Néhány órányira a Serethtől, őseinknek Magyarország előtti lakhelyén, állt Kucsuk Mehmed basa vára egy kellemes völgy ölében.
Keletről egy roppant barlang van a hegyben, inkább egy óriási fülkének nevezhetni, mert nyilása épen oly magas, mint az üreg maga, s a nap délutánonként egész a fenekéig besüt, buja pázsittal s hímes virágokkal vonva be annak felszinét, míg köröskörül virágos bokrok, sötét lombú fák, repkényfüzérek csüngnek padmalyairól alá, olylyá varázsolva a nyilt üreget, mint egy felkoszorúzott ágymennyezet, vagy diszített szinpad, s még legbelső falai is be vannak vonva sötétzöld mohával, mi közől oly szépen tünik elő egy-egy tarka csigahéj.
E hely legkedvesebb mulatóhelye Katalinnak, a basa egyetlen nejének. A barlang repkénykoszorús nyilása, belőle kitekintve, mintegy óriási rámába fogja a vidéket, s a kép méltó a rámához. Előtte egy tó terül, sima tükre csaknem a barlang nyilásáig jő, kétfelől mellette magas virágos partok, miknek gömbölyű fái kétfelől csaknem összehajlanak a tó felett, s e lombkárpiton át egy szemközti lovagvár fehér ormai tekintenek le a tó sötét vizébe, s túl e váron, messze, messze! a halványkék égre rajzolva, mintegy álomkép tünnek elő a székely havasok.
Itt ül most is a kadina a lágy fűbe leheveredve, illatos ezüstfűz árnyában, a keleti szőnyegek, a madártollas napernyők szögletben hevernek, helyettök virágos pázsitot s illatos lombokat adott a természet.
A délczeg úrnő hölgyei a tóban fürdenek, s ki-kijőnek a partra játszani, enyelegni, – egy-egy hárfát kap kezébe és énekel, – közbe felsikoltoz némely rabnő, kit társnéja tréfából a víz alá buktatott. Katalin nem látja, nem hallja őket, tekintete, lelke, gondolatjai túljárnak a bérczeken, mik amott a távolban rémlenek, szemei az alkony-égen vesztek, mely annál távolabbnak látszik, minél tovább nézzük.
Mit vár onnan? Tán a postagalambot, mely izenetet hoz távol kedvesei felől? vagy tán egy felhőnek is örülne, ha onnan látná jőni?
Hisz ott neki hazája van, azon bérczeken túl született, ott laknak rokonai, ösmerősei mind. De azok nem rokonai többé, a büszke nemes Kállay család megtagadta a leányt, ki törököt választa férjül; s férje és egyetlen fia most ott harczolnak azon haza földén, s tán győzni fognak és eltemetik Magyarországot, vagy vesztenek, s akkor Magyarhon temeti el őket! Miért imádkozzék?!
Végig gondol lelkében mindazoknak arczain, kiket egykor oly jól ismert; – előtte félig öltözött bayadérek tánczolnak vidám karéjban, egymást ölelve, virágfüzérekkel átfonva, rózsapiros ajkaik mosolygnak, gyöngysor fogaikat láttatva; ő Béldinét látja maga előtt szende leánykori arczával, Apafiné méltóságos tekintetét, Csákyné büszke arczát s Bánfi Dénesné szenvedő vonásait; a legutolsó cselédre is emlékezik, ki anyja udvaránál lakott, öreg dajkáját, szobaleányait gondolja maga mellett járni, hallani képzeli a pusztai aratóleányok mezei dalait, kiket arcz- és névszerint ismer, az oly mélabús danákat, hogy szinte sírt bele, a ki eldalolta, a ki meghallgatta, – maga sem tudta, miért?
És e pillanatban a kertajtó előtt egy magyar népdal bús melódiája kezdett elhangzani.
Katalin fölrezzent az ismerős dallam hallatára s figyelni kezde.
Szelid gyermekhangok éneklék ez anda verset:
– Kik azok, kik ott énekelnek? kérdé Katalin hölgyeitől.
– Csavargó énekesek, elhajtsuk őket?
– Adjatok nekik tíz aranyat s engedjétek a kertbe jőni, hogy énekeljenek.
A gyermekhangok még búsabb dalt kezdtek:
Katalin szeméből két köny esett szép keblére.
– Elhajtsuk ez alkalmatlanokat? kérdék a rabnők; kik így megszomorítnak dalaikkal?
– Adjatok nekik ötven aranyat, kérjétek, hogy énekeljenek még többet, csak szomorút, a dalban nem szeretem a vígat.
És újra hangzott:
– Hívjátok elém e dalosokat, mondá Katalin, s a hölgyek nemsokára két fiatal gyermekkel tértek vissza, egyik fiú volt, másik leány. Arczaik a naptól leégve, ruháik kopottak, de vonásaikban annyi őszinte fájdalom látszott, mintha azon szomorú dalokat, miket nagy urak mulattatására, ajtók küszöbei előtt énekeltek, magukban érzenék; a fiú arczán meglátszott a köny nedves nyoma, mely azon végig gördült.
– Jertek közelebb, inte Katalin, üljetek ide lábaimhoz, s egy szőnyeget teríttetett le számukra s nyájasan hívta magához.
A fiú alig lehetett több tizenhárom, a lányka tizenkét évesnél, amannak göndör gesztenyeszín haj fedé szép domború homlokát, s halvány arcza felett erős szemöldök s egy pár olajsötét szem uralgott, míg a lányka piros telt arczához s derült kék szemeihez úgy illett a szabadon alá folyó selyemszőke hajzat.
A fiú félénk, szemérmesnek látszék, a leányka bátrabb, vidorabb volt, ő biztatta bátyját, kézen fogva:
– No jer, üljünk ide a jó török asszonyság lábaihoz. Látod, milyen szeliden néz ránk. Jer, ne félj.
A fiú felveté szemeit nagy büszkén, mintha azt kérdené velök: «hát féltem-e én valaha?» s azzal fogá mandolinját s leült vele a szőnyegre.
– Oh ne gondolja ám azt kegyelmed, jó asszonyság, hogy Károly fél; beszélt kedves csacskasággal a lányka; csakhogy valami jutott neki eszébe, s azon elszomorodott; majd mindjárt fogunk mi énekelni, azonnal; tudunk igen szép dalokat.
Katalin odavoná magához a gyermeket, s végig simogatva annak szép szőke haját, résztvevőleg kérdezé tőle:
– Honnét jöttök ti e tájra, jó gyermekek?
– Hazánkból, Erdélyországból, Felső-Fehérvármegyéből; válaszolta leányka, a fiú szótalan volt; nekünk is volt ott kastélyunk, majd olyan szép, mint a kegyelmedé, folytatá lelkesülve, s hozzátevé nagy szemérmesen: de ki kellett belőle jönnünk.
Katalin érdekelten voná maga mellé a leánykát.
– Hogy jutottatok e sorsra, gyermekem? Nincsenek szülőitek, hogy idegen országban énekléssel keresitek a kenyeret?
– Anyánk meghalt, viszonzá a leányka, egy szemeibe lövellő könyet törölve szét; atyánkat pedig elfogták, s most tatár uraságnál van rablánczon, azt sem tudjuk, kinél? csak annyit, hogy ebben az országban van; míg anyánk élt, kétszer is megküldte érte a váltságdíját annak az úrnak, a kinél fogva van, de a hirnök sem jött soha vissza, vagy elszökött a pénzzel, vagy megölték az úton; egyszer aztán, hogy anyánk meghalt és mi árvaságra jutottunk, érkezett haza egy ember Tatárországból, a ki együtt volt fogságban atyánkkal, az egy ideig gondot viselt reánk, hanem nemsokára azt mondta, hogy ki kell mennünk a házból és a jószágból, mert azt az atyánk neki eladta és a fejedelem odaajándékozta. Nem maradt semmink, mint egy fülönfüggőm, a mit az anyám vett, és Károlynak a lantja.
– De egyebem is maradt, szólt közbe a fiú bátor tekintettel. Egy vadászkésem.
A fiatal suhancz olyan képpel mondta azt, mintha valakire gondolna, mikor annak a markolatját fogja.
– S mi történt veletek tovább, hogy jutottatok ide? kérdé részvét és tudvágytól érdekelve Katalin.
– Hát, előbb kimentünk kedves anyánkhoz a temetőbe, ott sokáig sírtunk, azután pedig megéheztünk, egész nap elbolyongtunk az erdőben, s ettünk vadgyümölcsöt, akkor én azt mondám Károlynak: hallod-e: Koldulni nem szép, ahoz nem is értünk, hanem neked van lantod, én pedig tudok énekelni; mikor a török urak erre jártak, sokszor kértek, hogy énekeljünk nekik, s tréfából nem egyszer adtak ezüst és arany pénzt. Menjünk el oda, a hol ők laknak, a hol atyánk fogva van, hátha ott még többen szeretik a dalt; s most igazán is adnak pénzt? Mi így majd bejárjuk egész Törökországot, mindenütt énekelünk a városokban, s majd ha sok ember gyűl hozzánk, megkérdezzük, hogy nem tudják-e, merre van édes atyánk? a mi pénzt pedig adnak, azt megtakarítjuk szépen, s ha föltaláltuk az atyánkat, akkor kiváltjuk rajta.
Katalin elragadtatva szorítá magához a fecsegő gyermeket, hangosan zokogva.
– Nem! Ilyen vér csak az én hazám gyermekeiben buzog.
A leányka megcsókolá a nő kezét, s kebeléből kicsiny, de jól tömött erszényt vonva ki, mutatá dicsekedve:
– Lásd, kegyelmes asszony, nem jártunk hiába, a jó török urak nem hagytak bennünket üres kézzel távozni kapuiktól és mi megtakargattunk szépen minden fillért, ebből nem szabad semmit elvennünk, mert ez apám váltságdíja, sokszor fekszünk le éhesen, de ehhez nem nyulunk soha.
Katalin remegve tartá a gyermek kezeit kezében.
– De gyermekem, nem félsz-e, hogy idegen országban valaki bántani fog tégedet, ily fiatal leánykát?
– Hát nem azért vagyok-e én mellette? szólt közbe délczegen a fiatal bátya, oly önhitten, mintha a vadászkés már óriássá tenné.
– Mondjad, Károly: azért van mindkettőnkkel az Isten, igazítá ki helyesen a leányka.
– Azután, folytatá a kis fecsegő, ki bántana bennünket, ha megmondjuk, hogy mi atyánkat keressük? A mult télen, hogy egy nagy várost el kellett hagynunk, s húsz napig vándorolnunk, – a zivatar az úton ért, esett a hó zúgott a szél, a hófuvás belepte az útat, a varjuk károgtak fölöttünk, mi behúztuk magunkat egy kis barlangba, ott összetettük kezünket és könyörögtünk: «jó zivatar, fehérszakállú öreg bátya, légy kegyelmes, ne hagyj megfagynunk az úton, mert mi jó atyánkat keressük!» Azzal megöleltük egymást s aludtunk egymás ölében. S lásd: a mint reggel fölébredénk, nem volt hó, sem zivatar, meleg eső elverte a havat, szivárvány látszott az égen, kis madár fütyült a bokron a rút varjuk helyett, s húsz napig olyan meleg volt, mint tavaszszal, majd egy erdőbe jutottunk, ott eltévedtünk s nem ettünk nagyon sokáig, s még gunyhót sem leltünk sehol, «jó erdőcske! kértük szépen, ti derék rengeteg szálfák, ne hagyjatok éhen elveszni bennünket, mert mi jó atyánkhoz indultunk!» s lásd, asszonyom, tél derekán, mikor semmi gyümölcs nincsen, egy nagy diófát találtunk, annak alja terítve volt mind dióval, s három napig volt mit ennünk. Egyszer éjjel farkasok ordítottak az erdőben, mi felfutottunk egy fára, a farkasok oda jöttek, s elkezdtek rútul üvölteni, «jó farkasok, kértük őket, ti kedves szép állatocskák, ne bántsatok ti bennünket, hagyjatok elmenni atyánkhoz», s im, asszonyom, egy közülök, a legvénebb, a szakállas, farkasvezér, elment tova; nemsokára visszajött, egy nagy őzet hozott a hátán, s magával hívta a többieket, s úgy nevetett fehér fogaival ránk, mintha mondta volna, mehettek már jó gyermekek, ne féljetek… Ha fuvó szél, téli erdő, éhes farkas irgalmas lehetett hozzánk, az ember rosszabb lenne-e, mint ők?
Katalin mindig közelebb kezdé vonni magához a gyermeket; a míg azon vevé észre, hogy egészen keblén tartja.
– Ne menjetek innen tovább, mondá hozzájuk ellágyult hangon; maradjatok itten nálam, nekem is van jó gyermekem a távolban, a helyett lesztek ti nekem, valahányszor nyájasságot teszek veletek, azt fogom hinni, idegen nő ép oly nyájas az én fiamhoz, ki nemcsak havas zivatarban, hanem kardok éle közt jár.
– De mi atyánkat keressük és nem maradhatunk te nálad.
– Évekig eljárhattok az országban, jó gyermekeim, még sem találtok reá, keresztül mehettek azon falun, melyben rejtve van, a nélkül, hogy ráakadnátok; gyorsabban és biztosabban segíthetek én rajtatok. Rögtön elküldök én gyors követeket az ország mindazon főuraihoz, kik rabszolgákat tartanak, s kérdezősködni fogok atyátok után és ha ráakadtam, kiváltom.
A két gyermek sírva borult Katalin elé, kezeit szorítva ajkaikhoz.
– Rögtön hozzá fogunk a kivitelhez; szólt az odaliszk, intve hölgyeinek, kik nemsokára frissítővel tértek vissza, s a két gyermek elé téve, kinálni kezdték őket jó szívvel.
A leányka olyan keveset evett, mint egy madár; a fiú szemét lesütve fordult a kadinához:
– Adass nekem, asszonyom, fekete kenyeret.
Katalin csodálkozva kérdé, miért?
– Mert nekem csak az esik jól; felelt a fiú szigorún s komoly daczczal védve magát könnyebblelkű testvére ellen, ki erővel ajkai közé akart dugni egy czukros banaánt.
E közben három eunuch állt meg a grotta előtt, melleiken keresztbe tett kézzel, az úrnő parancsára várva.
– El fogtok menni azonnal hárman három felé. Egyitek sorba veszi Riza bég, Omár aga és Ben Mutaszem fő uléma laktanyáit; másik meglátogatja Halil effendit; harmadik felkeresi az alseraskiert, Baruch Tavaifot, mindeniket felszólítjátok, hogy ha találkozik rabszolgáik között egy magyar nemes, kinek neve…
– Boór Ádám, ilyefalvi… egészíté ki büszke hangon a fiú.
– Tehát azt, az érte várandó váltságdíjat kezemből átvéve, nekem szolgáltassák ki; üdvözletemet adjátok át mindenütt, s biztosítsátok őket férjem barátságáról. Megálljatok még: akadhat némely, ki rabjainak más nevet adott, s valódi nevénél fogva így rá nem akadhattok, ha csak leirás után nem. Jó gyermekeim: emlékeztek-e atyátok alakjára, arczára? el tudnátok-e mondani, milyen volt?
A fiú elgondolkozni látszott, de a mint előidézé lelkében atyjának vonásait, szemei lassankint könybe lábadtak s összeszorított ajkainak rebegésén látszott, miszerint közelebb van ahhoz, hogy sírjon, minthogy beszéljen.
A leányka várta, hogy előbb testvére fog beszélni, s hogy az hallgatott, ő kezdte elmondani:
– Atyánk magas karcsú férfi volt…
– De szélesvállú és izmos… Egészíté ki hévvel a fiú.
– Szép fehér kezei voltak…
– De erősek… monda emez.
– Szelid arcza volt, szép szőke bajusza és kék szemei, mik mindig mosolyogtak, ha velünk beszélt.
– De villogtak, mikor haragos volt.
– Egyéb jel nem volt arczán? kérdé Katalin.
– De igen, felelt a fiú; egy sebhely a jobb halántékán, a mit Vöröstoronynál kapott. De a ki a sebet adta, az meghalt ám! tevé utána sietve.
– Jó, szólt Katalin az eunuchokhoz fordulva, ti sorba néztek minden rabot, ki e leiráshoz legkevésbbé is hasonlít; – lehet, hogy azóta már megőszült, a kit keresni fogtok, arcza elvadult, de ti azért minden ott levő magyartól kérdezzétek meg nevét, s ha ráakadtok ilyefalvi Boór Ádámra, sietve jőjjetek vissza, megvinni érte a kivánt váltságdíjt.
A küldöttek lóra ültek s elvágtattak; a leányka oly jó kedvű lett, mintha azok már bizonyosra mennének, s vissza nem jőnének atyja nélkül, de a fiú elkomorult, s míg testvére kedves danákat zengve vidítá hálaadó kedélylyel a jóltevő úrnőt, ő félrevonult egy bokor alá s ott elszomorodva megült, míg a leányka oda nem ment hozzá.
– Mit szomorkodol? Hisz elhozzák majd atyánkat, szóla hozzá biztatólag.
– Azon búsulok, hogy itt maradtunk, felelt a fiú bánatosan; én tudom, hogy nem találja őt fel senki, csak én…
– Én sem?
A fiú tagadólag inte fejével. Erre aztán a leányka is szomorú lett, s visszatérve Katalinhoz, oly bús dalokat énekelt ismét, hogy szinte sírtak belé.
Néhány nap mult el, mialatt Katalin mindennek bővében tartá a két felfogadott árvát, csak jó kedvet nem tudott nekik adni. Károly egyre menni vágyott, s úgy elült naphosszant egy magas dombtetőn, szüntelen egy táj felé nézve s gyakran mondá testvérének: «arra szeretnék én menni, arra hiszem én apámat».
Napok mulva előkerültek a küldöttek, előbb az egyik, majd a másik, utoljára a harmadik.
A két első minden rabját sorra nézte a bégnek, az agának, az ulemának, az effendinek; sehol sem találta, a kit keresett; a harmadik pedig, ki a seraskiernél járt, ilyen goromba választ hozott vissza azon kérdésre, hogy nincs-e nála egy ilyefalvi Boór Ádám nevű, ilyen és ilyen arczú, termetű magyar rab?
«Hát mióta vannak neveik a kutyáknak? ki hívja az ökröket, lovakat úgy, a hogy ők akarják? egyik kesely, másik fakó, egyik villás, másik kormos, én hivom pejkónak, a kinek eladom, hivja rárónak, s az nem megy az anyakönyvbe. A rabszolgák között pedig nincs semmi különbség, hogy egyik ilyen, másik olyan! van két füle, van két keze, lába, ha még le nem vágattam: van egynek két szarva is. Pusztulj a pokolba!»
– Mondtam, sohajtá a fiú, hogy nem fogja őt feltalálni senki, csak én.
E pillanattól fogva nem volt a fiúnak többé maradása. Rögtön menni akart, azon táj felé, merre őt egy titkos ösztön vonta, s nem fogott rajta sem kérlelés, sem vigasztalás.
Katalin látva, hogy vissza nem tarthatja őket, még egy utolsó próbát kivánt értök tenni, s ez az volt, hogy elmenjen velök együtt a seraskierhez; – a mit a fiúnak csak a titkos sejtelem súgott a vizentúli táj felől, azt Katalin érett meggyőződésből hitte: a seraskier birtoka volt azon táj, s épen a durva visszautasítás volt legnagyobb ok azt hinnie, hogy a keresett rab az ő birtokában van.
Másnap mindjárt felkészült az útra a derék hölgy; azon időkben és kivált Moldva belsejében, nagy hozzákészüléssel járt egy több mérföldnyire teendő utazás; a keskeny, vízmosás rongálta hegyi utakon csak szoktatott paripán vagy öszvéren lehetett haladni, gyakorlott kalauz vezetése mellett, ki a hegyek minden zegezugát ismerte s nem jött zavarba, ha egy vagy más ösvény el volt zárva aláhengerült kövekkel, s jól ismerte a hegyi folyamok átgázolható sekélyeit. Elől-hátul jó csomó bátor fegyveres szolga vette körül az utazókat, védve őket ólálkodó rablók ellen, s velök ment egy fizetett csausz, ki mint eleven útlevél, biztos átjárást szerezzen nekik a mamelukoktól őrzött kapukon, s a murzák hajdui között. Öt-hat teherhordó öszvér szállítá utánuk a több hétre való eleséget, mert vendégfogadóknak sehol híre sem volt, vendégszeretetnek még kevésbbé, s ha vagy egy folyamnak ki tetszett áradni, három napig tehettek egy órai utat, s ugyanezen okból sátraikat is magukkal hordták, s a hol elesteledtek, ott ütöttek tanyát.
A fiú látva e terhes készületet, szerényen mondá fogadott anyjának:
– Miért tész magadnak ennyi alkalmatlanságot? áldj meg bennünket és bocsáss tova. Elmegyünk mi egyedül a seraskierhez. Álltunk mi nagyobb urak előtt is.
– Nem bocsátlak nálam nélkül. Ő bizonyosan titeket is ott fogna. Én ismerem jól a vén renegátot. Lopás, rablás, csalás, gyilkolás nála mindennapi kenyér.
– Az Istenért, kegyelmes asszony. Akkor te is félj oda jőni.
– Ne feledd, fiam, hogy én Kucsuk basa neje s Feriz bég anyja vagyok, kiknek kardjait Moldvában is jól ismerik.
Az asszony annyi önbizalommal mondá ezt, hogy a fiú szinte büszke kezdett lenni, hogy neki ily bátor fogadott anyja van.
Még az nap este Katalin egész kiséretével útnak indult, ő maga erős oláh ménen lovagolt keleties török öltözetben, mint azon táj amazonai szokták, magas gyöngyháznyeregben, turbánjában rengő kócsag, oldalán görbe szablya.
A leányka csengős öszvéren ült, mellette bátyja ment gyalog, nyeregkápáját fogva, hogy kis testvére le ne essék. Az öszvért zabláján fogva vezette egy barnaképű oláh kalauz, míg a karaván élén egy török kalauz ballagott.
A török kalauznak fogadása tartá, akárhol az úton keresztül folyó patakot talált, abban harminczháromszor megmosni kezeit és ábrázatját; az oláhnak pedig az a fogadása volt, hogy a hol egy szent képet talált az útfélen, s előtte kiürülve a pomana korsaját, addig odább nem ment, míg forrást nem talált, a miből azt megmerítse; mely vallásos és emberbaráti fogadások számtalanszor nyujtának az egész társaságnak alkalmat a megpihenhetésre.
A török kalauz szótalan ember volt, annál beszédesebb volt az oláh, elmondta apjának, anyjának, öregapjának minden viselt dolgait; minden bokorról, patakról tudott valami emlékezetest: «itt ebben a kőben bukott el a Murza paripája tavaly nyáron; amott, ama fába véste a nevét Drágu Lupuj, meg a szeretője, muntye Ljubu, derék egy pár voltak; itt akasztatta fel azt a harmincz rablót sorba egymás mellé Halil effendi; abban a lyukban ott lakott a süvöltő sárkány, a kit Balina Gregu szurokpogácsával megölt. Itt nyomta agyon a terhes szekér azt a zsidót, a ki öt esztendővel ezelőtt felfordult s a szekér alá esett. Amott verték agyon a debrenyi kántort a zsiványok öt dénárért. Itt volt ezer esztendő előtt az a nagy tó, a miben aranyhajú Flore fürdött, meg az arany ludak. Ezen a kövön állt Drakul vajda, mikor a czigányasszony megjövendölte neki, hogy Várna alatt el fog esni a magyar király s ő a fiát küldte hozzá két jó futó paripával, hogy megszabadítsa…»
Mindezen helyeket már messziről mutogatá a jó oláh, ki szüntelen karavánok vezetésében vénült meg, s valahányszor egy említett helyhez ért, mindig egy követ vetett oda, úgy hogy idő jártával egész halmot rakott mindenüvé.
Ilonka, így hívták a kis árvaleányt, figyelmesen hallgatá mind e meséket, gyermek lelke elandalgott a tündéres, a szokatlan, a borzasztó regéken, s ha vezetője el talált hallgatni, ő kérdezé: hát e helyről nem tudsz valami mesét? Mi gyujtotta fel ezt a fát? ki égeti ezt a tüzet ott a távolban, mi füstöl ott az erdők közt, micsoda veresség csorgott ottan le a sziklán? mi csattog úgy a távolban? És az oláh semmire sem felelte volna azt, hogy nem tud róla; sem oly tudatlan választ nem adott, hogy azt a fát a villám gyujtotta volna meg, hogy a tűz pásztorok műve, a füst pedig szénégetőké és a veresség nem egyéb zápormosta veres földnél, s a távoli zörej a hegyi patak moraja; hanem megmagyarázta szépen, hogy ahoz a fához egy szegény kegyes oláh barátot kötöztek kegyetlen tatárok s úgy gyujtották meg alatta, ott a tűznél zsiványok sütnek ökröt, s a füst a föld alól jő, hol kecskelábú boszorkányok főznek irtóztató üstben rettenetes főzeléket, az a veresség pedig ott a griff-madárnak a vére s a mi zuhogást hallani olykor a messzeségből, az nem egyéb, mint a kétszarvú embernek a köhögése.
A leányka csak hallgatta, a míg csodákról és tündérekről volt szó, de a legutóbbinál elnevette magát, s megtaszítva kis kezecskéjével az oláh mozsárnyi báránysüvegét, monda:
– Eredj, te bolond! mit mesélsz nekem kétszarvú emberről.
– No, no, inté az oláh, majd meglátod, csak jól ne viseld magad.
– Hát milyen az? mit csinál az itt?
– Tudom is én, hogy mit csinál? Én csak azt tudom, hogy elszaladok, ha meglátom.
– Hát láttad te? kérdé a lányka, féltében nevetve.
– No, no, csak nevess. Épen az ilyen gyermeket kapja el, mint te vagy.
– Mit ijesztgeted azt a gyermeket? riadt rá odafordulva Katalin. Mit hazudozol annyit?
– De nem hazudok én, állítá az oláh; a hányszor gyermekhangot hall, mindjárt előjön a kétszarvú ember, a miért ha valaki keresztül megy a Dzerdzina völgyén, már előre beköti a gyermekei száját, hogy ne beszéljenek.
Katalin elkaczagta magát.
– No itt nincs több gyermek, csak te magad, jó kalauz, hát kösd be a szádat, mert mindjárt a Dzerdzina völgyét érjük.
Az említett völgy egy sivár, elhagyott hely, már messziről kiválik az egész táj közől; egymásra hányt sziklák, égnek emelkedő csúcsok vadon tömkelege az, mikről kuszáltan merednek szét a vihartépte fák. Alig látszik rajta valami zöld, az út sötét mélységbe kanyarodik alá, s ott elvész szem elől, míg ismét szörnyű távol látszik újra, a mint előtekeredik a magas hegyháton, mint egy fáradt kigyó; a sziklák közől nagy zuhogva, csattogva jön alá egy sebes hegyi patak, mely mintegy körülölelni látszik a szomorú, barátságtalan völgyet, elválasztva azt a vidék mosolygóbb részeitől. Az egész völgy alig mutat valami élőt, csak a bérczi sasok kóvályognak a magasban kanyargó méltóságos röpttel.
A nap már alá felé hanyatlott s a félhold ezüst sarlója kezdett meglátszani az égen. A mint a hegyi folyamhoz értek, a török kalauz ismét megmosta kezeit és orczáját harminczháromszor, a társaság az alatt várt.
Mikor ennek vége volt, akkor meg a papucsait húzta le.
– Barátom! kiálta rá Katalin, csak nem tettél magadban új fogadást, hogy a lábaidat is megmosod harminczháromszor minden patakban?
A török röviden válaszolt:
– Ma nem megyünk tovább.
– Hogyne mennénk? sürgeté a nő; az idő szép és még elég világos, az állatok nincsenek elfáradva s elég pihenve jövünk.
– A hold már feljött, viszonzá a török, s holdfeljötte után nem megyek keresztül a Dzerdzina völgyén.
– Miért ne mennél?
– Mert ott lakik a kétszarvú ember.
– Te tréfálsz.
A török bólintott fejével, mintha azt jelentené, hogy bár tréfálhatna.
– Hát kicsoda, micsoda az a kétszarvú ember?
A török vállat vont.
– Iblisz.5)
– S láttad te ezt az ibliszt?
– Szaladtam előle.
– S ő kergetett?
– Nem néztem hátra.
– Adj legalább hosszabb feleletet: minő alakja? arcza? viselete?
– Szarvai homlokából vannak kinőve, felfelé, mint egy kecskebaké! lábai szőrös tehénlábak, hasított körömmel, válláról kérges bivalybőr csügg, farka hosszan lóg utána.
– Úgy van, asszonyom, szóról-szóra ilyen, állítá az oláh kalauz is.
– Ejh. Álmodtátok ti ez alakot, s most azt hiszitek, hogy láttátok.
– Én nem álmodtam, asszonyom, szólt a török, mert ijedtemben úgy neki futottam egy fának az orrommal, hogy most is félre áll tőle.
– Vagy hát szemeid csaltak meg, s lehetett, a kit láttál, valami pajkos pásztorgyerek, ki kecskebőrt húzott fejére, hogy az utasokat ijesztgesse.
– Mellettem haladt el tíz lépésnyire, asszonyom, mert a mint fél arczommal a fába ütődtem, elestem egy bokorban, s onnan láthattam és ő nem vett észre; idős férfikorban levő ember volt, az arcza szomorú és nem rút, nagy hosszú szőke szakálla melléig ér, s a két hátra hajló fényes szarv egyenesen a homlokból van kinőve, a haj választékai közől, még a bőr repedései is látszanak mellette köröskörül. Mellettem ment el, asszonyom, kezében nagy furkós bottal; Allah lássa meg lelkemet, ha csak egy szót nem mondtam igazat!
Katalin boszúsan ránczolá össze homlokát.
– Tehát nem jösz velünk keresztül?
– Ha három esztendőt igérsz a paradicsomból, még akkor sem.
– Akkor itt maradsz kardos,6) mert mi tovább megyünk, holnap utólérhetsz bennünket. Hát te frátye! fordult ekkor az oláhhoz, két arany felpénzért megteszed-e az útat?
Az oláh vakargatni kezdett a csimbókjai között, mintha gondolkoznék.
– Soha se hányd, vesd a dolgot; ha ember az, a kitől félsz, akkor látod, hogy elég sokan vagyunk ellene; ha pedig ördög, akkor gondolhatod, hogy van jó izlése, hogy nem téged ragad el, hanem hármunk közől egyikünket.
– Igazságod van, asszonyom, szólt az oláh, megnyugtatva. Ezt a két gyermeket fogja elkapni. No gyermekek, befogjátok a szátokat.
Azzal szépen elébb került a gyermekektől az oláh, mintha e kritikus órában nem óhajtana közel lézengni hozzájok, hanem a fegyveresek közé vegyült, elmondva százszor, hogy ő nem fél.
A karaván átgázolt a hegyi patak sekélyén, s a mint leereszkedve a völgybe, még egyszer visszatekintének, látták, mint imádkozik a hátramaradt török, arczra borulva leterített burkonyán.
A nap még fenn volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már. Ide naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor sziklákon, a mit kikeltsen, csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad, mint szelid, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor együvé bújnak egy sziklaoduba, számbaveheti a pásztor: hánynyal fogyott? hánynyal szaporodott?
Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb; óriás sziklafalak merednek fel két felől, miknek hasadékaiból bömbölő barlangok nyilásai tátongnak elé. Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek a roppant függő bérczek egyszerre csak összeomlanának! Az ég mindig keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek úgy hallgatnak, csak az öszvér csengetyűje ad dolgot a visszhangnak, s az utasok után legördülő kavics.
Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el az útat, melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s a mint egyik felével a meredek sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az útat, hogy mellette elhaladva alig enged két arasznyi tért az utazónak, azon túl száz ölnyi mélység, s a ki lovon halad, kénytelen féloldalt hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s ló és lovas ezer darabra zúzott.
Mindenki szorongva közeledett a helyhez, az emberek egymásra tekintgettek.
– No gyermekek, szólt az oláh kalauz, most aztán imádkozzatok, mert ha itt kap bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.
A fiú boszankodva hallá a figyelmeztetést, s a mint a sziklához érve, még egyszer hozzá fordult a kalauz, intve őket:
– Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el valami, hanem titeket.
Károly csak azért is daczosan levevé nyakából mandolinját s egy víg accordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:
«Sárga ló, sárga ló, arany patkó rajta!»
Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához, csaknem hanyatt esve:
– Jézus Mária! ahol a kétszarvú ember!
Mindnyájan oda tekintettek. Valóban ott állt, a sziklaköb tetején, mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal szavára.
Úgy, a hogy a török által leiratott: lábai szőrös tehénlábak, hátán összekötött bivalybőr, homlokából két hátrahajló szarv nőtt elő, mely vad, ijedelmes tekintetet adott különben oly szelid arczának, melynek vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt, még emberi vágyakat is lehete látni.
A mint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára támaszkodva, sötét alakja, hegyes meghajlott szarvai élesen kitünve az alkonyéj színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; Katalin paripája horkolva ágaskodott, orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta el arczát bátyja kebelébe, ki vadul tekinte hátradobbanva az előidézett rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.
De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés markolatát, arcza elsápadt, ajkai szótlanul nyiltak meg rebegve, melle zihált, szó sem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre elveté fejéről fövegét, s neki rohanva a sziklának, mielőtt valakinek eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz, ott térdre bukott, megragadva annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sirásé, minő annak sirása, ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre, mint a zápor, megeredt szeméből a köny, s akkor minden ízében megrendülve kiálta fel:
– Édes atyám!
A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból. Maga a fiatal testvér oly kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét elmult arczáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá. Ő nem ismert apjára többé. Azokhoz a szép szemekhez, ama szelid mosolygó arczhoz, mely az ő gyermeki szivében élt felőle, oly hasonlótlan volt e kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedűl ő fog apjára találni és senki más.
De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére fiát, szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha könyörögne neki, hogy ismerjen ő is reá!
A fiú szóhoz kezde jönni, s könnyeivel együtt beszéde is megeredt.
– Emberek! jó emberek! Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem kisértet; ember, mint én és ti; meggyalázva, elcsúfolva, megrontva, de bizonyára nem Isten által, hanem gonosz emberek által; oh de én megismerném apámat, ha arcza össze volna is törve; hát te? Ilonka! Nem látod-e őt?
– Leányom! rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a sziveken hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.
– Jer, szállj le onnan! kiáltá fel az amazon, ha ember vagy és Istent hiszesz, szállj le hozzánk!
Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kisérete szétfutva, biztos távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.
Az ember lejött, s letérdelve leánykája mellé, összecsókolgatá annak homlokát, szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arczát, s míg kezecskéi apja nyakát ölelték át, arczát annak kebelébe rejté.
– Irtózik tőlem, susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához fordult:
– Hol jártok itt? Miért jöttetek ki Erdélyből?
– Kétszer küldöttük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak tévedni, most magunk indultunk el vele.
– Későn érkeztetek vele, szólt az ember lecsüggesztett fővel.
– Oh, apám, sóhajtott a gyermek, jöttünk volna hamarább, de koldulva gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.
– Koldulva! ti? kiálta fel az ember, hát barátom, kit megbiztam, hogy vagyonaim egy részét eladva, azt küldje el: Pozsgai nem él-e? Hát nőm elfeledett-e?
– Barátod! kiálta dühösen égő arczczal a gyermek. Barátod kihajta bennünket házunkból, mint mondá, a te megbizásod szerint. Nőd pedig, anyánk, most is emlékezik rád – a túlvilágon.
Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el ne essék.
– Úgy van, apám. Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt velünk érted, neki köszönjük, hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.
Az ember odaborult Katalin kezére, s csókjaival halmozá el azt.
– Oh, asszonyom, iszonyúk, a mik én velem történtek; de te légy áldva százszor, hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok jóságodért egyebet, mintha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem lehetnek többé.
– Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy azt megfordítsa rajtad, szólt szilárdul a delnő; s ha megengedé, hogy gyermekeid feltaláljanak, nem újjmutatása-e a Mindenhatónak ez, hogy ismét boldoggá fog tenni és visszasegítend hazádba?
– Lehetetlen! én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs láncz, nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, a mi itt homlokomon van…
Katalin nem tudta magát megtartóztatni a borzadálytól.
– Mely kéz tette e csodát veled?
Az ember lecsüggeszté fejét felsóhajtva:
– Oh, asszonyom! neked bizonyosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked tiszta és arczodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik álmaidba kisérteteket kevernek s megingatják benned a hitet.
– Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon fordíthassak. Ha borzalom hallani, a mit mondasz, gyermekeidet küldd félre.
– Én hallani akarom azt, apám! szólt a fiú fendobogó szívvel, míg a lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak daróczöltönyébe arczát.
– Halld tehát, a mit hinni nehéz. Ezelőtt hat évvel, midőn Rákóczy György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is azok közt voltam. Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.
Ez emléknél elfogult az ember hangja s szemeibe könyek tolultak.
– A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhullott a szép nemes had, s a ki élve maradt, azt rabszíjra fűzték s elhurczolták messze országokba. E sors ért engemet is, s legjobb barátomat, Pozsgai Ferenczet. Gyermekkori barátom volt, asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem nevelteté; együtt éltünk, együtt harczoltunk, egy lánczra voltunk verve. Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kinek rokonaink, családunk volt, az sietett váltságdíjunkat megküldeni, de a mely nap a bennünket fogva tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán halálparancsával, mely selyemzsinórt itélt a murzára s annak minden pénzét és marháit a seraskierre juttatá. Ez utóbbiak közé tartozánk mi is. És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volt ördögnek. E szorongattatásunkban mi néhány százan a mi pénzecskénk volt, koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk, azon szándékból, hogy egyet magunk közől kiváltunk, s azt haza küldve Erdélybe, meghatalmazzuk, hogy mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, a mennyi a váltságdíjra kell, s küldje meg értünk. Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait. Mondám, hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó keresztyén, és mindnyájunkat szeret. Mi kiváltók e férfit s elküldtük Erdélybe és vártuk sokáig, egyik napról a másikig; a napokból évek lettek és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk…
Az ember elfuladt a beszéd és fájdalom miatt.
– És e becsületes ember, szólt Károly, mintha folytatni akarná apja beszédét, elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, özvegyeiket kiverte házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért és gazdáikat rabságban hagyta veszni.7)
– Úgy-e, Istenhez kiált e szó, asszonyom?
– És Isten keze nem rövidült még meg.
– Nem zúgolódom. Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat, miket másutt a czigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk terhe alatt, én vigasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a balsorsban erősnek lenni. Egyetlenegy sem hagyta el hitét. A seraskier dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy példaképül, maga elé állíttata, s előbb hizelge, majd fenyegetőzött, hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én Istenben vetém reményemet s daczoltam vele. Ekkor irtóztató bosszut esküdött fejemre és beteljesíté azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat s azon forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat, erősen rászorítva, úgy hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve, elválaszthatlanul, a mint látod.8)
Katalin elsápadt az iszonyat miatt. Károly tenyereibe hajtá homlokát, a kis leány pedig féltében elaludt apja ölében.
– Ugyanekkor, folytatá a rab, egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a bőrt, azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni sem lehet többé. Akkor ezen vadonba bocsáta el: «itt fogsz lakni, s innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, a ki meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat!» E szavakkal ama kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez ime hasonlatos vagyok.
Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat járta át lelkét.
– Menj vissza gyermekeiddel az én jószágaimra, szolgáim egy része vezetni fog, magam elmegyek a seraskierhez.
– Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar tenni.
– De én váltságdíjt ajánlok neki s akkor elbocsát.
– Alig hiszem.
– Én tudni fogom kényszeríteni, én nem félek tőle.
– Oh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna. Menj vissza gyermekeimmel és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben fogok élni és elmulni, s a míg élek, érted és ő értök imádkozom.
– Nem, nem, szólt a fiú, mi elmegyünk a seraskierhez érted könyörögni.
– Ő hozzá könyörögni? Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy dühödt fenevadnak?
– Jehova Istenre! kiáltá az amazon, büszkén kardjára ütve. Kucsuk basa neje mást is tud, mint könyörögni.
A Jehova névre felderült az ember arcza. Hévvel ragadá meg a hölgy kezét.
– Te keresztyén vagy?
– Én is megtartám hitemet annyi kisértet között, válaszolt a nő szent ihlettel szemeiben.
– Úgy bízom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem megszabadítasz-e, az előttem közönyös dolog.
– A mit Isten akar, az teljesülni fog.
– S nem kell-e megnyugodnom, ha az van felettem határozva a magasban, hogy itt haljak meg e völgyben, mint hitem vértanúja? Ki tudja, hátha kiszabadulnék innen, nem lenne-e belőlem kegyetlen, bosszuálló ember, ki véres visszatorlást gyakorol azokon, a kik így bántották, nem lennék-e ellenségeim üldözője, gyilkosaimnak hóhérja, árulóim elvesztője?
Károly szólni akart valamit, arczán átfutott a pir; tán azt akarta mondani:
– Az leszek én!
Katalin megszorítá Boór Ádám kezét.
– A mit Isten végzett, s a miért angyalok imádkoznak, az meg fog történni. E szavaknál a két térdepelő gyermekre mutatott. Most végy búcsút gyermekeidtől, öleld meg őket. Négy nap mulva ismét visszatérünk, várj reánk e helyen, ha velünk jönnöd veszélyes.
Boór Ádám még egyszer megölelé, megcsókolgatá gyermekeit s azzal megrázva Katalin férfiasan nyujtott jobbját, kiszakítá magát gyermekei karjai közül s ismét felment a sziklaköbre.
Katalin inte kisérőinek, hogy menjenek tovább.
A kalauz lemászott a fáról, magában mormogva:
– No ezeket megvette az ördög.
A távozó gyermekek sokáig visszatekintgetének, Károly kalapjával köszöntgetett vissza, Ilonka csókokat hányt piczi kezeivel. A kalauz, bármennyire félt is, hogy ha hátra talál nézni, úgy marad a feje, még sem állhatta meg, hogy egyszer hátra ne tekintsen, s a mint megpillantá a kétszarvú embert ott a sziklacsúcson térdepelni, arczát imára kulcsolt kezeire hajtva, álmélkodva rántá meg társa zekéjét:
– Nézd el, nézd: az ördög imádkozik!
Csúnya nagy potrohos ember volt a seraskier, hájjal volt béllelve minden porczikája, az ujjait ökölre nem birta volna fogni, mert még a tenyerén is szalonna volt, tripla tokája volt s lelógott nagy lomhán, s hasának nagy terjedelme miatt soha sem látta lábait. Mindamellett szüntelen gyalogszekéren hordatta magát nyolcz-nyolcz rabszolga által felváltva, s az a lebtica is vasból volt; mert ha fából lett volna, ízre-porrá tört volna.
Számtalan rabszolgát tartott e derék úr, ilyen gazdasági elve lévén:
Minden igavonó állat között a legolcsóbb az ember; egy ökör tíz-húsz arany, egy ló ötven, száz, százötven denár, ki micsodás? egy erős legényt pedig megvehetni két talléron, mikor vásárja van. Egy ló csak tíz-tizenöt esztendeig ló, de egy markos ficzkó eltart ötvenig is. Lovat, ökröt drága szénán kell teleltetni, az ember megél abból, a mi hulladék marad; a barom csak nyáron dolgozik, télen pedig pihen; a rabszolga nyáron ekét, boronát húz, télen pedig malomban őröl, vagy bányában kopácsol. E végett a derék ember egész gazdaságát úgy rendezte, hogy a hol csak lehetett, emberi kezek végeztek minden munkát, azok szántottak, takarítottak, csépeltek és hajtották a gázlómalmokat, vontatták a hajókat.
Épen most is gabonát csépeltet rabszolgáival a derék úri ember a szérűs udvaron, két rabszolganő hajtja róla pávafarkakkal a legyet, kettő lábait mosogatja, a többiek nagy tekenőkben szemelgetik a konkolyt a tisztabúza közől, s jaj nekik, ha nem vigyáznak! a hány szem közte marad, annyi korbácsütést kapnak, – a midőn egy csausz jő sietve jelenteni, hogy Kucsuk basa feleségének egy előre küldött futárja köszönteti a kegyelmes urat, miszerint nemsokára be fog hozzá szállni egész úti kiséretével együtt.
– No már megint vendég! szólt mérgesen a renegát. Hogy nem tudnak ezek az emberek odahaza maradni! S micsoda új szokás már ez, hogy az asszonyok utazni járjanak? minden becsületes vallásos török utálattal fordulna el az ilyen becstelen asszonyoktól, ha még volnának becsületes vallásos törökök sokan, mint én. Veszendőben van a régi muzulmán erkölcs!
S mindezt oly pofával mondta a jó seraskier, mintha Orkhán szultánnal jöttek volna ki ősei Ázsiából, pedig tíz év előtt még genuai olajkereskedő volt a jámbor.
– Hanem hát csak hadd jőjjön az asszony; «ebet gazdájáért, mond a példabeszéd, asszonyt az uráért illik megbecsülni».
Hanem azért csak oda kinn maradt a szérűn, gondolva, hogy ha ott fogadja el, majd csak hamarább tova megy, s utasítást adott az étekfogóinak, hogy mikor azt fogja nekik mondani: hozzatok a legdrágább frissítőkből, s mindenféle csemegét! ne hozzanak egyebet, mint nádmézes vizet és mogyorót.
Nemsokára megérkezék Katalin s leszállva lováról, a seraskier elé sietett s azt illően üdvözölve, a két gyermeket hátul hagyá.
– Ühm, nem rút asszony, mormogá magában a seraskier, csakhogy egy kicsinyt kevélynek látszik; hanem az szép, hogy olyan sűrű szemöldöke van, az ritkaság és nagyon szép a fehérszemélynél. No hát, hozott Isten, jó asszony, meddig maradsz itt?
– Tőled függ, hogy rövidebb, vagy hosszabb legyen látogatásom, felelt Katalin udvariasan. Hallván vendégszereteted hírét s erre utazván, nem akartalak kikerülni.
– Igen? szólt a derék úr. (Vajjon ki lehetett az a gazember, gondolá magában, a ki elhiresztelt, hogy vendégszerető vagyok?) Tehát hova utazol, jó asszony?
– Anadoliba: egy régi fogadásom következtében.
– No, Allah segítsen útadban. Szakácsok, hozzátok azon drága csemegéket. Tehát Anadoliba utazol. Akkor bizony igen sietned kell.
– Sietnem kellene, az igaz, mert egy régi fogadásom szerint minden évben ki kell váltanom rabságból egy magyar foglyot, s izentem már a közellevő török urakhoz, de egyiknek sincsen, e végett magamnak kell egyet távolabb keresnem.
– No, biz ez furcsa fogadás; hanem Allah nagy és hatalmas s vannak mindenféle emberei.
– Igazat mondva, jó szomszéd, te egy nagy út viszontagságaitól engem megmenthetnél, ha tán akadna birtokodban magyar fogoly.
A seraskier némán kaczagott, fejét elé-hátra rázva.
– Magyar fogoly, magyar fogoly? Ha paripáról beszélsz, jó asszony, akkor tudom, mi az arab paripa, mi a lengyel, mi a burkus? az egyiknek sovány feje van, kiülő pofacsontjai, síma szőre, másiknak bolyhos szőre, vastag feje, széles szügye; ha perzsa toklyót, egyptomi argalit, magyar juhot kérdeznél tőlem, azt érteném, amarra vastag farkáról, másikra őzfejéről, emerre kacskaringós szarváról rá lehet ismerni, de hogy mi különbség legyen egy magyar rabszolga, vagy egy görög rabszolga, vagy egy georgiai rabszolga között? azt nem tudom; füle, orra, szeme mindegyiknek egyforma, én csak kicsinyekre és nagyokra szoktam őket osztani.
– Elmés ember vagy, seraskier, szólt a delnő, alig türtőztetve haragját, nem akarlak én terhelni azzal, hogy kedvemért rabszolgáidat osztályozd, hanem ha sziveskednél egyet átengedni közőlök, majd az én gondom lenne azt kiválasztani a sok közől.
A seraskier fejét rázta.
– Nem lehet, jó asszony. Egy sem eladó, bár még többet vehetnék hozzá, így is fele a földeimnek parlagon hever, s felvehetem, hogy a hajdúk minden héten agyon ütnek belőle kettőt-hármat, nyakamon a tél s az ólombányákba ha leküldök Rebbi-alevval (deczember 1) kétszáz rabot, nem jön belőle több vissza Dsemadi-alevval (február) száznál, felét elpusztítja az ólomgörcs, alig jöhetek ki velök.
– No de, kedves szomszéd, szólt Katalin, odaülve a seraskier mellé a hordszékre, s végig simogatva bársonysíma kezeivel annak elhízott pofáját. Lásd, milyen kedvet tehetnél nekem, megszabadítnál egy hosszú út terheitől; nem is kivánnám tőled ingyen, nem sokalnék egy pár száz aranyat érte.
A seraskier arcza erre szépen elkezde fényleni, az electricus czirógatás a szép asszony kezeitől, vagy tán még inkább az ajánlott kétszáz arany, megvesztegetőleg kezdének hatni mogorva kedélyére, s miután előbb jól kinevette volna magát, mint olyan ember, ki jól tudta, hogy a vele született nagy szivesség miatt most nagy áldozatot követ el, de már nem törődik vele, ráhagyja a hölgy kérését.
– Legyen no. Te gonosz nő vagy. A prófétát képes volnál mosolygásra gerjeszteni hamis szemeiddel. Hát nem bánom. Legyen meg, a mit kivántál. Itt látsz egy csoport rabszolgát, választhatsz belőlök, nem bánom. Nem kivánok érte díjat sem; neked adom. Oda adom ingyen.
Hanem azután mégis megbánta, hogy egészen ingyen engedte át s utána tevé:
– De aztán én nekem küldesz Erdélyből egy vég aranynyal áttört thalytot.
– Szívesen, jó szomszéd.
– Meg, ha akarod, tizenkét narancs- és gránátalmafát a kertedből.
– A legszebbeket kapod meg.
– Aztán meg, ha nem restelnéd, a férjed paripái közől elküldhetnél egyet, talán azt a Mizrim nevűt, meg ha ráérsz, hozathatnál számomra néhány száz hollandi tulipánhagymát.
Kucsukné mindent megigért, s ilyenformán ráment apródonkint az ajándékba kapott rabszolga mintegy ezer darab aranyra.
– Hát nem bánom, válaszsz közőlök, azt hiszem, van köztük magyar is egynéhány.
– Kár volna ezeknek számát csonkítanom, jámbor seraskier, látom, most is mind munkában vannak, nem akarlak olyantól fosztani meg, a kire szükséged van, majd csak holmi heverő rabot viszek el tőled, teszem föl, tán egy kecskepásztort, ki nélkül könnyen ellehetsz.
– Kecskepásztort? kérdé fülhegyezve a jámbor. Miféle kecskepásztort, honnan, merről?
– Az útban láttam egyet, ha jól emlékszem, a Dzerdzina völgyben.
– Ahhá! kiálta fel, kezeivel térdeire csapva a török, te a kétszarvú embert gondolod, s furcsán nevetve tevé utána: azt nem adom, jó asszony.
– Nem adod? Hát igéreted csak addig tart? Nagyon rosszul tanultad meg a török szokásokat, a mit a muzulmán kimond, azt megállja.
– Én azt mondtam, hogy válaszsz azok közől, a kik előtted vannak, de te meg akartál csalni, s a kétszarvú emberre gondoltál, oh ez nem eladó senkinek. Ha neked fogadásod tartja minden esztendőben kiváltani egy magyar rabot, nekem meg fogadásom van, ezt az egyet el nem adni semmi áron.
– De hiszen, jó szomszéd, azon ajándokokért, miket tőlem kivántál, százat vehetsz a hadsereg megtérte után.
– De egyet sem olyat; mit gondolsz: kétszarvú embert? a milyet soha se látott senki; nem, nem adom, kitömetem polyvával, mint az elfogott római vezért a perzsa király.9) S itt fog állani a kertemben, a bokrok között, csudára.
– Az Istenért, ne beszélj így, seraskier, kiálta a nő, aggódó pillantást lopva a gyermekek felé, kik a seraskier minden szavát hallhatták. Légy könyörülő, lásd azon szegény embernek két árva gyermeke van!
– Két gyermeke! kiálta közbe a muzulmán. Talán épen ezek, a kik előttem állnak, oh akkor ezek is az enyémek, a kié a ló, azé a csikó.
Károly hirtelen visszarántá testvérét, ki már a seraskier lábaihoz akart borulni, apjáért könyörgendő, s ritka jelenléttel válaszolt:
– Csalatkozol, seraskier. Mi szabad törökök vagyunk. Kucsuk basa énekesei.
– Hazudtok, hazudtok; látom reszketésteken, hogy apátokért jöttetek könyörögni. Az a kis lány sír! no tagadjátok, hogy sír! No mondd, te kis fiókgalamb, hogy nem sírsz?
– Nem sírok; felelt fogait összeszorítva Ilonka.
– Én pedig hát azt mondom tinektek, hogy a kétszarvú embert még ma elfogatom, megnyúzatom, – ahá, úgy-e, hogy sírsz?
– Ember, légy könyörülő, s ne kisértsd az Istent; kiáltá összekulcsolt kezekkel Kucsukné.
A hájtömeget a könyörgés még dühösebbé tette. Mérgesen emelte fel kezét.
– Esküszöm a próféta szakállára! esküszöm a paradicsomi szent tubafa árnyékára, melyet a leggyorsabb lovas sebes futással hétszázhetvenhét nap alatt kerül meg; esküszöm Aisának, a próféta feleségének kötényére, melyet a hivők zászló gyanánt viselnek; hogy ha egy birodalmat adnátok is a kétszarvú emberért, ha nekem adnál napot, holdat, csillagokat érte, délczeg asszony, még ha saját magadat adnád is érte…
– Seraskier! kiálta a delnő felpattanva, s izmos kezével egy olyan kanyarulatot tőn, a milyet szoktunk tenni, ha valakinek pofonvágást igérünk.
– Tehát arra esküszöm, halld meg, hogy mikor ezt az én fejemet odaadom erről az én nyakamról, akkor adom oda a kétszarvú embert a rabszolgaságból!
– Jól van, kiálta szikrázó szemekkel a delnő, s megfenyegetve összeszorított öklével az embert, egyszerre elrekedt hangon mondá neki, összecsikorgatott fogakkal: tehát jól vigyázz arra a te fejedre.
Azzal inte kiséretének, hogy menjenek, s a két gyermeket kézen fogta.
– Ohó! megállj azokkal a gyermekekkel! kiálta utána a seraskier, azokat egy tappot sem viszed innen tovább. A kié a fa, azé a gyümölcs; apjok enyém, a porontyok is nekem születtek.
A delnő visszafordult e szavakra, párduczi termetének minden izma vonaglani látszék, szemei kerekre ki voltak nyilva, két sűrű szemöldöke vonaglott, mint két fekete kigyó, s megnyilt ajkain keresztül összeszorított fogainak gyöngysorai látszának meg; arcza lángolt kimondhatatlan dühtől, és körmei, mint a saskeselyűé, görbültek befelé.
Így nézett egy pillanatig a seraskierre; a másik pillanatban, mint kölykeit védő anyatigris, villámsebesen rohant az emberre s belemarkolva két izmos kezével annak irtóztató tokájába, megrázá azt olyan vad erővel, hogy recsegett, ropogott alatta a vasszék, s összeszorított torkából egy hang ki nem birt jönni, hanem pofája elkékült, mint a posztó, s szemei kijöttek üregeikből.
Akkor egy lökéssel hanyatt taszítá az embert, hogy csak elmállott, mint az érett körte, s azzal hirtelen felkapott lovára kiséretével együtt, s elvágtatott a seraskier udvarából.
Az pedig ott fuldokolt, öklendezett és eviczkélt egy darab ideig, míg emberei ismét felemelték, s nagysokára tudott egy szót félig kimondani:
– Fog–játok el! hörgé elfulladva. Hozzátok nekem vissza! Lóra üljetek.
Néhány pandur lóra is kapott azonnal, de a delnő és kisérői már akkor messze elhaladtak, ámbár, ha közel lettek volna is, a milyen nagy volt a Kucsukné szolgáinak kedve asszonyukért verekedni, épen olyan kicsiny volt a seraskier szolgáié urok kedveért fejeiket beveretni, s estefelé haza kullongtak egyenkint, mondván, hogy jó lovaik voltak a futóknak, nem érhették utól.
A seraskiert elöntötte az epe, hogy másnap oly színben volt, mint egy megérett tök.
Károly hazáig nem győzte csókolni védanyja kezeit, azokat az izmos bársonysíma és aczélkemény kezeket.
Boór Ádámot pedig azonnal tudósíták, hogy rejtse el magát a hegyhasadékok között, s ha a seraskier keresteti, elő ne hagyja csalni magát.
Ez tehát nem birva kifogni a kétszarvú embert sziklái és barlangjai közől, s nem tölthetve Katalinon boszúját, panaszt tett a szultán Kiaya-Bégjénél a rajta elkövetett erőszakoskodás miatt, hanem ez azt tanácsolta neki, hogy jobb lesz, ha elhallgat az egész dologgal, mert ha a szultán megtudja, hogy ő egy asszony által meghagyta magát fojtogatni megteszi a tréfát, hogy azt az asszonyt nevezi ki helyette seraskiernek.
Katalin pedig hazaérkezvén, rögtön parancsot adott fegyvereseinek, hogy éjjel-nappal az útakat őrizve, minden postát és hírnököt, ki levéllel vagy izenettel megy határaikon keresztül Erdélyből a seraskierhez, vagy tőle Erdély felé, fogjanak el és vigyék eléje.
Hogy mi czélja volt az elmés asszonynak ez intézkedéssel, azt későbben megtudandjuk, de most el kell őt egy időre hagynunk, hogy áttérhessünk egy kissé Erdélybe s körülnézzünk, mik történnek ott azalatt.