JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

III. KÖTET

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

AZ ÁLDOZAT.

A herczegné meg volt mentve, de a megszabadító elveszett!

Ily merény elkövetője e percz óta át volt adva az elfordíthatlan halálnak, ha menekülni nem tudott, – és ha nem akart.

A part hosszában és a várfokon kigyuladtak már a vésztüzek, hirdetve a szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripákon versenyt futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak megindult rajta, visszaverte, felforgatta.

Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.

– Ne félj, midőn engem viszesz! szól Azraële hozzá, s szemeivel egy csillagon függ, a mely feje fölött ragyog, keresztül világítva a nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni a vizen keresztül, s ez emlék megújult szivében.

A Margit-sziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá kezéről egyetlen utolsó karpereczét, s odaveté a csónakosnak.

– Emlékezzél meg rólam, és eredj vissza.

– Te itt maradsz?

– Nem.

– Hová fogsz menni innen?

Azraële nem felelt semmit, csak némán felmutatott az égre.

A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.

Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.

Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a taraczkok, a parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj sötét volt, a szél bömbölve tépte, szakgatta a fák lombjait; – de ő nem látott sem vésztüzet, sem éj sötétjét, nem hallott zajt és szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmoniája, melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.

– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis. Gondolá magában s néha suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. Jót tenni, szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek eddig? hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? ha látta volna önmagát, hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon testétől, mint a hogy iszonyodik most s borzongással tölti el halálos gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok szenvedélyének, a kik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van! E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él ott belül; mert a míg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek, amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg leplezetlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt hófehér leplek alatt, nem tudva arról, a mi kívüle történik; a mi szenny, a mi utálat, a mi bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a fölébredéssel megszünt… Az arany is, kénköves, mérges kövek között terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki belőle, és nem fáj neki az.

A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szivében: egyik az emlékezet, másik a képzeleté.

Eszébe jutott határozata, melylyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:

«Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki az ablakodba s nézz a sziget felé, merről a nap keltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám s mondj értem egy imát, mely kísérőm legyen.»

És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fáraszsza szép szemeit sokáig.

Hirtelen felnyitá az ajtót ezüst kulcsával s belépett a csarnokba. A mint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függő lámpa. Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végig ment az egymásba nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros illattal volt eltelve.

Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mind ez. Midőn a szőnyegre lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta, mintha dögvészes dohot lélekzene, minden, a mi e termekben volt, bűn és undor emlékét hozta szivébe, itt egy titkos függöny, amott egy dagadó kerevet; majd egy öltönydarab, vagy egy pompás kelme, porczellán vázák, ezüst edények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az volt, hogy emlékezni kellett rájok.

De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek, és e százszor bűnös test maga, porrá lettek, akkor úgy-e a lélek sem fog emlékezni rájok? hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba, s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy meghagyta őket szabadulni innen.

Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! mindenkinek megmutatja arczát, a ki őt keresi, s nem oly magas az ég, a milyennek látszik, bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek sóhaja mégis egy percz alatt eljut oda.

Az égő szövétnekkel kezében végigjárt minden szobát, letépve függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s a mint az utolsó szobába belépett, ime annak sötét hátteréből egy halvány, fehér alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, a nélkül, hogy tudná hol, arcza oly szelid, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el szép vonásain, s tiszta csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata rövid repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arczot, a hogy az őrangyalokat szokták festeni.

A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá bűnbocsánata hirnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e szelid, földfeletti báratos arczot, e tisztán sugárzó szemeket soha sem látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid hajzata egészen kivette női alakjából, – angyalokhoz téve őt hasonlóvá, – elesettekhez, – megtérőkhöz.

Reszketve borult térdre a tünemény láttára, s arczával a földet érintve, ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki, mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel, tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott, megdicsőült arczát magasztos vágygyal emelve fel… Nem, ez arczra nem lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!

Oh az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül meglátott arcz sokszor idegenül lep meg, a gondolat, melylyel csak a lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt lerajzolja az arcz vonásait és nevet ad önmagának.

Azraële áhitattal tevé össze kezeit keble fölött s kezével intve a tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét és visszatért azon szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte magának.

Ott voltak egymásra hányva az aranynyal áttört párnák, India tollas kelméi, a hattyúpehelylyel töltött divánok, a könnyű, fényüző asztalkák, aranyozott kámfor-fából a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüst hangú húrjaikkal, egy arany medenczécskében finom illatos olaj volt töltve, mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő illat eltölté az egész levegőt.

Ekkor kezeit hevülő szivére nyomva, felsóhajta:

– Isten! velem légy!

S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arczczal lépett fel annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen és boldogan mosolyogva.

Nehány pillanat mulva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a könnyű száraz kelméktől, s négy felől összecsapva, mint egy égő hullám, mennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott boldogan, édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyuladt, kéken világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány mosolyogva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának a helyett, a ki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant, – az odaliszk halva volt.

* * *

Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja ablakában, a hogy az odaliszknak megigéré. Nem érté annak rejtélyes szavait, de teljesíté, mert jól tudta, hogy az egy haldokló kivánsága.

Jól esett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt ez a legszánandóbb teremtménynek; kit a bűn csókja meggyalázott, azt fölemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek nőarczhoz bűn gondolatával nem közelítének soha.

Hirtelen, – a mint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit nézné, az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát szélsebességgel előtörni, fehér gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt; és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfellegek között egy tündöklő alak szállna a magasba.

Pillanat mulva az égő kioszk lángjai bevilágíták az egész környéket. A fellármázott lakosság bámulva nézte a a pompás tüzet, melynek lángjait toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.

– Csakhogy emberélet nem veszett ott; mondák nyugodtan; a hárem és őrei még tegnap átszállíttattak.

A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng vereslett az égen.

Reggel csónakba ülve, átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz kiséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett. Nem látszott egyéb, mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok, mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldelni a mező.

* * *

Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun fölfelé; ha nem csalódunk – Yffim bég.

Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá, mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbácscsal hajtották, s valahányszor a ló helyett egyet ő rá találtak ütni, azzal vigasztalták, hogy azt Hasszán basának küldik.

Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött, hanem leszállva lováról, kantárját oda adta az ismert eunuchoknak, hogy vezessék a lovát az udvaron.

A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt; Yffim bég benyitott rajta s végig menve az ismert szobákon, miknek ajtait mind Hasszán drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási termébe érkezett, s ott találta Olaj béget, divánon ülve, s az alkoránból olvasva.

Yffim bég körültekintett, s a mint rövid üdvözlés után nem találta azt, a kit keresett, megszólítá Olaj béget:

– Én Hasszán basával akarok beszélni.

Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy ezüst tálcza állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.

– Ime, – beszélj vele…

VÁLTOZÓ IDŐK, VÁLTOZÓ EMBEREK.

Kis országoknak nincs nagyobb veszedelmük, mint ha nagy embereik vannak.

Némely ember hadvezéri hivatással született s mint rablóvezér hal meg.

Ha Teleki Mihály egy nagy ország kormányán ült volna, neve tán Richelieué mellett állana, s azon ország büszke volna amaz évekre, melyekben általa vezérelteték; így átka maradt neki, hogy Erdély kicsiny volt az ő szellemének, de még Erdélynek is az, hogy ő volt kelleténél nagyobb.

Azon ügyesség, melylyel ő magát, megérzett veszély idején, az észrevétlenségig össze tudta húzni, s a legelső szerencsés alkalmat már vasmarokkal ragadta meg, – ez tevé képessé őt, hogy annyi időn keresztül oly egymással teljesen ellentétben álló irányt bírjon követni, hogy majd a római császárral, majd a szultánnal szövetkezzék; egyszerre mindkettőnek hódolatot mutasson, másszor mind a kettő ellen törekedjék; hogy egy évben minden diplomatiai erélyét, ravaszságát felhasználja, miszerint a már készen álló erdélyi hadak kénytelenek ne legyenek a törököt a római császár ellen segíteni, másszor ismét a legvakmerőbb eszközöktől se rettenjen vissza, hogy a szultánt és az erdélyi rendeket a császárral kötött béke felbontására bírja.

A szentgotthárdi csatával csak fájó seb volt ütve az ozmán dicsőségen, de annak sajgása csak örök emlékeztetés volt a visszatorlásra, s bár akkor tíz évre köttetett béke, nem sokára sokkal kinálkozóbban jött szembe az alkalom, mintsem az az ulemák magyarázatait, s az erdélyi urak bölcseségét meg ne ingathatta volna.

A római császár a spanyol trón fölötti örökösödési harczban seregei javát XIV. Lajos ellen volt kénytelen vezetni, s az ellenzék most látta idejét túlfelől felemelni ellene a zászlót. Erdélyből kellett megindulni a harcznak, melynek fejedelmére a harcz azon jutalma várt, a mit hasonló utat követett elődei nem bírtak kivívni: a magyar királyság.

A játék ugyan veszélyes volt, egy ország volt egy országért koczkára téve. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. És voltak Erdélyben pártok, melyek nem örömest látták a kis fejedelemséget játékra téve a nagy királyságért, s e pártnak bár leghatalmasabb karja, Bánfi Dénes, levágatott, még mindig voltak tekintélyes fejei: Béldi Pál és az ifjú Bethlen Miklós.

Egy napon a Fogarasra hívott országgyűlésen a fejedelem németjei1) körülfogták Béldi Pál és Bethlen Miklós szállásait s kijelentették nekik, hogy az ország foglyai maradnak.

Mit vétettek? Ki tudott bűneikről valamit? csakhogy egyszer fogva voltak.

Jó Apafi Mihály azt hivé felőlök, hogy fejedelemséget keresnek; ez a bűn volt az, a mit egy szóra el szokott hinni, és sürgeté az elfogató főurakat, hogy szolgáltassanak törvényt az elfogottak felett. De jól őrizkedének ezek attól. Sokkal könnyebb volt az elfogottakat elébb megöletni s azután szolgáltatni rájuk törvényt.

A fogarasi várnak ez időben a jámbor Cserei vala dicséretes főkapitánya, s a vár, melyben az elfogott urak letartóztattak, a fejedelemasszony tulajdona volt. A mint Annának tudtára esett az elfogatás, rögtön felhivatá magához Csereyt s megmutatva az újján lévő pecsétgyűrűt, azt mondá neki:

– Nézze meg kegyelmed e gyűrű czímerét, s akármi halálos itélet érkezzék kegyelmedhez, a míg ezen czímert a levélre nyomva nem találja, a foglyokat kivégeztetni őrizkedjék, a vár enyim, s kegyelmednek inkább én parancsolok, mint a fejedelem.

A fejedelem nejével együtt visszament Fejérvárra. Megérkezésük utáni napon az ország első férfiai összegyülekeztek magántanácskozásra a fejedelemhez, s Telekinek gondja volt rá, hogy délesti barátságos pohárra csak azok maradjanak jelen, a kik vele egyetértenek: Mikes Kelemen, a Bethlen urak, kik öcscsüket, Miklóst, nagy esze végett különösen gyűlölték, Naláczi, Székely és Vajda László; kik is a fejedelemmel késő estig elmulatának, sokat nevetvén az udvari bohócz, Biró Gergely mulatságos tréfáin, ki sokféle gyönyörködtető dolgokat bírt elkövetni, kanalat, villát úgy elnyelt, hogy senki se látta, hová lettek, s utoljára még emberek elnyelésére is vállalkozott; s az ebben kétséget támasztó Naláczi Istvánra úgy rá ijesztett, hogy utóbb kérve könyörgött neki, hogy ne nyelje el.

Apafi maga sem vette észre, hogy mennyit ivott, mert a mellette álló vederből valahányszor egy serleggel kimerített, annyit ismét visszatöltöttek bele, úgy hogy azt hivé, miszerint félejtelre valót sem ivott még. Arcza mindig lángolóbb, veresebb kezdett lenni. Egyszerre egy üres széket látott meg maga mellett, s dühösen felkiáltott:

– Ki szökött el innen ismét. Már megint Bánfi Dénes szökött el, mert ez az ő helye; hová lett innen Bánfi Dénes?

Az urak mind megnémultak, csak Teleki bírt felelni.

– Bánfi Dénes meghalt.

– Meghalt? kérdé Apafi. Hogyan halt meg?

– Béldi Pál ligát kötött ellene s lefejezteté.

– Béldi? szólt Apafi, vak dühvel emelkedve fel székéről, s hol van ez az ember?

– Most börtönben, de majd nem sokára fejedelmi széken.

– Vérpadon! ordítá magán kívül Apafi, vérszomjú haraggal. Vérpadon, nem fejedelmi széken. Megmutatom e dölyfös székelynek, hogy ki vagyok? ha ellenem vétenek. Hívjátok az itélőmestert, törvényszéket kell tartani.

– Az itéletek már készek, uram, szólt Naláczi, kivonva zsebéből három egyenlő nagyságú iratot, csak aláirásod hiányzik.

Hirtelen ott termettek tintával és irónáddal, s azt a fejedelem reszkető kezébe nyomták, újjal mutatva neki a papiron, hová írja nevét. Megtörtént.

– Nincs közöttünk idegen ember? kérdé Teleki, gyanúsan nézve szét.

– Csak a bolond, de attól nincs mit tartani.

A bohócz e perczben épen egy kardot tánczoltatott az orrahegyén, felül meg egy tányér volt rá téve, s váltig kiáltozott az urakra, hogy ő rá nézzenek, ne arra a másikra, bizonyosan nem is látta, mi dolog történik ott az asztalon?

A levelek három parancsot tartalmaztak. Egy szólt Csereinek, meghagyatván neki, hogy a foglyokat rögtön ölesse meg; másik a porkolábnak, Boer Zsigmondnak, mely azt tartalmazá, hogy ha Cserei vonakodik engedelmeskedni, ölesse meg őt is az urakkal együtt; harmadik végre a várőrséghez, melyben az felhivatik, azon esetre, ha a porkoláb is késedelmeskednék, őt is a többiekkel együtt felkonczolni. Mind a három levelet sárga viaszszal lepecsételve átadák Naláczi Istvánnak, ki azokat kalpagjába téve, a kalpagot felnyomá fejére s indult sebtén a szobából. Épen a bohócz mellett kellett neki elhaladnia, s ez azonnal odaugrott hozzá, rákiáltva: «ohó, te az én kalpagomat tetted fel, ide vele, ez a tied!» s mielőtt Naláczi meglepetéséből magához térhetett volna, kalpagja helyett a csörgő sipka volt a helyén.

A főúr nagyon idétlennek találta most e tréfát s torkon ragadta a bohóczot.

– Semmirekellő, hová tetted a kalpagom? szólj, vagy megfojtalak.

– Meg ne fojts, uram, szabódék a bohócz, mert akkor magad leszesz a legnagyobb bolond a fejedelem udvaránál.

– A kalpagot ide! kiálta Naláczi dühösen; hova tetted?

– Elnyeltem uram.

– Gaz ficzkó! dühönge Naláczi, fojtogatva a bohóczot; te kötekedel velem.

– Hisz uram, elő nem tudom adni, ha a torkomat összeszorítod.

– Megállj, majd megkeresem én nálad; szólt Naláczi s elkezdé a bohócz köntösét feltépni, mire a kalpag nem sokára kihullott annak ránczai közül. Ügyetlen szemfényvesztő! nevete akkor Naláczi. Ezt ugyan jól eldugtad. Azzal felvevé kalpagját, mind a három levél benne volt, jól lepecsételve sárga viaszszal; hanem azután csak odakünn tette fel ismét, hogy a bohócz másodszor el ne csenhesse.

Még azon éjjel vágtatott Fogarasra, odaérve nagy lóhalálában, maga elé hivatá Csereit, s a neki szóló levelet átadva, mondá:

– Ime e szigorú parancsot rögtön hajtsa kegyelmed végre, szentnek tartván annak minden betűjét.

A kapitány átvevé a levelet s felszakítván annak pecsétjét, nagy bámulattal tekinte a főúrra:

– Én nem tudom uram, neked van-e április első napja, vagy nekem? ebben a levélben egy fiabetű sincs.

Naláczi hihetlenül tekinte a levélbe. Üres volt az egészen. Hirtelen felszakítá a másik két levelet is. Azokban sem volt egyéb tiszta papirosnál.

Az ügyetlen bohócz az alatt, míg a főúr őt fojtogatta, elcserélte a leveleket más üres készen tartottakkal, s az itéleteket még azon este megvitte a fejedelemnének, ki általa tudott meg mindent, a mi a fejedelem körül történt.

Reggel aztán a három parancscsal kezében Apafihoz ment a fejedelemné, szemére hányva, hogy tisztviselőit így akarta megöletni.

A jámbor fejedelem csak elbámult, meglátva a parancsokat saját irásával, miről már semmit sem tudott, s megölelve nejét, hálát adott neki, hogy őrködött felette, s nem engedé e parancsokat elküldeni; Naláczi uram pedig a nagy kudarcz miatt alig merte magát mutatni az udvarnál s csak a bohóczra fenekedett.

Ez eset megdöbbenté a jámbor fejedelmet s rögtön elhatározá, hogy a foglyokat szabadon bocsáttassa. Előbb azonban reversalist kellett aláírniok, melyben kötelezték magukat, hogy vádlóik ellen visszatorlást nem fognak kezdeni.

Béldi Pál vérig volt bár sértve, de úgy vevé e szenvedést, mint érdemlett büntetését annak, hogy Bánfi Dénes ellen ő írta legelső alá a ligát, most ugyanaz a fegyver sújtotta őt vissza.

Ámde legkisebb volt a magánsérelem; az alatt, míg Béldi és Bethlen Miklós börtönben ültek, a harczias párt keze szabadon működött, úgy, hogy a midőn ezek kiszabadultak, megdöbbenve kapák hírül párthíveik által, miszerint csupán a diván megegyezése van még hátra, hogy a béke felbontassék.

Béldi átlátta, hogy tovább hallgatni annyit tesz, mint csendesen elnézni, mint rohan az ország saját veszte felé.

Rögtön összehívá mindazokat, kik vele egy gondolaton voltak, köztük Csáky Lászlót, Haller Jánost, Kapy Györgyöt, s tanácsot tartának az ország jövője felett.

Béldi szüntelen azon volt, hogy a fejedelmet kimélni kell, hanem arra kell őt kényszeríteni, hogy tanácsosait, Telekit, Székelyt, Mikest és Naláczit, meg a két Bethlent távolítsa el magától, s alkosson új országtanácsot.

Kapy többet akart.

– Ha már ennyire vagyunk, monda, akkor jobb nyiltan kilépnünk, s ha kihúztuk a kardot, akkor ne könyörögjünk, hanem verekedjünk, s a ki győz, győzzön magának, és ő legyen fejedelmünk.

– Isten úgy szállítsa fejemre legnagyobb büntetését, monda Béldi, a mint a fejedelemségre vágyom. Én hűséget esküvém a fejedelemnek, s bár szeretem hazámat, e szeretet mellett el tudok vérezni, de eskümet meg nem szegem soha. Az én javaslatom nem egyéb, mint hogy a kihirdetett országgyűlésre, mely Nagy-Sinken fog megtartatni, jelenjünk meg fegyveresen, a felültetett székelyekkel együtt, s ha megmutattuk erőnket, bizonyára a fejedelem nem fog kételkedni, hogy tanácsuraitól megváljon; mert én jó embernek ismerem őt s tudom, hogy inkább fél tőlök, mint szereti őket.

A jelenlevő urak elfogadták Béldi ajánlatát.

– Akkor én itt hagyom kegyelmeteket, monda Kapy, fázósan gombolva be mentéjét. A harcztól nem irtózom, mert ott látom az ellenséget és verekszem vele, de a fegyveres instántiákat nem szeretem, mert hamar kiveszik az ember kezéből a kardot és saját nyakát vágják le vele.

El is távozott. A többi urak pedig eloszolván, kiki felfegyverzé a maga híveit. Béldi egy szavára felült Háromszékben, Csikban és Udvarhelyszéken a fegyveres székelység, generálisuk parancsára minden órában indulásra készen.

E merész felkelés híre Gernyeszegen találta Teleki Mihályt, ki magánkívül lett örömében: jól tudva, hogy Béldi nem azon ember, ki polgárháborúban győzni tudjon, ellenkező esetben pedig saját vesztére kelt föl, mert vissza nem léphet többé. Rögtön sietett a fejedelemhez, s ágyából verve fel, elmondá neki, hogy Béldi feltámadt ellene, s úgy megrettenté Apafit, hogy azonnal kocsijába fogatott s fáklyakiséret mellett elfutott Fogarasba; Bethlen Gergely és Farkas, s a többi tanácsurak rémülten futottak, ki merre látott; csak Teleki nem rémült meg. Sokkal jobban ismeré Béldi jellemét, mint hogy félhetett volna tőle.

Egy szikrája a nagyravágyásnak, a boszúnak Béldi Pál szivében, s ő nehány nap alatt Erdély ura leendett, a mellette felült székelységnek senki sem bírt volna ellenállani, mert a hadak a végvárakba voltak szétosztva.

De Béldi elégnek tartá fegyverét megmutatni, nemhogy éreztesse is azt. Harcz helyett hódolatteljes nyilatkozatot külde a fejedelemhez, melyben tudtul adá, hogy nem ő nagysága ellen vette fel a hadakat, hanem az ország nevében; csupán azt követeli, hogy a tanácsosok állíttassanak ország törvényei elé.

Míg e szelid levél megjárta az útat, az alatt Telekinek ideje maradt összehivatni a végvárak hadait, s a fel nem ült székelyekre parancsot küldeni, hogy a fejedelem védelmére Mikes Kelemen mellé gyűljenek, s míg Béldi kikerülte a megtámadást, ő jött ellene támadólag.

Egy napon Csáky Lászlóval együtt Bodola várában ült Béldi, a midőn hírül hozzák neki, hogy Bethlen Gergely a fejedelem hadaival már Brassó alatt áll.

– Többé nem kerülhetjük a harczot, uram, sóhajta fel Csáky.

– Kikerülhetjük, viszonza Béldi, ha leteszszük a fegyvert.

– Csak nem gondol arra kegyelmed? kérdé Csáky megijedve.

– Mire gondolnék egyébre. Én pártharczban nem csatázok.

– Akkor mi vesztünk el.

– Inkább mi, mint érettünk ezerek.

Még azon nap kiadá a parancsot a mellette ülő hadaknak, hogy oszoljanak haza.

Másnap Bethlen Gergely átküldé Bodolára Vay Mihályt, ki a fejedelem kegyelmét hozá meg számára.

Csáky fogait szítta; eszébe jutott, hogy épen ő fejezteté le Bánfi Dénest, pedig annak is kegyelem volt adva, s remegve kérdezé Vaytól:

– Bizton megnyughatunk-e e kegyelmi levélben?

Vay Mihályban volt annyi őszinteség, hogy így feleljen:

– Bizony, édes atyámfiai, száz kegyelemnél is nagyobb bátorság lesz rátok nézve, ha kimentek Erdélyből.

Csáky egy pillanatig sem gondolkozott tovább, hanem málházott és még fényes nappal elutazott a bozzai szoroson keresztül.

Béldi ott akart maradni, őt a szégyen visszatartá a futástól.

Vay Mihály azonban tudatá nejével és gyermekeivel a veszélyt s azok ráestek, térden állva könyörögve, hogy siessen, mentse meg magát.

– Hát ti? kérdé Béldi, könyező családjára tekintve.

Szép két fia volt, Aranka leánya már szép hajadonná serdülve, ő volt apjának szemefénye, büszkesége, öröme.

– Hát ti? szólt elborult szózattal.

– Minket könnyebben megvédhetsz Stambulban, mint itt; szólt Béldiné, és Béldi átlátta, hogy ez helyesen van mondva.

E szó megváltoztatta akaratát; valóban, a portánál keresve menekülést, mind családján, mind magán többet segíthetett, s tán még hazája ügyeit is jobbra fordíthatá; hisz ott sok legmagasb vezér jó ismerőse volt, kik e dologban mindent kivihettek.

Rögtön lovat nyergeltetett, s családjától a legbiztosabb reményben elbucsúzva, nehány szolgája kiséretében a bozzai szoroson át Havasalföldre még azon éjjel átmenekült, ott találkozott több futó társaival, s együtt velök Erdély akkori legfelsőbb törvényszékéhez, a portához menekült.

A DIVÁN.

A serail kapui széttárultak, a harmoniátlan csengő harsogó zene egy mennydörgő dobütéssel elhallgattatott, s tizenkét lovas csausz nagy ügygyel bajjal tört útat az odáig érkezett vezérkarnak a megtolult néptömeg között, fabuzogányokkal és rhinoceros-korbácscsal püfölve az elől-utól találhatókat. Az indolens bámész sokaság látta, hogy üttetni fog, de azért egy nyommal sem széledezett odább, mint a mennyire eldöfölték.

A diván tagjai leszálltak az udvarban lovaikról s felmentek a lépcsőkön, miket két sorban janicsárok őrzöttek kivont szablyákkal, a divánterem kék és sárga függönyei szétvonattak előttük, s előtünt az egykor annyi fényt, annyi hatalmat szülemlő rejtélyes teremnek belseje.

Egy nagy nyolczszegletű szoba az, minden festvények nélkül, mint a miket a Korán tilt, márvány padozata keleti szőnyegekkel bevonva, falai embermagasságnyira kirakva gyöngyházzal, a falak mellett egyszerű veres bársonynyal bevont alacsony pamlagok, minden háttámasz nélkül, a háttérben valami oszlopzatos fülkeforma, mely egy rejtekajtót fed el, a honnan Amurat szokta titokban kihallgatni divánja tanácskozmányait.

A függönyök szétnyíltával beléptek a divántanács-tagok: elől a nagyvezér, egy magas száraz ember, szüntelen előre görbült nyakkal; feje untalan mozog, szemei jobbra, balra járnak, mintha mindig vizsgálna, fürkészne valamit. Barna, szennyes színű arczán csodálatos lélekhíven van kifejezve az örök elégületlenség, minden tekintete gúny, harag, betegséggé vált epéskedés, ha szól, fekete fogait összeszorítja, azokon keresztül szűri a hangot, s ilyenkor arcza egy pillanatig sincs nyugalomban, szemöldeit majd úgy levonja, hogy szemeit eltakarják, majd felrántja, hogy homloka ezer ránczczá reped s szemfehére látszik; szájszegletei vonaglanak, álla reszket, ritkás, soha nem fésült szakállával, mosolygani csak akkor szokott, midőn azt, a kihez beszél, remegni látja, s ruhája oly kuszáltan áll rajta, hogy daczára a ráhalmozott fénynek, úgy néz ki, mintha mindig szennyes és törődött volna.

A nagyvezér után jött a Küprili, egy elhízott, testes, vörösképű basa, terjedelmes rengő szakállal; a tenyérnyi széles kard, melyet oldalán visel, gyaníttatja, hogy a kar, mely azt forgatni szokta, nem lehet elgyengülve; hangja hasonlít a bika mormogásához, oly mély, oly dörgő az, hogy mikor csendesen beszél, alig lehet megérteni, míg a csatákban az ágyúk dörgése közül is kihallik.

A diván többi tagjai közül még három férfi vonja magára a figyelmet.

Az egyik Kucsuk basa, egy izmos, harczias férfi; napbarnított arczán keresztül kasul vágott sebhelyek mély forradásai láthatók, szemei oly fényesek, oly feketék, mint a sasé, egész magatartása, agg kora daczára, bátor és kihivó; kardját balkezében hordja; merészen lép, áll, tekint; röviden szól, gyorsan cselekszik.

Mellette fia jön, az ifjú Feriz bég, apja csatáinak és dicsőségének részese, magas daliás ifjú, a keleties öltözet, piros kaftán, a kócsagtoll, fehér turbán, mind úgy illik karcsú termetéhez, égő szemeiben annyi tápanyagot kereső szenvedély látszik lobogni, arczán még látható az ifjúság hamvas életpirossága. Gyakran meglepi őt a szótlan elmélázás, s ha ilyenkor megszólítják, felijed, megrezzen, mintha ott járt volna, a hová mennie nem szabad.

Legvégül, valamennyi háta mögött jő a szultán keresztyén orvosa, az udvari tolmács, Maurocordato Sándor, magas, athletai férfi, hosszú, bő, redős palástban, nagy, fényes, fekete szakálla csaknem övéig ér, ó-görög vonalmú arczán a tudományszerezte nyugalom, sűrű sötét hajzata gazdag fürtökben foly két felől alá vállaira.

A vezérek helyet foglaltak, a szultán divánja üres maradt, legközelebb ült hozzá a nagyvezér, túl rajta a többi basák, agák és bégek.

– Kegyelmes uram, szólt Maurocordato, a vezér elé járulva, a szegény magyar urak már reggel óta itt várakoznak a küszöb előtt.

A vezér mérgesen nézett a tolmácsra, fejét még előbbre nyújtva.

– Hadd várakozzanak! Tán inkább illik: hogy ők várjanak mi reánk, mint mi várjunk ő reájok.

S azzal inte a főcsausznak, hogy vezesse elő a folyamodókat.

Tizenketten voltak a menekültek, kiket egy mellékajtó szőnyegének elvontával előszólított a főcsausz. Közöttük legelől jött Béldi Pál, a többi mind aggodalmas arczczal, tétovázva, remegve, egyedül ő bátran, nemesen, nyugodtan.

Arcza még most is férfiasan szép volt; az idők, a viszontagságok letörülték róla az ifjúság színét, de nem a lélek nemességét; tojásdad képének szabályos vonásain valami összhangzó öntudatos nyugalom látszék, mely tanúja a szívben lakó becsületességnek és elhatározottságnak. Vonásain semmi elfogultság és a mellett semmi betanult hatásvadászó gerjedelem; szép metszésű telt ajkai csukva is beszédesek, s nagy, szelid kék szemei, mik végig járnak a jelenlevők arczain, mielőtt megszólalt volna, egész bánatos eseményeket mondanak el, fájdalmas rokonszenvet költve a jelenlevők keblében.

Csupán a vezér néz reá mérges, elégületlen arczczal; minthogy ez neki szokása s más képet nem tud csinálni.

– Szóljatok hát, mit akartok? ne féljetek; inte a vezér a menekvőknek.

Béldi előlépett, meghajtá magát a vezér előtt. Egy a magyarok közül odament a vezérhez, s kezet csókolt neki, a többinek útját állta Maurocordato, s inte Béldinek: hogy siessen beszélni.

– Kegyelmes uraim! kezdé Béldi a szót, sorsunk tudvalevő dolog előttetek: mint földönfutók jöttünk el hazánkból, mint koldusok állunk előttetek; de nem mint földönfutók, nem mint koldusok könyörgünk e pillanatban, hanem mint hazafiak. Hazánkból elűzeténk, nem mint bűnösök, nem mint pártütők, hanem azért, mert meg akartuk azt menteni. A fejedelem hanyatthomlok rohan veszedelmébe s viszi magával a hazát. Főtanácsadója magyar királysággal biztatja őt, hogy maga magyar nádorrá lehessen. Ti tudjátok, kegyelmes uraim! mi jövendő vár Erdélyre egy ily harcz után? Többen az ország nagyjai közül velem együtt felszólalának ellene; mi tudtuk, mit veszíthetünk? És im néhány év alatt azok közül, kik az indítandó harczot rosszalák, mi állunk utolsók előttetek, a többi méltatlan börtönben ül, vagy méltatlan halállal veszett el… Kegyelmes uraim, mi egykor mint boldog családapák éltünk ősi tűzhelyeink mellett, most gyermekeink, feleségeink tömlöczre vannak hányva; váraink tőből szétszórva, czímereink összetörve; de mi nem kérjük tőletek azt, a mit magunk veszíténk, nem vagyonaink birtokát, nem nőink, gyermekeink ölelhetését, még csak hazánk láthatását sem; készek vagyunk élni koldusul, elhagyatva, számkivetve; csupán azon hon életének megtartásáért esengünk hozzátok, mely minket elvetett, s mely sebes léptekkel rohan az elveszésnek; siessetek azt megmenteni.

Kucsuk basa, ki jól értett magyarul, boszúsan csapott kardjára, azt félig kihúzva, s ismét visszadobva hüvelyébe; Feriz bég, egy önkénytelen szemeibe lopózott könnyet törült le ifjú arczáról.

– Kegyelmes uraim! folytatá Béldi nyugodtan; nem kivánjuk tőletek, hogy boszút álljatok a fejedelmen a kiontott vérért s a kiontott könyért; magánosok fájdalma az, melyet nem kell érezni a honnak; mi magunk elhordozzuk a magunk gyászát, s nem adjuk azt a nemzetre; hanem küldjetek jobb tanácsadókat a fejedelemre, mint a milyenekkel most körül van véve, figyelmeztessétek őt esküjére, mit a nemzetnek és a nagyúrnak adott, mert esküt senki hiába nem teszen s büntetlenül meg nem szegi azt, s kényszerítsétek őt: hogy legyen jobb atyja azoknak, a kik még megmaradtak a hazában, mint volt nekünk.

A mint Béldi elhallgatott, előlépett Maurocordato, a szónok és a nagyvezér között foglalva helyet, s elkezdé tolmácsolni Béldi szavait.

A legelső szavak után kigyúladt a tolmács arcza; csengő, hangzatos beszéde betöltötte a teremet; lelke tűzbe jött; arczán az indulatok kifejezései váltották egymást; hol a Béldi szava nyugodt volt és panasztalan, a keservek leírásánál, ott a tolmács hangja reszketett és háborított; hol Béldi a jövendőt rajzolá a meggyőződés komoly hangulatán, azon helyet Maurocordato prófétai ihlettel fogá fel, s kebelrendítő lőn szava, midőn a szónokra mutatott, ki utolsó azon férfiak közül, kik jobban szerették Erdélyt, mint saját hasznukat; és végül, a lemondás szavainál, a hon megmentéseérti könyörgésben oly átható, oly keserűen megragadó lőn szózata, mintha az ő szava volna az eredeti, és nem a másolat. A szenvedélyes ó-görög alakban Demosthenes látszott feltámadni.

A hallgató basák tűzbe jött arczczal hajtogaták fejeiket, helyeslésül Maurocordato tolmácslatára; a nagyvezér összehúzta szemöldeit, ajkait epés szegletekbe vonta, s mellén összefogva kaftánját, elkezde beszélni, mialatt öklelő szemekkel tekinte szanaszét, minden pillanatban lekapva tekintetét arról, a kivel szólt s mérgesen vágva szét szemeivel a légben s ismét gúnyosan a megszólítottra szegezve azokat. Rikácsoló hangja, melyet szűrve bocsátott ki fogai között, kellemetlenül hatott arra, a ki először hallotta, ehez minden pillanatban a düh, harag és gyűlölet minden fokozatán keresztül változó arczvonalmai, száraz kezének nyugtalan, reszketeg hadonázása nem engedének egyebet gyanítani a törökül nem értő magyaroknak, minthogy a nagyvezér most éktelenül lehordja őket, s a mit mond, az elejétől végig nem egyéb szitkozódásnál.

Csáky László uram, ki Béldi Pál mellett állt, megrántá annak bekesét, s reszkető állal sugá fülébe:

– Kegyelmed elölt bennünket, miért nem szólt elég alázattal? most karóba húznak mindnyájunkat…

A vezér beszédét szokás szerint egy fáradt mosolylyal végzé, gúnyos ajkai felhuzódtak, helyet nyitva a fekete, hegyes fogaknak. A magyarok szivében hülni kezde a vér e mosolygástól.

Előállott azonban Maurocordato. Nemes vonalmú arczán biztató szelidség mosolygott, s elkezdé tolmácsolni a vezér szavait:

– Becsületes magyarok! Legyetek jó bizalommal. Szavaitok részvétre találtak, igazságotok napnál fényesebben áll előttünk; bajaitok teljes mértékben meg lesznek orvosolva. Jól tevétek, hogy a felséges szultán köntöséhez folyamodtatok, ragaszkodjatok ezután is ő hozzá és semmi bántódástok nem lészen. Most menjetek ki békével, ha kelleni fogtok, majd hivatunk.

Mindenki könnyebben lélekzett, Béldi néhány egyszerű szóval kifejezé a vezérnek köszönetét s távozni készült.

Csáky László azonban, kit inkább érdekelt Sóvára uradalma, mint Erdély jövendője, s kit épen nem látszott kielégíteni Béldi ajánlata, mely egyedül a haza megmentését kéri s az elfoglalt vagyonnak visszaadását nem, alig várta, hogy szóhoz juthasson; s azzal odarohant a vezér lábaihoz, egyet megkapott közülök, azt átkarolta, s elkezde rettenetesen sírni; a sírás különben is érthetlenné teszi a szavakat, Csáky uram beszédét pedig a nélkül is nehéz volt érteni, még azonfölül a phlegmájából kihozott vezér is kiabált, most már komolyan szitkozódva, míglen a többi magyar urak odarohanva, erővel vitték el Csákyt magukkal, Maurocordato haragosan terelte őket kifelé, véget vetendő a boszantó jelenetnek.

– Ha már letérdepelt kegyelmed egy ember előtt, szólt hozzá Béldi, kifelé menvén, legalább ne sírt volna, mint egy gyermek.

A távozó Béldi, mielőtt az ajtón kilépne, egy meleg kézszorítást érze kezén. Odatekinte. Feriz bég volt az, az ifjú bajnok.

– Azt mondád, szólt az ifjú reszkető hangon, hogy nőd fogva van?

– És gyermekem is.

Feriz arcza lángolt:

– Meg fognak szabadulni! szólt hévvel, Béldi kezét megragadva. Várj reám szállásodon.

A magyar menekvők eltávoztak, mindenki saját reményeit szőve odább a vezér biztatásaiból, csupán Csáky László uram nem volt megelégedve az eredménynyel, ő menvén szállására, rögtön leült. Irt két levelet. Egyet a római császár tábornokának, másikat a franczia király szónokainak, melyben mind a kettőnek igér minden kitelhetőt, ha őt dolgaiban megsegítik, gondolván magában: ha a török császár nem segít, megsegít a római császár, ha az sem, a franczia király; legjobb az embernek magát minden oldalról biztosítani.

Alig léptek ki a divánból a menekvők, az elbocsátási ajtón egy aga lépett be a bejelentési teremből, jelentve: «a magyar urak».

– Miféle magyar urak? riadt rá a nagyvezér.

– A kiket a fejedelem küldött.

– Épen jókor! monda a vezér, hadd jőjjenek, s positurába vágta magát, számukra tartogatva legmérgesebb arczkifejezését.

A függönyök szétvonattak, s belépett a fejedelem küldöttsége; bogláros, bársonyos udvari nép, nyájas édeskés arczokkal. Elnökük, Bethlen Farkas, megállt azon helyen, hol előtte egy órával Béldi Pál állott, bizarr ellentétül hattyúprémes meggyszín bársony mentéjével, bogláros vitézkötéseivel s turquoissal kirakott kardjával, s öltözete egyéb pompája mellett alázatos arczával, amannak egyszerű, fénytelen viseletéhez és nyugodt, szilárd arczához.

– Nos mi kell? mit akartok? mondjátok el szaporán, támadt reájok a nagyvezér, nyughatatlan veszekedő képpel.

Bethlen Farkas térdeig hajtotta fejét, s azután elkezde szónokolni, az akkori idők tárgykerülgető rhetorikájával, felelve mindenre, csak a kérdésre nem.

– Kegyelmes és nagyságos, dicsőséges és vitézlő uraim, méltóságos nagyvezér, győzhetetlen basák, hatalmas bégek és agák, országunk legerősebb oszlopai, három világrész fejedelmei, hires-nevezetes hősök tengeren és szárazon; nekem különösen jóakaró uraim!!!

Ennyi volt csupán a megszólítás.

A Küprili fújt izzadtságában. Kucsuk basa kardját verte térdéhez, Feriz félre fordult, s az ablakon keresztül a serail szökőkutait bámulta.

– Siessenek kegyelmetek! kiálta közbe türelmetlenül Maurocordato, mire Bethlen Farkas, azt vélve, hogy a tolmácsot az által bántotta meg, hogy kifeledte a megszólításból, odafordult hozzá, pótlólag utánragasztva:

– Nagybölcseségű tolmács, mély tudományú és rendkívüli tiszteletreméltó udvari orvosa a leghatalmasabb császárnak.

Küprili nagyot ásított, s akkorát nyújtózkodott, hogy az öv ketté szakadt a derekán.

Bethlen Farkas nem hagyá magát megzavartatni, hanem folytatá, a mit kezdett:

– Fájdalommal értesült róla jámbor fejedelmünk, Apafi Mihály uram ő nagysága, miszerint ama lázadó pártütők, kik nemcsak a fejedelem, hanem az ő személyében a magas porta ellen is fel merték emelni gonosz fejeiket, meghiusult terveik után ide futottanak, hazug insinuatiók által a fejedelmet megrontani. Ámbátor azonban meg vagyon győződve a jámbor fejedelem, hogy amaz ámító szavakat méltóságtok bölcsesége megczáfolandná, jóakarata meghiusítandaná, hatalmassága megbüntetendené, mindazonáltal jónak látta ő nagysága bennünket kegyelmességtekhez elküldeni a végett, hogy mindazon vádakat, melyeket az ország felforgatására koholtak, hamisaknak és rágalmaknak declaráljuk…

Maurocordato kapott a szónok megpihenésén, ki az exordium után megállt lélekzetet venni a további beszédhez, s mielőtt ennek alkalma volna a tárgy érdemleges kérdésére térni, elkezdé a már eddig mondottakat tolmácsolni a nagyvezérnek, jól tudva, hogy miután a vezér beszélt, másodszori szót nem enged senkinek.

A tolmács szava ezúttal száraz volt és egyhangú. Bethlen Farkas uram minden homiletikai fáradsága kárba veszett Maurocordato vontatott, egykedvű átfordításában.

A fővezér erre szikrázó szemekkel válaszolt, arcza még egyszer oly mérges volt, mint egyébkor, s a keze hadonázásából nagyon világosan kivehető volt azon mozdulat, melylyel a követeknek az ajtót mutatta.

Maurocordato tolmácsolá neki a választ.

– A fővezér azt mondja: hogy ti vagytok a pártütők, ti szegtétek meg a magas portának adott esküt, nem azok, kiket ti elűztetek; nagyravágyó terveitek Erdélynek a portátóli elszakadását, Magyarország meghódítását czélozzák, s mindkettőnek elvesztését vonandják maguk után. Mire nézve tudtotokra adja a nagyvezér: hogy, ha veszteg nem tudtok ülni, és saját honfitársaitokkal békében meg nem férhettek, majd küld ő rátok olyan közbenjárót, hogy sírva néztek utána.

A megszeppent magyar urak összenéztek. Bethlen Farkas arczán nem látszott az édességtől és nyájasságtól semmi nyoma a boszúságnak, mely betanult beszédje kárba vesztén érte, meghajtotta magát még mélyebben, mint először, s rendületlen önmegtagadással vevé fel a szót, s miután ezúttal átlátta, hogy a hosszú beszéd nem járja, drastikusabb eszközökhöz folyamodék.

– Oh uram, avagy miképen illenének e vádak mi reánk, kik minden kivánságaitokat híven teljesítők mindenha? Adtunk adót, adtunk ajándékokat, a mi szegénységünktől telt, ime most is a jámbor fejedelem nem bocsáta bennünket üresen; meghagyá Teleki Mihály uramnak, hogy benneteket illendő ajándékkal megtisztelni el ne mulaszsza, ki is ime általam kegyelmeteknek kétszáz erszény pénzt2) kiván tisztelete és hódolata jeléül átadni, könyörögve, hogy fogadja el kegyelmességtek tőlünk szegény szolgáitoktól e csekély ajándékot.

Ezt mondva, inte egynek követői közül a szónok, kinek hívására négy teherhordó jelent meg, vállaikon keresztbe vetett rudakon hozva egy nagy vasas ládát, melyet Bethlen Farkas felnyitva, tartalmát a fővezér lábai elé döntette.

A csengő tallérok halomra omoltak a diván előtt, még hallatszott egyes szétguruló darabok pengése; a fővezér arcza egyszerre átváltozott. Maurocordato hátraállt. E szavakhoz nem kelle tolmács; a vezér nem birt visszatartani egy undok mosolygást arczáról, a fukarság ördögének vigyorgó mosolyát. Szemei kerekre felnyiltak, fogait nem szorította össze mosoly közben, inkább úgy tett, mint egy prédára leső vadállat.

Bethlen Farkas alázattal húzta magát vissza társai közé; a vezér nem állhatta a szerénységet, leszállt divánjáról, kezeit morzsolva s megveregette a szónok vállait s mindenik követ szeme közé mosolygott, egynek kettőnek kezét is nyujtá, az a szerencsés sietett azt megcsókolni, s beszélt hozzájuk valamit törökül, melyre azok nem győztek bókokkal felelni.

Maurocordato e jelenet alatt megszökött a divánból, s miután tolmács hiányában a követek nem bírták megérteni a vezér szavait, s csak egyre hajlongtak, fölállt Küprili, ki egri basa korában megtanult magyarul, s rájuk ordított boltozatreszkettető hangon:

– A vezér szava az hozzátok, giaur kutyák! hogy elmehettek a pokolba, ha kelleni fogtok, majd hivatni fog benneteket.

S ezzel nagy mérgesen elrugott a papucsa orrával egy lábaihoz gurult tallért, míg a követek számtalan üdvözlés után elhagyták a divánt.

A fejedelem követeinek eltávoztával rögtön hivatta a nagyvezér Béldit és társait. A mint a menekültek beléptek a divánba, egyik sem tudta még, hogy a fejedelem követei itt jártak, s azok hozák a halomra öntött pénzt, mire nézve senki sem birta magának kimagyarázni, hogy valjon mit akar a nagyvezér azzal a pénzzel és velök? s miután Maurocordato eltávozott s az utána küldött csauszok sehol sem birtak ráakadni, tolmács nem létében a megjelent magyarok hosszú ideig a legnagyobb kétségek közt forogtak, s idejök maradt találgatni magukban azon töredezett mondatok értelmét, miket a fővezér koronkint hozzájuk intézett, majd a pénzhalomra, majd rájuk mutatva, s mind a tíz újjával magyarázva mondatait. Valahányszor a pénzre tekinte, nem óvhatta meg arczát amaz utálatos hyenai mosolygástól.

– Meglássa kegyelmed, sugá Csáky uram Béldinek, hogy a nagyvezér azt a pénzt nekünk szánta.

Béldi nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék az ártatlan óhajtásra.

Végre, hogy a tolmács nem jött, kénytelen kelletlen felállt Küprili s jól-rosszul elkezdé tolmácsolni a vezér kivánságát:

– Becsületes urak! ezt mondja tinektek a vezér. Itt voltak a fejedelem küldöttei. Tört volna ki nekik a nyakuk, ezt mondom én. Azok hozták ezt a summa pénzt, és azon felül beszéltek sok mindenféle dolgot, a mi nem igaz: hanem ez a pénz, a mit hoztak, ez igaz. Mire nézve azt mondja tinektek a nagyvezér, hogy ő átlátja a ti ügyetek igazságát, és azt helybenhagyja, hanem azzal, ha ő tinektek igazságot ad, sem könnyebb, sem nehezebb nem lesz, nem is szaporodik semmit. Hanem ha tehát azt akarjátok, hogy a ti igazságtoknak foganatja és előmenetele legyen, igérjetek neki vagy hetven erszénynyel többet, mint a fejedelem követei, s akkor fogadom, mind a Bosporusba hányatja őket zsákba varrva, titeket pedig visszasegít hazátokba, és urakká tészen.

Béldi Pál keserű mosolyra vonta ajkait, búsan felsóhajtott, visszatekintve társaira.

– Jól tudhatod, uram, szólt Küprilihez, hogy nekem pénzem nincs, nem is tudnám, hol vegyek annyit? és társaim is oly szegények, mint én; mi soha sem gazdálkodtunk az ország vagyonával, hogy kincseket gyűjtögethettünk volna magunk számára, a mi kevesünk őseinktől maradt, azon megosztoztak a fejedelem szolgái. Nekünk nincs pénzünk, melylyel igazságunkat megvásároljuk, s ha máskülönben nincs módunk hazánkat megszabadítani, úgy bocsássatok bennünket Isten hirével, idegen fejedelmek lábai elé fogjuk magunkat vetni, s addig könyörgünk, míg egy akad, a ki meghallgatand. Isten veletek, nekünk pénzünk nincsen.

– Van nekem! kiálta fel Béldi mellett egy hang, s az odatekintők Kucsuk basát látták Béldi Pálhoz lépni, ki férfias szorítással nyújtá az elbúsult férfinak jobbját. Ha kell kétszázhetven erszény, én adok; ha kell még egyszer annyi, adok; akár mennyi kell, megkapod; alkudjál velök, árverezd a díjat; itt vagyok én, én kifizetem helyetted.

Feriz bég odarohant apjához, elérzékenyülten borulva keblére, Béldi magasztosan szorítá meg az agg bajnok kezét, s alig birta kimondani szavait az elfogódás miatt.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm; de nem fogadhatom el; az oly adósság volna, melyet nem fizethetnék vissza sem én, sem maradékom soha. Jó akaratodért légy megáldva, de nem segíthetsz vele.

Küprili türelmetlenül közbe vágott:

– Legyen eszed, Béldi Pál, és ne vond magadra haragomat, várd végig, a mit beszélek és vedd be a jó tanácsot. Ennyi pénzt kérni tőled, mint magános száműzött embertől, csakugyan nagy bolondság volna, de teszem föl, egy fejedelemnek, úgy-e, hogy potomság ily összegecskét kivetni, a mit egyik zsebéből kiránthat, s az országon egy esztendőben kivehet? Tehát csak igérd te meg a kimondott summát; az sem szükséges, hogy azt elébb kifizesd, mint a midőn általunk fejedelemmé fogsz tétetni.

Béldi összeborzadt s reszketeg hangon mondá Küprilinek:

– Nem jól értettelek uram, vagy rosszul hallottam, a mit mondál.

– Tehát érts meg végképen: ha igaz az, a mit állítál, hogy Erdély mostani fejedelme rosszul vezeti az ország dolgait: tegye ő le rögtön a fejedelemsüveget, s ha igaz az, a mit ismét állítál, hogy te annyira szereted hazádat s jobban látod, mit kellene tenni? vedd fel azt te. Egy izenet a határszéli basákhoz és ők rögtön elárasztják haddal az országot, s Apafi Mihály uramat minden tanácsosaival egyben fogva hozzák a Jedikulába és tégedet társaiddal együtt beültetnek az ő helyeikbe. Az egészhez nem kell egyéb, mint megigérned a nagyvezérnek a kétszázhetven erszény pénzt, ő aztán majd rajta leend, hogy minél elébb fejedelemmé tegyen, a mikor azt kifizethesd; a mit ha igérni vonakodnál, bizony mondom néked: Apafi Mihály uram helyett te fogsz menni a Jedikulába.

Béldi Pál szive magasan vert az egész beszéd alatt, férfias arczát az érzelmek lázas küzdései hevíték, sokszor annyira elfeledkezék magáról, hogy a Küprili beszédjébe akart vágni; de a magyar urak visszarángatták. Midőn végre Küprili elvégzé beszédét, Béldi Pál egy lépést tett előre s fejét magasan fölemelve, hogy egy fővel látszék nagyobbnak, erős, szilárd hangon viszonzá:

– Köszönöm ajánlatodat, kegyelmes úr, de elfogadni soha nem fogom! Engem szent eskű köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét, melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni emeltem föl fejemet s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg; nem új fejedelemre, hanem a régi szabadságra van Erdélynek szüksége, s ha nekem csak az kellett volna, hogy hadat támaszszak a fejedelem ellen, egy intésemre talpon állott az ország, az egész székelység kardot vont mellettem, én voltam, ki kardjaikat visszatettem hüvelyeikbe. Nem boszúért jövök kaputok elébe, hanem – itéletért; nem a magam sorsát, hanem hazámét ajánlám kegyelmetekbe. Nekem a fejedelemség ingyen sem kell; azért, hogy egy bitorlót elűzzek, nem fogok százat vinni az országra, azért, hogy Teleki Mihály uramat kipörköljem, nem fogom felgyújtani egész Erdélyt, s azért, hogy tíz embert kiszabadítsak méltatlan börtönéből, nem fogok tizezeret rabságra hurczoltatni; történjék igazságtalanság inkább velem, mint egész Erdélyországgal, átkozott legyek én és minden maradékom, ha valaha alkudni fogok nyomorult nemzetem filléreire, s hadat viendek saját szülőföldem ellen!… A mi végre fenyegetésedet illeti: én mindenre kész vagyok, kész a börtönre, kész a halálra. Igazságért jöttem hozzátok: ám ölessetek meg.

Küprili elhüledezve veté magát hátra divánján, ilyen ellenállásra nem számolt, ily jellemről nem volt fogalma; a többi urak, kik egyszer-másszor Erdélyből elűzetve, a portára futottak, rimánkodni, alkalmatlankodni szoktak azon kegyért, melyet ez ember most nemes ellenzéssel visszautasított.

A nagyvezér látva az arczokon a meglepetést, jobbra-balra fordult, megmagyaráztatni magának Béldi Pál feleletét, s elszörnyedése fokonként láthatóan növekedett sápadozó arczán, a mint azt megkezdé érteni.

A Béldivel jött urak elsápadva, földrezúzva várták a megijesztő felelet hatását, míg végre Csáky László nem állhatva tovább a rettegést, odarohant Béldihez, kétségbeesetten nyakába veté magát, mennyre, földre rimánkodva, hogy fogadja el a vezér ajánlatát.

Ha neki tették volna ez ajánlatot, ő bizonyosan elfogadja.

– Soha, soha, viszonzá Béldi márványhidegen.

A többi urak odatérdepeltek lábai elé, összekulcsolt kézzel könyörögve, hogy ne tegye magát, gyermekeit és őket is mind szerencsétlenekké.

– Keljenek föl kegyelmetek, nem vagyok én Isten! szólt Béldi, elfordulva könyörgő társaitól.

A nagyvezér megértve a dolgot, dühösen ugrott fel ülhelyéről s letépve turbánját, azt gáttalan dühében földhöz vagdalva ordíta tajtékzó szájjal: «Csauszok!»

– Lánczokat ennek a veszett kutyának! rikácsolá, vérben forgó szemekkel Béldire mutatva, ki nyugodt, elszánt arczczal engedé magára lakatoltatni a félmázsás vasakat, miket a szolgasereg mindig kézügy alatt tartott.

– Akarsz-e szót fogadni, gyaur czenk! kiálta rá a vezér, mikor már meg volt lánczolva.

– A mit kimondtam, megállom, szólt ünnepélyesen a honfi, bilincses kezét az égnek emelve, Isten engem úgy segéljen!

– Úgy gebedj meg a börtönben! harsogá Kara Mustafa, kezével intve a poroszlóknak, hogy Béldit ragadják meg.

Mint a kemény kő, ha megütik, szikrákat ad, úgy fordult még egyszer a vezér felé Béldi, megrázva lánczait: «a te órád is ütni fog!»

S azzal hagyta magát börtönébe vezettetni.

A fővezér rögtön visszahivatá a fejedelem követeit, s megdicsérve őket és küldőiket, felkaftányoztatá valamennyit, kegyes biztatással bocsátva őket vissza hazájukba, a hol azontúl Bethlen Farkas uramnál senki sem tartatott nagyobb szónoknak.

A serail kapujában találkoztanak az elbocsátott követek Csáky László urammal. A jó úr mindjárt látta a jövők elégült mosolygásáról, s most kapott kaftánjaikról, hogy jó válaszszal bocsáttatának el, mire nézve nem tartá fölöslegesnek azon fölül, hogy Béldi Pállal szövetkezett, a franczia és német követeknek hódolatot ajánlt, Bethlen Farkas uramat is körülvenni, s ajánlani testét lelkét, ha számára a fejedelem bocsánatát, s vagyonai visszaadását kieszközlendi.

Bethlen Farkas kapott az ajánlaton, s nemcsak amnestiát, de sőt hivatalt is igért Csákynak, ha Bélditől elválik, sőt meg is ajándékozá az urat, ki ekképen négy helyre is elköté sorsának fonalát nagy bölcsen, hogy ha az egyik szakadni talál, a másik fentartsa.

* * *

– Béldi mindent elrontott a maga ügyében, szólt Kucsuk basa fiához, a divánból eltávoztában, én egészen lemondok a rajta segíthetésről.

– Én nem, szólt felsóhajtva Feriz bég, vagy kimentem, vagy együtt veszek vele.

– Jerünk Maurocordatohoz, ő még tán fog tanácsot adhatni.

Egy órai tanácskozmány után Maurocordatonál, Feriz bég útnak indult ötven fegyveres albán lovaggal Nagyvárad felé.