ISTEN KARDJA.

Egy idő óta megszaporodtak az Isten csodái Erdélyország felett. Többé nem nyugtalanító hírek voltak azok, miket népzavaró elmék gondoltak ki a világbéke felforgatására; hanem a természet szokatlan tüneményei, miknek egymásra következése megrendíté a leghidegebb skeptikus szívét is.

Ama titokteljes jelenetek voltak ezek, mikből a köznép függőben levő országos változásokat sejt, s hitével sietteti a rettegett fátumot.

Egy nyári hajnalon virradóra, derült éjszaka után, egyszerre szokatlan sűrű nehéz köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen sötét felleg alakjában terülve szét az égen, s ott megállt, mint egy mozdulatlan nehéz kárpít, egy csepp víz nem hullott belőle s kora délután nem lehetett a szobákban gyertya nélkül látni.

Este felé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni kór magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok vize, az emberi forró vér, magát a földet is meglepé valami járvány, hogy azelőtt soha nem látott gyomokkal verte föl a leggazdagabb vetést, s erdőszámra száradtak ki a legerősebb cserfák, ellepve szürke rozsda és mohoktól, s a szántóföldek termékeny fekete hantjain a zöld penész ütötte ki magát.

Három napig nem tisztult ki az ég, negyed nap délutánján a fullasztó szélcsendre irtózatos orkán következék, mely a házak tetőit hajigálta le, s a templomokról dobálta le a csillagokat és kereszteket, felkavarta az országútak porát s oly sötétséget támaszta, hogy látni nem lehetett, s felszedve az épen nyílni kezdő fenyőfák veres himporait, azt megkavarta a felhőkkel, s a mint azokat gomolygó tömegben korbácsolva maga előtt, a legelső nagy záporcseppek kezdtek esni, a nép borzadva nézett a házak fehér oldalára, miken az esőcseppek vérnyomokat hagytak. «Vér esik az égből» volt a rémület kiáltása; rá nem sokára megdördültek a villámok, vakító fénynyel lobogva, mintha százágú tűzostor jönne korbácsolni a földet, míg egy függőleges villámsugár egyenesen a város közepére csapva le, megrendíté sujtó csattanásával a földet és a sziveket, hogy senki se hinne mást, mint hogy itt van az itélet órája.

A fergeteg azonban szétszórta a felhőket, alig volt még alkonyat, hogy az ég kitisztult, s ime a bámuló lakosság szemei előtt egy roppant nagy üstökös állt az égen, annyival meglepőbb, minthogy az eget három nap óta elborító felhők miatt közeledtéről semmit sem lehete tudni.

Az üstökös magva épen azon a helyen állt, a hol a nap lement, s a vérvörös alkonyi fény nem volt képes a vészes csillagot elhomályosítani; úgy tűnt fel, mintha épen a napot ölte volna meg, s most annak vérében fürdenék.

Üstöke oly hosszú volt, hogy az ég két harmadán keresztül látszott nyulni, s a vége felé szélesen meggörbült, mint egy török kard.

«Az Isten kardja!» rebegték az emberek ösztönszerű félelemmel.

Két hétig állt e tünemény az égen, majd korábban, majd későbben jött fel az égre, néha fényes nappal is megjelent, s a nappali fényben is ott látszott az égen, mely elveszté kék zománczát, s valami lázas sápadtság terült szét rajta, mintha a levegő maga is beteg volna, míg fényes délben puszta szemmel bele lehetett a napba nézni.

A nép félt, iszonyodott e rendkívüli jelenségektől, s midőn a vak tömegek öntudatlan rettegésben vannak, akkor áll legközelebb a vihar, akkor képesek mindenre, hogy e félelemtől szabaduljanak.

E napjaiban a közrémületnek adák csodálatos tanúbizonyságát a lélekerőnek Erdélyország minden vallású papjai. A templomok egész nap nyitva tartattak a nép előtt, s a szószékekből fáradatlan lelkivezérek mondának biztató szavakat az egybesereglett híveknek. Magyari, a fejedelem papja, mindennap négyszer tartott prédikácziót a székesegyházban, mely annyira meg szokott telni ilyenkor, hogy a népesség fele nem fért be, hanem az ajtón kívül maradt.

Egy estéli órában épen annyira el volt foglalva a templom ájtatos hívekkel, miszerint még a lépcsőket is tele ülték; mindenféle kolozsvári polgárok, vegyesen keresztül utazó székelyekkel, álltak egy csoportban a fő bejárás előtt, s miután kegyes énekléseiket elvégezék, kapcsos zsoltáraikat betéve, elkezdének az alatt, míg a prédikáczió tart, egyről-másról beszélgetni.

– Gonosz időket élünk, szólt egy öreg timármester, nagy süvegét megcsóválva.

– Mi beszélhetünk csak arról, sietett belevágni egy keresetben járó székely, ki azon rovásra, hogy messzünnen jött, kapott az alkalmon, a mit tudott, elmondhatni; kegyelmeteknél még mind istenes a világ sorja, de nálunk kell azt megnézni.

– Hát kegyelmeteknél is meglátszik az Isten kardja? kérdé egy fiatal siheder.

– Nemcsak meglátszik, öcsém, hanem meg is érzik rajtunk; egy este sem fekszünk le a nélkül, hogy a halálunk óráján mondandó imádságot a cselédjeinknek fel ne olvasnók s alig van éjszaka, melyben jobb vagy bal kéz felől égés verességit ne látnók az égen.

– Hát az micsoda?

– Olyankor fiam egy-egy falu ég porrá. Azt mondják, mordályégetőkkel van tele az ország, soha sem tudjuk, mikor gyullad ki a hiju a fejünk felett?

– Én Istenem, őrizz meg minden jó lelket tőlük.

– Hát azt hallották-e kegyelmetek, hogy Háromszéken egy oláh pakulárnak a felesége szült és a gyermekének kettős feje lett, minden fején három orra, a kezein tizenhat újja, s fogai és szakálla nőve? Az asszony szörnyet halt ijedtében, s a csoda sem élt meg szerencsére. Nagytiszteletű Gencsery uram borszeszbe akarta tetetni, de a népség nem engedte, csak azon volt, hogy el kell temetni, még pedig jó távol. Lopva el is ásták egy brassai szász földje végébe; s mi történt? az, hogy a hova csak a szász tisztabuzát vetett, mind rozs termett rajta.

– Mindenünnen gonosz hireket hallani, beszélt egy kolozsvári mézeskalácsos; tegnap beszéltem egy oláh feleségével, a kinek az ura megindult a Járas vizén egy tutajon, sajtot akart vinni Tordára. Alig volt egy napi járásra a lakásától, megfordul a Járas, elkezd felfelé folyni s visszaviszi az oláhot haza, a honnan elindult. A tisztelendő úr ugyan úgy magyarázta ki a dolgot, hogy az Aranyos, a mibe a Járas szakad, akkor épen nagyon meg volt áradva, s annak a visszaömlő vize tolta felfelé a Járast; de az oláhot még is csak az isteni gondviselés hozta vissza, mert ha tovább mehet, épen akkor ott tatárok jártak, bizonyos, hogy levágták volna.

– Én mindent megértem már, szólt a legelébbi öreg polgár, háborut, dögvészt, árvizet és gyulladást, csak egytől tudok rettegni, a földindulástól, mert az elől még csak a templomba sem mehet az ember, hogy imádkozzék.

– Biz azt pedig ki nem kerüljük, öreg bátya, válaszolt a székely. Magam füleimmel hallom elégszer, mikor a gyergyói szakadékok között medvére lesni járok, hogy zúg, morog a hegy alattam, mintha valami nagy hordókat hengergetnének, úgy, hogy a medvék ijedtükben kiszaladnak bömbölő barlangjaikból s féltükben olyan szelidek, hogy füleiknél foghatná meg őket az ember, ha épen úgy meg nem volna ijedve, mint ők. Csak a napokban történt, hogy egy kis székely falu mellett, mely egy völgyben épült, egyszer csak elkezdett a hegy odább csúszni. Erdők, kertek, azok közt kalyibák voltak rajta, az mind azon módon ment vele együtt, csak egy szeg meg nem mozdult a helyéről. Három napig csúszott ilyenformán, akkor az átellenben levő hegyben megakadva megállt és ott maradt; a jámbor emberek még örültek neki, hogy a kertjeik közelebb jöttek, de nem soká tartott az örömük, mert a falu alatt volt egy kis csekély patak, mely száraz időben elég volt italra a lakosságnak, az most a két hegy összezártával egyszerre megrekedt, s nem találván semerre útat, elkezde lassankint iszapot támasztani, egy éjjel az egész rétet elöntötte, már másik reggelre a házakba kezdett befolyni; a szegény embereknek utóbb is fel kellett szedni a motyóikat s kiköltözni lakásaikból. A víz ezután is csak egyre nőtt, lassankint a házak tetejénél is magasabb lett úgy hogy most nem látszik ki az egész faluból egyéb, mint a templom tornyán a rézkakas.

E perczben a templomi szónok oly hangosan kezde beszélni, hogy a künn levők is meghallották szavait, s egyszerre elhallgattak, közelebb tolakodva a templomajtóhoz s figyelve, mit beszél.

Főtisztelendő Magyari uram kegyetlenül mosta a jelen levő urak fejeit:

«– – Harczra készül ellenetek az Isten, mert ti is harczra készültök ellene. Az esküvel kötött békét felforgatjátok jobbra-balra, és lészen ti néktek, a mit kivántatok, háboru kívül és belől, hogy azt fogjátok mondani: elég, elég uram! és nem fogjátok végit látni annak, a mit bolondul megkezdtetek. – –»

(Már ekkor tudva volt Magyari előtt, hogy Teleki a szamosujvári országgyűlésen előterjeszti a megkezdendő harczot.)

Épen erre a szóra érkezik egy pár nyusztos, kalpagos úrirenden levő férfi, kik közül a kolozsváriak az egyikben Telekire, másikban Vajda Lászlóra ismerének, s a mint telhetett, nagy szorulkodással útat csináltak előttük, hogy bejuthassanak a templomba, de a székely egyiket sem ismervén, a mint Vajda László nagy büszkén oldalba taszítá könyökkel, ő is hátra fordula, mondván:

– Lassabban uram; az Isten háza ez, nem valami nagy úré, itt én is csak olyan ember vagyok, mint kegyelmed.

A mellette állók ránczigálták a zekéjét, de a székelynek az a tulajdonsága, hogy ha ránczigálják, még dühösebb; ő is tehát, a mint Vajda László a néptömegen keresztül nem hatolhatván, mindenfelé nézelődnék, hogy mint juthasson a székéhez, előre kiálta:

– Engedjék ezt a két urat a templomba menni kegyelmetek, nem hallják, hogy nekik szól a leczke?

Teleki erre meghúzta magát az egyik küszöbben, levevé kalpagját s ott állt fedetlen kopasz fővel a nép előtt, minden arcz feléje volt fordulva a székely kiáltása következtében.

Magyari folytatá mennydörgő szavait a szószékről:

«– – Most senki sem mer ellenetek szólani, mert mintha mennykő hullana szavatok után, olyanok vagytok mikor megharagusztok, sőt minden emberek térdfőhajtással azt mondják nektek: méltóságos uram, méltóságos asszonyom; de eljön az Úrnak itélete reátok, megöl az Isten benneteket s akkor újjal fogják mutatni az emberek: ez amaz átkozott hazájaáruló embernek a felesége, ezek amaz istentelen embernek a gyermekei. S szégyenleni fogják utódaitok, mely gyalázatos névvel nevezik őket; mert akkor minden embernek a szája, nyelve felnyílik ellenetek s úgy kiáltanak maradékaitokra: ezeknek az atyja árulá el Erdélyországot s olyan sárba ugraszta bennünket, melyből már lábainkat ki nem vonhatjuk. – –»3)

– Gyerünk innen, kegyelmes uram, szólt halkan Vajda László Telekihez, kit úgy látszott, hogy észrevett a pap, mert egészen feléje fordult, a mint beszélt.

– Mit gondol kegyelmed? szólt visszautasítólag Teleki. Ez a pap igazat beszél, de az nem tesz semmit.

«– – Hová akartok menni esztelenek, tétovázók? – folytatá Magyari. Kinek adatott közületek a felelés, hogy Erdélyország férfiai földönfutók, asszonyai özvegyek és gyermekei árvák legyenek? Bizony mondom néktek, hogy úgy fogtok járni, mint a teve, mely elment Jupiterhez, hogy adjon neki szarvakat, s ott még a füleit is levágták. – –»

– Az meglehet; monda Teleki Vajda Lászlóhoz, de azért elmegyünk.

A pap meglátta, hogy a tanácsúr észrevételeket tesz beszédére s erre homlokát redőkbe szedve, ezt mondá:

«– – Midőn elveszett Lajos király Mohácsnál, a török császár eleibe hordatván a holttesteket, egy Szalánczi nevű gonosz praktikus magyar úr holttestét megismervén, kezében levő pálczájával holttestének fejét megüti s azt mondja: ha te nem lettél volna, kutya, az a jámbor gyermek király nem feküdnék most halva. Adná Isten, még veletek is úgy ne bánjék az idegen nemzet. – –»

Teleki megrázta fejét s susogva monda:

– Az velem is megtörténhetik, de nem változtat semmit.

Nem sokára megzendült az ének, a két főúr feltevé kalpagját és távozott, a kitóduló néptömeg által körül özönlve, kik között az iménti székely különös kitartással mindenütt a két úr sarkában volt, égig magasztalva mindenki előtt a mondott beszédet, jó fenhangon, hogy az előtte menő két úr is megértse, ilyen formán:

– Ez volt aztán a prédikáczió! Ilyen kell a mi urainknak, ugyan csak megmosdatta őket szappan nélkül. Helyesen tevé; mit csinálnak háborut az országnak; ha Magyarországnak fáj a hasa, mi szükség azért Erdély talpára kötni a mustárt? Mi közünk nekünk ehez a sok jött-ment, sehonnából szakadt idegen emberhez? a kik bejöttek soványan a hazába s most mind úgy meghiztak, hogy kicsiny már nekik az ország, pedig egynémelynek, ha visszamenne is Magyarországba, nem lenne egy bogarat érője is, a mit visszafoglaljon, s mink szegény erdélyiek vérezzünk érte?

Vajda László végtére nem tűrhette az üldözést s visszafordulva, rákiálta a székelyre:

– Elmaradj hátam mögül, ilyen olyan lélekadta fattya! vagy beszélj emberek módjára s ne ugass itt, mint egy veszett állat, mikor magadnál különb embereket látsz.

A székely meggörbítvén erre a szóra a nyakát, odatartá a képét a megszólító úr orra alá s éles két öklelő szemével odanézve annak szeme közé, egyet sodorinta a bajusza félfelén s hetykén visszafelelt:

– Hátrább az agarakkal nagy jó uram! Mert engem sem a gólya költött ki a világra; ne is próbálj engem még egyszer fattyú névvel nevezni, mert ha haza megyek a kardomért, tüstént megajándékozlak egy fővel, s az pedig a tulajdon magad feje lesz.

Vajda László még akart valamit felelni, hanem Teleki Mihály megfogta a karját s magával vonta.

– Kegyelmed semmire sem indul meg, szólt a felgerjedt főúr.

– Hagyjuk őt zúgolódni, azért jó katona lesz, ha a harczba viszszük. Székelylyel ne állj vitába barátom, mert az a maga fejét mindig többre becsüli, mint a másét.

A két úr nem sokára eltünt a fejedelmi palota kapuja alatt.

* * *

A fejedelem maga is jelen vala ezen hitszónoklaton, s annyira elméjére vette annak tanításait, hogy másnapon bőjtöt tartana egész háza népével együtt s úgy feküdnék le. Éjszaka pedig számtalanszor fölébrede s elannyira gyötrő álomlátásai voltak, hogy minden apródját felköltötte, sőt utóbb kénytelenek voltak a fejedelemasszony után küldeni, s csak akkor nyugodott meg egy kissé, midőn az ágyánál megjelent; nem is bocsátá el addig magától, míg csak reggel nem lőn, folyvást szomorú és gyötrelmes dolgokat mondva el neki, úgy, hogy a fejedelemné szörnyűködését az ajtón keresztül hallhatták, a kik ott voltak.

Reggel a fejedelemasszony szobáiba eltávozván, rögtön hivatá maga eleibe Teleki Mihályt, ki is, minthogy ugyanazon házban lakott a fejedelem udvaránál, nem késett azonnal megjelenni s olyan nyugodt képpel fogadta el a kinált leülést, mint a kit épen csak lakodalomra hívtak; pedig ott már csordultig állt számára a keserű pohár.

– Uram, szólítá meg őt a fejedelemné, Apafi igen rosszul volt az éjjel.

– A bőjt okozta; ilyesmihez ő nincs szokva, ő esténkint jól szokott vacsorálni, s hogy életrendéből kihágott, azért kellett rosszul aludnia. Az álom épen oly rosszul esik üres, mint megterhelt gyomorral.

– Hát még megterhelt lélekkel, uram! Én az egész éjet ágya mellett töltöttem, csak most jöhettem el mellőle, el nem bocsátott maga mellől, kezemet fogta szüntelen s oly dolgokat beszélt józan, éber képpel, minőket csak hagymázbeteg beszélhet. Azt mondá, hogy az éjjel Isten itélőszéke előtt állott, s egy nagy asztal előtt, mely oly hosszú volt, hogy nem láthatta végit, ültek a terhelő tanúk, legelől Bánfi Dénes, Béldi, Béldiné, leánya és nagyobb fia, kik a börtönben haltak meg; Kapi és az ifju Kornis, az öreg Bethlen János és a többiek is mind oly ismerős arczok voltak előtte, kik a mint ő reszketve Isten trónja elé lépett, szemeiket rászegezték s ujjaikkal mindenfelől rámutattak. Uram, ez irtózatos kép.

– Álommagyarázónak hisz-e engemet, nagyságod? kérdé Teleki bosszús kicsinyléssel.

– Uram, ez több mint álomlátás: ez visio, ez égi jelenés!

– Az is meglehet; az elszámlált urak lelkei bizonyára mind az égben vannak s lehet, hogy megszámlálhatlanok fognak utánok menni.

– Az ő lelkeik oda szállnak, hát vérök ki lelkére száll?…

– Csak mondja ki nagyságod bizton: az enyimre… Hisz én vagyok minden rossznak okozója Erdélyországban. Oh, egész ez ideig csupa báránylelkű emberek lakták e birodalmat, kiknek ereiben tej és méz folyott vér helyett, én ismertettem meg velök legelőször a kardforgatást; Zsigmond király, Bethlen, Bocskai, Rákóczi György alatt alig veszett el ötven-hatvanezer ember pártvitákban, önző hadviselésekben; ők derék emberek voltak, mindenki nagy hazafiaknak nevezi őket; hanem én, kinek kezébe a kardot nem egy engemet nem illető korona utáni vágy, hanem egy magasabb eszme, egy nagy, hatalmas gondolat adá, – én gyilkos vagyok s felelek a világnak nemcsak azokért, a kik a csatában elesnek, hanem még azokért is, a kik az ágyban szép csendesen meghalnak, ha történetből nem voltak jó barátaim.

– Volt idő uram, a midőn kegyelmed eszének minden erejét megfeszítette, hogy e harczból Erdélyt kivonhassa.

– És volt idő, nagyságos asszonyom, a midőn kegyelmed a fejedelem előtt magyarországi rokonai nevében segélyt és harczot kivánt. Változnak az idők, változnak az emberek.

– Akkor még nem tudtam, hogy e kivánság annyi nagy és becsületes férfi romlásába fog kerülni.

– Féltek a harcztól s elestek a harcz előtt. A ki az omló hófuvatag elé áll, hogy ezt feltartóztassa, elgázoltatik. Nem emberek, hanem országok sorsa forog kérdésben itt; s ez iránt legyen nyugodt Apafi: Isten sokkal csekélyebb eszközöknek tart mindkettőnket, hogysem lelkeinkre vesse, a mit az idők teljessége hozand magával és a mi megtörténik nálunk nélkül is, mert az a sírás, a mi elhatott mi hozzánk, elhatott, asszonyom, az égbe is. A mi czímereink jelmondatai legjobban összeillenek; Apafié: «fata viam inveniunt» (a sors megtalálja a maga útját), az enyim: «gutta cavat lapidem» (a vízcsepp kivájja a követ). Bízzuk jelszavainkra magunkat.

Apafiné összefont karokkal nézett ki az ablakon, s hosszasan merengve elgondolkozott. Majd, mintha eszméi messze tévedeztek volna, egyszerre felsóhajta:

– Ez a Béldi család milyen szerencsétlenül elpusztult! s hánynak kell még elveszni így?

– Nagyságos asszonyom, viszonzá a tanácsúr változatlan arczczal; mikor nagy szárazságban esőért imádkozik az egész nép, senki sem kérdi azt, mi történik a szegény utasokkal, kiket a zápor majd az uton kap? pedig meglehet, hogy némelyik meghűti magát bele, és elhal.

– Nem értem e hasonlatot.

– Pedig most is esőért könyörög az ország, hanem véresőért és minden jel arra mutat, hogy Isten meg fogja adni azt. Nem a csodák jeleit értem; azokban higyjen a köznép, hanem az idők tanuságait, mikre gondolkozó ember figyelmezni szokott. Midőn ez az eszme született, akkor egy nagy párt volt Erdélyországban, mely e rothadt békének fentartását követelte, melynek tetszett ez a negyedrész telkeni uralkodás, s mely úgy meg volt kötve mind a római császár, mind a szultán birodalmában levő leghatalmasabb emberek szövetségével, hogy egy ízben bátran mondhatá szemembe Bánfi Dénes, hogy e párt egy száz újju kéz, mely ha markába szorít, úgy kifacsar, mint egy spongyiát. És íme az ujjak egyenkint lehulltak. Elveszett Bánfi Dénes, azt mondják, én ölettem meg; Béldi Pál börtönében halt meg, azt mondják, ezt is én mérgeztetém meg; Bethlen Jánost is magához szólítá Isten; elhalt Kapi; a legmerészebb ellenfelem, Kornis Gábor, élte virágában, díszlő egészség közepett, egy éjjel kimult; természetesen az ő halálát is nekem tulajdonítják; de hát azokat, kik sokkal messzebb, és sokkal magasabban állnak, mint hogy kezem elérhetné, ki ölte meg? Mindazok, a kik a divánban a harczot ellenzették, s a szultánt örökösen arra bírták, hogy a fegyvereihez folyamodó magyaroktól a segélyt megtagadja s csak azokat pártolja, kik a békére figyelmeztetik: elmultak egyenkint. Kucsuk basát Lippánál egy golyó halálosan találta, a Küprilit a háj fojtotta meg, s a legfiatalabb vezér, Feriz bég, megtébolyodott.

– Megtébolyodott! kiálta fel Apafiné, arczát kezébe rejtve el; e nemes, derék ifju, ki Erdélyt úgy szerette.

– Nem Isten keze jár-e itt? kérdé a tanácsúr.

– Nem, uram, válaszolt Apafiné, fájdalmas arczczal kelve fel helyéről s odalépve a tanácsúr elé, hogy szemébe mondhassa e szavakat: mindenütt kegyelmed kezei járnak. Elveszett Bánfi Dénes: kegyelmed fejezteté le; meghalt Béldi: kegyelmed üldözé a kétségbeesésbe; családját kegyelmed vetteté börtönre s csak akkor bocsátá ki, midőn a büzhödt lég halálos betegséget olta vérükbe; s Feriz bég megőrült, mert szerette Béldi leányát, és az meghalt.

– Jó! nagyságos asszonyom, szólt az ingerelt tanácsúr. Legyen úgy. Illessen engemet azon dicsőség, hogy én vezetem a sorsot. Higyjék tehát azt, hogy minden, a mi történik az országtanácsban és a családok szívében, tőlem származik; felelek érte! És ha azt hiszi kegyelmed, hogy amaz égő üstökös, melyet a nép Isten kardjának nevez, az én kezemben van, – legyen! én megsuhintom azt és lecsapok vele a földre, hogy megrendül az álló sarkaiban…

… E pillanatban megrázkódék a palota, megindulva fundamentomaiban.

A fejedelemné sikoltva ugrék fel.

– Ah! mi ez? kérdé halálsápadtan.

– Ez földindulás, asszonyom, felelt Teleki csodálandó nyugalommal. Nincs mit remegni, a palotának erős bolthajtásai vannak, de ha fél kegyelmed, álljon az ajtó eresze alá, az nem szakadhat le.

A fejedelemné nem birt helyéből megmozdulni rémültében.

Nincs irtóztatóbb tünemény a földrengésnél, a hullámzó tengeren van a hajósnak árbocza, melybe kapaszkodjék, de a hullámzó földet hová kerülje ki? Azt érezni, hogy azon éltető elem, mely eddig kenyerünket adta, mely nyugodtan viselte bűneink terhét, egyszerre haragra gerjed s föllázad a rajta lakók ellen. Minden ember kifut házából, a künn legelő barmok bömbölve futnak be a városba, a kertek kutjaiból forró kénköves víz és iszapos salak ömlik fölfelé, az élő fák jobbra-balra hajladozva, koronáikkal csaknem a földet látszanak csókolni, s a megrengetett tornyokban megkondulnak a harangok, mintha tűzvészt hirdetnének.

Az első ijedelemből magához térve, hirtelen föleszmélt a fejedelemnő.

– Isten oltalmazzon bennünket, én sietek a fejedelemhez. Nem jön kegyelmed a szobából?

– Én maradok, szólt Teleki csodás hidegvérrel, Isten kezében vagyok mindenütt, s a mely órában magához szólít, számolok azokért, a miket tettem.

Apafiné sietve futott végig a rengő folyosókon s férjét feltalálva, levitte magával a palota kertjébe.

Iszonyító volt kívülről látni, mint mozog, mint hajlong a roppant nagy épület a föld hullámzása alatt, minden perczben attól lehete félni, hogy egy halommá dűl.

A fejedelem nem látva Telekit, kérdezé hol van? A fejedelemné azt mondá, hogy szobáiban hagyta.

– Rögtön érte kell menni! kiálta a fejedelem, de a körüle álló reszkető arczok közül nem talált senkit, a ki szavát fogadja. Lehet bátorsága az embernek csaták kardjai közé rohanni puszta kézzel, fölmászni az égő torony tetőibe, viharos tengerre bocsátkozni kormanytalan naszádon; de a földrengésnél elvesz minden bátorság a szívből, az ember, ki semmitől sem félt, itt gyáva lesz.

A tanácsúr ez alatt csendesen ült iróasztala mellett és írt egy levelet Kara Mustafának, ki a meghalt Küprili helyét foglalta el; nagy harczos férfiu, a szultán jobb keze, ki nem rég is a kozákok által a lengyelek ellen segítségül hivatva, azt oly szépen elvégezte, hogy elébb sok lengyel várost elpusztítva, később a megsegített kozákoknak fordult s levágva bennök több százezret, háromszázezret elhajta rabságba…

Ennek írt Teleki a magyaroknak hozandó segély iránt.

Minden butor ingott, recsegett körülte, ablakai, mintha láz gyötrené, rázódtak zörögve, maga a szék, a melyen ült, csúszott alatta idébb-odább, s iróasztala fel-fellökődött keze alatt, úgy hogy tolla félrement a papiron; de azért mégis megírta a levelét; s a mint a végére jutott, kemény vonásokkal jegyezte alája:

«Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinæ!»

(Ha az összetört világ rám omlik is, rémületlen sujtnak omladéki.)

Mustafa törhette rajta a fejét, mint jött az ő levelébe ez a szöveghez nem tartozó vers, melyet a tanácsúr a percz rémületével küzdő vas akaratának befolyása alatt mintegy öntudatlanul írt oda.

Midőn az ijesztő vész elmult, s a palotába lassankint ismét visszatértek apródai, a bepecsételt levéllel kezében, szemrehányólag fordult feléjök.

– Hol jártatok? Egyet sem találok közületek, mikor szükségem van rá. Ezt a levelet rögtön két lovas drabant kiséretében az étekfogó vigye Várnába, a fővezérhez.

Azzal sétálni kezde fel s alá szobájában, mintha semmi sem történt volna.

AZ ŐRÜLT.

A diván legtitkosabb termeiben voltak összegyűlve a vezérek nagy fontos tanácskozás felett. A megkezdendő harcz volt a komoly határozatok tárgya. Mert a mint Mohamed kimondá, hogy egy Allah legyen az égben s egy úr a földön, sokan eljöttnek hivék az időt, melyben az teljesülni fog.

Az ország bölcsei, a becsületes tanácsadók, Kucsuk és Küprili, halva voltak már, a fővezér, Kara Mustafa, egy dölyfös, elbizott ember vezette a diván elméjét és mindnyájan azt akarták, a mit ő.

Maga a szultán is jelen volt. Szép, szabályos arczú férfi, de minden vonásán valami kimerültség, lankadtság terült el; nagy, szelid metszésű szemeire bágyadtan ereszkedtek le hosszú sötét pillái; sűrű fényes szakálla hullámzatosan borult keblére, összefolyva tömött fekete bajuszával. Az egész tanácskozás alatt sem egy szót nem szólt, sem egy arczvonása meg nem mozdult. Úgy ült ott, mint egy holt alak.

Jöttek egyenkint a külországok követei: XIV. Lajos szószólója4) előadva, miszerint a franczia király teljes haderővel támadandja meg a római császárt; ha a szultán is fölkél ellene, nemcsak Magyarországot, hanem Bécset is elfoglalhatja tőle.

A szultán hallgatott; helyette a nagyvezér felelt, elmondva, hogy Magyarország régóta a szultán tartománya, s bizonyára Bécs és Lengyelország is nemsokára osztozni fog annak sorsában. A szultán csak adófizető királyokat tűr meg a földön.

A követ egy kicsinyt furcsán nézett erre a szóra, elgondolva, hogy Francziaország is a földön van és eltávozott.

Utána jöttek Thököly Imre küldöttei, a magyarországi elégületlenek vérét és kardjait ajánlva fel a szultánnak, ha nekik Magyarország visszafoglalásában segítségül leend.

A szultán helyett ismét Mustafa felelt:

– A nagyúr köszöni a szolgálatot és kegyelmes leend hozzátok, ha neki Magyarország visszafoglalásában segítségül lesztek.

A követek hallák, hogy meg van fordítva a mondat; de nekik is voltak a török irányában utógondolataik; egymás szemébe mosolyogtak és távozának.

Következett az erdélyi küldöttség: nyájas, édes képű urak, kiknek szónoka nagy ékesszólással adá elő: mily kész Apafi Mihály uram ő nagysága és az erdélyi rendek mind, a nagyúr dicsőségére fegyvert vonni, hogy Magyarországra kirohanjanak.

Mustafa válaszolt:

– A nagyúr megengedi tinektek, hogy magyarországi társaitoknak segítségül legyetek.

A szónok szeretett volna még más egyebet is hallani; például: magyarországi koronát Apafi Mihály uram ő nagysága részére, nádori hivatalt Telekinek, s más ilyenformákat, s csak állt, az orrát vakarva, míg a vezér nem inte neki, hogy elmehet.

Hja! a török politika törökül van írva.

A külső követek után jöttek az egyes basák és várvezérek hirnökei Magyarországról.

Egyik nagyobb borzalmakat adott elő, mint a másik.

Az egri, budai, érsekújvári basák panaszainak nem volt vége a füleki, győri és selmeczi német őrségek pusztításai ellen.

A nagyváradi basának egy éjjel az egész remonda ménesét elhajtotta Kökényesdi Feri Böszörménybe, másszor a nagykállói őrség vágta le a város alatt portyázó szarácsiakat, s a füleikkel számolt be a basának; sőt egy ízben a füleki várőrségből néhány vakmerő vitéz egész a budai hostáig leszáguldott, a holott a jámbor Yffim béget fürdőházában kapva, az üstben főzött vízzel úgy leforrázták, hogy minden bőre lement.

A vezérek szörnyűködve kiáltának fel minden újabb hírre, csak a szultán hallgatott.

Végre jöttek az ulemák.

Az ő határozatuktól függött a legtöbb. Ők mondhatták meg, vajjon a béke felbontható-e a fegyverszünetre kikötött idő lefolyta előtt? E kegyes lelki kérdésben az ulemák tanácsa volt a legfelsőbb törvényszék.

Nagy ünnepélyesen járultak a diván elé; elől lépdelt a fő mufti, hosszú, sarkig érő talárban, fején méhkas alakú nagy süveg, fehér szakálla övéig folyt le rezegve; utána jött két imám, egyik nagy bibortokba zárt levelet hozott, melynek függő pecsétje nagy aranyszelenczében, hosszú zsinóron lógott alá; a másik egy rettentő vastag könyv alatt görnyedezett, ez volt az Alkorán.

Az Alkorán szép vastag könyv, nagyobb, mint a hajdani corpus juris, s benne is meg lehet találni mindent, a mit valaki keres: vádló, elmarasztaló, felmentő és rászabadító mondatokat egy és ugyanazon tárgyról.

A mufti sorba hordoztatá az Alkoránt a szultán és a vezérek között, mindenik megcsókolá azt mély hódolattal; azután inte az egyik imámnak, hogy térdepeljen le a diván zsámolya előtt s álljon ott négykézláb; ezzel hátára téve az Alkoránt, elkezdé abból a megjegyzett mondatokat felsorolni.

Úgy tudta már a járást e bölcs könyvben, hogy ha annak lapjain egy tűt keresztül szúrtak, meg tudta mondani, az első lapot látván, a többi lapokon mely sorok vannak keresztül szúrva?

Hetven évig foglalkozott e tiszteletreméltó munkával s ez idő alatt, mint maga mondá: hétszázkilenczvenháromszor olvasta keresztül e szent könyvet. Tehát ismerte annak minden rejtekét s egyszerre azon lapra tudott fordítani, melyen az elolvasandó mondat állt.

– Az Alkorán azt mondja, szólt kegyes áhitattal: «a mely csomó Allah előtt köttetett, az Allah keze által bontható fel» – az Alkorán ismét azt mondja: «akárhol legyünk és akármink legyen, mindenütt és mindenünk Allah kezében vagyon». Tehát e békekötés is Allah kezében van és Allah keze mindent felbonthat. Továbbá azt mondja az Alkorán: «ha valaki szenvedő atyádfiai közül segítségért folyamodik hozzád, hogy rajta segíts, ne feleld azt neki: majd holnap, mert ma fogadásod tartja nem kelni fel a földről; vagy ha alamizsnát kér, azt ne feleld: ma nem lehet, mert fogadásod tartja, nem nyúlni érczhez; vagy ha előtted meg akarnak gyilkolni valakit és te azt felelnéd: holnap segítségére leendesz, mert ma fogadást tevél, nem húzni ki a kardot: bizonyára fogadásod megtartása nagyobb veszedelmedre lenne néked, mint annak megszegése». Továbbá így szól az Alkorán: «a népek boldogsága legelső kötelessége a földi uralkodóknak, de Allah dicsősége még annál is elébb való». És végtére az vagyon megírva: «a ki szövetséget köt a hitetlenekkel, háborút kötött magának Allah ellen; mert hiába szövetkeznek egymással a föld népei, hogy sokáig éljenek; Allah rájok küldi lehelletét, s több elvész belőlök egy nap alatt, mint tíz esztendeig a háborúban: királyok és koldusok egyformán!»

A vezérek és ulemák minden újabb mondatnál földig meghajták fejöket; Mustafa nem bírta arczán visszatartani azt a vérszomjú mosolygást, mely azt minden újabb mondatnál jobban eltorzítá; az utolsó szóknál fanatikus felgerjedéssel veté magát arczczal a szőnyegre, s örömtől ordítva csókolgatá meg a fő mufti palástja szegélyét.

A mufti ekkor felkapcsolá a bibortokot, melyben a békekötés oklevele tartatott, s kivéve belőle a négyrétbe hajtogatott pergament, azt nagy ünnepélyességgel felbontá s kitártan a másik imám kezébe adta, úgy, hogy ez a pergamen két szélét fogva, a vezérek felé tartá az irást.

Hosszú czifra irás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy lefestett vár, körülfonva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen ultramarin-kék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s a hol Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán neve pedig vörössel, a római császáré világos zölddel. Alatta látszott a szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leirni, hanem egy az újján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig oda nyomni.

– Ime, itt áll a szerződés, szólt a mufti, a kitárt iratra mutatva, melyről én a reá tett irást Allah parancsolatjára vízzel letörülöm.

Ezzel egy eléhozott vederbe mártott pamacscsal valami alchymiai ércznedvvel végig huzá az irott sorokat, s ime egyszerre elkezdének azok halaványodni, a szultán neve, a vörössel írt betűk az első pillanatban eltüntek a pergamenről, utána szemlátomást multak el a feketével írott sorok, legmakacsabbul tarták meg a zölddel írt betűk színeiket, a római császár nevén, végre azok is elfogytak egészen, s nem maradt más a fehér pergamenen, mint az Isten neve arany betűivel; azon nem fogott az érczvíz.

A divánban mély csend uralkodott, minden szem áhitatos bámulattal volt az elfehérülő írásra függesztve.

Ekkor egy kivont kardot vőn kezébe a mufti és azt égre emelve, szólt:

– Letörülve az irást, mely gyalázattal vevé körül Allah nevét, e levelet én kardnak élével négyfelé vágom.

S azzal, a mint a pergament két kézzel kiterjesztve tartá az imám, a kezében tartott karddal négyfelé vágta azt a mufti s darabjait egy serpenyőbe téve, egy kisded kristály üvegből repülő naphtha-olajat tölte fölé:

– És megégetem azt Allah orczája előtt.

Ekkor egy égő viaszgyertyát tarta a serpenyő fölé; mire a naphtha rögtön lángra kapott s a támadt kék láng és fehér füst elborítá a szétvágott levél darabjait. Nemsokára vörössé vált a láng, feketévé a füst, a pergamen porrá égett.

– És most elszórom ennek hamvait a semmibe, hogy oszoljon fel benne; szólt a mufti s vevén a hamvakat, kihajlott a palota ablakán s elszórta azokat szerteszét a légben; az égett papirrongyok, mint fekete pillangók, szálltak csendesen a szélben az alant zúgó Bosporusra vissza.

A mint ez megtörtént, a basák, vezérek mind felugráltak és kardjaikat rántva, nagy lelkesedéssel megesküvének a próféta szakállára: hogy addig vissza nem dugják fegyvereiket a hüvelybe, míg a bécsi szent István templom tornya tetején a félhold nem fog ragyogni.

E pillanatban félrehuzódtak az ajtó szőnyegei, s belépett a divánba – Feriz bég…

Ifjú arczára alig lehete ráismerni, turbánja mélyen lecsúszott homlokára; szemei tompa búskomorsággal néztek maga elé mereven, ruhája ki volt gombolva mellén s palástja hanyagul lógott vállain, kardja fel volt kötve oldalára, de le volt róla törve a markolat: úgy viselte azt hüvelyébe dugva.

Senki sem tartóztatá fel annyi szobán keresztül a divánba léphetéstől, s a mint belépett, az előtte álló ulemák szent irtózattal álltak félre útjából. A mint az ifjú a terem közepére jutott s ott megállva, végig nézett a vezéreken, karjait összefonva, oly módon, mintha számlálná, hányan vannak, egyenkint fölkeltek azok előtte, maga a szultán is és remegve várták szavait.

Az őrültek iránt keleten szent iszonyattal viseltetik mindenki, s ha egy tébolyodott fakir megállítja a legelőkelőbb kalifát az úton, s azt mondja neki: szállj le lovadról s cseréld meg velem köntösöd! nem mer neki ellentmondani, hanem teljesíti, a mit kivánt; mert idegen szellem vagyon abban és az Isten küldötte bele.

Hát még, a midőn az őrültség rettegett szelleme egy oly bátor daliát, oly jeles hadvezért száll meg, mint Feriz bég, ki már huszonhat éves korában száz diadalmas csatát vívott s bölcseségével gyakorta ősz szakállakat szégyeníte meg! S ime egyszerre tébolyodva jár végig az utczákon és a kivel szóba ered, azt megrémíti beszédével úgy, hogy utána aludni nem bír.

Az ifjú csendesen, szelid szemekkel, fájdalmas arczczal tekinte végig a jelenlevők arczain s lélekrendítő volt szavában az a mély bú kifejezése, a midőn megszólalt.

– Megbocsássatok, méltóságos urak, hogy közöttetek hivatlanul megjelenek, én, kinek semmi közöm sincsen a földön végbemenendő ügyekhez mostan. Az a világ, a melyben én éltem, meghalt, eltávozott az égbe, messze van tőlem; mindazok, kik szivemet bírták, magasan vannak fejem fölött, s nekem most nincs szivem és semmi érzésem, a mit a sziv tartogat magában: sem szeretet, sem bátorság, sem vágy hír, dicsőség után; ereimben összevissza foly a vér: hogy sokszor ordítva rohanok a körülem levő falaknak és tépek szőnyegeket, vánkosokat, melyek nekem nem vétenek; majd ismét megáll bennem a vér, ereim egyet sem ütnek, hogy fekszem mereven, mint egy halott. Kérlek titeket, méltóságos urak, kik elmenendők vagytok rövid időn a paradicsomba, vigyétek el izenetemet oda.

Az urak borzadva hallák az őrült nyugalommal mondott szavait, s egymást sápadni látták.

Feriz nem vevé észre az irtóztató hatást az arczokon.

– Mondjátok meg azoknak, a kiket szerettem s kiknél szivem van: adják vissza szivemet; mert a nélkül nagyon beteg vagyok. Nem érzem a rózsa illatát, ajkamnak a bor nem édes, – nem melegít sem a tűz, sem a napsugár, – s a mi gyújtóbb mindezeknél: a harczi kürt rivallása, a paripák nyerítése sem támaszt meleget bennem. Méltóságos urak, mondjátok ezt el odafenn, ha majd nem sokára elutaztok.

Jelen voltak pedig Mustafán kívül Rizlán basa, Ajász bég, Rifát aga, Kara Ogli, a kapudán s többen mások, kik hosszú életet igértek maguknak.

A nagyúr különösen kedvelé Ferizt s megszólítá nyájas atyai hangon:

– Kedves fiam, térj magadhoz, ne vesd el magadtól kardodat, vezéreim győzhetlen táborral készülnek világot hódító harczra: eredj velök; a harcz tombolásai közt fel fogod találni bajnoki szivedet és kigyógyulandsz ottan.

Feriz bég arczán csodálatos mosoly vonult el, kezével tagadólag inte s fejét előre hajtogatá, a mi török különös szokás szerint tagadást jelent.

– E harcz nem lehet győzelmek harcza, mert emberek szerezték azt és Allah el fogja rontani; gyilkosok, cselszövők, hazaárulók javára vontatok kardot, én letörtem az enyim markolatát, hogy ki ne húzhassam azt és elvetettem. Ők megölték azokat, a kiket én szerettem, s én harczoljak azon hadban, mely értük kezdetett és oka volt szeretteim vesztének?!

Az ifjú arczát e gondolatra elfutotta a vér, szemeiben az őrültség lelke lángolt, felegyenesedék magasra a szultán előtt s vakmerő hangon kiálta:

– Elveszted e harczot, a melyet most kezdesz, mert vezéreid tehetetlenek, – katonáid gyávák, – szövetségeseid árulók, – bölcseid bolondok, – papjaid szentségtörők, – és te magad esküszegő!

Azután mintha egyszerre megbánta volna, a mit a szultánnak mondott, alázatosan lehajolt annak köntöséhez, s megfogva kaftánja szélét, azt fölemelé és megcsókolta, – s aztán oly igazi szánalommal nézett rá, lassudan suttogva:

– Szegény szultán, – ily ifjan, ily ifjan – kell neked meghalnod.

S azzal lecsüggesztett fővel megfordult ismét s kifelé kezde menni. Senki sem tartóztatá.

Az ajtóba érve, ott kardjában megbotlott, s a mint hozzá kapna, érzé a markolat hiányát s akkor még egyszer visszafordult és csaknem suttogó hangon szólt:

– Ne véljétek, hogy hüvelyébe rozsdásodni fog. Jön idő, midőn ismét kihúzom azt és megitatom vérnek italával; majd, a midőn azok, kik most benneteket felbiztatnak a harczra, ellenetek fognak fordulni, majd ha azok, kik most egy sorban állanak veletek, zászlóitokkal szemközt fognak állni, akkor visszajövök én is, csakhogy akkor ti nem lesztek már jelen. De látni fogjátok onnan felül a paradicsomból! Úgy van: látni fogjátok. – S ha nem hisztek azoknak, a miket mondtam, álljatok ki a temetőbe, s tapasztaljátok, hogy a hova egyitek áll, ott kijönnek a földből a sírok férgei, melyek sohasem keresik a napvilágot. Szegény fiatal szultán…

E látnoki szavakat suttogva, eltávozott az őrült ifjú, s a divánban levő urak annyira meg valának zavarodva, hogy arczczal a földre borulva imádkozának, hogy fordítsa el Allah fejeikről a jóslat gonosz szellemét s ne engedje kettőbe törni az ő dicsőségének öregbítésére kivont fegyvereiket.

ÜDVÖS CSALATKOZÁSOK.

A szultán parancsai kiadattak mind a fővezérnek, mind a végbeli basáknak, hogy hadaikat fölvevén, induljanak a római császár ellen való harczra, s a viszály megkezdésére ürügyet szolgáltatott helyeket, Fülek várát, Böszörményt és Nagy-Kállót vegyék ostrom alá.

Ugyanekkor az erdélyi rendek is megkapták az engedélyt hadaikkal Magyarországra mehetni, a mint a szamosujvári országgyűlésen elhatározák.

Roppant készület tétetett mindenfelé; a magyar faj, bármilyen nehezen rávehető arra, hogy ok nélkül harczot keressen: ha már egyszer bele van hozva, nem bölcselkedik többé. Az okoskodó emberek végképen elültek, vagy átcsaptak a győzedelmes párthoz s hadnagyságot, hadi tisztséget vállaltak az összehítt hadaknál. – Akkor az volt a világ sora: hogy a kik békesség idején főispánok, főkapitányok, királybirák voltak, harczos időkben ők lettek a katonaság hadi vezérei, s a kik szántottak, vetettek, azok lettek a katonák; a lófőszékely volt a lovas, a prixidárius a gyalog, s a legelső tanácsúr a fővezér.

Teleki is megérte, a miről teljes életében álmodozott, a mi fáradalmainak czélja, törekvéseinek koszorúja volt, a miért öntudatot, lelki nyugalmat s annyi jó hazafivért áldozott: – ő lett az erdélyi hadak tábornoka.

Az Erdélybe futott magyar menekültek őt üdvözlék mint megszabadítójukat, s ő egy nagy lépéssel tovább látta már magát: Eszterházy helyén. S miért ne? Nem tarthatta-e magát oly bölcsnek és magaslelkűnek, mint az? bár Eszterházy korának és nemzetének első státusférfiai között állhatott.

Egész táborútjában Fülekig folytonos hizelgés, elbizató remények fogadták mindenütt, a magyarság seregestül gyülekezett zászlói alá, hadnagyok, kapitányok őt uralták. A jámbor fejedelem nem is igen mutatta magát, csak sátorában ült és olvasott, vagy ha megunta magát, az óráját szedte szét, hogy ismét összerakhassa.

Fülek alatt találkozék az erdélyi had Kara Mustafa táborával.

Teleki, felöltöztetve a fejedelmet legszebb köntösébe, vele és udvari kiséretével együtt a fővezér sátora elé lovagolt s nőttön-nőtt büszkesége, a mint tapasztalá, hogy közeledtökre trombitát fuvatnak az őrséggel s a fővezér különös kegyességgel bocsátja őket maga elé s kézcsókjára eresztve, maga elébe ülteti a főurakat s megdicsérve őket hűségük és buzgóságukért, mindegyikre egy új kaftányt adat, s eként felöltöztetve, egy aga és egy dragoman s tizenkét csausz kiséretében elbocsátja őket, hogy nézzék meg az egész török tábort, a merre nekik tetszik.

Teleki igen jó előjelt vélt látni az engedélyben; a török hadvezérek e pontban igen féltékenyek szoktak lenni, s az nagy kegynek volt tekinthető náluk, ha egy idegennek meg hagyták tekinteni táborukat.

A dragoman mindenütt meghordozá a magyar urakat; elmondva nekik, melyik dombon melyik aga serege táboroz? hányan vannak egy lovas ezredben? mennyi puskás, mennyi lándzsás van egy-egy dandárban? Megmutogatta neki azon hosszú deszkasátorokat, mikben nagy hordókra rakva állt a lőpor s nagy pyramidokba felhalmozva a roppant golyók, mellettök százával egymás mellé sorozva s szurkos ponyvákkal leterítve a kerekes ágyúk, a roppant csatakigyók, a tágöblű ostromlövegek, a fahengereken álló vastaraczkok. A felhalmozott hadkészlet elég lehetett egy világrészt meghódítani.

A körüljárt urak nagy bizakodással tértek vissza sátoraikba s a látott készületek örömére a fejedelem nagy lakomát adott, melyre a vele levő magyarországi urak is mind hivatalosok lőnek. Egy nagy rögtönzött deszkaszin alatt voltak megterítve az asztalok, melyek körül, kivált ebéd vége felé, vigan kezdtek lenni a lakmározó urak; kiki teljesedő félben látta immár reményeit, de senki sem annyira, mint Teleki Mihály.

Egyik áldomás a másikat követte, s mindannyiba bele volt fonva a fejedelem és Teleki Mihály egészsége; úgy, hogy utóbb a jó Apafi maga is elkezdte hinni, hogy biz az jeles állapot volna, ha ő magyar király lenne. Hogy Teleki már képzeletében a nádori magas széken gondolja magát, azt fejetartásából is ki lehete venni.

Mi akadály állhatott többé előtte? Az egyesült magyar, erdélyi és török seregeknek nem volt lehetetlen többé a minden oldalról megtámadott Leopold kezei közül kivenni az országot, vagy legrosszabb esetben olyan békét kötni vele, melynek nyereményei, ha az országra nézve nem is, de a vezérekre nézve fölérnek egy királysággal. Végig gondolta a legrosszabb eseteket; a hosszúra nyuló harczot, – seregeik megveretését, – a forgó hadi szerencsét, de mindazok mellett is czélt kellett érnie: Magyarországban örök nevet, a hatalmasságok előtt tekintélyes állást vívhatott ki magának… Csak egyre nem gondolt… és az volt a legrosszabb eset rá nézve, és épen az teljesült be rajta.

Mert a sors leleményességéhez képest csak árnyék a költők igazságtétele, a sors nem büntet pallossal, méreggel, hanem gyümölcsöt növeszt az elvetett hibának magvából s csodás következetességgel épen a legkedvenczebb bűnéből támaszt büntetést a vétkezőnek.

Telekit az eddig történtekből ismerve, bátran úgy itélhetjük meg, mint egy nagyeszű férfit, kinek uralkodó vonása a nagyravágyás, ki örömest számíttatta volna magát a magyar történet hősei közé és tudott volna is az lenni; de e nemes vágy lassankint bűnévé fajult, s épen azért, mert annyit áldozott érte, kellett neki megszégyenülni benne.

Midőn legvígabban poharaznának az asztalnál, egyszerre harsogó tábori zene szólal meg a síkságon s nagy lárma hallik, mintha a török hadak valami érkező fejedelmet üdvözölnének.

A vigadó urak rögtön felugráltak székeikről s kicsődültek a sátor elé, meglátni, minő öröm érte a szövetségeseket s a bámulat és meglepetés kiáltása hangzott fel ajkaikról, a midőn az előttük álló látvány szemükbe tünt.

Thököli Imre érkezék meg tízezer főnyi magyar sereg élén. Hadai mind pompás válogatott lovas vitézek voltak, aranyzsinóros dolmányú huszárok, farkas kaczagánynyal, csákós, kerecsentollas süvegekkel. Maga Thököli fejedelmi pompától környezve léptetett hadai élén; kisérői mind Magyarország első főnemesei: bogláros, bársonyos, hattyuprémes lovagok, kik közül Thököli csak kiváló férfiúi daliás szépsége s fejedelmi tekintete által tünt ki.

Teleki arcza elsötétült e látványra, míg a körüle állók arczain kimondhatlan öröm villáma gyuladt egyszerre ki, s oly egyhangulag, oly átható lelkesüléssel kiálták egyszerre éljeneiket a meglátott ifju elé, hogy Teleki szédülést érzett bele.

Ah ez egészen más hang volt, mint a minővel az imént őt élteték, az arczoknak egészen más volt a mosolygása, mint a milyet ő előtte szoktak mutatni.

Thököli e közben a felállított török seregek elé ért, melyek két sort képezve a fővezér sátoráig, közöttük hagyták ellépdelni az ifjút és kiséretét, üdvözlőleg hajtva meg előtte lófarkas zászlóikat. Alig ért az ifju vezér a sor közepéig, midőn szemközt jöve rá maga a fővezér, hat fehér paripától vont díszhintajában ülve.

A dombról, melyen Teleki állott, mindent jól lehete látni.

A mint Thököli a fővezér hintajához ért, hirtelen leugrott lováról, a mit látva, Kara Mustafa is leszállt hintajáról s az ifjú vezér elé sietve, azt kitárt karokkal átölelte, tág palástjával többször betakarta s homlokát megcsókolgatá, azután felülteté hintajába maga mellé s úgy vitte őt sátorába, nagy örömriadal közt.

Telekinek mind ezt látnia kellett! Ez egészen más fogadtatás volt, mint a minőben ő és Erdély fejedelme részesültek.

Körülnézett, – vidámság, derült mosoly ragyogott mindenfelől az arczokon. Oh e mosolygás megannyi gyilokdöfés volt az ő szivének!

Félóra mulva kilépett Thököli a nagyvezér sátorából. Fejét azon gyémántos diadem köríté, melyet a szultán Nándorfejérvárról küldött számára s kezében hozá a fejedelmi zászlós botot. A mint ismét lóra ült, s az erdélyi sátorokhoz közel ellovagolt, a Telekivel levő magyarországiak nem birták tovább tartani magukat, odarohantak hozzá, kezeit, lábait, ruháját csókokkal boríták, levették lováról s vállaikon, karjaikon vitték seregéhez vissza.

Teleki nem nézhette tovább; elfutott sátorába s levetve magát tábori ágyára, sírt, mint egy gyermek.

Tehát mindazon építmény, melyet hosszú élet fáradalmaival, annyi veszélylyel, annyi kitartással összeállíta, – a miért barátait, rokonait, az ország bölcseit és nemeseit feláldozá, – a miért lelke nyugalmát adta zálogul, semmivé legyen puszta megjelenése által egy ifjoncznak, kinek semmi egyéb érdeme nincs, mint nehány szerencsés ütközet nagyított híre? – Tehát, a mit Erdély leghatalmasabb férfiai kezéből ki tudott ragadni, a mit nem féltett többé sem háborútól, sem békekötéstől: leendő nagysága alapját, szétleheli egy tekintet… Ez volt a legsúlyosabb büntetés a tanácsúrra… Oh a sors oly leleményes…

Teleki estig ki nem jött sátorából; este felé maga a fejedelem látogatta őt meg. Teleki nem akart semmi felől tudakozódni; de a fejedelem elmondott neki mindent.

– Hallja kegyelmed, Teleki Mihály uram: a magyar urak nem jöttek többet vissza hozzánk; hanem ott maradtak Thökölivel. És Thököli úgy látszik, hogy nem sokat akar rólunk tudni, mert nem csatlakozott hozzánk, hanem átment a török tábor tulsó oldalára, ott ütteté fel sátrait.

Teleki nyögött a kín miatt, melyet lelkében e szavak facsaró mérge okozott.

– Úgy látszik, Teleki Mihály uram, hogy mi arany hegyekkel álmodtunk, beszélt tovább Apafi jovialis nyiltsággal. Magyar királyság és magyar palatinusság nem a mi számunkra érett meg a fán. Eszembe kezd jutni a mesebeli macska, melynek körmével más szedte ki a parázsból a gesztenyét.

Telekit a hideg kezdte törni a visszás érzésektől.

Apafi a neki sajátságos cynismussal folytatá:

– Bizony, édes Teleki Mihály uram, jobb szeretném, ha otthon volnánk és Bánfi Dénes, Béldi Pál és a többi okos urak ott ülnének mellettem és hallgatnám, hogy mit beszélnek?

Teleki ökleit összeszorítva, lábával a földre dobbantott, mintha mondaná: «Azért sem fogok engedni!»

Azután fanyar mosolygással tekinte a sátorában fel s alá száguldó fejedelemre s hideg, érczkemény hangon monda:

– Egy fecske nem csinál tavaszt; hogy az a tíz, tizenkét léhütő úr átment Thökölihez, nem irigylem tőle; – haszontalan szájvitézek voltak, csak költségeinket szaporíták; – a magyarországi igazi bajnokok serege nem fog utánok menni, s mikor egy fejedelem zászlói alatt harczolhat, nem fogja magát egy hazátlan kalandor kezeibe vetni.

– Akkor jó lesz, ha mindjárt beszél velök kegyelmed, mert tartok tőle, hogy az éjjel mind hátat fordítanak.

Telekit meglátszott lepni e szó, tüstént parancsot adott drabantjainak, hogy járják el a magyarországi csatlakozott seregek hadnagyait, kik Apafival együtt jöttek Fülek alá s hivják őket össze sátorába rögtön.

A meghivottak nagy immel-ámmal felgyülekeztek Teleki sátorába s ott a tanácsúr két óra hosszat beszélt beléjük, elmondva: mennyi jót várhatnak, ha Apafihoz ragaszkodnak s mennyi rosszat, ha Thökölihez találnak átcsábulni; úgy hogy az emberek már utóbb megunták az álldogolást s rákiáltották, hogy éljen! csak hogy már ereszsze őket.

Még azon éjjel mind átszöktek Thököli Imre táborába. Apafival nem maradt más, mint az erdélyi atyafiak.

De Teleki még most sem akarta magát megadni azon gondolatban, hogy ők itt csak másodrendű szerepet játszanak, hanem még egy utolsó kétségbeesett merényletre veté fejét; – elment a nagyvezérhez. Bejelenteté magát és bebocsáttatott.

A nagyvezér egyedül volt sátorában a tihájával; a mint meglátta Telekit, kellemetlen ábrázatját még lehetőleg visszataszítóbbá iparkodott tenni s nagy mérgesen kérdezé:

– Ki vagy? Hogy hinak? Mit akarsz?

– Én az erdélyi hadak generálja vagyok uram; Teleki Mihály, – jól ismerhetsz; csak tegnap voltam itt, fejedelmemmel együtt.

(Minthogy a két beszélő egymás nyelvét nem értette, a tihának kellett mindig a kérdéseket és válaszokat tolmácsolni.)

– Tán nem kivánod tőlem, válaszolt a vezér, hogy minden kis fejedelmecskét, generálisocskát, a kit valaha láttam, szinről-szinre felismerjek? Az én uramnak, a hatalmas szultánnak annyi jobbágy fejedelme van Európában, Ázsiában és Afrikában, hogy számukat sem lehet tudni és azok mind különb emberek te nálad, hogy tudnálak én tégedet annyi közül kiismerni?

Teleki eltette a gorombaságot, s látva, hogy a nagyvezér kitérésekkel akar rajta kifogni, egyenesen a tárgyra indult.

– Kegyelmes uram, igen fontos beszédem lenne veled, ha sziveskednél négyszem között meghallgatni.

A nagyvezér dühbe látszott jönni erre a szóra.

– Hát megőrültél-e, vagy édes bortól vagy ittas, hogy velem négyszem között akarsz beszélni, holott én magyarul nem értek, te pedig törökül; vagy tán azt akarod, hogy én tanuljak meg a kedvedért magyarul? Ugy-e, diákul meg tudtatok tanulni, melyen pedig semmi élő nemzet nem beszél? ugy-e, németül is meg tudtatok tanulni, meg francziául, görögül, – csak törökül resteltek tanulni, a ki uratok és védelmezőtök? Százötven esztendő óta járják hadseregeink az országot; tanult meg azóta valaki közületek törökül? Igen bizony! Megtanultak a mi katonáink magyarul, mert ragadós a nyelvetek, mint a fákon termő macskaméz. Azért, ha én nekem ilyen bolondokat akarsz mondani, hogy beszéljünk négyszem között, eredj haza és tanulj meg törökül.

Teleki meghajtá magát, haza ment és megtanult törökül; tudniillik, hogy bekötöztetett egy pár ezer darab tallért zacskóba, s azokat maga után vitetve, úgy tért vissza ujonnan a nagyvezér sátorába.

Ezuttal megérte a vezér mindent, a mit a főúr mondani akart. A tolmácsló tiha mindent megmagyaráza szépen; elmondá, hogy a szultán jégre épít várat, a midőn oly könnyelmű ifjura bízza a magyarok sorsát, mint Thököli Imre, ki saját jószágainak is rossz gazdája volt, hát még egy egész országnak? s annyira nem szeret magán kívül urat ismerni, hogy inkább számüzeté magát Erdélyből s veszni engedte ottan javait, mintsem akaratát a törvényes fejedelemnek alárendelte volna; a ki két uralkodó ellen fellázadt, bizonyára a harmadiknak sem lesz híve; míg ellenkezőleg Apafi teljes életében hűséges jobbágya volt a magas portának s minthogy szerény, alázatos ember, sokkal több hasznára fog válhatni, mint Thököli; ennek mindig a porta lesz kénytelen pénzzel és hadakkal segítségére lenni, míg amaz segíti haddal és pénzzel a portát és az érdemes vezéreket, uti figura docet.

Mustafa meghallgatá a hosszú beszédet, elvevé a pénzt, s azt válaszolta, hogy majd meglátja, mit cselekedjék?

Teleki nem volt egészen tisztában a hatás felől, melyet szavai előidéztek, de nem sokáig maradt bizonytalanságban, mert alig ért a fejedelem sátorába, jött utána egy defterdár tizenkét lovas csauszszal s jelenté: miszerint neki a nagyvezértől parancsa van Teleki Mihályt menten elfogatni s vasra verve a basák tanácsa elé kisérni.

Teleki Mihály elsápadt e szóra. A hűtlen tiha minden szavát elmondta Thökölinek, s ez most elégtételt követelt a nagyvezértől, ki legkisebb lelkiismeretet sem formált belőle, a kitől egy órával elébb ajándékot fogadott el, ugyanannak a fejét ismét elajándékozni másnak.

A főúr elveszett embernek tartá magát.

De a fejedelem oda lépe hozzá, s vállára téve kezét, így szólt:

– Ha én most az az ember volnék, a kinek kegyelmetek engemet oly örömest hisznek, a milyennek elhireszteltek, – gyáva, minden kényszerűségnek engedő: egy óra mulva nem volna kegyelmednek feje a vállai között. De ám lássa meg mindenki, hogy csalatkoztak bennem.

Azzal a defterdárhoz fordult és szilárd, határozott hangon monda:

– Eredj uradhoz vissza és mondjad neki, hogy Teleki Mihály uram az én hadaim generálisa, az én oltalmam alatt áll; most is az én sátoromban tartózkodik, a ki tehát valami bűnét tudja, jelentse meg nekem és én tudni fogok itéletet tartani fölötte; senki pedig az én sátorom deszkáin belől az ő kezeit rátenni ne merészelje, mert fogadom annak a szentháromság egy Istenre, hogy ezzel az én buzogányommal töröm össze a koponyáját; sőt készebb vagyok az előttünk álló ellenséghez minden seregeimmel együtt rögtön általmenni, hogysem azon gyalázatot megengedjem történni, hogy az én sátoromon belül csak egy idegen macska is egy házamhoz tartozó egeret elfogjon, nemhogy hadaim generálisát ki hagyjam innen húzni!

A defterdár megvivé a felboszantott fejedelem izenetét a nagyvezérnek; épen jelen volt Thököli Imre nála; a két úr meghallva az erős mondásokat, fejeiket hajtogatták rá és azt felelték, hogy «deiszen Apafi Mihály még is csak derék ember» s újabban visszaküldve a defterdárt, azt izenték neki, hogy igen helyesen mondta, a mit mondott és fejedelemhez méltón, s ha Teleki Mihály az ő sátorában van, ott egy hajszálának sem szabad meggörbülni; de úgy vigyázzon magára, hogy ha ki talál lépni a sátorból, a rá vigyázó csauszok legottan elkapják s úgy elbánnak vele, mintha soha Erdély generálisa nem lett volna; most is csak fejedelme kegyének köszönje, hogy életben marad.

Teleki semmivé volt téve; nagyratörekvő lelkét semmi sem sérté oly mélyen, mint annak öntudata, hogy őt a fejedelem védi; hogy azon ember, kit országszerte gyávának, lelki tehetlennek tartottak, nagy tudott lenni akkor, a midőn ő egyszerre kicsiny lett; kit még tegnap úgy képzelt magának, mint egy királynak öltöztetett alakot, kit ő kénye-kedve szerint igazgat, az ma egyszerre szerepet cserél vele, s midőn ő benne a bátorság utolsó szikrája kialudt, midőn ő elvesztette edzett, kipróbált szivét, az megtartá lélekjelenlétét, s most az ő oltalmára van szorulva.

Teleki önmaga előtt volt semmivé téve. A bölcseség, hatalom, bátorság nimbusza eloszlott önhite körül; látta, hogy egy ember, – kivel ő csak aláirás végett szokta közleni tanácsait, – bölcsebb, hatalmasabb és bátrabb, mint ő.

A sátor nyilásain kitekintve, láthatá, hogy az izenet fenyegetőzéséhez híven a csauszok ott ólálkodnak a sátor körül, s beszélik az ácsorgó katonáknak, hogy a mint Teleki a sátorból kilép, menten megfogják. A székelyek nevetnek és ujjongatnak rajta.

A főúr azon kezdett gondolkozni, hogy ne húzzon-e kardot s kirohanva addig vagdalkozzék velök, míg össze nem aprítják.

Mily nevetséges vége lett volna!

Este felé meglátogatta a fejedelmet Thököli Imre. Gyermeki tisztelettel járult a tisztes öreg elé, lehajolt, meg akarta kezét csókolni. Apafi nem engedé, hanem megölelte, megcsókolgatá homlokát s leülteté maga mellé medvebőrös tábori ágyára.

Az ifju vezér érzékenyen kért bocsánatot az öregtől azon szomorúságokért, melyeket neki okozott s melyek utóbb annyira vitték Apafit, hogy Erdélyből számkivesse.

– Nekem kellene azért kegyelmedtől bocsánatot kérnem, szólt Apafi engedelmes hangon.

– Korántsem, nagyságos fejedelmem, édes atyám; én tudom, hogy te mindig szerettél engem, de gonosz tanácsosaid oly dolgokat sugdostak felőlem untalan, mikért meg kellett gyűlölnöd, – de megfizet nekik az Isten érte, ha én meg nem fizethetek is.

– Légy nagylelkű irántok, én édes fiam, és ha bántottalak én ő miattuk, bocsáss meg te nekik én miattam.

Thököli elhallgatott. Tudta, hogy Teleki a sátorban van, látta is őt, de nem akarta észrevenni. Végre, a nélkül, hogy tekintetét feléje fordítaná, a legszenvedélyesebb fenyegetés hangján hozzá szólt:

– «Hidd el Teleki, sokat practikáltál mindig ellenem, de ki ne kaphassalak a fejedelem sátora mellől, mert soha bizony több kenyeret nem eszel. Most is kezemben volnál; ha a méltóságos fejedelmet, kit atyám helyett tartok, nem nézném, itt üttetném el a fejedet, ilyen s ilyen áruló fia.»

Teleki Mihály hallgatott; hogy szive mit beszélt, az a következőkben van megírva.

A mint Fülek várát feladták a töröknek, az erdélyi urak hadaikkal együtt visszamentek hazájokba, s Teleki Mihály a midőn hazaért, meglátogatta a bethleni templomot, hol Bánfi Dénes hamvai porladoztak és annak sírkövére borulva megsiratá keservesen a nemes hazafit, kit nagyravágyó terveinek feláldozott.