többi társai ës jártak iskolába és gondolták, hogy hogyan van néki annyi pénze, mikor hazunnat nem küldnek sehogysem. De a királyfiú nem mondta meg, hogy hát mi az oka.
Történt egy vasárnap, hogy elment ki sétálni, s a mint sétált egy leánynyal, a leány azt kérdi tölle:
– Honnat van kiednek annyi pénze?
A királyfiú azt mondta a leánynak, hogy:
– Nëzd meg ezt az órát. Ezt a zsebedbe teheted, mindenféle meglesz, a mit gondolsz, unyan nagy ereje van.
Sétáltak egy erdő alatt. A mint az erdő alatt sétálnak, azt mondja a leány neki.
– Hallja kend, feküdjünk le erre a zöld pázintos helyre.
Aval letelepedtek a zöld pázintos helyre, a királyfiú a fejét a leány ölébe tette, s elaludt. Hogy elaludt, elvette tölle az órát, a királyfiútól, s ott hatta aluva.
A királyfiú felébredt, elment haza, elbeszélte az édesanyjának, hogy hogy járt ő egy leánynyal. Az édes anyja megporoncsolta a királyfiúnak, hogy az asszonyi állattal ne társalodjék többet. Azt mondta neki:
– Hát fiam, egyet elvesztettél, még csak kettő vagyon.
– Hát csak kettő vagyon, édesanyám? Még egyiket adja ide, úgyës még marad egy.
Az édesanyja odaadta a nyaklánczát, és elment a fiú az iskolába. Megint az a leány meglátta, hogy méges csak unyan díszbe jár. Elszámította a leány, hogy majd megkérdi, hogy mi annak az oka. És meg ës történt. Más vasárnap elment a leány sétálni és találkozik ës vele, s megkérdi, hogy mi annak az oka. De a királyfiú nagyon szerette azt a leányt, s megint megmondta, hogy minek van unyan nagy ereje. Elmentek újra arr a helyre sétálni, leültek arr a helyre, a hol voltak azelőtt. Abbizën a legény elaludt, a leány elvette tölle a nyaklánczát, otthatta a királyfiút. Megkérdette, a mikor felkelt a királyfiú, hogy vajjon merre ment. Egy öreg ember állott mellette, azt mondta az öreg ember, a leány rég elment.
A királyfiú sirásra kerekedettt, elment megint haza az édes anyjához, és az öreg anyja eljedëtt, hogy mi van a fiával. Azt mondja:
– No fiam, még csak ez az egy nyakkendőd van, ha ezt ës elveszted, mindenedet elvesztetted édes fiam. Unyan erősen ügyelj, mind a két szemedre.
És odaadta a nyakkendőt.
A fiú megint elment az iskolába, felfogadta magába, hogy asszonyi állattal nem beszél. A más vasárnap délután találkozik ugyanezzel a nővel. Kezdette kérni a két elvesztett érdekét. A leány azt mondta, hogy este visszaadja. No jó, ha visszaadja, gondolta a fiú, elvárja ő estig. Azt mondja a leány a fiúnak:
– Gyere, menjünk arrafelé sétálni.
Mennek arrafelé, a hol azelőtt sétáltak. Letelepednek arr a helyre, ahol azelőtt letelepedtek. Azt mondja a leány a királyfiúnak, hogy tegye az ölébe a fejét. Azt mondja a királyfiú, hogy elsőbb (előbb) letelepíti azt a nyakkendőt a földre. A leány azt mondja, nem bánja, terítse le. A leány tudta, hogy már milyen ereje vagyon annak a kendőnek. Mihelyt a királyfi az ölébe tette a fejét s lefeküdt, azonnal elaludt. Szépen kihúzta alólla a nyakkendőt, és feltette a királyfiúnak a hátára. És azonnal azt gondolta, hogy legyenek ëppeg a világ végén. A hogy kigondolta, azonnal a világ végén lettek mind a ketten. A leány levette a királyfiú hátáról a nyakkendőt, most leterítette a földre, s reája ült. Azt gondolta, hogy ott legyen, a honnan elindultak. A hogy kigondolta, ott ës lett, a honnan elindultak.
A királyfiú magára maradt a világ végin. Felëbredëtt egyszer a királyfiú, mëgjedëtt, hogy ő milyen csodálatos helyt van. Megindul ő egy úton, s a mint megyen az úton, elér egy folyóhoz. Annak a folyónak olyan ereje volt, hogy a ki abból a vízből ivutt, minden hussa a csontról leszakadozott. Abból ő vett egy kulacs vizet, nyakára akasztotta, s ment tovább. No és a mint ment, mendegélt, talált egy almafát, azon voltak unyan nagy piros almák. Azt gondolja magában, hogy szakaszt rólla vaj kettőt-hármat. A mint zsebretette a három almát, hát lát egy táblát, ria felírván, hogy a ki abból eszik, akármilyen beteg, egészséges lesz. És még szakasztott hármat, azt ës bétette a zsebébe, s elindult.
Egyszer elérkezett abba a városba, a hol az a leány volt, s felöltözött ő mind orvosi ruhába. Éppen akkor az a leány majdnem halálos beteg volt. Meghallotta akkor a leánynak az édesanyja, hogy minyen nagy orvos érkezett a városba, s egyszeribe küldnek utána.
– Menjetek emberek, hozzátok azt az orvost, amelyik mán megérkezett.
Elmennek az orvos után és elhozzák. Az, mihelyt bémënyën a házba az orvos, hát megüsmerte a leányt, de a leány a királyfiút nem üsmerte meg.
Azt kérdi, mi a baj. Azt mondja, hogy nagyon fáj minden. Azt mondja az orvos a leánynak, hogy ő nem tudja meggyógyítani addig, azt mondja, amíg a három mirhát az asztalra nem teszi, a melyiket a királyfiútól elvett. Azt mondja a leány, hogy:
– Itt a kócsa a ládának a zsebemben, és nyissa ki. A szögelletben van a három mirha. Egy arany óra, egy arany nyakláncz és egy nyakkendő.
És aval kiveszi az orvos azt a három mirhát. Azt mondja a leánynak:
– No leány, itt van ez a kulacs, igyál abból.
Odaadja, iszik a leány abból a kulacsból, minden hussa a csontról leszotyogott. Hogy látta az orvos, hogy már a leánynak vége, azt mondja a leánynak:
– No leány, üsmersz ingem? Én vagyok az a királyfi, a kitől elvetted ezt a három mirhát.
De megsajnálta az orvos, adott neki egy almát, s azt mondja:
– Most egészségesebb vagy?
Azt mondja a leány, most jobban van.
– No – azt mondja – én elveszem ezt a három mirhát, ezek az enyimek, és még adok egy almát neked, holnap reggel edd meg.
Aval elbólcsuzott a királyfiú, elvitte a három mirhát. Elment vélle az édes anyjához, és megmondta, hogy visszahozta a három mirhát. Azt mondja a királyné a királyfiúnak:
– No fiam, szerencsés ember vagy most, viseld magad boldogul, én elmegyek innet hazunnat, te itt maradsz.
Aval elbólcsuzott az anya, a fiától, elment hazunnat. A királyfi egyedül maradt három hétig odahaza, s hogy az édesanyja nem jő vissza, elmegyen, hogy felkeresse. Meg ës találta, a legnagyobb bátyjánál, de már ekkor a padra volt téve (meghalt). Ő hát azt számította, a három mirhát zsebre teszi, és elmegyen a világba. Elment s mái napon ës mënyën, ha meg nem halt.
(Csabai György, Tatrang.)