Mán ő most gondolkozik ide is, oda is. Azt mondja nekik, melyik a legnagyobb közülük. Eléáll egy, s azt mondja:
– Én vagyok.
No akkor megmutaszt roppantott messze egy hovast.
– No – azt mondja – te most menj erre a hovasra, de elébb adjam ki a másoknak ës a tanácsot.
Mutat mindegyiknek egy hovast erre, arra.
– De úgy, hogy adjátok azt a bocskort, palástot és ostort nekem, s a melyik elébb lesz itt, azé lesz a három.
No mán oda ës adják neki azt a három darabot. El ës indultak nagy roppant messze. De ő nem volt rest. Hogy a fiak elmentek, felköti a bocskort magára, s a palástot felveszi, akkor egyet rittyentett az ostorral: Hipp, hopp, legyek a legnagyobb nénémnél. Akkor felkapta az ostor s a palást őt, mind egy sebesen zugó szél. Úgy elvitte onnat, mintha sose lett volna ott.
Mikor visszajöttek az ördögfiak, a legnagyobb volt legelébb. Hát mámost mi tevősök legyenek, mert nem volt vitéz, a ki őket utasította, se bocskor, palást, ostor. Mámost ők meggyőződtek, hogy hiába vívnak, ott maradtak lakósok mind a hárman abban a ballangban. Mán hagyjuk a három ördögfit abban a ballangban, forduljunk a királyfiúhoz.
Ledobta az ostor s a palást egy nagy hovas alá őt. Mámost ő erre, arra néz, nem tudja merre menjen. Neki fog a nagy hovasnak, s indul kifelé. Látja a hovasban, a kősziklában mintha valami út forma volna. Odamënyën s bénéz, látja, hogy belül még szélesebb a hely. Bémënyën oda, hát beljebb mind szélesebb. Beljebb mënën, valami megvillámlik, mintha lámpás vagy gyertya volna. Mënën beljebb, hát lát egy szép házat. Hát látja az ablakon onnat a világosságot. Mënën ő oda, míg az ablakhoz ér, akkor bénéz az ablakon, látja, hogy a nagyobb nénje, ki a hollóhoz jött, az asztalon varrja a hímet, a kit otthon ës varrott sokszor. Mindjárt megüsmeri, bé ës szól:
– Adjon isten jó napot, édes néném!
– Nem vagyok én nénéd – visszaszól a testvérje. – Menj el innét, akárki vagy, ide keresztyén embernek nem szabad jőni. Az én uram egy holló, s ha hazajő, itt kap, jaj lesz néked ës, nékem ës.
– Én vagyok a küs ëcséd. Mikor a hollóhoz jöttél férjhez, adtál nékem egy zsebrovát emlékül. Tessék, nézd meg, ha nem vagyok a küs ëcséd.
Akkor a nénje szemmel az ablakra kapott belülről, meglátta a zsebrovát, s rëa ës üsmert egyszeribe.
– Jaj te kis ëcsém, hogy jöttél ide? Az én uram egy holló, s ha hazajő, minyát elszaggat.
– Ne búsulj néném. Én vagyok a sógorkája, majd beszélek én vele.
Átkarolja s béviszi a szobába a kis testvérjét, mán az öcscsét.
– De hova bújtassalak? Úgyës megkap az én uram, a holló – azt mondja.
El ës bújtatta ugyancsak, hova ő tudta. Hát egykor jő a holló haza, egy nagy roppantott holló, éppen ebédkor, délkor. Azt kérdi legelsőre:
– Édes feleség, hol a kicsi sógorkám? Ide jött, add elé.
Azt feleli a felesége a hollónak:
– Én nem láttam, nem volt itt.
– Add elé, mert jaj neked ës, néki ës hanem, mert itt van.
Nem volt mit tegyen, elé kellett, hogy adja. Mikor eléadta, a holló lábát kéz helyett nyujtja neki.
– Szerusz sógorkám! Hogy vagy? Jól? Hát – azt mondja a holló – látod sógorkám ki vagyok?
– Látom, hogy vagy egy űgyes holló.
– Nohát ebédeljünk – azt mondja a holló – majd ebéd után megmutasztom, ki vagyok.
Leülnek szépen hárman és ebédelnek, akkor azt mondja a holló:
– No sógorkám, ki vagyok?
– Látom űgyes holló vagy – esmënt azt mondja.
Aval csak a holló kiteríti szárnyát, jól megcsattogtatja, akkor lesz belőle egy űgyes szép királyfi.
– No látod sógor, ki vagyok? – mondja a kis sógorának.
– Látom, most vagy egy űgyes királyfi.
Akkor azt mondja a hollósógora:
– Majd adok neked most egy szép új skotuját. Húzz ki mámost a szárnyamból egy tolut, tedd bé az új skotujába, s mikor valami bajod lesz a világon, ha sokáig élsz, fujintsd meg ezt a tolut és ha mán nem lesz üdőd megfujintani, csak gondolj rám, mert ott fogok lenni segítségedre.
Abban a perczben újra holló lett a sógorából.
No mámost a fiú megörült, hogy mán tudja a nagyobb nénjének milyen ura van a hollóval. Szépen elbócsuzik töllik és kijő abból a kősziklából.
Mámost esmënt útnak indul, erdőn, völgyön, hegyen, vizen, szárazon mënëgetëtt. Eszébe jut mámost, hogy szeretné megnëzni a közepső nénjét, Felköti a bocskort esmént s a palástot, egyet rittyent az ostorral: Hipp, hopp, legyek a középső nénémnél. Felkapja az ostor, a bocskor s a palást őt, mind egy sebesen zúgó szél. Úgy elvitte onnén, mintha soha ott se lett volna azon a helyen. Hetedik országba onnén, egy nagy kőszikla elé ledobta esmént oda.
Mámost mënën ő ezen a kősziklán, nem tudja, mi tévős legyen ilyen idegen földön. Meglát a kősziklában egy nagy roppant ballang formát, mënyën ő béfelé majd féltibe ës, beljebb, beljebb, mind beljebb, ott ës meglát egy szép küs világosságot. Minyát megörül, hogy csak itt kell legyen az én középső nénénmnek.
Ott ës volt egy ház építve, onnét ës tetszett a világosság az ablakon, hát látja, a nénjét, énekel és varr, mind odahaza szokott.
– Adjon Isten jóreggelt, édes néném!
De a nénje ki se tekintett, csak visszaszól:
– Nem vagyok én nénéd. Akarki légy, távozz innét, mert az én uram egy nagy medve. Majd haza jő ebédre, ëssze fog szaggatni, távozz innét.
– De én vagyok a kis öcséd. Mikor jöttél férjhez, adtál egy zsebrovát emlékül. Itt van édes néném, tessék nézz az ablakra, hát meg fogod üsmerni.
Akkor az ablakra terítette, a nénje rá ës nëzëtt, meg ës üsmerte. Béhítta, ölelgette, csókolgatta, de egybe el ës kezdett sírni.
– Hogy tudtál te idejőni, mikor az én uram egy medve? Ha meglát, minyát ësszeszaggat.
– Ne búsulj néném, mert én vagyok a sógorkája, nem bánt ő éngem.
De a nénje mind csak sírt, elbújtatta az eccsét, a hogy csak tudta.
Jő dél, hazajő a medve. Még bé se lépett az ajtón, má mind mammammammogott, hogy:
– Hol az ëcséd, a kis sógorkám?
Azt hazudta az asszony, hogy szinét se látta, hírét se hallotta, a mióta eljött hazól. De mit volt mit csáljon, elé kellett, hogy adja, mert az ura poroncsolta. Mikor meglátta a fiút, felállott a hátulsó lábára, és nyújtotta neki az elülső jobb lábát keze helyett. De oan körmös volt az ujja, hogy ugyan rizëgëtt a királyfi az egész testében.
– Szerusz sógorkám! Jó hogy idejöttél hëzzánk. De tudod-é, hogy ki vagyok én?
– Látom, hogy te vagy egy medve, egy nagy erős medve.
– No majd meglátod minyát, hogy ki vagyok én!
Aval kecskebukát vetett háromszor ës, és lett belőle egy űgyes, szép király, de oan űgyes, hogy ragyogott a ház a fényes gunyájától. No leültek az asztalhoz, ettek, ittak, mulatoztak, vígan voltak majd estig. Akkor azt mondja az a fiú, hogy ő most elmënyën, hogy keresse meg a harmadik nénjét ës.
Felkelnek, de a medve, vaj az a fényes király, esmënt kecskebukát vetett, és még lett belölle az a medve, a ki volt. De azt mondja a sógorának:
– No sógor, kicsi sógorkám, nyúlj belé a bundámba, húzz ki három szál szőrt, de tedd el jól, s ha bajod van, csak huzogasd, ott leszek én!
No megköszönte, elbócsúztak, hátára vette a palástot, lábára a bocskort, egyet rittyentett: Hipp, hopp, legyek ott, a hol az én néném van! S egyszeribe ott volt annál a pataknál.
De hogy menjen ő bé abb a vízbe? A hovasban, az erdőben, tudott járni, a ballangban ës tudott, de hogy tudjon ő most bémenni abb a vízbe? Gondolkodik, gondolkodik, eszébe jut a holló sógora, hátha tudna segíteni az ő baján. Eléveszi a kotuját (skatulyát), megfuvintja a tolut, hát látja, hogy jő a hovas oldalából egy nagy felhő, a felhőben egy nagy fekete holló. Egyszeribe leszáll előtte a földre. Azt mondja:
– Mi baj sógorkám?
– Nem egyéb, hanem, hogy mehessek én el a harmadik nénémhez, mikor itt van a vízben?
– Ha csak az a baj, majd eltakarítom én minyát.
És bémënyën a vízbe, csattogtatja a szárnyát, hogy fërëdjék meg. Mëgfërëdik benne, s úgy kiszárad a víz, hogy három nap ës mehetnél fel ës, alá ës, nem találsz egy cseppet se.
Megköszöni és látja, hogy minyát előtte a mart alatt vagyon egy ballang száda. Elindul, hogy ott kell legyen az ő nénje, a ki a halhoz ment férjhez. Mënyën, mënyën, mind csak mënyën a nagy setétségben, hát egyszer csak lát egy kevés világot. Tovább mënyën, tovább mënyën, mind világosabb lesz. Még mënyën, hát ér egy szép tér mezőt, annak a közepében volt egy nagy palota, de mind évegből volt az egész ház, s ott ës az asztalnál ül a küssebb nénje, varrja a hímet.
De hogy odaért, minyát meglátta a nénje, a mint üvegből volt a házfal. Kiszalad elejébe:
– Hogy tudtál idejőni küs ëcsém, mikor az én uram egy hal. Ha meglát téged, minyát békap, ha kitátja a száját.
– Hadd el néném, ő se bánt, ha a más két sógor nem bántott.
Bémennek a házba, ott ficzánkodik egy padon a hal. A hogy meglátta a sógorát, egyszeribe lebucskázott a padról, lett belölle ës egy királyfi, de százszorta szebb, mind a más két sógora. Ölelték, csókolták, jól tartották, de a királyfiú nem akar maradni, mert esmënt megindul a víz s ő ott reked.
Elbócsuznak s a sógora ad neki az oldalából három pénzt.
– Ha úgy talál bajod lenni, hogy a víz mellett vagy, vesd a vízbe, majd ott leszek én!
No elbócsuznak, a királyfiú mënyën, mënyën, kiér a martra, de még híre se volt a víznek, úgy kiszárasztotta a holló.
No elmënyën a fiú esmënt haza az apjához. Egyszer azt mondja a fiú az apjának s az anyjának, hogy ő elmënyën mesterséget tanulni, csizmadiának. Eleget mondja az apja s az anyja:
– Ne menj fiam, iszëm (hiszen) a királyság reád marad, minek neked a mesterség?
Hanem ő nem hallgatott az apjára s az anyjára, hanem béállott csizmadiainasnak. Úgy kitanult egy évre, hogy oan csizmadia lett belölle, a milyent nem lehetett hallani ës. Elment haza és az apjának és az anyjának oan czëpőköt csinált, a milyen a lábukban még sose járt. Azt mondja most az apja s az anyja:
– No fiam, oan mesterséget tanultál, hogy ha a királyság nem maradna reád, úgyës meg tudnál élni.
De azt mondja a fiú:
– Em még nekem nem elég. Én bállok a kőmiesekhez és megtanulom a kőmiességet.
Mert azt gondolta, hogy az apja megissza az egész országát, mert mind ivutt az öreg. El ës ment, és egy évre úgy kitanulta, hogy a leghíresebb pallér lett belőle. Hazament, elhányta a királyi palotát (és olyant épített helyébe), a milyent nem lehetett látni.
– No – azt mondja – fiam, most igazán megélhetsz, igazi mesterséget tanultál kettőt.
De azt mondja:
– Em még nem elég apám, én béállok még más mesterségre. Hallottam, hogy ebben s ebben az erdőben tanyázik száz tolvaj, és én béállok közükbe.
De hogy ezt a szót ejtette, sírt az apja, sírt az anyja, hogy mán meg akartak halni bújukban. Eleget lebeszéllették a fijukat, hogy ne menjen, de mégës csak beállott oda.
Álló délkor jelentette magát a tolvajkapitánynál, hogy neki miféle szándéka van, hogy ő béáll közükbe. De a tolvajok kapitányuk azt mondja:
– Fiam, eleget látom, hogy űgyes fiú vagy, de mán százan vagyunk és százegy nem szerencsés. Hanem ha mégës egy próbát megtéssz, a mit mondok, béfogadlak, utánam való léssz. – Itt azt mondja – egy gazdag kereskedő jár lóháton, ha annak a lovát elhozod, vagyon egy aranynyal tőlt átólvető a lován, s ha azt idehozod aranyostól, lovastól, akkor mán béfogadunk.
El ës ment a királyfiú, a hová igazította, hogy jár a kereskedő, s ott egy fára felakasztotta magát. S mikor jő a kereskedő, feltekint a fára, úgy tëszën (t. i. ég felé emeli két kezét):
– Istenem, immán a tolvajok az embereket a fára kezdik akasztani!
Aval ott hatta és elment. S ez megint leszállott a fáról, s más úton elejébe került. A gunyáját megváltoztatta és megint egy fára felakasztotta magát, A lábával fel s a fejével fütyögött alá.
Ott a fához közél volt egy kút és a kereskedő a lovát megkötötte, hogy pihenjen. Azt számította magában, hogy visszamënyën, hogy megnëzze, hogy az az ember ott vagyon-é, a kit elsőbb látott felakasztva. Akkor leszállott a királyfiú a fáról, felszállott a lóra, odavitte a kapitányhoz a sok aranynyal együtt.
No most mán megdicsérte a tolvajok kapitányuk és befogadta. No mán mostan annyit loptak, raboltak aranyat, hogy mán a pénz erőst meggyült. Azt számították, hogy menjenek bé a városba, vegyenek meszet, téglát, csináljanak múrt az aranynak. Bé ës mentek a városba, vásároltak meszet, téglát, kivitték az erdőbe. Ez a királyfiú jól értette a kőmiességet. Megcsinálták a múrt, aval a sok aranyat elrejtették. De ezt más senki se tudta, csak a tolvajok kapitányuk és megint ez a királyfiú.
No mán azt tanácsolta a királyfiú, hogy menjenek abba a városba, a hol a király (de nem az ő apja) lakik, és ott azokat a nagy kereskedőboltokat verjék fel. Eleget mondja a tolvajok kapitányuk, hogy ne menjenek, mert ott a sok katonaság és őket elfogják, de úgy ës lett.
Bémentek abb a városba, mikor az első boltot felverték, a katonaság mind elfogta őket. De ez a királyfiú elszaladott. Elment a város végére és ott egy öreg csizmadiánál béállott inasnak.
Az öreg embernek volt egy öreg szolgálója, úgy tartotta, mintha felesége lett volna, hogy neki főzzön. De ezt a királyfiat még inkább szerette, mind az öreg embert, mert ügyes ember volt. De hagyjuk el, hogy ők dolgozzanak, forduljunk a tolvajok kapitányukhoz és a királyhoz.
Most a király elé vitték a tolvajok kapitányát, hogy hogy voltak oan bátrak, hogy azokat a boltokat felverjék. Azt mondja a tolvajok kapitányuk:
– Nállomnál még egy sokkal erősebb ember volt, de az elfutott, a nincs itt.
Azt mondja a király:
– Hogy tudnám kézre keríteni?
Azt mondja a tolvajok kapitányuk, hogy van nekik az erdőben sok arany bémúrozva. Oda a király csináltasson egy vasat, mert el kell hogy oda menjen, hogy a mikor odamënyën, fogja el a vas.
No a királyfiú, a mind ő dolgozott a sustërnál, megtudta, mert odajártak az emberek és mindent kibeszéltek. Azt mondja egyszer az öreg sustërnak, hogy tud ő az erdőben sok aranyat, és menjenek, és hozzanak maguknak, a mennyi kell. Az öreg sustër nagyon kapott az alkalmon, elmentek ketten. A liknak a szádához odaküldi az öreget, és az öregnek a fejét megfogta a vas és leszakasztotta. Ő az öregnek a fejét félretaszította, és bément, és egy vékáni aranyat elvitt, de megporoncsolta az asszonynak, nehogy abból az aranyból egy krajczárt ës elköltsön.
S a király a tolvajok kapitányukkal mindennap odament, hogy vizsgálják meg, hogy volt-é valaki ott. Megkapják (megtalálják) a holttestet, szépen hazaviszik, béteszik egy koporsóba, és hordozzák házon szerte, hogy vajjon ki üsmerne rëa. Mert mán tudták bizonyosan, hogy az ő pajtásuk volt.
Hordozzák házon szerte, de nem siratja senki. De mikor a falu végére értek, az az asszony éppen vágta a fát és megüsmeri, hogy az az ő ura, mán a ki tartotta. Kezdi siratni. Meghallja a királyfiú benn a házban, a mint dolgozik, s elvágja az ujját. Elvëszën egy kolbácsot, ki, és üssed az asszonyt!
– No – azt mondja – hogy a fene ett volna meg. Hogy az ujjamat elvágtam, mit sírsz? Azért még el tudlak tartani.
S úgy a király a tolvajok kapitányukkal, s a halottal kénytelenek voltak elmenni. Odavitte a király a halottat magához és kénytelen volt őt eltemetni. És azt határozták, hogy minden boltosnál, a ki ilyen, meg ilyen aranyat talál odavinni, azt az embert rögtön zárják bé.
Hát ëppen a susztërnak a felesége egy aranyat elvett és elment a mészároshoz, hogy vegyen húst vélle. Hire lesz a sustërnak, elviszi megint a kolbácsot, és utána, az asszony után, kezdi igazán pallani, hogy ő több egy hónapjánál, hogy ezért az aranyért dolgozik, hát el akarja költeni? – hogy a mészárosoknak a szemük, szájuk tátva maradott, az aranyat vissza kellett adni, s az asszonyt hazáig pallotta az ura.
De mán azt mondja a tolvajok kapitányuk a királynak, hogy a királynak volt egy igen szép leánya, és hirdessék ki, hogy minden embernek szabad odamenni vizsitába, mert tudta, hogy elmënën oda ës.
No mán úgy ës lett. Kihirdette a király, hogy mindenkinek szabad a leányához menni vizsitába. Ez a sustër ës vett magára nagyon szép gunyát, felöltözött és elment oda. De a király leányának oan tömlő volt, hogy mihent meglegyezte vélle, minyát elaludt.
No mikor mind az egész bégyült a leányhoz, ez a sustër ës megjelent. De elkapta a tömlőt, mindamennyit meglegyezte, mindamennyi elaludt, de ő a leánnyal jól kimulatta magát, s aval eltakarodott.
Mikor a király odament a tolvajok kapitányukkal, mindamennyien alusznak. No most mán minyát tudták bizonyosan, hogy ott járt az ës.
Más estére ës ki volt téve a hirdetés, hogy oda lehet menni a leányhoz. Más estére oda ës mënyën a sustër megint, hanem a királyi gunyát felvette magára, ria megint egy más rend gunyát. S megjelent más estére ës a királyleánynál, mert nagyon szerette. Mámost engedte, hogy a királyleány őt ës lefujtassa a tömlővel, és ő ës elaludt.
Reggel, mikor mënën a király a tolvajok kapitányukkal, hát rëaüsmernek. No elé a katonaságot és poroncsolja a király, hogy vigyék akasztani. De búsúlt a királyfi, hogy mért szerette oan erőst azt a küsasszonyt, a küsasszony ës sírt, mérthogy szép legény volt, de mérthogy nagy tolvaj volt, viszik akasztani.
Viszik akasztani, és akkor mán ott volt a király és a herczegek és a bárók és a sok katonák, hogy nëzzék a nagy tolvajt, de akkor egyszeribe bényúl a zsebébe, húzza ki a három szál szőrt a kit a medve sógorától kapott.
– Mit kivánsz sógorkám?
Akkor mán egyszeribe ott volt az az iszonyatlan nagy medve, csattogtatta fogát, tátogatta száját.
– Nem egyebet, hanem ez a király fel akar akasztatni tolvajul s nem tudja, hogy királyfiú vagyok, pedig inkább nékem adná a leányát.
De mëgjedëtt a király, térdre esett a medve s a királyfi előtt, s igérte, szentül fogadta, hogy odaadja a leányát, csak ne bántsa az a nagy medve.
– Jobb ës, hogy odadd, mintsem hogy szétszaggassalak minden katonáddal együtt!
No hazamennek, a király egyszeribe vejének fogadja, és a más királynak hírt adnak, az apjának, az ës elment a vendégségbe. Két királyságot kapott a fiú, hát oan nagy vendégséget csaptak, amilyennek még híre, helye se volt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott volt. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.
(Pál Péter, Tatrang.)
Csíkban volt egyszer egy csizmadia, és annak igen-igen szép felesége volt. De a papnak és a kántornak és a harangozónak a szomszédságában lakott. S minden reggel ment a vízre, a kútra, és találkozott a tiszteletessel, s jó reggelt köszönt neki. Fogadta, s egyszeribe aval a tiszteletes azt mondta:
– Ó de szép lába van, Mári asszonyság!
De erre az asszony azt felelte:
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
No erre kapott a tiszteletes úr és azt mondja:
– Mikor?
Azt mondja:
– Holnap este, mert a férjem készül falura.
Csizmadia mester volt, hát munkára.
Nohát aztán mënyën tovább, találkozik a kántorral ës. A kántor ës azt mondja:
– Ó be szép lába van, Mári asszonyság!
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
Kérdi a kántor:
Azt mondja:
– Holnap este, mert a férjem nem lesz honn. Falura, munkára. De egy tíz órakor. – Mert a papnak azt mondta kilencz órakor.
Hát találkozik a harangozóval is. Az is csak hasonlóképen megszólítja:
– Milyen szép lába van Mári küsasszonynak!
Azt mondja:
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
– De mikor? – azt mondja arra a harangozó.
– Holnap este egy tizenegy órakor.
Mondja a férjének a Mári küsasszony, a férjének:
– No te, a tiszteletes úr, a kántor és a harangozó utánam kapott, kedvük volna, hogy idejőjenek hëzzám. Meghíttam őket holnap estére.
Arra kapta a csizmadia magát s felkészült reggel. Felszedték a pakját és úgy intézte, hogy a papnál és a kántornál és a harangozónál elbúcsúzott, hogy mënën el a faluról. Erre nagyon örvendettek ezek, hogy elmënën a faluról, hogy alkalmuk lesz. De egyik se tudta, hogy mind a hárman elmennek oda este.
Ahogyan hát nem tudta egyik ës, hát este kilencz órakor a tiszteletes úr elment. Egy szombat este volt. S mire odament a tiszteletes úr, egy kicsit beszélgetett az asszonynyal, no hazadöbbent a férje az asszonynak és kopogtatott az ablakon. Kérdette, hogy ki az, az asszony. Ő mindjárt felelt, hogy ő az, a férje.
– Nyisd ki egy kicsit, mert valamit itthon felejtettem!
Arra a tisztelets úr azt mondja:
– Nohát most hova bújjak el?
Az asszony kivezette a konyhára, bébújtatta fejjel a katlan felé. S a hogy bébújtatta, bémënën a férje, ott jár ide-tova, keresgél, a mi neki kell. Ott megtalálta, hogy bé van bújva. Kérdi:
– Mi van itt?
Azt mondja az asszony:
– A czigány hazahozta az üstöt. Béfoldotta s oda bétettem.
S kérdi az asszonyt a csizmadia:
– Vajjon jól foldta-é? Megkongattad-é?
Azt mondja az asszony, ő bizën nem kongatta meg. Arra kapja a férje magát s vëszën egy pálczát s jól hëzzavág a fenekére a tiszteletes úrnak. A tiszteletes úr kezdett, mintha szólna az üst, kangalangala, szólni. Arra azt mondja a férje:
– Ezt nem foldta jól a czigány, nem szól jól.
S még rëaütött egyet. Nohát aval kihúzza onnét a csizmadia, megüsmeri, hogy a pap. Aval kérdezi, hogy itt mit keres. A pap arra nem felel semmit, csak nézett. Jól megrégulázta a csizmadia a papot, aztán bézárta egy szekrénybe.
No aval tovább megy megint a csizmadia hazól. A hogy elment, hát mindjárt érkezett a kántor az asszonyhoz. S a hogy odaérkezett a kántor, egy keveset beszél, a csizmadia rögtön megint kopogtatott az ablakon. Kérdi, hogy ki az, és ő mindjárt azt feleli, a férje, hogy:
– Eressz bé, mert valamit itt felejtettem, hogy szedjem össze magammal.
A kántor azt mondja az asszonynak:
– Hova bújjak, mit csináljak most?
Az asszony egyszeribe azt mondja a kántornak:
– Vetkezzék le.
Levetkezett, s bétette az asszony az asztal alá, mintha kicsi borjú lett volna, bétakarta. S az ember mënën bé, s kérdi:
– Mi van az asztal alatt?
Azt mondja az asszony:
– A tehen (így) megborjazott.
De arra azt mondja a csizmadia az asszonynak:
– Ha megborjazott, az anyjához vitted-é, hogy megszoptassa?
Azt mondja, ő nem, az asszony, nem vitte ki.
– Nohát vigyük ki, hogy szoptassa meg – azt mondja a csizmadia.
Kivezeti, s a kántor úr ment, mint borjú, négykézláb az istállóba. Odateszik, hogy szopjék a tehentől. Ő kezdett ott matatni, hogy szopjék mint borjú a tehen alatt. A tehen, hogy nem ës volt borjú, elrúgta onnét. Kezdett úgy bőgni mind a borjú, a kántor. A csizmadia arra haragosan megfogja a borjút, a kántort, s úgy üti, hogy szopjék. Jól rëarak, hogy szopjék, de nem tudott szopni, mert a tehen nem engedte. Akkor kezdett a kántor sikoltani, bőgni, hogy ne üsse. Megüsmerte, hogy a kántor.
– No jól, hát te mit keressz itt?
De nem tudott semmit mondani a kántor, mert szégyelte. Hát jól rëavagdalt a csizmadia. Őt ës bécsukta a szekrénybe a tiszteletes úr mellé.
Aval megint elment a csizmadia hazunnat, és roppant oda a harangozó az asszonyhoz, hogy elment a csizmadia, mindjárt. Ott egy keveset beszéllett a harangozó az asszonynyal, hát arra kopogtatják az ablakot. Kérdi az asszony, hogy ki. Hát a férje azt mondja:
– Ereszsz bé, mert valami talpakat kell, hogy vágjak.
No hogy mondta, kérdi az asszonyt:
– Hoa bújjak, hoa bújjak?
Az asszony kapta magát és bébújtatta a talpak közi. Bémënën a csizmadia s keresni kezdi a talpat, hogy ő vágjon talpat. Ott a talpak között hát rátalál a harangozóra. Jól elrégulázta s bézárta őt ës a tiszteletes úr mellé s a kántor mellé. Szomszédja volt, hát üsmerte. Kérdi:
– Hát maga miért jött ide? – s arra nem tudott felelni.
Nohát, hogy odazárja a mások mellé, ott mán a pap töprenkedni kezdett, hogy:
– Holnap vasárnap s mindahárman itt vagyunk. Ki fog harangozni s ki mënyën a templomba, hogy misét tartson?
De hogy ők beszéltek ott, hol bé voltak zárva, a pap könyörgeni kezdett a csizmadiának, hogy ereszsze el, mert ő ad neki négyszáz forintot. Nohát belé ës egyezett a csizmadia s eleresztette. S a kántor ës könyörgeni kezdett, hogy ő ad kétszáz forintot, csak ereszsze el. De a harangozónak nem volt pénz, hogy igérjen. Könyörgött, hogy őt ës ereszsze el. De nem eresztette el.
– Ha nincs pénzed, hát állj nekem ide négykézláb a bankli mellé!
S a csizmadia meggyujtott egy gyórtyát, bédugta – no mán tudja az úr hova – a harangozónak, hogy tartsa a gyórtyát, míg ő tëszën egy pár talpat a csizmának, aval büntette. Arra eleresztette őt ës.
Azután reggelre mán jókor ment a harangozó harangozni a templomba. És aztán, hogy harangozott rendesen, a pap ës a kántor ës a templomba mentek. A templomban már énekeltek, s jött az üdő, hogy a pap felhágott a szószékre. Felhágott a szószékre s prédikált. Prédikaszó közben béjött az asszony, az a csizmadiáné, Mári küsasszony a templomba. S a papnak a szeme odakapott, hogy béjött az asszony. A mind odakapott, kezdte ő, a hogy a katolikusok énekelnek:
– Szé-é-ép asszony a Má-á-ári küsasszony!
De arra a kántor azt feleli:
– Szé-é-ép bizony, de sok pé-é-énzünket kóstálja!
A harangozó meg kezdi énekelni:
– Nékem pénzem nem vala, s...m gyórtyát tart vala!
S úgy ment végbe a dolog, eddig van.
(Gires Miklós, Tatrang.)
Volt egyszer egy király. Hol s hol nem volt, azt nem tudom, hogy hol volt, annak volt egy igen szép leánya, csak egy. A felesége mikor halálán volt, a leányának felhúzta a papucsát, hogy talál-é a lábába. Hát talált a leánynak a papucs a lábába. Akkor, mikor halni akart meg, odahítta a királyt s azt mondta neki, hogy csak azt szabad hogy elvegye feleségül, a melyiknek talál az ő papucsa a lábába. A király meg kellett hogy fogadja a feleségének, hogy azt veszi el.
Meghólt a királyné, eltőlt a gyász éve, akart a király nősülni. Most mán találtatta a küsasszonyok lábába, de nem talált senkinek a papucs a lábára. Most felpróbálta az ő leányának, az ő leányának talált. Most azt mondja:
– Most te már, te kell, hogy feleségem légy, mert édes anyád meghatta, csak azt kell hogy vegyem feleségül, a kinek talál a papucs. Én megfogadtam néki, hogy azt veszem el s nem tudom a szovamat átolhágni.
Kezdett a leány sírni, hogy hát ő nem lehet felesége az apjának.
– No neked muszáj – azt mondta – kérj töllem, a mit kévánsz s mindent megteszek. Hogyha oant tudsz kérni, a mit nem tudok megtenni, akkor megengedek.
Nohát kért egy arany köntöst és egy gyémánt köntöst. Hát azt megtette az apja, megadta neki. Most a leány sírt, hogy most már megtette az apja, ő felesége kell lenni. De jött egy más királytól egy levél, hogy ő utazzék oda, valami háború felett hogy szövetkezzenek ëssze. Míg a király odajárt, addig a leány elment a jósnőhöz. Mondta neki, hogy jósolja meg neki, hogy mit tudjon csinálni, hogy tudjon szabadulni az apjától, mit tudjon kérni, hogy ne tudja megadni az apja. Azt mondta, kérjen egy bolhabőr köntöst, mert azt nem tud csináltatni.
Hazajött az apja s mondta neki, még neki kell egy köntös, s ha azt meg tudja csinálni, hát akkor lesz felesége. Hát most azt mondta:
– Miféle köntös kell neked?
– Csináltasson egy bolhabőr köntöst – azt mondta.
– Jó lesz – azt mondta a király – beszélek a szabóval.
Hát kijelentette a király mindenfelé, hogy a bolhabőrt gyűjtse össze mindenki, mert jó pénzzel fizeti, s vigye el ehez s ehez a szabóhoz. A szabóhoz vitték s annyit gyűjtött a szabó, hogy mind felraggatta egy vászonra, abból kiszabott neki egy köntöst. Mikor az ës készen volt, akkor igen menni kellett a királynak a háborúba. Azt mondta a király:
– No mikor visszajövök, légy készen, akkor megcsináljuk az eljegyzést.
A leány fogadta, mert nem volt mit csáljon. Még (ismét) elment a jósnőhöz, hogy most mit csáljon, mert az ës készen van. A jósnő azt mondta neki:
– Egyebet nincs mit csálj leányom, szedd ëssze a gunyádat és a te portékádat rakd bé a kufërba, öltözzél fel parasztleánynak, piszkold bé magadat s menj el más országba. Menj el a fejedelemhez az udvarra, vegyenek bé téged ës valami cselédnek oda. Örökké járj piszkosan, hogy ne tudjon apád rólad semmit megtudni, hogy merre vagy.
Elment egy más királynak a kapujához s ott üdőzött többet egy hétnél. Könyörgött a cselédeknek, hogy jelentsék bé az asszonynak, hogy vegye bé őt ës az udvarba valami cselédnek. Azt mondta a királyné, hogy mindenféle cselédje van, nem szükség. Node ő mégës könyörgött, hogy vegye bé őt ës az udvarba. Nohát nem bánja, hogyha pulykapásztornak szegődik, hogy őrözze a pulykákat. Hát bészegődött pulykaőrzőnek.
Hát az alatt az üdő alatt, míg ő ott szolgált, akkor a királynak ës volt egy fia. Az az apjával a háborúban volt. Mikor hazajöttek, kérte az apját, engedje meg, hogy ő most nősüljön meg. Nem bánja az apja, azt mondja, csináljanak egy bált, abba a bálba híják meg a jobb küsasszonyokat, s azok közül a melyik tetszik, egyet válaszszon feleségnek. Megcsálták a bált, s mikor az úrfi öltözködött, megmosdott, odament a pulykaőrző s elpiszkolta a kendőt (törülközőt). Mikor az úrfi meglátja, hogy a kendő piszkos, kezdett lármázni, hogy ki piszkolta el az ő kendőjét. Azt mondták, a pulykaőrző. Béhítták oda, s hëzzaverte a kendőt. Öltözött s elment bálba.
Mikor a bál megkezdődött, csak a pulykaőrző maradott a szakácsnéval odahaza. Kezdett könyörgeni a szakácsnénak a pulykaőrző, hogy ereszsze el őt ës, hogy nëzze meg a bált. Nem tudott kiállani a szakácsné elölle, hát eleresztette. Csak azt mondta, rövid üdeig üljön ott, nehogy valami bajt csáljon, jőjön hamar haza. Megköszönte s kiment. Elment az ő szobájába és felöltözött. Felvette az arany köntösét, elment a bálba.
Mikor bément, egy sem volt oan szép küsasszony, mind ő. Az úrfi megkedvelte, mindjárt hítta őt a tánczba. A tánczot elhagyták, leültek a székre, kezdte az úrfi kérdeni, melyik városi. Ő azt felelte, hogy kendütött (kendőütött)-városi. Még (míg) az úrfi még egyet fordult, ő addig a bálból elfutott, sohult nem kapta meg az úrfi őtöt. Hazament, mondta a szakácsnénak:
– Jaj de nagyon szép bál van! De bément egy küsasszony, s az úrfi megkedvelte, minyát tánczba kérte őt. A tánczot elhagyták, székre ültek ketten, kezdett vele beszélgetni, s talám őt akarja feleségül venni.
Azt mondta a szakácsné:
– Erigy, menj el te buhu. Tudsz te sokat!
Reggel kérdezte a király a fiát:
– No hogy tetszett a bál? Tetszett-é vaj egy küsasszony néked?
– Igen egy, apám, de rövid üdeig tudtam vele beszélgetni. Elfutott, többet nem kaptam meg.
– Megkérdezted melyik városi?
– Igen, azt felelte, kendütött-városi.
– Há megkeressük merre van az a város.
Keresték, de nem találták.
Megcsálták a második bált. Akkor ës, mikor az úrfi készült, elpiszkolta a pulykaőrző a czipőjét. Megmérgelődött, kérdezte, ki piszkolta el. Pulykaőrző kellett, mert ő járt itt, azt mondták. Béhítta s hëzzaverte a papucsát. Nem szóllott semmit akkor ës, kiment.
Az úrfi még elment a bálba, a szakácsnétól a pulykaőrző még elkéredzett. Eleresztette a szakácsné. Megint kiment a szobájába, felöltözött a gyémánt köntösébe, ő ës elment a bálba. Mikor bément, az úrfinak még (ismét) ő tetszett meg. Tánczba kérte őt, egyet tánczoltak, még leültek a székre. Kezdte kérdezni, melyik városi. Pulykaőrző azt mondta: papucsütött-városi. Esmét elfutott.
Az úrfi még hazament, s a király reggel kérdezte, hogy há választott-é küsasszonyt magának. Egyet kedvelt, azt mondta, de a még elfutott.
– Kérdezted melyik városi?
– Igen, azt mondta papucsütött-városi.
Eleget keresték, de nem találták meg azt a várost.
Megvolt a harmadik bál, megcsálták a harmadikat is. Akkor, mikor az úrfi készült, elpiszkolta az ingét. Akkor mérgesen még béhívatta őt, hëzzaverte még az ingét. Azt mondta neki:
– Te piszok, miánnad még szerencsém sincsen. Multkor elpiszkoltad a kendőmet, most elpiszkoltad az ingemet!
S akkor hëzzaverte. Ő nem szóllott semmit, csak kiment s az úrfi még elment a bálba.
Mikor elment, ő még elkéredzett a szakácsnétól, a pulykaőrző. A szakácsné eleresztette. Megint kiment a szobájába s felvette az arany köntösét, ő ës elment a bálba. A hogy bément, az úrfinak még megtetszett. Őt tánczra kérte, leültek vélle, a hogy a tánczot elhatták, a székre, kezdte kérdezni, melyik városi. Ő azt mondta: ingütött-városi. Hát akkor az úrfi gyűrűt cserélt vélle, nehogy elszalassza, nehogy elfusson még. Ő elvette a gyűrűt, de úgyës elfutott. Hazament, azt mondja a szakácsnénak:
– Jaj de szép bál van. Az úrfi, egy küsasszony bément, minyátt elvitte, tánczra kérte őt. Leült vele a székre s talám azt kéri meg feleségnek.
– Eleget tudsz te, te tám te tudod!
– Máskép nem tudom, de az a legszebb küsasszony – azt mondta.
Az úrfi még nem ës várta, hogy a bál elteljék, hát hazament, úgy elbúsúlta magát, hogy még elfutott a küsasszony tölle. Reggel még kérdezte a király őt:
– Hát már a harmadik bálban se kaptál feleséget?
– Egyet kaptam, de még elszaladt. Avval mán gyűrűt ës váltottam.
– Megkérdezted, melyik városi?
– Igen, azt mondta: ingütött-városi.
– Nohát keressük meg azt a várost.
Keresték ők eleget, de nem találták meg. Kijelentette a király, hogy melyik küsasszonynál van a gyűrűje az úrfinak, nagy büntetésbe jő, hogyha nem jelenti meg magát. Hát ussem (úgy sem) jelentette meg magát egy sem. Nem kapták meg. Azt mondta a kiráy:
– Csáljunk egy bált az udvaron s tegyünk asztalt ës a vendégeknek s akkor a melyik megtetszik, onnat válaszsz egyet.
Hát úgy tettek. Megtették az udvari bált ës, a negyedik bál az udvaron volt. Töltöttek pulykákat az asztalra. Könyörgött a pulykaőrző a szakácsnénak, hogy engedje meg, töltsön ő egy pulykát. A szakácsné megszidta, hogy:
– Menj el te piszkos, mert ha megtudják, ingem még fel ës akasztnak, hogy te csinálsz itt valamit.
– Engedje meg, hogy töltsek én meg egyet, mert a melyiket én megtöltöm, legszebb lesz.
Aztán hatta a szakácsné, egyet megtöltött ő ës. Abba, mikor töltötte, a gyűrűt belétette. Úgy ës volt, a sült meg legszebben. A volt a legszebb, azt az úrfi elébe tették kisülve, hogy vágja fel azt a küsasszonyoknak. Mikor az úrfi vágta, a gyűrűt megtalálta. Hivatta bé a szakácsnét, hogy jöön az asztalhoz. Akkor a szakácsné mëgjedëtt, kezdette szidni a pulykaőrzőt, hogy:
– Most mit csáltál nékem, most hogy mondjam meg, hogy te töltötted meg a pulykát!
Azt mondta a pulykaőrző:
– Menjen csak bátran bé, ne féljen semmit!
A szakácsné bément, az úrfi nekirivalt, hogy:
– Ki töltötte meg ezt a pulykát?
A szakácsné megjedve azt mondta:
– Senki sem, én töltöttem meg.
Azt mondta az úrfi:
– Nem igaz! Mondja az igazat, mert ha nem, fejét veszem!
Akkor megijedve azt mondta a szakácsné:
– Istenem, a pulykaőrző töltött meg egyet.
– Menjen ki s mondja meg a pulykaőrzőnek, öltözzék fel abba a köntösébe, a melyikben a bálban gyűrűt cserélt s jöön az asztalhoz!
Kiment a szakácsné. No most azt mondta a pulykaőrzőnek:
– Most mit csáltál? Azt mondta az úrfi, öltözz fel abba a köntösbe, a melyikben a bálban voltál, mikor gyűrűt cseréltél, s te nem voltál! – s menj az asztalhoz.
– Nem baj – azt mondta – azt ës meg tudom tenni.
Felöltözött s bément az asztalhoz. Mikor bément, csak ő tetszett meg az úrfinak. Azt mondta az úrfi:
– Mondd meg nekem, mért ültél te ilyen piszkosan eddig az udvarban? Mért nem tudattad meg magadat, hogy ki vagy, mert ilyen gunyája egy paraszt leánynak nincsen.
– Elmondom én azt röviden, hogy mi okáért ültem én az udvarban piszkosan. Azért, hogy az én anyám meghólt s csak én voltam egy leánya apámnak. Azért ültem piszkosan, hogy az én atyám ne tudja hollétemet, mert ha nem, hogyha megtudta volna, felesége kellett volna hogy legyek. Azért futottam el, hogy ne legyek felesége, mert anyám, mikor meghólt, azt hatta atyámnak, hogy akinek az ő papucsa talál, azt vegye feleségnek. Csak nékem talált, másnak senkinek, s azért futottam el, hogy szabaduljak tölle. Hát te, mint királyfiú, mikor mondtam, hogy kendőütött-városi vagyok s ingütött-városi s papucsütött-városi, mért nem gondoltad meg, hogy olyan város nincsen. Azt te nem tudtad, hogy hëzzám verted? Úgy hát többet tudtam én, mint te!
Úgy aztán papot híttak s eljegyezték egymást. Úgy lett a pulykaőrző a felesége a királyúrfinak.
(Gires Ilona, Tatrang.)
Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé. Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.
Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafelé. Három csíki cséplő úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felakadt, de a szalma lehullott a földre. Mondom nekik:
– Jó napot adjon isten, kárbacséplők!
Azt mondják nekem:
– Isten hozott, fejetlen láb!
Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy jőön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól megszidott, mért ültem (maradtam) annyit. Mondta, hogy:
– Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, sissünk egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.
Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják. Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig a szekérre: elérek a malomhoz. A malom nincs odahaza, elment eperért.
No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy feteke csiki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a malomba küldtek.
Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës madár beléköltött. Felhágtam a fára, hogy a kiszedjem a madarakat, hát egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt: úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.
Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral. Zsiribiczekötéllel ëssze volt kötve az ingem, a madarakat béraktam a kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom egyik kezemet: nem fér; dugom mindakettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom magamat.
Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most repülni tudok. Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek, csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi halat kiütöttem belölle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel hordták, mégse tudták elhordani. Csóré czigánygyermek, a kinek inge sose volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.
Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett. Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gazdaasszonyhoz, elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám. Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a sutuba, s adott egy zsiribiczekötelet, kössem ëssze az ingemet. Volt az asszonynak egy hamis ura. Mindig a kórcsomában többet ült, mind otthon, s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:
– Miféle gyermek ez?
Az asszony azt mondja, hogy:
– Egy szegény árva gyermek. Béfogadjuk szolgának.
Ő jónak hatta s kérdi:
– Adtál-é valamit enni?
Azt mondja:
– Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.
Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:
– Most gyere fiú, egyél! – s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a gazda kólbácscsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit egyem.
Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem erőltetett tánczolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok tánczolni, de a kólbácscsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a zsiribiczekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.
– No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?
De míg a gazda a kólbácsot elészedte volna jóformán, kiugrottam az ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát megbékóz a ló lábához, ha nem őrzöm. Én nem hallgattam reá, hát egyszer kijő, megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát a csiklában levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.
Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénabugjának a tetejére, hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:
– Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?
Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:
– A ki fenn van. (T. i. isten.)
Én megijedtem, hogy velem tartatják el s azt mondttam:
– Majd apád!
Aval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.
(Koszta István, Tatrang.)
Volt egyszer egy király, annak az udvarában volt egy nagy magos fa. Az a király meg akarta tudni, hogy mi a gyümölcse a fának. Kihirdette az egész országban, hogy a ki felmász és megmondja, hogy mi a gyümölcse, annak odaadja egyik leányát, a melyik tetszik.
Mentek oda herczegek, bárók és királyfiak, de egy se tudott felmászni. Hát egyszer, volt egy czigánypurdé az ő udvarában, és az a czigánypurdé mondotta az anyjának, hogy ő bizony, menjen el az anyja a királyhoz és mondja meg a királynak, hogy ő felmász a fára.
A király nem akarta hinni és eléhívatta a czigánypurdét, és azt mondta:
– Te úgy se tudsz felmászni! Hát ha fel nem tudsz mászni, akkor a fejedet vétetem.
S azt mondta a czigány, hogy jól van, vágja le a fejét, ha nem tud felmászni. S mondta a királynak, hogy hagyjon neki három napi üdőt, hogy gondolkozzék, s addig csináltatott ő pár vasmacskát a kovácscsal, s akkor kezdett felmászni.
Ment, ment felfelé, három napot ment, és egyszer talál egy házikót a fa oldalában. Bémënyën oda, s bent lát egy nagyon öreg asszonyt, és köszönti, mondja:
– Jó estét öreg anyám!
Az asszony azt mondja neki:
– Jó, hogy öreg anyádnak szólítottál, merthanem, rögtön megöltelek volna.
Akkor kérdette:
– Mi járatban vagy fiam?
Azt mondja, hogy:
– Öreg anyám, nem tudná-é megmondani, hogy mi ennek a fának a gyümölcse?
Az asszony azt mondta:
– Várj, még a fiam hazajő, majd ő megmondja neked, mert ő minden kis likba béfúj, és azt ës kell tudja.
Ez a szélnek az anyja volt. Este, mikor jött haza a fia, valami szagot érzett, emberszagot. Kérdi az anyjától:
– Oan emberszagot érzek. Ki van itten s mi járatban van?
Akkor az asszony azt mondja, hogy jó ember, és azt akarja tudni, hogy mi ennek a fának a gyümölcse. Akkor mondja a szél, mert a volt a fia:
– Hát biz én minden likba béfújok, de sehol sem tudtam meg, hogy mi ennek a fának a gyümölcse.
Akkor a czigány elszomorodott és ment tovább. Addig, a míg felment odáig, az egyik pár vasmacskája elváslott, s aztán más párt húzott fel. Újra ment három napot, akkor újra talált egy házat a fa oldalában. Oda ës bément, köszönti az asszonyt:
– Jó estét öreg anyám!
Az ës úgy válaszolt, mind a más asszony, s kérdé:
– Mi járatban vagy?
A czigány megmondta, hogy annak a fának a gyümölcsét keresi. És mondja az asszony:
– Én bizony nem tudom megmondani, de várj, hazajő a fiam, majd ő megmondja. Ételt adott néki az asszony, mert nagyon éhes volt, és lefektette. Aztán jött a fia, és az ës úgy tett, mind a szélanya fia, hogy kérdi, hogy ki van itten. Az anyja megmondta, hogy jó ember, és mi járatban van. Ez a holdnak az anyja volt. Mondja a hold akkor:
– Bizony én minden helyré békukucskálok, de hogy ennek a fának a gyümölcse mi, azt nem tudom.
Reggel a fiú fëlëbred és kérdi az öreg asszonytól, hogy:
– Nem mondta meg a fia, hogy mi a fának a gyümölcse?
Akkor újra felvett egy pár vasmacskát, s a mást ledobta. A földön a királynak a szolgái megkapták s bémutatták a királynak. Gondolta a király, hogy mán jó fenn van a czigány. Ha meg ës kapja a fának a gyümölcsét, úgy se fogja néki adni a leányát.
Akkor a fiú, a czigány, ment tovább, három nap múlva újra egy házhoz ért. Ott ës talált egy öreg asszonyt, de csakúgy járt, mind a többivel, pedig ez a napnak az anyja volt. Akkor ment tovább. Ment, ment, hat napot ment, s mégse váslott el a vasmacskája. Hatodik nap este felért az égbe. Ott az ég kapujánál talált egy nagyon vén embert. Az a vén ember kérdi tölle:
– Úgyé el vagy fáradva?
Annak a fiú, a czigány, mondta:
– Igen bizony, el vagyok fáradva.
– Hát – felelte az öreg ember – ha el vagy fáradva, ülj le a helyembe, a meddig visszajövök.
A czigány leült, várt egy órát, kettőt, hármat, de az öreg ember nem jött vissza. Akkor fel próbált kelni, de nem tudott, mintha odaragadt volna a székhez. Akkor jött hëzza egy szép leány és kérdezte:
– Nem állanál bé kocsisnak Tündér Ilonához?
Ő azt felelte, hogy:
– De béállanék én bizony, csak nem tudok innét felkelni.
– Mindjárt felkelsz te onnét, mindjárt visszaküldöm azt az öreg embert, amelyik itt volt.
Ment gyorsan Tündér Ilonához és jelentette, hogy az öreg ember nincs a helyén és egy mást hagyott a helyén, a pedig béállana kocsisnak ide, de nem tud felkelni. Akkor Tündér Ilona mondta a flújtárjának:
– Menj gyorsan és hozd vissza az öreg embert.
A flújtárja futott, futott egy napig, nem érte utól. Futott újra egy napig, s este felé utólérte. Akkor jól nyakon csípte s jól eldöngölte s felült a hátára az öregnek s elvitte egész oda a czigányhoz. Ez, a mind odaértek, mindjárt feltudott kelni, a czigány. S a flújtár még jól eldöngölte az öreget s újra visszaültette a helyére.
Akkor ment a czigány Tündér Ilonához kocsisnak. Tündér Ilonának két aranyszőrű paripája volt, s mondta a czigánynak, ha bé akarsz állani hëzzám kocsisnak, akkor fërëdjél meg ebben a kádban. A czigány nem ës várt soká. Levetkőzött s beléugrott a kádba. Egy fél óráig fërdëtt, akkor Tündér Ilona poroncsolta, hogy jöön ki. S amint kijött, hát uram, istenem, oan szép lett, hogy párját a világon nem lehetett kapni. Akkor felöltözött, s bévezették az istállóba. Ott volt a két aranyszőrű paripa, és mondta az a leány neki, hogy:
– Itt van ebben a házban (szobában) arany zab, és mindennap egyszer adjál egy vékát a lovaknak.
Akkor eltünt. A czigány három napig szolgált, s jött újra az a leány vissza, s mondta a czigánynak, hogy a ki tudja utánozni Tündér Ilonát mindenben, azt férjéül veszi. Akkor a czigány megörült és mondta a leánynak:
– Csak vezess bé ingemet Tündér Ilonához, úgy fogom én őt utánozni, mintha csak ő volnék.
Akkor bément. Estefelé volt az üdő, Tündér Ilona egy más ágyat tétetett bé a szobájába, az övéhez egy kicsit távol. Akkor kezdett levetkezni. A mint vetkezett, tizenhat köntöse volt, a czigánynak pedig csak egy nadrágja volt. Összehasította a nadrágját tizenhat darabra és letette szépen egy székre, mint Tündér Ilona tette. Akkor újra ësszeállította a nadrágját és megakarta varrni, de a nadrágja magától ragadt ëssze, és egyik darabot a másik után tette magára. A leány, Tündér Ilona, nagyon csudálkozott ezen.
Akkor mentek mosdani. Mán elé volt terítve két mosdótál. Tündér Ilona tizenhat vízben mosdott, a czigány ës úgy tett, de nem volt neki tizenhat szappanja, hanem az egy szappanja, a mi volt, azt tizenhatra törte és úgy mosdott meg.
Akkor Tündér Ilona ment füsülődni és a czigány ës utána ment. Két tükör volt eléterítve és füsüvel, mindennel ellátva, és kezdtek füsülődni. Mikor Tündér Ilona egyet húzott a fején a füsüvel, akkor a czigány ës egyet. Úgy Tündér Ilona tizenhatot húzott, ő ës tizenhatot. A czigánynak ës hosszú volt a haja, s miután megfüsülődtek, éppen oan lett, mint Tündér Ilona az arcza.
Tündér Ilona, mikor meglátta, nem tudta, mit csináljon örömében. Akkor magához hívta s megölelte, megcsókolta. Akkor nagy lakodalmat csaptak, s elküldte a czigányt, az urát, vadászni, mert mán nem volt czigány akkor. Mielőtt elküldte volna, adott neki egy tükröt s mondta neki:
– Ha akarod látni, hogy én mit csinálok, csak nëzz bé a tükörbe és látod.
Akkor elbócsúztak egymástól, és ment vadászni. A mint ment egy darabig, hát látja a flújtárt előtte, hogy fut. A flújtár azt kiájtotta neki, hogy Tündér Ilona azt mondta, hogy semmi vadat se bántson, csak két nyúlat lőjön. Akkor ment tovább, és a mint ment, mendegélt, egy fél óráig ment, s hát lát egy erdőt, melynek a fája tiszta aranyból volt, és lát egy csoport állatot előtte futni, azok mind aranyszőrűek voltak, de nyulat közöttük nem látott. Mënyën beljebb az erdőbe, újra elémegy egy csapat vadállat, de azok között se látott nyúlat. Újra megy beljebb, megy előtte újra egy csapat vadállat, azok közt ës csak egy nyúl volt. Gyorsan megczélozza és lelövi.
Mënyën beljebb, hogy lőne még egy nyulat. A mint mënyën, semmi állatot nem lát, de ő maga és eltévedett. Most nem tudta, hova menjen. Gondolt egyet, és elévette a tükröt és belénézett. Hát látja Tündér Ilonát, hogy mutatja a kezével, hogy jobbra menjen. Mënyën ës ő jobbra, mënyën, mënyën egy negyed óráig se haladt el, és elémënën előtte egy csapat nyúl. De mit csináljon ő most? Mert nem volt nagyon jó czélzó, félt, hogy nehogy kettőt lelőjön. Várt, várt egy darabig, de nyúl mindig volt előtte sok. Akkor megmérgelődik és közéjük lő, hát látott három nyúlat elesni.
Sajnálta bizony ő, hogy nem tudta megtartani a feleségének a szovát, de úgy ës hazafelé indult. És a mint ment hazafelé, útjába áll egy nagy-nagy magos ember és kérdi tölle, hogy:
– Nem szégyelled magadat, hogy két nyulamat lelőtted?
Mert az a kettő, a kit lelőtt a három közül, a kettő az övé volt, csak az egy volt a Tündér Ilonáé. S mondja neki:
– Gyere birkózzunk meg.
Nagyon megijedett akkor a czigány és elévette a nyilát s rëaczélzott az emberre. Az ember ës elévette a nyilát, akart czélozni, s addig mán le volt lőve.
Hazamënyën, és látja Tündér Ilona, hogy négy nyúlat lőtt le. Akkor megijedëtt nagyon Tündér Ilona és mondta:
– Jaj, minek lőtted le azt a más kettőt, mert ha megtudja gazdája, minyát megöl téged.
Akkor mondja a czigány:
– Ne bánd te aztat, mán elvégeztem a dolgot vélle.
S mondja a czigány Tündér Ilonának:
– Akarok tölled valamit kérdezni, ha megmondod.
– Hogy ne mondanám meg én neked, hiszen titok közöttünk nincsen!
Akkor kérdi a czigány:
– Mondd meg nékem azt, hogy mi annak a fának a gyümölcse?
Hát mondja Tündér Ilona:
– Csak ezt akartad töllem kérdezni? Hát hogy ne mondanám én meg! Még adok ës belölle, hogy egyél, amennyit csak akarsz.
Akkor gyorsan eléhívott egy szolgát és mondta, hogy hozzon annak a gyümölcséből tizet. A szolga felmászott a fára, de a fának háromféle gyümölcse volt: arany alma, arany szilva, arany körte. Akkor hozott az ember. Akart hozni, de nem tudta felosztani, hogy melyikből hozzon négyet. Gondolt egyet és hozott a szilvából négyet, mert a szilva küssebb, mind a körte és az alma, és bévitte Tündér Ilonának, Tündér Ilona pedig odaadta az urának. Azt mondja az ura, hogy:
– Nékem egy kicsi járásom volna a földön.
Hát Tündér Ilona azt mondja:
– Ha le akarsz menni, hát lemehetsz ëppen.
Gyorsan poroncsolta, hogy csináljanak egy hintát, a melyik egész a földig ér s beléültette az urát a hintába. A míg az ura csak egyet gondolt, s már alatt volt a földön. A gyümölcs a zsebjében volt, a fa mellett termett ëppen akkor. (T. i. éppen a fa mellett ért le a földre.)
Bément a királyhoz, elémutatta a gyümölcsöt. A király előre (eleinte) nem akarta odaadni a leányt, de a mint látta, hogy oan szép, hát odaadta, de a leány nem akart menni. Gondolta magában, hogy újra oan csúf lesz, mind a milyen volt a czigány. A czigány megfogta a fülénél fogva és elvitte az anyjához, az anyját pedig elhívta és mondta, hogy jöön vélle el, el akar menni valahova. Akkor elment a fa mellé és az anyja kérdezte, hogy mit akar. Hát egyet gondolt a czigány s mán lenn volt a hinta. Béültette az anyját, a királyleányt, meg ő ës belékapaszkodott a hintába. Egyet gondolt újra s mán fenn voltak. Akkor mondta a leánynak:
– Te nem akartál engemet szeretni, azért én se szeretlek téged.
És megfogta s ledobta a földre. A leány három napig esett, s a harmadik napon leesett a földre. Minden porczikája ësszetörött, és a királynak az egyik szolgája megtalálta a fejét. Csak a feje maradt épen. És egyszerre jutott a királyhoz és bémutatta. A király nagyon szomorú volt és gondolta magában:
– Ó istenem, mért nem adtam én jó szüvel oda a leányomat a czigánynak!
És azalatt mindjárt ott termett a czigány és kérdezte a királytól:
– Mostan ideadnád a leányodat jó szüvel?
A király mondta:
– Nemcsak jószüvel odaadnám a leányomat, hanem még a fele királyságomat ës odaadnám, ha feltámadna a leány.
Akkor a czigány hazament és mondta az anyjának, hogy mit mondott a király. Az anyja mondta:
– Nesze, adok egy skotuját. Ebben a skotujában van oan por, hogy ha megkened annak a fejnek az arczáját, minyátt odanő az egész teste.
A czigány gyorsan odament a királyhoz és kérte a leánynak a fejét. A király minyátt odaadta és békente aval a porral a leány fejét. A leánynak minyátt odanőtt a teste, és beszélgetni kezdett. A király odaadta volna most jó szüvel a leányát, de a czigánynak nem kellett. Nem fogadta el és mondta:
– Élj boldogul leányoddal együtt, mert nekem már van feleségem.
Akkor elhívta az anyját, s a fa mellé mentek, s a hinta mán ott volt. S beléültek, a mint beléültek, minyátt az égben voltak. Ott Tündér Ilona nagy örvendezéssel fogadta, nagy lakodalmat csaptak és boldogul éltek. Az anyjának pedig csináltatott egy szép kastélyt és oda béküldte és mondta:
– Mikor csak kivánod, hogy láss engemet, akkor küld el ezt a szolgát és majd eljövök én a feleségemmel együtt.
Akkor hazament és nagy lakodalmat csaptak. A királyt ës meg akarták hívni, de a czigányfiú nem engedte meg, hogy meg akarta csalni, és azért még az egeret ës meghívták vendégül, az ës jól élt. Még én ës kaptam egy czombot és megettem. Aztán ott hagytam őket, és máig ës lakodalmaznak, ha meg nem haltak.
(Tóth Istvánné, Pál Anna, Tatrang.)