Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hát ha azt felelik, hogy lesz ott zab is, széna is?

De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rosz termés és vizáradások miatt a török sereg is nagy szükséget szenved széna dolgában s ugyanaz, a mi nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Im ebből láthatjuk, mint épülnek a világesemények holmi szénaboglyákon is!)

– A második levelet czimezd méltóságos báró Mendingi Kopp és főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szathmári várőrség főparancsnokainak; folytatá Teleki s tovább mondatolt Cserei tolla alá, az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő láz sajtolt ki kebléből.

Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni látszott a test lázas állapotján.

– Fogj egy harmadik levelet. Czimezd méltóságos Ebéni László uramnak, Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.

Cserei az utolsó szót leirván, egész megnyugvással veré ki a nádjából a tintát.

– Most fogd e leveleket s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.

– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet dictálni hagytam? monda az apród megijedve.

– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek elégszer, míg gyermek voltam, mégis megnőttem. Ezzel befelé fordult és magára voná takaróját.

* * *

Cserei szerencséjére a fejedelem-asszony szobáiban találta Apafit s így kikerülte a pofont, a levelek aláirattak s rögtön szétküldettek minden irányban s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy mi siker követte őket, azt majd meglátjuk.

A Kiuprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta s esküdött erősen, hogy ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!

Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik irt levélre; a kormányzó szakállába mormogta: «én nem bánom, csak te ne bánd.»

Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta, boszúsan mormogván: «ha én minden kószahírre, vak lármára és azt-mondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet sem tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem volt Telekinek, mint untában nekem irdogálni.»

A NAGYVÁRADI NAP.

Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon Erdély közelében: Nagyvárad és Szathmár-Németi, melyeket úgy szólván Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett velök.

Ez idő szerint Szathmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a török, s amannak sisaktaréjai ép oly fenyegetőleg tekintgetnek be az ország határán, mint ennek félholdjai.

Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, soha sem tudhatják, melyik úton várják az ellenséget? mert oly felfordult világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kurucz, akár labancz, akár török, a ki elől rejteni kell buzát, marhát és szép feleséget, s a barátság éppen annyiba kerül velök, mint az ellenségeskedés, sőt néha két annyiba; mert ha Szathmártt megtudják, hogy valaki szép szerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi portyázóknak, a nélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint valamely úri háznál szivesen fogadták a szathmáriakat, sőt tán a ház kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja, hogy azok odább menjenek, azonnal rajta üt az úri lakra s felgyújtja azt: hogy alatta szathmári tisztek többet ne hálhassanak; a házi kisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szathmári tisztekkel többet ne beszélhessen.

Végezetül maradt még egy harmadik ellenség. És ez az ecsedi láptól az alibunári mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók számbavehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, a miért valakinek a gulyáit elhajtsák s házait is feltörjék; s kik közül néha egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket beszélvén felőle, mik a hihetetlenséggel határosak, s a kit azután a betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták is.

Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami csodálatost, valami rendkivülit mesélni: a tizenhét zászlóalja zsiványról, kik egy szavára készen voltak a leghihetetlenebb merényletekre, elsánczolt földvárairól a bélaborai, az alibunári mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem közelíthetett, s a hol ha körülfogták volna is, itéletnapig elélhetett öt-hat ezred magával, – a kunsági buczkák között elrejtett kincses tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és egy jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig s kétezer lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egy maga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok kénytelenek visszafordulni.

A ki azonban e mondák után akarna magának e rablóvezérről fogalmat szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját látná annak maga előtt.

Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem bűvész, ki üldözőinek szemefényét veszti, – legfeljebb is némi cseh pandurok nézhették az utána keletkezett délibábot hullámzó tengernek: – ő egy jámbor tekintetű, alacsony, szikár alakú hódmező-vásárhelyi polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő becsületesen fizeti a porcziót s magának vannak gulyái és ménesei, de a miket ő darabról-darabra be tud bizonyítani, hol és mikor és kitől vette? Azok közt egy darab sincs lopott.

És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem Isten hirével szereztettek és senki sem vonja kétségbe, hogy az elhírhedt harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek, senki sem más, mint ő.

De ki birná ezt rá bizonyítani?

Látta-e őt valaki valaha rabolni?

Ismertek-e rá valaha rablások, feltörések, gyújtogatások alkalmával?

Nem mentette-e ki magát mindenkor a legfényesebben, ha vádoltatott?

Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végig rabolta, nem bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza tanyáján szántott, vetett? s lehetett-e a birónak nagyon kutatni, ha vajjon hitelesek-e az előállított tanúk?

Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott jószágot?

A kik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazda embert találtak benne, a ki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a tenyere; a kiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország tulsó szélében, azok nem látták az ő arczát soha; utána menni pedig, hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az, a ki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének veszi az utat, a kinek szive vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes homokbuczkák s a járatlan ingoványokba követni akarja! s végtére, ha két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a negyedik vármegye határáig s mikor azon átugratott, akkor elkezd lassacskán ballagni s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát s maga lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy Lippán túl nem mernek üldözői jőni, mert ott már a temesvári basa parancsol.

Sőt az is gyakran megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír ellenfeleivel, odaizen a buczkák közé, a hol mindig talál valakit, a ki magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire s Kökényesdi uraimék az ilyen dolgokban nem igen scrupulosusok; ha a német fizet, megrabolják a törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt mondom: «törököt vagy németet», érteni kell alatta azokat a magyar és oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.

Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szathmári várőrség között egy Rákóczy László nevezetű százados. A Rákóczy-család tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári armádiában foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczy László is muskétások századosa, s hogy századja nagyobb részt magyar legényekből állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi fejedelem német ezredeket tartott, még pedig legfontosabb váraiban, Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, a merre járt.

Történt, hogy ezen Rákóczy László, ki igen formás, jó termetű, de hallgatag és jószivű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szathmárból, – már mint menyasszonyához, – több tiszttársával együtt s mint magától értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig vendégszeretettel lőnek fogadva.

Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki, hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly basa a maga spahijaival Nagyváradból s meglepvén a rékasiakat, ott Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti korbácscsal s kikötteti a kútkámvához, leányát pedig az ijedtségtől félholtan, maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál visszanyargal Nagyváradra.

Rákóczy László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és pusztulásra érkezék, elbujt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka? s hogy Haly basa elrabolta menyasszonyát.

A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja: egy szót sem szólt társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.

A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha máskép nem, egy maga kész a törökségnek neki rontani; komolyan vevé a dolgot, megigérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére adja, csak hogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábirni, hogy mellette fölkeljenek a váradi török ellen.

Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát, vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön csatlakozzanak hozzá.

Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre tudósítva levén felőle, s mely okot adott neki a magyarországi hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint a ki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik, s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak eszébe jutna, azt, a mit ő csak tréfa és látszat fejében kért, oly formán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai közé visszautasítani; e végett írt tehát Ebéni uramnak.

Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a szathmáriak, megértve, hogy Telekinek jól esnék, ha egy kicsinyt ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magister Szénásit, hanem menten elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.

* * *

A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte magát, mintha igazolni akarná a muzulmán traditiót, hogy soha el ne hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon helyet, hová templomot épített;6) nem is igen sűrűen emlékezik a történetirás olyan esetekre, hogy török capitulatio útján engedett volna át valami várat, ha csak erővel el nem vették tőle.

1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az ó-város közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez új várost merő török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa spahijai által szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban Magyarországon nem igen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és rabszolgákat; hanem hisz a szép, deli termetű hajadonokat, s az izmos, munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árúczikknek lehete tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi kalmároknak s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kivülről hozott kelméiket és füstölőiket.

Így lett évről-évre nevezetesebb vásártere a török szatócs-világnak a váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába, kinek hogy eszébe jutott; úgy hogy utoljára utcza is alig maradt benne, hanem az emberek szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval az egész egy török csiflik alakját vette magára, a hol czifraság és ragyogvány fedezte a szennyet, a fából össze-vissza tákolt épületek beterítve pompás keleti kelmékkel, az utczákon esztendős szemét és gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.

Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e czélra volt a Pecze partján egy körülárkolt nagy térség, a hol lovas baskirok őrzötték hosszú dárdákkal a csordákat s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál, ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nem csak a lovat, hanem őt magát is ellopta.

A sok eset közül csak egy párt említek meg. Egy napon megjelen Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében nagy furkós bottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Shebdiz nevű paripáját.

– Ejnye, de szép paripád van! szól a csikós a kurd legénynek.

– Szép ám, de nem ebfogra való.

– Bizony pedig ellopom én azt az éjjel.

A kurd gondolta magában: «hiszen én is ott leszek» s azzal felült a lóra és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. «Már most gyere, ha ló kell.»

– Hiszen nem mindjárt lopom el, ne busulj, biztatá Kökényesdi; ráérek vele reggelig s azzal leült az árokpartra; belehuzta magát a bundájába s megtámasztá az állát a nagy botnak.

A kurd csak nézett rá. El nem merte róla venni a szemeit, alig mert pillantani, attól tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.

De az meg sem mozdult helyéből, fejébe huzta a kalapját s nézett alóla farkasszemet a kurddal.

Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, a hogy a sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.

– Hallod-e, eredj el már!

Kökényesdi nem felelt rá.

A kurd ujra várt és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék és zöld karikákat hánytak.

– Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugranék hozzád s keresztül vernélek a dárdámmal.

A bunda meg sem mocczant.

A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát s lemászva az árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.

S ime mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy a mit ő a sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára kibujt a bunda alól s elrejtezett az árokba.

A kurd még fel sem ocsudott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Shebdiz paripáján ülve, ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:

– Nem széles ennek a lónak az árok, fiam!

Másszor megkerítették a rablót a macedon szarácsiak, elzárva mindenütt előle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó, utoljára annak neki szorították. Kökényesdi bele ugratott a tóba; erre a lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgy hogy paripája könnyen meglábolhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség csatárlánczra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt s egyenesen neki vágtat ki a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját s elordítja magát:

– Meghalsz ma pogány, ha száz lelked van is!

A csausz megboszankodott, hogy éppen őt választá ki a betyár s rákiálta:

– Ne én rám jőjj kutya, hanem amarra menj!

Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek aztán utána!

* * *

Magister Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útba igazíttatván, elérkezék Demecserbe, a hol akkoriban a hires harámbasa leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a szathmári urak küldék hozzá a végett, hogy a török elleni hadjárásukban szálljon segítségükre.

Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a magistert, ki fel sem mert rá tekinteni s mikor elvégezte beszédjét, rárivalt:

– Kend hazudik! kend kém! – kendnek a pofája nekem nem tetszik! kendet én felakasztatom…

Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi felmosolyodva mondá:

– No ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az urának, a ki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jőjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, a mit eb mond kutyának, kutya a farkának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspök-Ladányba, ott szóljon be a legutolsó házhoz jobbra s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a barátfai vendégfogadó: az majd útba igazítja; most Isten hirével, pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.

A magister úgy cselekvék s haza érve, elmondá az uraknak az izenetet, mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség hadnagyát, és magát Rákóczy Lászlót.

Az urak szerencsésen értek Püspök-Ladányba, a hol be kellett várniok a biró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal találkozni Kökényesdivel s Rákóczy is égett, minél előbb áteshetni ez előzményen.

Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a birótól meg ne kérdezze, messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?

A biró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken olyan nevű csárda, nem is volt.

A szállásmester azt gondolá, hogy a biró tán idegen e tájon; s még két vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták rá: hogy ha még volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem létezik.

– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk, mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az ajtóban nyugodtan üldögélt:

– Adjon Isten földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?

Az ember elébb végig mustrálta a kérdezőket, azután mondá csak: fogadj Isten. Arra ni! – S intett fejével a bizonytalan irányba.

– Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? szólt Topay.

Az ember megfogta a kérdezőt s a kezével egy távolban égő pásztortűzre mutatott.

– Ott világít az ablaka, ni.

– Melyik út vezet arra?

– Erre közelebb, arra hamarább.

– Mit tesz az?

– Hát a ki arra megy, könnyen eltévedhet, a ki erre indul, belefulhat a mocsárba.

– Vezessen kend bennünket odáig; szólt közbe Rákóczy, egy aranyat nyomva az ember markába.

Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat s visszaadá Rákóczynak azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette, hogy valaki aranyat ajándékozzon, a mi nem hamis.

Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vizi szárnyasok ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, néhány száz lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.

Vezetőjük itt elmaradt s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely azon perczben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes nádkévéket vetettek volna rá.

Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul s közelebb léptetett.

– Kegyelmetek harmad magukkal jönnek, szólt óvakodva. Hanem azért se baj! folytatá felvagdalva hetykén a szavak végeit, nekem mindegy volna, ha még tíz annyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy pisztoly, a melyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymásután, s minden golyóban mágnes van, hogy ha oda nem czélozok is, beletalál az emberbe.

– Jól van jól, Kökényesdi uram, szólt Topay, mi nem azért jöttünk, hogy kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség megtörésére van czélozva.

– Oh uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal s addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem rakok hasonló szerekből.

– Elhiszem. De dicsőség is jutna.

– Van én nekem dicsőségem is már elég. Ismernek engem a külső országokban is. A franczia király régen kinevezett volna főcolonellusnak egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy meghallotta az anglus király, mint furtam ki a tiszai munitiós hajók fenekeit, megkinált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy buvárregementet, a ki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.

– Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda is elég.

– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban fürödjem s igaz gyöngyön háljak.

– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? szólt közbe Raining kiváncsivá téve.

– Hogy volna-e? szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. Csak a Szilicze-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! hát még a halasi buczkákba elásott rakhely, a hol semmi nincs egyéb, mint csupádon csupa drágakő, gyémánt, rubint, kárbunkulus és igaz gyöngy; magam sem tudom, hány zsákkal!

– S nem rabolják el azt kegyelmedtől?

– Nem lehet! úgy el van annak dugva a nyilása, hogy rá nem akad ember, még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futó homok azonnal befujja. Csupán egy élő állat talál rá, mikor kell, s az a lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy tovább.

– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? kérdé Raining elbámulva.

– Hát az Isten adta, felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét felrántva.

– Az Isten adta? kérdé a német úr értetlenül.

– Hát biz az Isten adta, folytatá, felcsapva a hangját a csikós. Hát mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy uszó lápot s szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfujja a szél a tulsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az Isten adta s neki esnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán neki jön egy másik szél s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az Isten adta?

– Bölcsen van barátom, szólt Topay. Ezek mind igen épületes dolgok; hanem szóljunk rövideden a felől: mennyiért jönnél te velünk a nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, a mi bizonyosan nagyon sokra fog menni.

– Hát biz azt nem oly könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség kell, azokat tartanom, fizetnem szükség s több a féle.

– S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? kérdé csodálkozva Raining. Hol tartja őket? annyi embert?

– Hol tartom? jó uram. – Hát szanaszét – az országban! Hány elpusztult vár, hány barlang van a Bükkben, a Bakonyban, a Rézen, meg mindenfelé? ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár! Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! s más egyéb puszta vár! mind nincsenek azok elpusztulva, van ott ágyú is elég. Hát még a sok barlang? ott Abaliget! ott Baradla! ott Szemiluka! ott Balikaluka! hát a sok tiszai, mocsári szigetek! a lápok! a buczkák! az erdőségek! mind jó menedékei azok a szegény legénynek.

– De hát így megoszolva könnyen kiirthatják kegyelmeteket.

– Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tiz ember kell egyikünkre! Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszad magával védte magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást, kétszáz ember rohant a barlangba s a mint husz lépésnyire értek hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! mind ott vesztek. Most is ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely fölött ember magasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy szippantás megöli az embert. De felül már egészséges levegő van. Én és embereim tehát hosszu nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül szíttuk a levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs, hanyatt homlok rohant reánk s mind ott fuladt egy percz alatt! Hát arra az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt! Ötszáz török jött ellenünk s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek fel kell áldozni magát, mondók s sorsot huztunk. A melyikre a sors esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy tiz akós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük a török táborba. Azok elfogták s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az. Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre mind halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.

– Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram, szólt közbe Topay, s mi ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni: minő szép kerek sommát kivánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?

A harámbasa meggondolta magát.

– No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek, hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogy ha én a magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek ezer tallért; – úgy is mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom rajta, mint azoknak a megmaradt díja, a kik oda vesznek. Hát ilyenformán tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.

– Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép embert ide fárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn, ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk kész pénzben ezer hétszáz rénes forintot.

– Tyüj! pattant fel a rabló. Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt gondolja tán: czigány vajdával van dolga, vagy oláh latrokkal? kiket rézpénzzel fizetnek. A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább egyet alszom addig.

– Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is; szólt közbe naivul Raining.

– Ejh, ahoz nem szabad nyulni, viszonzá boszusan a rabló.

– Miért nem? tudakozódék tovább a kérdező.

– Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, a míg százezerszer ezer forintra fel nem gyűlik.

– Hát akkor mit csinálnak vele?

– Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, a hol jó legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel s csinálunk magunk egy birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek s magunk urai leszünk.

– No ez az ezer hétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét megvenni abból az országból, szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon mulattatott, hogy Raining milyen hivő képet csinál a rabló beszédeihez, s azzal félretolta a német urat. Ne ezzel a derék emberrel beszéljen kegyelmed Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi jól ismerjük egymást.

– Hát miért nem mondták hamarább? szólt duzmadtan a rabló, akkor nem beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?

– Ez a fiatal barátunk itt; szólt Topay, Rákóczy László, ha híréből ismeri.

– Hogyne ismerném, eszem adta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny volt; ha sötét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem legelőször a lóra. No minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak bizonynyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezer hétszáz tallért.

– Én ezer hétszáz forintot mondtam.

– Én tallért hallottam! mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem lábam, ha csak meg is mozdulok kevesebbért!

– No már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz, szólt Topay, ugy téve, mintha indulni készülne; mert azért, hogy kegyelmednek alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.

– De csak nem kivánják kegyelmetek, hogy kezem lábam elszáradjon? szólt a rabló ingadozva.

– No én megadom az ezer hétszáz tallért, szólt végét szakítva az alkunak Rákóczy, mire a rabló elkapta az ifjú kezét s megrázta örvendve.

– Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármuk között. Tehát ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek azon emberséges ember házához, a ki ide vezette, a másik héten ott leszek Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.

– De ha mi előre fizetünk, szól aggódva Raining, s kegyelmed nem talál eljönni?

A rabló végig mérte büszke tekintettel a kvártélymestert.

– Hát országcsalónak néz engem kegyelmed?

Azzal biztos hivatkozó mozdulattal vonatkozék a másik két urra.

– Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek bátran.

Ezzel megfordult s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra visszavezetteté magát Ladányba.

– Csodálatos ember ez a Kökényesdi; szólt Raining, még folyvást alig térve magához bámulatából.

– Nem kell ám azt mind elhinni, a mit elbeszél; mondá rá Topay.

– Hogy-hogy? kérdé megütközve Raining. Hát nem volna neki összeköttetése a franczia és angol udvarokkal?

– Az öregapja se hallotta hirét.

– Hát az a sok kincs, a mikről beszélt?

– Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa magát kegyelmednek.

– Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalja zsivány s a hirneves csaták?

– Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta. A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a faluban, miként uri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig lesz több tizenhét száz embernél.

– Azért egyezett hát bele a tizenhétszáz tallérba oly könnyen.

– Hiszen abból sem ad ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket a legális prédára.

– Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy Rákóczyt ő ültette volna lóra?

– Hisz ez Bécsben nevekedett gyermeksége óta.

Raining megcsóválta a fejét s hazáig morgott magában.

* * *

Egy hét mulva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restelte személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.

Ott állt Kökényesdi uram a szérüs-kertben, s fogát piszkálta egy szalmaszállal.

– Jó napot gazda! köszönte be a szállásmester.

– Ha jó, edd meg; mormogá magában Kökényesdi.

– Nem ismer kend engemet?

– Ismer a szélvész.

– Hát nem emlékezik, mit igért a barátfai vendégfogadón?

– Azt sem tudom, merre van?

– Hát nem kapta kend az ezerhétszáz tallért?

– Bár azt tudnám, hogy miért?

– De ne tréfáljon, kend, mert a határidő itt van!

– Miféle határidő?

– Miféle határidő? Hát a mikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt azzal a tizenhétszáz lovassal.

– Ha csak ezt a hat bérest fel nem ültetem erre a hat tinóra.

– No szépen vagyunk! mondá Raining nagy boszusan visszabaktatva Debreczenbe, s a mint ott Rákóczy szobájába belépett, azzal a szóval, hogy: no minket szépen rászedett Kökényesdi! hát már akkor ott állt Kökényesdi.

– Hát kend itt van?

– Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok, akkor én nem vagyok otthon.

* * *

Pünkösd előtti péntek volt, – alkonyat után az idő, – körül a vidéken nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a másiknak s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól megkülönböztetni, melyik üvöltött?

A bástyákon nagy lustán jár-kel egy pár turbános őr, a palánk kapuja felett egy szegletes fejű tatár féltermete látszik, ki oda könyökölt a párkányzatra, hosszu puskáját készen tartva, melylyel nem tudom hogy lőne meg valakit három lépésnyiről? miután a puska maga harmadfél öl hosszu s csak olyan formán használható, ha a végit le lehet valamire tenni, s valami készen tartott kanóczczal nagy ovatosan elgyujtani, jól vigyázva, hogy az ember ki ne lőjje vele saját két szemét.

A tatár őr kerekre nyilt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha nem jön-e valaki abban az irányban, a melybe a puskájával czéloz? s fujva erősen a kanóczot, hogy el ne alugyék. A mint így kinlódnék, egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város felé közeledni.

Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.

A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jőjön, akkor végig fekteté a kapu párkányán hosszu puskáját s elkezde czélozni vele.

Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, a hogy csak magyar csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra balra, s bukdácsolva előre hátra negédesen.

– Allah koppaszszon meg, részeg gyaur! mormogá magában tusakodva a tatár, a mint hasztalan czélozgatott, mert mire felfútta a kanóczot, már megint nem ott volt a csikós, a merre a puska vége állt. Hogy a pokolnak mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig sem tud veszteg maradni, hogy ráczélozhassak.

Az alak e közben lassankint egész a kapuig jött.

– Ne jőjj már közelebb! kiálta rá a tatár, mert rád sem lőhetek.

– Vagy úgy! monda emez. Hát mért nem szóltál hamarább? No ne tartsd olyan közel azt a puskát, mert túl lősz rajtam.

A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly tánczolást kezdett elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rá czélozni a tatár.

– Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól; szólt a csikós, azalatt míg lova ficzánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. Vedd át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.

– No hát hajítsd fel, morgá az őr, aztán eredj, de szépen eredj, hogy rád czélozhassak.

– Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz ur, vigyázz hát, a mit felhajítok, kapd el.

Ezzel elővont egy kerek pergamen göngyöleget s felhajitá a kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy a csikós azzal egyszerre hosszu pányvakötelét is felhajította s csak akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a lova szügye körül kanyarítá s sarkantyuba kapva, elkezdett vele vágtatni.

A tatár természetesen egy percz alatt lenn volt a kapu tetejéről, puskástul, kanóczostul, a derekára levén hurkolva a pányva, elébb leesett az árokba, onnan megint egy percz alatt felrántatott a partra s vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.

A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva kézzel lábbal megkapaszkodni az utjába akadt fűbe, fába, elkezde ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi őrei s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen módon szállítja tovább, lóra kaptak s kirontva a kapun, utánna eredtek, számra mintegy huszan, Kökényesdinek.

Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg egy fűzeshez ért, s a mint ide jutott, megfordult s egy füttyentésére ötven ficzkó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánynyal kezökben, s közre kapták a meglódult törököket.

Azok vissza felé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt vannak a Kökényesdi rablói! kik az első rohammal keresztül ugratva a baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból s terelték maguk előtt.

E zajra feltámadt nehány száz spahi s üldözőbe vevé a vakmerő kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett, szembe álltak üldözőikkel s a spahik tapasztalni kezdék a támadt viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra, kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a fűzesből, a nádasból, a sötétből szüntelen új, meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére, míg a várból szinte tizével, huszával nyomakodnak elő a törökök, a spahikat szaporítani s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden oldalról a harczi riadó s a honnan senki sem várta, a Körös tulsó oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai, keresztülusztatva a vizen, míg Várad-Olaszi felől dobok pörgése közt jő Rákóczy László a szathmári gyalogsággal.

– Előre! kiált az ifju, kezébe kapva a zászlót s az első, ki az ostrom-hágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi fegyvereit s oda hagyva a palánkot, tódul a várnak.

Rákóczy elébb benn van a városban, mint a spahik, kik Kökényesdivel harczoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül vissza a várba s épen szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt, mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa közt egy percz alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop, megvilágítva a küzdők orczáit. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja, hogy egy égő szurok-kanóczot behajítson egy házfödélre s világot gyujtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.

A rémvilágnál egyszerre megpillantják a spahik, hogy Rákóczy gyalogsága már egy oldalon keresztül tört a palánkon s a szűz Máriás lobogót egy magas szál hajdulegény épen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.

– Ez a halál napja! kiálta kétségbeesve a spahik agája (Dicsértessék az, ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét s egyedül állva a kapuban, addig harczol kétségbeesve, míg társai a városba menekülnek s ő maga sebektől elborítva elesik.

A magyarság nyomban tódul a kapukon át a futó spahik után.

A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban: Haly! Haly! Ő maga jön válogatott testőreivel, a délczeg janicsárokkal, a czélbalövő szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harczedzett mamelukokkal, kik dárdával és karddal harczolnak egyszerre.

Ő maga jő serege élén, harczos lován ülve, nagy vörös arcza ég a düh miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette két felől két néger hóhér léptet, széles pallosokkal.

– Ide, ide! ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek s tiz mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; ime minden keresztyén fejért egy aranyat igérek az átadójának, a ki pedig egy foglyot hoz, meghal!

Igy dühöng, lármáz, dúlfúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbeszedni, egyik utczából a másikba nyargalva s ha itt szétriasztották egy csapatját, amott ujjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni, miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.

– Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi, ordít dühében a basa, a szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem birja közre fogni, dörgő hangon kiált utána: Te gyáva czenk! Hová futsz még? Nézz szemembe!

Topay meghallotta a kiáltást s nagy röviden visszakiált:

– Láttam a hátadat Bánfi-Hunyadon!7)

Haly basát e gúnyra elfutja az epe, kapja a buzogányát s maga vágtat Topay felé, midőn egy keresztutczából egyszerre dörgő sortüzelés roppan szemközt vele s az oszló füstfelleg közül Rákóczy muskétásai törnek elő, kilőtt fegyvereikbe az akkor divatozott dákost dugva, mely később szuronynyá alakulva, oly döntő hatalom lett a csatában. A szűk utczában megszorult török lovasság nehány percz alatt eszét veszté e szabályos rohamra. A szuronyos fegyver zavarba hozta a vivókat, sem kard, sem dárda nem használt ellene.

– Allah nagy! kiálta Haly. Siessetek a várba, huzzátok fel a hidat, mi hadd veszszünk itt; csak a vár maradjon meg.

De kisérői akaratja ellen zablájába kaptak s ragadták magukkal, s midőn egy bátor muskétás, közel jutva hozzá, leszúrta paripáját, a basa ijedten kapaszkodék fel egyik hóhérja nyergébe s annak háta mögött menekült tova.

Egy fiatal magyar lovag volt mindenütt nyomában, senki sem mondá Halynak, hogy az kicsoda? de láthatta arczából, hogy annak legdühödtebb ellenségének kell lenni, kit több, mint puszta harczvágy lelkesít a csatában, ki nem ügyel sem lövésre, sem vágásra, mely ellene intéztetik, csak az öldöklésre.

Az ifju Rákóczy az, kinek az elkeseredés százszoros erőt adott; beleveti magát a futó ellenség tömkelegébe, mindig közelebb közelebb nyomul Halyhoz, egyenként lesujtva, a kik közte és a basa között elzárják az utat, s a török lekötve érzi kezeit ez ádáz tekintet által.

Végre el van érve a hid, mely, czölöpökre verve, a mély sánczokon keresztül a várba vezet s melynek a kapu előtti része vaspántokkal és szegekkel kiverve, kerekes lánczokkal volt felhuzható a torony kapujába, melynek tetején még látszott Szent László ledöntött lovagszobrának gúnyul meghagyott két csonka lába.

Magyar és török egyszerre ér a hidra, ugy össze vannak keveredve, hogy nem lehet egyebet látni, mint egy összevert tömkelegét a turbánoknak, sisakoknak, csalmáknak és kalpagoknak, egyenes és görbe kardok villogó erdejével: a szűz Máriás lobogót a félholdas lófark mellett.

A várkapu alól két hosszú, tizennyolcz fontos csatakigyó tátong a hidra, lánczos golyókkal és vagdalt szegekkel töltve, de a komparadzsik nem merik használni kanóczaikat, mert akármerre czéloznak, épen annyi mindenütt a török, mint a magyar, magán a hidon ember ember ellen küzd. Rákóczy épen a három lófark jelhordójával harczol, balkézzel mind a kettő a lobogó nyelét fogja, egymástól el akarva azt ragadni, míg jobb karral ellenére csapkod.

– Lőjjetek ide, semmirekellők! ordít Haly basa hátrafordulva a tétlenül veszteglő komparadzsikra, ne törődjetek vele, ha a golyó annyi muzulmánt hord el, a hány magyart, akár engemet is! söpörjétek le a hidat! Az élet olcsó, a paradicsom drága!

De a tüzérek átallanak társaik közé lőni, s midőn Haly a két bakót küldi rájuk a parancscsal, akkor a magasba irányozzák ágyuikat s a levegőbe lőnek.

A hidon makacsul foly a viadal, a janicsárok a karfáknak vetették hátaikat s meg nem mozdulnak helyökből, meztelen markaikban a széles pallosok, mint egy eleven kaszabörtön, tépik rongyokká a közükbe jövőt. Ekkor egy csoport német drabantnak az jut eszébe, hogy a hidlábakon felkapaszkodva, a janicsárokat elűzze a karfáktól, tizen, huszan már felkapaszkodtak a hevederre, midőn a karfa egyszerre leszakad kettős terhe alatt s janicsárok és drabantok a mély vizárokba esnek, még ott is fojtogatva egymást, s ha felbukik egy-egy turbános fő, azt a hidlábakon álló németek verik keresztül alabárdjaikkal.

A két viaskodó bajnok ezalatt a hid közepén már szinte kifárad a tusában, kardja mindkettőnek darabokra tört már s most mindkét kézzel megragadták a vitatott zászlónyelet s csavargatják elkeseredett dühhel.

A török zászlótartó ekkor egyszerre megszorítja paripáját térdeivel, s az elkezd alatta felágaskodni, úgy hogy a török féltesttel magasabban áll Rákóczy fölött, s vagy kiveti őt a nyeregből, vagy kitekeri kezéből a lobogót.

E pillanatban fenn a torony párkányzatán egy fehér hölgy-alak jelen meg, sötét hajzata repked a szélben, arczát az égés fénye világítja.

– Úr Jézus segítsen tégedet, László! kiált le a hölgy a torony ormáról s az ifju meghallva a magasból, mintegy a mennyből érkező hangot, megismeri azt, feltekint, meglátja menyasszonyát, ember fölötti erő gyűl szivébe, karjaiba, s a mint a török zászlótartó felágaskodtatá paripáját, egyszerre elbocsátja Rákóczy a zászlónyelet s mindkét kézzel megragadva a hortyogó mén zabláját, azt egy herkulesi lökéssel hanyatt taszítja urastul, zászlóstul, a karfákon keresztül a mély sánczárokba.

– Nincs segedelem, egyedül az úr Istennél! kiált erre kétségbeesve Haly, kit ezen eseten elrémült népei akaratja ellen ragadtak magukkal.

– László! László! Kedvesem! hangzik a kiáltás a magasból; az ifju tiz férfi helyett küzd; három lovat lőttek már ki alóla s a harmadik kard most villog kezében. Már a felvonó hidon áll, kedvese egy fehér kendőt hajíta le hozzá, azt már magasan lobogtatja diadaljelül, midőn egy jól czélzott golyó szíven találja az ifju bajnokot s ez czélja küszöbén, a már szinte elfoglalt vár kapujában épen kedvese lábainál, holtan rogy össze.8)

E pillanatban szívszaggató sikoltás hangzik s a torony magasából egy fehér alak hull alá a hidra; a szép menyasszony az, ki a tiz ölnyi magasságból kedvese holttestére veté le magát, s ott meghalt ugyanazon pillanatban, melyben ő, vérük összefoly, s ha karjaik nem ölelheték, legalább lelkeik ölelik egymást.

E lélekrázó jelenet annyira meghatá az ostromlókat, hogy az elfogulás perczeiben ideje maradt Haly basának rögtön felvonatni a hidat s megmenteni a várat és seregei maradványát.

A kik künn rekedtek, azok közül nem maradt életben egy is. Kökényesdi irgalom nélkül leölt mindent, a mi török volt, hajcsárt és kereskedőt, tevét és szamarat, nem kimélt mást, mint a lovakat, s midőn ki volt fosztva minden, akkor egyszerre tizenkét helyen felgyujtatá a várost, melyet félóra alatt elboríta a láng, hogy az egész egy óriási máglya gyanánt égett, melyről a támadó szél keresztülcsapta az árkon a füstöt és lángot a várba.

– Nyelhet füstöt Haly basa pipaszár nélkül; monda Kökényesdi, elgyönyörködve a pompás égésen.

* * *

Rákóczy Lászlót kedvesével együtt elvitték a rékasi sírboltba s ott eltemették menyasszonya mellé.

A SZENTKÚTI BARÁT.

Kolozsvártól mintegy jó napi járásra volt akkor egy híres klastrom, melynek romladozott tornya még ma is fennáll.

Hajdan széles, erős kőfal tág udvarral vette körül, a hol bőven megférhetett a minden oldalról összegyűlt bucsujáró népség.

Mert volt e kolostor tövében egy híres csodaforrás, mely egész télen, nyáron el volt apadva, csak a tavasz és ősz bizonyos napjain szokott rendesen sziklai odvából előtörni, mintegy két hétig bőséggel buzogva, s azután ismét lassankint elapadva.

Ez idő alatt szokott ide seregleni legtávolabb vidékekről a szenvedő emberiség, sánta, inaszakadt tagu emberek, idült kórosok, lélekbetegek, gyermektelen nők, s a természet ura csodaerőt adott a vizeknek, a szenvedők mankó nélkül, lélekben, testben kiépülve hagyák el a boldog forrást. Ott lehete látni a templom falaira felakasztott mankókat, miket nyomorékok hagytak hátra, s nem egy főur szentelt az oltárra arany-, ezüst-ékszereket, a szentkút iránti hálából.

Az épület nagyobb része az uri vendégek számára volt készen tartva, a köznép künn az udvaron sátrak alatt tanyázott s az épület mögött gyönyörű kert volt rendezve, melyet a jámbor szerzetesek mindig a legnagyobb díszben tartottak; még maig is látni a begyepesedett környéken nehány évelő virág elvadult sarjadékát.

Azon időben, melybe történetünk esik, csak egy szerzetes atya élt még a szentkúti conventből, kit a köznyelv egyszerüen Gergely barátnak hívott s kit alig volt Erdélyben ember, a ki nem ismert volna. Nagy, hat láb magas férfi, rengő fekete szakállal, barna, sovány, csontos képpel s oly kezekkel, hogy egy hat fontos ágyugolyót eltakart markában. Tagjait mindig egyszerű kámzsája fedé s föveget soha nem viselt, nagy fényes homloka redőtlen ragyogott. Oly dörgő, oly hatalmas hangja volt, hogy mikor énekelt, egy maga többet ért, mint az egész gyülekezet.

A szent kút forrásának alkalmával tárva nyitva állt a jó barát pinczéje és éléstára boldognak boldogtalannak, mert a mit ő egy esztendőben bevett, abból semmit sem tett el a másikra, s a mit a gazdagok fizettek neki, abból jutott a szegényeknek; ha pedig valami collegája, rácz, örmény, kálvinista vagy unitárius vetődött oda, annak alig találta helyét, tejben vajban fürösztötte, hogy megemlegette róla holtig.

Épen így járt vele nagytiszteletű Magyari László uram, kinek szép felserdült leánykája, Piroska, azon nevét meghazudtoló szűz kórban szenvedvén, mely oly ábrándos szint ád az arcznak, atyja jónak látta őt lehozni Szentkútra.

Gergely barát magán kívül volt örömében, legjobb szobáját nyitá fel a nagytiszteletű collega számára s a fráter szakácsnak, fráter kulcsárnak és fráter kertésznek volt dolga kitudni, milyen étellel, itallal és virágokkal halmozza el kegyelt vendégeit?

Páter Gergely és páter Magyari a két legegymáshoz illőbb ember valának a földön; egyformán jókedvű, szivű és fejű mind a kettő; kik már korán reggel elkezdték egymással a vitát dogmatikus kérdések felett: melyikök vallása jobb, igazabb, boldogítóbb, idvezítőbb és sarkalatosabb s miután késő estig – nem mulasztván el a mellett poharaik buzgó ürítgetését – egymást citatumokkal agyonfáraszták, syllogismusokkal megkötözték, auctoritásokkal földre sujták, s anecdotákkal összekaszabolták: végtére kezet fogván, abban egyezének meg, hogy bizony minden vallás jó ott, a hol az ember maga is az.

A szép halvány Piroska, míg atyja ily harczokat viselt, a kertben vagy a forrás mellett mulatta magát egykoru lánykák társaságában, s a friss lég, a virágillat és a jóltevő forrásvíz lassanként visszaidézék arczának eltünt szinét s Magyari már örvendve gondolt reá, mint fog örülni anyja, ha gyermekét felüdülve ölelheti, s e fölötti örömében még hosszabbra nyujtá a páterreli estéket, azalatt Piroska egy mellékczellában csendesen alva az igazak álmát.

Épen így üldögélt együtt a két jó úr egy szép alkonyatkor, a midőn a kapun kivülről zörgetés hallatszék; szokásos rend levén, hogy naplement után a bucsujáró népség a kolostorudvarra betakarodjék, s a kapu bezárassék. A fráter guardián jött jelenteni, hogy négy különös formáju szerzetes kér bebocsáttatást, beereszszék-e?

– Kérdést sem szenved, monda páter Gergely, akár ki lenne is, fel kell őket ide vezetni hozzánk s gondoskodni számukra frissítőkről.

Nehány percz mulva bejött a kérdéses négy barát, durva fekete szőrkámzsa volt rajtuk, mely fejükre huzva, csupán szemeiket s torzonborz szakállaikat engedi láttatni. Nagy hajlongások közt szótlanul közeledtek a két tisztelendő úr felé.

A páter nyájasan felállt előttük s ájtatosan köszönté őket latinul.

– Benedicite nomen Domini!

Azok csak hajtogatták magukat szótlanul.

– Nomen Dei sit benedictum! ismétlé Gergely, azt gondolva, hogy nem hallották vendégei a mit mondott, s a mint arra sem feleltek, nagy csodálkozva kérdé:

– Non exaudistis nomen gloriosissimi Domini, fratres amatissimi?

Erre megszólalt a legelső közöttük.

– Nem értjük azt a nyelvet, jámbor barát.

– Hát miféle szerzetesek vagytok? Mi vallástok? Görögök vagytok?

– Nem vagyunk görögök.

– Hát örmények?

– Örmények sem vagyunk.

– Ariánusok?

– Még azok sem.

– Patarénok?

– No még az sem.

– Hát in gloriam æterni, miféle szerzet vagytok akkor?

– Zsiványok vagyunk! kiálta erre a kérdezett, szétvetve csuklyája palástját, mely alatt késekkel és pisztolyokkal megrakott tüszője látszott. Az én nevem Kökényesdi Feri! szólt mellére ütve.

Magyari felugrott székéről s megkapva annak támaszát, az jutott eszébe, hogy elkezdjen verekedni a rablókkal, egyetlen leányát védve ellenük. A páter megrántá köntösét, oda sugva: «maradjon nyugodtan kegyelmed».

Azzal véghetetlen csendesvérű arczczal fordult a rablókhoz.

– No ha épen ily szerzetből valók vagytok is, ha már az én vendégeim levétek, üljetek le és lakozzatok, mivel kivántok.

– De nem addig van az még. Ide künn a klastrom előtt nekünk ezerhatszáz emberünk van, annak mind enni való kell, mert éhen szomjan csak a régi próféták hirdették az igét.

– Legyen nekik is az ő kivánságaik szerint.

– Azonkívül tudvalevő dolog, miszerint a kegyelmetek kápolnájában sok szép ezüst és arany szentek találtatnak, kikhez nagyon sikeres a fohászkodás. Minekutána mi nem érünk rá mindennap ide futni, hogy hozzájuk folyamodjunk, elviszszük őket magunkkal, hogy segítsenek rajtunk az uton.

– Elmés egy fiu vagy, fráter. Ki tagadhatna meg tőled valamit?

– Az sem titok előttünk, páter Gergely, hogy kegyelmed pinczéjében hordókkal áll az élire vert pénz, ezüst, arany; nehogy fölvesse kegyelmedet, egy kissé megkönnyítjük.

– No azt tedd el; gondolá magában a páter, jól tudva, hogy ott ugyan semmi sincs.

– Ne gondolja pedig kegyelmed, szólt a rabló, hogy mi nem tudunk a gyóntatáshoz, ha valahogy eszébe jutna kegyelmednek valamit előlünk eltitkolni. Azért nagyon jól cselekszi kegyelmed, ha mindent felfedez elébb, mint szijat hasítanánk a hátából.

A barát oly jámborul mosolygott, mintha csak anekdotákat hallgatna.

– Van-e még valami kivánságtok, fiaim?

– Igenis hogy van. Ma sok népség van összegyülekezve a kegyelmed udvarán, férfi és asszony. Mi nem esküdtünk nőtlenséget, azért majd kiválogatjuk belőle, a mi nekünk való.

Magyari hajszálait érzé égnek emelkedni, hideg borzongás futott rajta tetőtől talpig keresztül; kelni akart helyéről, de a barát leszorítá roppant tenyerével kezét.

– Az Istenért, édes fiam, szólt könyörgő hangon a rablókhoz, ne cselekedjetek ilyen gonoszságot; ám vigyétek el az oltárról a szentségeket, de ne bántsátok azon ártatlanokat, kik most Isten árnyékában nyugodtan szunnyadnak.

– Egy szót se szólj, Gergely barát! kiálta a rabló kései közé markolva, mert különben rád gyujtjuk a kolostort s megégetünk minden benne levőkkel együtt. A zsiványnak négy sakramentoma van: bor, pénz, leány és vér! Köszönd meg, ha beérjük a hárommal s elengedjük az utolsót.

– Ugy lesz az! szólalt meg ekkor egy másik a csuklyás rablók közül, Magyari vállára ütve. Ismer-e még kegyelmed, tisztelendő uram?

Magyari borzadva és undorodva ismeré fel Szénásit.

– Jól tudjuk, szólt a ficzkó gonosz vigyorgással, hogy kegyelmed halvány leányával van itt. Az ördögűzést visszafizetjük.

Ha Magyarit igazán meg nem fogja a barát, neki ment volna a gazembernek. Minden ize rángatódzott már a dühösségtől.

Csak a barát volt nyugodt és mosolygó. Összetette kezeit s hüvelykujjaiból malmot csinált.

– Várjatok csak, édes fiam; hátha megalkudhatunk egymással. Jól tudjátok, hogy nekem kádakkal van rejtve a pénzem; de ugy el van rejtve, hogy azt rajtam kivül senki sem tudja s ha fenekestül felfordítanátok is a kolostort, rá nem akadnátok. Azt is hallhattátok valaha, hogy egy időben éltek olyan emberek, a kiket mártyroknak híttak, s a kik olajban hagyták magukat főzni, parázson megsütni s vadállatoktól széttépni, mintsem, hogy egy igét kimondtak volna, mely lelküktől idegen volt. Látjátok, olyan ember vagyok én. Ha én megbicsakolom magamat, izenként szedhettek szét tüzes harapófogókkal, még sem vesztek ki belőlem egy szót s nem kaptok meg egy batkát. Már most rajtatok áll választani. Akarjátok-e, hogy a pénzre rávezesselek s menten hagyandjátok a szegény asszonynépet, vagy beéritek a nyomorult sánta, béna, aszkóros koldusasszonyokkal, a kiket itt fogtok találni s nem láttok egy félpénzt? Válaszszatok.

A négy rabló összesugott. Olyas valamit mondhattak egymásnak, hogy csak hadd adja elő a pénzt a páter, könnyű lesz majd azután adott szó ellenére az utolsó kivánatnak is eleget tenni. Jelenték, hogy a pénzhez állanak.

– Lám, hiszen jó emberek vagytok ti; monda a páter, fogjátok ezt a két fáklyát s jertek velem a pinczébe, s vegyétek át a kincseket, csakhogy senkit ne bántsatok aztán.

– Csak mentül kevesebb beszéd; szól mogorván Kökényesdi. Minden zsivány-regula szerint megy: egy moczczanás, egy halál! Kettő elől viszi a fáklyákat, köztük megy Gergely barát, utána én, hátul marad a magister s kiséri a másik papot; a ki egy szót, vagy egy jelt tesz, annak már fejében a balta; előre.

Ugy lőn. Két zsivány ment elől a fáklyákkal, utánok a barát, sarkában Kökényesdi kivont handzsárral kezében, leghátul Magyari, kit gallérjánál fogva tolt előre Szénási mester, szörnyen fenyegetve egy villogó baltával.