A vőlegény a szép Teleki Flórát vezette kezén.

A terembe érve, a társaság csoportokra fejlett, mik közt legkedvesebbet képeze az, melyben Flóra, Mária és Aranka voltak.

A három gyönyörű szűz egymást átölelve tartá. Ifjú leányok közt a megismerkedés és a szeretet közt csak egy pillanat van, az első kézszorítás örök barátságnak tud nálok záloga lenni, s régi tény, hogy a barátsághoz hívebbek tudnak lenni a nők, mint a szerelemhez.

Legidősebbnek látszik köztük lenni Teleki Flóra, legifjabbnak Béldi Aranka, középen áll a szép görög leány. Amaz oly hódító szépség, finom, halvány arcz, okos, nemes vonásokkal, apja magas homlokát öröklé a hajadon s annak nyugodt, átható szemeit, csak ajkai körül mosolyog édes anyja szelid, érzelgő lelke, ez a két jellemző vonás, mely azóta is a Teleki család csaknem minden ivadékainál feltalálható, kiknek arczvonásaiban együtt találhatni az ősapától öröklött átható észt, az ősanya véréből közé vegyült szivjósággal, a státus-férfiu magas szellemét, átmelegedve a honszeretet ábrándos tüzétől, a népszerű szabadelvűség hajlamát a fajbüszkeség nemes kinyomata alatt. Kár, hogy e szellemvegyület nem egy ivadékkal elébb kezdődött!

Kedves ellentéte e nyugodt, komoly arcznak a szép gyermeteg Béldi Arankáé, ez örökké nyugtalan angyalfejecske, aranyló göndör fürteivel, nevető buzavirág-szemeivel és piros ajkaival, mikről a mosoly el nem fogy soha, enyelgve majd egyik, majd másik társnéja nyakán függ s csókjait pazarolja azokra.

Kettőjök között áll, mint a grácziákat szokták festeni, a szép menyasszony, az ábrándos arczu Mária, szabályos ó-görög vonásaival, az arcadiai myrtusz-erdők istennőire emlékeztető nagy fekete szemeiben egy köny rezeg. Miféle köny? örömé-e vagy bánaté?

– – – Asztalhoz uraim és hölgyeim! asztalhoz! szól a házi úr harsány hangja, ki boldog megelégedéssel lót-fut, vendégeit a kijelölt helyekre leültetni. Thököli a fejedelem személyét képviselve, odajut Mária mellé: velök szemben ül a vőlegény Teleki Flóra oldalán; Aranka Feriz béggel átellenben.

A lakoma megkezdődik és foly, a szakácsokat dicsérjük meg érte s engedjük el az étekfogatok hosszas elősorolását, mely mind az éhes, mind a jóllakott embert egyaránt boszantaná. Mi gondunk a tálakra?

A végtelen pohár kezd már körbe járni, az arczok mindig derültebbek lesznek; a menyasszony oly suttogva beszél deli szomszédjával. Vajjon miről beszélhetnek? bizonyosan a legjelentéktelenebb dolgokról, szép kertekről, hollandi tulipánokról, versaillesi és luxembourgi delnők piperéiről, száz meg száz apró bohóságról, mely alig lenne érdekes másként, mint a szép ifju előadása által, ki udvarias feladatául vevé, szép szomszédnéját élénk beszédben tartani, a nélkül, hogy az egész társaságot mulattatná.

Szemben velök a vőlegény hasonló udvariassággal kezde nehányszor beszédet a szép Flórával, de a kezdett párbeszéd mindannyiszor elakadt, pedig hiszen mívelt, szellemdús volt mind a herczeg, mind a leány. Ah de a lélek nem volt jelen, az ajk öntudatlanul beszélt s a herczeg mindinkább elkomorodott, menyasszonyát a szép ifjuval oly víg, mondhatni kedélyes beszélgetésbe merülni látva s bármennyire iparkodott is szomszédjával elfoglalva lenni, az átellenből hangzó páros nevetés hangja elzavarta az ő arczáról a mosolyt, s ha ő oda nem nézett is, Flóra szemei odavezették vissza tekintetét, ki végre egészen elhallgatott, úgy hogy a vőlegény kénytelen volt a jobbján ülő patriarchához fordulni s azzal beszélni rettentő unalmas dolgokról.

Ki ügyelt volna más e balgaságokra? kinek volna arra gondja, hogy mi történik a tenger fenekén?

Egy pár guszliczás szerb zenész kezdett el e közben gordonkája mellé szomoru, egyformán busongó zenéjű hősi dalt énekelni, melynek danái kihallatszottak olykor a férfizajongásból.

Ahmed basa ez ideig egy szót se szólt, de most fel lévén tüzelve a sorbethes csésze által mediatizált szőlőnedvtől, hátrafordult az énekeshez s odainté, megszólítván dörgő szóval:

– Hagyd el már azt a sok versbe-szedett harczot, énekelj helyette valamit a mi költőnktől is, a szerelmes Hariritól, vagy a Ghulisztánból egyet.

E szókra a mellette ülő Feriz bég arcza egyszerre elpirult, gondolni sem lehetett: miért?

– Tudod talán «a szerető panaszait?» kérdé a zenésztől a basa.

– A danáját ismerem, de a verse nem jut eszembe.

– Oh azt Feriz bég mindjárt le fogja számodra irni, adjatok neki pergament és irónádat.

Feriz bég vonakodni készült: a mivel azt nyerte, hogy a nők mind rajta estek, könyörögve a szép dalért; megadta tehát magát s felgyűrve dolmánya hosszú ujját, vevé az eléje tett irónádat s irt.

A kik bort nem isznak, azok a szép szemek pillantatától is lerészegesznek; – Feriz bég, míg nádját a pergamenen végig hordozá, ittas szemeit az átellenében ülő Aranka arczán feledé, s égető szemsugárival lassanként elüldözé arról a mosolyt; a lányka lesüté szép emlényszemeit, de azért érzé e forró tekintetet arczán, mely a csattanásig kigyuladt miatta s anyjához kezde simulni szemérmes nyugtalansággal e delejes hatalmú tekintet elől.

Feriz bég leirta a verset s odanyujtá a cziterás énekesnek. Az emberek megtaszíták egymást, hogy csend legyen s figyelve hallgattak.

A zenész végig futott cziterája hurjain s elkezdé énekelni a török költő dalát:

A vendégek úgy voltak hangolva, hogy tetszett nekik a dal, kérték a dallost, hogy folytassa azt.

Általános lőn a derü, mely a dalt követte, alig lehete hinni, hogy e vers nem ez alkalomra született.

– Ki hinné, szólt Béldi Pál a basához, hogy nálatok nem csak nyilat faragnak a nádból, hanem iróeszközt is szerelmes költők számára.

– Oh a mi költőink kezében a vas is oly jól peng, mint a hárfa, felelt Ahmed, s hogyha Hariri halántékaira babérkoszorut fűzünk, ez csak azért történik, hogy a sebeket eltakarjuk vele, miket a csatában kapott.

Feriz bég hirtelen zavarodottan vonta le turbánja tekercsét homlokára, de azért voltak elegen, a kik e mozdulatot észrevették, s az ifju török e percztől a társaság, főleg a hölgyek választottja kezde lenni, úgy hogy lakoma vége felé maga Thököli is bámulva tapasztalá, hogy szép szomszédnéja örömest viszi a beszélgetés tárgyát a török költészet remekeire s azon dicső költőkre, kiknek kezében nem rosszabbul peng a kard, mint a hárfa.

E percztől kezdve az ifju gróf kevésbé beszédes kezde lenni s gyakran felkeresé szemeivel Béldi Aranka arczát, ki látható zavarral ült veszélyes helyén, erősen huzódva anyja mellé, mintha annak még mindig ragyogó szépsége árnyában akarná elrejteni gyermeteg bájait.

A lakoma elvégződvén, Thököli udvarias nyájassággal vált meg szép szomszédnéjától, kit azután karöltve látott eltünni Flórával együtt egy ablakmélyedésbe s azzal megkerülé az asztalt, hogy a szép Arankával találkozhassék; azonban utközben annyi hálálkodó urambátyám fogta el, hogy mire odaért, már elfoglalva találta a lánykát, ki anyja karjába kapaszkodott, a herczeg által; Aranka egy nős férfi ellenében veszélyen kivül érezve magát, ismét visszanyeré gyermeteg vidorságát s vigan enyelgett a vőlegénynyel.

Thököli behizelgő nyájassággal furakodék közbe, s apródonként úgy szegletbe szorítá a herczeget, hogy annak Béldinével jutott a beszélgetés, míg ő szerencsés volt Arankát több izben hangosan megnevettetni bohó ötleteivel.

A herczegben forrt a méreg, azon perczen állt, hogy magáról elfelejtkezve kitörjön. Szerencsére Béldiné észrevevé idejekorán a két férfi közti feszültséget s meghajtva magát előttük, leányával együtt odahagyá a termet. A herczeg megfogá Thököli kezét s epés tréfával mondá neki:

– Ha már kegyelmed saját menyasszonyával be nem éri, legalább megelégelhetné ráadásul az enyimmel s ne törekednék minden leányt a pillangó-gyűjteményébe hálózni.

Thököli átérté a szavak keserű gúnyját s szelíd, de bántólag lenéző arczczal válaszolt:

– Jó barátom, életműszered hibás, arczod szinéből látom, hogy epe-kiömlésekben szenvedsz, nem tartod a purgátiók rendét, vagy régen vágattál magadon eret.

A herczeg arcza elsötétült, megszorítá görcsösen Thököli kezét, fogai közül mormogva:

– Vagy magamon, vagy máson. Mikorra rendeled e műtételt?

Thököli vállat vont. «Akár holnap reggel.»

– A keresztnél találkozunk.

A két férfi oly halkan beszélt, hogy az egész társaságból senki sem vette őket észre, egyedül Feriz bég, ki bár a terem tulsó szegletén állt összefont karokkal, sas-szemeivel minden arcz-, minden ajkmozdulatát elfogá mind Béldinének és leányának, mind a két férfinak s midőn azok egymás kezét megrázva, jelentő pillantásokkal váltak el egymástól, egyszerre eléjök lépett s megszólítá őket egyenesen.

– Ti Aranka miatt párbajt akartok víni?

– Minő kérdés ez? szólt a herczeg visszautasítólag.

– Az nem fog párbaj lenni, monda Feriz, mert hárman leszünk hozzá.

Azzal megfordult és eltávozott.

– Milyen bohók ezek a komoly emberek, mondá magában Thököli; keresik maguknak a szomoruságot. Egyetlen szóval felvidíthatnám őket, de csak hagyom, hogy el ne rontsam a mulatságot. Ah, ilyen párbaj sem a hires kerek asztal, sem a szerelmi tribunal, sem az assemblée galante évkönyveiben elő nem fordul: három egymás ellen, – mindegyik kettő ellen! Ez fölséges lesz.

E pillanatban a posta, ki a leveleket hozta, oda furakodék Thökölihez, mondván, hogy két sürgetős levelet hozott számára.

– Jól van; csak tartsd magadnál, majd holnap elolvasom. Ma nem rontom el a napomat unalmas dolgokkal.

S azzal egész késő éjszakáig a legvigabban mulatott a poharazó férfitársaság közt, csak éjfél után térve szobájába s meghagyva a levélhozó csatlósnak, hogy a mint a hajnalt pirkadni látja, siessen őt felkölteni.

HÁROM FÉRFI.

Thököli legénye el sem mert aludni, hogy hajnalra kelvén, fölkelthesse urát, s alig kezdett el az ég szürkülni, midőn felzaklatta.

Imre felöltözött, halvány arczán némi kedvetlenség volt észrevehető a mult éjszakai tivornya után.

– Itt a levelek uram, szólt a csatlós.

– Hagyj nekem békét a leveleiddel, viszonzá Imre durczásan, érek is én rá most firkáitokat olvasni. Eredj le, nyergeltesd fel paripámat, a kocsisoknak mondd meg, hogy készüljenek fel s a hintóval a keresztnél várakozzanak rám, az ereszkedőn túl; jártodban tudd meg, hogy az öreg házi úr fölkelt-e már?

A csatlós ujra eltevé a leveleket, s nagy morogva eltávozott, mialatt Imre kardját felköté s mentéjét magára ölté.

Nemsokára visszatért a csatlós, jelentve, hogy Mihály úr régóta fenn van, miután vendégei közül többen még hajnal előtt eltávoztak: köztük maga a herczeg is és a török urak; a menyasszony csak délben fogja őket követni.

– Jól van, mondá Imre; a kocsikkal várjatok rám a drágumili csárda előtt; te hozz magaddal némi hideg sültet és bort, az útban fogunk reggelizni… S azzal elsietett az örömapához, ki őt szivesen, könyhullatások között megölelgetvén, összecsókolá s számtalan izeneteket küldve általa minden jelen nem volt erdélyi főur számára, érzékeny bucsút vőn tőle.

Thököli sietve szökött fel lovára, hallván, hogy ellenfelei már megelőzték, s sarkantyúit paripája oldalába vágva, sebesen elnyargalt. Mihály úr bámulva nézett utána, a míg beláthatá, mint vágtatott hegynek föl a meredek lejtős úton, s nem sokára eltünt az erdők között. Egy csatlós kisérte nagy messziről.

Imre, elérve a kereszthez, ellenfeleit már ott találta. Feriz bég elhozta magával Ahmed basa tábori sebészét, Thököli csak a reggeliről gondoskodott, a herczeg semmiről sem.

– Jó reggelt, szólt a gróf leszökve lováról, mit a bég komoly fejbólintással fogadott, a herczeg hátat fordított.

– Induljunk az erdőbe, valami szép tisztás tért keresni, monda Thököli s hallgatag bajtársai előtt megindult, míg a csatlósok némi távolban gyalog vezették utánok felkantározott lovaikat.

Néhány száz lépésnyi távolban egy szép kőrisfáktól környezett térre jutottak, ott inte a herczeg a csatlósoknak, hogy maradjanak el, s szótlanul elkezdék kabátjaikat és dolmányaikat levetni, és neki gyürkőzni.

Gyönyörű volt e három férfit együtt látni, különnemű daliás szépségeikkel! a herczeg izmos, erőteljes alak, minőket a természet maga is hadak elejére szült, felgyűrve karjain lobogós, aranynyal himzett borjuszáju ingét, izmokat mutatott elő, mik képessé tevék egész hadosztály ellen egymagában küzdeni, s szemeinek daczos tekintete tanusítá, mennyire tud bízni karjai erejében, miknek egy-egy izma olyan volt, mint egy kemény daganat, öklei méltók a sulyos palloshoz, mely fokával szegletet képezve, hegye felé kezd legszélesebb lenni.

Feriz bég dolmányát leöltve, felgombolá vállára törökösen bő patyolat ingujját, kivonta hüvelyéből finom damaszk szablyáját, mely alig volt két ujjnyi széles s oly hajlékony, hogy össze lehetett volna tekergetni, mint egy órarugót.

Karjai nem látszottak tulságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyedén megsuhintva, egyszerre mintha aczél-rugók s kemény ideg-húrok rezzentek volna meg karjában, előtünt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt kiülő vaskemény izmai felett. Arcza szilárd volt és komoly.

Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolyogva tűré fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plastikailag szabályos idomzata, karcsu körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak elárulni. Kardja az akkori newcastlei fegyvergyárból került, valódi sötét lilaszin acur poule aczél, kevéssé hajlott, vége mindig vékonyabb.

– Bajtársak, szólítá meg Imre ellenfeleit, hárman vagyunk a viadalhoz, s miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely szerint megverekedjünk.

– Én vívok egyszerre mind a kettőtökkel, szólt a herczeg büszkén.

– Kettő ellen én is, veté utána Feriz.

– Tehát kiki magának, és mindenki a többi ellen, magyarázá Imre, ez elég mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbbé lovagias; én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harczot a megmaradottal.

– Azt sem bánom, csak mentül elébb, szólt a herczeg türelmetlenül s kiállt a síkra.

– Megállj még barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e kezdeni Ferizzel?

– Ejh! én nem nézőnek jöttem ide! kiálta fel a herczeg indulatosan, aztán nekem semmi közöm a béghez.

– De van nekem hozzád; szólt közbe Feriz.

– No látod, monda Thököli, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg? de ő felszólított s az ilyen felhivásnak ki kell állanunk a nélkül, hogy kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.

– Ne tovább! szólt közbe Feriz, határozzon a sors.

– Helyesen, mondá a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s oda inté a török borbélyt. Fogjad becsületes férfi e pénzdarabokat, s hajítsd fel a levegőbe. Az arany a herczeg, a réz én vagyok. Három közül a melyik kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.

A borbély felhajítá a pénzeket, az arany és az ezüst esett egyformára.

A herczeg boszúsan inte Feriznek.

– Tehát jer te hamarább. Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn, hogy minél elébb Thökölivel állhatna szembe.

Thököli inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat s álljon készen kötelékeivel.

– Minek az? szólt gúnynyal a herczeg, én nem vívok első vérre, hanem utolsóra.

Azzal szembe állt a két bajvívó.

Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival kezdenék a harczot s azzal egyszerre összecsaptak.

A herczeg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélekzet alatt le akarná azt gázolni s sűrű és heves csapásokat intézett reá teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna maga körül sátort, védte őt köröskörül, szikrát adva, mikor ellenfele kardjával majd itt, majd amott találkozott.

A herczeg arcza égett a dühtől. «Nyomorult kölyök!» ordíta fogait csikorgatva s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég féltérdre bukott, a midőn egyszerre sebes vérsugár szökelt valahonnan a herczeg arczába, mire az megdöbbenten lépett hátra s leereszté kardját.

A viadal hevében nem vevé észre, hogy sebet kapott.

Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgy szólván maga ütötte belé kezét Feriz bég kardjába, épen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.

Thököli odaugrott.

– Herczeg, te meg vagy sebesítve.

A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a szökőkút, lövellt föl a sötétvörös vér, s a herczeg arcza sápadt lőn egy pillanatra.

De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt tekintete s Imrének fordulva kiálta:

– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok balkezembe a kardot! vívok az utolsó csepp vérig!

– Ne nyugtalankodjál, herczeg, szólt Imre udvariasan. A balszerencse ma ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra állok.

A herczeg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint előre látszék s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz e halálos?

Csak ketten maradtak a küzdtéren: Imre és Feriz.

A bég még ott állt elébbi helyén s szótlanul inte Imrének, hogy jőjjön.

– Megbocsáss derék bajtárs, szólt a gróf, kissé ki vagy fáradva s egyenlőtlen lenne köztünk a harcz, ha én pihenten vívnék most veled. Dőlj le kissé ide mellém a fűbe: csatlósom hideg étket hozott utánunk, falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.

Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat s kardját egy fának támasztva, leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök-alakú ezüst úti kulacscsal együtt, mely tele volt borral.

Imre visszaadá a csatlósnak a kulacsot.

– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort s merítsétek tele forrásvízzel, mert Feriz bég nem iszsza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát a kedvéért ma én vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyünk.

Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete s szivesen fogadá az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki, ha kérdezé.

Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a turbán tekercse nem fedezett el.

– Te azt a sebet nem magyartól kaptad? kérdé a gróf.

– Nem: olasztól. Candia szigetén.

– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz vivómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám mondani, a milyenben kaptad; ellenség volt melletted jobbfelől, balfelől és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál, védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével homlokodat.

– Egészen úgy volt.

– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon, mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy percz alatt föl és le vág, mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat, keresztül csap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet tőle.

– Valában igazad van, szólt Feriz bég mosolyogva s azután megmosva kezeit, újra elővevé kardját. Végezhetünk.

– Nem bánom, szólt Thököli s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen, mintha egy etuis játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy delnőnek nyujtandó.

Kiálltak a síkra.

– Még egy szót bajtárs; szólt Thököli barátságos nyájassággal. Mikor csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozzál úgy, mintha csata közepén tíz ember ellen harczolnál, mert e miatt sok erőt elvesztegetsz s közelebb bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a karodat, hogy csak az öklöd mozogjon.

– Köszönöm a tanítást; szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a szeme közé vágta volna a tanítást, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon közlé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.

Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére, mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököli nyugodtan, szeliden mosolyogva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta legkisebb erőtetés; a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásával hárította félre s egyetlen egyszer sem csapott rá vissza, úgy, hogy utoljára Feriz bég, mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra és kardját leereszté.

– Te csak kötekedel velem, miért nem vágsz vissza?

– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen hevesen harczolsz.

Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása. Feriz bég egészen dühbe jött Thököli hideg nyugalmán s csaknem magán kívül veté magát ellenfelére.

– Lássuk hát, hogy te ördög vagy-e?

Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett Thökölihez, az egyszerre kimereszté karját s azon perczben, midőn ellenfele csapását elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével vissza felé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég homlokán.

A török ifju meglepetve ereszté le karját, a mint az észre sem vett csapás után arczára kezde folyni a vér; Thököli elveté kardját s fehér kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb részvéttel törölve annak arczáról a vért, s a legnaivabb ijedtség remegő hangján mondva:

– Látod: mindig mondtam, hogy vigyázz e vágásra.

Erre a borbély is oda futott kötelékeivel s megvizsgálva a sebet, vigasztalólag mondá:

– Katona dolog! csak a bőr van megsértve. Három nap alatt beheged.

Thököli örvendve szorítá meg Feriz bég kezét.

– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam tudva okot arra, hogy rám neheztelj.

– Örülni fogok barátságodnak, szólt Feriz komolyan; de ha azt kivánod, hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: soha se közelíts oly leányhoz, a kit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted, akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.

– Becsületszavamra mondom, Feriz, viszonza Imre, mind azon hölgyek közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek s egytől sem kivánok szerettetni.

Feriz bég nem állhatá meg, hogy fejcsóválva el ne mosolyodjék.

– Úgy látszik, elfeledted, hogy menyasszonyod is azok közt van.

Thököli zavarodottan ajkaiba harapott s nem adott feleletet, tréfa számba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.

Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak s a keresztig visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját elfogadni s azon utazni Ibrailba, maga pedig lóra ült s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai szoros felé vezető úton.

A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni a sürgős iratokat s e végett megszólítá urát.

– Nos, hol van az a két levél? kérdé a gróf nagy restül.

– Már nem kettő, uram; hanem három.

– Hogy szaporodott meg?

– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával erre kocsizott haza felé.

– Tehát előre ment? Lássuk, mit irnak?

Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztül futotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor azon pontra jutott, a hol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy kicsint megállapodott: «no de majd utolérjük», gondolá magában s a második levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláirva.

Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzá fogott, arcza láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajta, s a levelet eldugá keblébe épen szive fölé s mélázva tekinte maga elé, mintha önszive dobogását hallgatná.

Azután feltöré a harmadik levelet.

Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betü sem azon kívül.

Imre nehány perczig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt vele. Arcza nehány pillanatra elsápadt s feje aláhajlott.

Percz mulva ismét felegyenesedék; s elég fenhangon, hogy más is meghallhassa, kiálta:

– Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!

Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt s azon iratot, melyet keblébe rejte, elővevé, abba tekergeté azt bele s visszatéve ismét szive fölé, arcza kigyuladt, keble kitágult s megfordítva lova fejét, jó kedvvel mondá csatlósainak:

– Nem megyünk Erdélybe. Vissza Mehádia felé…

ORSZÁGOS GONDOK.

Néhány héttel idősebb az év, a mióta Rumnikból távozni láttuk Thökölit a három levél olvasta után, és íme Teleki Mihály még mindig Gyulafehérvárott időzik és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.

Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait valami tolvaj-láz állta el, arcza elvesztette szinét, alig birja magát fentartani, s minden ize fáj, ha mozdul.

Nyugalomra volna szüksége, de egy perczig sem lehet szabadon; mikor már minden panaszost és ügyesbajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.

Most is épen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélekzete forró és arcza sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.

Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe huzódva, egy alig észrevehető alak kuczorog, ki oly megszontyolodott képpel huzódik a falhoz, mintha bele kivánna bujni. A sötétség és a szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, ha csak Teleki meg nem nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, a nélkül, hogy oda nézne: csaknem háttal levén felé fordulva.

– Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen ostoba ember.

– Kérem alássan…

– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed a helyett babonákkal bolondítja a közönséget.

– Én úgy gondoltam, kérem alássan…

– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem szolgálatot tesz vele?

– Nekem Naláczi úr ő kegyelmessége mondta.

Naláczi a fejét csóválta s szemre főre nézett.

– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? vágott közbe Teleki. Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit mondott – miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon felhasználni, hogy előtte a történt Isten-csodáit felemlítvén, azt egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjeszsze, s a népet harczi jóslatokkal rémítgesse.

– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett mondatot bevégezhetni.)

– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy szolgálatot tesz vele, ha háborút predikál? Azt szeretném, ha minden kardot eláshatnék a föld alá.

– Engedelmet…

– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap mulva elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki s azt nem köszöni meg.

– Instálom alássan, rimánkodék az ember, mi tevő legyek, ha méltóságod megvonja tőlem kegyelmét?

– Tegyen kegyelmed, a mit akar. Menjen el Szathmárba, szegődjék be báró Kopp uramhoz inasnak, vagy Kászonyihoz iródeáknak. Most épen irni fogok nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s azt maga elviheti.

– De hátha nem fogadnak fel.

– Maradjon el kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom meghalni. Hanem csak mentül előbb pusztuljon előlem.

A magister nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.

– Uram, mondá Naláczi egyedül maradva, árt ez a hevesség.

– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, a mit tesz, mert különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játszon ki.

– Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.

– Sőt inkább ez tart fenn; ha boszuságaim elfogynának, rég ágyban fekvő beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, hogy várjon a kapuban az irandó levélre s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve. Említse meg neki, hogy a kolozsvári piaczon történt dolgait még nem tudom, mert ha tudnám, korbácscsal veretném ki az országból; akkor legalább sietni fog.

Naláczi nevetett és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke vánkosára s kérte apródját, hogy egy flanelldarabbal nyakacsigáját dörzsölje erősen.

Ezalatt jön a fejedelem maga. Arcza a részvéttől haragos. Még az ajtóban elkezd pörölni Telekire.

– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makranczos gyerek? miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret vágatni?

– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis hæmorrhoidalis alteratio az egész. Megszoktam már. Minden æquinoctium közeledtekor előfordul.

– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagy beteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez keresztyénhez? így megilletődni azon a házasság-elmuláson, mintha Flóra hugom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint Imre úrfi, kinek «mind a vízig szárazon!»

– Bizony eszemben sem tartom én azt.

– Kegyelmed rosz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent, sem embert, sem családját, sem engemet.

– Uram! szólt könyörgő hangon Teleki.

– Mert ha szeretne bennünket, megkimélné magát és lefeküdnék, s nem kelne fel, míg meg nem gyógyul.

– De ha én lefekszem…

– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek, míg kegyelmedet az ágyban nem látom.

Telekinek mit volt tenni? le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.

– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni, szólt a fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahoz intézé szavait: «te fiú, gondod legyen reá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? ezt én parancsolom! és a míg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem irást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én felhatalmazást adok neked és annak szigorú teljesítését követelem. Sem pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki Mihály uram, takaródzék be jól, s dörzsöltessse meg egész testét gyapjuszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt s hagyja rajt, a míg kiállhatja, este felé pedig vegyen jó forró lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat pióczát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne resteljen ezekből a «pilulæ de cynoglosso»-ból szedegetni, csalhatatlan hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem, tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor «árnős labdacsok» neve alatt házi orvosságképen tartottak divatban.

– Mind jól lesz, nagyságos uram.

– Így ni. Este felé ismét meglátogatom kegyelmedet.

Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól megijesztgette.

Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek, hogy hozza oda az érkezett leveleket.

Az apród tétovázva tekinte rá.

– A fejedelem ő nagysága meghagyta… szólt figyelmeztetőleg.

– A fejedelem szereti a tréfát, viszonzá a tanácsúr. Magam is szeretem, mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket s olvasd fel előttem.

– De mit fog mondani a fejedelem?

– Neked én parancsolok fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak és ne törődjél velem, ha engem nyögni hallasz.

Cserei megnézte az egyik pecsétet s nem merte azt feltörni.

– Kegyelmes uram, ez secretum sigillum.

– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.

Cserei felbontá a levelet s megnézve az aláirást, alig hallhatóan rebegé: «Leopoldus».

Teleki félkönyökre dőlve, hallgatá.

Cserei félve tekintgetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e valaki?

(Tehát Thököli eltávozta óta sok dolog megváltozott, a miről nem is álmodott senki!)

Most lássuk a másik levelet.

Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított levél alatt a fővezér aláirását megismeré, ki Nándorról irt a fejedelemnek ily szókkal:

A szegény Csereit, mire végig olvasta a levelet, jobban lelte a hideg, mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arczát, de a mi annak vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki szorongattatás.

A vér arczába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.

– Eredj fiam, szólt alig érthető hangon, hozz egy pohár vizet, tégy bele két késhegynyi rheumot, s add innom.

Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a visszatérő láz miatt s néhány percz alatt elkészítve a rhebarbarás vizet, oda adta neki inni, mire Teleki takarója alá bújt. Attól azonban semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele. Cserei futni akart orvosért.

– Hová indulsz? kérdé Teleki. Hozz tintát és pergament, és irj.

Az apród bámulva teljesíté a parancsot.

– Huzd ide a gömbölyű asztalt s ülj mellé. Ird, a mit mondok.

Az ifju kezében reszketett az irónád, melyet zavarában tinta helyett a porzóba mártogatott.

Teleki szaggatott szóval mondatolt, a hogy a láz engedé.