OLAJ BÉG.

A fejedelem épen künn állt palotája tornáczán a fejedelemnével beszélgetve, kinek arczán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése. Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek egészségére.

Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szive nemcsak magáért érez. A hol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az övében nem osztozik senki.

Napok óta nem volt már nyugta, akár hová fordult. A török minden nyomon zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták panaszát, s míg országnagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült, ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje fejedelemmé nem lett.

Egy beteg feleség mindenható a férj felett. Ha Anna ekkor azt kérte volna férjétől, hogy hagyja el fejedelmi palotáját s térjen vele vissza az ebesfalvi csendes kastélyba, hol nem volt országa, de volt menyországa: tán azt is megtette volna érte.

A mint a fejedelmi pár tornáczán állva, a város egyhangú zajára elméláz, hirtelen vágtató hintó gördülése veri fel merengését, mely egyenesen a fejedelmi palota udvarára hajtatva be, annak lépcsői előtt megáll; a kocsi ajtaja hirtelen felszakíttatva, egy halvány nő rohan ki abból, ki erejének végső megfeszítésével fut fel a lépcsőkön s az eléje siető fejedelmi pár lábai előtt e szavakkal rogy össze: «Én Sturdza Mária vagyok!»

– Az Isten szerelméért! kiált föl ijedten a fejedelem. Miért jön kegyelmed ide? Semmivé tesz engem, semmivé az országot. Elveszti magát és minket.

A szerencsétlen nő nem válaszolhatott többé. Ereje idáig tartott. Ott aléltan omlott le a márványra.

Apafiné udvarhölgyeit kiáltá, kik e szóra elősietve, felkarolák az elalélt hölgyet s arczát királyné-vizzel kezdék locsolni.

– Meg nem engedhetem, hogy házamba vigyék! kiálta rémülten Apafi. A végromlást hozná rám és családomra.

Apafiné méltóságteljes tekintetet vetett férjére.

– Mit akarsz? Ki akarod vetni ezt a szerencsétlen nőt üldözői elé? ily helyzetben? Gondolj reá, midőn hasonló esetben én is futni kényszerültem, ha akkor engem is az útfélre dobtak volna menedék helyett.

– De a szultán haragja…?

– Hát az utókor meggyalázása?

– Asszony! azt akarod-e, hogy trónomat, éltemet veszítsem egy asszony miatt?

– Inkább veszítsd el azt egy asszony miatt, minthogy ez asszonyt megöld. Ha te kizárod őt szobáidból, én megnyitom előtte az enyimeket, s akkor, ha akarod, mondhatod a szultánnak, hogy én vétettem!

Apafi éktelen megszorulva érzé magát neje elhatározásán. Ez a vakmerő asszony semmit sem akart országos kérdésekről tudni ez emberiséget érdeklő ügyben.

Mit tegyen? Az üldözött hölgyet ő is szivéből sajnálta, de a porta küldöttje, Olaj bég, teljhatalmú fermánnal jött reá. Ha be nem fogadja az üldözött nőt, meg van gyalázva a világ előtt, ha menhelyet ad neki, a porta semmivé teszi.

A mint így tusakodnék magában, jő nagy sietve az egyik kapuőr s jelenti, hogy épen most kanyarodott be az utczába egy csoport török katona, kik fenhangon tudakozódnak az oláh herczegné felől.

Apafi megnémulva támaszkodott egy márvány oszlopnak, míg Anna hirtelen parancsot adva udvarhölgyeinek, hogy az öntudatlan nőt vigyék legbelsőbb szobáiba s hivassák orvosát, kilépett az erkélyre s látva, hogy a csauszok épen a palota felé tartanak, lekiálta a kapuőrökre:

– Zárjátok be a kapukat!

Apafi szeretett volna ellenkező parancsot adni, de míg rágondolta magát, a kapuk csukva voltak a csauszok orra előtt.

Azok dühösen kezdtek el kopogtatni dárdáik nyelével a zárt ajtón, mire Apafiné a palota erkélyéről, hatalmas, dörgő szóval lekiálta rájuk:

– Semmirekellők! Mit dörömböltök itt? Ez nem kaszárnya, hanem a fejedelem lakhelye! Tán azért nem tudjátok azt, mert a ti fejedelmeitek kapui fölé minden nap friss emberfők szoktak kiszegezve lenni, ismertető jelül. Ha ehez vagytok szokva, könnyen megérhetitek azt is!

A csauszok nagyon meghökkentek e szavakra, s feltekintve a parancsoló nőre, át kezdék látni, hogy ez aligha komolyan nem beszél. Egy darabig aztán tanakodtak egymás között s azzal megfordultak és elmentek.

Apafi nagyot sóhajtott.

– Ebből aztán furcsa valami lesz; de hogy mi? azt a jó Isten tudja.

Nehány percz mulva egy müderrisz érkezék Olaj bégtől a fejedelem kapui elé s egyedül jövén, bebocsáttatott hozzá.

– Tisztel Olaj bég, hogy jelenj meg nála, de rögtön.

Anna vendégét ápolni ment, de megértve, hogy a fejedelmet Olaj bég hivatta magához, haragra gerjedve jött elő.

– Mióta parancsol a szolga urával, hogy egy követ magához rendelje a fejedelmet, kinek udvarához küldve van?

Apafi csupán egy tisztességes hazugsággal birt menekülni.

– Beteg szegény Olaj bég nagyon: nem mozdulhat az ágyából; s igen alázatosan kéretett, hogy látogassam én meg. Hisz ebben semmi lealázás nincsen, ha megteszem is. Ő egy nyolczvan esztendős öreg ember, unokája lehetnék: úgy is szokott velem bánni, mint édes gyermekével, én bizony elmegyek hozzá, s eligazítom vele ez ügyet. Eredj csak beteg vendégedhez és vigasztald meg. Szavamat adom, hogy mindent elkövetek érte, hogy megszabadíthassam. Ő érte alázom meg magamat.

Apafinénak ugyan megsugá előérzete, hogy e megalázás bizvást el is maradhatna, de átlátva, hogy a lelki erő nem ragadós, engedé őt menni a követhez.

Apafi Olaj béghez készülvén, különös gyöngéd érzelemből nem vevé magára a zöld bársony fejedelmi dolmányt, hanem csak egyszerű nemesi köntösét, gondolván, hogy így nem a fejedelem lesz az, ki Olaj béget meglátogatja, hanem az ebesfalvi közbirtokos, s a hogy Ebesfalván szoká, ha valami török urnak ment udvarolni, ezüstös kardot kötött, s a kard háta mögé oda akasztá azt a historiai nevezetességű buzogányt, mely akkor is oldalán lógott, midőn azzal az adófizetést megtagadó szebeni követséget saját fejedelmi kezeivel eldöngeté.

Így ment gyalog, csupán egy csatlósától kisérve, kinek szinte hétköznapló ruháját kellett felölteni, az Olaj bég lakására.

A kutyák majd lehuzták az udvarban, mert a bég nagy pártfogója volt ez állatoknak s nyílt asztalt tartott minden városban lakása előtt, a kósza ebek számára.

Ezeken átlépkedve, egy tornáczon és egy előszobán kellett keresztül hatolnia, melyek mind csordultig valának imádkozó dervisekkel, kik keresztbe vetett lábaikon guggolva, nagy kapcsos könyvekből olvastak fenhangon, egymásra csak annyiban ügyelve, hogy ki birja a másikat túlkiabálni?

A fejedelem nem is szólt hozzájuk, világos levén előtte, hogy itt feleletet nem kap; hanem csak benyitott egyenesen a harmadik ajtón.

Az is tele volt pókokkal és dervisekkel; hanem a szoba közepére volt egy veres párna kitéve, azon ült egy ősz halovány ember, bő, sárga lompos kaftánban. Az is egy nagy könyvet tartott maga előtt s olvasott keservesen.

Apafi oda járult hozzá és meg merte szólítani.

– Emberséges Olaj bég. Kegyelmes uram. Találj valahol punctumot a könyvedben, s fület csinálván benne, tedd be azt és beszélj velem.

Olaj bég meghallva a fejedelem szavát, félretevé a könyvet s édes nyájas mosolygással fordítá orczáját felé, áhitatos hangon mondva:

– A próféta angyalai hordozzanak tégedet a te utaidon, én édes gyermekem. Az ég figyelmezzen szakálladnak minden szálára s az arkangyal Izrafil járjon előtted és seperjen el minden követ, hogy lábaid meg ne üssed bennök.

E szavakkal kegyesen nyujtá a bég kézcsókolásra jobbját, áhitatos hunyorgással a fejedelemre, s nem állok jót érte, hogy Apafi meg nem csókolta volna azt, ha négyszem közt lett volna vele, de ennyi dervis előtt még is csak derogált neki e tisztelgés; a helyett megfogá a bég kezét s tempóra végig fektetve balkezében, jobbjával egy hangos csattanós parolát csapott bele s azután megrázta azt emberül, a mint illett.

– Soha se bántsd, édes fiam! Meg nem engedem, hogy kezet csókolj! kiálta Olaj bég, visszakapva kezeit s oly módon ellenkezve, miszerint mindenki azt hiheté, mintha Apafi dühösen rajta volna, hogy valamikép kezet csókolhasson neki.

– Hivatni méltóztattál, uram; szólt Apafi egy lépést hátralépve. Mondd el kérlek, a mit akarsz, mert időm rövid, országos ügyeim sürgetnek.

Ez utóbbi szavait iparkodott Apafi a legtekintélyesebb hangnyomattal adni elő.

– Oh szerelmes fiam, monda erre összetéve kezeit Olaj bég, bizony terhes hivatal a fejedelemség, jól látom azt, nem is csodálom, hogy olyan igen szeretnél megszabadulni tőle; de légy jó reménységben, akkor jön az áldás az égből, a mikor nem imádkozunk érte; midőn nem is várnád, akkor könyörülend rajtad a felséges szultán s felszabadít e nagy tehertől, melyet vállaidra rakott.

Apafi leránczolá szemöldeit, gondolván, hogy a bevezetés elég gonosz. Sietett a végére jutni.

– Hallottad talán kegyelmes Olaj bég, hogy az a szerencsétlen Sturdza Mária hozzánk menekült.

– Nem tesz semmit; sietett ez felelni, megnyugtató kézmozdulatokkal.

– Tudtom nélkül menekült palotámba, uram, szabódék Apafi, s mit tehettem, mikor már egyszer ott volt? Ki csak nem vethettem a házamból.

– Semmi esetre sem. Úgy cselekedtél, a hogy emberséges emberhez illik.

– Ha látnád, magad megszánnád őt, betegen, félholtan, kétségbeesetten rogyott lábaim elé, irgalomért könyörögve s mielőtt válaszolhattam volna neki, elájult. Talán meg is hal.

– Oh szegény gyermek! kiálta kezét összecsapva Olaj bég s szemeit égnek emelve.

– Férje elhagyta őt nyomorultan, s egyedül taszítá a veszélybe; toldá Apafi, mindenkép ki akarva tisztítani az üldözött asszonyt.

– Oh szegény boldogtalan gyermek! sóhajtá Olaj bég, fejét rázogatva.

– És pedig, suttogá tovább Apafi, a szegény nő teherben van.

– Ah, mit mondasz?

– Igen uram; s ily állapotban éjjel nappal annyi időn keresztül idáig üldöztetve, képzelheted, mily nyomorú helyzetbe jutott, inkább a halál küszöbén van, mint az életén.

– Allah legyen ő néki kegyelmes s irgalma szárnyait terjeszsze ki reá.

Apafi azt kezdé hinni, hogy Olaj béget emberbaráti kedvében találta.

– Tudtam, hogy te nem fogsz ő rá haragudni, uram.

– Nem haragszom, édes fiam, nem haragszom. Szemeim sírnak sorsa felett.

– Hiszen ő nem oka férje hibájának.

– Távolról sem az.

– S az nem volna helyes, hogy egy ártatlan nő bünhödjék azért, a mit férje vétett.

– Bizonyára nem.

– Tehát gondolod, uram, hogy a felséges szultán kegyelmet adand e nőnek?

– Kérdést sem szenved. Semmi bántása sem lészen.

Apafi nem volt oly együgyű ember, hogy e túlságos engedékenység meg ne döbbentette volna; mentül biztatóbban hangzottak a bég válaszai, ő annál nagyobb aggodalmat kezde magában érezni. Elvégre nagy szorongva e kérdést merte hozzá intézni:

– Kegyelmes bég, ily áldott kedvben lévén, megengeded úgy-e bár, hogy e szerencsétlen asszony magát házamnál kipihenhesse, s hogy a felséges szultánnál ügyét pártolni fogod.

– A szentkönyv azt mondja, legyetek irgalmasok azokhoz, a kik szenvednek és kegyelmesek azokhoz, a kik könyörögnek. Azért ime megadom a te kivánságodat: legyen a te házadban a szegény ártatlan nőnek háborítatlan pihenése, nyugodja ki magát szenvedéseiből teljes mértékben s használja a békesség malasztját, mind addig az ideig, míg én őt a nagyúr parancsára át nem veendem tőled.

Apafi valami szédelgést érze agyában, oly csodálatos, oly félelmes volt rá nézve a kegyesség a töröktől.

– S mikor gondolod, hogy e nőt át kivánod venni? kérdé elszorult kebellel.

Olaj bég megnyugtató tekintettel veregetett Apafi vállára, és mondá malasztteljes hangon:

– Ne búsulj, szerelmes fiam. Holnap reggelnél hamarább semmi esetben sem…

Apafi majd lerogyott ijedtében.

– Holnap reggelt mondál, uram?

– Megigértem, hogy addig nem háborítom.

Apafi átlátta, hogy ez az ember mindeddig csak játékot űzött vele! A düh kezdett forrni szivében…

– De uram, én nem egy napot kértem tőled: Ez csak siralomházi idő.

– A napok Allahtól jőnek és senki azokat nem osztogathatja.

– (Veszsz meg kegyes mondásaiddal együtt), mormogá fogai közt Apafi. – Hogy vinnél uram magaddal egy beteg nőt, kit csak gondos ápolás hozhat a halál révéről vissza, s kinek ha most Budáig kell utazni, az út másik felét már nem éri, mert meghal?

Olaj bég áhitatosan emelé kezeit az ég felé.

– Az élet és halál ott fenn van megírva a Thora könyvében, és ha ott az van megírva a rózsákkal és tulipántokkal ékes betükben, hogy Sturdza Mária holnap, vagy holnapután meghaljon, meghal az bizonynyal, ámbátor pézsmákon feküdjék, s az élet balzsamával kenessék is, és sem a szentek imádkozása, sem a tudósok írjai rajta nem segítenek; ha pedig az van róla írva, hogy megéljen, akkor jöhetnek ellene a halál angyalai mindenféle fegyverrel, nem árthatnak ő neki.

Apafi látta, hogy e furfangos öreggel nagyon egyenesen kell beszélni.

– Derék Olaj bég. Jól tudod, hogy ez országnak alkotmánya van, mely azt teszi, hogy a fejedelem maga nem hozhat határozatokat fontosabb ügyekben tanácsurai kihallgatása nélkül. Már pedig e jelen eset elannyira fontosnak tetszik előttem, miszerint határozott szándékomat neked addig tudtúl nem adhatom, míg az országtanácscsal ez iránt nem értekezem.

– Helyesen van, édes fiam, én azt sem bánom. Beszélj szolgáiddal, kiket uraiddá tettél; üljetek tanácskozásba, s hányjátok vessétek meg a dolgot magatokban, a mint megérdemli; s ha azután azt határozzátok, hogy a herczegnő nekem kiszolgáltassék, átveszem azt és búcsut veszek tőletek nagy tisztességgel; ha pedig azt végezitek, hogy őt ki ne adjátok, szerelmes fiaim, avagy elszöktessétek előlem… akkor tégedet viszlek el helyette, derék tanácsosaiddal együtt, én édes gyermekem…

E szókat a legédesebb, nyájasabb hangon mondá a bég, a hogy öreg apák szoktak beszélni kis unokáikkal, s leszállva vánkosáról, megczirógatá két kézzel a fejedelem orczáit s nagy jóvoltából megcsókolá annak homlokát, sűrű fehér szakállával egészen eltakarva fejét.

Apafi úgy érzé, mintha a szoba tánczolna mellette köröskörül. Egy szót sem szólt, megfordult, a hol állt, és ment kifelé. Maga sem tudá, hogy jutott ki az első ajtón? De a mint a másodikat betevé maga után; eszébe kezde jutni, hogy ő már csak még is Erdély fejedelme volna, s valamennyi őse első nemes ember Erdélyországban; ez az Olaj bég pedig egy piszkos, lompos török hadnagy, ki fiatal korában tevehajtsár volt, s az mert így beszélni vele! Míg a harmadik ajtóig ért, elgondolá, hogy midőn ő nem volt még más, mint ebesfalvi compossessor, ha akkor mert volna vele Olaj bég uram ily csúfosan kötődni, ugyan kopasz fejébe rontotta volna gerézdes buzogányát. Hát nincs-e az a buzogány most is az oldalán? Úgy van! vissza fog menni és oda fogja azt verni Olaj bég uramnak – no nem fejéhez, de legalább a hátához, hogy megemlegesse a míg él, az erdélyi stylus curialist.

S azzal visszafordult a harmadik ajtóból, ily komoly szándékkal.

De midőn a második ajtót kinyitá, ismét meggondolá, hogy az ily hevesség nagy bajt szerezhetne az országnak s aztán egy nyolczvan esztendős öreget megütögetni, nem is dicsőség. Hanem legalább megmondja neki, a mi az első perczben eszébe nem jutott, emberül.

És benyitott az első ajtón Olaj bégre, s ott megállva a kinyitott ajtó küszöbén, mondá neki mennydörgő hangon:

– Hallod-e Olaj bég! csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam neked…

Olaj bég ránézett.

– Mit mondj meg, jó fiam?

– Hát azt… folytatá Apafi, jóval alább kezdett hangon, hogy az országtanács összehivására idő kell, mert Béldi Bodolán lakik, Teleki Gernyeszegen, Csáky Déván. – A míg tehát ezek összegyűlnek, addig tehetsz a mit neked tetszik: itt maradhatsz, vagy elmehetsz…

Ezzel visszafordult, s becsapta az ajtót, csak akkor mondva utána:

… a pokolba!…

NŐK VÉDELME.

Nagy szomorúságuk lőn az erdélyi rendeknek e történet felett. A tanácsurak felgyülekezének a kirendelt időre a fejedelemhez, ki e perczben tán még tatárfogoly is örömestebb lett volna, mint Erdély uralkodója.

Az ülés napján oly arczczal jelentek meg mindannyian a tanácsteremben, mintha saját halálitéletükre jöttek volna szavazni.

Szótlanul foglalták el helyeiket, s mindenki ügyelt a kardjára, hogy meg ne zördüljön.

Ott ült a vén Bethlen János és az ifjú Miklós, Béldi Pál, Kornis Gáspár, Csáky László, Kapi Józsa, Sárpataky Ferencz itélőmester. A fejedelem számára épen akkor készült egy új mennyezetes trón, három lépcsővel, még soha sem ült benne. Mellette egy üres szék volt Teleki Mihály számára fenhagyva.

Midőn a teremőr bejelenté, hogy a tanácsurak együtt vannak, mindjárt jött a fejedelem is, vele együtt Teleki Mihály és Naláczi István.

A fejedelem arczán meglátszott, hogy Teleki már két óra óta beszéli tele a fejét; Naláczi udvarias mosolygással üdvözöl mindenkit, de senki sem mosolyog rá vissza. Teleki hideg komolysággal vezeti a fejedelmet trónjáig. Az, a mint felpillant a trónra, megdöbbenve áll meg előtte s nehány pillanatig azon látszik tanakodni, ha ne vitesse-e el azt, s egyszerű széket hozasson helyébe? Majd elgondolkozva lép fel annak lépcsőire, s nagyot sóhajtva foglal benne helyet.

Teleki Mihály egy ideig hallgatva áll helyén, mintha gondolatait rendezné. Szemei nem járnak sorba, mint máskor szoktak, a jelenlevők arczain, míg beszél, fürkészve szavai hatását, hanem kalpagja boglárjára vannak szegezve, s szava sokkal tompább, mint egyébkor, s néha a reszketegségig mélyed alá; bár olykor észrevéve magát, iparkodik annak erősebb hangozatot adni.

– Nagyságos fejedelem, méltóságos tanácsurak. Isten különös próbatételeket tarta fenn szegény nemzetünk számára. Még nem mult el egy veszély, midőn a másikba bukunk, a mely úton kikerültük a kisebbet, azon jön ránk szembe a nagyobb, s a mi kezdődik ránk nézve örömmel, az végződik búval. Csak alig nyugodtunk meg azon vett hírben, hogy a szentgotthárdi csatában, melyből elmaradhatni ismét siralmas okaink voltak, a török birodalom nagyravágyó szándékai megtörettek s a két nagyhatalmasság között, kiknek harczolásai, mint üllő és kalapács, minket, szegény közbeszorult nemzetet sújtolának, a béke megköttetett; már is új és az eddigieknél nagyobb okunk van a bánkódásra. Ugyanis a török szultán fővezérei csatábani veszteségük hibáját a korán megfutamodott Ghyka herczegre tolván, s egyuttal minket is okolván, mert nagyon helyesen következtetik, hogy ha az oláh hadak helyén a mieink állottak volna, bárha nem kedve szerint való volt is a magyarnak e harcz, de ha egyszer benne van, el nem fut, akkor a csata nem vesz el; a felséges szultán haragja mindkét szomszéd nemzet ellen annyira fölgerjedt, hogy a moldvai fejedelemre csauszokat küldene, a kik őt megfogdosván, bilincsekben kisérjék Stambulba minden családostól együtt. Erdélyt pedig az Isten irgalmán kívül csak egynehány velünk barátságos török országnagy jóvolta őrzötte, hogy rögtön szandzsáksággá nem változtatá, s azon trónban ott kegyelmetek Apafi Mihály ő nagysága helyett nem kontyos basát látnak ülni. És ime aként kelle annak történni, hogy a moldvai herczeg kiragadva magát és nejét üldözői kezeiből, egyenesen Erdélynek vevé útját. Mi visszaizentük neki, hogy ide semmi esetre se próbáljon bejönni, mert futása drágább lenne ránk nézve a tatárfutásnál. Ő tehát maga a hegyek közt elmenekülvén, nejét útjára bocsátá, ki is ránk nézve és magára is szerencsétlenül e napokban ide megérkezék, a szultán teljhatalmú követének tudta és szeme láttára. A férj megmenekülvén, a szultán egész haragja ez asszony fejére szállott és a mienkre, ha őt védeni akarjuk. Mit tegyünk tehát! ha gyalázat és halál között kellene választanunk, hamar meg tudnám mondani, melyiket fogadjuk? de itt csak két gyalázat között van választás: vagy kiadni azt, ki hozzánk védelemért futott, ártatlan, gyönge nőt; vagy török padisaht látni fejedelmeink trónjában ülve.

– Még van egy harmadik út, szólt erre Béldi Pál, szelid nyugalmas arczával, és ez: a kérelem útja.

– De iszen kérhetik azt kegyelmetek; vágott közbe Apafi. Én már tudom, hogy mit fog felelni?

– Én nem a követet értettem; viszonzá Béldi. Ki alázná meg arra magát, hogy a szolgának könyörögjön, mikor az urával beszélhet?

Apafi nagyon elhallgatott e szóra, elő sem hozva, hogy épen ő maga könyörgött azon embernek.

– Én is úgy hiszem, hogy Béldinek igaza van, szólt az ifjú Bethlen Miklós; s ez az egyedüli út, melyet követnünk kell. Én ugyan ismerem azon lélekállapotot, melybe egy keleti dynasta szokott jönni, mikor megharagszik, s hogy ilyenkor nem példátlan eset nála egy várost a földdel egyenlővé tétetni s alkirályait lenyakaztatni; de azt is jól tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az, hogy köztök és az ozman uralom között egy szabad ország létezzék, bár ha oly kicsiny is, mint Erdély; s úgy gondolom: hogy ha mi kérelmeinket a portán levő ausztriai, frank és lengyel követek közbejárulásával egyesítjük, ez nemcsak hogy ok nem lesz arra, hogy a szultán, kivált oly megveretés után, mint a legutóbbi, Erdélyre basát küldjön, sőt tudtára adandja, még ha akarna is ilyesmit, hogy azt elkövetni nehéz. – És végtére, – ha könnyűnek találná is, még a mi kardjaink sem rozsdásodtak hüvelyeikbe annyira, hogy meg ne mutathassuk, miszerint azt kivinni – lehetetlen.

Az ifju lelkes beszéde új bizalmat kezde önteni a lelkekbe, az arczok általán derültebbeknek látszottak.

Teleki megcsóválta fejét nagy lassan.

– Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim! kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatainkra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy időben ellenkező dolgokat mondék, de az idő olyan jó mester, hogy egy nap alatt többre tanítja az embert, mint a mennyit kilencz iskolában tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont sem szól belőle, egy comma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi fizetést, mint húzott mi tőlünk. Ha háborura kellünk, oh akkor nagy és dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e? A harczban mehetünk legelől, a jutalom-osztásból akár el is maradjunk. Hogy a multkor Raininger itten keresztül ment, keserves somma pénzt fizettünk neki, hogy legalább az évi adót szállíttassa le a portánál; minden jót igért, s Stambulba érve, azt a jó tanácsot adta követünknek, hogy fizessük ki mentül elébb az adóilletéket, s örüljünk rajta, hogy az nem két annyi. Kifizettük azt. Erőnkbe került, de megtevénk. És most a budai basa, ki minden úton vesztünkre törekszik, s szeretne Erdélybe is ő ültetni basát, a legutóbbi vesztesége után leküldé hozzánk Yffim béget, hogy faluról falura járva, bizonyságot vegyen a köznéptől, hogy ők rendes időben megfizették-e az adót, s mi vagyunk-e az okai, hogy az elkésett? azután pedig hozzánk fog jönni, kérdőre vonandó a fejedelmet, hogy a köznép-e az oka az adó elkéstének? hogy így vagy minket, vagy a népet találva bűnösnek, a szerint büntethesse azt, ő! – a budai basa.

Általános szörnyűködés hangjai hallatszottak mindenfelől.

– Ah uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játszuk az urat e honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni, igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akár melyikhez folyamodunk, csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni jó, de megőrizni még jobb, hogy más meg ne tudja, s az uralkodásunk csupa látszat, e látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el ne enyésztessük. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy tervét foganatosítsa rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot Erdélyben, mint a ki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy nagy kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel birunk s rajta lenni, hogy azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hátha a túlerő előtt megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a világ; volt-e valaha nagylelkű mi hozzánk, volt-e csak igazságos is? Igen is, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de a kard szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a tűzzel kerített scorpio, szívünk keserűségét csak magunk ellen fordíthatjuk! okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait sors és világ; ez ország nem tartozik senkinek többé, csupán magának. Azért a dolgok ekként állván, hogy ha az említett moldvai herczegnét Olaj bégnek bárminemű okból ki nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni az országba s azt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom, minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség marad fenn: az önfentartásé, s ez azt parancsolja, hogy a mit megváltoztatnunk nem lehet, azt tegyük meg önkényt…

Alig végzé szavait Teleki, midőn a teremőr jelenté, hogy a moldvai herczegné kíván a tanács elé bebocsáttatni.

Apafi tagadó választ akart adni, de Teleki inte, hogy csak hadd jőjjön.

Néhány percz múlva ismét visszajött a teremőr, kérdezve, hogy megengedtetik-e a herczegnőnek, hogy kisérő hölgyei is vele jőjjenek, miután maga oly gyönge, hogy egyedül járni nem bír?

Teleki azt is helyben hagyá.

A tanácsurak lesüték szemeiket maguk elé, midőn az ajtó megnyílt. De van valami neme az igézetnek, mely az embert kényszeríti oda tekinteni, a hova nézni nem akar, a mitől fél; s ime, a mint felnyílt az ajtó, s belépett rajta az üldözött nő, kiséretével együtt, a bámulat felkiáltása hangzék minden ajkon.

Kikből állott e nő kisérete? Erdély legelőkelőbb hölgyeiből… Mindazon tanácsuraknak nejei, leányai, kik ott jelen voltak, kisérték a szerencsétlen asszonyt, ki legelől jött a fejedelemné és Teleki Mihályné vállaira támaszkodva, utána Kapiné Teleki Flórával, Béldiné leányával, Bornemisza Zsófi, Csákyné, Kornisné, s az öreg Bethlenné, galambfehér hajával. Mind az ország legtisztesebb matrónái, legdélczegebb delnői s legbájolóbb hajadonai és gyászba öltözve mind…

A szerencsétlen herczegné halvány, szenvedésdúlta arczczal járult vezetői karjain a fejedelem elé; a testi fájdalom letört virággá tette szépségét. Térdei megrogytak alatta, csak alig tarthatá magát, egész termete reszketett, mint a falevél, ajkai megnyíltak, de hang nem jött reájok, keble elszorult.

– Bátorság, gyermekem, sugá fülébe Bornemisza Anna, megszorítva kezét; erre a boldogtalan nő szemeiből egyszerre megeredtek a könyek, egy megrázkódtató, convulsiv zokogás rohama tört ki kebléből, kiragadá magát társnői kezéből s a fejedelem lábaihoz rohanva, átkarolá annak térdeit vonagló karjaival s könyben fürösztött arczát fölemelve hozzá, rebegé szívfacsaró hangon: «irgalom!… irgalom!»

Oly hideg némaság ült minden ajkon, e zokogáson kívül mit sem lehete hallani sok ideig. A fejedelem megmerevedten ült trónjában, melynek lépcsőit Sturdza Mária könyei nedvesíték. Úgy fájt e hallgatás mindenkinek, és még sem merte azt senki is megszakítani.

Teleki elsimítá nagy homlokáról üstökét, de nem a ránczokat, melyek arra gyűltek. Megbánta, hogy e jelenetre alkalmat engedett.

– Irgalom! suttogá még egyszer a szegény nő s félaléltan csusztatá le kezeit Apafi térdeiről. Béldi Aranka odafutott hozzá s lehajtott fejét gyermeteg szép keblére fekteté.

Ekkor előlépett Bornemisza Anna, és végigjártatva kemény tekintetét a jelenlevő urakon, a mint azok egyenként lesüték szemeiket előtte, végre Apafi szemébe nézett, éles, átható, lelket kereső szemeivel, hogy férje bámulva, mintegy eszméletlenül nézett reá vissza.

– A kérelem rövid. Szólt Apafiné tompa mély hangon, de meghallotta azt azért mindenki jól. A kérelem rövid: ki nem értette azt meg? Egy szerencsétlen nő, kire a sors ura nem tartá elégnek csak egy csapást mérni, elvesztve egy napon férjét, hazáját, birtokát; a puszta életért könyörög előttetek. Oly állapotban látjátok őt a porban heverni, nem kérve mást, mint hogy engedjétek megnyugodni ott, mely még Dzsingiszkán hóhérjait is kíméletre birná. Csupán ennyit kért ő, de többet kérünk mi! Erdély sorsa a tiétek, de becsülete a mienk is, a ti hivatástok elhatározni, fiaitok boldogok legyenek-e vagy boldogtalanok? de szólnunk szabadjon nekünk is, ha azt kérdik: becsületesek legyenek-e, vagy gyalázatosak? És kérdem azt: melyik nőnek volna kedve egy Kornis, egy Apafi, egy Csáky nevét viselni, ha e nevekről azt mondandja az utókor, hogy ők egy ártatlan asszonyt kiadtak pogány üldözőinek, s kényszerítendik fiaikat, hogy apjaik nevét megtagadják? Ne vessen rám oly sötét szemeket Teleki Mihály uram, mert lelkem elég sötét azok nélkül is. Egy szerencsétlen nő térdel előttetek, azt remélve, hogy embereket fog találni; Erdély tisztelettel megőszült matrónái, erényeikre büszke hölgyei s hajadonai állnak előttetek, remélve, hogy hazafiakat találnak itt. Ő irgalomért könyörög, mi fiaink becsületéért esedezünk.

Teleki, mint kire legtöbbször villantak e beszéd közben a fejedelemné szemei, hideg, kemény hangon kívánt megfelelni.

– Mi csak igazságot osztani vagyunk itt, asszonyom! és nem irgalmat, és nem becsületet.

– Igazságot! kiálta fel Anna. Tehát ha egy férj vétkezett, ártatlan neje, kinek egyéb bűne nincsen, minthogy szereti az üldözöttet, helyette bűnhődjék? Hol itt az igazság?

– Igazság gyakran az, a mi kénytelenség.

– Tehát kik vagytok ti itt?… Erdély főurai vagytok-e? vagy a török rabszolgái? Magyar nemes emberek vagytok-e, kik országot kormányozni ültök itt ország törvényei szerint, vagy czifra poroszlók, kiket csak azért tart egy önhatalmú kényúr szeszélye, hogy izenetét adjátok tovább, s rabjait őrzeni, adóját behajtani segítsetek? Kérdem, és mi mindnyájan akarjuk tudni: Erdélyország szabad alkotmányos tanácsának terme-e ez, a hol állunk, vagy pedig Olaj bég előszobája?

Az urak mélységesen hallgattak. Ez oly kérdés volt, melyre egyenesen nem lehetett felelni.

– Kérdeztem és feleletet várok! Kiálta dörgő hangon Apafiné.

– S mit fog kegyed e felelettel csinálni asszonyom? kérdé Teleki mutatóujját ajkai elé szorítva.

– Meg fogom tudni belőle, méltó-e ezen hely hozzánk, melyen állunk?

– Nem méltó, asszonyom. Nem azon idő van jelen, midőn a magyarnak büszkesége volt Erdélyért élni; szégyen reánk nézve, hogy egy összetört, elhagyott, elfogyott nemzet első hivatalnokai vagyunk. Ezt kegyelmed igen jól tudhatja, mert férjét török padisah avatta fejedelmi székébe. És mi bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal ejtenők fejeinket lábainkhoz, minthogy meghajtjuk azt alázatosan, azon gúnyolódó czímeket elfogadva, melyek bennünket egy romjai közt fekvő nép vezetőivé tesznek.

És valóban szabadabb és büszkébb lehet egy deszkavágó neje férjének nevére, mint kegyelmed mi reánk, kikről a történet csak azt fogja feljegyezni, hogy meghajlottak alázatosan a kényszer előtt, viseltek méltatlan jármot, szivük érzései, lelkük meggyőződései ellen cselekedtek, felvették orczájukra a gyalázatot, és azt nem jegyzendi utána, hogy: ámde e megalázás menté meg Erdély életét, s az a szégyenfolt, mely kezeik után marad e hon történetének lapjain, utolsó vérfoltjaitól óvta meg a hazát. Az időknek vetett áldozatok vagyunk asszonyom, titkoltuk a szégyenpírt, kegyelmed kérdezte, most osztozzék velünk.

Apafiné elhalaványult feje csüggedten hajlott alá, kezeit összekulcsolá.

– Így vagyunk tehát? Hajdan a bátorság volt honfierény, most a gyávaság az. Ha elfogadtátok a díszes polczot, legalább ne vettetek volna nőt magatoknak, vagy ha tudjátok azt, mi sors vár reánk? tudjátok nejeiteket megölni elébb. Hisz a mi megtörténhetett egy Ghyka herczegnén tegnap, megtörténhetik Kornis és Csáky és Béldi nejein holnap, hogy férjeik hibája miatt őket viszik rabságra, őket a vérpadra, s még csak Isten sem könyörül rajtatok, mert ti magatok mondátok, ez jól lesz így. Mit néztek reánk? te Béldi! Teleki! Kornis! Csáky! Bethlen! itt állnak nejeitek, leányaitok, húzzátok ki azt a gyáva kardot, s ha férfit nem mertek ölni, öljetek asszonyt! gyilkoljátok meg őket, mielőtt egy török padisahnak eszébe jut őket hajaiknál fogva hurczolni háremébe!

A mint Apafiné sorba nevezé a férfiakat, ott levő nejeik, leányaik nagy sírva rohantak hozzájuk s kebleikre borulva, szenvedélyes zokogással könyörgének a szerencsétlen herczegasszonyért, és ime a férfiak szemei is mind könybe borultak, és a zokogás hangja betölté a termet, hogy hallani nem lehete más hangot kívüle, a férfiak könye a nőkével vegyült.13)

Ott függött Teleki keblén is a szelid Veér Judit és leánya Flóra, s a nagy keményszívű tanácsúr reszketve állt közöttük, s bár vonásaira vaskemény szigort erőszakolt, egyszerre két visszatarthatlan könycsepp gördült végig szemeiből arcza barázdáin.

A fejedelem félrefordult trónjában s eltakarta arczát, könyörögve: «ne tovább Anna, ne tovább e beszéddel!»

– Oh Apafi! kiálta keserűen a fejedelemné. Ha veszni kell, nem szorultam a te kezeidre. Bornemisza Anna karjában van erő megtalálni a halált, ha közte s a szégyen közt kell választani. Légy nyugodt: ha engem fog Olaj bég tőled halálra követelni, én megkíméllek azon kellemetlenségtől, hogy lábaid előtt láss könyörögni… És most mondjatok határozatot, de gondoljatok rá, hogy minden szó, melyet kimondtatok, az egész keresztyén világban visszhangzani fog!

Teleki letörlé könyeit arczáról, eltávolítá magától nejét és leányát, és szólt megindulástól reszkető hangon:

– Hiába tagadnám, az arczomon végig folyó könyek elárulnának, hogy szívem érez. Ember vagyok, és apa és férj, s látnom a fájdalmat rosszabbul esik, mint éreznem azt. Ha senki más nem volnék, mint Teleki Mihály, fel tudnám magamat áldozni az üldözött ártatlanért, s ha e társaim nem volnának egyebek, mint hadczimborák körülem, azt mondanám, kössünk kardot, álljunk lesbe, rohanjuk meg a herczegnét kísérő törököket s vegyük ki kezeik közül; ha elveszünk, áldás rajtunk: de e helyen, e székeken nem miénk sem szív, sem szó; általunk Erdély él, vagy hal. Az én utolsó szavam az, hogy Sturdza Mária herczegasszonyt haladéktalanul át kell a porta küldöttének szolgáltatnunk. Ha társaim mást határoznak, én megnyugszom benne, viselem annak következményeit; de lelkemet kimentém. Szóljatok uraim; s ha tetszik, mondjatok ellent.

Halálos csend következett. Senki sem szólt, mindenki hallgatott.

– Tehát senki sem szól? kérdé bámulva Apafiné. Senki? Sehonnan sem jön hang? Ah menjünk e helyről. Nincs férfi ebben az országban.

E szavakkal eltávozott a delnő a tanácsteremből. Szomorúan követték társnői egyenként, könyek közt búcsúzva el a szerencsétlen herczegnétől. Legutolsó vált el tőle Béldi Aranka. Csodálatos tüneménye a szívnek! Az egész gyászjelenet alatt egyedül az ő szemei maradtak könytelenek, mintha oly erős hite volna barátnéja megmeneküléséről, hogy a félelem gondolatja még csak meg sem ingathatná azt. Folyvást ott térdelt Mária mellett s őt szorosan átölelve tartá, és biztatá, hogy ne remegjen, az Isten jó, meg fogja szabadítani.

Midőn minden hölgy eltávozék s Béldiné szemeivel inte leányának, hogy kövesse őt, gyöngéden megcsókolá barátnéja arczát, s fülébe súgva: «még nekem van reményem, ne félj, megszabadítlak!» átölelte őt gyöngéd karjaival s szemébe mosolyogva derült kék szemeivel, mint egy vigaszt igérő angyal, fölkelt és eltávozott.

A herczegné szótlanul, könytelenül engedé magát a teremőrök által elvezettetni.

A férfiak leverten, szomorúan ültek székeiken mind, sziveiknek dobogása a sértett önérzet szemrehányása volt.

Oly elszorult volt minden kebel és oly üres minden szív, a megmentett hon gondolatja hideg vigasztalása volt azon fájdalomnak, hogy Erdély rendei egy üldözött ártatlan asszonyt az üldöző szörny torkába vetettek.

Még tartott a csend, midőn hirtelen durván felszakíttatik az ajtó, s a teremőröket jobbra-balra taszigálva, belép a tanácsterembe Yffim bég, kit beküldött Hasszán basa, hogy nyomozásokat tegyen a fejedelem s népe között.

A pimasz török hadnagy pórias kevélységgel tekintve végig a hallgatag urakon, kiket az elmult percz indulatai még mindig leverten tartának, s észrevéve, hogy itt alázatos emberekkel van dolga, egyet ránta kabátján elől-hátul, s a nélkül, hogy magát meghajtaná, egyenesen a fejedelem elé lépett, s egyik lábát feltevé a trón zsámolyára s fejét nagy büszkén hátravetve, e szókat intézte hozzá:

– Az én uram, a hatalmas Hasszán basa nevében kérdőre vonlak téged, gyaurok fejedelme, mi oka volt annak, hogy tartozott adódat oly későn küldéd fel a portára? Ki volt okozója a késedelemnek, te-e, avagy adószedőid, avagy az adófizető nép? Erre felelj nekem egyenesen és gondod legyen rá, hogy ne hazudj.

A fejedelem leránczolt szemöldökkel nézett körül, hogy mit vágjon a fejéhez ennek az embernek? Sajnálta, hogy a tintatartó olyan messze van.

Teleki egy ív pergament nyujta Sárpataki itélőmester elé.

– Irja kegyelmed válaszunkat e levélre. Te pedig kegyelmes nem tudom hogy hívnak uram! hallgasd, hogy mi leend belé irva: «Emberséges Hasszán basa! nagyon sajnáljuk, hogy olyan dolgokkal fárasztod magadat, a mik már el vannak végezve. Mi nem kérdeztük tőled, hogy miért érkeztél későn a szentgotthárdi csatába? te se kérdezd mitőlünk, hogy miért érkeztünk későn az adóval? majd a hol téged kérdőre fognak vonni, ott mi is megfelelünk magunkért. Addig is áldjanak meg az egek, s engedjék, hogy a magad baját meg ne sokald, midőn a máséval vesződöl…» Irja alá kegyelmed s adja oda a fejedelem ő nagyságának aláirásra.

A jelenlévő urak egyik csodából a másikba estek. Teleki Mihály, ki egy percz előtt szive lelke ellenére engedelmeskedni kényszeríté az országtanácsot Olaj bég akaratának, a másik perczben ily hangon küld izenetet a hatalmas budai basának!

Ámde Teleki jól tudá, hogy azon vihar, mely a moldvai herczegnő kiadatása által az ország fölül elvonult, minden villámaival a budai vezér fejére szálland vissza. A szultán tárgyat keres haragjának a csatábani vesztesége miatt, s ha a budai vezérnek nem sikerül Erdély kormányát tenni azzá, ő maga marad áldozatul.

Yffim bég nem tudta, hogy a mennykő ütött mellé, vagy hogy álmodik? Úgy állt ott, mint egy sóbálvány, egy szónak sem levén ura, s csak nézte nagy elmeredten, mint irják meg előtte a levelet, hogy serczeg a tolla Apafinak a pergamenten, mikor a nevét alákanyarítja, mint öntik rá a porzót s összehajtogatván, ütnek rá egy rettenetes nagy pecsétet s nyomják a markába.

Csak akkor kezde valahogy elhüledezéséből magához téregetni.

– Hát azt gondoljátok ti, hogy én olyan eszeveszett fogok lenni, hogy ezt a levelet magammal viszem Budára?

Ezt mondva, fogá a levelet két fülénél fogva s repeszté azt kétfelé, és vágta az asztal alá.

– Irjatok másikat! Irjatok szépen, mert különben mindnyájatokat megzsinegeltet az én uram, a hatalmas Hasszán basa.

Teleki hideg vérrel fordult hozzá.

– Ha ez a levél nem tetszik, jámbor müderrisz, akkor levél nélkül fogsz visszamenni.

– Én nem vagyok müderrisz! hanem Yffim bég! tanuld meg ezt, kutya. És levél nélkül innen el nem megyek, és benneteket sem bocsátlak, míg másikat nem irtok.

E szavakkal leült a fejedelem trónjának lépcsőire, keresztbe szedve lábait, úgy hogy egyszerre ketten ültek a trónon, a bég és Apafi.

– Teremőrök! kiáltá Teleki parancsoló hangon. Ragadjátok meg ezt a szemtelen úri embert, s kötözzétek egy lóra s hajtsátok ki a városból.

Ezeknek sem kellett több szó. Egy közülök menten odaugrott, s a mint Yffim bég keresztbe font lábakkal ült a zsámolyon, aláveté a karját, egy másik azon pillanatban gallérját ragadá meg, s ilyenformán felkapva a levegőbe, kezénél, lábánál fogva egy percz alatt kiszállíták a teremből. A bég rúgott, harapott, de mind ez semmit sem használt. Az irgalmatlan drabantok az udvaron felültették egy ló hátára nyereg nélkül, lábait a ló hasa alatt átkötötték, azzal egy lovas legény kezébe fogá a paripa kötőfékjét, a másik háta mögé állt egy karikás ostorral, s annyira szót fogadtak a tanácsúr parancsának, hogy nemcsak a városból terelték ki az érdemes urat, hanem az ország határáig elhajtották.

Olyan jól esett, hogy valakin mégis tölthették boszujokat.

KÜZDELEM A SAJÁT FEJÉRT.

Budán az alatt, míg Hasszán basa a német császár seregeivel csatázott, Yffim bég előre elkészíté a diadal-kapukat, miken majd győzelmi utjából visszatérve, keresztül vonuland, azokat felczifrázta zöld ágakkal és drága szövetekkel, helyet hagyva azon zászlóknak, miket a németektől és magyaroktól elfoglalandnak; a hidat is jó állapotba helyezé, hogy megbirja a nagy nehéz társzekereket és kerekes ágyukat, miket Montecuculi ott hagyand; egyszersmind nagy piaczot korlátoltatott el a Rákoson, a hová be fognak rekesztetni a mindenféle nemzetből való rabszolgák, gyermekek és hajadonok.

Azonban mind e kedves előkészületek után érkezik a rémizenet Hasszántól a derék Yffim béghez, hogy hirtelen helyezze szaladható állapotba a basa lábas és lábatlan, ezüst és arany marháit, a várat torlaszolja el, a hidat köttesse ki, hogy az ellenség át ne mehessen rajta, s egész háremével jőjjön utána a Rába mentében, mert ki tudja, fogják-e valaha Budavárát látni, vagy soha sem?

Yffim bégnek ez izenet épen semmi örömére nem szolgált, nem is várakozott sokáig, hanem hirtelen kocsira ülteté a hárem-hölgyeket, alant a vízi kapunál lévő fedett folyosón bocsátva le őket, hogy zajt ne gerjeszszenek, s a mint túl volt velök a hídon, parancsot adott, hogy szedjék fel azt hirtelen s készüljenek a várat védeni, a hogy tudják.

Párkány körül érte el a török hadat, a hol a két ellen-tábor folyvást követve egymást, huzódott a két part mellett, egyre ágyuzva a vizen keresztül, mely által nem sok kárt tett egymásnak.

A basa sátora jó hátra volt verve, a hol a golyók nem jártak; nagyon megörült, midőn Yffim béget megpillantá, s nem győzött betelni Azraële csókjaival, ki szebb és kedvesebb volt, mint valaha.

– Maradjatok itt; monda kegyenczeinek, mindkettőt megölelgetve. Én most sátorom rekeszébe távozom, a hol egy óráig fogok a dervisekkel imádkozni; mert nagy és terhes hivatal vár rám ez óra lefolytán: két magas török főúr elítélése, Kucsuk basa és fiáé!

Azraële összerázkódott, mintha kigyó csúszott volna keblébe.

– Mit vétettek? kérdé, rémületét alig birva rejteni.

– Ők kezdték a próféta ellenére a harczot gonosz napon; ők ejtették a mocskot a mindig győzedelmes félholdon, vérüknek kell e szennyet lemosni.

Hasszán eltávozott; Azraële egyedül maradt a sátorban a béggel.

– Láttalak összeborzadni; szólt Yffim, éles szemeit Azraële arczára szegezve.

– A halál számlálja a tizenhármasokat; az ugrott keresztül rajtam e pillanatban.

– S valjon kire esett a tizenhármas szám?

– Valakire, a ki mellettem vagy mögöttem áll.

– Mögötted a sátoron kívül Feriz bég.

– De mellettem te vagy.

– Még fiatal vagyok a halálra.

– Hát ő nem az?

– A kire Hasszán azt mondja: «vétkezett», az aggott emberré lett legottan, a ki meg van érve a halálra, bárha szakálla akkor pelyhedzik is.

– S te nem vétettél semmit, a miért meghalj?

– Megfehérülhet szakállam hűségem miatt, Hasszán árnyékában hosszú az élet.

– De meddig fog Hasszánnak árnyéka lenni?

– Míg éje el nem jő; de az messsze van!

– Hallottad-e Ajász basa esetét, Yffim! ki a leghatalmasabb volt minden basák között?

– A szultán veje volt.

– Tulajdon leányát adta neki a nagyúr feleségül s minden kegygyel elhalmozá, mit kedvesei számára szokott tartogatni. Egyszer csatát veszte a Zrínyiek ellen Ajász; nem nagy veszteség volt, de a szultán haragba jött érte és Ajász basát lefejezteté.

– Hm. Erre emlékezem, szomorú történet volt.

– Hát a hű Hiasszár történetére emlékezel-e? kire rábízta Ajász, hogy halála előtt legkedvesebb nejét vezesse hozzá; nem egész háremét, – mint te tevéd Hasszán basának, – csupán kedvencz nejét, hogy elbúcsúzzék tőle; és tudod, hogy ezért a szultán a réz ökörben süttette halálra Hiasszárt? mert a kegyvesztettnek semmije sem tulajdona többé, az a szultáné; kincsei, nejei és gyermekei, s a ki azokhoz nyúl, a szultánt lopja meg… Ki tudja, Yffim bég, nem vagyok-e énis e perczben a szultán rabnője? s a rabnőtől a kegyenczig csak egyetlen lépés van: s te azt tudod, hogy e lépés nekem milyen rövid?

– Te átkos dolgokat beszélsz.

– Ajász basa neje már akkor kegyencze volt a nagy úrnak, midőn Hiasszárt megégeték, s csak egy szavába került volna őt megmenteni, de nem tevé, mert haragudott rá; úgy gondolom, szeretett valaha az asszony, s a szolga meggátlá szerelmét… Adj egy mandolint, Yffim, hadd daloljak.

Az odaliszk végigveté magát a kereveten, míg Yffim töprengve járt alá s fel, mint a verembe esett hyéna. E történet nagyon hasonlított az övéhez s nem sok kellett hozzá, hogy épen olyan kimenetele legyen.

Egyszerre megállt a leány előtt, ki egykedvűen pengeté a hangszer húrjait.

– Mit akarsz, asszony?

– A mit tudsz, ne kérdezd.

– Meg akarod szabadítani Ferizt?

– Meg fogom őt szabadítani.

– Allahra esküszöm, azt nem teended! Meg kell neki halni, hogy te megszelidülj, mert ha élve marad, minket vesztesz el elébb-utóbb. Nem akarom, hogy addig étel vagy ital érje ajkaimat, a míg fejével nem játszom; csak akkor mondhatom: nyugodtan alhatunk. Ah az ördög a varázslóba szeretett.

Azraële reszketve rogyott a bég lábaihoz, a nő, a szerelmét féltő asszony ereje megtört a vigasztalanság eszméjénél. Zokogva ölelé át Yffim térdeit.

– Oh légy irgalmas. Engedj érte szólnom a vezérrel. Én szeretem az ifjút, hiszen látod, hiszen tudod jól. Oh te nem ismered, mi az: szeretni annak, ki eddig csak gúnyból szeretett, most szeretni őrületből. Ne engedjétek őt megölni.

Yffim bég minden kis lelkek szokása szerint csak bátrabb lett a könyörgő szavakra, megfogá Azraële karját s durván felrántva őt, vad kárörömmel súgá fülébe:

– Fejével ajándékozlak meg.

A nő felemelé e szóra fejét, szemei, mint a dühödt farkasé, zöld tűzben látszottak villogni, hajfürtei kigyózva omlottak keblére. Egy szót sem szólt; de nyilt ajkai nyilásán az összeszorított fehér fogsor egy egész poklot rejte el, melynek nem volt szabad hangot adni.

E perczben visszajött a vezér.

Azraële egyszerre mosolyra vonta arczát. Hasszánnak nem volt szabad észrevenni azt, a mi szivében forr.

Yffim bizalmasan közeledék a vezérhez.

– A szultán tudja-e már veszteségedet?

– Meghallá azóta.

– Jó volna ajándékkal küldened engemet a portára.

– Ne kivánd magadnak e tisztességet, Yffim, sőt tanuld meg, hogy a kit most Stambulba küldök, az a paradicsomba van küldve. A szultán haragja lángol, s azt csak vérrel lehet eloltani.

Yffimnek minden vére eltünt arczából, mintha attól tartana, hogy még az lehet oltószerré.

– Úgy félned lehet, uram.

– A haragnak vér kell; még pedig nagy embernek vére. Hogy melyiké? az mindegy; csak főember legyen. Ha nem tudok most helyettem mást áldozatul adni, akkor én vesztem el, de vannak embereim, kiknek árán megváltom magamat. Kettő, Kucsuk és fia. Ők kezdték a harczot; ha nem kezdik, nem lesz harcz, s ha nincs harcz, nincs minek elveszni. Ők halál fiai. Harmadik a moldován herczeg. Ő futott meg legelébb a harczból; egyetértett a keresztyénekkel. Halál fia. Ráadást is adok, az erdélyi fejedelem az: a miért elmaradt a harczból s későn küldte az adót. Ha korábban küldi, lesz pénzünk, ha pénzünk van, vehetünk szénát, ha szénánk van, a katonák nem sürgetik a harczot, és így nem vesztjük azt el. Ő is halál fia. Te fogsz érte menni Erdélybe s nekem elhozod.

Azraële figyelemmel hallgatott. Yffim bég örömsugárzó arczczal tekinte olykor reá, mintha mondaná: látod, nekünk a fejünk sem fog fájni.

Az odaliszk azonban nem reszketett többé, ajkait összeszítta s mintha bizonyos volna már felőle, mit teend? odasimult édes mosolygó arczczal a vezérhez, s karjába fűzve magát, forró hangon rebegé:

– Oh Hasszán, mint örvend lelkem, midőn szemeim ellenségeid vérét folyni látják.

Hasszán térdeire ülteté a leányt, s ujjai annak kigyózó hajfürtjeivel játszottak.

Yffim bég széles jó kedvében volt Hasszánnak azon vigasztalására, hogy az erdélyi fejedelemért ő fog elküldetni, s e kedve azon vakmerő gondolatra birta, hogy Azraëlet merje kinozni.

– Míg távol valál, uram, hölgyed esengve kért egy kegyre, de az olyan dolog, a mit megegyezésed nélkül nem mertem megigérni.

Azraële villámló szemekkel tekinte a mosolygó bégre, aggodalmasan várva, ha lesz-e annak bátorsága őt elárulni.

– Mely dolog az, beszélj Yffim bég; szólt Hasszán nyájas arczczal.

– Egy ifjut fognak ma elitélni a veled levő basák, az ifju Feriz béget.

– Nos? szólt Hasszán összeránczolva szemöldeit, míg a karja közt tartott odaliszk megrándult egész testében.

– Azraële szeretné látni az ifjunak kivégeztetését.

A leány elsápadt e szóra; szíve egy perczre elállt s azután gyorsan kezdett el dobogni újra.

– Bohó kivánság, szólt Hasszán, de ha akarod, legyen meg. Légy jelen a basák gyűlésén, állj a függöny mögé mellettem, innen mindent fogsz látni és hallani.

Azraële hosszú, forró csókot nyomott Hasszán homlokára hálateljes arczczal, s a függöny mögé állt, kezével összefogva annak nyilását.

– Ha eltalálsz ájulni, sugá utána Yffim bég gúnyosan, fogd e pézsma-edénykét tőlem.

Azraële felkaczagott, hogy Yffim bég azt hivé: meg kellett őrülnie.

– Most hívjad a basákat s vonasd fel a sátor függönyeit; parancsolá Hasszán.

Yffim bég hivására bejöttek a tábor alvezérei s körül mind helyet foglalának a kereveteken, melyre széttárulva a sátor külső leplei, meglátszott a szabad vidék, az egész távol, az ellenfél táborával, melynek ágyúi a vizen keresztül dörögtek.

Legutoljára érkezék a Küprili, kövér, nagytestű, haragos ember, ott senkire sem nézett, szótlanul leült a kerevetre Hasszán mellé, s hátat fordított neki.

Erre közeledő dobszó hallatszott s zárt karély közepett két ellenkező oldalról eléhozattak Kucsuk basa és Feriz bég.

Kucsuk jött balról, Feriz a jobb oldalról, mert külön voltak elzárva.

Midőn már mindketten láthatók valának, Azraële suttogva szólt ki Hasszánnak:

– Nézd, milyen büszke mind a kettő! balról a fiú, jobbról az apa. Egymást látszanak biztatni tekintetökkel.

Hasszán fejével bólintott, mintegy köszönetül kegyencznőjének, hogy rosz szemeinek utasítást adott, s a mint a két alak sátora homályába lépett, a hol szemei különösen rosszul láttak, a vett tudósítás szerint elébb inte Kucsuk basának.

– Te éretlen ifju, maradj hátul, míg szólítlak…

Azután pedig Feriz béghez fordult.

– Lépj elébb te ide, vén, megrögzött áruló, ki oka vagy annak, hogy a hatalmas szultán fegyverei csorbát szenvedének.

Feriz bég, mint a ki egyszerre fegyvert kapott kezébe üldözője ellen, merész tekintettel lépett Hasszán basa elé, egész oda szemei elé s bátor, csattanó hangon mondá:

– Te vagy az áruló magad, nem én! Mert vezéri hivatalt mersz viselni, holott vak vagy és tiz lépésnyiről nem tudod megkülönböztetni az apát a fiától, s az ellenséget a jó baráttól…

Hasszán ijedtében felugrott kerevetéről, a mint Kucsuk helyett fiát hallotta megszólalni.

– Ez nem igaz; hebegé, szinét változtatva.

– Nem igaz? szólt Feriz keményen, tehát ha szemeid jók, mondd meg nekem, miféle ezred az, mely most sátorod előtt harsogó zenével elvonul?

Épen akkor egy tábori zenekar léptetett el nem messze a sátortól, – egyedül. Semmi ezred sem vonult utána.

– Úgy gondolom, hogy te neked, lázadó kölyök, nem szükség engem kérdőre vonnod, hogy miféle ezred vonul itt előttünk; mert meglehet, hogy én azt jobban ismerem, mint te, de az is meglehet, hogy ezen ezred most érkezett ide, és még nekem nincs bemutatva; különben is nem volna kötelességem névszerint ösmerni minden csőcseléket, elég, hogy trombitájukat hallom, és zászlóikat látom.

A basák egymás szeme közé néztek. Nem vala ott sem zászló, sem ezred.

– Hát így vagyunk! szólt nagyot köpve maga elé Küprili, azzal felállt a helyből s a nélkül, hogy Hasszánra ránézne, karon fogá Ferizt és Kucsukot. Gyerünk, mondá a többi vezéreknek, ti pedig elmehettek; szólt a poroszlókhoz s azzal az egész gyülekezet kitakarodott a sátorból.

Hasszán csak hanyatt dőlt a kereveten. Nagy baját önmaga árulta el.

Azraële reszketve rohant elő rejtekéből.

– Ah uram! rosszul hallgattál szavamra, melylyel előre figyelmeztettelek s mindent megfordítva tettél.

– El vagyok veszve; hebegé az, magánkívül rohanva el sátora rejtekébe, a dervisekkel imádkozni.

Yffim bég, mintha a lelket lopták volna ki belőle, állt ott, a mint Azraële ördögi gúnymosolylyal lépett hozzá s kezével végig simítá arczát.

– Gondolod-e, hogy szükséged lesz még egy jó szóra tőlem?

– Elárulhatlak.

– Azt tennéd bizonynyal, ha előre tudnád, melyikünk él tovább: Hasszán-e, vagy én?

* * *

E jelenet után két óránál tovább tartó titkos beszélgetése volt Hasszánnak Yffim béggel, melyből még Azraëlét is sikerült kizárniok. Az értekezés végeztével Yffim bég rögtön elutazott a táborból. A vezér Erdélybe küldte őt azon utasítással, hogy ott elébb az ő nevében faluról-falura járván, vizsgálatot tartson, birákat esküdtessen; ha vajjon a községek nem adták-e be az adót a rendes időre? ez megtörténvén, menjen fel a fejedelemhez, s vonja őt kérdőre, ha nem a községek voltak-e okai az adófizetés késedelmének? így akár a fejedelem, akár a nép lesz a mulasztás oka, Hasszán kiviheti rég fejében forgatott tervét, miszerint Erdélyt erőhatalommal elfoglalja, egyfelől a portának kedveskedvén az által, hogy szolgatartományaihoz kapcsolta, másfelől magának, hogy az ingadozó vezéri nyereg helyett egy jó nyugalmas fejedelmi székben vetheti meg a hátát.

Ugyanakkor már ott ült Apafi nyakán Olaj bég, hogy a Moldvából kiriasztott herczeget elfogja s Hasszánhoz elhozza, ki mindaddig bizton érzé magát a selyemzsineg elől, míg talált embert, kinek nyakát a magáé helyett odaadhassa.

Kucsuk és fia ugyan kiszabadultak körmei közül, de Olaj bégtől már kapott tudósítást, hogy a moldvai herczegné Apafinál van, még pedig Istentől megáldott állapotban, tehát kilátással egy születendő ifju herczegre: szükség esetében ez is valami, ha kiadják; ha pedig elszöktetik, akkor Apafi nyakában marad a selyemzsinór. Egy szóval ez egy kivetett pányva elleni küzdelem volt, melyet mindenki két kézzel iparkodott saját nyakából kiölteni, s melyet a nagyúr haragja annak a torkára volt fojtandó, ki legutoljára benne marad, legyen az Kucsuk vagy Hasszán; Apafi vagy Ghyka herczegné.

E szerencsétlen hölgyet, mint láttuk, feláldozák Erdély rendei országuk üdveért, s bár mindent elkövettek érte, alig volt valami remény, hogy őt megszabadíthassák.

Néhány nap mulva Yffim bég eltávozta után hirtelen megköttetett a béke a porta és a római császár között. Ez által kikerülé Hasszán a többi vezérekkeli összeütődést s elhagyva őket, a maga seregeivel visszavonult Budára. Küprili elhuzódék egész Nándor-Fehérvárig, Kucsuk a székelyhidi vár ellen indult; csak Feriz bég maradt Budán egy természetes véletlen következtében, mely nem volt egyéb, mint hogy áthülés miatt forrólázba esett s kénytelen volt az ágyat őrzeni; Küprili parancsára a vizivárosban, hol most a Császár-fürdő áll, létező kioszkot foglalva el.

Ez időben Azraëlét nagyon megszállotta a buzgóság, szüntelen ijesztő álmai voltak, melyekben Hasszán basát látta fej nélkül sétálni alá s fel, s minden reggel elkérezkedék tőle, hogy bocsássa őt a vén dervishez, a gonosz álmak jelentősége ellen imádkozni. Hasszánt megindította ez iránta való ragaszkodás s igaz muzulmáni kegyesség, s épen semmi ellenvetést nem tett, hogy kegynője a mecsetet korán reggel meglátogassa s onnan csak késő este térjen vissza, csupán az őt kisérő szolgáknak kötvén lelkükre, hogy az idő alatt ugyan vigyázzanak, hogy a leány mit cselekszik. Ezek tehát bebocsátván a kegyes Azraëlét a jámbor dervishez, földig sűrű fátyollal letakarva, hogy csak a két szeme látszott ki belőle, nemsokára látták a kegyes öreggel együtt visszatérni. Ősz fehér szakálla volt a vén dervisnek, fehér szemöldökei, mintha zuzmara volna rajtok, borzasan hajlottak szemeire, irtóztató turbánjából a füle gombja sem látszott ki. Nem volt pazarló a szóval: némán mutatta a lefátyolozott hölgynek a nagy kitárt könyvet, az letérdepelt elé s olvasni kezde buzgóan magában, rá-ráfektetve homlokát, a dervis pedig fölemelvén kezeit, megáldá egyenkint az ajtón kívül álló rabszolgákat, s mutatva néma jelekkel, hogy ő most a kioszkban fekvő beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg biczegéssel.

A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrács-ajtóba, bedugva pofáikat annak czifrázatain, úgy nézték, mint imádkozik a térdeplő hölgy a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett imádkozni, mert késő estig fel nem kelt helyéről, a míg a dervis nagy mankójára támaszkodva, ismét vissza nem biczegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, a hogy jött, a várba.

Ez így folyt már tíz nap óta. A kisérő szolgák már azt kezdték gondolni, hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt s elfáradtak őt nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.

Hagyjuk őket ott bámulni s keressük föl azalatt Feriz béget, kit most is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.

Ott ül a jó öreg a szép halvány ifju ágya fejénél: kívüle senki sincs a szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a csurgó izzadságot törli az ifju forró homlokáról, óránként arany kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred s forró kezeit kinyujtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan takargatja, mint egy édes anya, szomját enyhíti hűsen tartott czitromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arcza lángolásáról látja, mint szenved, fölemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s mintha oltani akarnák annak lángjait, könyei hullanak reá.

Tizednapra megfordult az ifju betegsége. Korán reggel hogy felébredt, már tisztán kezde magáról eszmélni.

Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemei az ifju arczára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perczeiből e szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifju tűz égett e sötét szemekben.

– Te voltál ápolóm? suttogá hálateljesen az ifju s kinyujtá kezét, hogy a dervisét megfogja vele. Oh e kezekre is jól emlékezék! homlokának tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelid tapintással ezek jártak végig. Az ifju áhitattal voná ajkaihoz az ősz kezét s egy hosszú forró csókot nyomott arra, szemeit áhitatteljesen lezárva.

És a mint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt tartva, íme nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifju, reszkető leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arczczal, félénken mosolygó ajakkal… Azraële volt az.

Feriz azt hivé, álomkáprázat, vagy varázstünemény játszik vele, s csak a mint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a vénség hazug jeleit, tért lassankint eszméletéhez. A nagy sötét szemek ugyanazok voltak, melyek a zuzmarás szemöld alól világoltak szét, de mennyivel több tűz égett azokban most. – A nyári nap, a téli naphoz!

Feriz bég arczáról egyszerre eltünt a hála, az áhitat kifejezése, arczvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.

– Te ismersz engem, mert gyűlölsz; rebegé Azraële; ha nem ismernél, nem gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.

Az ifju tagadást inte fejével.

– Úgy… mást… szeretsz… szólt reszketve a delnő.

Feriz bég igent inte.

Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arczán égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad villogásukat, arcza átszelidült, remegve rogyott az ifju ágya elé, arczát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá: «azért én mégis szeretni foglak téged».