Igy haladtak le a pincze-gádorig; a jó páter szörnyű alázattal huzta fejét kámzsájába, s nem tekintett sem jobbra sem balra.

A pinczének nagy kettős fekvő csapóajtaja volt vasból, melyről félretolván a lakatos zárakat, felemelé egyik szárnyát a jámbor barát, maga előtt bocsátva a fáklyásokat a mint illett.

A mint az első rabló már lement s a második utána lépett, megrugá azt egyszerre iszonyu faczipőjével a jó barát s fejére csapta az ajtót, hogy legurult az az utolsó lépcsőig s azzal a kimondott szónál sebesebben visszafordul Kökényesdire, megkapva annak két kezét, s Magyarinak kiáltva:

– Fogja kend is a magáét.

Kökényesdi a meglepetés első pillanatában hozzádöfött a baráthoz, de a handzsár félre ment a szőr-kámzsában, s másodszor döfni már nem volt ideje, mert a rettenetes barát megragadá mindkét kezét s ellenállhatatlan erővel összecsavarva azokat mellén, ott egyetlen roppant araszával összemarkolta a rabló mindkét öklét, erősebben, mint ha a krokodilus fogta volna meg s míg más kezével egyenként tépte ki tüszőjéből a sok gyilkos fegyvert, megrázta azt félkézzel ugy, a hogy más ember megrázna egy nyolcz éves gyermeket, s odarántá őt magával a pinczeajtóra, lenyomva azt mindkettőjük terhével, hogy az alant levők fel ne emelhessék.

Magyari uram is csaknem azon pillanatban nyalábra kapá a magistert s a hogy nagyenyedi diák korában tanulta, egyet csóvált rajta, s nem volt elég, hogy a földhöz csapá, hanem még maga is ráesett egész terhével, úgy hogy a keskeny férfiu széjjelment, elmállott alatta s jobbra balra ejté ki kezeiből gyilkos fegyvereit, behunyt szemmel fogadva a jó pap tanítását, ki is nem hagyá a nélkül a legkisebb porczikáját sem.

Kökényesdi tapasztalá, hogy még ilyen kelepczébe sem került soha. Birkózásban maga is ritkítá párját s nem egyszer verekedett két három legénynyel, de még ilyen emberére nem talált, mint Gergely barát, kinek elég volt egy keze, hogy vele mindkét karját hasznavehetetlenné sajtolja s azalatt a másikkal a legutolsó zsebét is kikutassa, elszedve tőle mindenféle metsző avagy szuró eszközt. Miután hiába törekvék a rabló óriási erejű ellenfelét a pinczeajtóról lerángatni, mely alatt két társa hasztalan dörömbölt, a vadállatok makacsságával kezdte magát kiszabadítani, lábaival rugdalózva, s fogaival beleharapva annak vaskezébe, mire Gergely barát is dühbe jött s belekapva Kökényesdi üstökébe, fölkapá őt annál fogva a levegőbe, mint egy nyulfiat s ekkor még csak nem is haraphatott.

– Ne rugdalózzál dilectissime, látod, hogy nem érsz el; szólt a barát, oly messze tartva magától kinyujtott karjával a csimbókjainál fogva légbeemelt rablót, hogy az kénytelen volt megadni magát.

– Lássad, mily igazságtalanságot szándékoztál elkövetni, amantissime! feddé őt a barát, folyvást a levegőben tartva félkézzel, míg másik kezének felemelt ujjával a legájtatosabb pirongatási mozdulatokat intézé felé. – Nem borzadsz-e vissza tenmagadtól, nem vádol-e lelked, hogy az Isten által szentelt helyre jöttél rabolni? Avagy nem gondoltál-e a poklok országára, midőn e küszöbön gonosz szándékkal betevéd lábadat, a holott lészen sirás, rivás és fogaknak csikorgatása?

– Ereszsz el már, ördöngös barát! hörgé dühétől rekedten a rabló.

– Nem addig, míg meg nem térsz és bűneidet meg nem bánod; szólt a barát, még mindig a levegőben tartva a dilectissimet, kinek majd a szemei ugrottak már ki üstöke huzásának miatta. – Bánd meg tehát a te bűneidet.

– Bánom hát, csak ereszsz el.

– És megtérsz az igaz utra?

– Megtérek, megtérek!

– Soha sem lopsz többet?

– Egy bogarat sem.

– Nem káromkodol?

– Soha többet.

– No így már elbocsátalak. Hanem Magyari collega, elébb szedje össze ezt a sok kést és baltát s hajítsa ki az ablakon.

Magyari uram is elkészült ezalatt a magisterével, megkötözve annak kezét lábát úgy, hogy moczczanni sem tudott s megtevé a rábizott takarítást. Gergely barát is letevé a földre megtérített hivét, ki nagyot fujva támaszkodott a falnak.

– No te pokolbeli barát; már most egyél is meg, ha megsütöttél.

– Oh én édes fiam, szólt a páter, megczirógatva kezével jámbor juhocskája arczát, hidd el én nekem, hogy sokkal nagyobb öröm van az égben egy megtért bűnösön, hogy sem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha sem vétettek.

– Ördög vagy te, nem barát, mert ha Isten embere volnál, nem birnál Kökényesdivel ily könnyen, a ki egymaga ármádiákat szokott széjjelverni; és még minden fegyver nélkül.

– Te jösz én ellenem baltával, fokossal, én pedig megyek te rád a seregek urának nevével, s a ki megengedé Dávidnak, a juhok pásztorának, hogy a nyájait pusztító oroszlánt szakállánál megragadván, leverje, az felruházá az én kezeimet is, hogy valakiket megáldok, azok meg legyenek áldva.

– Köszönöm az áldást. Akasztass fel; megérdemlem, a miért egy paptól el hagytam fogni magamat.

– Oh édes fiam, hogy tehetsz fel rólam ilyen világi kegyetlenséget? Isten nem örül a bűnös halálának.

– Akkor hát ereszsz el.

– Hogy tehetném én azt, hogy elbocsássalak a megtérés feleutján? Sőt inkább itt maradsz fiam, e szent magányosságban, s üdvös bőjtölés és imádkozás által lelkedet megtisztítani törekszel.

A rabló tajtékzott dühében.

– Hol egy szeg, hogy magam akaszszam fel magamat?

– Azt bizonyára nem fogod cselekedhetni fiam, mert egy jámbor fráter mindig melléd lesz adva, a ki a zsoltárok éneklésére fog tanítani.

A rabló fogait csikorgatta és lábaival toporzékolt, vérszomjas tekinteteket vetve a rettenetes barátra, minőket a hiéna vet az állatszelidítőre, kit kedve volna széttépni, összemarczangolni, de kit megrohanni nem mer, jól tudva, hogy ha kezét ráteszi, ha csak szemeit ráveti is, földre van zúzva.

– Ezen kivül pedig, folytatá a barát, most első próbául egy istenfélő beszédet fogsz mindjárt tartani.

– Én prédikácziót?

– Nem egészen prédikácziót; hanem miután attól lehet tartani, hogy künn a kolostor falain kivül várakozó hiveid távolléted miatt nagyon nyugtalankodni találnak, kiállasz egy ablakba s bizonyságot tevén töredelmes szived állapotjáról, utnak ereszted a jámborokat, hogy menjenek széjjel a maguk hazájába.

– Jó lesz, monda Kökényesdi, arra gondolva magában, hogy csak legyen egyszer az ablaknál s lássa meg csapatjait, azok egy szavára szétbontják a kolostort, ő maga pedig kiugrik hozzájok a legelső nyiláson.

Ekkor félrehivá Magyarit Gergely barát s sugva mondá neki:

– Kegyelmed fogasson ezalatt szekerébe, üljön fel leányával együtt s a mint tapasztalja, hogy a gyülevész eltávozott a kolostor alól, hajtasson egyenesen Kolozsvárra s adja tudtul Ebéni uramnak, hogy a szathmári őrséggel vegyes rablóhadak törtek az országra. Azon egyik ficzkónak, kit a pinczébe lelöktem, sisakot láttam a kámzsája alatt. Iparkodjanak kegyelmetek az ország fővárosát megvédeni ellenük. Isten kegyelmetekkel!

A két pap kezet szorított, s azzal Gergely barát karon fogá a rablót s betuszkolva egy kis alacsony ajtón, hogy sok baja ne legyen vele, felfogta nyalábra s elkezdé őt egy szűk csigalépcsőn fölfelé vinni ölében, két három fokot lépve át egyszerre.

Este volt már és sötét, a szűk lépcsőről a rabló sehogy sem birta kigondolni, hová viszik, míg végre a barát felemelve fejével egy csapóajtót, valami világos helyre jutott vele, melynek roppant ajtó magasságú ablaka előtt letevé őt maga elé.

A rablónak első gondja az volt, hogy egy merész szökéssel kivesse magát az ablakon, de a mint annak párkányára lépett s egy futó pillantást vetett maga elé, ijedten döbbent vissza: – alatta tiz ölnyi mélység tátongott s a mint szédelegve föltekinte, feje fölött a kolostor harangjait látta függni; – a toronyban voltak.

– Így édes fiam, szólt a barát, állj ki ide a párkányra s kiálts fenhangon hiveidnek, hogy gyülekezzenek ide. Azután beszélni fogsz hozzájuk, s hogy meg ne akadj, majd én itt egy harangláb mellett állva, súgni fogom, hogy mit mondj? De az Istenért, vigyázz magadra dilectissime, látod, hogy alattad iszonyú mélység vagyon, nehogy mást találj hiveidnek mondani, mint a mit én sugallok, vagy pedig kéz- avagy fejmozdulattal helytelen magyarázatot ne adj szavaidnak, mert higyjed el énnékem, hogy ugyanazon pillanatban le fogsz esni az ablakból, már pedig ha onnan lebuktál, a pokol fenekéig meg nem állsz.

A rabló hajborzadva állt az ablakban. A mi soha életében nem történt rajta, reszketett. Bátorsága, az a hideg megvetése a halálnak, mely őt mindenütt kisérte, elhagyá e borzalmas helyzetében. Érzé, hogy e szédelgős magasban sem ügyesség, sem vakmerőség nem segít. Lábai alatt a kábító mélység s háta mögött az óriási erejű férfi, kinek csak egy taszítása, nem! egyedül ujja hegyének egy érintése, egy hangos kiáltása elég arra, hogy ő onnan lebukjék s menthetlenül darabokra zuzza magát a sziklákon! A vakmerő kalandor a félelem soha nem ismert lázával huzódék az ablak egyik oszlopához, kezével annak falába fogózva s úgy tetszék neki, mintha a fal ki akarna dőlni alóla, mintha a torony ingadozna lábai alatt s letekinte a földre, mintha huzná valami erővel aláfelé, mintha biztatná valami láthatlan erő, hogy szökjék már le onnan!

Csapatjai, mik ezalatt a kolostoron kívül lesben álltak, észrevevék vezérük alakját a magasban s egyszerre vad üvöltéssel sereglettek alá.

– Szólj hozzájuk, észrevettek; suttogá a barát; el ne téveszd, a mit mondok.

A rabló reszketve inte igent szédelgő fejével s utána mondá a barát szavait, a ki a haranglábtól rejtve, sugá azokat fülébe.

– «Kedveseim! (így kezdődött a beszéd). A papok kincseit összegyüjténk, szekérre raktuk, zsákra van szedve arany, ezüst.»

A hallgatók iszonyú örömkiáltása helyeslé e phrasist.

– «Hanem a bort és eleséget nem tartják a kolostorban a jámbor barátok, hanem az egeresi pinczéikben, mire nézve menjen oda közületek rögtön kétszáz ember s vegye át a kivántakat.»

A portyázók e mondatot is helyeslék.

– «A mi pedig az itt levő asszony személyek iránt való kivánságaitokat illeti, arra nézve borzadással kell kimondanom, hogy e kolostor falai között három nap óta dühöng a fekete halál, a legirtózatosabb dögvész, mely által az emberi test még elevenen szénné válik s mely mindenkire elragad, a ki csak közelít hozzá. Azért nem tanácslom azt is, hogy a kolostorba betörjetek, mert tele van ennek minden zege-zuga nyavalygó haldoklókkal s elannyira gyors ezen öldöklő angyal működése, hogy a míg e toronyba feljöttem, velem volt társaim mind a hárman elhullottak bele; magamat is csak a velem hordozott török talizmán, a hétszer égetett föld és a világot nem látott csecsemő kis ujjai őrizének meg a veszedelemtől.»

(Páter Gergely mindezen szereket a rabló zsebeinek kikutatásánál fedezte fel.)

A rablócsorda ez ijesztő hirre elkezdett széledezni a kolostor mellől.

– «Ugyan ez oknál fogva sem én magam, sem a szerzett kincsek veletek addig nem egyesülhetnek, a míg minden itt talált aranyat, ezüstöt egyszer tűzben, egyszer forró, egyszer pedig hideg vízben meg nem tisztítottam, nehogy azok által ragadjon el reátok a fekete halál.»

A rabló mindent utánmondott hiven s úgy elijeszté embereit, hogy azok rögtön szét akartak szaladni.

– «Most pedig mielőtt határozatunk szerint Kolozsvárt egyenesen megrohannók, a mi annak magas falai és várőrsége miatt aligha sikertelen munka nem lenne, a helyett így fogunk cselekedni: Ti két-kétszáz emberrel elrejtőztök a Magyar-Gorbó, Vista és Szucság melletti erdőkbe s csendesen ott maradtok, nem is mutatva magatokat az országuton; négyszáz ember ez alatt lekerül, éjszaka menvén a kórodi utra, a többi pedig megy a gyulai erdőknek s lekerül Szász-Fenes felé. Ekkor majd a kolozsvári őrség megtudva a kórodi uton közeledők hirét, azok elé nagy biztában kijő, s míg azok megfordulva előtte, őket szüntelen maguk után csalják, a többi elosztott népség a védtelen maradt városra rohan és azt felprédálja. Eképen cselekedjetek, sehol sem mutatva magatokat az országúton.»

A rablók ordítva helyeslék vezérük tanácsát s míg Kökényesdi elkábultan tántorgott vissza a barát karjai közé, ők nagy zajjal vonultak szét az erdőkbe. Óra mulva csak egyes kiáltásokat lehete még hallani az elsötétült távolból.

A kolostorban levő nép reszketeg aggodalommal hallgatá mind ezt, egyedül Magyari értett meg mindent. A mint a barát visszajött a toronyból, Kökényesdit elzárva többi társai mellé, a nagytiszteletű urak összeölelkezének, egymást magasztalva.

– Isten után mi mindnyájan kegyelmednek köszönjük megszabadulásunkat, szólt meleg részvéttel Magyari, reszkető lánykáját tartva kezén.

– Most szabadítsuk meg Kolozsvárt; monda Gergely.

– E pillanatban utra indulok. Lovam nyergelve van.

– Kegyelmed lóháton? Hát leánya?

– Őt itt hagyom, kegyelmed atyai gondjaira bízva.

– Gondolja meg…

– Hagyhatnám-e jobb helyen, mint azon falak közt, melyeket Isten malasztja s a kegyelmed öklei védnek?

– De gondolja meg kegyelmed, hogy ha a gyülevész rablók észreveszik csalódásukat, tizszeres dühvel fordulnak e kolostor ellen.

Annál bizonyosabban fogok sietni kegyelmed falainak védelmére, minthogy egyetlen leányom is itt leend.

Ezzel megcsókolá a lelkész leánya homlokát, ki e perczben halványabb volt, mint valaha, s rábizva őt derék tiszttársára, felköté nagy rezes kardját derekára s felkapva a kis tüszkölő mokány lóra, kinyittatá maga előtt a kaput s jó szerencsére elnyargalt az országuton.

A barát pedig felhivá a kápolnába az egész gyülekezetet s késő éjszakán megzendült a hálaének a seregeknek urához, mely után páter Gergely felmenvén a szószékbe, oly hatalmas, oly mennydörgő beszédet tartott hiveinek, felhíván őket oltáraik védelmére, hogy a midőn szent beszédje végén felragadá félkezébe a roppant templomi zászlót, melyet keresztjárás alkalmával három ember szokott vinni, felzudult az ihletett nép, s ha azon perczben ott lettek volna a rablók a kolostor előtt, képes leendett a kapukon kirohanni rájok mankóval és keresztes botjaival s szerteszétverni őket.

A NAGY-ENYEDI IJEDÉS.

Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város főparancsnoka, Ebéni uram, csendesen aludt a maga ágyában.

A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerüen felelni: «nem lehetséges az» s másik oldalára fordult s tovább szunnyadt.

Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiunak, a mint késő éjszaka minden baj nélkül haza érkezett, nem is vesztegeté arra az időt, hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején meghuzatván minden harangot, beharangoztatott.

Az álmából felijedő népség hallván a templomi harangszót e szokatlan órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; a holott felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mind azt a mit látott, leirva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.

Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgő bajt, midőn egymásután tiz-husz ember futott hozzá, őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék fel ágyából s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon? A népség kiabálva szaladgált alá s fel az utczákon, a hajduk verték a lármadobot, a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.

Szerencséjére odaérkezik hozzá Magyari.

– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk nagytiszteletű uram? kérdé a parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.

– A baj nem nagy, de közel van, felelt a tisztelendő úr. Egy csoport gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szathmári várőrségből. E perczben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyen formán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként fel lehet őket emészteni.

Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most Nagy-Enyeden mulat.

– Igaza van kegyelmednek, hagyá helybe a pap szavait Ebéni; akként fogunk cselekedni; s míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a csapatokat, a hogy tudja, maga előhivatott egy gyors hirnököt, s miután zavarában először az irótollát nem találta, azután pedig tintával öntötte le a már kész levelet; siettében ily szóbeli izenetet bizott végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:

– «Miszerint a szathmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal, Erdélybe beütöttek s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra járásnyinál; de Kolozsvárt majd védeni fogjuk.»

(Tehát Ebéni már olyan versióját adta a pap tudósításának, hogy míg az csak nehány lovast említett a szathmári várőrségből, ő azt egyenesen előre helyezé, s a négy mértföldnyi távolságot leszállítá négy óra járásnyira, a mi erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)

A hirnök iparkodott kijutni a városból s míg Radnóthra érkezék, elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a négy órai járást, s azért is a mint bebukott a fejedelemhez, nem tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van, ilyen hirmondást hebegett el:

– «A szathmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán megvédelmezi.»

A fejedelemné csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre felugrott s elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön fogasson hintajába, s a fejedelemnét szállítsa a leggyorsabban Gyula-Fehérvárra, mert a szathmári seregek tizenhét zászlóalja magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni uramat, mert az meg nem fogja védeni.

András nyargalt rögtön a lovakért, egy percz alatt befogatott, a másik perczben lehordá a fejedelemné legszükségesebb uti készleteit, a harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az ismeretlen veszélytől.

Az udvaron szállongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn épen hátul a bakra felült: «mi baj?»

– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szathmári hadsereg betört Erdélybe, tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.

Nosza ezeknek sem kellett több. A mint meglátták, hogy a fejedelemné hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét s egy óra mulva futott ki az egész város a fehérvári uton; ki mit összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon, férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt, szekerek egész házi butorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt, ordított és futott, a hogy csak bírt.

Ezen időben épen ott volt Nagy-Enyeden a budai basa követe, Yffim bég, kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását Magyarországba a kivánt segédhadakkal, s ki sehogy se akarta Telekinek elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szathmár felől félnek a támadástól.

Ez a derék Yffim bég tehát épen fürdőkádjában ült, a midőn a rémületes futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből s egy lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s a mint meglátá a rémületesen futó sokaságot, lekiálta egy azon menőre: «hová futtok, mi történt itt?»

– Jaj uram, felelt a kérdezett futtában, betört Erdélybe a szathmári ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az utban, csak két órányira van már Nagy-Enyedtől.

Yffim bégnek is elég volt ennyi! hirtelen keresztül köté derekán a fürdő-leplet s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba, felugrott egy nyergeletlen paripára s úgy nyargalt ki Nagy-Enyedből, senkitől el sem búcsuzva s még csak ruhát sem változtatott, a míg ki nem ért Temesvárra s ott azt hiresztelte el, hogy már ezóta a szathmári megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!

Teleki e szerint czélt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint a mennyit kivánt; mert a míg ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene, az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá Erdélyt.

Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos kalandor még azon éjjel keresztül ásta börtöne falát s mind három társával együtt megszökött.

Másnap reggel páter Gergely észrevéve foglyai eltünését, rendkívül megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész bucsujáró népet, szekerekre rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette őket a hegyek közé s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint hordva át karjaira véve gyöngélkedő hiveit a barlang előtt keresztül rohanó hegyi patakon s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely nem egyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok ellen, el lévén látva magas nyílással tetején, melyen a füst kimehetett, egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből, sütőkemenczék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyében egy mindenkor azon czélra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.

Kökényesdi e közben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak egyenkint különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi pinczékre küldött tévedező embereit hivja vissza s vegye ostrom alá a zárdát.

Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.

Az égés világánál azután neki ült s egy gúnyos levelet írt Telekinek, melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kivánt diversiót megtevék Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is, legalázatosabb szolgájával.

Alig küldé el a levelet egy az útban elfogott oláhczigány által, midőn nagy vágtatva lát az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a legelől futóban Kökényesdit ismeri meg.

– Végünk van! kiált messziről a harámbasa. Körül vagyunk fogva! Valahány pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a kardot, mintha biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rácz pópa, az unitárius, kiki a maga hivei élén, legalább huszezer emberrel jöttek ki ellenünk: deákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak reánk; nekem ötvened magammal jutott az egész csizmadiaczéh, s lesámfáztak embereimből huszat, fut mindenki eszeveszetten, s a hol a parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista Józsue mindenütt a sarkamban van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.

A rablóvezér épen úgy viselte magát, a hogy rablócsapatok vezéreihez illik: mikor csatázni kell, elől megy, de mikor futni kell, akkor is elől megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a többi? ott hagyja a seregét s csak magát siet megmenteni.

Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyuba kapta lovát s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki? elnyargalt s ott hagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…

A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hypocrita átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.

Köröskörül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön sorban kezdtek kigyuladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden uton Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem az egyenes uton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok gázolták őket össze.

Szénási a kétségbeesés pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára, felmászott egy fa tetejére, s a mint a legelső csapat nemes lovast meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.

– Az Isten áldja meg kegyelmeteket, nemes uraim.

Azok feltekintének e szóra s lehivták a fáról az embert.

– Héj, talán te is a rablók elől bujtál el, szegény ember?

– Jaj drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák magyar öltözetben, kiket Szathmárról eresztettek ide. Vigyázzanak kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága emezekkel össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek, mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, a míg idáig hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták, hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!

A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt épen valószinűtlen, s miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott másként, mint németül, a vad hír mint futó tűz terjedt el egyszerre a magyarok között, hogy a dragonyosok egyet értenek az ellenséggel s őket kelepczébe akarják csalni, a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadia-czéhnek volt legtöbb esze, ez azt kivánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni s akkor egyenkint megkötözni őket.

Szénási mester ezalatt egyet került s előtalálta a dragonyosokat, kik egész buzgósággal teljesíték a reájuk bízott dolgokat s megállítá őket.

– Uraim! baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhiresztelte náluk, hogy a szathmáriakkal kegyelmetek egyetértenek s most azok egy tappot sem akarnak addig tovább menni, a míg elébb kegyelmeteket egy lábig le nem öldösik.

A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket venni.

A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély szolgálatában s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal takarodót fuvattak s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették magukat s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora, hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a martyrok minden kinszenvedései között forgott, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik elégtételt, biztosítást s Isten tudja mit követeltek, s míg a jámbor papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést s különösen megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt s a kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak egy furfangos kalandor műve volt, ki az által bőséges időt nyert üldözői elől megmenekülhetni.

Egész a határszélig nem érték őket többé utól.

HÖLGYVÁSÁR.

Oh kedves Pestem!

Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid!

Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni? mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád.

Sírtam, midőn megláttalak s leborulék földedet megcsókolni…

Gyakran elmerengek jövendő alakod felett s látlak évek, évtizedek mulva, megnőve, megszépülve:… a pompás panoráma a dunaparti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát; a pompás márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja,… amott egy roppant bazár nyilik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki bámulatra az ipar remekeit,… emitt jótékony épületek emelkednek nagy betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelenczház, vakok, némák, őrültek menedéki,… ott ismét a vigalom és művészet tanyái tünnek elő izletes pompával, látogatott szinházak, a felcziczomázott circus, a pantheon alakjára épült festő és szobrász akadémia,… majd a tudományok csarnokait látom, iskolák, muzeumok, közkönyvtárak előtt visz el útam, mik a nemzet irodalomkincseit s a világtudomány egyetemességét őrzik, hirdetik,… künn a Rákoson egy egész új gyárváros épült, melynek magas vörös kéményei egyre füstölögnek,… a Városliget már a városon belül esik s pompás népkertté van alakítva, a pávák szigetén, a Diána-szigeten látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvenczebb szállodái, a Margitsziget már a város átellenébe jutott s mintegy annak ölében fekszik; egy folt a paradicsomból!… a kőbánya hűs pinczéi a város utolsó házainál kezdődnek,… a nagypiaczon, a szénatéren pompás artézi kutak lövellik víztömegeiket a medenczét emelő márványnymphák tagjaira, s mind e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett, mint országos oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak;… most lassankint leszáll az est; a harangok megkondulnak s bezugják a várost,… valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg rajzik minden utczán,… ekkor egyszerre ezernyi ezer fény gyulad elé, mintegy varázsszóra; a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek mindenütt, utczákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási kandelaberein, a sétányok vadgesztenyefái között, a csodás lánczhidon végig s keresztül a tündéri alaguton a várhegy alatt egész az istenhegyi városig fel, hol a leggazdagabbak nyári palotái állanak…9)

Mi ez? Kápráznak szemeim? vagy a képzelet tündére, ki az imént egy századdal elébb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét hátra?

Micsoda elhagyatott hely ez? mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utczáján egyetlen falábon álló olajlámpa boszantja az éj nyugalmát… Egy tornya sincs, csak a vége felé látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaretje…

Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk?

Ez Pest a tizenhetedik század közepén…

Fogjuk be ajkainkat s félve tekintsünk jobbra balra, mert itt egész éven át dögleletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók, orgyilkosok leskelődnek.

Nincs egy ép ház sehol, az utczák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedőlt rom, vagy elpusztult telek, alig van egy pár emeletes ház az egész piaczon, valami gazdag rácz kereskedők házai, idomtalan contignatiós tetőkkel, a mai kigyó-utcza táján van felállítva a sertés-állásuk, a hol mindig kész e czélra a posvány. Ez az egész kereskedése Pestnek… A király-utczától kezdve a nagy-hidutczán végig egy büzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait embermagasságnyi dudva lepi, s a mely házak az ároknak feküsznek, vesszőből font és sárral tapasztott sövénynyel vannak bekerítve;… a legutolsó rongyos kalyiba ott van, a hol most a redoutépület10) áll, azzal vége a városnak;… még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni, onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint pokoli énekkel vannak a békák,… a mi azon túl látszik, az mind avar sivatag, terméketlen, uttalan homokbuczkák; a magyar nemzeti szinház helye s az egész körülfekvő környék nyomorult veteményes kertekkel van elfoglalva, s a Terézváros helyén kezdődik a török temető… a Dunán egy pár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára hajós hid vonul egyik parttól a másikig, silány, rozzant kompokra és dereglyékre rakva; az utczákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak fenhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek? örmények azok, ráczok vagy czinczárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt… Magyart kivánságból sem látsz, elkerüli ez a várost, vagy ha kénytelen bemenni, mint ezt a jó Bocacius megírta magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentomot tesz otthon s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott a «valóságos pestises tanyához».

Ez Pest alakja a tizenhetedik század közepén.

Ezen időben Hadzsi Baba, a stambuli leghiresebb rabkereskedő, megtudván titokban előre a serailon keresztül tartott összeköttetéseinél fogva, hogy e nyáron Pest alatt nagy tábor fog összevonatni, mielőtt üzlettársai valamit sejthettek volna, hirtelen hajóra rakta áruit, s a Fekete-tengeren át és a Dunán felvontatva becses teherrel rakott bárkáját, még jóval elébb megérkezék Pest alá a tábor összpontosítása előtt.

Ott horgonyt vetve a Duna szélében, felcziczomázá hajóját keleti szőnyegekkel, virágokkal s kiállítva a hajó orrára egy csomó szerecsen eunuchot, mindenféle zengő hangszerekkel, megütteté a dobokat, hogy visszhangzottak bele a budai hegyek.

A törökség rögtön felcsődült a budai bástyákra s meglátva a felpiperézett hajót, lengő zászlóival, mik az árboczról lelógva, a hullámokat seperték, kiváncsivá lőn megtudni, mit árulnak rajta? s többen csónakra ülve áteveztek hozzá.

A kerek föld legszebb hölgyei voltak ott vásárra kiállítva!

A mint a legelső török ittassá nézte magát e gyönyörű áruczikkeken, sietett vissza, pénzét magához venni s úgy jönni ismét, utközben elmondta tiznek, husznak e látmányt, nem tarthatva magát elragadtatásában s nemsokára százával siettek a csónakok a paradicsomot szállító hajóhoz.

Hasszán basa, az akkori budai vezér, meglátván palotája ablakából e tolongást s megértve annak okait, elküldé kegyenczét, Yffim béget, hogy azonnal tiltsa el a népséget a vásárlástól, mielőtt ő maga a vezér számára ki nem választá a javát, s ha van valami megtekintésre érdemes a rabnők között, azt vásárolja meg háreme számára.

Yffim bég szaladt legottan kihirdetni a tilalmat városszerte, s miután a csónakok egyenkint elmaradoztak a hajótól, ő maga beleült a vezér függönyös sajkájába s átevezett Hadzsi Baba hajójához.

Az emberkalmár észrevéve a közeledő díszsajkát, kijött elé a hajó párkányára s arczra borulva várta, míg az odaérkezik s odanyujtá nyakát Yffim bég elé, hogy arra hágva lépjen fel hajójára.

A bég magas leereszkedéssel adá tudtára a kalmárnak, hogy a budai vezér számára, ki minden magyarországi basák főparancsnoka volt, – jött a kiállított áruneműkből válogatni.

Hadzsi Baba még egyszer földre veté magát, ezt hallván, s áldá a napot, mely e hajóra virradt, és a vizet és evező lapátot, mely azt odáig szállítá, s még azt az anyát is, a ki azt a papucsot készíté, a melyben Yffim bég az ő hajójára lépett.

Azzal kezet csókolva a bégnek s nagyobb tisztelet jeléül pofon vágva azt az eunuchot, a melyik legközelebb állt a béghez, azon tiszteletlenségért, hogy legközelebb mert hozzá állni; – bevezeté őt a titkok titkainak teremébe.

Nehéz aranynyal átszőtt pokróczok fedék a hajó bejárását melyeket félrehajtva, ismét másik kárpit tünt elé, sötétvörös virágos selyemből, s ezen keresztül már hallható volt az édes dal és csevegés, mely belülről jött, s midőn a selyembojtok egy rándulására e függöny is kétfelé vonult, akkor egy harmadik fehér mousselin-szövetű lepel maradt a bemenők előtt, melyen keresztül ezek a terembe láthattak, a nélkül, hogy a bennlevők által észrevétetnének.

Tizennégy delnő játszott, enyelgett egymással, vigan kergetőztek a hajó padmalyáról lefüggő perzsa szőnyegek között, elrejtőzve s nagyot nevetve, ha rátalált a másik; egyik mandolint pengetett, öt vagy hat karéjban tánczolt, lágy zengzetű dalt énekelve hozzá, egy más csoport hintázta egymást egyik gerendáról a másikra átkötött pokróczshawlon.

Mind oly ifjak voltak még, minden égalj szépségeiből válogatva, hogy a szem eltévedt rajtuk, ha választani kellett a szivnek.

Yffim bég sokat látott már ilyfélét, de most még sem állhatá meg, hogy arczát kissé mosolyra ne vonja, vállára ütvén a kalmárnak.

– Te a paradicsomot loptad meg, Hadzsi Baba.

Hadzsi Baba keresztbe veté kezeit mellén s megrázta szakállát alázatosan.

– Mind saját neveléseim e leányok, uram. Egy sincs közöttük a ki édes anyjára emlékeznék, legkisebb gyermekkoruktól fogva az én ápolásom alatt virultak fel; én nem kereskedem nagy korukban elfogott rabnőkkel, azok rendesen agyon sírják magukat, durczásak, ideje korán elhervadnak, s még a többit is elrontják. Csecsemő korukban vásárlom a lyányokat; mennyi költségbe, mennyi fáradságba kerül, a míg egy ily virág felnő! de legalább örülhet, a ki leszakasztja. Nézd uram, egyik oly tökéletes, mint a másik; tekintsd ama karcsú liliomot, ki ott az angoraszőnyegen tánczol, láttál-e ily termetet valaha? mely hajlik jobbra-balra, mint a banán-fa virágzó ága. Az egy georgiai leány, kit még születése előtt vettem. Apja, mikor házasodott, nem birt a lakomára való pénzzel s odajött hozzám, eladva száz dinárért legelsőbb születendő gyermekét. Hja uram, kevés pénz, de hátha sohasem született volna gyermeke? hátha fia lett volna? és azóta mennyiszer meghalhatott volna! bizonyára nem fogod sokalni az árát, ha azt mondom, hogy ötszáz arany. Nézd, most lerugja himzett papucsait, ah ily lábakat, ily gömbölyü, sima, fehér lábacskákat nem hiszem, hogy találj másutt. Ötszázat mondtam? Ennek ára uram hatszáz arany.

Yffim bég műbecslő képpel hallgatá a kalmár szavait.

– Vagy tán jobban fog tetszeni ama méla képű szűz ott, ki a magányt keresve, ül ama rózsafa árnyában. Lásd uram, csak e rózsafák mennyibe kerülnek nekem! Leányaimnak soha sem szabad rózsa nélkül lenni, mert a rózsa legjobban illik a leányhoz, s a rózsaillat legjobb tanító a szerelemre. Az ott cserkeszfőnök leánya, együtt fogták el apjával, anyjával; a durva férfi, nehogy neje kezünkre jusson, megölte azt; de gyermekét megölni nem volt már ideje, s én vettem meg azt; ez a bánatos szín sokaknak tetszik, kik örülnek rózsákat ültetni fehér földbe, csókkal pirosítni halvány szűz arczot. Nem adom alább hétszáz aranynál, nem sietek vele, hisz még gyermek.

Yffim bég mordult rá valamit.

– Az a pajkos delnő, ki a shawlon hintázza magát, fejét jobbra-balra hajtogatva, Chinából kerüle hozzám, hol szülei kitették a piaczra. Termete első tekintetre nem sokat igér, de hogyha hozzá érsz, mintha forró bársonyt tapintanál. Ezt is ötszáz aranyért adom, csupán neked uram, másnak két annyiért.

Yffim bég helybenhagyólag bólintott fejével.

– Látod azt a szőke hölgyet, ki most arany fésűvel huzza végig még aranynál is becsesebb hajfürteit; ez az északi szigetekről került hozzám, egy hajóról, melyet a Kapudán basa a tengeren fenékbe lövetett; nem kérdem tőled, hogy láttál-e ily gazdag szőke hajfürtöket? csak azt kérdem, hogy született-e halandó leány valaha ily vakító fehérségű arczczal? melybe mintha a hajnal mártotta volna rózsás ujjait, akként vegyül a legbájolóbb pir.

– Igen, de ez arcz ki van festve; monda gyanakodva Yffim bég.

– Kifestve uram? kiálta fel Hadzsi Baba méltatlankodással. Nálam kifestett arczok? Ah, jer és győződjél meg róla.

S azzal félreszakítva a mousselin-leplet, belépett a terembe Yffim béggel.

A férfiak láttára egy pár a bujósdit játszó hölgyek közül sikoltva bútt el szőnyegei közé s csak később üté ki onnan kiváncsi fejecskéjét az összefogott redők közül. A georgiai délczegen folytatá tánczát; a chinai még kaczérabb, kihivóbb mozdulatokkal lóbálta magát a hintán; az északi szigetek szépsége körül hagyta omolni vállain aranyt játszó hajfürteit; egy ép barna-piros arczú czigányleány tarka, czafrangos öltözetben, szalagok közé font hajjal, bámészan állt a belépő bég elé s azt tetőtől talpig összenézte, megfogta annak selyem kaftányát, ujjai közt morzsolgatva azt, mintha kelméjének értékét akarná megbecsülni; míg egy gyermekded néger leányka, arany kösöntyükkel karjain és lábain, ámbrával füstölte körül a vásárra jött vendéget, tiszta email szemeivel s korall-piros ajkaival nyájasan mosolyogva reá.

Valót mondott a rabkereskedő. E szegény leányok közül egy sem tudta azt, mi a szégyen? Egykedvüen vagy épen jó kedvvel tekintének a vásáros elé s iparkodott mindegyik megtetszeni neki, remélve, hogy elviendi őket onnan s gyöngyöket és drága ruhákat s rabszolgálókat veend számukra.

Hadzsi Baba a legutóbb említett szépséghez vezeté a béget s felemelvén fehér köntösének szegélyét, azt megnyálazá s megdörzsölé vele a kétségbe hozott pirosságu arczot, s miután a kelme fehéren maradt, diadalmasan fordult a vevőhöz.

– Hah uram! én festett arczokat árulnék? Hát azért volna nekem minden igazhivő shah, emir és khán előtt hitelem? nem az én kertemből kerülnek-e mindazon virágok, kikkel a Bayrám ünnep napján a Sultana Valideh a legnagyobb császárt megajándékozza, s kiket egy hét mulva a szultán legkedvesebb padisahjaihoz szokott nőül adni? Soha uram! még csak indu bayadéreket sem tartok, csupán azért, mert fogaikat bethellel narancssárgára festik, s szemöldeiket bearanyozzák; istenkáromlás valamit igazítani azon, a mit Allah tökéletesnek teremte! A szerecsen leány azért szép, mert fekete, a görög azért szép, mert barna, a lengyel azért, mert halovány és az olasz azért, mert piros: kedvesek a szőke fürtök, kedvesek a feketék, s tűz lakik a kék szemekben, valamint a sötétekben, s mind ezt Isten alkotá, hogy az emberek örüljenek neki.

Míg az érdemes embercsiszár ily nemes hévvel ömlengett, Yffim bég nagy komoly képpel végig járta a termet, s minden függönyt félrevonva, mogorva tekintettel szemlélé azoknak lakóit, kik mindannyian pompás keleti öltözeteket viseltek, s henyélve és czukorpálczákat szopva, hevertek pamlagaikon, vagy daloltak és énekeltek.

Hadzsi Baba mindenütt nyomban kisérte a török urat s minden leányról annyi ajánlatost tudott mondani, hogy a jó urnak valóban nagy határozottsággal kellett birnia, hogy választani tudjon közülök.

Már egész a terem végére jutott, midőn véletlenül a legfélreesőbb szegletbe tekintve, egy hölgyet pillanta meg, ki a többitől egészen elkülönítve látszott. Egyszerű fehér gyapjulepelbe volt burkolva, csak feje látszott ki, s a mint azt a bég felé fordítá, egyszerre elállt annak szeme szája, lábai ott maradtak vele.

Ez volt a szépség országában a királynő arcza! Soha ily pillantást, ily égő, világló, villanyozó szemeket, mint az övéi! A büszke, szabad homlok, mely alatt két szenvedélyes szemöld szivárványlott, diadem nélkül is méltóságot sugárza szét, arcza, a hányat pillantott, annyi indulatkifejezést válta, az első látásra szilaj volt, mint a fürdőben lepett Diána arcza, a másodikban félelmes, mint a futó Daphneé, lassankint szelid fájdalom változtatá át vonásait, merengve nézett maga elé, mint a megcsalatott Sappho a lábainál terülő tengerbe, mely égő szerelmét eloltandó vala.

– Kalmár! szólt bámulatából félig-meddig magához térve a bég. Te engem meg akarsz csalni, micsoda égből lopott húri ez itt, hogy meg sem akarod őt nekem mutatni?

– Bizonyára jó uram, szólt ijedten a kalmár, jobb ha elfordulsz tőle, s nem gondolsz reá többet.

– Hadzsi Baba! vigyázz magadra. Ha netalán másnak adtad el őt már, vagy magadnak akarnád őt megtartani, olyasmit veszthetnél rajta, a mit többet nem nyersz vissza.

– Apám szakállára mondom uram, nincs miért megnézned e némbert.

– Hm! talán termete hibás? gondolá magában Yffim s inte a hölgynek, hogy bocsássa le magáról leplét. Az rögtön engedelmeskedék s felállva, végig bocsátá termetén a könnyü palástot.

Ah! A bég szemei kápráztak. Alig hivé, hogy a mit lát, az nem egyéb, mint tündéri ábrakép. Oly tökéletes volt a hölgy alakja, mintha remekszobrász márványból faragta volna a szerelem-istennő oltárára, s a derekát átszorító ezüst abroncs csak azért látszott oda övezve lenni, hogy kitünjék, mennyire fehérebb termete az ezüstnél.

– Átok nyelvedre, gonosz fecsegő! fordult Yffim bég a kalmárhoz; ki üres beszéddel egy óra óta lopod tőlem az időt, s megfosztasz a paradicsom szépségeinek látásától. Mi ára e hölgynek?

– Hidd meg uram, nem neked való az.

– Mit? te emberfejű kutya! azt hiszed, koldussal van dolgod, a ki nem tudja kifizetni a mit kérsz? Én Hasszán basa, a budai vezér számára jöttem vásárlani, a ki úgy szokott alkudni, hogy a mit ezer aranyon tartanak neki, kétezeret ád érte.

A leány meghallva e szavakat, szokatlan mosolyra derült arcza, két nagy tüzes szeme úgy világított e perczben Yffim bég felé, hogy annak szemei nem kápráztak jobban, mikor a tengeren járt s két nap sütött arczába, egyik az égről, másik a víztükörből.

– Sőt inkább, oh uram, szólt földig hajolva a kalmár, oly olcsón adom e leányt, hogy árából láthatod, miszerint holmi alsóbb mushirok számára tartogatom azt, ha egy ilyennek jönne hozzá kedve, átengedném, – nem mondok sokat, – átengedném neki száz dinárért.

– Istenkáromló te! ki a teremtés remekét ekként ócsárolod. Tizezer dinárt kell érte kérned, vagy a mennyivel kevesebbet kérsz, talpadra veretem bambussal.

A kalmár arczra veté magát a bég előtt.

– Ne vedd meg őt uram, bizonyára nem jót kivánsz sem magadnak, sem uradnak, a midőn őt háremébe akarod vinni.

A bég azt gondolá: bizonyosan hangja rút a delnőnek, azért oly olcsó, s felszólítá, hogy énekeljen előtte egy dalt, ha tud.

– Ne kivánd tőle azt uram! könyörge a kalmár. Késő volt; a leány az első szóra kezébe vőn egy mandolint s végig futott húrjain, mint szellő az æolhárfán; s elkezde énekelni a legcsengőbb, a legédesebb, a legforróbb hangon egy arab szerelmi dalt: