Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta magára egyenkint a vénség jeleit, míg újra a szelid, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki mankóján biczegve távozék, megáldva mindenkit, a kit elől utól talált, míg a mecsethez visszatért.
Azraële eltávozta után rögtön hivatá Feriz bég a dervist, ki az ifju parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt s alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.
Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos ármányt, megtiltva annak további folytatását.
E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a mecsetbe, azonnal ismét visszatért.
* * *
Néhány nap múlt el ismét.
Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélya mögött tölté, minden újon érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem kivánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel mákony-részeg volt, reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el; ez volt az út a paradicsomhoz, estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és dobszót hallgatott, ambravízben fürdött, bort és mákonyt ivott s testét gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék; ez volt maga a paradicsom.
Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkány-nyomása ült szivén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert aludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.
Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint tudta őt jó és rossz kedvre hangolni, az által, hogy mindig gondolatjai előtt járt. A basa végtelenül bízott benne.
Régi rossz szokásuk a keleti nagy uraknak, hogy ittas fővel mindenfélét összevissza szoktak álmodni s bölcseiktől azután azt követelték, hogy ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.
Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki épen ezüst öntöző kannával egy pompás gobéa földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó kacscsaikkal.
– Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben ápolsz; szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná azt, hogy saját szavait hallja. Azt álmodám, hogy a milyen hosszú e virág folyondár indája, olyan hosszan volt az felfutva egy magas fára, s a mint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy arany gyümölcs csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy oknál fogva nekem azt az arany gyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem birta leszakasztani. Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az arany gyümölcs kettészakadt s belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem és úgy örültem neki. Mit jelent ez?
Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről s azokat az ablakon leszórva, oda inté maga mellé a basát és annak vállára dőlve, szép ujjain elkezdé neki számlálni.
– Amaz arany gyümölcs a moldvai herczegné, és a fehér szakállú majom, a kit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el fog érkezni a bég a herczegnével, ki az alatt fiat szült és te nagyon fogsz annak örülni.
Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, midőn a belépő eunuch arany tálczán levéltekercset hoz elé. Irta azt a váradi basa.
Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Studza Máriát, a mint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben elrejtőzött alakosok hirtelen reá rohantak, kiséretét az utolsó emberig leapríták, s a herczegné hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.
Hasszán basa kezéből kiesett a levél, ezeket olvasván belőle.
– Álmomat visszásan magyaráztad; hörgé Azraëléhez fordulva. Fonákul történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölcscsel együtt, de agyonüté magát.
E pillanatban belépett az ajtónálló, jelentve:
– Olaj bég megérkezett a moldvai herczegnével.
Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről s elébb Azraëlét csókolta össze-vissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az ajtóban kapva, nyalábra fogá, magán kívül örömében kiáltva:
– Tehát még sem ütötte magát agyon a majom!
Olaj bég mosolyogva tűrte a czímet és ölelgetést, hanem a mint körültekinte a szobában s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban, elkezde mélyen áhitatos hajlongásokat tenni előtte.
– Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? kérdé Hasszán egy lélekzet alatt.
Olaj bég épen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt s édes hangon mondá:
– Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily komor tárgyakról beszélünk?
Azraële észrevette a nagy bókolásnak czélját. Olaj bég szerette volna őt eltávolítani.
– Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bár mit mondasz, az előttem nem titok, mert én a jövendőkben olvasok, s a mi titok nekem, azt tőlem meg nem tudja senki.
– Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere, Azraële.
Olaj bég hosszasan meghajtá magát előtte.
E névről annyit hallott beszélni, hogy további ajánlatra alig volt szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint a mi őt magát érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.
– Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnét? sürgeté Hasszán, örömét rejteni nem tudó arczczal. Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?
– Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvártt zendülést intéztek volna ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni. Elmultak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti a ki nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.
– Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi basától, melyben arról tudósít, hogy a herczegnét szállító kiséretet, a mint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg s legyilkolák.
– Azt én jól tudtam előre, felelt Olaj bég ravaszul. Midőn az oláh herczegnét nagy könyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, hogy azok az urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony kiadatását elhatározák, még az nap ebéd felett nagy pohárcsörgés között elvégezték, hogy a mint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván, megrohanjanak s a herczegnét kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el, mert még az nap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem volt szabad hozzá bemenni, s a mint fellábadozott, másnap reggelre megtevém az úti készületeket, minden hintót és podgyászszekereket az udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem éjjel a herczegnével és fiával s kiindultam Déva felé. A kiséret az üres hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az alakosok, de a herczegné fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka s a rókának sok útja van.
Hasszán basa kezeit dörzsölte örömében.
– Azonban jó vezér, folytatá Olaj bég, sohase véld, hogy miután kezeid között van, birod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, a mint előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt rád hatása, a legerősebb mérget töltik be szívedbe: könyörgő asszonyok könyjét. A kincset elhoztam s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább s rejtsd el, a hova tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, a kik a próféta árnyékában bíznak.
E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába s bevezetvén a herczegnét, annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:
– Allah tanum, hogy kezedbe adtam őt, gyermekével együtt!
A herczegné ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.
Mária jól tudta azt: itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg helyette.
Nyugodt, kiszenvedt arczczal állt a vezér előtt, kis gyermekét karján tartva, s a mint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére hajtá, ő is fejére hajtá le arczát. Oly jól illett szép orczájának az anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.
Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, és sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.
Olaj bég még egy jó tanácscsal kivánt neki szolgálni, s e czélból közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára szándékát.
– Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle s külön záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.
Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemeivel a ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett Hasszán, s mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, a mint látta, hogy közelebb lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni látta gyermekére, a mint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt az útfélen találta volna. Az arczvonásokból sejteni látszott azon iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán egy nő szivében viszhangra találnak fájdalmai.
Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb gondja volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő mosolylyal szólt közbe:
– Úgy cselekesztek, mint a ki terhet visz a hátán, s hogy meg ne görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.
Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahoz szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak, megütközve nézett félvállról vissza.
Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten s csak úgy beszélt az urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva.
– Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, az alatt a másikat ellophassák a hátad mögül.
Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú ritka szakállát simogatá, mosolyogva.
– Ha megengeded hölgyeidnek, hogy kérdezzenek, felelj nekik.
Azraële e szóra felugrott fektéből s vakmerően odalépett a férfiak közé; sötét villogó szemeivel végig mérte a béget, s azzal határozott, megdöbbentő hangon mondá:
– Igen is, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett, épen azért, mert asszony vagyok! a férfi csak tanácsot ad, de az asszony szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már megsejtette azt, s míg a férfi ravaszszá vénül, az asszony már úgy születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mind azok közt, a kik emberarczot viselnek, csak egy van, a kiben bízni lehet, kinek szerelmét megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én vagyok.
Hasszán igazat adott a delnőnek, a mennyiben vállait átkarolva, magához voná.
– Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen, folytatá Azraële, az leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú lánczot, melynek egyik vége az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz lesz lánczolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem őt – sem gyermekét.
A hölgy oly ördögi fenyegető arczczal mondá e szavakat, ajkait beszíva s szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak Mária arczán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból megértvén: hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.
Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik, hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:
– Ám lássad, ha asszonyra bíztad az asszonyt.
Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, a midőn kibontottak, egy-egy réz asper14) volt mindegyikben) s felülve gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a kocsisnak, hogy addig hátra ne nézzen, a míg Buda várát láthatja.
Hasszán még azon órában hivatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy készítsen rögtön egy négy sing hosszú lánczot ezüstből, mindkét végére arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két hölgy kezéről s estére készen hozá a vert ezüstből készült lánczot, melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére s a kulcsot, melylyel a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha vajjon csakugyan ott van-e még?
Ekkép elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. Mária tűrt mindent, lánczot, megalázást és durva szavakat, hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék nyugodtan a kerevetre, a mennyire a láncz engedé, Azraëlétől távol, gyermekét túl tevé magán s szép kezeit imára kulcsolva, annak ártatlan feje fölött imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait s gyermekét keblére ölelve, nyugodtan elszenderült.
Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kis gyermek szép kövér kezeit oda tevé anyja nyakára, az ártatlanság és isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arczán.
* * *
Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kis gyermek neszezni kezdett. Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s a mint kezét megmozdítá, megcsörrent rajta a láncz. Erre fölpillanta Azraële.
– Rossz álmaid vannak, úgy-e? kérdé az odaliszk Máriától. A lánczcsörrenés fölébreszt.
– Gyermekem sírása ébreszt fel; szólt Mária szeliden, s kisdedét keblére voná s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek picziny ujjacskáit, mik arczán tévedeztek s hangos csókokat csattanta kövér, piros orczácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem láncz, sem börtön.
Azraële valami dæmoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.
– Miért örülsz oly igen? kérdé kigyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.
– Mert gyermekem nálam van.
– De el van tőled véve az egész világ.
– Ő több nekem, mint az egész világ.
– Még férjednél is több?
Mária gondolkozott egy perczig, azután felelet helyett még erősebben szorítá keblére gyermekét s ajkait homlokára nyomta.
– Soha sem voltál anya? kérdé akkor Azraëléhez fordulva.
– Soha; rebegé az odaliszk, s önkénytelen sóhaj emelé keblét.
Mária arczán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.
– Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? kérdé tőle elsötétült arczczal.
– Készen vagyok reá.
– S nem borzadsz vissza e gondolattól? gyermeked nyakát selyem zsinórral fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre s azután tégedet fojtanak meg s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.
– Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást; szólt buzgó áhitattal Mária.
– Hol? kérdé bámuló tekintettel Azraële.
Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét s szemeit felvetve, mondá:
– Az Isten magához vesz bennünket.
– S mi szüksége Istennek reátok?
– Ő atyja a szenvedőknek s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, a kik itt alant bántalmat tűrtek.
– S ki mondta ezt neked?
Mária keblére tevé kezét s ihletten felelt:
– Szívembe van írva.
Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble sivatagján, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak értelmét.
Mária letevé ismét gyermekét a kerevet szélére.
Azraële nyugtalan kebellel szólt hozzá:
– Ne tedd gyermekedet oda, könnyen leeshetik. Tedd kettőnk közé.
Mária megfogadta az ajánlatot s kisdedét odahelyezé maga és Azraële közé.
A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe rejtve el orczáját. Azraële felsóhajta magában: «miért nem téveszti el anyját, miért nem jön én hozzám!»
Nem sokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve aludtak mind a ketten s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról a takaróját, betakarta szépen álmában, a nélkül, hogy tudna róla valamit.
Azraële félkarjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért s ki láttokra elfeledi küldetését.
Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arczával a gyermek arczához, s a mint annak szép hosszú szeme pillái le voltak csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.
A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában közelebb voná őt, karjaival elfedte, s arczát megcsókolá, mire a gyermek nyögve elhallgatott.
– Miért nem sír akkor, ha anyja csókolja? kérdé magában az odaliszk.
A mint a hajnal első sugara a magas ablakon besütött, fölébredt Mária s kezeit kis gyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.
Azraële nézte őt sötéten.
Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit is összetevé, mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is megérti.
– Mit cselekszel? kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan feküvék a közös kereveten.
– Imádkozom.
– Hisz néma vagy.
– Csak lelkemben mondom az imát.
– S van a ki meghallja azt?
– Az Isten! szólt Mária kezével égre mutatva. Te nem szoktál imádkozni soha?
– Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, a mit uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban elvégzik az ő kötelességeiket a húrik, a kik örökké fiatalok maradnak. A nők lehellete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok Allahnak semmi gondja.
Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak akart látszani, mint a milyen volt.
Azraële közelebb csúszott hozzá fektében.
– És te azt hiszed, hogy van valaki, a ki meghallgatja azt, a mit a férgek mondanak, a mit a madarak csevegnek, a mit az asszonyok imádkoznak?
– Valóban van; monda az ifju keresztyén nő; térj hozzá, és jóságát érezni fogod.
– Hogy lehet az? Minő szertartás kivántatik hozzá, hogy engem észrevegyen?
– Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből érezd, a miért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.
Azraële arczát könnyű pir futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:
– Isten! adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam: boldog vagyok.
Még csukva tartá szemeit, a midőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán pasa első kegyencze, most a kegyencznők szolgálója és titkos megbizottja, ha úgy jön a sor.
Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arczából, hogy az számára hozott izenetet, mire ez mellélépett s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki, odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy egy áruló hang elszabadulhasson abból, a mit csak neki kell hallani, s néhány szót súgott fülébe.
Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyuladt arczczal szökött fel helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig arczán, szemeiben mondhatlan gyönyör könyei reszkettek. Kezei önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát látszottak mondani.
Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon perczben gondolt, melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatatlan lényhez, ki a mohamedán hölgynek csak mostoha atyja, mert számára nem tart túlvilágot; s mely azon perczben teljesült, midőn imádkozott érte.
Örömével alig birva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva, értetlenül nézett reá s megszorítá kezét halkan, de erős meggyőződéssel mondva:
– Tehát mégis van, a ki meghallgatja, a miért imádkozunk.
Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és a kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…
Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról álmodott.
Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az arany békót, mely őt Máriával közös lánczra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá őt a vén dervishez, a herczegnét pedig lánczánál fogva saját szobájába vezette, gyermekével együtt; ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből kihúzva s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a herczegné láncza végét szüntelen kezében tartva.
Már akkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe, az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy elmaradtak küszöbétől, mintha már meghalt volna.
Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott ajtóőreinek, hogy hét napig senkit szine elé ne bocsássanak. Így legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind saját tilalma miatt történik.
Azt tudta jól, hogy egy halálitélet már alá van írva, és hogy az kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, a hol kettőjük árnyéka összeért s kettős sötétséget vetett, a halálangyal Izrafil ott állt kihúzott pallosával!
Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüst lánczot, melyre a fogoly volt fűzve, kit élte váltságdíjául vetend.
Ama siralmas jelenet után, melyben Erdély asszonyai hasztalan idéztek elő könyeket és szégyenpirt férjeiknek arczaira, csak egy kebelben maradt még csillagsugára a reménynek. A szép Béldi Aranka volt az, ki midőn mindenkinek szeme saját könyeivel volt tele, tudott biztató szavakat suttogni barátnéjához, s midőn mindenki elhagyá, utolszor ölelte meg és erős hittel mondá neki: «ne félj, megszabadítunk».
Erdély ifjai is mondták ezt: «ne félj, megszabadítunk», de a sors vakot vetett, a lesben állt alakosok csak a kiséretet fogták el, nem a foglyot, s kárba dőlt a szép fáradság.
Béldi Aranka azonban anyjától elkérezve elment Gernyeszegre barátnéját, Teleki Flórát meglátogatni, ott a két nemes hajadon összebeszélt, hogy ők irni fognak két levelet ismerőiknek Magyarországra.
Mind azon hang, melyen a levelek írva voltak, mind pedig a személyek, kikhez intéztettek, erősen rajzolják e két szűz jellemét. Az egyik írt Thökölinek, a másik Feriz bégnek: hogy melyik ide, melyik amoda? azt mondanunk sem kell.
Midőn készek voltak leveleik, felolvasták egymás előtt.
Teleki Flóra levele így szólt Thökölihez:
«Kegyelmes jó uram! Azon eset, hogy én soraimat kegyelmedhez intézem, mutatja azon végső állapotot, melyben el kell takarnom az arczpirulást s felkeresnem kegyelmedet, kit kerülnöm illenék. De élet és halál forog kérdésben. Emlékezzék kegyelmed vissza azon pillanatra, midőn a rumniki kastélyban három hajadont látott egymást átölelve, kik közül egyik én valék. Akkoron mi egymásnak hű barátságot esküvénk s részvevőst egymás sorsában. Egy közülünk e perczben a halál révén áll, s az Sturdza Mária, kinek balsorsa nem lesz ismeretlen kegyelmed előtt, s nem első út ez, melyet megkisérténk az ő megszabadítására, – de utolsó. Kegyelmed hatalmas és nagyeszű férfiu, ki sokat tehet a szultán előtt, s nem egy alkalma van segíthetni ott, hol másnak ereje megtörött. Kegyelmed előttem úgy áll mindenha, mint derék, becsülésre méltó lovag, s hogy egyenesen kegyelmedtől van a legnagyobb bizalmam a boldogtalan moldvai fejedelemné megszabadítását várni, eléggé bizonyítja, mennyire felette áll kegyelmed becsülésemben mindazoknak, a kiket ismerek. Cselekedje kegyelmed, hogy e becsülést egy forró áldással is tetézhessem, mely egy szívből sem jött igazabban érezve, mint jöend
Flóra a leghelyesebben számolt. Thököli a szultán legmagasabb kegyében állt akkor, ismeretségben volt basákkal és vezérekkel, s gyakran egy odavetett szó tőle többet segített, mint mástól a hosszú könyörgés. S nagyon jól ismeré jellemét Flóra, midőn épen ő, kit Thököli annyira megbántott, folyamodott annak nagylelkűségéhez, bizonyos lehetvén felőle, hogy épen e miatt, bárhol legyen is Thököli, nem ismerend előbbvaló kötelességet, mint egy hölgy kérelmét teljesíteni, ki iránt ezáltal nemes nagylelkűséget, mintegy lovagias elégtételt tanusíthat, s épen akkor, midőn a megszabadítandó nő ugyanaz, ki elválásuknak oka volt.
Aranka összevissza csókolá barátnéját, midőn levelét elolvasá, s azután elkomorult.
– Oh az én levelem nem lesz ilyen szép, szégyenlem megmutatni.
Flóra kedves szemrehányással tekinte barátnéjára, mire Aranka átengedé levelét Flórának, piros rózsává pirulva, míg az azt végig olvasá.
«Nemesszívű Feriz! Mikor még mindketten gyermekek voltunk, akkor te azt állítád, hogy szeretsz (itt utána tevé zárjel között a leányka: «mint testvéredet», s nagyon jó volt, hogy zárjel közé tette), ha emlékezel még e szóra, most bizonyítsd be azt. Legkedvesebb barátném Sturdza Mária Budán van, Hasszán basa fogságában. Nekem nincs reményem másban, mint te benned, hogy őt kiszabadítod. Te rólad annyi szépet hallottam. Ha látni fogod őt, a kiért könyörgök, esdeklő arczával, kisírt szemeivel, gondold, mintha én volnék ott, s ha vissza adod őt nekem, s keblemre ölelve őt, mosolygó szemébe nézhetek, én is rád fogok gondolni.
Béldi Aranka.»
A leánykák meghitt nemes szolgákra rábízták a leveleket, elküldve az elsőt Temesvárra, hol akkor Thököli időzött, a másikat Feriz béghez, ki még Budán feküdt betegen.
Thökölit épen esti lakománál érte az izenet. A mint a levelet megkapva elolvasá, letevé poharát, kardot kötött s azt mondva társainak, hogy egy kis kalandra indul, lovára ült s eltünt a városból.
Feriz bég még lábbadozó félben feküdt kerevetén, egészsége, mint erős testalkatuaknál szokott, igen nehezen tudott helyreállni, s a legkisebb balhir, mely a törököket érte, oly izgatottságba tudta hozni, hogy minduntalan visszaeséstől lehetett félni; úgy hogy végtére csak azért nem eresztének a körüllevők semmi hirnököt hozzá, hogy fel ne háborítsa, mert mikor azt hitték, hogy jó hirt hoznak is neki, ő mindig úgy ki tudta annak keresni rossz oldalát, hogy minden ujság valódi méreggé vált reá nézve. Utóbb görög orvosa úgy tett, hogy minden levelet, a mi Ferizt érdeklé, maga olvasott el, még az apjától irottakat is, s ha a legkisebb izgató tárgy fordult elő azokban, meg sem említette érkeztöket Feriz bég előtt; különösen bosszantá Ferizt minden irat, a mely nőtől érkezett, ezeket egyenesen visszaküldék.
Ilyenformán Aranka levele is könnyen az elnemolvastatás sorsára jutandott, ha annak átadása Biró Gergely uramra nem lett volna bízva, egy hirneves lófő székelyre, a kit méltó volt arról a becses tulajdonságáról ismerni, hogy ha valahová küldték, akármint tehette szerét, oda ugyan elment, s ha azt mondták neki, hogy magának a török szultánnak adjon át valamit, befurakodott hozzá, és hiába volt minden kérés, minden ijesztgetés, vele magával kellett neki beszélni, ha mindjárt a fejét leütötték volna is.
Ez a derék Biró Gergely tehát egy napon megjelenik Feriz bég kioszkja előtt s kérdezi, hogy be szabad-e menni?
E szóra kilép hozzá egy szerecsen s galléron fogva bevezeti egy szobába, hol valami tűzhelyen egy felkötényezett ember főzött fekete leveket mindenféle görbenyakú üvegekben.
A szerecsen bemutatá Gergelyt a doktornak, mint hirnököt.
– Hogy hínak? kérdezé az mérges pofával tekintve félvállról a góbéra, s kitelhetőleg ijesztő képeket metélve rá.
– Biró Gergelynek, felele a székely, kétszer is bicczentve fejével, hogy úgy van.
– Gergely, Gergely, mit akarsz?
– Feriz béggel akarok beszélni.
– Én vagyok az, mit hoztál?
Gergely csunyául félrehúzta a száját e szóra, mindjárt gondolva, hogy ez nem jó kimenetelre készül, mert a hogy ő előtte Feriz béget leirták, ahhoz ugyan az előtte álló alak sehogy sem hasonlított.
– Levelet hoztam – egy szép leánytól.
– Adsza szaporán s aztán eredj.
Gergely körülhányta magán a zekéjét, hogy a tarisznyájához juthasson, de a míg benne kotorászna, oly okos volt, hogy a levél tartalmát szépen kihúzta a borítékból, s csak azt nyujtá át üresen az orvosnak.
– Jól van Gergely, most elmehetsz; szólt az nyájasan, s az átnyujtott papirt a nélkül, hogy felbontaná, bele dugta a kandallóba, egyik retorta alá gyujtva vele.
– Hát itt így szokták elolvasni a levelet? kérdé fejét megvakarva Gergely, s az ajtó felé somfordált, ott pedig ismét megállott, s a mint féllábbal kinn volna, belenyúlt könyökig a szűre ujjába, s kikotorászott belőle egy boglárt s azt két ujja közé fogva mondva: Nini! ezt a boglárt itt találtam nem messze az úton, talán Feriz bég vesztette el.
Az orvos elvevé a pompás rubintos ékszert, s miután meggyőződött felőle, hogy azt csakugyan valamely főúrnak kellett elvesztenie, azt mondá, hogy majd mindjárt megmutatja Feriz bégnek.
– Né! hát nem kend Feriz bég? kiáltá rá a góbé.
Az orvos elnevette magát.
– Gergely, Gergely, ne tréfálj én velem. Én vagyok a szakács, s ha megszeretlek, itt marasztallak ebéden.
Gergely nagyszerű orrokat fintorított a doktor főzelékeire.
Az orvos ezzel bevitte a boglárt Feriz béghez, meghagyva az ott maradt szerecseneknek, hogy semmiből se igyanak, a mi ott üvegben áll, mert meggebednek tőle.
Kevés idő mulva nagy csodálkozással tért vissza az orvos, s levont szemöldökkel neki állt Gergelynek, s olyat kiáltott rá, hogy maga is megijedt bele.
– Hol vetted azt a boglárt?
– Hát hol vettem? szólt Gergely vállat vonva, kinek nagyon tetszett az, hogy őtet meg akarják ijeszteni.
– Megmondod-e hamar?
– Ma nem.
– Nem-e? kérdé neki agyarkodva az orvos.
– Kendnek nem, ha kerékbe törnek is.
– Talpadra veretek.
– Ha karóba huzatnak, sem!
– Ember! Gergely! Ha engem megharagítasz, megitatok veled egy pint orvosságot.
– Ide vele hát, na! kiáltá Gergely tűzbe hozva, s odaugratott az orvosságos üvegek közé, s egyet felkapott közülök, hanem annyi esze volt, hogy az alkoholt választotta ki s kirántva a dugóját, olyat hörpentett belőle, hogy maradt is benne, nem is.
– Hagyj benne valamit, kutya! jajveszékelt az orvos, elkapva tőle az üveget; s ne idd ki mind.
– Megiszom én az egész patikáját, de nem szólok, ha nem akarok.
Az orvos látta, hogy emberére akadt.
– Hát Feriz bég előtt fogsz-e szólani?
– Az igazi előtt akármennyit.
Az orvosnak mit volt tenni mást, mint kinyitni Feriz bég ajtaját Gergely előtt s betaszítani rajta a követet.
Feriz bég ott ült a kereveten: halvány arczán valami lázas pirosság égett, még mindig kezében tartá a boglárt, szemeit reá függesztve; ugyanazon boglár volt az, melyet ő Béldi Arankának adott, midőn még mindketten gyermekek voltak.
– Hogy jutottál ez ékszerhez? kérdé Feriz szelid, bánatos hangon a hirnöktől.
– A kinek te adtad, az adta nekem, hogy elhidd, miszerint ő külde hozzád.
Feriz bég felvillanyozva kelt fel e szóra helyéről.
– Ő külde tégedet hozzám? Ő? Emlékezik rólam? gondol reám valaha?
– Levelet küldött számodra általam.
Feriz bég reszketve nyujtá ki kezét.
– Hol van a levél?
– A tűzbe vetettem; szólt közbe az orvos.
– Hogy merészelted azt tenni? kiálta haraggal Feriz.
Az orvos nem ijedt meg.
– Én orvosod vagyok s egészségednek árt minden levél.
– Panajot! Te vakmerő vagy! ordítá Feriz biborvörösre gyuladt arczczal, s olyat ütött az asztalra öklével, hogy minden orvosság leesett róla.
– Ne haragudjál, uram; szólt Gergely kétfelé törülve bajszát, míg Panajot hidegvérrel szedé fel a legurult phiolákat és katulyákat a szőnyegről; nem a levelet égette el a derék ember, csak a borítékját. Volt annyi eszem, hogy a belsejét nem bíztam rá.
E szóval elővoná táskájából a negyedrész ívre irt levélkét, s odanyujtá azt Feriznek, ki mielőtt elolvasná, csókjaival halmozá el a kedves kéz vonásait, míg Panajot uram elbámulva szólt Gergelyhez:
– Ejnye te ravasz Gergely, máskor ha jösz, mindenestől tűzbe vetlek.
Gergely pedig gyönyörködve legelteté szemeit az ifjú arczán, míg az a levelet elolvasá.
Mintha a lelket cserélték volna ki benne, mintha a szenvedések országából egyszerre a paradicsomba lépne, mosolyra, gyönyörre vált az ifju arczán minden vonás. Mentül tovább olvasott, szemei annál jobban ragyogtak, s midőn az utolsó szóhoz ért, szívéhez szorítá a lapot, a legnagyobb gyönyör kifejezésével, s ott tartá azt sokáig, szemeit mintegy boldog álomban lecsukva, mintha azért hunyná be, hogy más tárgyat ne lásson, a midőn az ő arczát idézi lelke elé.
Panajot uram bámult, azt gondolván, hogy betegének valami baja lett s Gergelyre förmedt fogcsikorgatva:
– Micsoda ördöngős irást hoztál te Gergely?
Feriz ezalatt mosolyogva integete fejével, mintha valamely látott képnek köszöntgetne s lágyan suttogá:
– Úgy leend, úgy leend.
– Uram, te rosszul vagy; szólt hozzá az orvos.
Feriz bég föltekinte, s arcza kigömbölyült.
– Én? nagyon is jól vagyok. Vidd asztalomról orvosságaidat s hozass nekem bort és drága ételeket, a mi a szájnak és szemnek kedves, a lelket és az ínyt gyönyörködteti. Hivass zenészeket s nyittasd fel a kapumat. Virágokat rakass ablakomba, virágillattól részegen jőjjön a szellő hozzám. Mindenki vigan legyen körülem, ma születtem én másodszor.
Panajot azt hivé, hogy betege eszén kívül van, ez azonban életvidoran kelt föl fekhelyéről, lehányta magáról meleg gyapju öltönyét, könnyű selyem ruháit ölté helyettök magára, patyolat turbánt kötött a meleg bolyhos shawl helyett, melyben feje izzadt, s ki addig minden mozdulatnál morgott, panaszkodott, oly könnyű lett egyszerre, mint a madár, gyors léptekkel járt végig termében, büszkén hordozta arczát, melyről egy percz alatt eltünt a kór halványsárga szine, s szemei villogtak, mint a tűz.
Panajot nem birta mire vélni e változást, szentül kezdé hinni, hogy veszélyes paroxismusba esett, s ebbeli ijedtében bekurjantá a bég cselédeit. A vén egyiptomi ajtóőr, egy fiatal nubiai vadász, s chinai szakács egymás lábát taposva, rohantak be e kiáltozásra.
Feriz bég legénykedő tréfával állta útjokat, mielőtt az orvos szólhatott volna velök.
– Te Ali, szólt a vén ajtóőrhöz, menj a mecsetbe s oszd ki ez erszény pénzt a koldusok és dervisek közt, hogy adjanak hálát Allahnak meggyógyulásomért. Te készíts ebédet tizenkét ember számára, borról, virágokról és énekesekről is gondoskodva; te hozd elő legtüzesebb paripámat, s tedd rá ünnepi czafrangjait, és ti többiek fogjátok meg ezt a jámbor orvost s csukjátok be orvosságai közé, hogy ki ne jöhessen onnan, s hívjátok fel barátaimat, a kik ismerőseim, mind; mondjátok, hogy meggyógyulásom ünnepét fogjuk ülni.
A szolgák újjongatva fogadták Feriz rendeleteit s legelébb is betuszkolák a jó Panajotot orvosságfőző konyhájába, azután szétszaladtak a parancsolatokat teljesíteni.
Feriz akkor kézen fogá az izenethozó székelyt s megrázva jobbját férfiasan, szilárd hangon mondá neki:
– Te addig maradj nálam, míg úrnőd parancsát teljesítem. Mert parancs az nekem, és teljesítve fog lenni.
A lovászok ekkorra előhozták a paripát. Tüzes fehér arab mén volt az, tízszer nyugtalanabb a hosszú pihenés miatt, egy perczig sem volt egy lába is nyugton, ketten fogták a fejét, s mégis alig birták tartani, kerekre nyílt rózsaszinű orrlyukain fújta a forró gőzt, fehér sima szőrén keresztül látszott a telivér piroslása.
A szerencsétlen Panajot kidugta fejét officzinája kerek ablakán, s onnan nézte rimánkodva, mint ül fel betege most mindjárt a táltosra, ki nehány órával ezelőtt, ha csak az ajtót becsapták is, arról panaszkodott, hogy a feje ezerfelé szakad.
A paripa rúgott, kapálózott, az orvos sírva könyörgött a körülállóknak, hogy ha van bennök becsületérzés, ne hagyják a béget erre a griffmadárra ülni. Kinevették. Feriz oly könnyen, mint a szöcske, veté fel magát a nyeregbe. A két lovász elereszté a kantárszárat, a paripa felágaskodott egyenesre, s két lábon ment néhány lépést szökellve. Ekkor a bég belevágta éles kengyelvasát, s a mén hangosan fölnyerítve, levágta szügyébe a fejét, s nyargalt előre, mint a villám.
Az orvos siránkozva nézett utána, minden perczben várva, hogy Feriz holtan esik le lováról, az pedig ült a nyeregben, a hogy mindig szokott, mintha hozzá volna nőve. Midőn az út felkanyarodék a várba, arra fordítá a kantárszárat s eltünt az utána bámulók szemei elől.
Nehány percz mulva a várudvaron volt a lovag. A vezér elé kiván bocsáttatni s azon választ nyeré, hogy az most senkit sem akar elfogadni. Helyette kedvencz eunuchjaihoz fordult. Tele erszénynyel jött a várba, üres erszénynyel ment vissza, de mindent megtudott, a mire szüksége volt.
Hogy Hasszán a fogoly fejedelemnét Azraëlével őrizteti, a két hölgyet kezeiknél fogva egymáshoz lánczolva; hogy nagyon fél minden embertől, nehogy ellopják tőle a herczegnét, de annál jobban bízik a kedvencz odaliszkban. Hogy éjjel tízszer is felkel sorban járni a termeket, ha nem lopózott-e valaki a palotába? s a mióta Mária kezei közt van, sem bort nem iszik, sem mákonyt nem szí, és ételt senki kezeiből el nem fogad, mint kedvencz hölgyeéből.
Feriz bég eleget tudott. Ismét lovára ült s visszanyargalt kioszkjához, útközben a szomszéd mecsethez érve, ott lováról lekiált a vén dervishez, ki szavára rögtön megjelent.
– Mondd meg annak, ki helyetted engemet meg szokott látogatni, hogy holnap reggel látni akarom és beszélni vele.
Ezzel néhány aranyat vetett a dervisnek s elvágtatott.
A dervis bámulva nézett utána s felszedve az aranyokat, rögtön felkullogott a várba, egész éjjel ott ólálkodott a kapuk előtt, korán hajnalban találkozék Hayáttal s elmondá neki az izenetet Azraëléhez.
Ez volt azon örömhír, mely az odaliszk legelső imájára érkezett, s mely őt oly boldoggá tevé!…
* * *
Másnap reggel meghagyá szolgáinak, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá, a vén dervist kivéve, s a mint ezt belépni látták, zárjanak be minden ajtót.
Nemsokára megérkezék Azraële kisérő rabszolgáival a mecsethez, s néhány pillanat mulva, hogy annak rostélyai mögé eltünt, megjelent a vén dervis alakja az utczán, mankóján biczegve a míg a kioszkhoz ért. Feriz bég észrevette őt ablakán keresztül s kikülde mindenkit szobájából, hogy vele egyedül maradhasson.
A dervis benyitott hozzá, az ajtót bezárta maga mögött, a szőnyegeket leereszté és azzal leszórta magáról ál-szakállát, ál-köntösét, s ott állt Feriz bég előtt reszketve, pirulva, szemlesütve – az odaliszk.
Feriz bég kerevetén ült, legpompásabb öltözetében.
Soha sem volt az ifju oly szép, mint most. A hosszú betegség gyengéd halványságot ada arczának, melyre a visszatért egészség és öröm rózsákat kezde festeni. Hajfürtei török szokás ellenére nem voltak lenyirva, hanem hosszú omlatag fürtökben göndörültek vállaira; finom metszésű ajkain boldogság volt kifejezve, mintegy meghazudtolásaul az összevont szemöldökben ülő gondnak.
Azraële úgy állt előtte, mint egy szemérmes hajadon, kinek arcza először van leleplezve férfi előtt.
– Hivattál, rebegé halkan, és im eljöttem hozzád.
– Kérni akarok tőled valamit; szólt Feriz, félkönyökére nyugtatva fejét.
– Éltemet kérd! viszonzá hévvel az odaliszk, s lábaidhoz teszem; és remegve omlott e szavakkal a kerevet lábaihoz, melyen az ifju ült.
– Nem kevesebbet kérek tőled, mint életedet. Egykor azt mondád nekem, hogy szeretsz. Igaz-e még ez most is?
– Lehet-e téged szeretni s meg nem halni a szerelemmel?
– Mondád akkor, hogy ha jobban ismernélek, én is szeretnélek téged. Jó. Én ismerni akarlak.
A hölgy reszketve tekinte az ifjura: várta, hogy mit fog mondani.
Az ifju felállt s komoly, magasztos hangon mondá:
– Előttem nem az arcz rózsái, nem a szemek tüze, nem a termet bájai teszik széppé a nőt, hanem az, a mi a lélekben szép, mert én elismerem, hogy a nőnek lelke van és nem játékszere az a férfinak. Engem megragad a nemes érzés, az önfeláldozás, a hűség, a lemondás. Tudsz-e meghalni azért, a kit szeretsz?
– Kéj az nekem.
– Tudsz-e meghalni azért, a kit gyűlölsz, hogy bebizonyítsd, miként szeretsz?
– Nem értelek; szólt Azraële tétovázva.
– Meg fogsz érteni mindjárt. Egy fogoly nő van Hasszán kastélyában, a kinek őrzése te reád van bízva, e fogoly nőnek meg kell szabadulnia… Meg fogod-e őt szabadítani?
Azraële szíve minden szónál lázasabban kezde dobogni. Minden vér eltünt arczából. Kétségbeesve tekinte az ifjura fel, s fuldokolva mondá:
– Te e nőt szereted?
– Hidd, hogy szeretem, és szabadítsd meg úgy.
A nő odarogyott Feriz bég lábához s átkulcsolva kezeivel annak térdeit, zokogva szólt:
– Oh mondd, hogy nem szereted, mondd, hogy nem ismered őt, és én meg fogom őt szabadítani, megszabadítom önnön életemmel.
Feriz bég kegyetlen hidegséggel válaszolt:
– Higyjed, hogy szeretem, s e hittel áldozd fel magadat érte. Ma éjszaka várni fogok reá, a hol kivánod, s átveszem őt, ha elhozod. Kivántad, hogy megismerjelek, én meg akarlak ismerni. Mehetsz tőlem és visszajöhetsz, ha akarsz.
Az odaliszk a padozat szőnyegeibe rejté könyes arczát, s kínos vonaglással csúszott Feriz lábaihoz, fájdalmasan zokogva.
– Oh Feriz, te kegyetlen vagy hozzám!…
– Nem első vagy, ki szerelemért föláldozá éltét.
– De ily kínosan egy sem, miként én.
– S nem vagy-e erre büszke?
A nő felemelé e szóra sápadt arczát, nagy szemei holdasan világítottak, mint egy álomjáróé. Megragadá Feriz kezét, hogy annál fogva fel birja magát emelni.
– Igen. Büszke vagyok, te érted meghalni. Megmutatni, hogy itt… belül… volt egy szív, mely nemesen tudott érzeni… mely meg tudott szakadni azért, a kit szeretett, azért, a kit gyűlölt!… ez büszkeség lesz nekem. Úgy teszek…
S azután, mintha gondolatjai elől akarná eltisztítani a gyülöngő felhőket, végig simítá homlokát kezével s alantabb, csendesebb hangon, nyugodtabb kebellel folytatá:
– Ma éjjel, midőn a muezzim éjfélt kiált, légy a várkert előtt leggyorsabb paripáddal. Nem soká fogsz várakozni, egy kis ajtócska van ott, mely egy rejteklépcsőzetet zár el, a mely a várból a sáncz alatt vezet le. Eljövök, és… elhozom őt magammal.
Feriz bég önkénytelen nyujtá kezét az előtte térdepelő asszonynak, s az egy forró szorítást érze kezén, s midőn fölnézett az ifju arczára, annak gyönyörben ragyogó vonásain magasztos kéj mosolyát látta derengeni.
Szegény asszony! Azt hivé, e mosoly, e meleg kézszorítás őt illeti, pedig távol keleti bérczeken túl volt egy szőke kékszemű szűz, annak képe lengett az ifju előtt; midőn ő reá mosolygott, annak örömére gondolt, midőn az ő kezeit megszorítá, őt üdvözlé akkor.
Szerelem tévedései!
Azraële egész lényéből kiforgatva vált el Feriztől, más szív dobogott keblében, más vér folyt szívén keresztül, eget földet más szinben látott maga előtt. Azt hivé, hogy az ifju mégis szeretni fogja őt, ha meg fog halni érte… s e hit boldoggá tevé.
Feriz bég pedig azonnal maga elé hivatá Biró Gergelyt s megajándékozva őt, visszabocsátá úrnőjéhez ez izenettel! – A mit kivántál, megtörténik!…
Oly bizonyos volt felőle, hogy Azraële szavát be fogja váltani, – ha életével is.
* * *
Hasszán basa várva várta már Azraëlét, ha az odaliszk nem volt körüle, oly gyámoltalannak érzé magát, mint egy gyermek, ki egy nagy városban dajkája mellől eltévedt. Az utóbbi napok, a vesztett csata keserve, a mellőztetés gyalázata, az életérti aggodalom egészen megzavarták elméjét, s a miket e kór orvoslására használt, a dobzódások éjei, a dervisekkeli imák, a hárem örömei s a mákony, csak tökéletes szétbomlását sietteték idegzetének. Ha egy óráig egyedül kellett lennie, mindjárt elaludt, s azután ijedve ébredt fel ismét s kapkodva tekinte szét, mint ki borzasztó álmokat látott. Néhány nap óta elhagyta ugyan a mákonyt, de mint rendesen szokott lenni, ha valaki a megszokott méreggel élést abban hagyja, egyszerre szétbomlanak annak hatása alá kényszerített életműszerei, az opiumtól megválás nagyobb baj volt reá nézve, mint a vele élés.
Midőn Azraële belépett hozzá, akkor is aludt, a láncz ki volt esve kezéből, melyen a herczegnét tartá, s a mint fölébredt, alkalma lőn meggyőződhetni felőle, hogy Mária nem szökött meg azalatt tőle, míg ő aludt.
Hasszán mereven nézett rá egy ideig, úgy látszott, hogy idő kellett neki, míg gondolatait csak annyira is rendbeszedi, hogy valakire ráismerjen. Hanem Azraële valami csodálatos delejes hatást gyakorolhatott reá, ha őt a legmesszebbről megismeré, léptei dobogását, ruhája suhogását meghallotta, s fölébredt legmélyebb álmából, ha őt közelítni érzé.
Azraële odaült mellé a kerevetre, s átölelte a vezért. Mária gyöngéd szeméremérzettel fordult el tőlök, melyet észrevéve Hasszán, odavoná Azraële fejét ajkaihoz, s fülébe súgva mondá:
– Gonosz álmaim voltak ismét. Hamaliel, az álmok angyala, jelent meg előttem, s tudtomra adá, hogy ha én nem ölöm meg ez asszonyt, ő fog megölni engem. Az én életem meg van mérgezve, mióta ő itt van. Eszem nincs rendén. Sokszor elfelejtem, hogy ki vagyok? Azt hiszem Stambulban élek, s az ablakon kinézve, csodálkozom, hogy nem látom a Bosporust. Ennek az asszonynak meg kell halni. Ez meg fog gyógyítni engem. Megöletem őt még ma.
Mária nem hallá e szavakat, csupán gyermeke gagyogására figyelve, s Azraële csábító mosolylyal veté magát a vezér keblére, átölelve annak ingatag fejét, és csókjaival halmozva el arczát, s nagy sötét szemei mosolyával bevilágítva annak elkomorult lelkét…
Szegény Hasszán! Azt hivé, e csábmosoly, ez ölelés, e csókok őt illetik, pedig akkor egy deli ifju képe lengett az odaliszk lelke előtt, azért csókolt oly édesen, azért ölelt oly forrón, azért mosolygott oly csábítóan, őt vélte látni és ölelni.
Szerelem tévedései!…
Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: «megöletem ez asszonyt még ma!» A vezér lelkét kisértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.
Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára.
A heted nap elmult már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az előszobában tömérdek fényes követ, hírnök és könyörgő várakozik, a kik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán parancsából.
E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú tetszelgő mosolygás látszott elterülni arczán; «bocsásd be őket, jőjjenek elém», szólt örvendezve a hölgynek, «és azután mellettem légy s mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!»
Voltaképen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hirnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.
Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagy uraknak, falusi biráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt irásokat, erszényeket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a herczegnének egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által felöltöztetett rabszolgákat.
A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy gyorsszárnyú dæmon játéka volt ez egy lomha mamuthtal, kinek bár ereje van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha amaz szerencsés, emez szerencsétlen.
Az otrombaképű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arczra vetve magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá róluk; hogy ez kicsoda és mit akar.
– Ez itt Ferhad aga, szólt az odaliszk egy lovászra mutatva, ki hallva hét világra szóló harczi hiredet, idejött hozzád s arczra borulva kér, hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.
Hasszán malasztteljesen nyujtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy kivánsága teljesüljön.
Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüst gombos kék mentébe öltözve, megjárhatta debreczeni polgármesternek, s görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany és ezüst pénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.
– Ez Debreczen város birája, szólt az odaliszk, ki csekély ajándékot hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa leendesz, ne felejtkezzél meg róluk s ejtsd útba városukat is.
Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak tartalmát lábaihoz s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.
Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök mindenestül belefulaszták.
Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy embereit meg nem ismerte szokatlan ruhában; s mentül rendkivülibb dolgokat mondtak neki, annál inkább hitte.
Így mutogatott be neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket, míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy ügyes eunuchra bizta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betüket nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemné életét őrizni igyekezzék, miután azt kevés nap mulva maga a nagyvezér kivánja életben átvenni.
Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete következzék, fenhangon kiálta az ajtóőröknek:
– Hadd jőjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!
Az őrök szétvonták az ajtófüggönyöket, és belépett – Olaj bég…
– Valóban el kell ismernem, monda a bámulatban és ijedelmében kővé meredt odaliszkhoz fordulva, miszerint te a falakon keresztül láthatás erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert hivatál, mielőtt jelentettem volna magamat s a fermánt megláttad keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.
Azraële fölemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát, hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.
– Te a szultán fermánját hozod? kérdé Olaj bégtől megfeszült figyelemmel.
– Úgy is tudod mi van benne, varázshatalmú nő, szólt ez hódolattal. Tehát ne kérdezz.
Volt valami Olaj bég száraz sárgult arczában, a mi őt oly félelmessé, oly fenyegetővé tette, midőn épen legmeghunyászkodottabbnak látszék.
– Mit parancsol nekem a felséges szultán? kérdé Hasszán, gondolattalan képpel bámulva el maga elé.
– Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.
– Kinek a számára? kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre a szóra ő ijedt meg, nem a jelen volt herczegasszony.
– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és olvasni, belőle megtudod, ki hal meg holnap.
E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arczokból akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. A kiket látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy török birodalomban, s Azraële arcza hideg volt és mozdulatlan, mint a márvány, arról nem lehetett olvasni semmit.
De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.
Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a herczegné meg nem szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült, akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, a ki megszabadítá.
… Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…