Egyik csapás a másikat követte ezután.
A következő évben irtóztató tábort gyűjte Bécs ellen a szultán; az erdélyi hadaknak is ki kelle menniök. Teleki el akart maradni a harczból, de kifogásai, ürügyei nem találtak hallgató fülekre; azt mondák neki, hogy ha eddig ő sürgette a hadakozást, most midőn azt egész erővel megkezdték, hogy akar épen ő elmaradni belőle? Ha tetszett a kezdete, tessék a vége is!
A vége pedig nagyon keserű lett.
Az irtóztató tábor, mely Bécset körülözönlé, egy éjszaka szétveretett Szobieszky hős kardja által; a roppant harczi készletek mind ott vesztek; a diadalra vitt zászlókkal kigúnyolt ellenség dicsekedett, a sereg szine-java, hősei ott vesztek.
Az erdélyi hadak nem részesültek e tisztességben, őket Bécs ostroma folytán Győr alatt hagyták s Teleki nem hagyta használatlanul lefolyni az időt: míg az ostoba török a sánczokat mászta, ő azalatt a győri német tábornokkal értekezve, elköté Erdély sorsát a diadalmas félhez.
Minden beteljesült nyomról nyomra, mit a tébolyodott Feriz a divánban megjósolt.
A török hadak mindenütt megverettek.
Elveszett a török kézről egymás után Esztergom, Visegrád, Érsekújvár; Nógrád várát megütötte a villám, s szétvetette a lőpor, beletemetve a várőrséget; végre megostromoltatott Buda s a nagyvezér szemeláttára kivívatott, s százötven esztendei uralkodás után lehányattak tornyairól a félholdak, hogy helyeiket újra keresztek foglalják el.
És mind azokon, kik a divánban jelen voltak, egytül egyig beteljesült a jóslat, hogy nem sokára meglátandják a paradicsomot.
Rizlán basa elesett Bécs alatt a janicsárok élén, a budai vezért a vesztett harcz után Kara Mustafa fojtatá meg; Rifát agát Esztergomnál taszíták a Dunába a futó seregek a hídról; Kara Ogli Buda sánczait védve esett el. Ajász basát Thököli ölette meg a szultán parancsára, s Buda eleste után Olaj bég elhozá Kara Mustafa számára is a selyemzsinórt és a bíbor erszényt: ez volt az utolsó erszény, melyet Kara Mustafa látott, mert feje levágatván, abba tétetett bele.
És végre, midőn nem volt már senki életben a halálra jelöltek közül, csupán a szultán maga, akkor fellázadt a stambuli nép, feldühödve annyi veszteség fölött, s a pártütő janicsárokkal rárohantak a serailra, levágták a szultán tanácsosait, s magát azon börtönbe veték, a melyben ő saját testvérét harminczkilencz évig sanyargatta; azt a trónra ültették helyette, ő pedig meghalt a börtönben.
És nemcsak az teljesült be; hanem az is, hogy a kik a törököt felbiztatták a harcz kezdésére, a harcz végzetén ellene fordultak. Erdély letette a hódolat esküjét Caraffa kezébe és Teleki Mihály lőn római birodalmi gróf, a várak és kerített városok német helyőrségek előtt nyiták meg kapuikat. A fejedelem fizetett a győzőknek tizenháromezer rénes forintot, melyet két hétig hordának nagy társzekereken öreg átalagokba rakva fogarasi tárházából Nagyszebenbe; Teleki Mihály pedig kapott ajándékba római birodalmi gróf czímet s ezüst asztalterítéket, mely megért tizezer forintot. Ezzel Erdély a római császár tartománya lett, s fel volt bontva a szövetség a porta és közötte…
Ekkor szólítá magához az Isten történetünk utolsó kedves alakját, az erényes, magaslelkű Bornemisza Annát.
Apafi csak felesége holta után érzé, mije volt neki e nő? Őrangyala, vigasztalója minden bajában, életének világosabb fele, ki a mint letünt, kétszeresen sötét lett körüle minden.
Minden baleset, minden gond kétszeres teherrel nehezkedék lelkére, szivére; nem volt hova menekülnie többé üldöző bánata elől: futott egyik városból a másikba, mint a meglőtt vad, mely a benne akadt nyíltól nem tud menekülni; végre bezárkózott szobájába s hat hétig ki nem jött abból, s ha látogatói jöttek, panaszkodott nekik, mint egy gyermek:
– Éhen kell meghalnom. Mindenemet elvették már. Esztendeje, hogy egy batkát sem kapok sem a harminczadokból, sem a bányákból, sem a sóadóból; ha rám jön a szűcs, a mentém árát nem tudom neki kifizetni, mert egy fillérem sincs. Hát a fiamból mi lesz, ha meghalok, utánam? szegény kis fejedelem. Az sem marad neki, a miből az iskoláit kitanulhassa!
Egészen meg kezde háborodni; sem étele, sem itala, sem álma nem volt. Egész nap járkált nagy léptekkel a szobában alá s fel, s fenhangon beszélt magában csodadolgokat. Azon törődött legjobban, hogy éhen kell neki meghalni.
Végre azt találták ki gyógyítására környezői, hogy minden nap erszény pénzeket hoztak eléje, azt mondva: «ezt a pénzt most hozta Apor István a harminczadokról, ezt a pénzt a sóaknából hozatta Inczédi Pál, azt a pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul nagyságod, mikor elég pénze van».
Ugyanazokat az erszényeket aztán másnap ismét előhozták s új czímeket gondoltak ki számukra.
Ezen együgyű csel némileg megnyugtatá a jámbor öreget; de a régi aggodalom annyira lerombolá már különben sem erős kedélyét, hogy az sohasem nyeré vissza életfrisseségét többé.
Mindig ernyedettebb, tompább lett, s ha azelőtt kerülte az álom, most meg úgy rájött, hogy két nap is elaludt egyhosszában.
Végre, a mi az utolsó foka a halálos elmeháborodásnak öreg embereknél, elkezde azon nemébe jutni a nymphomaniának, midőn az élvezni erőtlen vágy kínzó óhajtással kiséri a női kellemeket. Egyszer-másszor megpillantá a szép telivér Mikó Istvánnét és a kedves deli Vér Györgynét, mindkettő özvegy asszony volt, s órákig elleskelődött ablakában, ha nem láthatná-e meg őket az utczán? Titokban mindenféle csatlós által tudakozódtatott utánok: ha nem volna-e kedvök hozzá nőül menni?
Teleki megtudá a dolgot, s rajta menvén, megpirongatá keményen, hogy minő bolondságon töri a fejét; emlékezteté első feleségére, kinek jóságát, szépségét oly könnyen s oly rövid idő alatt feledni tudja.
A szegény ember erre elérzékenyült s fölkereste szobájában Bornemisza Anna életnagyságú arczképét, s odajárulva hozzá megcsókolá annak kezét, s kezeit összetéve, könyörgött hozzá, hogy bocsásson meg neki, szegény eltántorodott bűnösnek s nézzen le rá onnan a magas mennyből, s ekkor ismét vigasztalhatlan volt a felett, hogy oly szép, oly kedves, oly páratlan asszonyt, mint Anna volt, el tudott feledni, más asszonyra nézve. Hogy fog szemébe nézhetni majd a túlvilágon.
Végre megszánta őt a Mindenható s elszólítá e siralom völgyéből; elmene azon hazába, a hol nem laknak törökök és nincsen háború.
Kevesen siratták meg; legtöbben azt mondták: «Jól járt szegény, Isten nyugtassa meg!»
Földnek vált hamvai az Apafi-család ősi temetkezési helyén, Almakeréken adattak át az örök nyugalomnak.
A német seregek teljesen birtokában voltak már Erdélynek, a török mindenütt visszanyomva, elgázolva; a bajor választó-fejedelem, Miksa, Nándor-Fehérvárt ostrommal megvevé, a várat védő tizenkétezer janicsárt kardélre hányatva. Ezzel Törökország kapuja volt bedöntve; a győztesen előre haladó birodalmi seregek a badeni herczeg vezetése alatt a török seregek maradványait Niszszánál tönkre verék. Viddint elfoglalák; onnan behódoltaták Bolgárországot, az Arnótságot, le egész a joni tengerpartokig, Stambult nem védte más többé, mint a Hæmus havasai.
A kiöntött ár semmit sem hagyott elfoglalatlan, még a kis Havasalföld is meglátta a hódító zászlókat, melyet pedig szerencsés helyzete, vad vidékei s fölséges rossz utai eddig mindig megőrizének seregjárásoktól.
Még mindig az öreg S*a volt a fejedelem s ezúttal gyönyörű példáját adá az oláh politikai ügyességnek, mely más részről az ő egyszerű észjárását is kereken jellemzi.
A birodalmi seregeket Oláhországba vezetni Heiszler tábornok volt megbízva; ez tehát előre írt S*a herczegnek, hogy ő tizezer emberrel Bukarestbe menend az erdélyi havasokon keresztül, tehát előre gondoskodjék hadainak szállásáról és élelmezéséről, miután a téli táboridőt ott akarja tölteni.
Ugyanakkor a tatár chám is tudósítá a herczeget, hogy ő negyvenezer emberrel szándékozik Oláhországot megszállani, miután az erdélyi seregek mozdulatait a közelből akarja figyelemmel kisérni.
A herczegnek az egyik igéret ép úgy nem tetszett, mint a másik; fogta tehát, és a tatár chám levelét elküldte Heiszlernek, tudtára adva, hogy óvakodjék, mert nagy erővel jönnek ellene; a Heiszler levelét pedig elküldte a tatár chámnak, barátságosan figyelmeztetve rá, hogy ne sokat mozogjon, mert Heiszler majd a háta mögé kerül.
Ilyenformán mind a két sereg visszavonult az országból, s Havasalföldre sem a német, sem a tatár nem ment telelni.
Ez az apró státusok diplomatiája.
* * *
A Libanon vadregényes hegyei között van egy kies völgy, már magától a természettől különös előszeretettel alkotva; az óriási bércztömegek között, melyek nagy tág öblöt körítnek körüle, emelkedik ki egy gömbölyű domb: síkságon hegynek is megjárná, de ez óriási havas bérczek között csak úgy tünik fel, mint egy kicsiny halom, maig sem terem rajta egyéb, mint czédrus, a legszebb, a legsötétebb, legterebélyesebb törzseit e nemes, illatos fának itt lehet találni. Egy tajtékzó hegyi folyam zuhogva rohan el mellette kétfelől, keskeny fahíd köti össze az átelleni bérczczel, a híd közepe egy a vízből kiálló szikla hegyére támaszkodik. Távol a kékülő erdők közül elővillannak Éden város fehér, tetőtlen házikói, melyek a hegyoldalba építve, úgy tünnek elő, mint valami rakott kártyavár s távol a hegyek nyilásai a syriai tengeröbölt engedik láttatni.
E szép helyen van jelenleg Lady Stanhope Eszther, a regényes szellemű angol hölgy európai comforttal épült lakása; hajdan itt állt a magányba vonult Feriz bég költőien regényes kioszkja.
Az ifju makacs kitartással élte le a magányban lefolyt éveit, a körülhangzó csatazaj közepett.
Azon jóslat, melyet egykor a divánban tett, kiszivárgott a nép közé, elterjedt a hadseregben s a mint egyenkint bekövetkeztek egyes mondatai, annál leverőbben vert gyökeret a babonás tudat a harczosok szivében, végre általános hitté kezde válni a török nép között, hogy a míg ő fegyvert nem ragad, addig mindenütt veszteni fognak és mihelyt újra megjelenik a csatamezőn, meg fog fordulni a hadi szerencse s újra kedvező lesz az ozman fegyvernek.
E vakhitet régóta hasznára akarta fordítani a diván, szüntelen küldözte követeit az ifjú remete magányába, tudósítva vezérek elestéről, elvesztett csatákról, szorongatott veszélyeiről.
Ferizt meg nem indítá semmi. Mindezekre azt felelte: «úgy kelle történni mindennek; – a kigyó tojásából nem kelnek ki galambok; – eltemettétek jó barátaitokat, hogy szolgálhassatok ellenségeiteknek; hallgattatok a bolondokra és bíztatok a hitszegőkben és tánczoltatok az igaz emberek sírjain. Énekszóval fogadtátok, a ki megrontott benneteket, és börtönben öltétek el, a ki megakart szabadítani. Most álljanak elő azok, a kik le tudták törülni a szent esküvést egy türelmes lapról, kik megszaggaták, megégeték, szélnek szórták az Isten előtt tett fogadás lapját, most törüljék le a történet lapjáról a rajtok esett gyalázatot; mondják azt: volt! nincs! ne legyen! mi úgy akarjuk! támaszszák fel az elesett hősök seregeit, vegyék vissza az elfoglalt várakat és keressenek tanácsot ott, a hol találtak eddig. Ti pedig tanuljátok meg, hogy Allah nevével játszani veszélyes, s bár oly magasra nőjön is valaki, hogy fejével az egeket érje: – ember ő és lábai alatt ha megmozdul a föld, menten összeomlik.»
Az emberek átlátták, hogy nem oly őrült szavak ezek, minőknek látszanak, s minden újabb harczi veszteség után több-több régi ismerője látogatá meg, kérve, unszolva, hogy vegye fel újra kardját s vállaljon vezérséget a hadseregnél.
Ő minden ajánlatot szigorúan visszautasított. Semmi kecsegtetés sem volt képes őt határozata megváltoztatására bírni.
– Majd ha az én kardom aratásának kalászai megértek, nem várom, hogy hívjatok: önként megyek. Ám az idő senki kedvéért sem siet; de el sem marad…
Lőn azonban, hogy ezen idő eljövetelére nagy szükség lenne már az ozman birodalomban: a német birodalmi zászlók Törökország belsejében lobogtak; a lengyel visszafoglalta Podoliát; a velenczések a török szigeteken voltak, s végre Erdély is elszakadt a portától s a vele ellenkező hadaknak nyitá meg várait.
Az új szultán hadsereg, vezérek és dicsőség nélkül vette át az uralkodást, de e hosszú börtönélet megtanítá, mint kell kitartó erővel évekig egy cserépdarabbal kőfalakat keresztül vájni s nem esni kétségbe a jövendő vigasztalanságán.
Rögtön új hadakat gyűjtetett fel; jutalmakkal buzdítá a harczi érdemet; megnyeré szövetségeseit, kik közül legtöbb bizalma volt Thökölihez; őt kinevezé Erdély fejedelmének s parancsot adott ki a tatár chámnak és moldvai vajdának, hogy őt hadaikkal Erdélybe betörni segítsék.
Thököli nyugtalan, hír- és dicsszomjú lelke örült az új munkának, s csak akkor búsult el, midőn meglátta a hadat, melylyel neki Erdélyt elfoglalnia kellene. Rabolni, gyujtogatni jók lehettek azok, számra is elég sokan voltak; de minő harczot lehete víni ily rendetlen néppel, melyet semmiféle erő nem birt valami alakú tömegbe állítani; kik nem ismertek semmi más hadi tudományt, mint előre futni és hátra futni; kiknek legokosabb fegyverök volt a nyíl, kik ha puskaropogást hallottak, bedugták füleiket és szétfutottak, mint az egerek.
És ezekkel induljon ő a birodalmi jól rendezett, fegyelemtartó, fegyverforgatásban gyakorlott hadak ellen, országot foglalni?
Hirtelen egy gondolat ötlött eszébe. Leült és levelet írt, s azt gyors futárjának adta; lelkére kötve, hogy még pihenni se állapodjék meg sehol, a míg azt kézhez nem adta.
E levél Feriz béghez volt intézve.
Benne tudatá vele Thököli az erdélyi eseményeket, s a levél végére tevé:
«Ime a mit megjósolál, bekövetkezett; a kik velünk egy sorban kezdték a harczot, most ellenünk fordulva folytatják azt. Emlékezzél meg, hogy fogadást tevél azon időre és a fogadás teljesítésre vár.»
Feriz bég korán reggel kapá e levelet, s a mint végig olvasta azt, egy pillanatig sem gondolkozott rajta s parancsot adott lovászainak, hogy rögtön nyergeljék fel harczi paripáját; kardjai közül kiválasztotta, a melyikkel legsúlyosabb csapásokat szokott osztani a harczban; leveté szürke palástját s fényes drága öltönyt övedzett magára; pinczéjében megnyittatá az évek óta meg nem érintett tömlőket, s csatlósait, válogatott szolgáit, kik ott együtt laktak vele, megvendégelé és együtt ivott velük, mit évek óta nem cselekedett már s mondá nekik, hogy vígan legyenek, mert egy óra mulva indulni fognak a hadba.
A birodalmi sereg egészen otthon tevé már magát Arnótországban. Szép vidékek, szép asszonyok mosolyogtak a győzőkre; pénz is volt, a mennyi kellett, minden arnót férfi fejenkint egy aranyat fizetett adóba, s meg sem érezte azt. De hogy arnót asszonyok is fejenkint egy-egy csókot kezdtek fizetni, azt már megérezék.
És nem sokára jött a hír, hogy roppant tatár had közelít az arnót hegyek felé, számuk többre megy hatvanezernél.
A birodalmi had nem volt több mint kilenczezer, de ők csak nevették a harczi hírt; nagyobb seregeket is láttak ők már futni maguk előtt; a török hadsereg színe, válogatott hősei, a spahik, a janicsárok ezrével omlottak le fegyvereik alatt, ott ölettek meg bevehetlennek hiresztelt váraik piaczán, mit félhettek e rendezetlen tatár csapattól, melyet soha sem használtak egyébre, mint a megszállott tartományokat fölégetni? Még csak arra sem tarták méltónak a hírt, hogy Magyarországból segítséget vonnának maguk mellé, hol a badeni herczeg Nándor-Fehérvár alatt feles számú sereggel táborozott.
Az arnótországi hadak vezére volt a hannoveri fejedelem.
Ő váltá föl a nem rég meghalálozott bölcs Piccolominit, s bár öröklé is annak vitéz szellemét, de aligha bölcs elővigyázatát.
Azon hírre, hogy a tatár sereg közelg, kiállt a fejedelem a síkra kilencz ezredével, s elfogadta a közelgő ellenséggel a harczot.
Mi volt ez az ellenség? A régi gyülevész, a mely az első sortüzelésre hátat szokott fordítani s megfutamodni a harczból, mert csak azért járt lovon, hogy nehezebb legyen utólérni.
Igen, a régi gyülevész volt ez most is, de új szellem lelkesíté azt most, új vezér állt előtte, kit soha futva, soha megverve nem látott az ellen; a halottaiból feltámadott Feriz bég.
Thököli levele után rögtön sietett az ifju bajnok Syriából, az új szultánnak kardját és eszét felajánlani. A szultán az első szók után megismeré, hogy nem ez ifju az őrült, hanem azok voltak őrültek, kik ellenkeztek vele s rögtön reá bízá a legelső tatárcsordát, hogy vezesse azt a birodalmi seregek ellen.
A török hadakba új lélek látszott szállani azon hírre, hogy Feriz bég ismét kardot emelt, mert ez volt a jóslat vége: a harczi koczka megfordulása, a győzelmek újra kezdődése. Mindenünnen seregestől tódultak zászlói alá, és az sokat tesz, azon vak meggyőződés, hogy a diadal Istentől van igérve.
És Feriz bég nem volt az csupán, a mik török vezérek szoktak lenni: vitéz katona, ki bátran mer elől rohanni a harczban, ő egyúttal eszes hadvezér is volt, ki minden mozdulat hatását ki tudta számítani, ki emberei életét eredménytelenül nem koczkáztatá soha, ki minden legjelentéktelenebb erőnek hasznát tudta venni, föl tudta fogni a tér és helyzet előnyeit, ismeretes volt minden egyes nemzet harczolás módjával, s kit a véletlen soha zavarba nem hozott. E miatt katonái határtalan ragaszkodással voltak hozzája, mert tudták, hogy ha elvesznek is, haláluk nem vezérük gyalázatának, hanem a győzelemnek leend pecsétje.
A mint Feriz a hannoveri fejedelem fölállított hadait egy dombról végig nézte, melyek emelkedett szabad téren álltak előtte, megbonthatlan tömött harcz-sorokba verve, mint egy eleven gép, mely egyszerre mozdítja irtóztató karját: hirtelen visszaküldé a vele levő tatárokat a fenyves erdőkbe, hogy ott a fenyőkből kifolyó lágy szurokkal és terpetinnel vonják be nyilaikat, s ez megtörténve, elküldé őket, hogy lovagolják körül a fejedelem táborát s fogják minden oldalról egy nyillövésnyire körül.
A fejedelem látta e mozdulatokat s engedett történni mindent; többször megpróbálták már a törökök a német sereg ellen ez együgyű fogást; körülözönlék máskor is baromsokaságukkal a kisded, rendezett tábort s úgy rohanták meg minden oldalról; ezek engedték őket szépen egész puskáik végeig jönni, s akkor egyszerre kilőttek rájuk minden fegyvert és rendesen ez volt a vége az ütközetnek.
De Feriz nem intézett ellenük rohamot, hanem körülállítva a tatárokat, azt parancsolá nekik, hogy nyilaikat meggyujtva, úgy lövöldözzék fel a levegőbe, hogy azok a német táborra visszahulljanak.
Ily módon sokkal távolabbról lőhettek ellenfeleikre, mint azok ő reájok, mert az ívben repülő nyíl sokkal távolabb ér, mint az egyenesen kilőtt puskagolyó, s bárhova esik, hegyével sebet ejt, a fáradt golyó pedig lepattan.
Egyszerre lángoló nyilak özöne borítá el az eget, s minden oldalról hullottak a birodalmi seregek tömött soraira az égő gyantás nyilvesszők, mintha pokoli tűzeső viharzanék le fejeikre; a nyilak hegyeikkel bele akadtak a lovak hátába, égő cseppjeiket a harczosok arczára hullaták, ruháikon, kalapjaikon keresztülfuródva égető sebeket ejtének rajtuk; a lovak szilajul kezdtek hánykódni e szokatlan támadás rémületében, a katonák káromkodva kezdék el puskáikat kilődözni ellenfeleikre: elébb egyenkint, majd össze-vissza, egy-egy hadsor, egy külön álló csapat; a vezér szavára senki sem hallgatott, a rend felbomlott egészen, az égő nyilak kárhozatossá tevék a tömött hadi rendet, mert sehova sem lehete menekülni előlök, s minden nyíl emberére talált.
Ekkor megfuvatta Feriz bég a trombitákat s egyszerre minden oldalról megrohanták a birodalmi seregeket; azok nem voltak képesek a támadást szokott harczi renddel visszautasítani többé, hanem összeelegyültek megtámadóikkal, férfi férfi ellen vívott, a jó válogatott német hadak nem adták meg magukat gyáván, egy sem ment el a nélkül, hogy magával valakit ne vitt volna a másvilágra; de a török végre is több volt, s midőn a fejedelem hada már kifáradt a tatárokkali viadalban, Feriz bég akkor hozá elő a pihent tartalék-hadat: a janicsárokat, a spahikat, kik égtek a vágytól, a neveiken száradt gyalázatot valahára lemoshatni.
A hannoveri fejedelem elbúsultan látta végveszélyét, még egyszer keresztül akarta magát törni ellenfelei sokaságán, de egy erdőt látott maga körül mindenütt fölemelt dárdákból s kétségbeesetten rántva kardot, ott esett el a csatamezőn és a többi is mind elhullott. Az egész hadból hírmondó sem jutott haza.
Ez volt az első győzelem, mely annyi veszteség után még egyszer megfordítá a török had szerencséjét s mint a jóslat és a közhit tartá, e fordulat Feriz bég kardjától támadt, mely el volt átkozva Allahtól addig hüvelyben maradni, a míg a harczi veszteségek tartanak s csak akkor támadni elő, midőn a diadalok napja újra kisüt.
A hír rögtön elterjedt az ozman birodalomban s új erő, új lélek szállta meg egyszerre annak harczosait, a gyászbúcsújárásokat megszüntették, az elcsüggedt, szétszaladt népek újra zászlóik körül kezdtek gyűlni s Stambulban ez volt az első szabad lélekzet: a veszély nem függött feje fölött többé.
Készen vagyok már mindennel: csak a fizető nap van még hátra.
A mi fényes, a mi derült volt történetünkben, azt mind szépen eltemettük: a kedves leánykák, a deli hölgyek, a bűbájos odaliszkok, – helyeiken vannak már, – az égben. Úgy látszik, hogy a sors csak azért tartá meg a legsötétebb alakot, hogy igazságot szolgáltasson népek és országok szeme láttára, Isten dicsőségére, emberek okulására.
Erdélyben jól tudták már, hogy a porta Thökölit nevezte ki erdélyi fejedelemmé, s hadakat adott kezére, mikkel az országba betörve, azt elfoglalja. E hírre Heiszler parancsot adott a vármegyéknek és a székelységnek, hogy az ország védelmére keljenek föl, a mit azok meg is tőnek. Valóban az erdélyi népnek annyit kellett szenvedni mindenféle szövetségeseitől és pártfogóitól, miszerint épen nincs mit csodálni rajta, ha egyszerre készen volt majd az egyiket, majd a másikat ütni, ha felszólították.
A magyar seregeket Macskási Boldizsár és maga Teleki Mihály vezérelte, a németek fővezére volt Heiszler, ki mellé még Norche és Magni tábornokok voltak adva, s az ifju hős Doria, főcolonell; csatákban edzett hős mindenik, kiket a hadi szerencse mindig tenyerén hordozott, s az a sereg, melyet vezérlettek, Bécstől Havasalföldig nem látott másforma törököt, mint elhullottat vagy szaladót.
A mint Thököli Havasalföldön keresztül hadaival közelített, Heiszler hirtelen elzáratá a szorosokat, három ezredet lerendelt a vaskapuhoz, a marosszéki hadakat a törcsvári szorosba állítá, ő maga a bozzai szoroson állt derék seregével, s ott a hegyek között tábort ütött.
A német generálisok semmit sem szerettek olyan kevéssé, mint ha a magyar vezérek a hadvezér titkaiba belebeszéltek; Heiszler szüntelen rusticus generálisoknak csúfolta őket, Telekinek pedig megvolt az a szokása, hogy bölcsesége bebizonyítása végett szüntelen ostromlotta tanácsadásaival a német vezért; elmondott neki egy csomó dolgot, a mikre Heiszler kénytelen volt azt felelni, hogy mi haszna neki abból, hogy ezeket megtudta? Egész hadi terveket készített neki, miket Heiszler kegyesen helybehagyott, de egy betűt sem hajtott belőlök végre.
Ott igen vígan mulatoztak a táborban levő hadak, sem enni, sem inni valójuk nem hiányzott, a székelyek is közel voltak feleségeikhez, tűzhelyeikhez, tehát ők sem kivánkoztak haza; csak Teleki volt örökké nyughatatlan. Azt szerette volna, ha szüntelen sétáltatták volna a hadakat egyik szorostól a másikig, az emberek éjjel-nappal fegyverben állva őrzöttek volna minden gyalog-ösvényt, mely az országba vezet.
Midőn már harmadik hete mult, hogy Bozzán tábort ütöttek, egyszerre megszólítá komoly aggódó arczczal a tábornokot:
– Uram, mit gondolsz: hátha Thököli azalatt, míg mi itt lesünk rá, az országnak valamelyik más kapuján talál megjelenni?
– Mindeniket zárva találja maga előtt, felelt Heiszler.
– Hátha kinyítja addig, míg mi odaérünk?
– Akkor nem az lesz a baja, hogy mint jőjjön be, hanem, hogy mint menjen ki?
Teleki meg akarta mutatni, hogy ő is ért a hadviseléshez s komoly tanácsadásképen mondá:
– Én épen nem találom czélszerűnek, hogy a derékseregek az ország egyik szegletében tartózkodjanak; szerintem sokkal biztosabb volna némi helyőrséget hagyva minden szorosnál, oly közép helyen állapodni meg, a honnan egyenlőn közel volnánk Törcsvárhoz úgy, mint Bozzához.
Most az egyszer igaza volt Telekinek, de Heiszlert épen az boszantá, hogy a diák generális oly dolgot mondott neki, a mit nem czáfolhat meg. Teleki, mintha valamit érzene, különösen nyugtalan volt ezúttal; azt sejté-e, hogy a kik Erdélybe be akarnak törni, azok senkinek sem oly elkeseredett ellenségei, mint épen ő neki?
– Uram, monda, nem hagyva békét a tábornoknak. Én itt semmi munkában sem részesülök, tégy velem valamit, parancsolj valami állomásra és én betöltöm azt becsülettel, csak foglalkozást adj.
– Mindjárt adok, monda Heiszler s karját Telekiébe öltve, bevitte őt magával a sátorába, ott leültette a kerek tábori asztal mellé, s az ott ácsorgó őrök közül egyet elkülde, hogy hívja össze a tábornokokat; a mint Norcher, Magni és Doria megérkeztek, azokat is leülteté Teleki mellé, végre maga is az asztalhoz ült, s akkor kihuzva a fiókból egy tuczat kártyát, odaadá azt Telekinek, ezen szavakkal:
– Itt van a kivánt foglalkozás, oszszon kegyelmed.
– De uram, pattant fel Teleki egészen zavarba hozva e tréfa által, kártyázni, midőn az ellenség előtt állunk?…
– Nem tehetünk okosabbat, a míg az ellenség nem áll előttünk. Tud kegyelmed landsknechtet játszani?
– Nem tudok, uram.
– No majd megtanítjuk rá.
Meg is tanították, mert pár óra alatt elnyertek tőle pár száz aranyat, mire Teleki azon ürügy alatt, hogy nincs nála több pénz, félre vonult a játéktól; nem e nehány arany vesztesége bántotta őt, hanem azon tudat, hogy bölcs tanácsait annyira semmibe sem veszik.
A többi urak folytatták a játékot; Heiszler egyre nyert bomlottul, elnyerte a többi tábornok minden kézi pénzét, úgy, hogy utoljára garmadává nőtt előtte a tallér és arany, s a háromszegletű kalapját egészen színig tölté meg vele.
A vesztes fél tréfákkal iparkodott magát vigasztalni.
– No no! a ki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben.
– Ejh! kiáltá Heiszler, beseperve a vesztett tételeket; nekem csak egy szerelmem volt életemben és az a harczmező; ott pedig szerencsés voltam mindig.
E perczben sebes lódobogás hangzék kívül s rövid szóváltás után a künn álló őrrel, belépett egy porlepte dragonyos hírnök a sátor nyilásán s fulladozó hangon rebegé Heiszlernek:
– Thököli előcsapatai Törcsvár előtt vannak, a szorosba állított hadakat megtámadták és leölték, csak a székelység áll még ellent, ha sietve nem jöttök, elfoglalják a szorost.
Heiszler egyszerre lecsapta az asztalra a kártyát, s kifordítva a kalapjába töltött pénzt, hogy az szanaszét gurult a sátorban, hirtelen felcsapta kalapját fejére, s kardját kivonva, kiáltá:
– Lóra uraim! Gyorsan Törcsvár felé. Még jókor érkezhetünk.
– Nem mondtam-e igazat! dörmögé Teleki.
– Ejh, semmi baj. Fuvassátok meg a trombitákat, le kell a sátrakat törni; az őrtüzek hadd maradjanak égve, a harmadik trombitaszóra mindenki indul Törcsvár felé. Itt csak egy kornétás osztály marad két taraczkkal a szorost őrzeni. Helyre, Teleki Mihály uram.
Ezzel lóra veté magát. Teleki is visszasietett a vármegyék hadaihoz, s nemsokára az éj sötétjében ügetve haladt előre az egész tábor Törcsvár felé.
Augusztus 19-ike vala; oly csendes, langyos nyári éjszaka, hogy egy falevél sem mozdult. A szép csillagos égre nagy méltóságosan emelkedtek az óriási havasok, melyek roppant lánczolatban fogják körül Erdélyt; minden hallgatott, csak néha-néha hangzott fel a méla éjben távol csörtető hadak robogása, melyek Törcsvár felé siettek.
Itt a hegyek lánczolata egy tág nyilást enged láttatni, mely később annyira összeszorul, hogy alig képes két szekér egymás mellett haladni. Az út mélyen visz el két sziklafal között, s ha szemközt nehány száz elszánt kitartó férfi áll, e helyen képes a legnagyobb hadsereget feltartóztatni.
Túlnan Oláhország felől, ha a hegyekről letekintünk, látjuk Thököli seregének őrtüzeit égni, mely a havasok tulsó oldalán táboroz, roppant kiterjedésben.
Innen sötét minden. Az első meglepetés után, mely nehány száz dragonyos életébe került, kik áthatoltak Oláhországba, a székelység hirtelen levágott fákkal eltorlaszolta a szorost s felvonult a hegytetőkre, s a szoroshoz közeledő tatárokat oly kőzáporral fogadta onnan, hogy azok kénytelenek voltak a továbbnyomulással felhagyni s visszavonulni.
A török táborban élénk sürgés-forgás látszott, a tatárok egész ökröt sütöttek nyárson s metszették a meddig megsült; nehány jókedvű oláh, borhoz jutva, tánczolta a maga nemzeti tánczát, a halmokon a magyar huszárok fuvatták maguknak a tárogatót, melynek elható hangjai gyakran a havas tulsó oldalára is áttévedeztek. De azért, hogy a tábor vigad, az előörsök rendesen ki vannak állítva. A seregnek két oly ifju vezére van, kiket a harczi tapasztalás öreg emberekké tett, ők virrasztanak valamennyi helyett.
A szélylyel felállított előörsöket két lovag látszik sorban látogatni. Ellenkező irányban haladva, egy helyen összetalálkoznak. A két vezér az.
A mint Thököli megismerte Ferizt, odalovagolt mellé s kezet szorítva vele, együtt lovagoltak tovább.
A nélkül, hogy maguk észrevennék, félretértek a tábortól, a hegyi ösvényeken előre haladva szótlanul.
Végre megtöré a csendet Feriz, búskomor hangon szólva Thökölihez:
– Van-e kétségbeejtőbb, mint hegyet látni és nem tudni repülni?
– Kivált akkor, midőn a vágyak a hegy tulsó oldalára vonzanak.
– Mik a te vágyaid, szólt keserűen Feriz, az enyimekhez képest, a tied csak a dicsszomj, de az enyim a vérszomj.
– Még annál is erősebb, a mi engem ösztönöz; szólt búsan Thököli. Nekem nőm van.
– Ah értelek! és nődet akarod látni? Nekem is volna, ha meg nem ölik. És derék, hozzád méltó asszony e nő?
– Messze kellett laknod ez országtól, szólt Thököli büszkén, hogy hírét ne halljad. Nem az én nevem adott kölcsön fényt Ilonám nevének, mint ő az enyimnek. Mikor mindenki elveté már a fegyvert Magyarországon, én magam is kijöttem az országból, maga maradt Munkács várában és védte azt oly hősiesen, hogy egy férfi büszke lehetne rá. Az ellen megszállotta az erősséget, s éjjel-nappal löveté annak falait ágyúkkal, bombákkal. Ilona mint egy férfi állt az ostromlott falakon, golyók süvöltése, ágyúk dörgése között, a várba esett bombákat nagy áztatott bivalybőrökkel oltatta el, s az ágyúkat saját kezével sütögeté ki az ostromlókra, s éjjelenkint felragadva a zászlót, rajta rohant a sánczaiban alvó ellenfélre s levágta katonáit, beszegezteté ágyúit és sátorait felgyújtatá.
Ferizt egészen fellelkesíték e szavak.
– Meg fogjuk szabadítani e derék asszonyt; még most is védi magát?
– Többé nem. Legkedvesebb emberem, a kire rá bíztam, hogy viselje gondját, egy ember, kit koldusból én tettem úrrá; az árulta el, s most fogva tartják. Oh, hidd el Feriz, ha visszaadnák őt nekem, talán cserében örökre el tudnék felejteni dicsőséget, korona utáni vágyat; de a míg őt vissza nem vívtam, keresztül török a poklokon is érte, s látni fogod, hogy keresztül megyek e hegylánczon, mert bár keresztül repülni nincs erőm, de átmászni rajta van türelmem.
Feriz bég búsan sohajta fel:
– Oh, én nekem már nincs senkim, a kiért úgy siessek a harczba.
E közben a két ifju ismét a legelső őrtűzhöz ért, ott kezet szorítva, elváltak egymástól és eltávoztak jobbra sátraikba.
Másnap korán reggel belépett Thököli Ferizhez, mondva, hogy épen most hozzák hírül, miként Heiszler megérkezett még az éjszaka, pihenéstelen nyargalva Nyén és Szent-Péteren keresztül Törcsvárára. Teleki is vele van.
E név felvillanyozta az ifju törököt.
Hirtelen felszökött fektéből, s kardját kirántva, azt az ég felé emelé, szavakat nem találó düh kifejezésével arczán.
– Köszönöm neked Allah! hogy őt is előmbe hozád! Azzal Thökölinek nyújtá kezét: most már én is azt mondom, hogy ha röpülni kell is, át fogunk menni a hegyeken.
A két vezér ezután tovább egy óránál tanácskozott együtt titokban, mindenkit kiküldve a sátorból. Akkor eljövének, rendbe állíták a hadakat; Feriz kiválogatá legjobb janicsárjait és spahiait, Thököli a magyar huszárságot s a leggyorsabb tatárokat, s e kisded, mintegy hatezer főre menő sereggel eltávoztak, a nélkül, hogy megmondanák, hová? A roppant tábor azalatt a moldvai vajdára bizatott, meghagyatva neki, hogy éjjel-nappal ellenkezzék a túlnan levő erdélyi sereggel és helyéből meg ne mozduljon.
A két ifju vezér ez alatt a kis válogatott csapatot bevezette a hegyek közé, a sötét, erdős hegyszakadékokba, miknek kietlenét emberi láb nem taposta soha. Most ez ösvénytelen ősvilági vadonon keresztül ők egy hadsereget akartak átvinni. Ha valaki a magasból egymásra hányt bérczek tömkelegére tekint, azt fogja mondani: őrült gondolat! Hanem hiszen az is volt mind a kettő. Egyiket élő szerelmének kiszabadítása, másikat a meggyilkolt szerelemérti bosszuállás ragadta magával, s ez mindkettő közel atyafi az őrültséghez.
Azon eszme, hogy e meredek sziklákon, vad folyam szaggatta örvényeken keresztül egy egész lovas hadsereget szállítsanak át, valóban nem születhetett más lélekben, mint a hol oly erős az akarat, mint Thökölinél.
Majd irtóztató meredek lejtő állt a sereg előtt, melyen térdeiken csúszva kellett egyenkint aláereszkedniök, a lovak farkaira pedig nagy fákat kötöttek, azok tartották vissza gallyaiknál fogva, hogy a mélységbe le ne hengerüljenek; majd ismét óriási sziklafal állta útjokat, mely egy szűk hegytorkolatba zárta be őket, a honnan nem volt kijárás; itt nehányan a sziklahasadékokba s a falból kinőtt folyondárok gyökereibe kapaszkodva, kötelet vittek fel magukkal, s azokat kiálló fatörzsökre kötött vascsigákra téve, odalenn malomkorongot állítának fel, s úgy húztak fel egyenkint minden embert, minden lovat. Olykor hosszú sziklagerinczeken kellett végig menniök, melyek épen csak oly szélesek voltak, hogy egy ló végig mehetett rajtok, jobbra és balra ezer lábnyi mélység, melynek a rajta fekvő ködtől fenekét nem látni, s mikor közepére értek, öles szakadások tátongtak előttük, melyek ketté vágták a sziklaösvényt; a ki át nem bírta ugratni, ott veszett, mert visszafordulni nem lehetett.
E helyeken soha sem jár egyéb a vadmadárnál, s a fészkéről felriasztott kövi sas bámulva nézett le a kőszálról, melyre fölrepült, a nyüzsgő, iparkodó harczi tömegre, hogy mit keres ennyi nép e kietlen hazában?
A két ifju vezér mindenütt legelől járt, merészségük példát adott a seregnek, kitartásuk buzdítá új erőre, s kifogyhatlan leleményességük minden újabb akadálynál új segélyt gondolt ki, mely nyomrul nyomra vitte őket elébb az ismeretlen havasokon keresztül.
* * *
Az erdélyi urak Törcsvár alatt egy jó magas dombtetőre állva nézték, mint ellenkezik egymással a szorosokra gyülekezett két ellenhad. Olykor a székelyek csapnak ki az erdőből a száguldó tatárokra s bekergetik őket sátorukig, majd ismét, mint a bolygatott darázsraj özönlik elő a tatár és oláh nép, megűzve amazokat az erdő széléig. Néha majd az egyik, majd a másik megkeríti vigyázatlanabb ellenfelét, azt azután ismét társai kivágják. Csupa mulatság mindezt nézni a dombtetőről, hol Heiszler, Doria és Teleki állanak, hosszú távcsöveken gyönyörködve a férfias játékban.
Egyszer az őrök egy oláhot hoznak Heiszler elé, ki az előörsökön átjött, s azt állítá, hogy a vajdától küldetett a fővezérhez titkos izenettel.
– Bizonyosan megint azt izeni, hogy be ne menjek Havasalföldre, mert az ellenség megesz; mondá Telekihez fordulva Heiszler, ki nyomára jött a herczeg elébbeni ravaszságának. Hát mit izent urad? kérdé az oláhtól.
– Tiszteltet és tudósít, hogy őrizkedjél nagyon Thökölitől, mert nagy haderővel van és igen ravasz ember; mert a helyett, hogy eléje jönnél Oláhországba, sokkal helyesebben cselekszel, ha vigyáztatsz, hogy Erdélybe be ne törjön, a mitől annyival inkább kell óvakodnod, mert három nap előtt Feriz béggel, a főszerdárral együtt eltávozott a seregtől hatezernyi válogatott haddal, s azóta, mintha a föld nyelte volna el, úgy eltünt.
– Hát nem mondtam, hogy ezt izeni? szólt mosolyogva Heiszler, visszamehetsz fiam, a honnan jöttél.
De Teleki fejébe szeget ütött e tudósítás.
– Hátha mégis lehetséges volna, hogy Thököli azalatt, míg mi itt strázsáljuk, valahol a hátunk mögött bejön.
Heiszler a havasokra mutatott.
– Jöhet azokon egyéb keresztül, mint madár?
– Ember nem, de ha Thököli vezeti, igen.
– Kegyelmed nagyon sokra becsüli azt az urat.
– Valóban, tábornok úr, én tanácslanám, hogy a Vaskapunál levő ezredeket vonjuk magunkhoz, s hozassunk több ágyút.
Heiszler nem is válaszolt neki, csak a kezével inte, hogy hallgasson el már.
E pillanatban egyszerre vad ordítás üti meg a vezér füleit, s hátra tekintve Zernyest felé, nagy füstoszlopot lát az égnek emelkedni, míg előörsei nyargalvást futnak a tábor felé.
– Mi az?
– Thököli átjött a havason! hangzék a futók szájából a rémhír; a tatárok felgyújtották Tohánt s elrablák a tábori podgyászt.
– Lóra, fegyverre minden ember! kiálta Heiszler felriadva, s maga kardját rántva, paripájára szökött; Doria, Norcher és Magni hirtelen rendbe állíták a csapatokat, Macskási összeterelte gyorsan a székelységet s kiszállának a síkra.
A mint csatarendben álltak, akkor érkezék oda Balacsán boér, moldvai menekült főnemes, kit a vajda elűzött, s ki most saját költségén két zászlóalj magyar és oláh haddal jött Heiszler segítségére.
A rabló tatárok kiáltása már hallható volt a közel Tohán faluban, mely lángjaival az erdélyi hadak előtt lobogott; Balacsán harczszomjú katonái elkéredzének Heiszlertől, hogy kiverjék őket a faluból, s előre rohanva, nem sokára vad viadal közt nyomták vissza a tatárokat az égő utczákon keresztül, míg Heiszler a derék-sereggel Zernyest felé vágtatott a legnagyobb sietséggel. Azt sikerült is elébb elfoglalhatni, mielőtt Thököli odaérhetett volna.
Itt kissé megpihentek a hadak a nagy nyargalás után; Heiszler bort, pálinkát osztogatott ki közöttük, azután rendbe állva, előjöttek a tábori lelkészek, két jezsuita, kezében feszülettel, megimádkoztatá szakaszonkint a német harczosokat; tisztelendő Gernyeszegi uram pedig tarta a reformátusoknak ilyen beszédet:
– Édes fiaim, ám lássátok, hogy a kardot hiába fel ne kötöttétek légyen. Harczoljon mindenki becsülettel; a ki elesik, haza földébe, Isten kezébe jut: ime én magam is kardot kötöttem és megyek veletek.
Ezenben előtámadt Thököli hada Zernyesten fölül. Egyik oldalon a havasok voltak mellette, másikon egy nádas, csereklés rét terült, mely az augusztusi hő napoktól most ki volt egészen száradva, s könnyen meg lehetett gázolni.
A mint a székelyek megpillanták a törököt, a maguk jellemző agyafurtságával rögtön kopját ragadtak, s rohantak volna neki, lelkesülten ordítva:
– Jézus segíts! Jézus! Jézus!
A vezérek erővel kardlapozták őket vissza, s minden tekintélyt, szidást, fenyegetést elő kellett venni ellenökben, hogy idő előtt meg ne kezdjék a harczot. Végre nagy durczásan visszasompolyogtak, magukban morogva:
– No ha nem eresztettetek, akkor aztán ne küldjetek bennünket.
Teleki ezalatt előhivatá megbizott szolgáját, s a mint fekete köntösbe volt öltözve, mert még mindig a fejedelmet gyászolta, úgy sem sok ékszer levén rajta, azt is leszedte magáról, gyémántos forgóját, nyaklánczát, s azokat újjáról levont pecsétgyűrűjével együtt átadta neki, hogy még a csata előtt vigye meg azokat Gernyeszegre, s adja át leányának, Vay Mihálynénak.
A vén szolga kérdezni akarta, hogy miért ez? de Teleki csak elfordult tőle, s kezével inte némán, hogy távozzék.
Azzal eléhozatá kedves, Kálmán nevezetű paripáját, s megveregetve annak nyakát érzékenyen, kilovagolt a seregek elé, s ott megállva, e szavakat mondá nekik:
– Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk hűsége mellett harczolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmat s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házainkat, feleségeinket, gyermekeinket a török rabságtól s annak a gonosz Thökölinek tyrannusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös jobbágyságba esik még a maradékunk is; soha német a töröknek Erdélyt nem engedi, levén Magyarországban nagy, erős armadiája, a mely mindjárt benyomul s a törököt kiveri. Hogy pedig én rám senki ne panaszkodjék, hogy az ország generálisa levén, elbujtam: im ezt a fehér szakállamat ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.
Ezt mondva, odajárult hozzá Macskási s panaszkodni kezde előtte, hogy az erdélyi magyar hadakat a hátulsó sorba rendelék s ezek zugolódnak a mellőzés miatt.
Teleki ezt hallva, rögtön nyargalt Heiszlerhez.
– Uram, roszul ismered a magyar természetét a hadban, a midőn azt a hátulsó sorba rendeled; különösen a székely nagyon alkalmas arra, hogy rohamra indítsd, de hogy a hátad megett várakozzék, vagy hogy ha első soraidat megbontották, megsegítsen, azt ne várd tőle.
Hadvezérek, igen természetes okoknál fogva, csata előtti perczekben igen türelmetlenek szoktak lenni, kivált a csatarendjükbe avatkozó tanácsadások iránt. Heiszler is ezúttal kissé kiméletlenül találta visszautasítani a tanácsurat; mire az hallgatva lovagolt hadaihoz vissza s egy szót sem szólt többet.
Később azonban engesztelésül utána ment a vezér, s latinul szólva, megbiztatá az erdélyi hadakat:
– Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a török mint elszalad, nem állhatván ki a mi tüzünket, kegyelmetek aztán Isten hirével űzze, vágja s ha vissza találják kegyelmeteket nyomni, ne jőjön egyenesen a regimentek elébe, hanem oldalaslag, és én ismét visszaverem a törököt.
E közben a török had lassan megkezde mozdulni; a balszárnyon egy ezred tatár megindult a nádasba lopózva, s ott csendesen az erdélyiek jobb szárnyát kezdé megkerülni, de a tapasztalt vezér észrevevé a nádszálak hullámzásáról a közeledést, s hirtelen parancsot adott Doriának, hat szakasz dragonyossal siessen ellenük; mire Teleki is elkülde tizenhárom zászlóalj székelyt Henter Mihály vezénylete alatt, s nem sokára lehete látni, mint találkozik össze a két lappangó sereg a sűrű nádasban, a székelyek vad ordítással rohantak a tatárokra, kik az első összecsapás után hátat fordítottak, s futottak még mélyebben a nádas közé. Doria mindenütt utánuk, a lövésektől több helyen meggyuladt a nádas s égni kezde a harczolók feje fölött.
E pillanatban egyszerre megfuvatá Thököli a trombitákat, s harminczkét zászlóval kiállva a síkra, egetverő ordítással rohanta meg az ellensereget.
Úgy állt a roham előtt, mint vihar előtt az erdő! A mint a támadók közel jutottak hozzá, egyszerre dördült el a muskétások sortüzelése, s azon pillanatban kilencz zászló bukott le a harminczkettő közül s száz meg száz harczos hullott le lováról.
De a többi nem fordult vissza azért, mint máskor szokott. Feriz bég vezeté őket ezúttal, annak kardját látták magasan villogni a seregek élén, s a diadal bizonyos volt előttük.
A lövés perczében egy golyó hatott az ifju mellébe, de ő észre sem vevé azt, csak Telekit látta maga előtt, fekete öltözetében: ráismert messziről, s feléje vágtatott egyenesen.
Az ádáz roham a német dragonyosokhoz érve, egy percz alatt szétbontá azoknak sorait, a karcsú spahik dárdája s a könnyű huszárság csákányai ellen rossz védelem volt az egyenes kard és a nehéz pánczéling. Az első sor a másodikra vettetett, s a mint Norcher generál egy hajító dárdától homlokán találva leesett, keresztültöretett a középpont.
A székelyek ott hátul csak nézték a harczot.
– Mint gondolsz komé, mondának egymáshoz; ha minket csak nézni hoztak ide, nem jobban meglátnók ezt onnan a túlsó hegyről?
Ezt mondva, vállaikra veték dárdáikat, s a nélkül, hogy legkisebb kárt tennének a törökben, nagy zúgással megszaladtak.
A még folyvást elszántan harczoló lovasság, meglátva, hogy a gyalogság elfutott, egyszerre elveszté bátorságát s neki eresztve a kantárt, rohant, ki merre látott.
Legvégig ott maradt Heiszler a csatamezőn, s az utolsó pillanatig megfeszített erővel törekvék a harcz sorsát megfordítani.
Mind hiába. A balszárny szeme láttára elesék Balacsán, s nemsokára eltikkadtan érkezék hozzá Magni tábornok, alig lehete ráismerni, fején egy irtóztató vágás volt keresztül, mely vérrel borítá el arczát, s balkarja keresztül volt szúrva dárdával. Még most sem magáért aggódott, hanem belekapaszkodott Heiszler lovának zablájába, s erőfeszítve ragadta magával.
Heiszler kétségbeesve küzdött most saját emberei ellen, kik erőszakkal vitték el a csatatérről. A mint azonban egy dombtetőre felért s onnan visszatekinte, még egy küzdő csapatot látott a csatatéren. A különvált Doria osztálya volt az, ki a mint a tatárokat űzve, különszakasztatott a seregektől, látva, hogy egyedül maradt, hirtelen összevoná kisded csapatját, s egyedül állt ki a minden oldalról reá rohanó győztes seregnek s elszántan harczolt velük, magát meg nem adva.
Ezt látva Heiszler, kiragadta magát kisérői közül, s még egyszer visszafordulva, egyedül visszavágtatott a csatatérre; nehány hű vitéze száguldott utána, s a szembejövő huszárokon keresztül akarta magát vágni egész Doriáig.
Egy magas daliás férfi állta útját.
– Add meg magad vezér; nem válik szégyenedre: én Thököli vagyok.
Heiszler nem válaszolt, hanem neki nyargalt s kardját megforgatva feje fölött, összecsapott a magyar vezérrel.
Thököli kiálta a körüle levőknek, hogy senki se nyuljon hozzá; egyedül vívott méltó ellenével, míg egy dühös csapásnál egyszerre markolatban törött ketté a német vezér kardja, s az kénytelen volt magát megadni neki.
Ez alatt Doria csapatjait letörte a túlnyomó erő, ő maga lelőtt lova alá szorulva, elfogatott; Thököli ott a harcz színén magához váltá őt a tatároktól és saját sátorába küldé.
A többiek elfutottak.
Futott Teleki Mihály is, biztatva kedves Kálmán paripáját; hallá háta mögött az üldözők kiáltását, különösen egy alak volt, mely nem akart mögötte elmaradni, s Telekinek úgy tetszék, mintha már látta volna ez alakot.
Maga volt az a főszerdár, Feriz bég. Halálosan megsebesülve bár, még sem feledte el halálos boszúját, s bár vére patakban omlott, még érze karjában elég erőt, ellenfeléét kiontani.
Egyszerre Teleki Mihály egy buzaföld felé vette futását, hogy az általános irányból félre térjen, lova megbotlott egy kalangyában s elbukott vele együtt, kengyelébe keverve lovagját.
Itt utólérte Feriz bég a tanácsurat, s kardját megsuhintva, kiálta rá:
– E csapást neked Bánfi Dénesért!
Teleki védelmére emelé kardját, de e névnél megrendült az kezében, s a vágás arczát érte; az első vérre kihullt a főúr kezéből a kard, csak kezét tartá még elboruló szemei elé, s csak e szavakat hallá:
– E csapás neked Béldi Pálért! Ez Béldi gyermekiért! E csapás Erdélyországért!…
Az volt a legsúlyosabb.
Teleki holtan terült el a síkon.
Feriz bég feltekinte az égre, megdicsőült arczczal nagyot, nehezet sohajtott, mintha az egész eget be akarná lélekzeni, s azzal holtan hanyatlott lova nyakára.
* * *
Másnap midőn a holtak mezején Telekit megtalálták és Thököli elé vitték, felkiálta:
– Hej kopasz, kopasz! ha te nem lettél volna Erdélyben, nem folyna annyi vér itten!
Így teljesült be Magyari jövendölése.
Azután felöltözteté Thököli a megfosztott hullát saját ruháiba, s úgy küldé el Görgénybe özvegyéhez.
Az elfogott Heiszler és Doriáért cserében visszakapta feleségét, Ilonát. Ez volt legnagyobb nyeresége a harczból.
Most mind a ketten távol Nikomedia völgyében alusznak.