Volt egyszer, hol nem volt, még az óperencziás tengeren ës túl volt, hol a tetüt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a sujba és a fenébe meg ne botorkázzék, – volt egyszer egy asszonynak három leánya. Ez a három leány unyan szép volt, aminyent kimondani nem lehetett volna. Mind a háromnak ugyan erősen rendelte a gunyát az isten! Arany meg ezüst ruhákat! És minden reggel az erdőben külön-különféléket kaptak (találtak). S ez a három leány az édesanyjával együtt laktak volt az erdőben egy kis házacskában. Csak négy ablak volt, a házacskából kinézve.
Ez a három leányocska, a mint kimentek egy délben az erdőbe, hát akkor az erdőnek a fejedelme éppen hazajárt vadászni. S a mint egy őzet űzőbe vett, hát az őz igyenest azok felé a leányok felé szaladott, és a fejedelem ës éppen utána a leányok felé.
A mint eléré a fejedelem azt a három leányt, csodálkozik, hogy micsoda leányok lennének azok, mert ő még soha világéletébe inyent nem látott. Gondolkozik magába, hogy megkérdje, hova valók és miféle nemből.
Jelentik a liányok, hogy ők mind egy anyától vagynak. De a legküssebb legeslegszebb volt. És úgy mondja magában a fejedelem: a legküssebb jó volna nekem feleségül! Tehát azt feleli a fejedelem mind a három liánynak:
– Én veletek elmënyëk a tü házatokhoz, hogy megnëzzem, hogy hol laktok tük.
Aval fogadta ës a három liány, hogy ők elvezetik az ők házukhoz. El ës vezették ahoz a négy ablaku házhoz és leültették asztal mellé, hogy egyék. De csak ëjed a fejedelem, hogy alábbnál alább való tálakat és poharakat hoznak elejébe. Pedig látja, hogy milyen nem szegény állapotba néz ki a háztája. Úgy jő magába a fejedelemnek, hogy ő megmondja az asszonynak, hogy a három közül egyik leányt adja feleségül neki. Gondolkozik a fejedelem, vajon megmondja-é vaj elhagyná, mert lehet nehezségére esik az öreg asszonynak. És megint gondolkozik, hogy hátha beléegyezik az öreg mámi és a három liányok közül egyet odaad.
Úgy ës tett, a hogy magába gondolta. Megjelenti az öreg asszonynak, hogy a három liánya közül egyet adjon neki, akármelyiket.
Azt feleli az öreg asszony, hogy válaszszon magának, melyik tetszik. A fejedelem ki ës választotta a legküssebbik liányát az öreg asszonynak. Elvitte feleségül.
Hogy elvitte feleségül, abbizony elterhesedett a fiatal asszony a fejedelemtől és született egy fiú. De annak a fiúnak nem volt elégséges esze és úgy gondolkozik magába az édesapja, vajjon mit csináljon vélle, hogyha megnő. És annyira mán felnövekedett, hogy iskolába adja a fiát a fejedelem. Az iskolát pedig rendesen végezte, de a fiú a bolondságát még se hatta el.
Mikor egy huszonhat éves lesz a fiú, azt mondja a fejedelemnek, hogy:
– No, édes apám, én megházasodom, vaj akarja, vaj nem!
Az édesapjának nem volt, hogy mit csináljon, hanem engednie kellett a fiú után. Vett a városban egy rozsdába esett házat és oda vitte a kedves feleségét a fiú, és a miután odavitte, boldogul kezdettek élni.
De nekik nem volt semmi, mert a fejedelem nekik nem adott semmit.
Hanem volt nekik egy háj, és azt elviszi magával és azt mondja, eladja. A hogy mënyën, felköti egy hosszú pálczára. Amint kiindult a kapun, az után egy kutya meglátja ezt a hájat és kezd utána szaladni. Azt mondja a paraszt (bolond) fiú:
– Ha megfizeted, én neked adom.
A kutya merébe hizelkedett hëzzája. Azt mondja neki a paraszt fiú, és odaveti neki a hájat a kutyának:
– No me, s fizesd meg!
Aval a hájat elvitte a kutya s szaladott el. Elért egy újon épült házba, a hol még nem volt feltincselve, csak fel volt rakva (t. i. a ház). A kutya oda felszalad a házba, hogy a hájat megegye, a paraszt fiú ës utána nyomba, hogy fizesse meg a hájat a kutya. Hát abbizony a kutya megette volt és kiszökött az ablakon.
Abban az újon épült házban volt egy fehér kő. Ő azt tudta (hitte), hogy az a háj, a melyiket a kutyának adott. Felveszi a követ, hogy megkösse a kötélre, és mikor felveszi, egy fazék aranyat kap (talál) alatta. Azt mondja magában a paraszt:
– No mégës becsületes kutyának adtam én a hájat, mert meg sem ette és mégës megfizette.
Felköti a követ a pálczára, az aranyat a fazékkal pedig zsebre vágja és mënyën hazafelé.
Mikor hazaér, elëjed a felesége, hogy a háj helyett követ viszën. Azt mondja neki:
– No hát megfizették a hájat – azt feleli a feleséginek. – Egy becsületes kutyára akadtam, mert meg ës fizette és vissza ës adta, nem ette meg.
Azt feleli a felesége neki:
– Tám bolond vagy, hogy ilyeneket beszélsz? Hisz ez nem háj, hanem kő!
Aval kivette a sok aranyat a zsebéből:
– No itt van édes feleségem, ha nem hiszed, a sok pénz.
A felesége minyát eszére vette, hogy nehogy valaki keresse. Azt mondja neki:
– Add ide a pénzt.
Odaadja a bolond ember a pénzt a feleségének és ő leül a sutuba. A hogy leül a sutuba, aval a felesége egy kolbászt apróra vág és felmënyën a híba. S a hogy felmënyën a híba, kezdi a kolbászt hányni lefelé. Az bizony a paraszt embernek jól esett, kezdette felszedni. A felesége annyira hányta mán a kolbászt, hogy a paraszt ember jóllakott. Akkor lejött a felesége a híból. Azt mondja az ura:
– Nem voltál itt. Mind kolbász esett le a kürtőn.
Egynéhány nap mulva ëszrevették, hogy a paraszt ember elvette a pénzt az újon épült házból, és elmennek hëzza. Azt mondják néki:
– Hallja maga, paraszt ember! Maga kapott pénzt, ekkor s ekkor, itt s itt abban a házban.
Azt mondja a paraszt ember:
– Én nem tagadom, hogy nem kaptam. Én akkor kaptam, mikor kolbászt esett a kürtőn.
Azt felelik az úri rendek:
– Mikor esett kolbászt? – sohase!
Gondolják az urak: e tám bolond, nem tudja mit beszél. Hiszen kolbászt sohasem esett a mi hirünkkel.
Annyira kerekednek, hogy a biróhoz mennek. A bolond ember a birónál lepanaszolta, hogy ő nem tagadja, akkor kapott pénzt, mikor kolbászt esett.
Azt mondja a biró a többi embernek, hogy az nem igaz, mert kolbászt sohasem esett. Aval elcsapta onnat a biró, és nálla maradt a pénz, a paraszt embernél.
Miután hazamënyën, hát a szomszédjának volt egy tehene. Tavasz üdő járt s azt mondja a szomszédjának:
– Hát szomszéd, magának van egy tehene, én ës veszek egyet, összefogunk és úgy szántunk.
Elment az a paraszt ember és vett egy tehenet. De a szomszédja nem volt bolond. Összefogják a két tehenet és elmennek szántani. Mikor nekifognak, hogy szántsanak, azt mondja az okos ember a parasztnak:
– Te fogjad az eke szarvát, én hajtom a teheneket.
Kezdettek szántani, de az okos ember mind a bolond embernek az ökrét (tehenét) hajtotta, hogy majdnem kidüllött a borozdából.
Eztet látta a bolond ember és azt mondja:
– Fogd, szomszéd, az eke szarvát, hadd hajtsam én ës a teheneket.
Aval odaadja az okos ember az ostort és kezdi hajtani a bolond, de mind csak az okos embernek a tehenét űzte. A mikor látta már az okos ember, hogy az ő tehene nem bír, megint azt mondja neki, a bolondnak:
– No immán add ide az ostort, hajtsam én ës.
Odaadja a bolond, tartja az eke szarvát, és az okos ember kezdi hajtani a teheneket, és addig hajtja a bolond embernek a tehenét, hogy abbizony a borozdába feldőlt és megdöglött.
Azt mondja az okos ember a parasztnak:
– Nem jó tehenet vásároltál, mert nem győz az enyémmel.
Azt feleli a bolond:
– Hadd el, mert majd megfizetik nekem.
Kapja magát a bolond ember és egyszeribe lehúzza a bőrét a tehénnek és ő belébújik a bőrébe. Nem sok üdő múlva rászállnak a csókák, meg a varjak, meg a saskeselyűfiúk. És kikiáltja a bolond ember a bőrből:
– Hadd el, mert megfizetik. Tü csak egyétek meg.
A mikor mán látta, hogy javába eszik a sok saskeselyűfiú, kiugrik a bőrből és egyet megfog a sok közül. Megköti aval a kötéllel, a melyikkel meg volt kötve a tehene, s azt mondja neki:
– No ha ettél a tehenemből, akkor fizesd meg!
Felveszi hátára s mënyën vélle. Estére kerekedve nagyon esett. S elért egy molnárhoz. Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az erdőre fáért, a molnárné pedig az asztalnál a latrával vendéglette magát. Voltak nagy sütemények csinálva, akkorák, mint egy talyigakerek, vaj egy három üveg megédesítve, pálinka. Volt két récze megsütve.
Hát egyszer csak jő a molnár haza egy szekér fával, és ëszrevette a molnárné, hogy jő az ura haza. Ez a bolond ember a saskeselyűfiúval a hátán mind az ablak alatt jól látta, hogy mit csinál a molnárné a latrával. Hogy észrevette, hogy az ura jő, a latrát bébújtatta a tekenyő alá.
A bolond ember ës, a saskeselyűfiúval a hátán kiáll a kapuba. A hogy kiáll a kapuba, a lovak félnek bémenni. A molnár azt kiáltja:
– Ki az? Menj félre, mert félnek erősen a lovak!
A bolond ember félrehúzódik, a molnárember pedig béjő az udvarba. Megáll, hogy a lovakat fogja ki. Aval egyszeribe jő (t. i. a bolond), leveti a saskeselyűfiút a hátáról, megköti a kerekhez és segít, hogy a lovakat kifogják. Aval kifogták a lovakat, békötik a pajtába és kijőnek. Azt mondja a paraszt ember a molnárnak:
– Van nekem egy találósom. Megyek, hogy oldjam fel a kerektől.
Elmënyën a bolond ember, feloldja a saskeselyűfiút a kerektől. Hogy látta a molnár, hogy olyan bátor ember, azt kiáltja neki, hogy hozza bé.
Hogy béérnek, a feleség egyszeribe asztalt terít a molnárnak, és a molnár leül, hogy egyék. Azt mondja annak a paraszt embernek:
– No jöön maga ës és egyék.
Leül ő ës az asztal mellé és kezd enni. A molnár pálinkát ës egy pohárral tölt és odaadja neki. Miután már ettek, azt mondja a bolond ember a molnárnak:
– Álljon csak meg; lássuk, hogy mit mond az én találósom ës. Mert ez, a mit mond, az mind igaz és mind kitalálja.
Beléegyezik a molnár, hogy lássa, mit mond a saskeselyűfiú. A bolond ember a nyakára veti a kötelet a saskeselyűfiúnak, és egyet ránt, a saskeselyűfiú pedig elkezd gágolni. Azt kérdi a molnár:
– Hát mit mondott?
Azt mondja a paraszt, hogy:
– Azt mondja, hogy a ládában van egy akkora nagy sütemény, a mekkora nagy egy talyigakerek.
Azt mondja a feleségének a molnár:
– Nézdsze meg feleség, igazat mondott-e az a találós?
Kinyitja a molnár felesége a ládát, hát igaza van, mert benne volt a nagy sütemény. Kiveszi és az asztalra teszi.
Azt mondja a paraszt ember:
– No, e mellé még hús ës kell. No lássuk, azt nem talál-e?
Megint rëaránt a bolond ember a nyakára és elkezd gágolni. Kérdi a molnár:
– Hát most mit mondott?
Azt feleli a paraszt ember, hogy az asztalfiában van három récze kisütve. Hát kinyitja a molnár felesége az asztalfiát, hát benne volt a három récze. Azt ës az asztalra teszi.
– E mellé még ital ës kellene. Lássuk, azt nem talál-é az én találósom?
Aval megint megrántja a nyakát, megint elkezd gágolni. Azt kérdi (a molnár):
– No hát most mit mondott?
Azt mondja a bolond ember:
– Most azt mondta, hogy három üveg meleg pálinka van a kasztënba téve.
No má most kivette a felesége az üvegeket és odatette. Leülnek és esznek-isznak. Miután ettek s ittak, azt mondja a bolond ember:
– Még csak egy van találni való, a kit kitalál az én találósom.
Azt mondja a (molnár), hogy:
– Mi az? Rántsd meg nyakát, tudjuk meg, mit mond?
Aval megrántja a bolond a nyakát a saskeselyűfiúnak, és elkezd gágolni. Kérdi tőle:
– Nohát mit mondott?
– Az én találósom azt mondotta, hogy a te feleséged latra ott van a tekenyőbe bébújva.
A mikor ezt kiszóllotta a bolond ember, ujj! kiszökik a tekenyő alól a lator és kiszalad az ajtón. A molnár felesége is utána. Otthagyták a szegény molnárt.
Ezen csak csudálkozott a molnár s ott tartotta a bolond embert a molnár vaj három nap, hogy lássa, nem jőnek-é vissza. Hogy látta, hogy a felesége nem jő vissza, azt kérdi a bolond embertől, hogy:
– Nem adnád-e el azt a találóst?
Azt feleli a paraszt ember, hogy ő eladná. Kérdi a molnár, hogy mit kér érte. Azt mondja a bolond ember: háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Belé ës egyezik a molnár és odaadja a háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Miután odaadta, azt kérdi:
– Hát most taníts meg arra is, hogy hogy kell, hogy én elbánjak vele?
Azt feleli a bolond, a mikor ő már elhaladott száz mérföldre, hát csak akkor rántsa meg a nyakát és akkor megtudja, hogy a felesége hol van.
Felül a bolond ember a szekérre és vígan elindult haza. A molnár pedig, mikor gondolta már, hogy az száz mérföldet meghaladott, elkezdi a saskeselyűfiút rángatni, a saskeselyűfiú pedig merébe gágogott, de a molnár nem értett semmit se belőle. Megfogta a saskeselyűfiút s úgy a padláshoz vágta, hogy mind szertement. Hogy hogy meg tudta az a bolond ember őt csalni, azon ölte a méreg. Úgy maradt a molnár ló, szekér és pénz nélkül.
A bolond ember pedig hazament a feleségéhez és elbeszélte, hogy hogy történt vélle. Vigan kezdett élni a feleségével együtt és most ës vigalomban vannak, hogyha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény asszony, a ki nem tudta, merre hajtsa a fejét (t. i. olyan szegény volt). Az erdőben lakott szegény feje. Nem volt idős asszony, alig volt egy 26–27 éves. Ott megúnta magát, kijárogatott az erdőbe, hogy ne töltse unyan búsan az idejét. Az erdő közepében volt egy lófej, s addig nézegette azt a lófejet, míg elterhesedett a fehérnép és született neki három ikergyermeke. Az a három ikergyermeke oan erősen nevekedett, hogy a mikor egy hónaposok voltak, mán egy esztendősöknek lehetett számítani őköt.
Az a három fiú mán nagyra felnevekedett, de unyan kemények voltak, hogy párjukat nem lehetett volna találni ezen a világon. Egyiket elnevezte Kőmorzsálónak, a másikat Fahorgasittónak, a harmadikat Erőn túl valónak. A Kőmorzsálónak unyan ereje volt, hogy akármilyen nagy kősziklát ësszemorzsált, unyané (olyanná) csinálta, mind a lisztet. A második fia pedig unyan erős volt, hogy akármilyen nagy vastag fát, ha igyenes volt, meghorgította. A harmadik is, unyan ember nem volt, a ki vélle bírjon, vaj megkötözze. A küssebb fiú félbolond volt, nem volt elég esze, a második pedig igen okos, a harmadik legokosabb. Számították, hogy elpusztítják a bolond ëccsikët. Czélt ës tettek rëa, hogy elpusztítanák, de semmimódon nem tudták.
Az anyjuknak volt egy bikája, de unyan szép bika volt, hogy azt kimondani nem lehetett. És ëppen halálán volt az öreg asszony. Azt mondja a három fiának:
– Hát egyéb jussom nincs, hogy megajándékozzalak tüktököt, hanem azt a bikát oszszátok el.
Amikor mán ezeket elhagyományozta az öreg asszony a három fiának, hát meghalt, lejártak az öreg asszonynak a végső órái.
Elkezdnek egyezni a három testvér, hogy oszszák el a bikát, de hogy milyen formán, azt csak ők tudhassák. Azt számítják, hogy a bikát hajtsák ki az erdőre, és mindegyik csináljon egy-egy pajtát (istállót) egymás mellé a három testvér.
Úgy ës tettek. Csináltak három pajtát. A két testvér kőből nagy czifra pajtát, a bolond pedig csak kertből (kerítésből) csinált és sok leveles ággal befödte. Elmennek a bika után, hogy hajtsák haza, és meg ës egyeztek ők, hogy a kinek a pajtájába a bika bémënën, hát azé lesz. Hajtják a bikát hazafelé, és a mikor a kapun béért a bika, igyenest fut a bolond pajtájába, és kezdi enni azt a sok zöld levelet, a melyikkel béfedte a pajtát. Igy hát a bolondé lett a bika.
A két testvérnek nagy nehézségükre esett, hogy a sok pénzt ők elverték a pajtákra és a bika nem lett az övék. Megint czélt tesznek és azt számítják, hogy megütik (agyonütik) a bolondot. Egy estére kerekedve a bolond kiment az erdőre sétálni, és a két testvér botot vesznek a kezükbe és lesbe állanak, hogy ha jő hazafelé, hát akkor agyonütik. De a bolond mikor megtért, a két testvér meg volt bújva két fa háta megé. Visszajövetelében megpillantja a két bátyját két bottal. Felkap egy kőszikla darabot és úgy megvágja a nagyobbik bátyját, hogy minyát szörnyet halt. Ezt mán látja a küssebbik bátyja. Elejébe fut és kéri, hagyjon békét, bár őt ne üsse meg, ha a bátyját megütötte. De erre a bolond nem akart heveritteni, hanem kivette a bátyjának a kezéből a botot, és a küssebb bátyját úgy ütötte fejbe, hogy minyát meghalt. Aval indult hazafelé.
Mikor hazaért, hát a bika mán megette volt a pajtát, a melyiket ő épített. Kijött a kapuba, kezdett ordítani. Azt mondja neki:
– Hát mért ordítasz bika? Vaj nagyon ehetnél?
A bika pedig ordított tovább. Gondolta magában, hogy a bikának nagy kedve van, hogy az erdőbe kimenjen, ő elereszti. És kieresztette a kapun, s elment az erdőbe a bika, ő pedig nem ment utána, hogy nëzze, merre mënën. Azt számította, hogy az erdőben fű elég van, ott az ő marhája jól él.
Eltelt vaj négy-öt nap, ő pedig nem ment a bika után, hanem elhatta, csak számította, tán csak visszajő. De többet soha vissza nem került. Úgy gondolkozik, ha a bikája elveszett, ő most a sertéseket ës mind elpusztítja. Elment bé és egyenként kezdi kiereszteni a sok disznyót a pajtából. Elveszen egy fészit, és a hogy a disznyók jőnek egyenként ki, mind agyonveri őket. A mikor mán az utolsót agyonütötte, azt mondja magában: No mámost szerencsére megmentődtem a disznyóktól ës, most van hogy mit egyem.
Kicsit gondolkodott és egy oan gondolata jött, hogy ő mënyën valahova szolgálni. Kimënyën az erdőbe, és ott azt számítja, hogy ő elmënyën csépelni a királyhoz. Vág ő cséphadarót, hogy készítsen csépet, oan vastagot, mind egy itató cseber, és egy csépnyelet, oan vastagot, mind egy kártya (fakanna). A cséphadarónak a hosszúsága volt egy meteröl (így), és a a csépnyelnek (így) pedig két meteröl. Elviszi haza és a disznyóknak a bőrükből csinál nyaklót, ësszeköti a nyaklóval a cséphadarót a nyelhez.
Ez a bolond nem volt magos ember, de ereje erőn túl volt. Elveszi a csépet a vállára és elindul a királyhoz, hogyha adna a király csépletni. El ës mënyën, és látja a királyt éppen a pityvarban. Azt mondja neki:
– Király ő felsége, életem-halálom kezébe ajánlom, vagyon neked csépletni való gabonád?
Azt mondja a király:
– Van nekem. Vaj talám te akarsz csépelni? Hát mit fizessek, ha cséplesz?
Azt mondja a bolond neki, ő nem kiván egyebet, csak a mennyit elbír.
Azzal a király megörvendett, hogy hiszen a nem sok, ha csak annyit viszën, a mennyit elbír, és átoladja neki a csűr gabonát. És kezdi csépelni, de napjában kicsépel 50–60 hektó búzát. Ezt látta a király, hogy milyen ügyes ember, hogy mennyit tud csépelni napjában, kérdi tölle, hogy hát hol lakik. S azt mondja, hogy ott az erdő közepében van neki a háza. Megint kérdi a király:
– Hát van még édes apja, vaj édes anyja?
Elbeszéli a bolond legény, hogy neki volt anyja és két bátyja, és okosságuk miatt mindakettőt agyonütötte.
Csépelt három hétig a királynál, mán elfogyott a három asztag gabona, a negyedik asztag búzának a más héten kezdett nekifogni. Egy vasárnap elmënyën a királyhoz, és mondja a királynak, hogy ő elmënyën, hogy csináltasson zsákot, hogy a mibe hazavigye a részét, mert csak zsákot hoz, aztán visszajő, kicsépli a más asztag gabonát ës.
Elment ő a községbe, és a hol csak zsáknak hírét hallotta, mind ësszeszedte és kiszabta egybe, hogy annak a négy asztagnak a gabonája mind beléfért abb a zsákba. Elvitte hátra a csűrbe és letette, és elmënyën, és jelenti a királynak, hogy ő hozott zsákot, és nekifog a negyedik asztag búzának, hogy kicsépelje. Leülteti a király és enni-innya ad. Miután ëtt s ivutt, hát azután elment ki, elvette a csépet, kiterítette a sok temetetlen búzát és azon a héten kicsépelte. Kész volt mán vele, és nekifogott, hogy bérakja a zsákba. Hát abbizën a sok búzát a zsákba mind bérakta, és felvette a hátára, és elindult vélle ki a kapun. Azt kiájcsa a királynak:
– Jó egészséget király ő felsége, mert én kivettem a részemet és megyek!
Kiszalad a király a csűrbe, és látja, hogy nincs egy szem se, és mind viszi a sok temetetlen búzát. A királynak volt egy igen hamis bikája. A király haragjában kiereszti a bikát, hogy ölje meg azt a paraszt legényt. Igyenest a bika annak a bolond legénynek futott, de lekapja a csépet a válláról és úgy üti a bikához, hogy minyát megdöglött a bika. És azt ës felkapja a vállára. Felteszi a bikát a zsák tetejére, és elindult haza. Azt számította, hogy má most van mit egyék. A király pedig úgy maradt, mind az ujjam, gabona nélkül. Azt számítja a király, majd elpusztíttatja ő.
Másnap kerekedve, elhivatja azt a paraszt (bolond) fiút, és béfogta neki négy ökrét, hogy menjen el a vadkertbe és hozzon el neki egy szekér fát, hátha a vadak megeszik.
El ës mënyën ő, béfog négy ökröt és mënyën a vadaskertbe. És a hogy bémënyën, egyszeribe nekitér egy fának, és kifogja mind a négy ökrét, megköti a négy ökrét a négy kerekhez (így), és nekifog egy nagy fának, kidőti a gyükeriből, ágostól, bogostól, levelestől együtt felteszi a szekérre. Ő hazunnat merëndét tett magának, és leült, hogy egyék. Amint eszik, hát egyszer jő egy medve, és nekifog egy ökörnek és megeszi, és ahogy megeszi, hát elakar menni. Ő pedig felkel és azt mondja a medvének:
– Hohó, nem úgy barátom! Ha megetted az ökröt, nem én húzom haza a szekér fát, hanem te!
Megfogta a medvét és megkötötte a lánczczal a kerekhez, ahol volt az ökör megkötve. Miután megkötötte a medvét, újra leül, hogy egyék, hát látja, hogy jő egy oroszlán ës oda. Az ës igyenest nekimegy egy ökörnek és megeszi. Má most csak két ökör maradt. Azt ës megfogja a paraszt legény és megköti a más kerekhez a láncczal. Odament egy elefánt ës. Az ës mëgëtt egy ökröt, az ës el akart menni. És azt mondja:
– Hohó, barátom, nem én ettem meg az ökröt, hanem te!
Megfogja és megköti azt ës a más kerekhez. Most csak egy ökre volt és három vadállatja. Hát látja, hogy jő a tigris. Ammán messziről csitórgatta a fogát az ökörre. Az ës odamënyën és megeszi a negyedik ökrét ës. Hanem ő nem volt rest, megfogja a tigrist, és azt ës megkötötte. Aztán megint leült és eszik. Miután ëtt, hát elment és vágott egy ostornyelet, s az ostornyelre egy hatöles hosszú kötelet kötött. Béfogja a szekérbe a rúdra a medvét és az elefántot, elől pedig a tigrist és az oroszlánt, és akkor eléveszi a hosszú ostort, irgalmatlanul kezd pattogtatni ki a vadaskertbe, hogy még a vadak ës rezzentek a csattogás mián (miatt).
Ezt látta a király mán messziről, hogy hajtja a bolond legény a négy vadállatot, lezáratta a vaskaput, hogy bé ne hajtsa oda. Elért a bolond legény a király kapujához, hát látja, hogy a kapuk bé vannak zárva. Visszatér és elindul az ő házához és odaviszi a fát. A mint a kapu nem volt az övé olyan széles, hogy a fa bétérjen, hát abbizën a háznak egyik oldalát lehúzatta. Bémënyën, kifogja a négy vadállatot, bévezeti őket azokba a pajtákba, a melyiket az ő két okos bátyja építtetett a bika számára. De mámost azt számítja magában, hogy a vadállatoknak enni ës kellene. De honnan adjon, mikor nincsen, csak gabonája?
A király városában volt egy gazdaember, a kinek sok báránya volt. Elgondolkozik és elmënyën ahoz a gazdaemberhez, hogy vegyen tölle bárányt. Azt kérdi, hogy mit kér annyi bárányért, a mennyit ő elbír a hátán. Azt feleli az a gazdaember, hogy harminczkét forintot. Belé ës egyezett a bolond legény és kifizeti. Elé hajtat a gazdaember vaj négy sereg bárányt, hogy válogasson, a melyiket akarja, azt vegye. Aval kapja magát a bolond elmënyën haza, elveszi azt a nagy zsákot, a melyikbe a búzát a királytól hazavitte és elment oda a zsákkal a juhász gazdához. Azt mondja neki:
– No barátom, hajtsad elé a bárányokat, hogy válogassak.
Elé ës hajtják a bárányokat és nekifog és a négy sereg bárányt mind beléhányta a zsákba. Békötötte a szádát és szaladt hamar haza, hogy adjon enni az ő kedves marháinak. Csak tátva maradt a gazdaembernek a szája, mert az a paraszt legény mind elvitte a sok bárányt.
Ennik ad a vad állatoknak, egyszer eszébe jut, hogy a kopacz hídláson, hogy nem tudnak heverni, az igen erős. Gondolkozik, hogy honnat vásároljon szalmát a vadállatok alá.
A mezőben volt valami négy asztag szalma, kirakva kaszajba. Odamënyën ahoz az úrhoz, a kié volt a szalma, és megkérdi, hogy nem adna-é el abból a csumó szalmából. Azt feleli az úr, ő el. Azt kérdi, hogy mennyi kell. Azt feleli a paraszt, csak négy háttal kell, és kérdi, hogy mit kér azért a négy hát szalmáért. Azt mondja az úr, hogy ő négy hatost kér. Odaadja a négy hatost, és elmënyën ki a mezőre, egy kaszaj alá béfurja magát, egyszerre viszi haza az egészet. Három kaszajt, háromszor elvitt. Az úr pedig nem ment ki, hogy lássa, hogy mennyi szalmát viszën, mert gondolta, hogy három hát szalma a nem ës üsmerszik egy kaszajból.
A bolond utánment a negyedik kaszaj szalma után ës, de abból a negyedik kaszaj szalmából hibádzott vaj négy szekérrel. A bolond pedig elment az úrhoz, és megjelentette, hogy három öl szalmát elvitt. És egyszer azt mondja, hogy hájszë (hát hiszen) ott elég szalma van, vegyen a mennyi kell. Azt feleli vissza a bolond az úrnak:
– Hát maga nem ért? A hát szalmából hibádzik vaj négy szekérrel.
Ejjed (elijed) az úr, hogy hát mit mond a bolond, és kimënyën, hogy megnëzze a szalmát. Hát látja, hogy csak egy kaszaj szalma van, amelyikből eladott négy szekérrel. Egyszer megint felel a bolond, hogy adjon neki még négy szekér szalmát. Nem volt mit csáljon az úr, perbe kerekedtek. Mikor a perbe mentek, azt mondja a parasztnak a biró:
– Hát maga megfizette a szalmának az árát? És mennyit adott?
Azt feleli a paraszt:
– Vettem négy hát szalmát, és a négy hát szalmáért adtam négy hatost.
Aval bizën a törvénynek eleget tett a bolond, és az úr meg kellett hogy vegye azt a négy szekér szalmát, a melyik hibádzott a kaszajból. Felvette a hátára a negyedik kaszaj szalmát ës, és elvitte haza.
Nagyon örült a bolond annak a négy marhának, a melyik neki volt. De a király a gondolatját nem vette le még a legényről, csak azon volt, hogy valahogy mégës elpusztíttassa a bolondot. És elhivatja.
Volt neki egy ház, oda az ördögök szoktak járni. Azt számítja a király, hogy odaküldi, és az ördögök széjjeltépik egy éjjel. Hát abbizën el ës hivatja a bolondot és azt mondja neki:
– Te menj el abba és abb a házba, és őrözzed, nehogy valaki odamenjen.
Azt mondja a paraszt:
– Én elmënyëk, miért ne, ha jól fizet.
És azt ës mondta, hogy néki merëndébe tegyenek vaj öt oldalast, vaj négy kenyeret, mert ő sokat eszik. Hát úgy ës tett a király. Bétett vaj öt oldalast, vaj négy kenyeret, felveszi a paraszt a hátára, és elmënyën abb a házba, hova a király küldötte őt. Este lefekszik, de nem tudott aludni. Megint felkel, tüzet csál, húst sütött, és az asztal mellé ült, hogy egyék. Hát egyszer csak egy ördög kopogtat az ajtón és azt mondja:
– Jaj de fázom.
Azt feleli a bolond legény:
– Jere bé, mert itt benn nem fázol.
Aval az ajtó kinyílik, és az ördög bélépik az ajtón, és igyenesen tart az asztalhoz. El akarja venni elölle a húst. S azt mondja a bolond az ördögnek:
– Héj barátom, nem a húst, hanem az asztal alatt a csontokat!
Hëzza akar nyúlni az ördög a kezével az asztalon való húshoz, megkoppantja a kezét a bolond legény és azt mondja neki:
– Vedd el innét ezeket a hargas karmaidat! Nem megmondtam, csak az asztal alatt a csontocskák a tiéd?
Mikor mán a beszédet végbe szakasztotta, megint egy kopogtat az ajtón. Annak ës azt mondja:
– Jere bé, mert nem fázol.
Bémënyën a második ördög ës, és az ës egyenest az asztalhoz tart, el akarja venni előlle a húst. A bolond legény annak ës megüti a kezét és azt mondja:
– Vedd el a hargas karmaidat, csak az asztal alatt való csontocskák a tiéd!
A mikor mán ezeket ës kibeszélte a második ördögnek, a harmadik ës kopogtat bé az ajtón. De annak mán mérgesen kezdi kiabálni, hogy jöön bé, mert itt benn nem fázik. Béjött a harmadik ördög ës, az ës igyenest az asztalhoz tart. Annak ës csak azt mondja, a mit a más kettőnek mondott azelőtt. Ett csendesen, a három ördög pedig nëzték, a míg ëtt.
Egyszer felkel a bolond legény az asztaltól és azt mondja a három ördögnek:
– Hát tü mért jöttetek ide?
S azt feleli a három ördög a bolond legénynek, hogy azért jöttek, hogy kössenek barátságot egymás közt. Azt feleli a bolond legény:
– Velem csak úgy köttök barátságot, ha innet, ebből a házból ki nem mentek, és a mit én poroncsolok néktek itt bent, ha tü azt megteszitek.
Egymás mellé állítja a három ördögöt, és azt mondja nekik, hogy:
– Mutaszszátok meg mind a hárman a kezeteket.
A három ördög szívesen megmutasztják mind a hat kezüket, és azt mondja nekik:
– Igen hargas ujjatok van, meg kellene igyenesíteni.
Azt kérdik az ördögök tölle:
– Hogy kell azt megigyenesíteni és hol?
Azt feleli a bolond legény:
– Majd minyát megmutasztom.
Aval kinyitja az ajtót és azt mondja nekik:
– Tegyétek bé a kezeteket ide az ajtó sórkához a nyillásba.
A három ördög béteszi a kezüket az ajtó sórkához a nyillásba, és akkor riacsapja az ajtót és bécsipedte az ördögöknek a kezét.
Az ördögök pedig el kezdtek ordítani istenül, kérték, hogy ereszsze el őköt, mert annyi pénzt hoznak, a mennyit csak kéván, a mennyi abb a házba belé fér.
Elsőben is ő a kérésére csak egy ördögöt eresztett el. Az az ördög egy óra alatt annyi pénzt hozott, hogy felét a háznak majd megtöltötte pénzzel. Akkor azt mondta neki:
– No barátom, te most menj dolgotokra.
Miután elment az ördög dolgába, hát azután a másikat ereszti el, az ës annyit hozott, hogy mán csak annyi hely maradott, a hol az ajtó ki tudott nyílni. Annak ës azt mondta:
– Ez elég barátom tölled. Hanem menj dolgodba és mondd meg, ha vaj egyet látsz oan barátodat, hogy erre ne jöön, mert valami nem jól jár.
Aval az ördög megköszönte a jóságát, hogy eleresztette és elment. Azt mondja a legutolsó ördögnek a bolond legény:
– Hát én tégedet elereszszelek-é, vaj itt tartsalak?
Az ördög pedig nagyon kérte a bolond legényt, hogy ereszsze el. Azt mondja az ördögnek a bolond legény:
– Én eleresztlek tégedet, de a hivu a házfödele alatt üres, és ha azt megtöltöd te azt reggelig pénzzel, hát akkor aztán elmehetsz a barátaidhoz.
Az ördög mennyre, földre esküdt, hogy ő reggelig megtölti a hivut pénzzel, a bolond legény eleresztette. Még nem ës virradt meg, mán az ördög meghordta azt a sok pénzt, hogy nem fért volna bé még egy egy darabocska se. Elbúcsúzott az ördög a bolond fiútól és azt mondja:
– Köszönöm barátom a szüvességedet, hogy nékem elégséges pénzt hoztál, hanem erre a földre többet ne jere, mert ha én valahol meglátlak, akkor másképen beszélek én veled!
Az ördög el ës ment, elig várta mán, hogy kiszabaduljon a bolond ember kezei közül.
Reggel felé a király a szolgálóját odaküldi ahhoz a házhoz, a hol az ördögök szoktak járni. Elmënën a szolgáló az ajtóhoz és kezd kopogtatni. Azt kérdi a bolond legény, hogy ki a. Mondja a leány, hogy a király küldi, hogy nëzze meg, mit csinál. Azt mondja a leánynak:
– Menj haza és mondjad a királynak, hogy küldjön szekeret vaj egy hatot, mert az éjjel az ördögök annyi pénzt hoztak, hogy mind a hat szekér megrakodik belölle.
A szolgáló ezekre a szavakra azonnal ment a királyhoz és megjelentette, hogy né annyi pénzt hordtak az ördögök abb a házba, a hova a bolond legényt tette, hogy őrözze. Azt izente a bolond legény, hogy küldjön vaj egy hat szekeret, hogy hozzák el. A király ezt nem hitte, hanem még jól felpofozta a szolgálót, hogy mit beszél. Vaj talán csak álmadozik?
A király elküldte most a legokosabb szolgáját. El ës ment a szolga, hát látja, hogy annyi pénz van, hogy még az ajtót se bírják kinyittani a pénz miatt. Visszatér és megjelenti a királynak, hogy nem hazugság, a mit a szolgáló beszél, való szent igaz. De a király annak se adott egészen hitelt, hanem ment saját ő maga a király, hogy nëzze meg, hogy él-e még az a bolond legény, vaj meghalt, vaj talám a szolgáló és a szolga hazudott néki. Hát a mikor odaér, hát elijed a sok temetetlen pénzen és kérdi a bolond legénytől, hogy ki hordta azt a sok pénzt abb a házba. És azt kérdi a bolond, hogy mért nem hozott szekeret. Azt feleli, hogy nem akart hitelt adni a szolgának és a szolgálónak. Azt mondja a bolond:
– Ha nem akart hitelt adni, abból maga egy krajczárt se kap.
Jó három pofot vág még a királynak s azt mondja neki:
– Láss utad után, ha te egy becsületes embernek és egy fehérnépnek nem akarsz hitelt adni.
Aval a király eljött onnat, ő pedig hazament a házhoz és elvette azt a zsákot, a melyikbe a gabona volt és hazavitte az egész aranyakat.
(Csabai György, Tatrang.)
Egy királynak volt egy fia s annak megint volt egy szolgája, de a félig-meddig oan tátos volt.
Kihirdette egy királyküsasszony, hogy ő mesét fog mondani, s a ki az ő meséjét eltalálja, ahoz mënyën férjhez. Nahát a kik odamentek mesemondóra, s el nem találták az ő meséjét, azoknak fejét vette.
Meghallja a királynak a szolgája, hogy itt né milyen dolog vagyon, milyen mesemondás, felbiztatja a királyt, hogy a királyúrfit engedje el vélle mesemondani. A király nem igen akart, de mégës annyira beszéllëtt, hogy mégës beléegyezett.
Másnap felkészülnek, megnyergelnek két paripát, hogy menjenek mesemondani. S a mint mennék, hát arra tanítja az úrfit, hogy vigyázzon, mikor ebbe s ebbe a faluba mennek, ott kihoz egy küsasszony egy pohár bort, de akkor, mikor elveszi a bort, mert a bor meg van mérgezve, a lovát sórkantyúzza meg, hogy ejtse el a pohárt.
Úgy ës tett. Elvette a pohár bort, de ő akkor megérintette a sórkantyúval a lovát, s a ló megszökte magát, s a pohár bort kiejtette a kezéből. Egy csepp a ló lábára cseppent a pohárból, s elig mentek egy kilometernyire, s a ló megdöglött. Elbúsulja az úrfi magát, hogy most mit csináljanak. Azt mondja a szolga az úrfinak, hogy:
– Nem kell búsulni, csak maradjon veszteg. Én elmënyëk s más lovat hozok s addig csak üljön (maradjon) itt.
Míg ő ott veszteg ült, addig két fekete holló odament, a lóból enni kezdtek, s megdöglött mind a kettő.
Megnyergelik most az új lovat s felülnek s esmég mennek. Hát mán elszürkültek, nem tudtak elérni éppen a királyküsasszonyhoz, hát találnak egy tüzecskére. Hát ott tizenkét tolvaj hever. S ők felhúzzák a két hollót, meg voltak mejjesztve, a nyársra és sütni kezdik. Elig sül meg félig, s a tizenkét tolvaj leszaggatja a nyársról, s megeszik, s mind a tizenketten meghalnak.
– No most ne búsuljon az úrfi, mert most elmehetünk mesemondani, mert az a könyübe (könyvben) nincsen megírva a küsasszonynak.
Odamennek a küsasszonyhoz, azt mondják:
– Mű mesemondani jöttünk.
– No hát magyarázzák elő.
– Egy csepp semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt tizenkettőt.
Hányja-veti a könyvét, de sohult se kap semmit, nem tudja megmagyarázni a mesét nekik. Kér harmadnapig gondolkozást. No megadták a három napi gondolkozást neki. Azt mondja a szolgalegény a királyúrfinak:
– Maga feküdjék benn a királyküsasszonynál, én künn fekszem az istállóban.
No hát kiküldi a szolgaleányt éjjel tizenkét óra tájba, hogy valamiképen kitudakozza azt a mesét a szolgától. Kimënyën a szolgaleány, hogy valamiképen mondja meg neki azt a példabeszédet, hogy hogy mentek keresztül. Azt mondja a szolga:
– Én megmondom, ha leveti a köntösét.
De a szolga már megmondta volt a királyúrfinak, hogy akkor jöjjön ki, s:
– Jancsi, szénát, zabot, abrakot a lovaknak!
Mikor az úrfi kiment, s azt mondta volna, hogy abrakolni kell a lovat, akkor a leány megijedëtt, s jettibe kifutott a más ajtón.
Másik éjjel kiküldi a más szolgaleányt Aval ës éppen úgy járt, hogy mikor punt tizenkét órakor kiment, hogy abrakoljon, az ës kifutott a más ajtón. No úgy azt mondja a nagyságos küsasszony:
– Én látom, hogy tü mind szerelmeskedni jártok oda, én nem bízom immán reátok, elmënyëk én a harmadik éjjel.
No a szolga most azt mondotta az úrfinak:
– Ezen a harmadik écczoka maga háljon itt ezen a helyen, de mikor a küsasszony bément, addig ne mondjon semmit, csak ha a köntösét levetette, akkor mondjon meg mindeneket, hogy hogy mentek keresztül.
Úgy ës tett. Harmadik éjjel bément az úrfi az istállóba, s a küsasszony kényszerítette, hogy mondja el azt a példabeszédet, hogy hogy ment el. Hát az úrfi megmondotta.
– Mikor itt s itt jöttünk, egy pohár bort kihozott egy küsasszony. Én azt elvettem, s a lovamat megsórkantyúztam s a pohar (így!) kiesett a kezemből. Egy csepp a lovam lábára cseppent belölle. Elig mentünk egy kilometernyig, a ló megdöglött. Két fekete holló a két szemét kivájta, megették, megdöglött mind a kettő. Idébb jöttünk, meg kellett, hogy háljunk, nem érkeztünk az nap idáig. Tizenkét tolvaj ott volt. Felhúztuk a két hollót a nyársra, mikor félig megsütöttük, a tizenkét tolvaj leszaggatta, megették, mind a tizenkettő meghaltak. Nohát egy csepp semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt tizenkettőt, ez a mű mesénk.
Nohát reggelig a küsasszony béírta a könyvébe ezt a mesét. Akkor eléhíjja a tanácsosait, hogy jőjenek s tegyenek itéletet, mert a mesét megmagyarázza. Mikor a tanácsosai odajöttek, kezdi:
– Egy csepp méreg megölt egy lovat, a ló megölt két hollót, két holló megölt tizenkét tolvajt. Hát nem igaz-é?
Azt mondják, hogy:
– Vaj igaz, de a küsasszonynak mű ës adtunk három napi gondolkozást, nekünk adjon csak három fertály órát – azt mondják – mű nem kivánunk többet, csak három fertály órát.
Nohát akkor elémagyarázzák ők ës.
A múlt éjjel elküldött az úrfi engem vadászni, és én elmentem és lőttem egy őzet. Néhol itt a bőre. Második éjjel megint elküldött, és megint lőttem egy őzet. Néhol itt a bőre. – Akkor elévette a szolgálónak, a másodiknak a köntösét. – Harmadik éjjel az úrfi ment el vadászni, és ő ës lőtt egy őzet. – És ő ës elévette a küsasszonynak a köntösét. – Nohát ha a mű mesénket ilyenformán ki ne találták volna, a mű mesénket soha ki nem találták volna.
S akkor a küsasszony az úrfinak a nyakába borúlt, mert soha ki nem találta volna.
(Bálint Mihály István, Tatrang.)
Volt egy királynak egy igen-igen gyönyörű szép felesége, de oan büszke volt, hogy nem bírt magával. Mindegyre kérte a férjét, hogy ereszsze ki, hogy a hintóban paczérozza ki magát. No hogy nem volt maradása, az ura beléegyezett, ő nem bánja, ha elmennek. Béfogatott kocsisával négy paripát a hintóba, elindultak, s viszi, viszi, viszi, s egyszer csak hátranëz, hát a királyné sohult sincs. Akkor mit csináljon, mi tevős legyen, keresi napnyugatig, akkor hazamënën, mondja a királynak, hogy mi történt vélle, hogy a királyné nincs sohult.
Rejtezik a király, hogy ő mit tudjon csálni, hogy az ő felesége merre van s hol. Holddal, nappal, széllel komás volt, ő bizën elmënyën a holdhoz elsőbe. Kérdezi, hogy hát:
– Valamerre, te mindenfelé bésütsz, a feleségemet nem láttad-é valamerre?
Elmënën a naphoz, kérdezi azt ës, az se látta sehult se, azt mondja. Elmënën a szélhez, az azt mondja:
– Vaj láttam, a feteke városban, az ördög elrabolta, mert büszke volt, s most feleségül ott van.
No de ő most mit csináljon? Ő azt számította, hogy bocskort köt, s elmënën, s addig jár, a míg megkeríti a feleségét. Elmënën a hold komájához. A hold komájának volt egy nyolcz lábú lova, aval elmënën, hogy hát a feleségét hazahozza.
Mikor odaér, hát ëppen a vízen kapja a feleségét s felülteti hátul a nyolcz lábú lóra. Aval az ördögnek a monyasa dörgetni kezd, kimënën az ördög, kérdi:
– Mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?
– Hogyne dörgetnék – azt mondja – mikor viszik asszonyomat.
– Ki viszi?
– Ura.
– Van-é annyi időm, hogy megegyem egy sitet kenyeret s megigyam egy vidër bort?
Azt mondja a monyasa: – Van.
Aval kihozza a monyasát s felül reá.
– Hogy menjünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
– Csak mind a szél – azt mondja a monyas.
Aval egy perczre elérik. Lekapja a feleségét, má mind a királynét, és hazaviszik.
No má most a király mitevős legyen? Azt számította, elmënyën a naphoz, tölle kérjen tanácsot. A nap azt mondja:
– Van nekem egy tizenhat lábú lovam. Ha aval nem tudtad elhozni, evel elhozod.
No elmënën s a tizenhat lábú lovat, azt ës elkéri, s elindúl utána megint. Akkor ës a vízen kapja a fehérnépet s felülteti hátul a lóra megint. Hordni kezdi, s aval megint dörgetni kezd az ördögnek a monyasa.
– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?
– Hogy ne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?
– Ki viszi?
– Az ura.
– Van annyi időm, hogy megegyem két sitet kenyeret, megigyam két vidër bort s kipipáljak két pipa dohányt?
De egy vékás volt a pipája. No aval kihozza a monyasát, felül ria.
– Hogy menjünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja a monyas:
– Csak mind a szél.
Aval még (ismét) elérték, s egyszeribe lekapta az asszonyt, a királynét, aval jól el ës náspágolta. Azt mondja:
– Tám azt gondolja az urad, téged elrabol, míg az én monyasomnak a csitkóját el nem szolgálja?
Az asszony feküdt a földön s úgy elájélva hallgatta. No aztán az asszony meg ës mondta a férjének, ne ës fáradjon utána, mert míg azt meg nem teszi, nincs módja benne, ok nélkül fárad. No hogy a férje ezt meghallotta, hát többet nem ës próbálta. Felkészült, hogy menjen szolgálni.
Ő mán felkészült szolgálni, egy karabélyt maga mellé vett, s a mint ment az úton, ő bizën megszonnyult s lehajolt a vízhez egy helyré. Egy halacska odament, és ő kikapta a halacskát. Azt mondja a halacska:
– Ne ölj meg barátom, hanem jótét helyébe jót várhatsz.
Ő a vízbe bé ës bocsátotta a halacskát s aval útnak indúlt tovább. A mint ment, hát meglát esmég egy madarat egy helyt, hát ő bizën hëzza akar lőni. De a madar (így) megszólal:
– Ne lőjj meg barátom, hanem a jótétemény helyébe jót várhatsz.
Megint mënën, s a mint mënën, találkozik négy paripával s egy hintóval az úton. Kérdik, hogy hát:
– Hova mész?
– Én mënëk szolgálni.
Azt mondja az az uraság:
– Hogyha én megfogadlak, nem adok én egyéb dolgot elődbe, hát van egy kanczám két csikóval, őrözd meg.
No megszegődnek ők egy csitkóba, hogy egy csitkót adjon neki. S olyan idő volt akkor, hogy három esztendő volt három nap.
– No jól vagyon – azt mondja – menj csak haza, én ës mënëk mindjárt, s hogy hazamënëk, kiadom neked a parancsolatot.
Megigazította, hogy hoa menjen.
Másnap kivirradnak, hát a kanczát a két csitkóval elébe adja. Azt mondja:
– Ezeket űzd el s őrözd meg, hogy semmi veszélybe valamely baj ne érje, akkor űgyes ember vagy.
De abban az üdőben úgy volt, hogy tátos volt az a kancza ës, és a gazda azt mondta neki, hogy bújjék el úgy, hogy az ember utól ne érje. Ő búfejjel el ës hajtja a kanczát a csitkóval. Nohát aznap lesz egy kicsi eső, eső után egy kicsi napfény lesz, s őt bizën az álom megüti s ott elszunnyodott. A kancza addig a csitkóval ellett (eltünt) úgy, hogy ő sohutt, de eleget járt, sohutt se kapta. Búsul ő, jaigat, mitévős legyen, nem kapja a kanczát a csitkókkal sohutt. Hogy menjen ő most haza, mi lesz vélle? Hát a mind alá s fel jár bújában, egy patak mellett mënën s egyszeribe eszébe jut, hogy a halacska néki mit mondott, hogy:
– Jótétemény helyébe jót várhatsz.
Meg ës szólal a halacska egyszerre:
– Mi bajod van barátom?
Azt mondja:
– Né reám bízták a kanczát csitkaival s úgy ellettek, de sehutt, de sehutt! Hát most hogy menjek én haza?
– Ne búsulj azon egyet se, hanem menj el erre s erre az utczaszegletre s ott várd meg, mert ők odafordulnak. De nem abban a szőrben vannak, hanem el vannak változva. S akkor csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum máj foszt! – s oanok lesznek, mind voltak.
Ő úgy ës tett. Elment oda, leült oda a kőre s mindjárt hamarjába-egyszeribe ott voltak. Akkor a kantárt bécsapta a fejükbe s azt mondja: Fë kum máj foszt! – s a lovak oanok voltak, mind annak előtte. Akkor hazavitte őket, s a gazdája elbámészkodott, hogy:
– Ügyes szolga vagy te, hogy úgy meg tudtad őrözni a lovakat!
S megverte jól a kanczát, hogy mért nem tudott elbújni elölle, pedig ő elbújt, csak ennek ës volt társa, a hal.
Másnap még elküldte, hogy vigye őket, mert úgy volt elszegődve. Akkor megint úgy lett, hogy eső lett, eső után szép napfény, s ő elaludt. No esmég nem kapta suhutt, ellettek. Akkor megint jár ő alá s fel, futkos erre-arra, nincsenek, nem kapja sohutt. Mënën egy berkesen keresztül, lát egy madarat, eszébe jut, hogy az ő madara mit mondott, s né, az ő madara ott van. Kérdi:
– Mi bajod barátom?
Mondja néki, hogy hát:
– Né nem kapom a lovakat. Kiküldtek, hogy őrözzem s elbújtak.
– Menj el a városnak ennek s ennek az utczaszegeletjére. Ők kerülnek, s ott várd meg. Mikor jőnek, csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum máj foszt! – s megint oanok lesznek, mind voltak.
Úgy tett, s a kantárt bécsapta a fejükbe, s oanok lettek, mind voltak. Aval hazavitte őket, s a gazdájuk még jobban megverte a kanczát, hogy mért nem tudtak jobban elbúni elölle.
Harmadik napján megint kiküldi. Akkor megszólal a csitkó, azt mondja:
– Én úgy látom, hogy én a tiéd s te az enyém. Hát mű elmënyünk, de ma oant kerülünk, hogy te elúnsz még várni ës münköt. Hanem menj el megint ide s ide, ennek az utczának a szegletire, s ott várj meg, míg jövünk. De én oan rossz leszek, hogy a világon, amelyik legrosszabb állat, az se rosszabb, mind én leszek. Hanem te azon semmit se törődjél, csak fogadj el ingemet mégës, ha rossz vagyok ës, mert gazdám ígér néked véka pénzt, igen kettőt, igen egy hektót ës. Azt a rosszat szégyelletemben sem adnám néked, mondja, amilyen hűséges szolga voltál, ennyi pénzt adok inkább. De te ne fogadd el, csak ingemet. Ingemet a fülemen fogva czipelj ki a kapun küjel.
No elűzi harmadnap ës a lovakat, a kanczát a csitkóival, akkor esmég lesz eső, igen napfény ës eső után, de ő azon semmit se törődött, nyugudtan volt. Elment oda az utcza szegeletire, a hol a csitkó mondta, bévárta őket s hazavitte. Akkor a gazdája kérdezte:
– Nohát mit adjak néked, hogy ilyen hűséges szolgám voltál?
– Nékem nem kell semmi ëgyeb (így), ez a rongyos csitkó.
– Én azt szégyelletemben sem adnám néked, hogy ilyen hűséges szolgám voltál. Adok egy véka pénzt.
– Nékem nem kell.
– Adok kettőt, adok egy hektót.
– Nékem nem kell.
De hogy nem tudott kiállani elölle, azt mondta:
– No nem bánom, adom a csitkót.
No a csitkót odaadta ő néki. Megfogta a fülét s a hogy lehetett, dërëkból, s mindenképen kiczipelte a kapun küjel. Akkor oan lett belölle, hogy egy csepp ës megállott volna rajta, mind a tündér, oan paripa lett. Elbólcsúzott a gazdájától s felült a csitkójára. Arra azt kérdi a csitkótól:
– Hogy megyünk, mind a szél-é, vaj mind a gondolat?
A csitkó azt mondja:
– Csak mind a szél.
Aval átólvetette a fején a gazdát a csitkó. Azt mondja:
– Hát ezt mért tetted?
– Azért, mert anyámat egyszer megverték érted.
Megint felül, s:
– Hogy mënyünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?
– Csak mind a szél.
Aval megint átólvetette a fején. Kérdi:
– Azért, mert anyámat kecczër megverték érted. Ülj fel, mert többet nem doblak le.
Aval felült s eljött haza, a hazájába. Felkészültek, hogy no most menjenek már a királyné után. Utánmentek, megint a csorgón találták a királynét, a vizen, megint künn volt. Felülteti megint hátul a lóra, aval kérdi a kis monyasát:
– Hogy megyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja:
– Mind a gondolat!
Aval dörgetni kezd megint az ördögnek a monyasa. Kimënën, kárinkodik az ördög:
– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?
– Hogyne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?
– Ki viszi?
– Az ura.
– Van annyi időm, hogy megegyem három sitet kenyeret s elpipáljak három pipa dohányt?
Azt mondja a monyasa:
– Egy percz sincs!
Aval kihozza a monyasát.
– Hát hogy mënyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja a monyas:
– Mind a gondolat.
No aval felül ria, s mennek. Sórkalja, sórkalja, a sórkantyúval addig sórkalja, hogy a két sórkantyú ësszeér, mégse tudják béérni. Akkor azt nyeríti a monyas az ëccsinek, hogy csendesedjék, ne sebesedjék. A meglassudott annyira, hogy mikor megközelítették, hogy után akart volna nyúlni, hogy lekapja, akkor az ördögnek a monyasa kiugrott alóla. Igy a király a feleségét s mind a két monyasát elnyerte. Az ördögöt otthatták az úton.
(Bálint Mihály István, Tatrang.)
Volt egy igen-igen szegény czigány. De olyan szegény volt, hogy nem volt mibe öltöződjék, még a szeméremtestét ës rogozsinával takarta. Annak volt egy macskája. Nem volt mit egyenek, piliszkát csináltak, hogy ëppen élődhessenek. Na jól van, azt mondja a macska neki:
– Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked.
De a gazda fogta a seprűt s elseprűzte, hogy:
– Mit akarsz te! Hova akarod hozni a fehérnépet, mikor látod, hogy magunknak sincs mivel éljünk, keverttel élünk.
No de a macska mégse nyugudt, azt mondta:
– Még ës én fehérnépet szokotálok néked.
Úgy Zajzonban, a hol a Gízel életje vagyon, mintha lakott volna egy király. No ő felkészül és el ës indul a macska, mint neki szokása vagyon, egy este. Mikor a zajzoni hídig ér, hát kűjjel felől vannak oan kőbányák. Ő meglátja, hogy egy nyúl ott vagyon. Azt mondja neki:
– Gyere velem – azt mondja a macska – ha többen volnátok, el ës vinnélek vacsorára tüktököt.
– Itt küjel százan vagyunk – azt mondja.
– No eredj, híjad őket.
Elmënyën, híja őket, s elindulnak mind a százan, vélle százegyen vannak. Mikor addig érnek, kaput nyit, bébocsátja, az egészet bérekeszti a macska.
No aval felmënyën a király az ablakba, nëzi, hogy néki mennyi vadat küldnek. Felmënyën a palotába (t. i. a macska) s kérdi a király, hogy ezt ki küldte. Ő hát, hogy a gazdája oan szegény volt, hogy a szeméremtestét rogozsinával takarta, Rogozsin királynak mondta az urát. Ők ott ketten beszélgetnek, de nem hoznak elő semmit egymásról. Aval hazamënën, s másnap megint elkezdi a gazdájának, hogy:
– Meg ne haragudjál, de asszonyt szerzek neked.
Aval megint elmegy, s mikor megint a zajzoni hídig ment, hát megint egy róka állt elejébe.
– Hoa mész, macska, te komám?
Azt mondja a macska:
– Ne késleld utamat, mert várnak vacsorára. Ha többen volnátok, elhínálak.
– No eridj, hídd el őket.
Elhítta s együtt elmentek megint. Mikor odaértek, bébocsátotta őket, s azokat ës elrekesztette. Akkor felmënën megint a palotára, s jelenti a királynak. S kérdezte a király, hogy hát ki küldte ezeket. Akkor ës azt felelte, Rogozsin király. Elcsudálkozott a király, hogy miféle lehet az, hogy annak annyi majorsága vagyon, hogy százanként küldi neki. No akkor ott beszélnek, nagy szóba erednek ők együtt, és leánykéréshez fog a macska. Oda ës igéri a leányt, hogy oan módos (t. i. Rogozsin király).
Elmënyën haza s mondja a gazdájának:
– Ne haragudjál, hanem fogadj szót, a hogy én poroncsolom. Gyere most velem, én téged gazdaggá teszlek, feleséget szerzek neked jót.
Mikor megint elérnek a zajzoni hídig, most ki van töltve, de akkor ott egy nagy tófenek (így) volt. Hát azt mondja neki:
– Itt heveredjél belé, s én elmënyëk előre.
Elmënyën a királyhoz, s a királynak panaszkodni kezdi nagy szüve szakadva:
– Né, a mint jöttünk itt s itt, négy paripával, hintóval, az erdőben haramiákkal találkoztunk, a négy paripát s hintót elrabolták, Rogozsin királyt pedig a gunyájától megfosztották, levetkeztették anyaszűlt meztelenen, békeverték a tóba.
A király elborzadott, hogy mi történt vélle. Ijedtében azt se tudja mit mondjon. Egyszeribe mondja a szolgáknak:
– Fogjatok bé négy paripát a hintóba, s igazi vőlegény gúnyával elejébe kell menni.
Úgy ës tettek. Aval elmënyën a macska s azt mondja neki:
– Most a zajzoni hídnál mosdjál ki a mocsokból tisztára.
No odajő a kocsis, felöltöztetik űgyesen. No mikor odamennek a házhoz, letelepednek. Ámde a czigánynak sose volt ilyen ruhája, ilyen űgyibe való, hát nézegetni kezdi. Odamënën a macskája, de nem volt macska, mert most mán el volt változva, s azt mondja neki:
– Te ne nézegesd magadat annyit!
Azt mondja a király:
– Tám nem szereti ezt a gunyát?
– Abbizën szereti – feleli a macska – de neki otthon mind aranyos gunyái voltak.
Odamënën a gazdájához és esmég azt mondja:
– Te ne nézegesd magadat annyit, nehogy levetkőztessenek, s a se legyen rajtad, a mi van.
Nohát a leánykérés, lakoma, minden megtörtént az écczoka. Másnap már azon töri a fejét a macska, hogy az asszonyt hova vigyék. Elindul ő előre, s mikor az Eger alá odaér, ëppen a csordát kiűzték volt, s aval ijeszti a pásztorokat, hogy háború lesz, s mondják, hogy a marha a Rogozsin királyé s akkor nem bántja senki.
Aval ő fut elébb, a macska, s a magos marton ezelőtt az óriások ott tartózkodtak, s ott volt akkor egy szép vár. Azt mondja:
– Tű itt lakomáztok? Oan háború jő, hogy vesz a világ, oan csata lesz minyátt!
Aval rejteztek egyik ës, másik ës, hogy hoa bújjanak el. S azt mondja:
– Nem jól bújtok. Van itt egy rakás szalma, az alá bújjatok el.
Ő aztán elment s meggyújtotta, s ott égtek el az óriások.
Mán jő a nász, a hintók, hozzák a királyi asszonyt. Ő elejükbe kiáll s mondja nekik:
– Hajtsatok csak erre!
Odahajtottak, ott már fel volt tálalva minden, hogy éppen enni akartak az óriások, hát volt étel elégséges. No ott béhajtnak, letelepednek, jól lakomáznak ott együtt, mulatnak. No mán mikor a vígság eltelt, mindenki eltakarodott haza a szállására hazájába. Akkor a macskája azt mondja a gazdájájának:
– No látod, hogy én téged gazdaggá tettelek? De most én ës megérdemlem, hogy ennyi jót vélled megtettem, hogy temettess el pappal.
De mind a macskának szokása, hogy ő oan nërávás, ő felül az üszök farkára (t. i. a tűzben égő fahasáb végére) s ott eleresztette magát, hogy meg van dögölve.
Hát látja Rogozsin király, hagy a macska meg van dögölve. Azt kiáltja a király:
– Jöszte bé, te Jóska, hozd bé a vasvillát, ezt a macskát vesd ki a trágyára!
De a macska elhallgatott, meddig a kocsis eltakarodott onnat, úgy tette magát, mintha csakugyan meg volna dögölve. Aval bëmënen s azt mondja:
– Úgy-é, hogy én téged gazdaggá tettelek, s te azt fogadtad, hogy pappal temettetsz el éngem? No hát én ës teszem veled még, hogy a szeméremtestedet rogozsinával takarod!
Aval a gazdája átokkal felfogadta, hogy hűtlen nem lesz hëzza, s azt éri, hogy csakugyan megdöglik, vaj meghal, hát pappal temetteti el.
Hogy abban a községben nem kapott papot, a ki hogy oan állatot eltemessen, ment más községbe s hozott oláh papot, fizetett néki egy véka pénzt, s eltemette.
(Bálint Mihály István, Tatrang.)