A jó csillagvizsgáló elfelejtette megtudni az égben, hogy vannak holdfertályok, melyekben az ember betegség nélkül is könnyen meghal.

A Küprili basa, miután Zerinvár romjain kipihente magát, Steyer határán felvonulva, Szent-Gotthárd alatt találkozék a budai vezér seregeivel.

A Küprili hadai jobbadán lovasságból álltak, mert gyalogságával árkokat temetett be Zerinvár körül, melynek parancsnoka azon felszólítására, hogy adja fel a várat, s ne próbálja azt védeni a maga hatszáz emberével, midőn ellenében harminczezer áll, ily tréfás feleletet adott: «ha egy magyar forintért tíz török piasztert lehet kapni, akkor egy magyar katona is megér tíz törököt». Úgy is váltotta fel őket a derék ember, mert mikor összeszámoltak, hatszáz magyarért hatezer ozmán volt lefizetve halál ő felsége kezeibe.

A Küprili innen egyenesen a római császár derék hadait vette üzőbe, de azok sehol sem fogadtak el csatát, s míg elleneik a Rába jobb partján vonultak felfelé, ők a túlparton látszottak odább huzódni.

A budai basa seregeinek a császári hadak háta mögé kellett volna kerülni, hogy az érsekújvári basával egyesülten, azok elől minden oldalról elvágják a menekülhetést; de Hasszán, mint önálló hadvezér, csak azért sem fogadta el az utasítást, mert Küprilitől jött s ő is egyenesen a Rábához sietett, a diadalt vetélytársa elől elragadni.

Így jött össze a két tábor julius 30-ik napján Szent-Gotthárd regényes hegyei alatt, mindketten tábort ütve a jobbparton s elfoglalva a dombtetőket, mikről az egész környéket be lehete látni.

Bizonyára nem volt rosz izlésük a derék uraknak, hogy az országot úgy megszerették. Szerte a sárguló szántóföldek, mikről még a kalászt sem ért rá learatni a megrettent népség, jobbról vidám szőlőhegyek, balról sötét erdők; tejjel mézzel folyó vidék, melyet a Rába kanyargós szalagja metsz ketté; a domboldalban a szent-gotthárdi apátság roppant oszlopcsarnokos kolostora, tövében mulató erdővel, távolabb négy-öt falu tornya. A leáldozó nap, mintha még szebbé akarná tenni a vidéket, arany ködfátyollal huzta azt be.

– Te kutya! kiálta Hasszán basa a parasztra, ki a szerzetesek által elhagyott kolostorban egyedül volt jelen, a félelmes vendégeket elfogadni; nagyon szép nektek ez az ország, hogy benne lakjatok. De nem soká lesztek benne urak, fogadom. Hisz úr itt a paraszt. Kenyeret eszik és bort iszik, s még két ruhát visel egymás tetejében. No megállj, majd máskép lesz az, csak én beszéljek veletek.

– Adja Isten uram, szóla a jámbor paraszt, levett süveggel, hogy az én jószágomon lakjatok mentül többen s én építsem a házaitokat. – Ez az ember volt a sírásó.

Hasszán basa és kisérete elfoglalá a kolostort, melynek előcsarnoka megtelt elfogott papokkal és birákkal, kiknek az ország legtávolabb vidékeiről élelmet és harácsot kelle ideszállítani. És a mit hoztak, az soha sem volt elég, e miatt a szegény, áldozatra küldött követeket magukat is ott tarták, gyalog hajtva mindenütt magukkal, a merre jártak; egyik a másikat váltotta ki a rabságból; s némelyik ott volt már fél esztendő óta.

A török had számra felül haladta a százezeret, s hosszan beülteté beczövekelt sátoraival a jobb partot. A kolostor alkotá a tábor közepét, ott tanyáztak Hasszán kedvencz mamelukjai, s a szép hasított orrú szerecsenek, óriásokból válogatott nép, kik félmeztelen szoktak harczolni a csatában s nem kérnek s nem adnak kegyelmet; mellettök Kucsuk basa lovassága, – fegyelemhez szoktatott had, – lova mellett hál mindenki, az előörsök pontosan felállítva, a szekerek elkülönözve, élelemszerek kiosztása, paripák abrakolása, estéli imádság, minden trombitaszóra megy, a határvonalon kívül senki sem kószál. E hadosztály sátrai mellett látni egy elárkolt négyszögön az amazon-dandár telepét, kiknek első gondjuk, a hol megszállnak, magukat rögtön elsánczolni. Ott vannak együtt mind e szép tündéri alakok, kik az örömnek kertjéből szöktek meg a csata mezejére s ha közelről nézzük őket, látni fogjuk, miszerint Yffim bég aligha figyelmezteté azon török urakat, kik hölgyeket vásároltak Hadzsi Baba hajójáról, hogy őrizzék azokat a varázsló szemeitől; im a karcsú liliom, a georgiai bayadér, ki midőn tánczolt, úgy hajlott jobbra-balra, mint a banán-fa virágos ága, most ott térdel a sáncz szegletén s hosszú lőfegyverrel a túlparton álló ellenség őrszemére czéloz, ama halvány cserkesz szűz, kit gazdája nem sietett eladni, mert még gyermek, nehéz kétélű harczfejszét forgat kezében, s arcza pirosabb, mint azon rózsák, mik oly jó tanítók a szerelemre, oh a harczmező rózsái még pirosabbak. Az a pajkos chinai delnő, ki oly negédesen hintázta magát a shawlon, most délczeg paripán hintázza termetét, az északi leányka arany hajfürteit aczélsisak rejti, hófehér paripája sörényét fésüli az abyssinai leányka, s a barna czigányleány ezüsthangú fuvolája helyett harczi kürtöt hord kezében.

Kucsuk tábora mellett székel a moldvai had, kiknek készületeiből az látszik, hogy sokkal jobban félnek körülöttük levő szövetségeseiktől, mint az ellenségtől, a ki előttük áll. A kolostoron túl egész a nagyfalvi szőlőkig Ismail basa foglalta el a tért zajló janicsárjaival, kik harczi hirükben elbizakodva, sokkal inkább megszokták a vezéreknek parancsokat osztogatni, mint tőlük azokat elfogadni. A szőlőhegyeken túl feküdt Küprili Ahmed lovassága s szerteszét a környékben, a merre füstoszlop látszott s vereslett az ég, gyanítani lehetett, hogy ott a tatár portyázók csapatjai járnak, kiket nem volt mód a főtáborral összefüggésbe hozni. Leghátul végre a hegyi útakon, az erdős szorosok lejtőin lehete látni a prédával terhelt podgyászszekerek hosszú, beláthatatlan sorát, melyek összekeveredve a hosszú, kerekes vaságyúkkal s az öreg kőmozsarakkal, miket tiz-tizenkét bivaly vontatott előre, nagy ügygyel-bajjal birtak egymástól előre hatolni, ha egy-egy elakadt, vagy feldült, kénytelen levén valamennyi megállani a háta mögött.

Az est már beállott; s egyik hadteleptől a másikig sűrűn kezdtek járni a nyargonczok, a vezérek csak hosszú kézből értekezvén egymással.

A Küprili követe jött Hasszánhoz jelenteni, hogy az ellenséges sereg a tulsó parton két erdő között állomást vett, a franczia zsoldosok s a német birodalmi segélyhad megérkezett hozzá, azért jó lenne az éjszaka rárontani, mielőtt rendbeszedi magát.

– Urad bolond. Felelt neki Hasszán; hát repülhetek én a vizen keresztül? előttünk a Rába folyó, azon hidat kell elébb verni, kettőt, hármat, a mi napokig eltart, s azt sem lehet addig elkezdeni, míg az öreg lőszerek meg nem érkeznek. Tehát menj vissza és mondd meg uradnak, hogy majd ha csatázni kell, megfuvatom a riadót.

A hirnök nagy szemeket meresztett, nem tudva, hogy Hasszán közellát, s ennélfogva csak a földabroszon látva a Rába folyót, nem tudja, hogy ez azon helyen, melyen megállottak, nem szélesebb két bécsi ölnél, a min két óra alatt hidat verhet öreg ágyúk nélkül: s visszament Küprilihez.

Ez alig húzta ki a lábát, jön Kucsuk követje, jelentve ura nevében, hogy a harczot nem lehet halasztani, mert a lovak számára széna nem érkezett.

Hasszán dühösen támadt az elfogott birákra.

– Miért nem hoztatok szénát?

A legokosabbik közülök, szépen akarván megfelelni a kérdésre, viszonzá:

– Száraz nyár volt uram. Az Úr visszatartá az egek felhőit.

– Ahol van ni! monda Hasszán; mondd meg Kucsuk basának, hogy adjon lovaiknak felhőket, a magyarok szénája ott maradt.

Ez a követ még el sem ment, midőn a janicsároktól egy egész küldöttség érkezett; ezek már egész erőszakkal követelték, hogy vezesse őket rögtön a csatába; mert ők nem akarnak egy perczig is az ellenséggel karonfogva sétálni.

– Mit? kérdé Hasszán gúnyosan, tán nálatok is elfogyott a széna? (A janicsár had gyalogság volt.)

– Elfogyott a dicsőség! szólt a küldöttek szónoka merészen. Meguntuk tétlenül nézni az ellenség szeme közé.

– Hogy tétlenül ne nézzétek őket tovább, húzzátok karóba e lázadó kutyákat! fel, a legmagasabb dombra velök, hogy az egész tábor láthassa őket.

A testőrök dühös védelem után lefegyverzék a janicsárok küldötteit, s addig is, míg a karókat leássák számukra, bezárták őket a kolostor pinczéjébe.

Hasszán basa a legdühösebb kedvében volt, s épen e szerencsétlen pillanatban érkezék hozzá Balló, Apafi követe.

Hasszán nehezen akart ráismerni, noha sokszor látta már s különben is dühös levén, de legfőkép az erdélyiekre, erősen rárivallt:

– Honnét jösz? ki eresztett ide? ki hozott ide?

– A Küprilitől jövök, uram. Felelt Balló szeliden.

– Micsoda semmirekellő ostoba ember ez a Küprili, hogy ilyen veszett embert, mint te vagy, lánczok és békók nélkül mer hozzám ereszteni?

– Ő bizonyosan jól tudja, hogy én Erdélyország követe vagyok, s a fejedelem képében jövök.

– A fejedelem képében? Talán épen a fejedelem csizmájában? Hoztál katonát?

– Kegyelmes uram…

– No – nem hoztál? ne is beszélj. Hoztál pénzt?

– Kegyelmes uram…

– Azt sem hoztál. Hát miért jöttél? Kifizettétek már az adót?

– Kegyelmes uram…

– Ne kegyelmes uramozz, hanem felelj; igen vagy nem?

– Még ugyan nem, de…

– Hát miért nem?

– Szegény az ország, uram. Isten csapásai voltak rajta.

– Azt végezzétek el Istennel, s imádkozzatok, hogy az én csapásaim ne legyenek rajta. Hát miért jöttél?

Balló elszánta magát a keserű falatra.

– Épen azért könyörögni, ha leengednétek az évi adóból.

Hasszán eleinte nem tudott mit felelni.

– Hát meg vagy te bolondulva, egész nemzeteddel együtt? Hát mi jogotok van ti nektek azt kérni, hogy engedjünk le az adóból?

– Kegyelmes uram, az adó ötször meghaladja azt, a mit Bethlen Gábor fizetett.

– Bethlen Gábor derék ember volt, a mit le nem fizetett ezüstben, lefizette vasban; ha ő fizetett tizennégy ezer tallért azért, hogy velünk egy sorban harczolt: ti fizethettek nyolczvan ezeret azért, hogy otthon sütitek a makkot. Nyolczvan ezer tallér egy oly országra, mint Erdély, a mit felvet az arany és ezüst! holott a thessaloniai basának egy szandzsáksága kétszer annyit fizet.

Ballóban felébredt e szóra a nemzeti büszkeség.

– Uram! Thessalonia meghódított tartomány, s annak basája korlátlan hatalmú szandzsák, de Erdély szabad státus…

– S ki mondta neked, hogy nem fog szandzsákság lenni, mint a többi? kiálta agyarkodó képpel Hasszán. Mielőtt kétszer megtelnék a hold, fogadom te neked a prófétára, hogy Erdély fejedelmi székén török basa fog ülni! Hallottad? a prófétára esküvém.

– A nagyúr is a prófétára esküvék, hogy Erdélyt ősi jogaiban háborítni soha nem fogja. A prófétára és az alkoránra.

A méltóságteljes hang, melyen az ellenvetést elmondá a követ, egészen magán kívül hozta a vezért.

– A nagyúr, a mostani szultán, kiálta, nem érdemes arra, hogy azon esküvésre emlékezzék, melyet a nagy Szulejman tett; és nem az fog megtörténni, a mit ő mond, hanem a mit vezérei akarnak. És hiába bízzátok fejeiteket az ő kezére, míg a pallos a mi kezünkben van, ti kemény nemzet! legmakacsabb mind azok között, a kiket valaha ismerék, ti csupa urakból álló fajzat, melynek még a parasztja is különb embernek tartja magát a föld egyéb népeinél, ti háborgó hadak, kiket ha a német megharagít, jöttök hozzánk, s ha nálunk nem tetszik a szegődés, mentek a némethez, ha velünk harczoltok, ölitek a németet, ha a némettel harczoltok, ölitek a törököt, de ha magatok fajával találkoztok, kikerülitek egymást. De én megalázlak benneteket! Hogy nem lesztek különbek a boszniai rahajnál, ki maga húzza az ekét, s ha Bécsben azt a nótát danolják, hogy bogláros mentéiteket, paszomántos köntöseiteket le fogják rólatok húzni, s ólompitykés dolmányt, cseh nadrágot adnak helyette, én úgy húzom azt le, hogy mást sem adok fel rátok; s ha a német azzal fenyeget, hogy jezsuitákat visz templomaitokba, én lovakat fogok azokba vinni!

Balló keserű tekintettel emelé fel fejét a dühöngő vezér előtt.

– Akkor gondoskodjál uram új népességről Erdély számára, mert ott emberre nem fogsz találni. Megölt magyart láthatál eleget, de megalázott magyart soha.

Hasszán e szavakra kardot kapott s saját kezével akarta lenyakazni a vakmerő követet, de mamelukjai elragadták azt előle, azzal vigasztalva, hogy a janicsárokkal együtt ezt is karóba fogják húzni.

– Ide állítsátok azt a karót ablakom elé, hogy beszélhessek a vakmerő farkassal, mikor a nyársban fog ülni.

A fegyveresek Ballót is a pinczébe veték a janicsárok közé, s egy hosszú hegyes nyársban végződő fenyőszálat épen a vezér ablaka alá kezdtek leplántálni, midőn hátuk mögött egyszerre iszonyú ordítozás támadt; a janicsárok megtudva társaik szándékolt kivégeztetését s kérelmük megtagadását, tömegestül fellázadtak. Ellenállani készülő tisztjeiket egy percz alatt lekonczolák, s míg egy része a kolostor felé rohant a lármadobokat verve s lázadási kürtjeiket harsogtatva, mások azalatt a dombtetőre felállított karókat őrző szerecsen óriásokat rohanák meg, s nehány pillanat mulva magukat a hóhérokat lehete látni a karóba húzva.

Hasszán mamelukjai ezalatt, kik a lázadóknak ellenállani készültek, a dühödt janicsárság által összegázolva, hanyatt homlok rohantak a kolostor udvarára s annak kőfallal kerített kertjébe, s ott a bejárásokat eltorlaszolva, nagy nehezen sikerült nekik a nehéz vaskapukat betehetni a lázadók elől, s védelemre készülni ellenök.

A zendülők körülfogták a kolostort, s puskákkal, nyilakkal lövöldözve be annak ablakain, elkezdék azt ostromolni lőtávolságból.

Hasszán düh és félelem közt futott fel a zárda tornyába, meghagyva testőreinek, hogy addig védjék a kapukat, míg a többi hadtestek a zendülők leverésére eljönnek. De azok meg sem mozdultak. Hasszán kétségbeesve látta a toronyból, hogy a Küprili hadaiból egy ember sem mozdul az ő segélyére, bár a veszélyt, melyben forog, elég jól láthatják, a zaj és lövöldözés messzire elhallik. Túlnan a moldovánok felálltak a halmokra, de eszökben sem volt közelebb jönni, inkább nagy gyönyörűséggel látszottak szemlélni, mint eszi meg a török a törököt. Ismail basa megmaradt hadosztályaival inkább hátrálni látszott, mint közeledni, s Kucsuktól és fiától remélni sem merte a segélyt, azoknak személyes ellensége levén.

E pillanatban meglátták a zendülők az ablak elé leásott karót s hangosan felordítottak rá.

– Ah, ezt maga számára állíttatá ide Hasszán! Fel reá Hasszánnal!

A vezér elborzadva gondolt a különbségre, mely az erdélyi trónba és e karóba ülés között lehet s átkozódva mormogá magában:

– Ez a gaz keresztyén imádkozhatott ellenem Istenéhez, hogy így megcsúfoljon; s irtózatában fogá az egyik harang kötelét, s azt nyakára hurkolva, oda állt az ablakhoz, hogy ha a lázadók be találnak törni a kapukon, onnan leugorva megfojtsa magát, mielőtt azok borzasztó fenyegetésüket végrehajthatnák rajta.

Az éjszaka már tökéletesen beállt, az ostromlók nehány eleven fenyőt gyujtva meg, annak szikrázó világánál özönlék körül a zárdát, a puskák egyre ropogtak, a dob pörgött, s a lázadási tülkök rémületes bőgése hangzott szakadatlan.

A veszély zászlaja ki volt tűzve a torony tetejébe, de segély sehonnan sem érkezék, olykor belekondult a zajba egy-egy harang, ha egy eltévedt golyó bele ütődött.

Hasszán remegve vonta meg magát az ablakredőnyök mögött. Egyszerre az eddigi ordítozásnál iszonyatosb rivallás üti meg füleit, minőt csak a fanatizált janicsártól lehet hallani a halálos diadal perczében, midőn többé nem lát halált maga előtt s nem hagy élőt maga után. Az ostromlók felfedezték a pinczét, melyben társaik zárva voltak s kifeszítve annak ajtaját, megszabadíták azokat, s velök együtt az erdélyi követet is, ki menten sietett elhagyni a baj színhelyét.

A janicsárok szivében megkötözött, összevérzett társaik látása tizszerezé a dühöt, a megszabadult foglyok coriphæusa lázító kiabálás között fejszét ragadott kezébe s legelől rohanva, egyenesen a vaskapunak futott, olyat ütve rajta, mint ágyúdörgés: a többiek, kik addig csak messziről lövöldöztek az ablakokra, most visszatarthatlan dühvel támadtak a bejárásokra, sűrű csapásokkal döngetve azoknak kapuit.

De a kapuk mind erős vaslemezből voltak s belől eltorlaszolva négyszögű kövekkel; az ostromlók karja kifáradt, míg a háztetőkön levő mamelukok köveket, gerendákat hajigálva alá, irtó pusztítást műveltek tömött soraik közt, néha egy-egy mameluk maga is leesett a tetőről, messziről lelőve puskával: azt izekre tépték az ostromlók s fejét visszahajíták az ablakon.

– Vonuljatok vissza! kiálta akkor az előcsahos, ki vakmerően állt golyó és gerendahullás közepett legelől. Fussatok ágyúkért! a domb alatt láttam két csatakigyót megfenekleni, vontassátok elő, le kell ágyuzni a falakat!

A janicsárság egy percz alatt elvonult a kolostor alól, s minden hang, minden nesz elcsendesült. A néma hallgatás még fenyegetőbb, még iszonyúbb volt, mint az előbbi zaj. Nem sokára lehete valami tompa dübörgést hallani, mely mindig közelebb jött, a hengereken tolt ágyúk gördülése volt az. Százan kapaszkodtak egybe és sebesen látszottak előre rohanni e nehézkes, idomtalan lőszerekkel. Végre a kolostor elé vontattak egyet; nehéz huszonnégy fontos vas csatakigyó volt az, melynek hangja négy mérföldnyire szokott elhangzani. Azt felállíták alig ötven lépésnyire a zárdától, s a kapunak irányzák.

– Nincs segedelem, egyedül az Istennél! kiálta Hasszán kétségbeesetten, s leoldá turbánját, hogy rá ne ismerjenek róla holttestére.

E pillanatban trombitahang szólalt meg, s rendben sorakozva tünt elő Kucsuk basa lovassága, zárt tömegben léptetve a lázadók közé, míg Feriz bég a spahikat vezetve, egy sebes kanyarulattal körül fogá őket.

Kucsuk basa kivont karddal kezében a kiszegezett ágyúig jött s egyenesen annak torkolatával szemben megállt.

– A próféta hivei vagytok-e ti, vagy tűzimádók, gyaurok, fetish-bálványozók? hogy az igazhivők ellen támadtatok? kérdé a lázadóktól.

E szóra előlépett a kolompos.

– Mi janicsárok vagyunk, a próféta kertjének virágai, kik ha gyomot találunk közöttünk, azt ki szoktuk tépni.

– Ismerlek benneteket, de ti is ismertek engem, ti jó katonák vagytok, de én is az vagyok. Hát azért adott-e kezeinkbe kardot Allah, hogy a jó katonák azzal egymást gyilkolják? Ti megsiratnátok engem, ha én elesném ti általatok, én megsiratnálak benneteket, ha ti elesnétek én általam: hát dicsőség volna-e az? Itt az ellenség szemei előtt harczot kezdjünk-e magunk között, csúfjára, örömére az idegennek? Nincs-e megátkozva a kard, mely nem ellenségre van kihúzva?

– De meg van átkozva a kard is, mely bevérezetlen megy hüvelyébe vissza.

– Mit akartok?

– Harczot akarunk!

– S nem találtok ellenséget másutt, mint magatok között.

– Első ellenségünk a gyávaság, s az itt székel a vezérnél, az egész tábor harczot óhajt, egyedül ő fél. Mi meg akarjuk ölni a félelmet, azután majd megöljük az ellenséget.

– Miért nem előbb azt?

– Mehetünk-e magunk az ellenség egész táborába, ha a többiek vesztegelnek?

– Jó, tehát megyek én is veletek.

– Jösz?

– Én és fiam egész dandárunkkal.

A lázadók a legmélyebb dühtől a legmagasabb örömre változtak e szóra: csatába menni! Kucsuk is jő! Feriz bég segít! e kiáltások terjedtek el szájról-szájra. A dobok más riadót vertek rögtön, a kürtök másként kezdtek szólni, az ágyúkat megfordíták s levontatták a partra, s gerendákat, kompokat hurczolva elő, rögtön elkezdtek hidat építeni a Rábán.

Az ellen-tábor mintegy negyed órányira feküdt a túlparton két erdő között s megfoghatlan vigyázatlanságból azon részét a partnak egészen őrök nélkül hagyá.

A janicsárok átúszva a vizen, kötelekkel megerősíték átvontatott kompjaikat s mire szürkülni kezdett az éj, mintegy három óra tájon, már az első hevenyészett híd készen volt a Rábán keresztül, s azon hirtelen át kezde nyomulni a gyalog janicsárság.

A német-magyar tábor csak ekkor vevé észre ellenfelei szándékát s hirtelen három ezred muskétást lerendelve a janicsárok ellen, azok bátran megütközének a törökökkel s őket egész a hídig visszaverve, ott dühös tusába keveredtek velök, majd visszanyomva elleneiket, majd új csapatok ellen védve magukat.

Ez alatt elkészült a másik híd, melyen Kucsuk basa lovassága keresztül nyomulva, egyszerre a muskétások háta mögött terme.

A meglepett harczolók, meglátva a túlnyomó erőt, mely ellen segélyükre a főtáborból senki sem érkezett, hirtelen elhajigálták fegyvereiket s hanyatt-homlok rohantak vissza sánczaik közé.

A következő pillanatban egy zavart tömkeleggé vált a két csapat. A keresztyén gyalogság útját elvágták a sánczoktól Kucsuk basa gyors spahijai, néhány perczig tartott csak a küzdés, még a zászlók körül volt keményebb tusa, végre azok is ingani kezdtek, egyik a másik után elesett, a három ezer keresztyén lelke együtt szállt fel a magasba, üldöztetve még ott is a muzulmán had diadalittas ordításától, kik elfoglalva az elősánczokat, feltűzték azokra félholdas lobogóikat s prédát tőnek a sátorokban, mik védtelenül maradtak előttük.

A keresztyén sereg e pillanatban közel volt a végpusztuláshoz, s ha a Küprili átkel a vizen s Hasszán basa osztja a Kucsuk által kezdett harczot, hirmondó sem marad belőle.

De a két fővezér még akkor is makacsul a túlparton tanyázott. A Küprili, ki tegnap este maga akarta kezdeni a harczot, hogy akkor visszautasító választ nyert, ma még csak föl sem nyergeltetett, hanem nézte agyafurt hidegséggel, mint verekedik a tábor túlsó szárnya? Hasszán pedig sokkal inkább szerette volna, ha a janicsárok s az őket segítő Kucsuk ott vesznek a parancsa ellen kezdett harczban, mint hogy segélyükre sietett volna, s tornya magasában ülve, bár semmit sem látott a harczból, de hallá a kiáltást s azt hivén, hogy az a janicsárok halálordítása, vevé olvasóját övéről s elkezde buzgón imádkozni, hogy a próféta tartsa számukra nyitva a paradicsom kapuját.

– Uram! uram! kiáltoz fel rá Yffim bég. Köss kardot és ülj lovadra.

A basa nem hallott semmit. Yffim bég elvégre kétségbeestében megragadá a harang kötelét s meghúzta az öreg harangot Hasszán feje fölött, mire az ijedtében majd kiugrott az ablakon.

– Ki az? mit akarsz?

– Siess uram! ordítá Yffim bég. Kucsuk basa veri az ellenséget, már sánczaikat is elfoglalá s sátoraikat felprédálta. Ne engedd, hogy övé legyen egyedül a dicsőség! s egy maga verje szét a keresztyéneket.

Hasszán felugrott helyéből. Ha azt hallotta volna, hogy Kucsuk embereit leaprítják, tovább imádkozott volna, de Kucsuk győz! Győz egyedül egy magában. Ez éles sarkantyú volt lelkének. Föl mindenki, a ki mozog! Elő spahik, szarácsiak! A harczba minden igaz hivő! A dervisek menjenek fel a toronyba s énekeljék a csatában elhalók énekét. Villogjanak a muzulmán szablyák! Reszkessen a föld az ágyúk gördülése alatt! Hirdessék a kürtök, hogy ma a dicsőség napja van!

Egyszerre megelevenült a tábor, a harczkarélyok vágtatva rohantak a híd felé. Ember ember hátán gázolt, a kit letaszítottak a vízbe, úszva iparkodott áthatolni, egész csapatok úsztattak lóháton keresztül, s a nehéz vaságyúk oly sebesen haladtak előre, mintha szárnyaik volnának. Keresztül terelték a moldovánok hatezer emberét is s felállíták egy emelkedettebb helyre népet ijeszteni. Most tünt még csak ki az ozman hadsereg roppant mennyisége, mintha mindenünnen a földből támadnának elő e szokatlan fegyverzetű hadak; a kisded, összetömött keresztyén tábor úgy látszott ellenükben, mint sziget az árvízhez.

A hadsorok legeslegközepén lehete látni Hasszán basát fényes kiséretével, húsz lófarkos lobogó vette körül, pánczélos hadsorok, a sereg legjobbjaiból válogatva. Balról álla Ismail basa hadserege, jobbról a moldvai hadak. A legszélsőbb helyen, a már elfoglalt sánczokban Kucsuk basa.

A táborhomlok előtt látjuk e perczben keresztül nyargalni Yffim béget, a vezér parancsával Kucsuk basához.

– Ti maradjatok azon helyen, melyen most álltok, és tovább ne nyomuljatok, míg erre új parancs nem jő. Feriz bég és dandárja a tulsó szárnyra vonuljanak.

Hasszán nem tűrhette, hogy két ily hős a csatában egymás segélyére legyen s elválasztá az apát a fiútól. Azok engedelmeskedtek. Kucsuk takarodót fuvatott, Feriz bég átvonult a baloldalra, ott is a tartalékot képezve.

Ekkor megszólalt a riadó; éktelen ordítás tölté el a levegőt, a muzulmán had vérszomjú dühvel rohant a keresztyén tábor homlokának. Nincs hatalom, mely megmenthesse őket!… Mi ez?… Egyszerre megáll az ostromlók rohama. A keresztyén tábor gyalogsági homlokzata előtt csillagalakú árkok vannak vonva, miket egy éjszaka készítének, tele verve hegyes karókkal. Az ostromlók legelső sorai rémülten állanak meg az árok előtt s egy perczre feltartóztatják a rohamot. De a percz rövid. A hátuljövők erőszakos tódulása beletaszítja őket a halálos árokba, egyik a másik után hull a hegyes sánczkarókba, a harczkiáltás túldörgi a halálsikojt, perczek múlva a csillagsáncz holttestekkel van betemetve, s a rohanó tömeg társai holttestén keresztül gázol a túlpartra. Most megdördülnek az ágyúk. E pillanatig tétlenül vesztegeltek a keresztyének ágyúi, elrejtve sánczkosaraik mögé. Most épen torkaik előtt áll az ostromló had. Egyetlen jelszóra nyolczvan ércztorok bömbölése hallik, irtó tekék, lánczos golyók süvöltenek a tömött sorok közé, másutt makkokkal tölt zsákot röpít a tömegekre az eldurranó taraczk, míg a tűzokádó granát a legtávolabbi sorokat ijeszti.

A muzulmán had rémülten rohan vissza, holtakat és futni akaró sebesülteket hagyva maga után. Undorító látvány. Az iménti fényes hadsorok helyett nyavalygó, véres tetemekkel van a föld behintve, mik úgy vonaglanak, mint férgek a porban. Másik pillanatban újra fényes hadak lepték el a tért, s a holtakat nem látni: rajtok állanak. A vert csapatok hátra küldettek s pihentek jöttek helyökbe; a roham ismételtetik. Most már az ágyútűz sem tartja vissza őket. Szemeiket behunyják. Allaht kiáltanak és rohannak előre. Itt egy földrendítő pukkanás hangzik, a küzdők lábai alatt rejtett tűzakna vetteték föl; az égnek lövellő füstfelhők közt széttépett emberi tetemek, viharragadta zászlók repülnek szanaszét. A második roham is vissza van verve, s ez alatt sikerül a keresztyén tábornak szekérsánczot vonni maga előtt. Most egy harmadik, majd egy negyedik roham következik és ismét új és mindig dühösebb, a keresztyének kétségbeesve küzdenek már: a török tábor minden csapatja harczba keveredett velök, csak Kucsuknak nem adatott parancs előnyomulásra. Nála nélkül akarja Hasszán az ütközetet megnyerni.

Ott áll ő maga kiséretével együtt s rendezi fonákul a csatát, rohamokat küldve megmászhatlan sziklák ellen, lovassággal ostromoltatva árkolt helyeket, elállt csalitokat, majd parancsokat osztva oly ezredeknek, melyek már el vannak pusztulva, s rendelkezve hadvezérekkel, kik szemei előtt hullottak el. Környezői bámulva hallják szavait s egy sincs, ki merné neki mondani: szállj le lovadról, hiszen te tíz lépésnyire sem látsz. A megújuló rohamok zaja mind meg annyi diadalkiáltás az ő füleiben: «nézzétek, mint bomlanak a keresztyének hadsorai, zászlóik a porba hullanak! Lőjétek, lőjétek őket!» és senki sincs, ki meg merné neki mondani: «Azok saját seregeid, melyeknek halálordítását hallod, s a lövések a keresztyének ágyúiból jönnek s soronként seprik tennen hadaidat!»

Már a tizedik rohamra indul az ozmán tábor, ekkor egy hírnököt küld Hasszán a túlparton veszteglő Küprilihez ezen izenettel:

«Visszamehetsz már Paphlagoniába! Kivívtuk nálad nélkül a diadalt. Beszéld el otthon, hogy mit láttál?»

A Küprili komolyan megijedve, hogy a harcz dicsőségéből kimaradt, rögtön felülteté egész lovasságát s hidat veretve maga előtt, az átkeléshez készült.

Ez történt ugyanazon pillanatban, midőn Ismail basa a tizedik rohamra vezette az ozmanokat.

A keresztyén sereg vezére, Montecuculi,12) észrevéve a Küprili mozdulatát, rögtön összehivá vezéreit s tudtokra adá, hogy ha a Küprili megérkeztét bevárják, akkor menthetlenül veszve vannak.

Az ágyúkba akkor tömték az utolsó töltést. Csak egy lövés volt még védelmükre.

Több arcz elsápadt e hírre, s Montecuculi szavait mélységes csend követé. De hiszen szava csak a bátorságnak van. Három hőse volt a hadseregnek, egy közülök, a frank vezér, marquis de Briançon, már a csatatéren hevert, csak kettő volt még jelen: Toggendorf, a német vértesek vezére, s Petneházy, a magyar lovasságé.

A felszólításra e kettőnek arcza maradt szilárd, Toggendorf hidegvérrel lépett elé:

– Ha két halál közt kell választanunk, miért ne választanók inkább a halált előre törve, mint a halált futás közben?

– Nem úgy pajtás, szólt Petneházy lelkesülten ragadva meg társa jobbját. Halál és dicsőség között választunk, s ki a dicsőséget keresi, megtalálhatja a diadalt is.

– Ti mondátok, szólt hideg nyugalommal Montecuculi s zsebébe dugva perspektiváját, kihúzta vékony kardját, s míg a két vitézt a két szárnyra küldé, maga a sereg élére állt s parancsot adott, hogy egy pillanatban hárítsák félre a szekérsánczokat.

Az utolsó lövés eldördült, a szétvonuló füstfellegből két tömött hadoszlop látszott sebesen előrohanni: Toggendorf vértesei s Petneházy huszárjai.

Petneházy egyenesen a még pihenő moldvai seregnek vágtatott, mely Ghyka herczeggel élén, ez ideig részt nem vett a harczban. Ez ötlet Istentől adatott neki. A moldvai herczeg régóta csak arra várt, hogy valaki által megtámadtassék, hogy elhagyja a csatát, melybe keresztyéni érzelmei ellen kényszeríttetett jőni, s a mint Petneházy ötven lépésnyire ért csapatjaihoz, azok mintegy jeladásra egyszerre visszafordultak s kardjaikat össze sem mérve ellenfeleikkel, vágtattak végig a Rába balpartján, odahagyva a csatatért.

E futás a török had egész csatarendjét zavarba hozta. Még ugyan ügyesebb vezér visszahúzhatta volna az egész sereget, de Hasszán nem látta rossz szemei miatt, hogy a moldovánok megfutottak, s hírül adni senki sem meré azt neki.

Ismail basa rögtön sietett a támadt hézagot betölteni, de mielőtt odaérhetett volna, megrohanták Toggendorf vértesei s egy pillanat alatt két tűz közé lett szorítva. A vértesek és huszárok kardjai közre kapták a janicsárokat, s a legelső összecsapásban maga Ismail basa lebukott lováról. Egy huszár odaugrott hozzá, s nagyszakállú fejét leszelve, feltüzé kopjája hegyére, ijesztő jelképen emelve azt fel a rémült törökök előtt. A janicsárok nem birták többé erejöket kifejteni, mindenütt keresztül törve, csak a kétségbeesés adott még erőt felbomlott harczsoraiknak. A futó gyalogok elzárták az utat, saját segítségökre siető lovasságuk elől.

Mindez Hasszán basától alig kétszáz lépésnyi távolban történt, de ő mindebből semmit sem látott.

– Dicsőség Allahnak! kiálta, kezeit égre emelve. A diadal miénk! Fut a keresztyén és elhajigálja zászlóit. Legjobb vitézeik omlanak a porba. A többi fut fegyver nélkül és sápadtan…

A kik körüle álltak, borzadva hallák szavait. A keresztyén sereg már ekkor levágta táboruk virágát, a janicsárokat.

– Énekeljetek Allahnak dicsőítő dalt! szóljanak a dobok és trombiták. Bocsássátok a pihent tatárokat a futók után. Gyújtsátok fel falvaikat, verjétek le a keresztet templomaikról, vágjatok le mindent, a ki a férfikort elérte. Allahé a diadal!

– Őrjöngsz uram! kiálta Yffim bég, Hasszán lovának zabláját megragadva. Fuss innen és mentsd meg magad. Sereged java elveszett, a janicsárok elhullottak, a moldvai had fut. Ismail basa feje dárdára szúrva!

– Nem, nem lehet! ordítá magán kívül Hasszán. Jőjjetek velem. Előre rohanjunk. A diadal miénk.

Vezérei azonban megragadták, s erővel kitekerve kardját kezéből, lova kantárát megfogák kétfelől s visszafordítva azt, ragadták magukkal a hid felé, mely már akkor tömve volt futókkal.

– Zászlóim! zászlóim! hörgé kétségbeesetten a vezér.

Hajh a zászlók! a szép félholdas lobogók, a hármas lófarkak, azok egyenként vesztek el vivőik kezéből, a szép válogatott vitézek ezüstpánczélokban, napos kolcsagos turbánokkal, gyémánt markolatú kardokkal egyenként hullottak el a zászlók védelmében. Nem jutott azokból vissza több hétnél. Ott veszett tizenhárom.

A koczka fordult. Az üldözők futókká lettek. Egy óra előtt a keresztyén tábor sorsa volt semmivé lenni, most a töröké lesz az.

A Küprili, látva a veszteséget, ismét felszedette hidjait s a túlparton maradt.

A végveszély e pillanataiban két csapat áll még a győzedelmes üldözőknek ellen, társaik futását védve. Kucsuk és daliás fia.

A tábor két ellenkező szárnyán állva, a felbomlás pillanatában, nem várva új parancsot, egyszerre a csatatéren termett mindkét bajnok, s míg Kucsuk Petneházynak állta útját, addig Feriz bég Toggendorfot kereste fel magának.

Ah, ott küzdenek az amazonok kedvenczük oldala mellett. Az ifju szemei megnemesíték keblökben a szivet, s megerősíték karjaik idegét. Úgy harczolnak, mint a nőoroszlán hímje mellett… «Milyen fiatal gyermekek», szól magában Toggendorf, midőn egy-egy nehéz kardcsapása alatt lehull: nem is gyanítja, hogy az női szív volt, mely az ércz pánczél alatt vezéreért oly hőn tudott dobogni, és tudott elvérzeni.

Elvérzenek egyenként. Lehajtja szép szőke fejét a csatatér párnáira az északi szigetek virága, arany hajával beterítve kemény ágyát, megtörik a karcsú termet, a szép chinai leányé, mint a megroppant liliom, ajkát összezárva hal meg a néger gyermek, s arczánál sötétebb éj száll le szomorú vonásaira.

– Ne bántsd őket! velem harczolj! kiált kétségbeesett haraggal Feriz bég ellenére. Nők ezek!

Toggendorf megrettenve rántotta vissza kardját e szóra s elfeledé kikerülni a csapást, mely e perczben ellene mérve van: a cserkesz leányka két kézzel fölemelve harczbárdját, lesujt reá, s a rosszul irányzott csapás a lovag paripáját éri, mely ketté hasadt fővel rogy össze alatta.

Feriz bég dühösen veti magát a vértesek tömegébe, mely vezérét bukni látva, ismét hátrálni kezd. A zavart viadalban egyszerre sebet kap jobb kezén Feriz, hirtelen balkezébe kapja kardját, s nehány lépést hátrál visszafelé. Toggendorf is újra lóra kapott s új összecsapáshoz készül mind a kettő, midőn egyszerre mind a két táborból megszólal a takarodó szava.

A szomorú kürthangok lassankint szétválasztják a küzdőket. Csatasorba válnak a végső csapatok, csak egyes csoportok harczolnak még, végre csak egyes emberek, azok is elhagyják egymást kifáradtan, s visszavonul csendesen táborhelyére a két ellenséges sereg. Mindkettő érzi, hogy ereje kimerült. Négyezer halottat veszte a keresztyén, tizenhatezeret a török, és legjobb vezéreit, nehéz ágyuit, zászlóit és harczi hirét; de senki sem veszte annyit, mint Feriz bég. Elhullt az amazondandár. Az ő önfeláldozásuk menté meg a török hadat a teljes szétveréstől.

Magára maradt már a tér, – viadal mezeje elébb, sohajtások mezeje most. Haldoklók, kínzott tetemek forognak a gázolt fűben. Egy-egy meglőtt paripa emeli még végerővel fejét a búcsuzó alkonyfény felé, egy-egy elesett spahi keresi szemeivel az ég kapuit, miken át a paradicsom mosolyg felé s búcsuzik a szép tájaktól, hol ős sátrait, nejét, gyermekét hagyta, kiket nem fog látni többet. Az éj elfedi őket lassan. A csillagok mosolyognak a föld borzalmain. Ha minden halottért lehullana egy csillag, most sötéten maradna az ég. A sóhajok is elnémulnak. – Csendes a táj. – Csak egyes merész martalóczok száguldoznak a holtak mezején, meglopva az elestek köntöseit.

Hát az kicsoda, ki felkötött karral késő éjszakán sorba járja a vérmezőt, itt és ott keresve halottait, s a hol egyre rátalált, lehajol hozzá, s megcsókolja halvány arczát? – A bánatos Hariri az, kinek ajkán megfagyott a dal örökre, azon jéghideg csókoktól, melyeket holtak ajkaira hinte.

AZ ÜLDÖZÖTT NŐ.

Talán el is feledtétek őt már? kedves ismerőnket, a szép Máriát, az oláh herczeg nejét?

Ah ő boldog!… Bár férje távol van, e bánatot egy új öröm közelléte feledteti, az anyai élet közelgő öröme.

Ott ül alkonyatkor kastélya kertjében s boldog jövendőről szövi álmait, udvarhölgyei apró ruhácskákat szines szalagokkal készítnek mellette. Úgy örül, mosolyg, midőn azokat látja.

Ha a parasztnők kis gyermekkel karjukon mennek végig az utczán, elveszi tőlük a gyermeket, s ölében ringatja, csókolja és beszél hozzá. Minden ujdonszülöttnek ő a keresztanyja s mily gyöngéd keresztanya? naponként eljár a templomokba s a szűz anya előtt édes fogadásokat tesz, hogy ezen boldogságból, mit Isten legfőbb örömül adott a nőnek, őt is részesítse.

A boldog szenvedés kedves halványságot vont azelőtt oly életvidor arczára. Olykor a szenvedés is édes.

A szent-gotthárdi csata után gondja volt Ghyka herczegnek egy futárt előre küldeni, ki nejének hirül adja, hogy férje miatt ne aggódjék, mert az él és nemsokára honn lesz.

Így Mária előbb vevé a megnyugtató tudósítást, mint a vesztett csata rémhírét, melyre kétségbe fogott volna esni.

Hálát adott Istennek érte.

Mit bánta ő, hogy ha a csata elveszett, török császár dicsősége csorbult, csakhogy férje megmaradt, vele együtt szegény oláh nők férjei. Mint sietett rögtön tudósítani az eltávozottak nejeit, hogy ha hallani fogják, hogy a török tábor levágatott, meg ne rémüljenek, mert férjeik megszabadultak mind és közelgenek.

Mennyit örült a viszontlátásnak! Mint várta férjét reggeltől estig, és éjjel a legkisebb zajra fölébredt. Ha ló vágtatott el az utczán, ha távol trombitaszót hallott, mindig azt hivé, hogy férje jön.

Egy éjszaka arra ébredt fel, hogy hálószobája ajtaján koczogtatást hallott, s kérdésére férje szava hangzott vissza.

Az álomból ébredő meglepetése, öröme oly nagy volt, hogy az első pillanatban nem tudta, mit tegyen, mire a férj türelmetlenül ismétlé: «nyiss ajtót, Mária».

A nő sietett férjét ölelhetni, bebocsátá őt, nyakába veté magát, s csókjaival halmozá el; de az első pillanatban észrevevé, hogy a csókok, miket a férj vissza ad, oly hidegek, a kar reszket, midőn ölel; megdöbbenve tekinte arczára: komoly volt az s tele aggodalommal.

– Férjem! szólt reszkető hangon a túlérzékeny nő, ily hidegen ölelsz-e engem?… minket? igazítá ki lesütött szemmel.

A herczeg fájdalmasan érté át a gyöngéd figyelmeztetést s felsóhajtva szólt:

– Annál rosszabb rám nézve.

Kezei, egész termete úgy reszketett neje karjai közt: pedig a herczeg izmos, bátor férfi volt.

– Mi történt? mi bajod? kérdé aggodalommal a nő.

– Semmi. Szólt a herczeg, megcsókolva neje homlokát. Légy nyugodt. Fölösleges aggodalom az egész. Feküdjél le. Nekem némi dolgaim vannak még, miket az éjjel el kell intéznem. Azután majd eljövök hozzád s beszélgetünk, a miről tetszeni fog.

Mária szót fogadott, lefeküdt, de most már ő is reszketett. Maga sem tudta, miért?

Férjének valami bajának kell lenni, nagy bajának, hogy a viszontlátás perczében oly hidegen fogadja nejét.

Nehány pillanat mulva, mely alatt ott künn hallá félig halkan beszélni férjét, belépett az, leoldott kardját kezében hozva, s miután valamit látszott keresni: végre Máriához fordult:

– Nálad vannak a kincstár kulcsai?

– Igen, szekrényemben állnak.

A herczeg fogá a kulcsokat és eltávozott.

Mária könnyebben lélekzett. Tehát csak pénzügy a baj? Hála Istennek, hogy nem nagyobb; – bizonyosan sokat vesztett a táborban, vagy adót csikarnak tőle. Hisz azért van nekem.

Kevés idő mulva visszajött ismét a herczeg s egy ideig, mintha szó és hallgatás közt válogatna, végre megszólítá nejét:

– Máriám! van neked is pénzed?

– Van édesem! sietett Mária felelni. Épen tizezer tallér. Kell neked?

Nem, nem. De tartsd készen magadnál s ha ékszereidet is összegyűjtenéd, jól cselekednél.

– Mi végre, férjem?

– Mert, szólt Ghyka megakadozva, meglehet – hogy igen hirtelen el kell majd utaznunk.

– Utaznunk? – az én helyzetemmel? kérdé Mária, szenvedő arczát férjére emelve.

Ghyka lelkén keresztül villámlott e tekintet. Neje ily állapotban közelebb a halálhoz, mint az élethez.

– Nem! egy tappot sem megyek! Kiálta egyszerre magán kívül, s asztalhoz vágta kardját, hogy hüvelye szétrepedt, s ha az ég rám szakad, sem megyek.

– Az Istenért! férjem, mi bajod? kiálta Mária megrémülve, mire a herczeg büszkén fölemelt homlokkal, mosolyogva lépett hozzá, s keblére ölelve a nőt, biztatólag mondá:

– Semmitől se félj. Egy gondolatom volt, de már letettem róla, s már most nem gondolok rá többet. Vedd úgy, mintha semmit sem kérdeztem volna tőled.

– De e nyugtalanságod?

– Már elmult. – Okát ne kérd, mert kinevetnél érte. Álmodjál édesen. Álmodjál én felőlem.

A férj hizelegve csókolá össze nejét, s keze nem reszketett többé, arcza nem volt halvány, s ajkai nem voltak hidegek, mint azelőtt.

De most a nőé maradt az. Midőn férje gyöngéden lecsókolá szemeit, hogy aludjék, úgy tett, mintha elnyugodnék; de a mint az eltávozott szobáiból, felkelt, felölté hálóköntösét, s felköltve egy udvarhölgyét, vele együtt leszállt a tornáczba s felhivatá magához férje hű cselédjét, ki vele mindig együtt járt, egy vén moldován lovászt.

– Jova! szólj igazat! mit láttál, mit hallottál, mi lelte a herczeget?

– Nagy baj van, asszonyom. Isten szabadítson ki bennünket belőle. A szent-gotthárdi csata aligha a miatt nem veszett el, hogy mi helyt nem álltunk a magyarok előtt. De hát, hogy is tettük volna? keresztyén keresztyén ellen harczoljon? Vétettünk volna az Isten ellen. A török tábort nagyon megverték ott. Most a budai vezér, hogy magát kimossa a bajból, mert a szultán nagyon haragszik, az egész hibát a herczeg fejére akarja róni.

– Az Istenért! s mi következhetik abból?

– Bizony nem volna rossz, ha egy időre elvonulnának kegyelmetek valamerre innen, míg a szultán dühe elforrja magát.

– Talán atyámhoz, Oláhországba?

– De bizony, valamivel odább.

– Igaz, hisz Erdélybe is mehetünk. Annyi jó ismerőnk van ott.

– Még ott sem jó lesz megállani. Jól tennétek, ha elutaznátok Lengyelországba.

– S gondolod, hogy oly nagy volna a veszély?

– Adja Isten, hogy rosszul gondoljam.

– Köszönöm tanácsodat, Jova. Reggel mindjárt megmondom férjemnek.

– De asszonyom: jól tennél, ha nem várnál vele reggelig.

A nő elsápadt.

– Mit beszélsz?

– Azt mondom, hogy ha jót akartok magatokkal, fogassatok hintóba még az éjjel, még ebben az órában, én lámpással majd a lovak előtt megyek, egy csatlós mindenütt friss vezetéket rendelend előre, hogy mire szürkülni kezd, hegyet se lássatok erről a vidékről.

A fejedelemné ijedten tért vissza hálótermébe s hirtelen összeszedve értékesebb holmijait, mindent elkészíte az útra. De a férjéhez vezető ajtók zárva voltak s nem merte őt felkölteni, hanem ismét lefeküdt ágyába, mondhatlan szívszorongás közt várva a végtelen messze maradó reggelt. Szemeit nem birta lehunyni egész éjjel, s félálmában őrült zavaros rémképek töltötték el lelkét. Az álmatlanul átvirrasztott éj után testben, lélekben kifáradtan kelt fel, a mint világosodni látta a nappalt, s szédelgő fővel ült le ablakába, honnan az udvarra lehetett látni.

Az udvari zaj lassankint feléledt, a járókelő cselédség megnépesíté a tornáczokat. A lovászok paripákat jártattak az udvaron, a pórleányok korsóval fejükön jöttek meg a a távoli kútról; valami vidám hang könnyelmű dalt énekelt a pitvar alatt. Mind ez oly idegennek tetszék a nő előtt, mintha egy halálra itélt nézné siralomháza ablakából a külvilág mozgalmait.

Ekkor nyilt az ajtó s kilépett hálószobájából a férj, s bátor erős hangon üdvözlé nejét. Rövid szarvasbőr öltöny volt rajta, minőben vadászatra szokás járni, nagy lengyelsaruk csillagos sarkantyúkkal.

– Talán vadászni készülsz? kérdé tőle Mária, kinek lelkéből egyszerre szétröppentek az ijesztő képek, a mint férje izmos karjai átölelék.

– Igen, vadászni megyek; valami úgy forr bennem! ha ki nem tombolom magam, megemészt. A mi vadkan, vagy medve ma elém kerül, az tudom megemleget!

– Oh valami baj ne érjen.

– Engem? szólt a herczeg, büszkén herkulesi mellére ütve.

A nő gyermeki bizalommal veté magát férje nyakába s föltevé annak homlokára büszke sastollas fővegét, mely oly daliás tekintetet adott neki s eligazgatva azt annak fürtein, megcsókolá bátor arczát és elfeledett mindent, a mit az éjjel hallott, álmodott és kigondolt.

Boldog gyermeki hit! mely a világon leghatalmasabbnak képzeli azt, a kit szeret.

A herczeg eltávozott a szobából, Mária kinyitá ablakát s kihajolt rajta, hogy utána nézzen, midőn lovára ül.

Míg a herczeg a lépcsőkre került, azalatt egy piszkos öltönyű ronda török csausz jött be az udvarra, milyentől máskor is szokás volt leveleket küldeni, s ott a csatlósok közt elvegyülve, alig látszott azok által figyelembe vétetni.

Kevés percz mulva leérkezett a herczeg, s erős csengő hangon lovát parancsolá.

Erre eléje lépett a csausz s szurtos dolmányából egy összegyűrt levelet vont elő, s azt homlokához értetve, átnyujtá neki.

A herczeg felszakítá a levelet és arcza elsápadt egyszerre; levevé fövegét a csausz előtt, s mélyen meghajtva magát, üdvözlé azt.

Ő! Moldva fejedelme, levenni fejéről azt a sastollas föveget egy szurtos török szolga előtt s meghajtani büszke férfias homlokát! Mi lehet ez?… Mária szívdobogva nézte ablakából.

A herczeg erre egész tisztelettel mutatá kastélya ajtaját a csausznak, s azt elől akará bocsátani, de a török ember egész paraszt gőggel inte neki, hogy menjen ő elől.

Mária előtt egyszerre átvilágosult a rejtély. A veszély pillanatában érkező ritka lélekjelenléttel futott szekrényéhez, hol erszényei álltak. Első gondolatja az volt, hogy a csausz férjeért jött, azt tehát meg kell vesztegetni, hogy engedje őt menekülni.

Ekkor sietve látá belépni ajtaján a vén lovászt, Jovát. A vén szolga arczán ijedelem, szemeiben köny volt.

– Ugy-e férjemért jött a csausz? kérdé tőle remegve.

– Igen, asszonyom, rebegé a szolga; miért nem siettetek?

– Adjunk neki pénzt.

– Nem fogadja el. Mit érne az neki; ha a herczeg nélkül megy vissza, saját fejét vesztette.

– Irgalmas Isten! Mit tegyünk tehát?

– Uram néhány szót sugott a fülembe. Úgy hiszem, jól megértettem őt. Téged előre kell szállítanom Erdély felé, asszonyom. Uram addig itt marad a csauszokkal és kisérőikkel, kik már az udvaron állanak. Uram addig velök marad s addig húzza, halasztja az időt, míg gondolandja, hogy mi hintóval a Sereth szakadékán túljutottunk. Ott van egy hid két meredek sziklahasadék között, mely alatt a folyam elfut. Azon hidat magunk után felszedjük. A herczeg ekkor Gryllus paripáját fogja elé hozatni, melyen oly vakmerő ugrásokat szokott tenni, s a török csauszokkal ugyanazon úton megindul. Midőn a lerombolt hidhoz közel jutand, ott megsarkantyúzza paripáját s átugrat a nyiláson, míg a törökök túl maradnak. Ott aztán majd ád az Isten új tanácsot.

Mária átlátta, hogy itt nincs idő fontolgatásra, hirtelen magához szedé kincseit, s Jovától segítve, a rejtett lépcsőn leszállt a kápolnába, ott nehány pillanatig megállt a szent szűz képe előtt, imádkozni, hogy férjének adjon szerencsés szabadulást. A kápolnaajtó előtt állt hintaja, négy izmos fekete ménnel. Abba hirtelen felült s mellékutakra kerülve, szerencsésen eltávozott.

A herczeg az alatt legnagyobb önmegadást színlelve, iparkodott kelletlen vendégeit mindenféle ürügy alatt visszatartani. Előbb az erőszakosságig kinálta őket étellel, itallal, esküdve menyre földre, hogy ily becses vendégeket el nem bocsáthat étlen szomjan kastélyából, azután következett a megajándékozás: minden csausznak jutott külön-külön vagy egy kard, vagy egy serleg, s a kardnak, serlegnek, ismét históriája volt, ki viselte azt! ki ivott emebből? honnan került oda? hol veszett el, hol találtatott meg? mi vége lett legutóbbi tulajdonosának? s több efféle; s a mellett annyiszor bele tudta a beszédbe szőni e neveket: szultán, Allah és Mahomet, mikre meg kell várni, míg mindenki utána mondja: «áldassék annak neve!» hogy a csauszok untalan sürgetései mellett is bele telt egy óra, míg arra került a sor, hogy hozzák elé a paripát.

Eléhozták tehát a Gryllust. A herczeg még arról is akart egy szép történetet közre bocsátani, de a főcsausz nem hagyott neki békét:

– Csak üljön fel kegyelmed, majd elmondhatja azt az úton.

A herczeg felült a lóra, s elkezdett panaszkodni rögtön, mennyire megviselte őt a sok lovaglás az utóbbi napokban, s kérte a kisérőket, hogy ne ügessenek vele oly nagyon, mert alig ül a nyeregben.

A főcsausz hasznára fordítá a szót, oda kötöztetvén a herczeg lábait a kengyelhez, hogy le ne essék a lóról s csufondárosan mondá:

– Ha ingadozni fog kegyelmed nyergében, itt leszek én mellette, rám támaszkodhatik.

(Hiszen majd rád támaszkodom, csak várj, gondolá magában a herczeg, de akkor te nem maradsz a lovadon.)

A főcsausz kivont karddal lovagolt mellette, a többiek egy lófejjel hátrább.

Midőn a hídhoz közelít az út, a sziklák miatt oly keskenynyé lesz az, hogy csak két ember lovagolhat egymás mellett. A herczeg már látta a hidat s bár annak dobogója egy eléje hajló fa által egészen el volt szem elől takarva, egy fára akasztott fehér kendő tudósítá, hogy hintaja feleségével már túl van rajta, s a gerendák fölszedetvék.

Itt egyszerre elgyengültnek szinlé magát, s a főcsauszhoz fordulva, mondá:

– Jer közelebb, hadd támaszkodom rád.

A mint ez balgatag oda hajol hozzá, a herczeg egyszerre úgy üté főbe iszonyú öklével, hogy keresztül esett lova nyakán; és most «rajta Gryllus!»

A derék paripa egy szökéssel kivált a kisérők tömegéből, s míg azok dühös ordítással veték magukat utána, szélsebességgel rohant a híd felé.

A herczeg fegyver és sarkantyú nélkül ült lovához kötözve; de a nemes paripa, mintha érezné, hogy urának élte most ő rá van bízva, tízszeres erővel vágtatott előre.

Egyszerre kitünt az üldözők előtt, hogy a híd gerendái le vannak szedve, csak karfái állnak; «megállj!» ordítának ijedten a herczegre, saját paripáikat visszatartva; Ghyka ekkor visszafordítá merész homlokát, s lehajolva lova fejére, térdeivel átszorítá annak vékonyait s azon pillanatban, midőn az örvény hajborzasztó meredekéhez ért, kaczagva emelé meg sastollas fövegét, visszakiáltva rájok: «most jőjjetek utánam!»

A paripa e pillanatban szügyébe vágta fejét s egy kimért szökéssel, mely könnyű volt, mint madáré, átvetette magát a letört híd felett. A herczeg a légben repülve, kezében tartá sastollas fövegét, fekete hajfürtei körülrepkedték merész arczát.

A csauszok rémülten kapkodtak paripáik zabláiba, hogy utána ne rohanjanak, egyet közülök magával ragadt az elvadult paripa s utána akarta csinálni a merész szökést, de a túlpartot csak első lábaival érte a mén s halálos nyerítéssel bukott vissza lovagjával együtt a hegyi patak sziklái közé hullva.

A herczeg itt leoldá lábairól a kötelékeket a túlparton szitkozódó csauszok szeme láttára s még arra is időt engedett magának, hogy a fenhagyott karfákat egyenkint letördelje, s a vízbe hányja, nehogy átkapaszkodhassanak rajtok.

Azzal ismét felülve lovára, szép csendesen, a tehetetlen dühökben tomboló csauszok elől elvágtatott. Egy pár órai sietség után elérte neje hintaját, ki meghagyása szerint minden megállapodás nélkül sietett Erdély felé, egyedül a vén lovász kiséretében.

A hintót elérve, felülteté a lovászt saját paripájára s elküldé előre Erdélybe a fejedelemhez, azon kérelemmel, hogy engedje őt nejével együtt Erdélyen keresztül vonulni a római császár birtokába. Maga pedig a hintóban foglalt helyet Mária mellett, kit egészen megvigasztalt férjének megmenekülése, s feledteté a jövő iránti aggodalmát.

A legszigorúbb számítás szerint föl lehete venni, hogy üldözőik akár más útra kerülnek, akár új hidat raknak a Serethen, ezáltal egy napot nyertek előlük s ez az egy napi előny pedig elég lesz arra, hogy a legcsendesebb haladással is elérhessék Erdély határát, hol a moldvai seraskiernek nincs többé parancsolni valója.

E reményben látták föltünni nemsokára a székely havasokat, s mentül közelebb jutottak hozzájok, annál könnyebben érzék kebleiket, mintha azoknak minden bércze egy-egy ments-vár volna rájuk nézve.

Már belevágtak azon mély utakba, mik a borgói szorosba vezetnek, felkanyarulva a kopasz, páfrányos hegyoldalakba s ismét alákigyózva, árnyékos virágos völgyek mélyébe, egy-egy hegyi patak fut néhol az út mellett, fölötte mint egy keskeny rovátka látszik a veszélyes út, melyben a terhes szekér lassan végig döczög, a sziklák fölötte szinte egymásra hajlanak.

Itt egy vágtató lovag jött rájuk szemközt, kiben a herczeg előre küldött követjére ismert.

Tikkadtan ért hozzájuk a vén Jova, a Gryllus reszketésén látszott, hogy le sem nyergelé azóta.

– Ne menj tovább, uram! kiáltá a szolga ijedten. Pihenés nélkül jövök Szamosujvárról, hol a fejedelem tanyáz. Elmondám neki kérelmedet. Az Istenért! kiálta a fejedelem kezeit összecsapva. Ide ne jőjjön urad, vagy végveszélybe ránt mindnyájunkat magával együtt. Épen ma érkezett ide Olaj bég a szultán parancsával, hogyha a moldvai fejedelem erre találna szökni, azt neki kiszolgáltassuk.

A herczeg elkomorodva nézett maga elé, ajkai remegtek. Azután visszafordítá arczát, s kezeit szemei fölé tartva, a távolba nézett. Ugyanazon úton, melyen jöttek, sebes porfelleg látszott közeledni.

– Azok ott üldözőink, nyögé kétségbeesve. Itt nincs mit mást tenni, mint meghalni.

– Még van, uram. Erre oldalvást nyilik egy hegyi ösvény, mely csak gyalogoktól járható. Jámbor székelyek, oláhok elvezetnek erdők, hegyek között egész Lengyelországig, miért is nem menekültél arra?

– Hát nőm? kérdé vadul körültekintve a fejedelem s ajkaiba harapott fájdalmában. Ő nem jöhet velünk.

Mária e perczig eszmétlen, szótlanul nézett férjére, lelke, szive megállt az ijedelmes hirnél, de midőn azt hallá, hogy férje megszabadulhat nála nélkül, kirohant hintajából s lábaihoz vetve magát, erőszakos hévvel könyörge neki:

– Fuss! Mentsd meg magadat, ne időzz én miattam egy perczig.

– S téged áldozzalak fel magamért, ellenségeim dühének?

– Ők nem fognak engem bántani, miért üldöznének egy nőt, ki nem vétett senkinek? Isten megvédelmez engem. Bemegyek Erdélybe, ott jó barátnéim laknak, kiknek férjeik, atyjaik az ország első férfiai, ott van a hőslelkű fejedelemné; a szelid Béldiné, angyal leányával; Teleki Mihály leánya, Flóra, kikkel örök barátságot fogadtunk egymásnak, ők közbevetik magukat értem, s azután atyám gazdag, üldözőink örömestebb veendik pénzét vérem helyett. És ha szenvednem, meghalnom kellene is, te érted szenvednék, te érted halnék meg, oh férjem! Mentsd meg magadat! Az égre kérlek, menekülj meg értem.

Ghyka egy perczig gondolkozott.

– Jól van. Megmenekülök, hogy megmenthesselek.

S ezzel keblére ölelte halvány nejét, két férfiköny esett annak homlokára. A herczeg arra gondolt, hogy hátha soha sem látandja őt többet?

– Siess, monda Mária férjének. Én is sietni akarok. Ha meg kell halnom, inkább keresztyének között legyen az, jó ismerők, jó barátok szemei előtt. De fuss innen, ha előttem ölnének meg, nem kellene kard szivemnek, a kétségbeesés szakítaná meg.

– Jer uram, jer! szólt a lovász is, megfogva a herczeg kezét s erőszakosan voná őt magával, ki fájdalom dúlta arczczal tekinte vissza nejére.

Mária hirtelen hintajába ült s a kocsisnak gyors haladást parancsolt. A herczeg engedé magát lovásza által a gyalog ösvényen vezettetni, mindig hátra nézve, míg csak a hintót láthatá, szomorúan megállva, midőn azt egy hegykanyarulat végkép elfedé szemei elől.

– Csak előre uram, előre még! unszolá őt a szolga, majd ha azon hegytetőt elértük, ott megpihenhetünk.

Ghyka oly nehezen tántorgott előre, mintha az a hegy egész súlyával keblén feküdnék. Engedé magát vezetni öntudatlanul a sziklás meredeken, kiálló bokrokba, fagyökerekbe kapaszkodva. Az Isten őrzé, hogy százszor le nem esett.

Félórai fáradság után feljutottak a mutatott hegytetőre, s a mint a lovász felsegíté urát s az széttekinte, a természet nagyszerűségének képe állt előtte, s a mint e roppant panorama mélyébe tekinte, meglátta a kisded kanyargós utat, melyen nejét elbocsátá, a mint tovább nézett, ime épen akkor kapaszkodott fel a hintó egy hegy lejtőjén, félórányi távolban.

Ah, e látás visszaadta lelkét. Elkisérte szemeivel a haladó kocsit s valahányszor azt egy magasabb dombra vivé az út, mindig újra látta előtünni s úgy tetszék neki, mintha mindig látná benne nejét, s arczán gyönyörködnék s könyeit felcsókolná.

E pillanatban zajos hangok üték meg füleit. A meredek bércz alatt, melynek tetejéről neje után merengett, egy csoport lovas látszott nagy sietve ügetni. Ezek voltak üldözőik. Alig látszottak nagyobbaknak apró hangyáknál, mik egy foltban sietnek valamerre.

Ha! mily kedve támadt e hangyákat ott alant eltiporhatni.

– Ti üldözni akarjátok őt? Én majd megállítlak benneteket!

S azzal fogott egyet azon nagy szürke kövek közül, melyek a bércztetőn elszórva hevertek, s a mint a törökök a szűk hegytorkolatba értek, neki lódítá azt a meredeknek.

Iszonyút dördülve vágtatott alá a szikla a meredek lejtőn, nagyokat szökellve, a hol valamiben megakadt. A herczeg utána nézett, egy kiálló fához dülten a meredekbe hajolva. Hah, mint törte magát keresztül a nyargaló szikla a rémült csoporton. Csak egy véres vonal maradt utána; lovagot lovastul ott zúzott.

Majd a másik és harmadik szikla köszöntött alá. A csauszok ész nélkül futottak vissza s addig meg sem álltak, míg az átelleni lejtőre felkapaszkodva, biztosságban nem érzék magukat a hengerített kő elől s ott azon látszottak tanakodni, merre lehetne az utjokat álló háta mögé kerülni?

E szándékot megsejtve, elküldé a herczeg lovászát, hogy egy követ hajítson a tulsó hegyoldalba, mely a mint csörtetve futott végig, a csauszok azt hivék, hogy ellenfelük sokad magával van ott, s még magasabbra hágtak.

– Ezek onnan estig meg nem mozdulnak, mondá magában a herczeg, akkor pedig utól nem érik többé Máriát.

Helyesen következtetett: a csauszok, miután sokáig hasztalan tanakodtak magukban, hogy mely uton lehetne a veszedelmes szorost kikerülni? elkezdtek felkiabálni a a hegytetőn álló láthatlan ellenségre, fenyegetve őt a szultán legmagasabb haragjával, ha őket keresztül nem engedi békével vonulni, s a mint erre feleletül újra nehány kő érkezett alá, lenyergelték paripáikat s kikötve azokat legelni, tüzet raktak és leültek.

* * *

Az üldözött nő azalatt a legelső székely faluban négy uj paripát vásárolva kifáradt lovai helyett, pihenés nélkül hajtatott tovább. Egész éjjel utazva, másnap reggel tájon beérkezék Szamosujvárra. A fejedelem nem volt többé ott. Mint mondák, a legnagyobb sietséggel költözött előtte való nap Kolozsvárra vissza.

Mária le sem szállva hintajából, váltatott uj lovakat. Már ekkor három nap, három éjjel utazott pihenés nélkül, betegen, kétségbeesve. És ismét sietve kellett odább haladnia. Midőn Szamosujvárról kiindult, akkor jutott eszébe, hogy Deésről már könnyű lett volna Magyarországra kijutnia, hol a szathmári várparancsnok oltalma alatt legbiztosabb menhelyet találhatott. Oh hogy e gondolat nem tudott nehány órával hamarább jönni! Mit tegyen most? Visszaforduljon-e? Hátha üldözőivel épen szembe találkozik? oh hogy elébb nem jutott az eszébe. De csak Szamosujvár volt mindig gondolatjában, s most már csak előre menni volt idő.

Egy órával előbb ez ötlet megszabadította volna; most már késő volt: menni kellett a merre fátuma vivé.

Alkonyat lett, mire Kolozsvárt elérték; kocsisa, a mint a tornyokat meglátta a távolból, hátrafordult asszonyához azon vigasztalással, hogy nemsokára Kolozsváron lesznek. A nő e szóra kérte a kocsist, hogy ne hajtson oly sebesen, s miután az még jobban a lovak közé vagdalt s félénken tekintgete hátra, ő is kinézett a hintó hátulsó ablakán s látta, hogy mögöttük az úton egy csoport lovas jő nyargalva.

Tehát üldözőik épen annyira voltak mögöttük, mint előttük Kolozsvár.

Egy pillanat sem volt a késedelemre. A kocsis egyre vágta a lovakat, azok tajtékzó gőzt lövellve orrlyukaikon, vágtattak előre, a kavics szikrázott patkóik alatt, a hintó sebesen gördült a felvágott göröngyökön, az üldözött nő egyik szegletébe húzta magát annak, Istentől kérve megszabadulását.

Csodálatos bűvereje a veszélynek, mely a leggyöngébbeket fenn birja tartani, hogy egy ideg-gyönge hölgy veszélyes állapotja végső idején napokat, éjeket birjon kiállani pihenés nélkül, a legfárasztóbb uton. Szemei előtt sötétül a világ, és neki nem lehet, nem szabad elalélni, mert akkor veszve van! – Kétségbeesve hajol ki hintaja ablakán, kiáltva: «Siess! siess!» A paripák vágtatnak előre.