A nagyváradi basa kapujában, a többi ott szájongó fegyveres nép között egy sovány, beesett képű mozlemint is lehet látni, ki nagy lustán ül a küszöbön, mintha semmire sem figyelmezne, álmos szemeivel macska módra pillantva néha fel, s olykor-olykor ravaszul elmosolyodva magában.
Egyszerre egy délczeg, daliás ifjú lovagol ki a kapuból, ki előtt földig hajtják magukat a katonák; a basa legkedvesebb lovagja az, Feriz bég, ki nem rég érkezett Stambulból.
A bég, mintha csak történetesen akadna meg tekintetével az ülő mozleminen, odafordul hozzá, kopjájával vállára ütve, s míg az csodálkozást és nem ismerést tettetve bámul fel reá, odainti őt magához.
– Tán nem is ismersz már reám, Zülfikár?
A megszólított földig hajtá magát.
– Allah kegyelmes, hozott a próféta lelke, kegyelmes úr! s azzal elkezde gyalogolni a felszólított bég lova mellett, ki inte neki, hogy kövesse.
– Sok pénzt elvesztettem a koczkán Stambulban, Zülfikár, és sok lovat, monda Feriz bég, most azért jöttem e tájékra, hogy egy kissé helyrehozzam erszényem állapotját. Hová szoktatok most rabolni járni, Zülfikár?
– La illah, il Allah! az Isten kegyelmes, és Mahomed az ő szent prófétája; szólt Zülfikár, ég felé forgatott szemmel.
– Hagyd a szenteskedést, Zülfikár! ti renegátok kiállhatatlan szemtelenséggel dicséritek a prófétát, született török felényit sem emlegeti. Azt kérdezém: hova mentek az éjjel rabolni?
– Köszönöm, kegyelmes úr, felele Zülfikár, faképet csinálva arczából, feleségem egészséges, magamnak sincs semmi bajom.
– Zülfikár, én becsülöm benned azt a tulajdonságot, hogy mikor akarod, meg tudsz siketülni, hanem én meg igen jó orvosságát tudom ennek a bajnak, s ha akarod, kigyógyítlak belőle.
Zülfikár meghunyászkodott a ráemelt kopjanyéltől, s farizeus-képpel monda:
– Mit is méltóztatott kegyelmességed tőlem kérdeni?
– Hallottad te azt, ne kérdezd másodszor.
– Hogy már mint hova járunk rabolni? Én a próféta szakállára esküszöm, hogy sehova sem járok.
– Azt tudom, te macska, hogy te nem jársz ott, a hol baj van, de te fürkészed ki, a hol kövér préda van elrejtve, s te vezeted nyomba a spahikat, a miért aztán neked osztalékot adnak, tehát csak felelj szaporán, kit látogattok meg az éjjel, mert különben még egy szájat nyitok a fejeden.
– Uram, de el ne árulj, mert a spahik lófarkra kötnek, s a basa karóba huzat. Tudod, hogy nem engedi a rablást, de ha megtörtént, keresztül néz újjain.
– Nem hogy el nem árullak, sőt magam is oda akarok menni; én tudom csak a módját, hogy kell a zsákmányt kézrekeríteni. Míg ezek egy falut megrohannak, addig én távolacska a túlsó faluvégére állok; a kinek valami kincse van, az siet menekülni a túlsó faluvégen, s így mind az én kezemre jut.
A renegát elemében kezdé magát találni.
– Jó uram, az éjjel Élesdre mennek a spahik; ott gazdag oláhok laknak, kívül esnek az országúton, soha sem voltak sarczolva, döbözzel áll az ágyuk alatt az arany és ezüst; ha jó zsákmányod lesz, meg ne felejtkezzél rólam.
– De nem bukkannak-e ott ránk Székely László katonái?
– Dehogy uram, szólt Zülfikár, szemeivel hunyorítva, messze vannak azok oda. El ne felejtkezzél hűséges szolgádról.
Feriz bég sarkantyúba kapta lovát s elvágtatott, Zülfikár visszaült a kapu mellé, nagy álmosan hunyorgatva és titkosan mosolyogva.
Este felé kilopózott huszonnégy spahi a városból s elindult az Élesdre vezető úton. Feriz bég szemmel tartá őket s midőn eltüntek az erdőben, felülteté albán lovagjait, s csendesen utánuk indult.
Az éjfélen túl volt már az idő, midőn Feriz bég csapata az Élesdet eltakaró hegyoldalt elérte. A spahik már azóta rabolták a helységet, mit tanusított a távoli lárma, sikoltozás, harangfélreverés, s nemsokára egy pár felgyújtott szénaboglya, melyet világításul gyujtottak meg a fosztogatók.
Itt egy szoros-út torkolatánál megállítá albán lovagjait Feriz bég, elosztá őket négy csapatra, parancsot adott ki, hogy mindenki a legcsendesebben legyen, s azzal nyugodtan várt ott, míg a spahik visszatérnek.
Néhány órai rablás után megszünt a távoli lárma, s helyette közeledő zsivaj, veszekedés kezde hallatszani, a mély völgyben lehete látni a közelítő spahikat, a mint a rablott vagyonnal túlterhelve, szétszórtan, kettesével, hármasával jöttek, a prédán veszekedve egymás között.
Feriz bég hagyta őket jőni a szoros-útba, s a mint azok egész gyanútlanul folytaták a czivakodó osztozást, hirtelen kürtjébe fúva, albán lovagjaival egyszerre minden oldalról előrohant, körülfogá a meglepett martalóczokat s mielőtt azoknak a meglepetés zavarában idejük leendett fegyvereiket használni, elkezdte őket öletni minden felől. Hajrá! hajrá! A tusa rövid ideig tart. Az albánok közül egy sem esett el, a spahik közül egy sem menekült meg.
Feriz megtörlé kardját, s a leölt spahikat ott hagyva az útfélen, visszanyargalt csapatával Nagy-Váradra.
A basa kapujában ismét összetalálkozott Zülfikárral. A bég megfenyegetve öklével, lekiálta rá lováról:
– Te kutya, elárultál bennünket Székely Lászlónak, a spahikat mind levágták.
Zülfikár sárga lett ijedtében. Igaz, hogy ő szokta azt cselekedni, hogy ha a spahik kevés osztalékot igértek neki, néhány arany fölöslegért a magyar vezéreket előre figyelmezteté jöttükre s olyankor egy-kettő mindig ott hagyta a fogát, s a többi is zsákmány nélkül tért meg. A mult éjjeli kalandról is tudósítá a kolozsvári kapitányt, de ki nem veheté hasznát a tudósításnak, mert a fejedelem nevenapja volt, s a katonáknak tisztelkedni kellett.
Zülfikár görcsöt érze a torkában, azt hallva, hogy mind a huszonnégy spahi ott veszett s rögtön kifordult a városból, s az erdőkön keresztül Kolozsvárra szökött.
Feriz bég elszörnyedve lépett be a basához.
– Kegyelmes uram, szólt neheztelést utánzó arczczal, ime ilyen szövetségeseink vannak nekünk. A mult éjjel kiindulék, lovagjaimhoz még huszonnégy spahit véve, a környékbe, magam számára lovakat vásárlani. Becsülettel bevásárlánk, én a lovakat rábíztam a spahikra s magam jó előre lovagoltam. Egy szoros útnál a spahiknak cselt vetettek Székely László katonái, körülfogták őket s egytől egyig mind megölték, mire segélyükre érkezhetém, mind egyig le voltak gyilkolva, s megölőik saját jó paripáimon menekültek meg előlem. Kegyelmes uram, ez hittelenség! így bánni velünk saját szövetségeseinknek. Ezt én el nem tűröm, hanem ha te nekem elégtételt nem szerzesz, megyek magam Kolozsvárra, s kihívom mind valamennyit egy szál kardra Apafi Mihály uramon kezdve, Székely László uramig.
Ajász basa, kinek Feriz bég különösen kegyencze volt, elnevette magát az előadásra, nyájasan megveregetve a szép ifju arczát, vigasztaló hangon mondá:
– Már azt te bizony édes fiam ne tedd, ne vesztegesd e hitetlenekre a te szép tüzedet, rövideden majd elvégzem én azt, csak bízd reám.
S ezzel előkurjanta egy agát s ilyenforma parancsot adott neki:
– Ülj lovadra és menj Kolozsvárra szaporán. Ott térj be a parancsnokhoz, Székely László uramhoz és szólj neki ekképen: «Ajász basa jó napot kiván te néked, hitetlen gyaur, és azt izeni, hogy miután a te kutyahitű szolgáid a mult éjjel Feriz bég embereit orozva megtámadván, azok közül huszonnégyet leaprítottak, azért nékem azon gyilkosokat felkerestetvén, menten és minden időhaladék nélkül megküldjed, különben várhatod egész haragomat nyomorú fejedre. Azonfelül az ellopott lovak helyébe nekem ugyanannyi havasalföldi paripát megküldeni egyúttal el ne mulaszszad és semmikép ne várd, hogy magam menjek érte, mert azt meg nem köszönöd.»
Az aga jól megértvén az izenetet, eltávozott, Ajász basa pedig megnyugtatólag fordult Feriz béghez: «ne törődjél rajta, úgymond, két nap alatt itt lesznek a gyilkosok».
– Attól tartok, szólt Feriz bég, hogy a fejedelem közbeveti magát értök.
– Csak nem hiszed tán, hogy a magas portával ujjat merjen húzni egynehány gyaur zsoldos életéért, a milyet ezrével veszteget el a csatamezőn.
– És én mégis fogadni mernék száz aranyban hogy Székely László uram azt fogja visszaizenni, hogy az ő katonái az éjjel künn sem voltak a városból.
– Sajnálom a száz aranyodat, édes fiam, de tartom a fogadásodat, és ha el találom veszíteni, akkor annyi darabot vágok ki Székely László uram bőréből.
A megszeppent Zülfikár addig lélekzetet venni sem állapodott meg, a míg Székely László uram udvarába nem ért, ott nagy fáradtan felkereste a várnagyot, ki nagy prémgalléros mentéjében épen rubinjait és smaragdjait tisztogatta.
Ezek voltak a jó öreg úr gyenge oldalai, a legszebb drágakő-gyűjteménye volt egész Erdélyben, semmivel sem lehetett annyira megnyerni szivét, mint egy-egy ritka szépségű boglárral.
Épen egy chrysopras és hyaczinttal kirakott nyaklánczot fényesítgetett egy nyúl-lábbal, midőn a renegát lélektelenül beesett hozzá az ajtón, s nem bírt a fáradságtól szóhoz jutni. Székely László azt hitte, hogy Zülfikár az árulás díjáért jött ily sietve s nagy fanyarúl fordult hozzá, hogy kérését megelőzze.
– Nem vehettem semmi hasznát tudósításodnak Zülfikár, a fejedelemnek nevenapja volt, a katonáknak nem volt szabad kimenni a városból.
– Beszélhet kegyelmed, szólt Zülfikár fulladozva. Levágtak kendtek huszonnégy spahit Élesdnél. Ki a bolond mondta kendteknek, hogy megöljék őket, csak a prédát kellett volna tőlük elvenni.
Székely László kiejté ijedtében a nyaklánczot kezeiből, s nagy szemeket mereszte a renegátra.
– Ne bolondulj fiam, Zülfikár. Egy lélek sem volt innen ki a várból, ma és tegnap.
– De jól megtanulta kend, mit kell majd mondani! szólt neheztelő duzzogással a renegát; milyen jó ártatlan képet tud kegyelmed csinálni a dologhoz, mint a ma született bárány.
– De én esküszöm neked, hogy egy szót sem értek a dologból.
– Így! így! bizony nagyon jól van! Hanem csak tartogassa kegyelmed ezeket a hazugságokat Ájász basa követei számára, a kik menten ide fognak kegyelmedre jőni; azokat lássa, hogy mint bolondíthatja el kegyelmed, ne engemet.
Székely László uram azon öntudatban, hogy a mit mondott, most az egyszer szóról-szóra szent igazság, s Zülfikár állítása nem egyéb goromba tréfánál, ki akart tenni magáért s haragos tekintélylyel támadt a renegátra.
– Elmenj innen, fiam Zülfikár, tréfálni, mert úgy találom hozzád vágni ezt a nyúllábat, hogy a holdvilágba esel tőle.
Ez valóban merész állítás volt, de Zülfikár is megfelelt rá.
– Hozzám ne vágd a nyúllábadat, ha még hozzám nem vágtad, kegyelmes úr, mert ha kikapom a handzsáromat, ugyan a tenyeredbe teszem a fejedet.
– Ejnye lélek, lélek, beste lélek fia! kiálta fel Székely László uram, széttekintve egy bot után, s a mint meglát ott a szegletben egy nagy ezüstgombú nádat, azt felkapta, biztatva Zülfikárt: csak addig el ne fuss, míg oda megyek.
Zülfikár azonban meglátá az ablakon keresztül a várudvarra bevágtató agát, kit Ajász basa küldött, s félve a vele való találkozástól, hirtelen kiugrott az ajtón, a mit Székely László uram az ő fenyegetésétőli megfutamodásnak tulajdonítván, utána eredett, s így történt, hogy a mint az ajtón kifelé szaladna, a rá épen szemközt jövő agát szinte hanyatt taszította. Az aga is méregbe jött, s hasba ütvén ököllel a várnagyot, összeszidá annak apját, anyját, pereputyját, s csak úgy kezdett Ajász basa izenetének elmondásához, melyet hogy haragjában szörnyen kiczifrázott, szépen gondolható.
Székely László uram annyi színt váltott e szavakra, mint a jóféle opál, vagy mint a kettétört tinórú gomba, s tulajdon bekecse vitézkötésébe kezde fogózkodni, hogy míg gondolatait rendbeszedheti, el ne tántorodjék.
Annyi világos volt előtte, hogy a rabló spahikat valaki csakugyan megölte, azt pedig bölcsen tudta, hogy e hőstettet sem ő, sem az ő emberei el nem követték, mert csak azon estve tíz órakor takarodtak haza, és mégis hinnie kellett, hogy ennek ő fogja megadni az árát.
– Kegyelmes uram, győzhetetlen aga, szólt végre az agához, ki miután kifogyott a szóból, őt hagyta beszélni, az én embereim azon egész napon a fejedelem ablakai előtt tisztelkedtek s bizonyára estve magam zártam be rájuk a kaput, úgy, hogy innen egy lélek sem mehetett ki, ha csak madárrá nem lett. Mire nézve kérlek, ne kivánd tőlem a spahik megölőit, mert én bizonyára soha életemben még egyet sem öltem meg.
Az aga fogait csikorgatta s kipkapkodott szemeivel a levegőben, mintha valami nagy szót keresne, melyen feleletét kezdje.
– S még te ilyeket mersz nekem mondani, te borivó hitetlen! Azt jól tudom én, hogy te egy magad huszonnégy spahit le nem kaszaboltál, sőt bizonyosan hiszem, hogy voltatok kétezeren, a kik rajtuk hajtottatok; hanem azokat add elő nekem mind egy lábig.
A várnagy nagy cseppeket kezde izzadni, s szorongásában az jutott eszébe, hogy a tett minden beszédnél többet ér, fogá tehát azt a chrysopras és hyaczinttal kirakott lánczot, melyet az imént kitisztított, s odanyujtá engesztelő ábrázattal a töröknek; tudván, hogy az ily védelem legjobban meg szokott hallgatva lenni.
A követ azonban úgy vágta lábaihoz a kezébe adott lánczot, hogy a drágakövek szanaszét ugráltak a pallón, s megtoporzékolva magát lábaival, vörösre gyulladt pofával ordítá:
– A gyilkosok kellenek nekem, nem a te drágaköveid!
A várnagy ebben átlátva, hogy az aga követelése csakugyan komoly, levezeté őt katonáihoz, kiket a várudvaron rendbe állítva, a követ hallatára sorba kérdezé mindegyiket, hogy hol volt a kérdéses éjjel? Természetesen mindegyik ki tudta mutatni az alibit, még a gyanút sem lehet ráfogni egyre sem.
Az agát elfutotta az epe. Nem szólt semmit, csak a szemei jártak; a hogy az utolsó katona is kitagadta magát a török halálból, felugrott lovára s ököllel megfenyegetve őket, fogcsikorgatva mormolá:
– Megálljatok! lesz még nektek is szent Demeter napja! s azzal vágtatott vissza Nagyváradra.
Az érkező követ épen ott találta Feriz béget a basánál; elmondá járása eredményét, megtoldva és nagyítva, a hogy lehetett.
– Mondtam úgy-e? szólt Feriz bég a basához, hogy azt fogják visszaizenni, hogy ők ki sem voltak a várból; sajnálom a kegyelmed száz aranyát.
Ajász basa felrúgta e szóra nargylás csibukját és sorbethes csészéjét, s rekedt, alig érthető hangon mondá az agának:
– Vágtass azonnal Stambulba. Mondd el a nagyvezérnek, a mi történt, s add tudtára, hogy ha ő nekem teljes elégtételt nem ad, úgy én magam megyek azon nemkérődző állatokat emésztő hitetlenekre, a kik nekem ilyeneket mernek izenni s felforgatom őket váraikkal együtt, vagy pedig földhöz vágom a kardomat s kötelet kötök a derekamra és elmegyek Iskenderbe keringelő barátnak! Ezt mondjad és el ne felejtsd.
Nem sokára egyik fermán a másikat érte Stambulból a fejedelemhez, melyeknek mindegyike nőttön növekedő haraggal követelé a spahik megölőinek előteremtését. A fejedelem kutatta, kerestette őket, de utoljára sem akadt senki, a ki az el nem követett hőstettet magára vállalta volna.
A porta üzenetei naponként dühösebb hangon kezdettek szólani. Magában véve huszonnégy spahi halála nem lett volna olyan nagy botránykő, de a mi a török vezéreket leginkább haragra gerjeszté, az a folytonos állhatatos tagadás volt, melylyel a fejedelem a tényt félrehárítani látszott. Pedig mást a legnagyobb akarat mellett sem lehetett tennie, miután egész országában még csak gyanú alá eshető emberre sem talált.
A kolozsvári börtön ez idő szerint jól meg vala tömve elitélt rablókkal, csak a mult évben elfogtak mintegy harmincz gyujtogatót, kiknek szándékuk volt egész Erdélyt leégetni.
Egy napon belépett a rabokhoz nemzetes Pók Márton uram, az ottani porkoláb, s félrevezettetve a leggonoszabb elméjű zsiványokat és gyujtogatókat, ilyen szót intéze hozzájuk:
– Semmirekellő, akasztanivalók! Ki akar közületek megszabadulni minden áron?
– Én is, én is! kiáltozá valamennyi.
– Mert drága lesz az idén a kenyér, nem vesztegethetik rátok, azért Székely László uram azt határozta, hogy a ki közületek törökké akar lenni, azt átadja a mi kegyelmes urunknak Ajász basának, ott lesz belőle janicsár, a többit bele hányatja a Szamosba. A ki tehát törökké akar lenni, szóljon.
Egytől egyig mind akartak.
– Jól van semmirekellők; tehát tanuljátok meg, hogy mit kelljen mondanotok, ha a kegyelmes basa elé fogtok állíttatni, hogy bolondul ne szóljatok, a miért a talpatokra veressen. Először azt fogja tőletek kérdeni: ti vagytok-e Székely László uram emberei? Ti erre azt felelitek: igenis, mi vagyunk. Azután azt kérdezi: ti voltatok-e ez s ez napon Élesd alatt? Ti hagyjátok rá, hogy ott voltatok. Végre azt kérdendi, hogy ti találkoztatok-e Feriz béggel; ti hagyjatok rá mindent, s akkor ő menten fel fog benneteket szabadítani a rabság alól. Jól megértettetek mindent?
– Igenis! igenis! ordítozák a gyujtogatók, s bilincseik közt tánczolva követék fel a lépcsőkön a porkolábot, a ki szertelenül kicsiny fejével olykor mosolyogva tekinte vissza reájuk, s vézna, ritka bajszát önelégült hamissággal törülgette kétfelé.
Egy napon két levél érkezett Stambulból Nagyváradra. Az egyiket Kucsuk basa irta fiának, a másikat maga a szultán Ajász basának.
A Feriz béghez írt levél így szólt:
«Fiam! Légy örvendetes szívvel, a Küprili és Maurocordato nem töltik haszontalanul az időt. A nagyvezér haraggal van eltelve a fejedelem és udvara iránt. A huszonnégy spahi halála fontosabb tárgy most Stambulban, mint Candia elfoglalása. Úgy hiszem, nem sokára elértük azt, a mit akartunk.»
Feriz bég megértve a tudósítást, jó kedvvel ment fel a basához, kiben azonban még magánál is jobb kedvű emberre talált.
– Halljad, mit ír a hatalmas szultán, szólt, kiterítve Feriz bég előtt a zöldviaszos pergament, mely alatt ott díszlett a szultán czifra aláírása, mint egy póklábakkal összegubanczolt madárfészek.
Feriz bég homlokához s ajkaihoz érteté a pergament, s a mint annak sorait odább olvasá, arczán reszketett az öröm, a meglepetés.
«Vitéz Ajász basa, hű szolgám! Sok minden jót és becsületet kivánok te néked. Megértvén általad, hogy a fejedelem hűtelen szolgái békesség és szövetség idején huszonnégy spahit leöltek s uraik e tettet nemcsak hogy meg nem boszulták, de sőt engemet hazug tudósításokkal ámítani törekesznek, s ezáltal bőven kimutatják irántam való rossz akaratjukat; annálfogva ezennel megbízlak és hatalmat adok néked abban az esetben, ha a fejedelem tanácsosai a legutolsó, már útban levő felszólításomra a gyilkosokat ki nem adják, vagy akármiféle kifogást tesznek, avagy ha a dolgot csak hallgatással mellőzik is, hogy te rögtön a nálad levő seregekkel a legközelebbi passzuson rohanj be Erdélyországba. Kucsuk basa már szintén ott áll dandáraival Vöröstoronynál, valamint a tatár király is felült parancsunkra neked segítségedre leendő. Ezt tévén pedig, én nekem a fejedelmet vagy elűzd, vagy fogva elhozd, a mikor is én rögtön leveszem a lánczokat Béldi Pál uramról, ki most makacssága miatt Jedikulában ül, s vagy akarja, vagy nem, menten beültetem őt a fejedelmi székbe» stb.
Feriz bég százszor összecsókolá a fermánt, s midőn visszanyujtá azt Ajász basának, félre kelle fordítania arczát, hogy örömkönyeit észre ne vehesse.
– Hiszed-e már, hogy megkapjuk a gyilkosokat? kérdé triumpháló arczczal Ajász basa.
– Soha! kiálta fel magánkívül, örömében kaczagva Feriz bég.
– Mit szólsz? dörmögé megütközve Ajász; de ha magunk megyünk érte!
– Vagy úgy! szólt Feriz, észrevéve, hogy szinte elárulta magát. Akkor már igen. (Ide utána tevé magában: «akkor sem; soha sem, Béldi Pál ki fog szabadulni, Béldi Pál fejedelem lesz, és felesége fejedelemasszony, és Aranka fejedelemleány, és mi újra látni fogjuk egymást».)
E perczben belépett az aga, elégült arczczal jelentve:
– Itt küldi Székely László uram a gyilkosokat.
Feriz bég hátratántorodék, a szó megakadt nyelvén. «Lehetetlen!» akará kiáltani. Az lehetetlen.
– Jőjjenek be! kiálta mérgesen Ajász basa, ki szintén nem bánta volna, ha inkább teljesíthette volna a szultán föltételes parancsát, s mehetett volna országot foglalni, csatákat viselni.
Feriz bég azt hivé, hogy álmodik, midőn megpillantá azt a negyven, ötven szemenszedett gazembert, kiket Pók Márton uramtól vezetve, Ajász basa elé hoztak; a ficzkók fel voltak öltöztetve csatlósoknak, de a pofájából mindeniknek kirítt a bunyik, a zsivány.
Pók Márton uram bemutatta őket a basának és Feriz bégnek, s maga nagy bölcsen félreállt közülök. Feriz bég csodálkozva csapta össze kezeit. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy a spahikat ezek nem is látták, s várta, hogy mit fognak mondani.
Ajász basa márványhideg arczczal ült le zófájára, s egy szemöld-intésére egy sor janicsár vonult a rendbe állított ficzkók háta mögé, a kik iparkodtak mentül mosolygóbb és tetszetősebb képeket vágni a basa előtt, hogy magukat kedvébe ajánlják.
– Ti vagytok Székely László uram emberei? kérdé Ajász basa az álhősöktől.
– Mi vagyunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, felelének azok egyhangúlag, mellükön keresztbetett kézzel földig hajtva meg magukat.
A basa egyet intett s a hátul álló janicsárok közül mindenik rab háta mögé csöndesen odalépett egy-egy.
– Ti voltatok szent Mihály őrangyal nevenapjának éjszakáján Élesden? kérdé tőlük újra.
– Mi voltunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, viszonzának azok újra, térdeiket ütve homlokukkal.
Feriz bég ruháját tépte dühében. Szeretett volna közbe ordítani: «Hazudtok gazemberek, nem voltatok ti ott!» de kénytelen volt hallgatni.
Ajász basa inte a janicsároknak s azok szép csendesen kivonták öveik mellől handzsáraikat s azokat marokra fogva, elrejték magok mögé tett kezeikben.
A basa harmadik kérdést intézett a rabokhoz:
– Ti találkoztatok Feriz béggel?
– Ne hazudjatok! kiálta közbe Feriz bég dühösen. Nézzetek jól szemembe: láttatok ti engemet valaha? Találkoztatok ti velem Élesd alatt?
A kérdezettek földig hajolva felelének legnagyobb devotióval:
– Igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa és legvitézebb bég.
Azon pillanatban megvillant a handzsár a janicsárok kezeiben, s a rabok fejei mind egyszerre gördültek le lábaikhoz.
– Oh ti hitetlen gazemberek! ordíta fel Feriz bég, homlokára csapva öklével.
Ajász basa hideg vérrel fordult Pók Mártonhoz: «köszöntetem uradat, hogy máskor hamarább fogadjon szót és ne mérgesítsen meg. – Te pedig fiam, Feriz bég, a száz aranyomat fizesd vissza».
Egy estve a szamosújvári vár udvarára két törökösen öltözött lovag ügetett be, s a várkapitány, nemzetes Sólymosi Danó uram után kérdezősködék. Egy csatlós fölvezette a két mozlemin férfit, kiknek egyike éltesebbnek látszott, napsütötte arcza sebhelyekkel fedve, a másik fiatal; körülvetett köpenye félig elburkolá arczát, csak granát fekete szemei tünnek elő.
– Jó estvét kapitány, szólt az éltesebb török, beköszöntve a várnagyhoz; az a legelső pillanatra megismerte a belépőt s örvendő meglepetéssel sietett elé, megrázva annak elébe nyujtott kezét: «hozott Isten szegény lakomba Kucsuk basa».
– Tehát megismersz még, te derék öreg? kérdé Kucsuk alig eresztve el a jó ősmagyar képű vén várnagy kezét.
– Hogy ne ismernélek jó uram? Te szabadítád meg egyetlen leányomat undok tatárok kezei közül, te váltottál ki nehéz rabságomból, te adtál menhelyet, ételt és vigasztaló szót az idegen földön. Nem lennék ember, ha rólad megfeledkezhetném.
– Te derék fiú vagy, öreg. Mindezekre ekép emlékezve, egy kérésem van hozzád, a miért ide jöttem.
– Parancsolj velem! Életem, vagyonom szolgálatodra áll.
– Nemde, te őrzöd itt Béldi Pál családját?
– Igenis uram. Ide hozták a szerencsétleneket.
– Nekem két heti határidőre ki kell adnod Béldi Pál feleségét a börtönből; melynek leteltével ismét, a hogy elvittem, visszahozom.
A kapitány megdöbbenve szólt: Fejemmel játszom, uram.
– Senki sem fogja megtudni, s két hét múlva ismét itt leszek vele.
– De ha eltalálnád felejteni.
– Arról ne aggódjál. Azon időre az asszony helyett itt hagyom kezesül – saját fiamat.
Az ifjabb lovag előlépett, köpenyét leeresztve, s a kapitány álmélkodva rebegé: «uram, Feriz bég».
– Elhiszed-e hát, hogy vissza fogom hozni az asszonyt, fiam helyett? kérdé Kucsuk basa.
– Tégy, a hogy jónak látod, uram; szólt a várnagy. Egy élettel tartozom neked, azt most visszafizetem. Jertek utánam.
A várnagy fölvezette vendégeit a szűk csigalépcsőn a nyugoti toronyba, mely börtönül használtatott státusfoglyok számára; a félkerek ablakokat kívül-belül nehéz vasrácsok őrzék, a nehéz vaspántos tölgyfaajtók csikorogva fordultak sarkaikban, jeléül annak, hogy ritkán szoktak nyitogattatni.
– Miért tevétek őket e rideg helyre? szólt Kucsuk basa a várnagyhoz, nem volt más börtön a várban?
– Ne kárhoztass, uram, parancsom volt a nőt külön zárni gyermekeitől, s e toronyban van két egymás melletti szoba, melyeket egy közös ablak köt össze, az egyikbe tettem a nőt, a másikba a gyermekeket; tudtam, hogy jól fog nekik esni, ha egymással csak az ablakon keresztül is beszélhetnek, ha csak kezeiket nyujthatják is egymásnak, ha csak megcsókolhatják is egymást a vasrácson keresztül.
– Ember vagy, jó öreg, szólt Kucsuk basa, megveregetve a várnagy vállát, míg Feriz bég hévvel ragadta meg kezét: Engemet is ugyanazon börtönbe fogsz zárni, nemde?
– Nem vagy kénytelen vele, jó Feriz bég, az én szobáimban lakhatol.
– De én magam akarom úgy, szólt az ifju, égő arczczal gondolva álmai képére, a szép Arankára, kivel börtönszomszédságban fog lakhatni.
Végre nyílt a börtön vasajtaja, a várnagy megállt künn, be hagyva lépni a két ozman férfit. Durva tölgyasztal mellett egy gyászba öltözött nő ült a szűk ablak előtt, egy nagy ezüstkapcsos bibliából olvasva fenhangon; gyermekei, három angyalarcz, egy kerek ablakban, melyet vasrácsozat őriz, a szomszéd börtönből hallgatták az isteni malaszt szavait.
A mint a férfiak beléptek, a nő felrezzent és odatekinte: a szűk ablak halvány folyosóvilága még fehérebbé tette arczát, mint egyébkor volt; merően, szigorúan tekinte föl; a bánatos nyugalom halotti komolyságot kölcsönze szép arczának, mely egykor oly vidám tudott lenni, s melyen később annyi kétségbeejtő szenvedés viharzott keresztül.
Kucsuk basa odalépett hozzá, s megfogva a nő csaknem átlátszó gyöngéd kezét, röviden megismerteté vele magát.
– Én vagyok Kucsuk basa, férjednek te utánad legjobb barátja a földön. Üdvözöllek.
– Köszönöm látogatásodat. Férjem sokszor említette nevedet. Tőle hozasz talán izenetet?
– Ő hozzá akarlak vinni.
– Tehát szabad vagyok? kiálta fel a nő tétovázó reszketeg örömmel.
– Ne örvendj, jó asszony, szabadságodat megszerezni nincs hatalmamban, én csupán egy rövid találkozást igérek neked Béldi Pállal, annyi időt, mennyi alatt elmondhasd neki, a mit szenvedél. Ő tehozzád nem jöhet, neked szükség hozzá menned. Velem jösz a legnagyobb sietséggel, mert az idő legnagyobb része utazásban telik el.
– Gyermekeim is velem jöhetnek?
– Ők itt maradnak. De ismét látni fogod őket. Mert vagy győzedelmeskedel te Béldi Pál szívén s könyeid meg fogják olvasztani vasnál keményebb akaratát, s akkor ő mint fejedelem jön haza Erdélybe s minden vár kapui megnyílnak előtte; vagy pedig megállja ő, a mit kimondott, s akkor visszatérsz te is börtönödbe, ő is a magáéba, s úgy fogtok elhalni két külön ország börtönében. Most végy búcsút gyermekeidtől és siess. Tőled függ, hogy fejedelmekké tedd őket, vagy örök rabokká.
– S ki fogja őket védeni, ki fog rájok vigyázni, ki fog együtt imádkozni velök, míg én odaleszek?
– Ne búsulj. Tulajdon fiamat hagyom itt kezesül, míg te oda maradsz. Börtönödet Feriz bég foglalja el, ő vigyázni fog gyermekeidre, s nem engedi, hogy féljenek. Most végy búcsút és siess.
Béldiné oda rohant a kerek ablakhoz, fuldokló zokogással ragadá meg egyenkint gyermekeit, azután mindnyáját egybeölelte. A hideg vas elzárta kebleiket egymástól. A síró arczok könyei nem omolhattak össze.
– Ezt a csókot apámnak! És az enyimet, és az enyimet! rebegék a gyermekek fehér kezecskéiket a vasrostélyon keresztül anyjuk nyaka körül fűzve.
– Gyermekem, jó Arankám, szólt Béldiné leányához, ki köztük legidősebb volt, mintegy tizenöt, tizenhat éves; viselj gondot testvéreidre. És ti lelkem jó fiaim, vigyázzatok Arankára. Isten áldjon, Isten védjen. Még egy csókot jó Arankám és neked kis Dávidom.
– Asszonyom, az idő halad s Béldi Pál börtönajtaja rád vár, hogy felnyissad! szólott közbe Kucsuk basa, elvonva Béldinét gyermekei börtönének ablakától, ki ekkor könytől ázott arczczal Feriz béghez fordult s fájdalmas szenvedélylyel rogyott az ifju nyakába, zokogástól alig érthető hangon szólva hozzá:
– Te nemes lélek! Igérd meg nekem, hogy árva gyermekeimet szeretni fogod, míg én távol leszek.
– Esküszöm Allahra! kiálta fel az ifju, kebléhez szorítva a fájdalmaiban elaléló hölgyet, hogy szeretni fogom őket örökké.
Hisz egyet közülök már oly régen szeretett.
– Asszonyom, siess! sürgetőzék a basa. Vedd e köpenyt magadra, fejedre kösd e turbánt, hogy az őrség észre ne vegye távozásodat: az út hosszú, az idő rövid.
– Isten veletek! Isten veletek! suttogá Béldiné, száz csókot hányva reszkető kezével gyermekei felé, kik börtönük ablakán át integettek felé búcsút, s azzal hirtelen erőszakosan összeszedve magát, kirohant a börtönajtón.
Kucsuk basa némán szorítá fia kezét, azzal ott hagyta őt Béldiné börtönében.
A gyermekek sírtak a börtönablakban.
Az ifju odalépett hozzájok.
– Ne sírjatok! szólt vigasztaló hangon, anyátok nemsokára visszajő, s visszahozza atyátokat is, s ismét örülni fogtok egymásnak.
– Ah, akkor megölik apámat! rebegé félelmes hangon az egyik gyermek.
– Kicsoda? kiálta fel kigyuladt hős arczczal az ifju. A míg Feriz bég kardját fel birja emelni, nem nyúl addig senki Béldi Pálhoz. Az én kardom és apámé fog ő körüle villogni, az ő ellenségei az én ellenségeim lesznek, és bizonyára Kemény János is, a mult fejedelem, velem harczolva esett el. Ne féljetek, midőn én kardomat visszakapom, akkor ti a szabadságot kapjátok vissza.
– Köszönöm, köszönöm, rebegé egy elérzékenyült hang édes keservesen; Feriz bég megismeré benne Aranka csengő hangját s a rátekintő szeráf-arcz könyező kék szemeiben, mik felé ragyogtak, mint az eső utáni ég, azt az örökké égő sugárt, mely emlékéből, mely álmaiból soha ki nem veszett.
Feriz bég szíve ki akart szökellni az öröm miatt. Nagy gránát szemei lángoló hévvel égeték a kedves lányka könyben úszó arczát. Belefogózott a börtönrostélyba, hogy hozzá még közelebb legyen s édes epedő hangon szólt a lányhoz:
– És majd ha boldogok lesztek, visszatérve ősi váratokba, meg fogjátok-e nekem engedni, hogy mint most, akkor is szeresselek titeket? Elfogadsz-e testvérednek akkor is, te kedves lányka? Megbocsátod-e, ha arczod látása mellett akkor is örülök, sírok, idvezülök? A mily boldog vagyok most, midőn börtönszomszédságban lakunk, leszek-e az, ha többé nem fogják ránk zárni az ajtókat? Lesz-e helyem tűzhelyetek mellett, lesz-e helyem szívetekben?
A bánatos szép lányka félig értő, félig sejtő arczczal, némán nyújtá ki hónál, liliomnál fehérebb kezét a börtön ablakán. Feriz bég idvezülten ragadta azt meg kezeivel, szorítá égő ajkaihoz s felmagasztalt áhitattal rogyott le térdeire, ajkaival és homlokával érintve a kedves kezet.
A mely órában Kucsuk basa Stambulba érkezett, épen akkor szállt le szekeréről Székely László uram is, kit Teleki Mihály uram szép ajándékokkal küldött a portára: hogy ott a megdühödött nagyvezér és basák kedvét megcsinálja, a kik újra erősen kezdék Béldi Pál fejedelemségét sürgetni.
Székely László uram magával hozta Zülfikárt is, hogy Stambul tekervényes utczáin tolmácsa és dragomanja legyen.
Mint már tudjuk, a jó úrnak különös szenvedélye volt az ékszergyűjtés s ezúttal a fejedelem annyi sok szép drágakövekkel kirakott ritkaságot külde általa, miszerint a jó úr szíve, midőn azokat maga előtt kirakva szemlélné, szinte megesett azon gondolatra, hogy ő ezeket már most a sok idegen basa között szerteszét kioszsza.
– Milyen kár azokat rájuk vesztegetni, gondolá magában. S aztán még ki tudja, lesz-e majd sikere. Elveszik a pokol pozdorjái és semmit sem tesznek érte. Sárba dobott igaz gyöngyök. Mennyivel rövidebb dolog lenne ennél Béldi Pál uramat megöletni. Azzal ketté volna vágva a csomó, többé nem fenyegetőzhetnének vele. Teleki Mihály, tudom, nem vágatna le érte, hisz Apafi István sem halt meg másképen. Te fiam Zülfikár, meg tudnál-e valakit mérgezni? szólt a renegátot oda intve.
– Akár egy egész várost.
– Csak Béldi Pál uramat, a kire nézve úgyis mindegy, akár meghal, akár örök fogságban marad.
– Megteszem kétszáz aranyért, ha felét előbb kifizeted.
– Kifizetem Zülfikár, de mikép fogsz hozzá?
– Az az én gondom, te csak a pénzedet készítsd.
Székely László tehát megadta a foglalót a renegátnak, ezzel ez haza ment s egy levelet írt a Begler bég nevében, ilyforma tartalommal:
«Legyen kend bizalommal, ügyei legjobban állanak, nemsokára czélját fogja érni.»
E sorokat azután behinté valami finom kék porral, mely a legerősebb méreg volt, úgy számítva, hogy a ki a levelet el akarja olvasni, előbb leüti róla a port, s az rögtön felszáll s az olvasó által felszivatva, halált okoz.
E levelet azután turbánjába kötve, elkezde Béldi Pál börtöne körül ácsorogni, lesve az alkalmat, melyben befurakodhassék hozzá.
Egyedül ült a Jedikula legsötétebb börtönében Béldi Pál. Lábainál ott feküdt hű vizslája, a vén Körtövély, szemeivel olykor búsan felpillantva urára. Ha ura el talált aludni, akkor felült az eb, szemeit le nem vette róla s a legkisebb zörejre, mely kívül hallatszott, elkezde morogni.
Béldi összefont karokkal ült a kövön, melyhez meg volt lánczolva, arcza szörnyen megsoványodott; de ez által vonásai, kifejezése még inkább megkeményültek, semmi bánat, semmi gyöngeség nem látszott rajta, a halvány külvilág, mely egy szűk lőrésen lesütött arczára, nem találta azon ama sorvasztó vágyat, melyet érez a börtön lakója a napsugár után. Az ember testestől lelkestől aczéllá volt edzve.
Egyszerre nyugtalanul emelé fel a lábainál fekvő eb okos fejét, s nyihogó örömmel tekinte urára, azután elfutott az ajtóig; ott vígan ugatva megállt, megint visszafutott urához, s farkcsóválva felállt, első lábaival annak vállát rángatva s oly élénk örömmel nyihogva, csaholva, hogy szinte érteni lehete, mit akar mondani.
– Mi bajod, jó kutyám? szólt Béldi, megczirógatva kutyája fejét. Mit érzesz? Nem jön én hozzám senki, a kinek te örülj.
E perczben fordult a kulcs a börtönajtóban, s a betörő fáklyavilágnál egy csoport férfi szállt alá a lépcsőkön Béldi börtönébe.
Körtövély erre hirtelen elfutott urától, a csoport közé furakodva, ott elkezde vígan csaholni valakire, s azzal ismét visszafutott urához, két első lábát annak mellére téve s erősen ugatott, mintha szidná érte, hogy ő nem tudja megérezni azt az örömet, a mit kutyájának csodás ösztöne megsugott.
Béldi látva a bejövők között a nagyvezért, Küprilit és Maurocordatot, hallgatást parancsolt ebének, s fölkelve előttük, meghajtá magát.
– No te makacs ember, meddig kínzod még magadat, s bosszantod a császárt s jó barátidat? Átláttad-e valahára, hogy különb dolog a fejedelmi széken ülni, mint nyirkos börtönben a hideg kövön?
– Mentől többet szenvedek, szólt Béldi csodálatosan nyugodt hangon, annál több okom van örülni, hogy e szenvedéseket nem hazám állja ki helyettem.
Erre a vezér szólt valamit törökül, Maurocordato szomorúan tolmácslá:
– A nagyúr azt izeni teneked, hogy pénz miatt vettetél börtönbe s csak pénz által fogsz kiszabadulni; azért igérd meg azt a kétszázhetven erszény pénzt, és fogadd el a fejedelemséget, hogy azt kifizethesd.
– Megmondám határozatomat, viszonzá Béldi, és semmi attól el nem tántorít. Pénzt nemzetem rovására nem igérek, hadat saját hazámra nem viszek, és adott eskümet meg nem szegem. Ezek voltak és lesznek szavaim, a miktől semmi el nem tántorít.
– Semmi? kiálta ekkor Kucsuk basa, előlépve a tömeg közül. Még ez sem? s azzal egy halovány női alakot vezetett Béldi Pál elé.
– Nőm! kiálta a fogoly, s lánczaiba fogózék, hogy le ne rogyjon öröm, ijedtség és meglepetés miatt.
A halvány gyászos nő odarogyott férje keblére, csókjaival illetve annak bilincseit.
Béldi Pál sírva fakadt, s összezúzott lélekkel rogyott le ülő kövére. Neje nyakára kulcsolva maradt szótlanul, egy hang nem jött ki ajkán, az eb nyüzsögve csókolá majd ura, majd asszonya kezét.
– Vonuljunk félre, szólt Kucsuk basa, hadd beszéljenek magukban; s a törökök elhagyták a börtönt, egyedül hagyva Béldi Pált nejével.
– Azt hivém, szólt Béldiné, midőn fulasztó zokogása szóhoz engedé jönni, hogy én szenvedek helyetted is; és oh te még többet szenvedsz, mint én?
– Hogy jöhettél ide? kérdé Béldi tompa, elfojtott hangon nejétől.
– Kucsuk basa fiát hagyta helyettem kezesül.
– Derék ember. Mily hasztalan tesz értem minden áldozatot. És gyermekeim?
– Ők a börtönben maradtak, a hova nekem is vissza kell térni, ha te a szultán ajánlatát el nem fogadod.
– Aranka leányomat is elvivék? kérdé Béldi szorongó kebellel.
– Őt is, ha kiszabadulnánk is, nem volna hova menjünk. Mindenünket elvevék. Bethleni jószágunk Bethlen Farkasnak jutott prédául, háromszéki jószágaink Mikes Kelemené lettek; pedig soha székelytől nem volt szabad elvenni jószágát, még ha felségsértő volt is. Bodolai várunkat tőből kihányták, czímeredet összetörték, nevedet az országgyűlés naplójába írták, mint hazaárulóét!
– Emberek! ordítá fel, lánczait keserű dühével rázva meg, Béldi: ha én most nem volnék Béldi Pál, az Isten haragja még ma sújtana le fejetekre. De én – szeretem hazámat, ha féreg rág is benne. Töröld le könyeidet jó nő, látod, már én nem sírok. A mit szenvedünk, Isten látogatása rajtunk; a ki ránk mérte itt, visszafizeti elleneinknek amott, én keresztyén maradok és hazafi. Ügyemet bízom az Istenre.
– Te nem akarod a szultán ajánlatát elfogadni? kérdé kétségbeeséshez közelgő ijedtséggel Béldiné.
– Soha! viszonzá tompán Béldi.
A nő felsikoltva veté magát férje lábaihoz, s annak térdeit vonagló öleléssel karolva át, rebegé: Te vissza akarsz engem küldeni börtönömbe, örökre elszakítnak tőled, soha, soha, még halálom órájában sem foglak látni többet.
– Az által bizonyítod be, hogy szerettél és méltó voltál hozzám, ha tudsz szenvedni úgy, miként én, és miattam.
– Gyermekeid is ott veszszenek-e el örök fogságban?
– Mondd meg nekik, hogy apjuk becsületesen élt, becsületesen halt meg, tanuljanak úgy élni és halni, mint ő.
– Gondolj Aranka lányodra, kegyenczedre, legkedvesebb gyermekedre.
– Inkább hervadjon ő is el, mint Erdély lángba boruljon.
– Béldi, ne ejts kétségbe engem! kiálta a nő erőszakos reszketéssel; én félek, én irtózom a börtöntől. Kétszer lepett meg a láz a fojtott nedves légtől, nem volt senki, a ki betegségemben ápoljon, mindig nevedet kiáltottam és te távol voltál, láttam képedet és nem ölelhetélek meg. Oh Béldi, én meghalok nálad nélkül! A halál legirtózatosabb neme öl meg: a kétségbeesés!
Béldi lehajolt nejéhez, felölelé, megcsókolá. A nő elalélt karjai közt, a törökök beléptek a börtönbe. Béldi oda hivá Kucsuk basát. Arczán valami halálos ónszín kezde elterjedni, alig látta már a kivel beszél. Oda fektette elájult nejét a basa karjaiba, s alig érthető szavakkal hebegé:
– Köszönöm – jóakaratodat. – Ime – – itt van nőm – vidd őt – vissza börtönébe.
A törökök bámulattól szótlanul fogták fel az alélt asszonyt, s a nélkül, hogy Béldit több kérdéssel unszolnák, eltávoztak a börtönből.
Béldi csak állt elmerevülten, míg elmentek, nyitott ajakkal, fénytelen szemekkel; midőn az utolsó török is kilépett s nejét nem láthatá többé, feje nehézkesen kezde alá felé hanyatlani s azzal egyszerre arczczal a földre esett.
Körtövély, a vén eb, szomorúan, kisértetiesen kezdett el vonítni.
E pillanatban lépett be a börtönbe Zülfikár a megmérgezett levéllel.
Későn jött. Béldi Pál már akkor kiszenvedett.
* * *
Székely László uram Béldi Pál halálának hírére pompás lakomát rendezett, s midőn legvígabban volna a társaság, akkor lépett be Zülfikár.
– Ide azzal a száz aranynyal, sugá Székely László uram fülébe.
– Hogy, hogy? szólt ez bortól fölhevült arczczal, Béldi Pált a guta ütötte meg, köszönd meg, a mit eddig kaptál.
– Ejnye te hitetlen gyaur kutya! kiálta fel fenhangon a renegát, úgy, hogy az egész társaság hallhatá, hát így csalsz te meg engem? kialkuszod velem Béldi Pál halálát, kétszáz aranyba, s most felét lehúzod; te hóhérnak való gazember, hát így szeded te rá a becsületes embert! majd ölök én neked máskor embert, ha előre meg nem adod az árát, te hitetlen rabló!
A társaság kaczagott e jeleneten. Székely László uramat azonban mégis keseríteni látszék a tréfa: Mit beszélsz, te félbolond? ki bízott te rád valamit? Én nem is láttalak soha.
– Ejnye! kiált fel Zülfikár, bár még azt is eltagadnád, hogy ezt a levelet te írtad Béldi Pálnak; s azzal odaveté Székely Lászlónak a megmérgezett levelet. Ez felkapta azt s feltörve pecsétjét, leüté róla a port, s végig futva rajta, oda veté a renegát lábaihoz: «soha sem volt ez az én írásom».
Azzal inte szolgáinak, a kik Zülfikárt galléron ragadván, kivetették az utczára. A renegát azonban akkor az ablak alá állt, s az összecsődült nép előtt kezdte el szidni Székelyt, hogy nem fizette ki neki a méreg árát.
Odabenn a vendégek hangosan kaczagtak rajta, utóbb maga Székely is tréfának vette a dolgot, s úgy kaczagott, mint a többi, hanem a mint haza érkezék Erdélybe, elkezdé gyomrát fájlalni, nem tudta, mi baja? Hallása elveszett, enni, inni nem tudott, belei kezdtek megrothadni.
Senki sem bírta kigyógyítani irtózatos nyavalyájából, végre egy német borbély akadt, a ki elhitette vele, hogy ő jóféle gyémánt- és zafir-porral ki tudja őt gyógyítani. Székely László átadta a kuruzslónak drágaságai gyűjteményét. Az kiszedte belőle a becses köveket, de helyettök hitvány kavicsot tört meg az orvosságkészítő mozsárban, s maga elszökve a drágaságokkal, Székely Lászlót ott hagyta meghalni iszonyú kínok közt, ugyanazon méreg által, melyet ő szánt Béldi Pálnak.
* * *
Béldi Pált eltemették az idegen földön, sírját nem látogatta senki. Hű kutyája ült csupán mellette. Hat napig sem evett, sem ivott. Heted napon megszünt élni urának elhagyott sírja mellett.
Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kisértetnyomás? Talán azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentől inkább közeledem a vég felé, s a mennyi nyájas, szelid, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezek, egyenként elmúlnak lelkemből, letünnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy az elmuló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s a mi édest, a mi kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a historia eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek el?
Már régóta kísérem történetem alakjait s csak most tünik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s a hol kilépünk, ott a temető.
Keressük fel Arankát és Ferizt.
Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást; de jól esik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi belé hatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaskusról, szélben ingó pálmáival, meleg napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét és azt hivé, Damaskus rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaskus rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.
Napok multak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban mult a leányka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lányka nagyon halvány; gömbölyű, piros arczáról az élet színe fogy; s a mi szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, a kire néz. Az ifjú nem merte kérdezni: mi baja? de megmondá a leány.
– Oh Feriz! én meghalok itten és mosolygó egedet soha sem fogom látni.
– Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.
– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én soha sem többet. Valamit érzek itt belül, a mi szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom s velök járok ismeretlen vidékeken, miket soha sem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.
– Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.
– Oh Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, sötétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni!
– Ne szólj így, lételem öröme te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.
– Nem panasz, a mit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.
– De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…
Aranka szomorúan csóválta meg szép szőke angyalfejét.
– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten fölkeresi, a kiket szeret s elveszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.
Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.
– Légy vidám, esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. Anyád nem sokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.
A leányka fejét rázta búsan.
– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását; ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegyoldalában épült, az egész vidéken végig látni, fenn a czédrus erdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog s köröskörül a csalogány dalol, s a miről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a végtelen tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól, és a miről az beszél, az a boldog szerelem…
A leányka szemeiből egy pár köny hullott ki, oly csábító volt e jövő és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá és sajnálná, hogy el kell hagynia e szép földet…
Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arcza, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a köny szempillái alatt; s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a leányka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.
Meg is kellett látnia nem sokára.
Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolabb az égen: neki is utána kelle menni.
Napról-napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól s álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét s odatevé homlokára.
– Nézd, milyen forró, mint a tűz; oh csak addig meg ne halnék, a míg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.
Feriz bég látta őt napról-napra hervadni, s a szabadulás még sem érkezett, az ifjú gyakran félnapokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy a kiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végczélja volt, most alig nehány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról-órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!
A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák Erdélyben, minden segély ismerős füvekben, s öregek tapasztalásain alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott természetre s Isten irgalmára.
A jó asszony mindent elkövetett, a mi tőle kitelt; de megvallá jámbor szívvel, hogy mind azoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét s az öröm visszaadná az eltünt életerőt.
Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával, a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, a ki fölötte hűségesen virraszt!
Oh a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!
Reggelre alább hagyott a láz. A kelő nap épen besütött az alacsony gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.
Szép őszi reggel volt; valami könnyű átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lilaszínt adva a napsütötte vidéknek. A mint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.
– Ha ott most az én atyám jőne! rebegé Aranka reménylő arczczal.
Az ifjú török arcza elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:
– Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.
Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni, csak forrón szorítá Feriz bég kezeit s hálás tekintetét, könyező szemeit feléje emelte.
A hintó sebesen látszott közeledni. Igy csak azok siethetnek, kiknek valami örömük van; gondolá magában Feriz s azon látszott magában tünődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.
Nem sokára a vár elé ért a hintó s robogva gördült be annak dobogó hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arczán oly szomorú volt a mosoly.
A hintó üvegajtaja megnyílt, s a ki kiszállt belőle, az Kucsuk basa volt.
Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté magához.
– Im, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.
Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.
Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:
– Hol van atyám?
Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könyei jöttek elő, végig csordulva férfias arczán; kezét az égre emelte némán s alig hallhatón suttogá: «az égben!»
A szelid leány, mint a lekaszált virág, hajlott össze e szóra; Feriz bég karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit fölveté a derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a szép ajkak, szép szemek, s azután vége volt mindennek.