Ismét Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei közt. Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tíz mérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegylánczolaton nem visz keresztül egy járható út! maguk a gyalog-ösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt, – vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérüjét sokáig nem tudja benőni a fű.
Már a szélei is laktalanok e vadonnak, az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember a nélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elé minden színű kalapjaikat, csoportosan düledve ki a mohos fák tövei mellől.
Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam ketté szeli a völgyet, tünik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vadméhe köpűt ásott a vízre hajló fa odvában s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.
E folyam a Rima vize.
Messze, vigasztalan távolban látszanak még magasabb hegyek, mikről a fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte a távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte; – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe: oly magasak, oly szakadatlanok.
A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági bérczek között, ő az egyedüli lény, a ki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiben örökszivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vad bokrok hajolnak alá a szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazalt-sziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csörgedezéséből melancholicus zenét sokszoroz a kettős viszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízi kigyók uszkálnak ezüst szalagokként; innen kiszabadulva ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezer ölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlaszolt völgybe.
Mindig följebb, följebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot födé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszinén keresztül s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, aranynyal vagy lilaszínnel rajzolva a kelő napsugártól.
És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége? Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk látszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepében bukik föl a Rima forrása, öles magasságra vetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.
Még egy hegyláncz mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinczeinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld sem látszik alá.
Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan, az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér guláikkal képviselve a lehetlenséget.
Itt állapodjunk meg. A hegygerinczeken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között s más irányban ismét előtünik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, a mi annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.
A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik meg, egymáshoz mindenben hasonlatosak: a szem elfárad rajtok végig tekinteni s a míg a nap sugarai rézsút feküsznek a tájon, arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tárgyakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.
Lassankint azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bérczek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reá omolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindeniktől, mintha az égből szakadt volna ide.
A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fa-híd tünik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérczcsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.
S lassankint azt is észreveszszük, hogy e bérczemelvényt nem a természet alkotá ily magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik köröskörül falakat képezve, a bérczet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei, a köröskörül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas, mint a talapjául szolgáló bércz maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.
1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Corsar bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és granát-almafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszín kékre voltak zománczolva, hogy a nap tündökölt rajtok, a bástyák tarkára festett tornyai, a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek, porczellán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony, aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománczos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek lobogtak a tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.
De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok voltak.
Köröskörül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.
A comparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóczczal jártak a hosszú ágyúk előtt, miket Corsar bég ott öntetett, mert ágyúk számára út nem volt a környékben. Kettő ezek közől a hidnak volt szegezve, azt a megtámadás perczében az első lövéssel összetörendő.
Corsar bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, a kit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá spáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbeállított timarioták az üldözők elől bevagdalák az utakat s kövekkel verték agyon, a ki a völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odaczepelt félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyujtogatni. Minden kisérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.
A szentgothardi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húsz évi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei azután maguk kezére folytatták a háborút, raboltak, gyujtogattak, a merre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint a hol tudják fogják el a béke megszegőit, s a mit akarnak, azt tegyék velök.
Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magán ellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velenczések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, a hogy tudtak.
* * *
Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy a kire néz, azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek alá, turbánjának szurtossága nevezetes, mintha hétről-hétre benne hálna.
A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekintgetve közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.
A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők láthatják a várat, de a várból őket senki.
A vén asszony undok mosolygással sug valamit a férfi fülébe.
– Bizonyos vagy erről, banya? kérdi tőle vizsga tekintettel a kancsal.
– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az igért díjnak előre föl merném venni.
– Azt elhiszem; szólt bántó kaczajjal a férfi, de én meg nem merném előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért külön.
– No hát kérdezz? sürgeté mohón az asszony.
– Tehát mikor jön meg a bég? Ez a kérdés öt arany.
– Ez a felelet tíz arany. Az árát én szabom meg.
– Nesze pénzed, válaszolj.
A nő megszámlálta az aranyakat s kebelébe dugva, válaszolt:
– A bég ma este jő haza.
– Melyik földalatti út bejárásán?
– Ez a kérdés száz arany.
– Fogjad, de ne számláld, hanem felelj.
A nő elvevé a pénzt s a hátuk mögött tátongó üregre mutatva, szólt:
– Benne vagyunk.
A férfi meglepetve tekinte szét s azzal erszényét, melyből a nőnek koronkint pénzt adott, megcsörtetve mondá:
– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a tőr lesz a tied, mert én életben maradok s föltalállak a pokolban is.
A vén asszony vigyorgott.
– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, a mit itt csörgetsz, még e perczben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy bolond, úgy csókolnál össze-vissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad olvasna, tetőtől talpig megaranyoztatna érte.
– Kitől jő?
– Oh ez drága kérdés! Ha tudni akarod, nem marad útravaló pénzed.
– Mondd, kitől van? Zsákban macskát nem veszünk.
– Úgy hát áldjon Isten. – A miért megfizettél, azt tudod; – szólt az asszony s távozni készült.
– Megállj! A leveled add, vagy megöllek.
– Dehogy ölsz. Egyet kiáltok s véged van.
– Hol a levél?
– Tán bolond vagyok, hogy megmondjam, nálam nincsen, ne is keresd.
A férfi boszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a barlangnyíláshoz tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá s lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, a mint elolvasott, arcza repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.
– Ha ez mind így leend, úgy, a mit eddig kaptál, csak felpénz ahoz képest, a mit ezután kapni fogsz.
– Mondtam úgy-e? szólt bizalmas vigyorgással a némber, hogy bátran kifizetheted előre az alkudíj felét.
– Most csak arra vigyázz, hogy észre ne vegyenek valamit.
– Csitt. Kerülj a víz felé, a szokott úton ma portyások fognak járni.
Ezt mondva a két alak a barlangból hirtelen kisuhant s jobbra-balra az erdők sűrűjében eltünt.
* * *
Most el szemeink elől zord külvilág! nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!
Tünjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sohajok szentek szentébe; a hol nem lakik senki, a hol nem él semmi, csak a szerelem, s a mi a szerelemre emlékeztet.
Egy tágas pompás termet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa a mint egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az magát átragadva, míg a tárgyról-tárgyra repkedő gondolat elfárad átérezni mind azt a szépet, azt az élvadót, a mit a gyönyörvadászat phantasiája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.
A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös karcsú porphyroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti virágok bozótjai, széles rózsás porczellán vedrekben összecsoportozva s a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló himporát. És e padlat selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványa mosaik-kirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedenczében kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magasra szökell föl a szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak mellett köröskörül metszett bársony kerevetek nyúlnak, hengerded virágos kashmir-párnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető leányok, a szőnyegeken tánczolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút vizében locsolódva.
Egy odaliszk csengetyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel tánczolt a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringnek körüle; három nubiai eunuch énekes melancholicus szerelmes danákat zeng a tánczhoz egyszerű hangszereivel.
A tündér alakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arczaikat, miknek ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony mousselin rosszul rejti termetök bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint szelid kigyók omlanak a hófehér vállakra.
A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az arany halakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kaczagva, ha e virgoncz állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér himzett köntöse arany ővvel átszorítva, a mint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arczán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, a mint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának.
Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán, a mennyezetet képező rózsaszín damaszt-függönyök karvastagságú jazminfákra vannak felbogozva nehéz arany bojtjaikkal; a jazmin ezüst virágain keleti lepék libegnek, ultramarin kék szárnyaikkal; – a zófa fejénél aranyvesszős kalitkában két kis «elválhatlan» papagály sipog, smaragd tolla, carmin feje, mindig csókolgatják egymást.
A bíbor ottomán felett hever Corsar bég kedvencz hölgye, Azraële.
Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja alátüremlett, egy eleven párducz fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát nyalogatva, s a fejére omló jáspis-feketeségü hajfürtökkel játszva, mint kis macskakölyök.
A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsu, mint az, tagjai oly simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsu dereka úgy hajlik, s bágyadt szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelidített fenevadéban.
A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a divánon, az illatos nargyleh borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a füszeres sherbeth ott párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen széles japáni tálczára halmozott meleg égalji növények kinálkoztak izletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz teli sejtje, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.
Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek, szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik másutt, mint a délőv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan sovár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.
Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt s elérhetetlenek után eped. Ha szerettetik gyülöl; ha gyülöltetik, szeret, ha meghalsz érte, kikaczag; ha megölöd, imád.
Tojásdad arcza olyan halovány, mintha e gyujtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta.
S mint remegnek ezen ajkak! magában van, senkivel sem beszél. Körüle tánczolnak, énekelnek a háremhölgyek, fekete rabgyermek térdel előtte, ezüst tükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá rózsalevél-esőt, s legyezgetik pávatoll-legyezővel.
Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával, mintha olvasni akarná tulajdon arczáról saját indulatait; ajka reszket, mosolyg, daczol, szeme csábít, eped, könnyez, vagy eltaszítóan villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre sujt. Most egyszerre valami gondolata támadt, valami dæmoni eszme: felső ajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alá mélyed, fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak meggörbülnek, dæmoni, furiai kifejezést adva a gyönyörű arcznak, s a göndör fürtök, mint tekergő kigyók omlanak kétfelől alá. A reszkető ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párducz sima nyakába; a bántott fenevad felordít.
A hölgy visszaretten önarczától, s a szerecsen fiút tükröstől együtt eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik karjaira, féloldalra dülve s kisded lábacskáit piros papucsaival maga alá kapva, hajlékony testével a párducz nyakára dül, s oly fenyegetőleg néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, a kire esik, még a vadállat is.
De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden perczben változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul s karjait feje fölé emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kigyóé, s szemeiben elfojtott vágyak könyei ragyognak.
Senki sem meri tőle kérdezni, mit kiván; Azraële szeszélyes, meglehet, hogy megtetszenék neki a kérdező s azt kivánná tőle, hogy szemei láttára ugorjék le Corsarvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlenek nem üdvös kedvét keresni.
Im azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik s Azraële szemeiben könnyű örömsugár kezd derülni, a mint a belépőt meglátja.
Azon bibircsós állú vénasszony ez, kivel a barlang előtt találkozánk.
Rút, fertelmes arczú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye első kedvencz háremhölgye volt Corsar bégnek, most első kedvencz rabszolganője Azraëlének.
A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága Azraële előtt leülni.
– Unjuk magunkat? kérdezi a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől, vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a czukorevés s betelrágás miatt. Nincs kedvünk semmihez, úgy-e? Nem tánczoltak még a bayadérek égő gyertyák körül? vagy az sem szép többé? Persia selyemszövetei kopottak már s színtelenek? nincs íze többé a lépes méznek, nincs zamatja az ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Boszantanak az olasz eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni Damanhour egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére? elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan költő megirt?
Azraële lankadt szempillái lecsukásával igenlé e kérdést.
– Elfogták az oroszlánt Biledulgherid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas dey vette őt meg ezer aranyon. A dey hatalmas ember volt, parancsára arany kalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne, s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek bele élő szökőkutat, s biborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitkája ajtaját, s ijesztve az éjszaka csendjét. A dey kérdé az oroszlántól; mid hiányzik, szép állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel s kristályforrás az italod! mi kell még több? ambraillatban akarsz-e fürödni? s kedvencz rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: A kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a medencze itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem füszereid illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad szeleivel, majd megtalálom én ottan jó kedvemet.
Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét lihegő keblére, s a mint a duéna megszünt beszélni, inte neki, hogy mondjon más regét.
– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról? – «Egyszer a szivárvány tündére meglátott egy szép leányt s szép szavakkal elcsábítva, azon a hétszínű hidon fölvitte magával a harmadik égbe. Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni, s a leány mégis bús volt, unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedezve néz alá a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mid hiányzik? kérdé a leánytól, miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell? parancsolj és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment s elhozá a csillagokat. A leány újra búsan nézett a földre. A tündér kérdé: mi bánt? mi van még a földön, a mit szíved megkivánhat? A leány felelt: karcsu leányok ott alant, nevetve tekintgetnek föl reám. Miért boldogabbak ők, mint én? szeretnék fejeikkel laptázni.»
A tündér elhozta a leányok fejeit laptának.
Azraële összevont szemölddel tekinte a nőre s félig fölemelkedve, kis malachitmarkolatú tőrét keresgélé aranyos öve mellett.
– «A leány ismét búsan tekinte alá a földre, folytatá mosolyogva Babaye. Mi van még ott? mit találsz még, a mit kivánsz? kiáltá kétségbeesve a tündér. Deli ifjak járnak ottan, válaszolt reá a leány, mindegyik oly kedves, oly szép. Te tündér vagy, de csak magad vagy az égben. Te nem adhatsz új szerelmet. Bocsáss engem a földre.»
Azraële égő arczczal ugrott föl ottománjáról, s megragadta a nő vállát. Keble zihált, égő arczán fenyegető pir lobogott. Hófehér karjaiban vonaglani látszottak az idegek.
Babaye vigyorogva néze föl rá.
– Jer fürdőszobádba, monda a fölindult odaliszknak. Az achatmedenczében párolog az ambra és nárdus, míg ott magánosan leendsz, majd én mulattatni foglak. Tudok sokkal szebb regéket, mikben gyönyörödet leled.
Azraële reszketve vonta nyaka körül fátyolát s ideges izgatottsággal inte a rabnőknek, hogy távozzanak el. Azok ijedelmes gyorsasággal futottak szét a mellékajtókon. Félelmük oka nemsokára kitünt, mert a mint Azraële eltávozott, az ott maradt párducz, megszabadulva úrnője igéző közellététől, egyszerre fölemelkedék, nagyot nyujtózott s kiöltve piros nyelvét s szétmeresztve éles körmeit, fenyegető ordítással hajtá le fejét, s azzal egy hosszú szökéssel a terem közepére ugrott, s üvöltve szilajon szökelt kétszer háromszor köröskörül a terem falai mellett, minden ajtó mellett beszaglászva, melyen belől az eltünt rabnőket érzé, vérszomjú dühvel kaparva azoknak küszöbét, s boszúsan nyifogva, hogy be nem törhetett rajtok; azután a medenczének állt, két első lábát föltevé rá, hosszú piros nyelvével sokáig ivott a kristálytiszta vízből, azzal lehengeredett a puha szőnyegekre s hosszú csíkos farkát két első lába közé véve játszott, mint egy macska. Akkor ismét fölkelt, ravasz, alattomos szemmel széttekintett, s meglátva egy nagy fehér kakadút rézkalitkájában, a földön elnyúlt hassal közelített felé, s ott egy ideig lehúzott fővel leskelődve, egyszerre kétöles ugrással neki ugrott, s körmeivel megkapta a kalitka pálczáit. A fölriadt kakadú vijjongva csapkodott görbe orrával megtámadója felé, a párducz azonban sem feldönteni, sem szétbontani nem tudva a padozathoz szegzett kalitkát, mérges ordítással ugrálta azt keresztül s aztán leült elébe, farkával verve kétfelől a földet, s nyugtalan ásításokkal mutatá a fenyegetett állatnak ellenséges vérszomját; míg az szárnyrepesve ordított, füttyöngetett s orrával verte a kalitka pálczáit.
* * *
A mély úton, mely kacskaringós tekergéssel vonul a völgyeken keresztül Corsarvár felé, lovas csapat ügetése hallik.
Robogásuk hangja előtör az erdőből, mielőtt alakjaikat kivehetnők. Nemsokára fölérnek a hegytetőre, hol az út a hegygerinczre kapaszkodva föl, azon fut végig. Corsar bég maga jő rablócsapatjával.
Előcsapatul a zsákmánynyal megrakott öszvérek jőnek, a fölhalmozott zsákokból kirablott templomok kincsei villognak elő, leghátul a gyalog timarioták maradtak. Középett jön maga a bég, tarkán rendezett lovagjaival, kik közt a török lovasság minden osztályából találni: selyembe öltözött spahik, hosszú dárdáikkal, mezetlen karú bashkirok puzdrával, kézívvel; beduinok hófehér lepleikben, hosszú rézkarikás puskáikkal.
Maga a bég egy élte javában levő férfi, barna, csaknem fekete arczszínéből alig tünik ki a ritka szakáll és bajusz, ajkai és szemei dagadtnak látszanak, arczának kiülő csontjai, széles álla merész, kegyetlen tekintetet adnak neki, melylyel széles vállai, s túlizmos termete összhangzásban látszik lenni. Öltözéke izléstelenül van túlterhelve ékszerekkel, turbánja gyöngyökkel körülfűzve, füleiben nagy arany karikák, válldolmánjára drágakövekből vannak virágok himezve, s paripáján a patkóktól a kengyelig minden vert arany. Gömbölyű paizsa a legfénylőbb ezüst, s buzogányának feje egyetlen darab carniol.
Csapatja hallgatva jár nyomába. Egynek-egynek háta mögé félig alélt keresztyén hölgy van felkötve, kire rablója hátra sem néz. Mindegyik ruhája véres, némely az arczáról is restelte azt letörülni.
Az öszvérek csendesen ügetnek a vár felé, fellah hajcsáraiktól üttetve; a harczi csoport lépést menve poroszkál utánok a hosszú hegy gerinczein, a gyalog timarioták szétszórva kullognak leghátul, összevissza veszve a hátukon czepelt prédán. Senki sem üldözi őket.
* * *
A nagy oválterem üres. A háremhölgyek eltávoztak mellékszobáikba. A teremben egyedül van Azraële.
A mint ambraillatos fürdőjét elhagyta, egy függő szőnyeget vonatva keresztül a szökőkút fölött, abban végig feküdt s kedélyesen hintálva magát benne, a felszökellő vízsugárral locsoltatja forró habfehér tagjait.
Keblén összetéve kezeit, önelégült mosolygással nézi, mint törik meg a gyémántos vízsugár márványsima termetén, valahányszor a ringatott függő-ágy bájló terhével átcsap rajta.
E víz a várőrség kútjára folyik le innen, miután az odaliszk testén végig permetezett, ki jókedvűen, kaczagva hintálja magát jobbra-balra, fekete hajtekercseit szélyelbontva s engedve hoszszan végig úszni a víz szinén.
Az alkonyi napsugár elől le vannak bocsátva a piros függönyök, s ezáltal rózsaszín világ ömlik át a teremen, tündéries színezetet adva a tárgyaknak. Az odaliszk úgy tűnik föl, mint egy rózsaszín hableány, ki tarka lotuslevelén hintálja magát a rubincseppekre változó forrás fölött.
A terem légköre valami bűbájos, szerelemnövelő illattól van átfülve. Semmi hang sem hallik körül, csak a medenczébe visszaeső vízcseppek titkos hullása.
Künn egyszerre ismét kürtrivallás harsog föl. A várudvaron robogó paripák tombolása veri föl a csendet. A fegyverek csendülése közől egy ismert hang parancsszava hangzik ki. Azraële mosolyogva ringatja magát hintajában; szemeiben pusztító csáb ül, – a mint az aranyozott ajtóra tekint, fejét hátrafelé szegve.
Percz mulva siető lépés közelít. Corsar bég szerelemtől űzetve jő földi menyországa felé.
Az aranyos ajtóban hallik a kulcs fordulása. Azraële kaczagva himbálja magát tarka szőnyeghintajában.
* * *
Az éj árnyai leszálltak. Minden élő alszik mélyen, csak a szerelem van ébren.
– Oh én félek. Szól reszketve az odaliszk s szorosabban simul a vad mór lovag keblére.
– Mitől remegsz? itt vagyok én. Szól az, átölelve a hölgy karcsú derekát.
– Hamaliel rossz álmokat hozott. Szólt a hölgy reszkető hangon. Álmodám, hogy a giaurok éjjel váradra rohantak, téged legyilkolának. Én a bástyákról akartam magamat hanyatt-homlok alávetni, s nem mehettem, fogva voltam. Keresztyén férfi tartott karjai közt. Mash-allah! ez irtózatos!
– Ne félj, dörmögé Corsar. A Korán azt mondja, hogy csak a madár tud repülni; e várba, a ki repülni nem tud, ellenünk nem jöhet; és ha megtörténhetnék is, hogy bennünket meglepjenek, ne tarts tőle, hogy a hitlenek kezére juss, megfertőztetve giaurok érintése által, itt ezen ottoman alatt, melyen fekszünk, van egy kanócz, mely leszolgál a lőporos bástyák alá; ha minden el volna veszve, az éji lámpát e kanóczhoz kellene értetned s az egész vár velünk s elleneinkkel együtt a levegőbe röpülne.
– Oh mily vigasztaló gondolat, susogá halkan Azraële s ajkát Corsar arczára tapasztva, ismét elaludni látszék.
Az éji mécs háromlábú állóján halványan lobogott, saját árnyékát sokszorozva, az ajtók előtt horkoltak az őrök.
Egyszerre sikoltva szökött föl újra fektéből Azraële, magával rántva a béget.
– La illah, il allah! nem hallod a dzsinek robaját, kérdé reszketve minden izében.
A bég ijedten tekinte szét. A vihar őrülten tombolt odakünn, a szélvitorlák csikorogtak, a minarék tetejéről cserepeket hajigált a szél a kioszkok boltozatára; a villám lobogott s a mennydörgés reszketni tanítá a kősziklákat.
– Hallod, mint üvöltenek, mint zörgetik erőszakos kézzel a bezárt ablakot e láthatlan lények!
– Allah árnyékára! igen jól hallom, dörmögé a reszkető férfi, bámulástól, rémülettől meredő szemekkel.
– Irgalom! irgalom! távozzatok e háztól gonosz szellemek, kiáltoza Azraële, fölbomlott hajakkal omolva a szőnyegre s mezetlen karjait kitárva. Legyetek verve a napsugártól, hogy temessen el benneteket a sötétség. Menjetek a keresztyéneket kínozni s törjétek ki szárnyaitokat félholdjaink hegyében, midőn seregestül átrepültök rajta. Hah, mint világítanak szemeik. Allah árnyéka takarjon el bennünket, hogy meg ne lássanak tűzszemeikkel.
A nagy, erős férfi reszketve feküdt arczra Azraële mellett, annak éji palástjával s hajfürteivel takarva el magát. Babonás félelme minden férfierőt kilopott szívéből, reszketett, mint egy gyermek.
– Hallod, hallod: mint mormognak. Mondd el sebesen fönhangon a Naáma imáját, s takard el füleidet, hogy ne halljad, mit beszélnek.
E perczben a szörnyű vihar kiszakított egy ablaktáblát s a szabadon berontó szél elkezdé ingatni a függönyöket s lobogtatni a lámpa mécsét.
– Hah! Látod őt? kiálta Azraële. Csitt, ne nézz oda, ne nyisd föl szemeidet. Takard be képed. Bújj mellém. Takarózzál palástomba. Ez Asasiel, a halál angyala, a ki megjelent. Nem érzed hideg sóhaját tagjaidon? Csitt, takard el magadat, tán nem veend észre.
Corsar bég remegve fogózott Azraële öltönyébe s arczára tevé kezeit.
– Mit akarsz? szólt Azraële, mintegy látott lélekhez beszélve. Kiért jöttél fekete árny, kéktüzű szemeiddel? Itt nincs senki, csak én vagyok. Corsar nem jött haza. Jőjj később, jőjj egy óra mulva. Távozzál, távozzál fekete lény, Allah tiporja el fejedet. Jőjj egy óra mulva s légy átkozott örökké.
Corsar nem merte szemeit fölvetni, Azraële féltestével reá hajolt, mintegy eltakarva a láthatlan lény szemei elől.
– Távozzál, távozzál!
A villám e perczben valamelyik bástyába csapott le, megrázva a bérczet fundamentomaiban, s a repedező dörgés, mint pokoli trombitaszó harsogott föl az egekig.
– Ah, sikolta föl Azraële, Corsarra rogyva s karjaival annak termetét ölelve át, s azon helyzetben maradt, míg a dörgés hangjai elzengtek, s utánok a csöndes zápor kezdte el verni az épület rézfödelét, a szél zúgása messzebb távozott, halkabban dudolva az ablaknyilások közt s enyészetes búgással üvöltve a távol erdők között.
Azraële csöndesen fölemelkedék.
– Eltávozott! suttogá alig hallhatóan. Azt igérte, hogy egy óra mulva eljön. Corsar! még egy óra az élet.
– Egy óra? ismétlé Corsar eltompult észszel. Ah Azraële! hová rejtesz el engem?
– Nem lehet többé! Asasiel könyörtelen. Még egy óra, és ő elvisz téged.
– Alkudjál meg vele. Ha halál kell neki, száz rabszolgának üttetem el fejét. Igérj neki vért, kincseket, imádságot, égő falvakat; én mind megadom neki; csak az életet könyörögd vissza.
– Hasztalan. Álmomban kardodat láttam kettétörni. A te napjaid számlálva vannak. Csak egy mód van még a menekülésre; egyetlen egy mód kijátszani a vérengző angyalt; ha volna egy a holtak közől, ki nevét megcserélné veled, s midőn Asasiel téged keres, azt ragadná el helyetted.
– Oh igen, oh igen, hebegé magán kívül rettegése miatt az erős férfi. Keress nekem egy oly halottat, a ki nevét megcserélje velem. Te ismered a büvészet szavait, menj, hívj elő valakit a sírból, igérj neki sokat, mindent; legyen bárki, egy fellah, egy rajah és neki adom nevemet, s elvállalom az övét. Menj. Siess.
– Magadnak kell oda menned, szólt a hölgy, sebesen öltsd föl kaftánodat. Fegyvereidet hagyd itthon, a lelkek félnek az éles vastól. Lemegyünk a temetőbe, a vár bástyája alá; háromlábu serpenyőben ambrát s boraxot gyujtunk meg, s a bűvös vesszőt leszúrva a legifjabb sírba, kényszerítendjük annak lakóját előtted megjelenni. Ha megjelent a lélek, fölállva marad s te hármat lépve feléje, bátran megszólítod, ezt mondva: «Az én nevem Corsar bég, hát te éji szellem ki vagy?» Ekkor a lélek meg fogja magát nevezni s te port markolva kezedbe, hátad mögül előszórod, ezt kiáltva háromszor: «halj meg helyettem». Erre a lélek eltünend s Asasiel nem jön el éretted többé.
– De te közelemben lész? rebegé félelmesen Corsar s erősen fogta a hölgy kezét, mintha attól tartana, hogy ha azt elbocsátá, a halál rögtön elragadja.
– Melletted leszek, de siess. Az óra rövid.
Corsar hirtelen magára szedte öltönyét, valami imádság kezdetét tördelve fenhangon, melynek végére nem tudott emlékezni.
– Ne költs fel senkit az őrök közül, szólt óvatosan Azraële. Ha valaki meg talál lesni, a bűbáj hatalma meg lesz törve, mert ellenkező imát talál mondani a mienkkel. Magunk fölnyergeljük a paripákat, a titkos úton lemegyünk. Odáig egy szót se szóljunk, se te hozzám, se én hozzád, se visszafelé ne tekints.
A bég készen volt már; épen prémes kaftánját vevé magára; – úgy fázott.
– Oglán! kiálta a hölgy a szőnyegen nyugvó párducznak, te kisérni fogsz bennünket s őrt állasz, és ha vadra találunk, védni fogsz bennünket.
A vadállat mintha értené úrnője szavát, nyüzsögve ágaskodott föl annak karjaira, míg másfelől a reszkető férfi kapaszkodott belé.
Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel födve, mellette két fejedelmi fenevad: egy daczos, harczedzett férfi, és egy tarka pettyes párducz, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva, üldözve az örömtől a kétségbeesésig.
* * *
A török temető a vár alatt cziprusokkal van beültetve. A sötét gyászbokrok közől kisérteties fehéren tünnek elő a turbános síremlékek, széles ágyforma kőboritékaikkal.
A közeledő léptek neszére egy ordas farkas száguld el a sírok közől, különben puszta a tájék. A zápor után fölszakadoztak a felhők, itt-ott láttatva a sötétkék eget gyémánt csillagzataival, a fák leveleiről hullanak az esőcseppek.
A vihar zengése fölmordul még olykor a távolból; a néma villám messze lobog a havasok fölött, egy perczre fehérre festve mindent, a mi fekete. A villámfény épen úgy csak egy színt tud adni a tájnak, mint az éj: ez feketét, amaz fehéret.
Az éj alakjai a föld alatti úton a bekerített temetőhöz jutnak, az árkon belől leszállnak paripáikról. Azraële mindkét paripa kantárát Oglán szájába adja, s az okos állat ott marad két hátulsó lábára ülve, a két horkoló paripát minden czöveknél erősebben tartva.
A mór lovag s az odaliszk egy magas sírdombhoz érnek, melynek sírköve a lehajló szomorú fűz galyaitól alig látszik.
– Ez alatt aligha rabszolga nyugszik, suttogja Azraële a remegő lovagnak s varázs-serpenyőjét a kőalapra téve, phosphor galacsinnal meggyújtja benne a porrá tört ambrát és boraxot, mely lobot vetve, fehér füstöt önt egyszerre szét a sír körül.
A távolban halk zörej hallatszik, Corsar paripája nyugtalanul nyerít.
– Mi az? kérdi a lovag.
– A dzsinek, viszonz Azraële. Ne nézz hátra.
S azzal fölemelve varázsbotját, ismeretlen mondatokkal keverve, elmondá a boszorkányos idézetet a sír fölött.
– Te kósza lélek, jelenj meg szavamra! Akárhol vagy; a pokol sötét fája alatt, vagy a húrik kertjeiben; ha alszol tüzes lánczokkal megkötve, vagy fekszel rózsaágyakon, halld meg szavam: röpülj a levegőn keresztül, oszd kétfelé a sötétséget, s a mint éltél, tünj elém veszendő alakoddal. Jelenj meg!
E szavak után pálczájával a sír kőlapjára ütött, mely jelhangra egy magas fehér alak emelkedett ki a sír mögül, fehér lepellel takarva.
– Most lépj hármat feléje, szólt Azraële, az elkábult lovaghoz s szólítsd meg őt.
Corsar bég tétovázó léptekkel ment az előtte álló alak felé s rekedt, remegő hangon szólt hozzá:
– Az én nevem Corsar bég, hát te átkozott szellem ki vagy?
– Én pedig Balassa vagyok! kiáltá hangos szózattal az alak, s a fehér lepel lehullván róla, egy izmos szőke férfi tünt elé, kezében mezetlen karddal, – Corsar bég, foglyommá lettél! kiálta a percznyi meglepetéstől megmerevedett törökre.
A következő pillanatban oldalához kapott a bég, s a mint fegyverét nem érzé ott, dühös ordítással rohant elhagyott paripájához s villámsebességgel vetve magát nyergébe, oldalába vágta éles kengyelvasát.
De Oglán erősen tartá fogaival a paripát kantáránál fogva, s a mint az rohanni akart, megfeszítette lábait, s visszafelé ránczigálta.
– Vessz pokolra, átkozott fenevad! ordíta tajtékozó dühvel Corsar, lábaival rúgva a párducz felé, de az, jobbra balra rángatva a kötőféket, meggátolá a paripát a futásban, s ijesztgetve szökdeléseivel, kényszeríté ágaskodva keringeni.
– Szólj a vadnak, Azraële! kiálta a bég hátra fordulva, s a mint szemeivel kedvesét kereste, Balassa keblén látta azt szerelemittasan függni, a fiatal magyar férfi nyakára füződve fehér karjaival.
E pillanatban köröskörül megnépesült az erdő s az elrejtett magyar katonaság lerántá lováról a béget, ki még a földön is fölkapott kövekkel igyekezett magát elszántan védeni.
– Legyetek átkozottak! – hörgé a legyőzött rablóvezér. A támadó csoport szemeláttára vonult be a fölfedett rejtekúton alvó várába, s egy óra mulva fölgyujtott palotája lángjainál szemlélheté, mint ül fel Balassa mögé a lóra kedvencz hölgye, Azraële, őt egy pillantásra sem méltatva többé.
Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben vagyunk, midőn Zrinyi Miklós véletlen halála után a magyarországi elégületlen párt széttörve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett, független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas portának, de országgyűlésein határozhatott, a mit akart, s ha leégeté is falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, a mennyire pénze volt s harczolhatott, a kivel birt; s még azonfelül rá is szedhette a törököt, ha jó kedvében találta.
Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarchalis aristocratiájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják maguknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb systemájával megismertetni; a mondaszerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, a mint a falatokat szájához viszi? s mikor látta, hogy nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.
* * *
Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.
Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán magas négyszögű toronynyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlánok őrzik; homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:
«FATA VIAM INVENIUNT.»
A vár elején faragott oszlopokon álló tornácz megy végig, annak egyik szárnyát a másikkal összekötve, s czifra aranyozott rostélyzattal borítva.
Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon czifrázatokkal tünnek elő, s a vár belső udvarára kapu-idomú átjáráson keresztül jutni, mely az épület alá van alkotva.
Az ekék, szekerek helyett sánczpuskákat látunk az udvaron és hosszú csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú folyosók s hangos termeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki ha az elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja, – még akkor sem a fejedelmet, – hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.
Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk Zrinyi Miklós emlékezetes halála napján.
Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó úr, azóta fölvitte Isten a dolgát, most kővári főkapitány s a fejedelem nevében mindenható.
Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása után jutott a fejedelem mellé, ő ugyan mindig hugának szokta a fejedelemnőt nevezni. Az asszonyok az ilyen tévedésekért nem igen mutatnak haragot.
Egyszer a fejedelem közelébe jutva nem volt Telekinek szüksége pártfogásra többé.
Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei, státusférfiúi ügyessége nélkülözhetlenné tevék őt a fejedelemre nézve, ki szeretett könyvei és régiségei közt buvárkodni, s terhelve érzé magát minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.
Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik iszonyodni. E nyugtalan, harczra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő nyugalmas szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük s minden udvarlói közül egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professor levén, tudománya miatt kedves személy vala a fejedelem előtt.
Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Köröskörül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonkint. A hol a thecáktól helye maradt egy-egy consolenak, azokra álló órák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga szokott fölhúzni s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt sem tudta, hova ültesse le? sőt gyakran maga a padozat is el volt árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott foliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy kellett neki ide oda lépegetni, mint a ki nagy sárban keresgeti a jó utat.
A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi pénzeket látunk heverni. Apafi bőujjú szürke zekébe van öltözve, mely derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai állig van begombolva sötétzöld, czombig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arcza, minden ránczai daczára, a legélénkebb pirral bir, s fogai mind épek, akár egy ifjué.
Apafi egyet az aranyak közül figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a fejedelem előtt, mint a czövek, s fölránczolt homlokkal figyel a fejedelem arczára.
Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.
– Ezek nem római betűk, mormogá haragosan. Nem is görög jegyek. Sem nem cyrill betűk. És egyáltalában nem hunn írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? kérdé Passaihoz fordulva.
– Várhelyen, nagyságos uram. A mint az oláhok a régi templomot széthányták.
– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?
– Egy ókori rom volt az, a mit római templomnak neveztek.
– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.
– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.
– S minek hányták széjjel?
– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!
– Szentségtörő nép! kiálta föl Apafi. Muzeumi ritkaságokból meszet égetni! s nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni belőle?
– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg s egy egészen ép sphinxet, hanem az oláh, a ki meg volt bízva az elszállításával, restelte az egészet emelni s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben szekérre rakhassa.
– Oh ez az ember megérdemelné, hogy karóba huzassam. Parancsot fogok kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.
– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert a mint megtudták az emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhiresztelék, hogy én azokban gyémántot, meg karbunkulust keresek s ekkor oly apróra törték köveiket, hogy most porzó gyanánt árulhatják.
– Hát a dévai nemes emberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?
– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem bocsátá áruba, a mi már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné onnan, a hol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte, a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.
– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez jussak, monda Apafi tudományos boszankodással s újra az ismeretlen arany találgatásához fogott.
E perczben fontos s valami nagy dologra elkészült arczczal lépett be Teleki a fejedelem szobájába s egy selyem zsákba takart iratot kivonva, azt kitártan nyujtá Apafi kezébe.
A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást s homlokát összeránczolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:
– Hiszen ezek dák betűk!
– Micsoda? mondá Teleki elcsodálkozva, s tágra nyitott szemekkel: sehogy sem birva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek?
– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol, folytatá a fejedelem. Talán Dio Cassiusban, hogy Decebal elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett meglánczolt férfival. Ime az emblema rajta.
– De nagyságos uram! szólt közbe hevesen Teleki. Azon irat, melyet kezébe nyujtottam –
Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében elolvasásra s elégületlenül nyujtá azt vissza Telekinek.
– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap mulva megnyilik az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, a mennyit nekik tetszik, a maguk dolgaikról.
– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön, szólt Teleki causticus hangozattal, hanem a tatár khán ő kegyelmességétől.
– Hát mit akar? szólt Apafi, s bele tekintve az iratba, a mint meglátta annak hosszúságát, félretevé. Eh! röviden beszélek vele. Ki hozta a levelet?
– Egy emir.
Apafi rögtön felöltve atilláját s kardot kötve, kilépett az elfogadási terembe.
– Jó napot! jó napot! Kiálta rögtön az egybegyültekhez, rövideden be akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte fürkésző szemmel. – Hol az emir?
A megszólításra előlépett a tatár küldött. Daczos arczú, fekete képű legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett, mint egy árbocz; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében öldöklő eszközök aranynyal kivert nyelei meredeztek. Merészen oda állt a fejedelem elé s mellét kidüllesztette.
– Salem alek. Mi kell? kérdé röviden Apafi.
Az emir hegyes szemeivel kétszer háromszor végig nézett a fejedelmen, s azzal állát előre ütve, szólt:
– Az én uram, a kegyelmes Kubán khán, ezt izeni te néked giaurok fejedelme: te hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd, hogy jó szomszédunk fogsz maradni s ime miképen mutatod magadat? Most egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon városokat, melyeknek neveit igazhivő nyelve nem képes kimondani, meglátogattuk, s a szokott esztendei sarczot tőlük szépen behajtottuk. Jó fizetők voltak mindig. De egynehányan közülök nem levén elég serények a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán khán, parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák magukat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez idén újra meglátogattuk őket, ime a puszta falakra találtunk, a mint azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek előlünk s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én uram, a hatalmas Kubán khán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat elhagyják s minket bolonddá tegyenek? Máskor a széna be volt takarítva, a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most semmi: csak dudva és benne nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még boszút se állhassunk, a város sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas khán haragját nem akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték átmászhatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk benne egy követ a másikon.
Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban mégis meggondolta magát s egész nyugalommal válaszolt:
– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.
S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban útját állta.
– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi trón előtt.
– No hát beszéljen vele kegyelmed.
Teleki erre komoly, méltóságteljes arczczal lépett az emir elé, szeme közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:
– A te urad nemde nem Tatárország khánja-e? s nem Erdély fejedelme-e az enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg: hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország khánjává, hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s ne jőjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek, az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen s becsületes ágyuinkkal jó messziről fogunk benneteket szivesen látni.
Mind ezeket Teleki igen komoly arczczal mondá el az emirnek.
A tatár fújt dühében s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén markolászott s elsápadt ajkakkal rebegé:
– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné fejét.
Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végig pödörve mormogá:
– Jól van Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.
Az emir dühösen fordult meg sarkain s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a teremből.
E jelenet különös jó kedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában, mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arczán, sietett azt felhasználni s egyet a körülálló urak közül kézen ragadva, Apafi elé rántá, e szavakkal mutatva be:
– A leendő vőm, nagyságos uram.
Más bemutatási czím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét az ifjura vetni.
Szép magas sugár ifju volt a bemutatott, eleven piros arczczal, szakállának legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.
Az ifju megtetszett Apafinak.
– Hogy hívják vődet? kérdé Telekitől.
Teleki különös mosolylyal monda:
– Tököli István fia, Imre.
Apafi elkomorodva nézett az ifjura.
– Apád jó barátom volt, mondá, a nélkül azonban, hogy kezét nyujtaná neki.
– Tudom, felelt az ifju, azért jöttem kegyelmedhez.
– De háborgós ember volt az Isten adta. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen leányt vettek el ketten, kik örökségbe kapták Vajda-Hunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele a várnak, a másiknak a tulsó. Mikor aztán összezördült a két úr, összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk udvarán, s egyik ablakból a másikba ágyuztak. Nagyon szerették a háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki ágyúdurrogás kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te oly szelid fiúnak látszol.
– Oh én nem érdemlem e dicséretet, szólt közbe Imre büszkén. Én is ott voltam az ostromlott várban s védtem azt, míg apám meg nem halt.
Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.
– S hogy szabadult ki öcsém uram?
Imre elvörösödött s nem akart felelni. Teleki némileg korlátozandó az ifju tüzét, kimondá az igazat.
– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába öltöztetve, könnyen kikerülheté.
Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifju vérpiros orczáját, s inte Telekinek, hogy már mostan mutassa be a többi urakat is neki.
Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani irántuk.
E közben belépett egy udvaroncz, s fönhangon jelenté:
– Reverend uram ő kegyelme, a francziaországi követ, kiván bebocsáttatást.
Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához s bosszúsan sugá fülébe:
– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá s beszéljen vele szépen s világosítsa föl.
Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.
Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan explosio törni ki háta mögött?
S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem épen valami félelemgerjesztő minőségben.
A fejedelem egy perczre Telekit hallá jovialiter kaczagni, mire egyhangulag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki, mintha mind valamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének kaczagástól torzított megszólításokat.
«Ez mégis különös tünemény lehet», gondolá magában Apafi, a mi e szomorú urakat ily elvetemedett kaczajra ingerlé, s félig kinyitá ajtaját; nem birta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról el volt hiresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát egyenesen a fejedelem ajtajának veté.
– Bocsásson ki kegyelmed, Passai uram, kiálta a kiváncsi fejedelem, s rövid időn sikerülvén kinyithatni ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az általános jókedv oka.
A becsületes Reverend ott állt a középen magyar ruhába öltözve.
Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.
A jó úr, a mellett, hogy igen respectabilis embonpointtal birt, fülig levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás alakot kölcsönze magának, a minőről csak magyar embernek van fogalma. Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.
E mellett a derék franczia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús csizmákkal, mintha minden perczben az elcsúszástól félne. Az ővet elfelejtette felkötni derekára, a mi rendkívüli furcsaságot kölcsönze öltözetének, hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy tökéletes oroszlán, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, a mi gyönyörűen illett oda.
Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kaczagnak.
Reverend azon könnyűséggel, melylyel a franczia a nevetségest a komolylyal birja párosítni, odalejtett hozzá:
– Nagyságos uram. Miután ön több izben elutasított magától, azon gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes öltözetben, s ime a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt állhatni.
– Parbleu, monsieur Reverend, monda Apafi, alig fojthatva el nevetési vágyát. Én önt mindenkor szivesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött ővet. Ah, ezt föl kell önnek kötni, e nélkül olyan a magyar öltözet, mintha a franczia a culotteot elfeledné magáról.
Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.
– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba kell dugni? azt csak a hajdúk viselik így; a patvarba! nemes ember a kalapjába teszi a zsebkendőjét. Így ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője van önnek.
– Nemde gyönyörű?
– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst himvarrással. Ilyesmit csak Párisban készítenek.
– Pedig az Erdélyben készült.
– Ne mondja ön.
– Még pediglen Ebesfalván.
Apafi bámulva tekinte monsieur Reverendre.
– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?
– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van himezve pompás góth betűkkel.
Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt himezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy török, egy magyar és egy franczia kard, egy szalaggal átkötve, végre ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt himezve: «Apafiné».
A fejedelem fönhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes feszültséggel tekintének arczára, mintha haragja kitörését várnák. Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe s sajátságos bonhomiával mondá neki:
– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.
Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás kétértelműségen.
– No engemet ön nem fog elcsábítani, veté utána Apafi nevetve.
Reverend mélyen meghajtá magát, e mellett fejét fölemelten tartva s finomsággal szólt:
– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.
E perczben nyilt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:
– Ő nagysága Bornemisza Anna, Apafi Mihályné kiván bebocsáttatást a fejedelem elé.
Apafi ránézett Telekire.