Úgy hiszem, valahol, egy korábbi műben elmondtam már, milyen jó jámbor érzelmű férfi volt az öreg Apafi Mihály fejedelem, s hogy nagyobb hibája nem is volt szegénynek, mint épen az ő szerfelett való jósága és engedékenysége, s kivált, a midőn gondoszlató és szívvidámító szerek által magát olyan állapotba helyezé, a melyben az ember inkább érezni szokott, mint gondolkozni, s a mi nem tartozott nála a rendkívüliségek közé, olyankor kérhetett tőle, kinek mi tetszett: jószágokat, hivatalokat és halálitéleteket. És ha a derék Bornemissza Anna, kinek épen oly jó szíve, mint a milyen éles elméje volt, védangyalul nem lett volna rendelve a gondviselés által a jó fejedelem úr mellé, talán nagyon sok bajt is szerzett volna mind magának, mind az országnak e gyöngesége által.
Így is sokszor megejtették a főurak, mikor külön kaphatták nejétől, s ha egy vagy más elhítta őt magához ebédre, lakomára, már akkor bizonyos volt, hogy annak a barátságos vigalomnak Apafi adja meg az árát.
Így történt egy időben, hogy Kapornaki Demeter uram, kinek szép nagy erdősége volt a gyergyói havasokon, meghivá magához a környékbeli nemességet és a székely urakat, nemkülönben azoknak közbenjárása által a fejedelmet is hajtóvadászatra, mely annál gyanusabb tüneménynek látszott, minthogy Kapornaki uram annyira ismeretes volt zsugoriságáról, hogy még saját szájától is sajnálta az ételt, s megzálogolta a parasztot, a ki az erdejében felszedte a vaczkort, s most egyszerre csak elkezdett lakomákat adni s vendégeket csődíteni. A minthogy a fejedelemasszony, valami rosszat sejtve, le is készült verni az odamenetelről Apafit, úgy hogy az, mikor elment, nem merte megmondani, hova megy, hanem azt állította, hogy Marosvásárhelyre megy dolgában; pedig hát a hajtóvadászatra ment Gyergyószékbe.
Ott sok szép nemes uraság volt összegyülekezve, kik mind hizelkedve fogták körül a jó öreg urat s ezerféle apró előzékenységgel viseltettek iránta, mint a mivel legjobban meg lehetett ragadni figyelmét.
Különösen három nemes úr forgolódott leginkább a fejedelem körül.
Akármerre ment, mindenütt gondosan sarkában voltak, kérdezősködtek neje, gyermeke felől, magasztalták, a kiket szeretett, rágalmazták, a kikre haragudott.
E három úr volt: Kapornaki Demeter, a házi gazda, Kozár Péter és Pozsgai Ferencz, kik úgy elfoglalták a fejedelmet, hogy másnak alig jutott belőle.
Minden vadra, melyet ők magok ellőttek, ráfogták, hogy a fejedelem lőtte, úgy délfelé a fejedelem maga is nevetve kezdé tapasztalni, miszerint daczára annak, hogy ötszörnél többször ki nem sütötte az idő alatt fegyverét, mégis négy farkast, három vadkant és egy bölénybikát ejtett el.
Az ebéd férfias falatozásból állott, csak az estebéd volt a főtanyahelyre rendezve; de a szíves házigazdának gondja volt rá, hogy addig is a fejedelem a hol megéhezik vagy szomjuhozik, kéz alatt találjon mindent, s midőn végre a kifáradás után neki telepedtek az ízletes vacsorának, Apafinak oly jóízűen esett étel és ital, hogy vége felé valahány hajtó, taksás és szekeres jelen volt, azokat mind megtette nemes embereknek!
Ez kedvező időpontnak látszék a három úrra nézve, kik a nélkül, hogy összebeszéltek volna, kölcsönösen kitalálták egymás szándékát s segédkezet nyujtának egymásnak annak kivitelére.
Legelsőbb is tehát külön vonák a fejedelmet, eltávolítva mellőle a többi alkalmatlan embereket s ekkor elővoná mindegyik dolmánya zsebéből az eddig rejtve tartogatott folyamodó leveleket s eléterjeszté alázatosan mosolygó arczczal a fejedelemnek.
Egyik úr sem tudta, hogy mit kér a másik a maga levelében, s mindegyik a magáét iparkodott megkedveltetni.
– Egy kis folyamodás ez, nagyságos uram, holmi megürült birtokért, a minek nincs gazdája. Monda Kapornaki édeskés hangon.
– Az enyim egy kis kérelem, igért és meg nem kapott jutalomért nagyapám fáradságai végett; ajánlja magát Kozár Péter.
– Az enyim pedig csak egy kis megerősítés és helybenhagyásérti esedezés oly jószágra nézve, a minek már régóta igazságos birtokában vagyok; így beszélé Pozsgai Ferencz.
A fejedelem nagy zavarban volt és nevetett.
– De édes fiam, nem olvashatok én most, mert sötét van már s fáklya világánál nem látom az írást.
– Nem is szükséges az, állítá Kapornaki, hisz méltóztatik bennünket ismerni, hisz nem kérünk mi semmi olyast, a miből nagyságodnak kára származhatnék.
– Mint szinte az országnak sem; toldá utána Kozár.
– Valamint honfitársaink közől senkinek sem; egészíté ki Pozsgai.
– De hát mit csináljak vele, édes barátaim, szabódék a fejedelem, látva, hogy nagyon fogják; hisz ha akarnám, sem írhatnám alá, mert tintám nincs.
– Oh, rögtön szolgálok vele, kiálta Kapornaki készséggel s félrefutott az erdőbe, keresett egy bodzafát, annak az érett bogyóit belefacsarta egy pohárba s kész volt a tinta.
– Igen, de írónád is kellene.
Nosza azért meg Kozár uram lódult neki, levágta a gólyaszalonkának az orrát s faragott belőle kalamust.
– De asztalom sincs: a földön csak tudtunk enni, de írni nem tudok asztal nélkül. Hagyjuk ezt holnapra.
– Oh kérem alássan, leszek én asztal; szólt Pozsgai készséggel, négykézlábra állva a fejedelem előtt, hogy hátát használhassa asztal gyanánt, azon írni alá a folyamodásokat.
A fejedelem előbb kikaczagta magát a mulatságos ötleteken s azután nolens-volens elvette a kezébe tuszkolt íróeszközt.
– Ha már annyira siettetik kegyelmetek, hát Isten neki.
S azzal szépen-nemszépen aláírta a három fel sem nyitott folyamodványt, szalonka-orrból faragott kalamussal, bodzabogyóból facsart tintával, Pozsgai uramnak a hátán.
A három úr nagy örvendve dugá zsebre a folyamodványokat, míg Apafi azután sem győzte eléggé nevetni azt a sajátságos tréfát, a mit végbemenni látott.
Hát még ha el is olvasta volna a három folyamodványt, melyet látatlanban aláírt, akkor kaczagott volna még csak méltó okkal.
Mind a három úri ember egy és ugyanazon dolgot kérte Apafitól; mindhárman illyefalvi Boór Ádám megürült birtokát kérték fel, különböző jogczímeiknél fogva: egyik sem tudósította a másikat arról, hogy mit kér, s mind a három egyszerre intézvén Apafihoz kérelmét, a fejedelem ugyanazon dolgot ugyanazon órában és helyen mind a háromnak megadta.
Már most hogy fogja az a három derék ember egymást abból a jószágból nyakra-főre kihajigálni?
A Szamos völgyének egyik szép kies lapályán feküdt illyefalvi Boór Ádám birtoka, jól rendezett szántóföldei széles szalagokban csíkozták keresztül a tájat, világos zöldet mutatva, hol a friss vetés állt, fakó sárgát az ugarok helyén, és sötét barnát az őszi szántáson. Áldott jó termő föld.
Kastélya egy domboldalban épült, fölséges kilátással a Szamosra. Két hegy lejtőjében, melyek közől az északnak fekvő rengeteg erdővel büszkélkedik, a keleti vidám szőllőkkel, s gazdag gyümölcscsel van beültetve.
Az épület mögött nagy gonddal ültetett fiatal vörösfenyőerdő díszlik, melynek sötétjéből oly regényesen tünik ki a piros tetejű fehér ház, két sor ablakával.
De – nem rossz ízlésök volt a derék uraknak! e kis birtokocska testvérek között is megér egy hajtóvadászatot.
A mint a három úr a donatiót markában érezte, sietett mindegyik azt érvényessé tenni. Egyik sem tudott a másik szerencséjéről semmit.
Legjobban sietett a jó Pozsgai Ferencz; ő már jó eleve kitudván az árvákat apjok meghatalmazásának gonoszul értelmezett tartalma következtében, elébb mint gondnok, majd mint meghatalmazott bitorlá a jószágot, végre az adománylevél által, mint annak új birtokosa, egészen otthon tevé magát abban; a mije volt Boór Ádámnak, az mind jó volt neki, szállása épen neki való, mentéi, mintha csak rászabták volna, sőt még csak a hálószobában levő képek helyett sem kellett újakat raknia, mert hisz Boór Ádám apja neki is olyan volt, mintha saját édes apja lett volna, oly szeretettel viseltetett hozzá, mint saját gyermekéhez.
Ő tehát egészen megnyugvék szépséges szerzeményében, a midőn pár nap mulva több rendbeli hintók jártatnak be udvarára, csaknem egy ugyanazon perczben, s a kitekintő úr nemzetes Kapornaki és Kozár uraimékat látja azokból leszállni, kit-kit a maga nótáriusaival, irnokaival, hajdúival és diákjaival egyben.
– Hozta Isten! hozta Isten! szólt egyik is, másik is, egymással kezet szorítva, mindenik azt vélve, hogy a másik látogatni jött hozzá, s ő lesz az úr a háznál. Pozsgait számba sem vették, ő róla azt hivék, hogy csak ideig-óráig való sáfár, a kin majd túl fognak adni.
Bemennek szépen egymást kinálgatva a tornáczon, onnan végig járják az egész épületet; «e bizony szép ház, mondogatják egymásnak, itt ugyan ellakhatik az ember, van konyha, pincze, kamara elég jó, a kilátás is fölséges, minden jó kéz alatt lehet, a kútra sem kell messze járni;» ezzel visszatérnek a terembe, hol már össze volt gyülekezve mind a kettőjök részéről az elhozott legale testimonium, egyikkel volt Kelemen diák, másikkal Salamon diák, s míg Kelemen diák a tollát faragta, Salamon diák a kalamárisával küzködött, úgy belevervén abba a dugót, hogy a fogával sem bírta kihúzni.
– Nos, édes rokonaim, monda kezeit dörzsölve Kozár uram, tehát fogjunk a hivatalos munkához.
– Jó lesz biz az, fogjunk hozzá, hagyá helybe Kapornaki uram. Vegye kend Kelemen diák azt a levelet és olvassa fel.
– Kérem alássan, szólt közbe Kozár, Salamon diáknál van az írás.
– De a donationalis levél Kelemen diáknál van.
– Engedelmet kérek, én magam adtam neki a kezébe.
– Mit adott neki kegyelmed a kezébe?
– A donationalis levelemet.
– Az én donationalis levelemet?
– Dehogy! az én donationalis levelemet!
– Mit? hogyan? ki által? mi felől?
– Erről a jószágról.
– Kinek a donationalis levelét?
– A fejedelem ő nagyságáét, a mit a gyergyói vadászaton írt.
– Mit? A mit az én bodzabogyóból készült tintámmal írt alá?
– És az én szalonka-orrú kalamusommal?
Pozsgai hallgatott, pedig az ő háta is ott fungált, mint íróasztal.
– Az nem lehet.
– Az enyim lehet, a kegyelmedé nem lehet. Ehel a dátum, ehel az aláírás, a fejedelem kétségbevonhatlan kezevonásával, még az a tintapecsét is itt van, a hogy elcseppentette a tollból.
– Uram, Kozár uram, kegyelmed visszaélt az én vendégszeretetemmel, kegyelmed megitta a boromat s elcsalta jószágomat, ez stellionatus!
– Ebnek kellett a kend bora. Kend a hamis ember, mert ha nem kényszeríti a fejedelmet, hogy olvasatlanul írja alá a folyamodását, hát akkor soha alá nem írta volna.
– De már egyszer aláírta, s én ragaszkodom a jussomhoz, én birtokon belül vagyok, s meglátom, hogy ki tesz ki belőle.
– Meglátja? No kiteszem hát én, szólt felgyűrve dolmánya újjait Kozár uram. Tetszik-e választani Kapornaki uramnak, hogy az ajtón menjen-e ki, vagy az ablakon?
Kapornaki uram megijedt Kozár tenyereitől, Kelemen diák háta mögé kezde hátrálni.
– Ah ez violentia, én protestálok, resistálok, opponálok, s e közben Kelemen diákot, mint eleven védfalat, forgatá dühös antagonistája ellen, mindaddig, míg a szorongatott diák úgy nem segített magán, hogy elbújt az asztal alá, mire a demontirozott Kapornakinak nem maradt más menekülése, mint hanyatthomlok kiugrani az ablakon, prédára hagyva nyusztos kalpagját és diákját a győztesnek, ki az ablakból sok szép válogatott titulust kiálta megugratott ellenfele után, s csak apródonkint téregetett vissza a terembe, oda-oda futva az ablakhoz, mikor valami jutott eszébe s utána kiáltva azt ellenfelének.
Pozsgai ezalatt szép csendességgel beszólítá a terembe csatlósait, béreseit s más efféle fegyver- és fütykösfogható alattvalóit s csak várta szép csendesen, hogy a két úr elvégezze a maga dolgát egymás között.
Végre Kapornaki nagy furiával eltávozott az udvarról, iszonyúan fenyegetőzve; akkor aztán Kozár is kifújta magát, megtért a szobába s az egybegyűlt lakossághoz fordulván, monda:
– Ime látják kegyelmetek, miszerint én intra dominium vagyok és pedig qui prior tempore, potior jure, ámbátor mindkettőnk donationalis levele egy napról kelt, de miután a ki előbb jön, az őröl, azé a birtok, a ki elébb kihirdeti: tehátlan hallgassanak kegyelmetek, s olvassa Salamon diák.
Salamon diák szép legény volt, kivált most, hogy a száját mind betintázta a kalamárissal, a mint tehát fogná a kétrét hajtogatott írást s kiterjesztené nagy teketoriával, hogy majd elolvassa, ime neki kerül Pozsgai egy hosszú mogyorófa-pálczával s úgy üti ki a kezéből a papirost, hogy az felrepül a padlás tetejére.
– Micsoda dolog ez, Pozsgai uram? kiált elförmedve Kozár.
– Hát acsoda,10) hogy majd előbb imezt a donatiót olvassuk fel; s azzal ő is elővont a dolmánya zsebéből egy olyan szép papirost, s fölemelvén, ráüte öklével. Ezt írta a fejedelem az én hátamon a gyergyói vadászaton.
– Hű! kiálta a hajához kapva Kozár uram; a ki erre is, a ki amarra is; még a ki gondolta is! Ez rablás, ez zsiványság, ez alávalóság; szedje fel kend azt az írást, Salamon diák, szaporán, s olvassa sebtiben, ti pedig többiek lármázzatok, hogy amannak olvasásából senki se értsen semmit.
De Salamon diák, a nyavalyás, a mint lehajolt, hogy majd felvegye az írást, oly argumentumot kapott a posteriori Pozsgai uram sarkantyús csizmasarkától, hogy orrán-száján esett a túlsó szegletbe, s ez jel volt a többi fustélyos embereknek az általános neki rohanásra, kik is elkezdék legottan Kozár uram hajdúit irgalmatlanul püfölni.
– Ne hagyjátok magatokat! kiálta a derék úr, fölemelve az írást; kezünkben az igazság, kezünkben az adománylevél! s ő maga is felkapván egy széket, dühösen opponált, míglen észrevevé, hogy ha ő tíz embernek fejenkint egy-egy ütleget ad, a tíztől szinte egy-egy ütleget kap, daczára a kiadások és bevételek egyenlő voltának, mégis csak ő kap többet, s ennélfogva jónak találta az ajtóig visszahúzódni, ott azonban ismét visszafordult, s míg egy rész ki akarta zárni, ő neki veté vállát az ajtónak s lábát az ajtó és a küszöb közé tevé, a miből megint az lett, hogy oda csukták sarkát, s mikor aztán már örömest ment volna, nem birt szabadulni, mert egyik lába oda volt szorulva, s utóbb is csak azáltal birt megmenekülni, hogy kihúzta a lábát a csizmából s ott hagyta a félsaruját győzelmi trophæum gyanánt, – félcsizmával a lábán és ökölnyi daganatokkal a fején vonulván vissza a csatatérről.
Pozsgai uram pedig birtokon belül maradván, a két extra dominium helyezett követelőnek cserben hagyott kalpagját és saruját felszegezteté egy hosszú póznára s úgy tüzeté ki a kastély tetejébe ország-világ csodájára.
De nem sokáig viselheté békességgel Boór Ádám mentéit és jószágait, mert másnap korán reggel, midőn még ágyában heverne, nagy, ormótlan ordításra ébred, s a mint egy papucsban fut az ablakhoz, hát már az egész udvarát ellepve látja baromsokaságú vasvillás és dorongos emberektől, kik között a legelébb megszalasztott Kapornaki Demeter hadonázott parancsolva, s meglátván a maga nyusztkalpagját a ház ormán, – akárki tette mellé azt a csizmát, – parancsolá, hogy azt hajigálják le onnan s tördeljék be a kapukat.
Nosza elkezde irtóztató kopogás támadni erre, kövek, botok, lánczos golyóbisok kezdtek repülni a háztetőre, mint egy pokolbeli jégeső, melyhez a mennydörgést a fejszecsapások adták, mik a vasajtót kezdték döngetni kegyetlenül.
– Micsoda csúnya lárma az! kiálta kidugva fejét az ablakon Pozsgai; törökök kendtek, vagy kutyafejű tatárok, hogy így rárohannak a tisztességes ember lakára?
Kapornaki felnéze e szóra, s nem tudván, mi okból ellenkezik vele Pozsgai, boszúsan rámordult:
– Hát kendet ki bántja, Pozsgai uram, hogy úgy torzsalkodik, mint a kit égetni visznek? Mink nem jöttünk kelmedért, hanem csak azt a sehonnai Kozár Ferkót akarjuk innen brachialiter kivetni.
Még ő csak Kozárról tudott valamit.
– No hát akkor soha se fáraszszák kelmetek magukat, mert azt már kidobtam én még tegnap.
– Ha kidobta, azt jól tette; már most hát ereszszen be minket.
– Soha bizony.
– De igen bizony. Mert ha az nincs itt, akkor én vagyok itt az úr.
– Hogy hogy, ha szabad tudnom?
– Úgy, hogy itt az adománylevél a kezemben, szólt Kapornaki, s felállva egy szekér bakjára, felmutatá a kiterjesztett írást.
– Jaj, az nem adománylevél, kötekedék Pozsgai az ablakból vitatkozva. Innen is látom, hogy az nem a fejedelem írása.
– Hamis a lelked, nézd meg, ha szemed van, kiálta nemes dühvel Kapornaki, s felszúrva egy hosszúnyelű papmacskaszedőre az írást, feltolta azt Pozsgai orra elé.
– Hadd lám hát! szóla az, s a mint oly közel jutott az íráshoz, hogy azt elérheté, lekapta a kertészolló hegyéről, s mielőtt Kapornakinak ideje lett volna protestálhatni, kétfelé hasítá azt, azután meg négyfelé, és azután meg nyolczfelé, és végre ezer meg ezer felé.
– Jaj! te semmirekellő, mit cselekszel? ordítá magán kívül Kapornaki; oh égetni való gazember, ne tépd össze az írásom! fogjátok meg, dobjátok le onnan! s midőn végre Pozsgai a marokra tépett papirospilléket, mint valami hulló hópelyheket, a szeme közé szórta, kétségbeesetten rohant a póznával a háznak, s beverte annak ablakát.
A mint ekként gazdagítaná az üvegeseket, hát az udvar kerítésén kívül megint nagy zaj támad: Kozár uram érkezett vissza harminczad magával. Mind híres nevezetes lúfő székelyek, kik jártak a kurucz háborúban is, s még a tatárt is kifosztották, ha kezökbe került.
Most azután elől tűz, hátul víz!
Kapornaki emberei bent az udvarban, Pozsgaié a kastélyban, Kozáré pedig a kerítésen kívül, egyik a másikat megszállva és ostromolva.
Pozsgai emberei voltak legkevesebben, de mind jól fizetett szolgák, s helyzetök előnyeinél fogva a legkevésbbé bánthatók; Kapornakié tette a legnagyobb számot, de többnyire jobbágyságból állott, kiket robotban hajtottak verekedni, s az a fatális helyzetök volt, hogy Kozár emberei, kik mind példás verekedők voltak, elállván az udvar kijárásait, minden kőhajítás, akár kívül, akár belülről jött, emberére talált köztük.
Amazok a kerítésen kívül szörnyen fenyegetőztek, hogy a hányan vannak, mind parasztvért isznak ma! s Kapornaki kezdé észrevenni, hogy emberei nagyon szeretnék, ha a kör nem volna gömbölyű, hogy számukra volna egy szeglet benne, a hova elbujhassanak. Meggondolá tehát a dolog kimenetelét; úgy is már a jogczím, az adománylevél túróslebbencsnek volt tépve, fogá tehát magát s odasompolyodék az egyik kapuhoz, megszólítván nagy alázatos hangon nemzetes Kozár uramat.
– Hallja kegyelmed! Láthatja kegyelmed, hogy én intra dominium vagyok, s ha akarnám, a hány emberem van, úgy összeapríthatnám kegyelmed maroknyi népét, hogy gulyáshús sem válnék belőle, de minthogy én az ortályoskodást utálom, jobb szeretem a sovány békességet a kövér háborúnál, úgy is nem én lévén a kelmed ellensége, s nem kelmed az enyim, hanem az a rabló amott, ki a kastélyban benn duskálkodik; tehát ha kelmed akarja, lépjünk amicára s egyezzünk meg akkép, hogy ha kelmed átengedi nekem ebből a jószágból a monostori részt, szabad faizással és makkoltatással a közös erdőről, én lemondok az egész jussomról, a mit a jószághoz tartok, s akkor a helyett, hogy egymást rongálnók, egyesült erővel kidobjuk ezt a harmadik embert la.
Kozárnak tetszett az egyesség, parolát adott rá, melyre is Kapornaki megnyittatván az udvar kapuit, beengedé jönni az érdemes repositiót.
– Hallod-e te ez és amaz! (itt következett egy csomó megtisztelés) hangzék Kozár uram szava: felszólítunk ezennel tégedet hivatalosan, törvényesen és hitelesen, hogy előttünk a kastély ajtait megnyitván, bennünket bebocsáss, különben…
– Mi lesz különben? gúnyolódék Pozsgai az ablakból.
– Különben az ablakon megyünk be.
– Az bajos lesz, mert az alsókon vasrács van, ide pedig munka lesz felmászni.
– Ne félj tőle! kiáltá egy lúfő, s menten előczepelt egy nagy hágcsót valahonnan s azt egyenesen azon ablaknak támasztá, melyből Pozsgai perorált.
Ez is kezdé észrevenni, hogy már ennek fele sem tréfa, befutott az ágyasházába s lekapva a falról hosszú karabélyát, oda állt vele az ablakba s azt az emberekre fogva, fenyegető állásba tevé magát.
– A ki egy lépést tesz fölfelé, halál fia!
A puska látására az emberek tágítani kezdtek, a kik távol álltak a hágcsótól, csak kiabáltak: «ne hagyd magad, fel kell menni azon a létrán!» de a kik közel álltak, nem igen fogadták meg az utasítást.
– Ezennel kitakarodjék mindenki e telekről! zengett Pozsgai beszéde, ki vérszemet kezde kapni, midőn megsejté, hogy félnek tőle, különben közéjök lövök. S erre a szóra csakugyan elkezdtek oldalogni az emberek, kivált a jámbor taksásoknak már szinte fele kitakarodott az udvarból, a midőn egy lúfő meghúzva magát a kútágas mellé, a hol, gondolá, hogy meg nem lőhetik, találomra neki hajíta egy ökölnyi követ Pozsgai uramnak, s az ominozus békasó úgy találta képen a jó urat, hogy az épen a dictiója elején nyelvébe harapott.
Pozsgai első mérgében erre maga sem tudta, mit csinál, vaktában fogta a puskát, czélozott, a hol legtöbb embert látott s közibe durranta a sokaságnak.
Ez szolgált vesztire! A puska négy golyóra volt töltve, egy azok közől keresztül ment valamelyik taksás pofáján, a másik a szeredáson keresztül egy nemes úr oldalbordáját törte be, a harmadik, negyedik, ki tudja, mi kárt tett? egy szóval iszonyú pusztítást mívelt.
A támadt ordítás, üvöltés és segélykiáltásra, a kik már künn voltak, azok is visszatértek, az emberek vért látva, egyszerre részegek lettek tőle, azonnal záporként kezde omlani a kő az ablakokra, a legmerészebbek a lábtónak rohantak, a többi dühös nép a házfalaknak tódult bőszült ordítozással. Az ember azt gondolta volna, hogy mindjárt elviszik helyéről azt a házat, úgy neki estek. Egyik csákánynyal bontotta a falat, másik vasrudakkal feszegette az ablakrácsozatot, kettő-három tőkehasogató sulyokkal csapkodta a vasajtót, úgy hogy az meghajlott a közepén; «üsd, vágd, verd agyon!» hangzék mindenfelől. Kozár és Kapornaki uraimék pipacsvörös képpel rendezék az ostromot: «fel kell a háztetőre mászni! be kell ugrani azon az ablakon! ki kell dönteni a fundamentomot!» s más efféle könnyen kivihető utasításokkal buzdították az ostromlókat.
Pozsgai uram ekkor látta, mily esztelen dolgot cselekedék, a midőn az ostromlók közé lőtt: futott alá s fel a szobában, kapkodva mindenfelé, s minden ajtónál szintén lótó-futó cselédjeivel csapódva össze, kik megrémülve a támadástól, odahagytak ajtót, ablakot, s nem hallgattak Pozsgaira, akár kért, akár parancsolt.
Künn a zaj egyre növekedett; Pozsgai bújt majd ide, majd oda, sehol sem volt maradása: ágy alatt? megtalálják; fülkében? rátörnek; kéményben? aláfüstölnek; hordóban? szekrényben? hombárban? megfulad; jeges veremben? megfagy; hová legyen? mit csináljon? A veszély perczről perczre nőtt, az ostromlók már bedugták fejeiket az ablakon s úgy ordítottak be, az első emeleten már elfoglalták a szobát, s a lépcsőajtókat feszegették. A mint ekként futna padlástól pinczéig, nyavalyás, véres verítéket izzadva homlokán, már a halál szeplői verték ki arczát, midőn egyszerre észre kezdi venni, hogy az egész házban egyesegyedül van, cselédjei nincsenek sehol.
– Hol vagytok? kiált siránk hangon. Hová bujtatok el? Miért nem szóltok nekem? vigyetek engem is oda. Engedjetek oda mennem, oh rejtsetek el engemet is.
Künn az ajtó már recsegett. Pozsgai őrültként nyargalt körül az udvaron, midőn egyszerre egy akol mellett észreveszi a felnyitott rácsot, mely azon csatorna nyilását szokta fedezni, mi a kastély udvaráról egész le a Szamosig vezetett. Cselédjei azon keresztül szöktek meg, mint a patkányok.
Pozsgai egy perczig tétovázott, ha elfogadja-e ez undok menekvési útat, vagy inkább agyonveresse magát; de azon pillanatban nagy ropogással dűlt be a vasajtó küszöböstől együtt, s neki még csak annyi ideje maradt, hogy a szűk csatornába lebújjék, melyen át négykézláb mászva kellett haladnia, több mint hatszáz lépésnyire.
A betört ajtón aztán omlott be a sokaság a kastélyba.
– Hol vagytok? gyertek elő! kiabáltak nagy bolondul, s betördelve minden ajtót, összezúztak széket, asztalt, ágyat és almáriomot, elleneiket keresve, s hogy sem székben, sem ágyban és almáriomban nem találták őket, összetörték a tükröket, edényeket, mintha képesnek hitték volna Pozsgait, hogy féltében akármelyik szűknyakú korsóba bebúvik.
Kozár uram váltig iparkodott őket kapaczitálni, hogy ne törjenek semmit össze, mert az már most mind az övé, s csak neki tesznek vele kárt; nem lehetett azokat megállítani, csak annyira, hogy nagy nehezen rá tudta őket venni, hogy fel ne gyújtsák a házat, benne ugyan nem hagytak neki egy ép asztallábat s még azután is feszegették az ablakvasakat, a mikor már vígan járhattak az ajtón.
Végre felfedezte valaki a titkos alvilági útat, melyen keresztül ellenfeleik megszöktek, mire lerohant az egész sokaság a Szamosra s meglátva, hogy Pozsgai és emberei már akkor egy dereglyére kapva, a Szamos mentében hajóznak lefelé, ott azokkal sokáig tréfáltak, köveket s mindenféle szép szót küldözve utánuk.
Kozár és Kapornaki uraiméknak az alatt volt annyi eszök, hogy bezárták az udvar kapuit s mikor visszafelé kezde jönni a garázda nép, a kerítésen keresztül értekeztek vele, csak a józanabb részét véve fel a kastélyba, a többinek pedig az udvaron kívül süttetve egy ökröt s leküldve néhány akó bort, melynek is azok rögtön vérét vették.
És így meglevén szépen, a két úrnak nem volt immár nagyobb gondja, mint a még helyreállítható székeket, asztalokat összetákoltatni, az ablakokat befoldatni üveggel s a levert vakolatot újra kisimíttatni, s ajtófelet és ablakrámát beállíttatni a maga helyére.
A meddig ez meglett, addig is nyitva állott az erélyes csoport számára a pincze és éléskamra, s közhasználatra bocsátva Boór Ádámnak több száz akóra menő legjobb ó-borai; mikor pedig minden nagyjából helyre volt állítva, akkor elhozatták az örvendő urak saját házaikból legjobb boraikat, szekérszámra a fáczányt, szarvast s minden drága vadat, megrendeltek sok mindenféle marczipánt és piskótát kolozsvári boltosoknál, s beinvitálták a környékbeli nemességet beiktatási vendégségre; kik is határozott napra mindnyájan begyülekezének, hadnagyok és királybirák s meguralván a két derék donatariust, kezökbe adták a hantot,11) közben egy kis vita is támadt Kozár és Kapornaki uraimék között, ez utóbbi nem akarván semmit tudni az elsőbbnek faizási és makkoltatási jogáról; hanem a jelenlevők közbenjárulására abban aztán megegyeztek, hogy Kapornaki uram minden tíz emse után két malaczot s jogelismerés tekintetéből faizásért egy kurta forintot adjon Kozár uramnak.
Ezzel asztalhoz ültek mindnyájan, s jól ki levén éhezve a határjárás és a sok disputa miatt, vígan ellakozának, iván a házi urak s minden jelenlevők egészségeért, később pedig a jelen nem levőkért is. Az ebéd vége szinte vacsorává fajult már, a midőn valami késői hintó gördül be az udvarra s hallatszik, hogy valakit a csatlósok odakinn nagyon uralnak; – ugyan ki jön ilyen későn? mondogatják: maradt még számára sült és czukros lepény, – a midőn felnyilván az ajtó, belép rajta egy egészen hivatlan vendég, Naláczi István uram.
Kozár Ferencz egyszerre ugrott fel helyéről elfogadni a derék urat s kinálta üléssel, borral és ebéddel.
– Köszönöm kegyelmed jóvoltát, válaszolt épen nem mosolygó képpel Naláczi, nem azért jöttem, hogy kegyelmednél ebédeljek, különben is túl vagyok már rajta, hanem egy barátságos tudósítást hoztam kegyelmetek számára Teleki Mihály uram ő kegyelmességétől, a fejedelem ő nagysága első tanácsosától.
Kozár uram nagy orrfintorító képet csinált erre a szóra, mint a ki előre érzi az illatot, de Kapornaki uram jó fejjel lévén, s azt gondolva, hogy a fejedelem tán azt izente: hogy az övé legyen az egész jószág, a mint fülhegygyel meghallotta Naláczi szavait, az egész társaság előtt felkiálta:
– Halljuk, halljuk azt az izenetet. Tessék felénk fordulni, nagyságos uram.
Naláczi vállat vont.
– Ha kegyelmed is úgy kivánja, én nem bánom. Tehát értésére esvén Teleki Mihály uram ő méltóságának, miszerint kegyelmetek egyszerre hárman inpetráltak egy és ugyanazon dolgot a fejedelem úr ő nagyságától, s azt a szégyent tették, hogy sötétben, olvasatlanul, mulatságos szórakozás közben mind a három folyamodást aláiratták s ennek következtében most egymást kölcsönösen kiszórva, az országot erőszakoskodásaikkal háborítják; ámbátor mind a hárman megérdemlenék, hogy az adományozást elveszítsék s magok törvénybe hivassanak, mindazáltal a tanácsos úr nem akarja mindnyájokat egyenlően sújtani, s egyiket csakugyan kénytelen levén a jószágban megerősíteni…
A két úr fellélekzett. Melyik lesz a kettő közől? Mindegyik arra gondolt, hogy mint perelje akkor vissza a másiknak átengedett részt?
… – Tehát azt határozá a fentisztelt tanácsos úr, a több tanácsurakkal egyben: miszerint a nálok panaszt tevő Pozsgai Ferencznek, az általa előmutatott írásbeli meghatalmazások s hiteles tanúk bizonysága szerint, legtöbb és legtörvényesebb joga lévén e jószághoz…
A két úr a fellegekből cseppent alá.
… – Ennélfogva felszólíttatnak kegyelmetek, miszerint e mai naptól számítandó tizenöt nap alatt mind a kastélyt, mind e jószágot minden hozzátartozandóikkal, cselédjeikkel és vendégeikkel egyetemben elhagyni és átengedni kötelességüknek ismerjék; ellenkező esetben parancs adatván Béldi Pál uram ő méltóságának, a székelység generálisának, hogy a keze alatt levő hadakkal nyomban kiinduljon s minden törvényes eszközökkel e jószágot erővel is elfoglalja; a kiket benne talál: akár urat, akár cselédet, akár pediglen vendéget, megfogdossa, megkötözze s leszállítsa Fogarasra. Melyet is im kegyelmeteknek a fejedelem s a tanácsurak nevében tudtul adva, van szerencsém magamat szíves grácziájokba ajánlani.
E szavakkal eltávozott Naláczi.
Az ott maradtak elnémulának s mindaddig nem bátorkodott senki egy igét is kiejteni, a míg nem hallatszott az eltávozó kocsijának zörgése. Csak akkor jutott eszébe Kozár uramnak öklével az asztalra ütni.
– Ezer milliom tatár ördög! Ezt nem hagyom. Így meg nem hagyom magamat vettetni, ha a fejem utána megy is. Itt maradunk! Egy tappot se menjenek kegyelmetek. Majd meglátom én, ki meri az én házamon belől az én vendégeimet bántani! Majd meglátom én: Béldi Pál uram hány arasz, ha engemet körül akar nyalábolni. Hisz ide jőjjön, ha veszteni való lelke van… Inkább kész vagyok kimenni Törökországba, mint Zólyomi Dávid! majd találok én még valakit, a ki tanácsuraimék ő kegyelmöknek parancsol! Inkább tatárt hozok az országra! Igyunk, uraim, sohse törődjünk vele, a mit az a tányérnyaló beszélt. Bánom, hogy a kútba nem dobattam, csak ne sietett volna olyan nagyon! Igyunk, uraim!
A vendégek ittak, hozzá is fogtak egy-egy nótához, de csak nem ment az olyan vigan, mint azelőtt, s utóbb Kozár uram úgy elázott maga is a sok kinálgatásban és biztatásban, hogy végre eszmélet nélkül esett az asztal alá s aludt másnap délig, mint a félholt.
Délfelé feltápászkodván, midőn kinyujtózá magát s szemeit kitörölgetve, meggyőződék róla, hogy él s bizonyossá lett, hogy hol van, bekurjantá egy csatlósát, s nagy rekedt mámoros hangon kérdé tőle:
– Mit csinálnak a vendég urak?
– Mind elmentek azok, uram, még hajnal előtt, ki-ki a maga kocsiján haza.
– S nem mondták, hogy visszajönnek.
– De biz úgy örültek, hogy elmehettek, képpel se’ fordultak erre többet.
– Gyáva népek! mormogá magában Kozár úr. Jól van, hadd menjenek, el lehetek nálok nélkül; hát Kapornaki uram mit csinál?
– Az is elment minden hozzátartozandóival egyben.
– Az is? förmedt fel Kozár uram. Jól van. Csak az ő baja lesz, nem bánom, ha felfalják is az ő jószágát. Hát a lúfők?
– Azok is elmentek, nagy uram.
– Azok is elmentek! ordítá Kozár s már erre felugrott ágyából. Jól van. Azaz, hogy már ez nem jól van. De tán a cselédség csak nem szökött még meg?
– Biz uram azoknak is nagyon kifelé áll a rúdjok.
– Hajh a ki adta! hajh a ki vette! Hát ilyen emberekkel van tele a világ! Nincs hát egy ember az egész országban, hogy egy szóra mindenki elhagyja az igaz embert. No de hiszen, ha ide kell hagynom ezt a jószágot, fogadom lelkemre, hogy rajta hagyom utoljára kezem szennyét, hogy az édes apja képére sem ismer rá, a ki utánam jő, s lesz neki mit siratni harmincz esztendeig!
Kozár uram be is váltá, a mit megigért, emberül. Látva, hogy az elfoglalt birtokban meg nem tarthatja magát, a hátralevő két heti időt arra fordítá, hogy a mit lehet, elpusztítsa azon. A szép fenyőerdőt a ház mögött kivágatá tőbül; kitépette a gyönge gyümölcsoltványokat; meghordatta terméskővel a veteményes kertet s a gátakat elszakíttatva, mik a patakot a Szamosba vezették, elöntötte iszappal az egész lapályt az őszi vetésekkel; ökröket, lovakat kiveretett az erdőre, vadvizes nyirokra hajtatta a juhnyájat; a pinczében eczetet töltött a borok közé, avas zsírral mázoltatta be a szobák falait, ólommal öntette be a zárakat, lakatokat, minden még meglevő bútort darabokra szedvén széllyel, úgy szétrakott, hogy a mely széknek a lába a padláson forgott, annak a vánkosa a pinczéből került elő, csak a tizenötödik nap reggelén hagyá oda a birtokot, a midőn már nem volt mit elrontani többé, úgy, hogy a mint azon nap estéjén Pozsgai Ferencz uramat a törvényes segítség bevezette, az alig talált haza a puszta kastélyba. Az útak el voltak árkolva, a szántóföldek elöntve vízzel, a kertek kővel terítve, fenyő-, erdő- és gyümölcsfák a földön feküdtek, pásztor nélkül őgyelgett a juhnyáj, felére olvadva a kiütött métely miatt, elvadultak a paripák az erdőhöz szokva, kipállott a vetés, eczettel tele a hordók, a házban egy zárt sem lehete felnyitni, mind úgy kellett az ajtókat betörni, s belépve a szobákba, nem volt azokon mit látni, mint ocsmányságot és pusztulást, s három napig lehetett a háznál mindent tűvé tenni, a míg az ember egy bútordarabot a másikhoz birt illeszteni.
A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének gondjai. A török portáról egyik követ a másikat érte, sürgetve a még le nem fizetett adót, mely tiszteletbeli összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból nyolczvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait tekintve, iszonyú összeg! A lengyelországgali viszályok miatt a kereskedés pangott, a korábbi harczos évek az ipart és földművelést összerongálták, a tatárjárás s az azt követett harácsok sok érczpénzt kivittek az országból, épen ezen évben dühöngött az országban egy irtózatos marhavész, mely az igavonó állatok kétharmadát elpusztítá, tavaszszal gyilkos gyujtogatók jártak az országban, kik többet kétszáz falunál felperzseltek, rá következett egy hosszú száraz nyár, s egy árvizes ősz, mely azt is elpusztítá, a mi megmaradott; az arany- és ezüstbányák rosszul míveltettek, a helységekre kivetett adót nem volt mód behajtani, mindegyik helységnek lévén valami oka azt nem teljesíteni, az egész székelyföld tökéletes pénzaszályban sínylett, s az egyedüli pénztermő városok, a szászokéi, annyira körül voltak sánczolva kiváltságokkal, szabadalmakkal, miket majd egy, majd más megszorult fejedelem osztogatott nekik utódai rovására, miszerint azokhoz alig lehetne szép szerével férni. E mellett még a jó fejedelem maga oly bőkezű és jószivű volt, hogy nem jöhetett hozzá ember olyasmit kérni, a mi ha az övé volt, neki ne adta volna, úgy hogy egy ízben tökéletesen elajándékozva az utolsó tallérját is, kénytelen volt a fiscus kölcsönpénzt venni fel a számára, hogy elutazhassék.12)
Ehez járult még az, hogy a nagyváradi basa, mindazon erdélyi és magyarországi helységekből, mik a fejedelemséghez tartoztak, önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, a hogy neki tetszett s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet.
E végett többször küldtek már a portára okos, ékesenszóló férfiakat, hogy világosítsák fel a szultán elméjét s engeszteljék ki az ő szivét a szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára; de mindannyiszor csak azt a feleletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek a szultánnak, hanem pénzt.
Legutoljára épen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a portától, hogy ha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd küldenek ők valakit, a ki azt kétszeresen be tudja hajtani s ha még egy követet bátorkodnak elbocsátani, a ki nem fizetni, hanem fecsegni jön, azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul avagy csak egy tallér fog is hiányzani.
Bizony pedig abból még nagyon sok tallér hiányzott.
– Mit csináljunk? szólt ujjait ropogtatva Apafi, míg Teleki Mihály alá s fel sétált a teremben. Paskó Kristóf pedig ott állt a fejedelem előtt.
– Hát mit csinálhatunk? szólt Teleki. Azt kell tennünk, a mit eddig tettünk. Pénzünk nincs elegendő, hogy az adót kifizessük, de annyi van, a mennyi elég, hogy a vezéreket hallgatásra birjuk, hogy várjanak és adjanak időhaladédékot s azután «qui habet tempus, habet vitam» az alatt ki tudja még, mire fordulhat a sors? Addig megizenjük, hogy mindent teljesíteni fogunk.
– Megizenjük! Könnyű azt mondani, hogy megizenjük, de ki lesz olyan bolond, hogy az izenetet elvigye s kedvünkért magát karóba huzassa?
Teleki egész biztossággal fordult Paskóhoz:
– Megteszi azt egyszer a hazért, Paskó uram.
Az érdeklett lesüté szemeit, felsóhajta és hallgatott.
– Az, úgy segéljen, meg nem teszi! kiálta a fejedelem. Most házasodott meg szegény, alig egy félesztendeje, elvett egy szép özvegyasszonyt; nem ment el az esze, hogy oda vesztegesse ifju életét. Én ugyan nem küldöm.
Paskó felemelé szép becsületes arczát s mosolyogva válaszolt:
– Elmegyek biz én, nagyságos uram, nagyságod és Erdély jóvoltáért, ha kell a világ végire is, ha kell még Plutóhoz is; s ha Isten ő szent felségének úgy tetszik, hogy ott bevégezzem életemet: történjék meg szent akarata. Egyébiránt sokszor és sok mindenfélével fenyegettek már engemet, a nélkül, hogy csak szememet elhunyorítottam vagy arczom színét változtattam volna előttük; ámbátor készen voltam rá, hogy egyszer teljesítik rajtam. Lám, az oroszlán sem bántja azt, a kit lát, hogy tőle nem fél.
– Ember kegyelmed, Paskó uram; szólt közbe Teleki, megveregetve a férfi vállát; tudtam én, hogy nem fog vonakodni.
– No én mosom kezeimet, monda Apafi, én nem küldtem kegyelmedet, én oka ne legyek a kegyelmed halálának s felesége özvegységének.
– Kap az még férjet, nagyságos uram, ha én meghalok; szólt Paskó, különösen mosolyogva.
– Tehát a kezünk közt levő pénzből vigyen kegyelmed négyezer tallért és ezer darab aranyat magával; monda Teleki. Ezer darab aranyat adjon át a fővezérnek, azért, hogy engedjen időt az adó begyűjtésére s tiltsa el a váradi basát a foglalástól. Háromezer tallért pedig oszszon ki a szultán tolmácsa s a keresztyén fejedelmek követei között, hogy érettünk a szultán előtt esedezzenek, miszerint a nyolczvanezer tallérnyi adót szállítsa az eredeti összegre, a mi Bethlen Gábor alatt volt. Legrosszabb esetben iparkodjék kegyelmed személyesen esedezni azért, hogy vagy engedje a szultán, hogy a váradi basa által bitorolt falvakból az adót beszedhessük, vagy tudja be az adóösszegbe azt, a mit a basa előlünk elfoglalt. A negyedik ezer tallér pedig kegyelmednek marad az út és az ottani mulatás költségeire.
– Sok lenne az nekem, kegyelmes uram, szólt mentegetőzve Paskó; inkább majd abból a pénzből ötszáz tallért átadok még a szultán tihájának, háromszázat pedig a kiaja bégnek; – no még majd a fő ulemának is adok vagy háromszázat belőle…
– Hohó! kiáltá közbe a fejedelem. Már akkor százat a magáéból fizetett rá kegyelmed!
– Nem tesz semmit. Kaptam most egy kis pénzt hazulról. Majd esztendőre meggazdálkodom azt.
A fejedelem felugrott székéről.
– No, Paskó uram, kegyelmed ritka ember. De a mit én tehetni fogok: nem fogok megfeledkezni kegyelmedről.
– Köszönöm, nagyságos uram. Tiszta szívből cselekszem, a mit tehetek; s nem kivánok érte jutalmat.
A két úr megszorongatá a követ kezét s áldásaik között útra bocsáták őt, ki is csak annyi időt kérve magának, hogy házát rendben hagyhassa, azonnal sietve eltávozott.
Félév előtt szép özvegyasszonyt vett nőül Paskó Kristóf ennyit tudunk már a fejedelemtől. Lássuk a jó urat mézes heteiben.
Tizenöt óra mulva a fentebbi beszélgetés után Paskó már odahaza van, s alig engedve magának néhány órai mulatást, készül a hosszú, – meglehet, a másvilágon végződő útra.
Hárman vannak együtt: ő, neje és János, az öreg szolga.
Paskó irományait szedi rendbe. Komoly arcza, szelid, esengő kék szemeivel, szép metszésű ajkai, alásimuló szőke bajuszával, s redőtlen homloka oly csendes bú árnyéklatát viselik magukon, mely látni engedi magát, de hallani nem.
Neje, egy halovány arczszínű hölgy, bágyadt élveteg vonásokkal, egy kereveten heverész, epedő barna szemeit körülhordja olykor kedvetlenül az őt környező tárgyakon, s ideges termetének nyugtalansága, reszkető ajkainak duzzogása által láthatóvá teszi zivataros kedélyét.
A vén János ezalatt bőrládákat tömöget, ruhákkal és fehérneműkkel, háttal fordulva s csak néha fordítva meg ősz bozontos fejét, s láttatni engedve torzonborz fehér bajusza által egy harmadrészben elfoglalt barnapiros pofáját, két szeme, mint a vasvilla, öklel olyankor jobbra-balra.
– Tehát nem jöhetsz velem? szól kérlelő bánatos hangon Paskó, nejéhez fordulva.
A szép Berta asszony előbb meggondolja magát, ha feleljen-e?
– Hiszen látod, szól azután kényes fáradt hangon, milyen beteg vagyok; két éjjel nem alhattam szívgörcseim miatt s a legkisebb rázkódásnál megfájdul a fejem, majd szétszakad; ha elmennék most, megőszülve térnék vissza.
– Igaz; igazad van; sóhajtá Paskó s tovább rakosgált; később újra megszólalva: pedig azt gondoltam, hogy majd a levegőváltoztatás, szórakozás, mulatságok talán még enyhítenék bajodat.
– S te levegőváltozásnak nevezed Stambul ronda utczáinak illatát, szól türelmetlenül a nő, szórakozásnak a basák unalmas látogatásait, kik odajönnek az emberhez pipázni s este mennek el, a nélkül, hogy egyebet mondtak volna, mint jó reggelt és jó éjszakát? azokat a kiállhatatlan fürdőket, a hol az embert agyon izzasztják és összetörik?
– Jól van, jól, édes lelkem! szólt Paskó szeliden. Hisz én nem kivánom, hogy értem áldozatot tégy; csak ne indulatoskodjál; látod, már is oly ingerült vagy.
– Mostani betegségemnek is egyenesen az az oka, folytatá a nő, hogy egész Stambulban létem alatt mindig azokkal a kiállhatatlan faggyúban és olajban főtt fűszeres ételekkel kellett élnem, hogy lázt kapok, ha csak rágondolok is.
– Édesem, ne ingereld magadat, hisz nem viszlek magammal.
De az asszony csak nem hagyta magát kihozatni a themájából.
– Épen most hallom, hogy Pérában a dögvész is kiütött.
– Az reád nézve mindegy, miután te nem jösz oda, felelt némi kis élességet engedve meg magának Paskó; mire Berta asszony daczosan felugrott a kerevetről, s el akarta hagyni a szobát; erre aztán megint a férj került alul, engesztelő nyájassággal állva útját feleségének s megcsókolva kezét. Hisz édesem, nem kell mindenért oly ingerültnek lenned.
– Igen! beszélt a nő sírva fakadva; te nem hiszed, hogy én beteg vagyok, te csak tréfának, szenvelgésnek veszesz mindent, te úgy bánsz velem, mint a gyermekkel: pedig ha tudnád, mennyire oda vagyok, más feküdnék régen! Azért, hogy én nem panaszkodom minduntalan, én tudom, hogy mi bajom, de te csak kinevetsz vele.
– Lelkem, édes szívem; szólt Paskó s a köny csaknem kicsordult szeméből; hogyne hinném én, hogy beteg vagy, hogyne aggódnám én miattad. Lásd, Kolozsvárott Mikó Ferencz orvosdoktor uramnak meghagytam, hogy téged mindennap meglátogasson s egészségedre ügyeljen.
Berta asszony e szóra meghagyá magát engesztelni, s kibékülten vált meg férjétől, ki az ajtóból ismét visszatért.
János gazda hátra fordított fejjel nézett az asszony után, s nagyot mordult:
– Jobb volna bizony, papot rendelnének mellé, a ki a lelkére vigyázzon.
Paskó meghallott valamit a monologból s boszusan rivalt szolgájára:
– Mit mondott kend?
– Semmit! felelt az, vissza sem fordulva.
– Akarom hallani, mit mormogott kend az elébb?
Erre még csak nem is felelt János.
– Mindjárt egybe ketté váglak, ha nem felelsz! kiáltá rá haragba hozva Paskó.
– No hát tessék kettévágni. Mormogott János, félbe sem hagyva munkáját.
Paskónak mit volt tennie mást, mint elhallgatni. Pedig tudta, hogy mit mormogott János, s meg nem állhatta, hogy feleségét ne mentse előtte.
– Hisz betegen csak nem hurczolhatja az ember oly hosszú útra a feleségét, mikor a legkisebb mozgásra görcsöket kap, elájul.
– Az ám, dörmögé János, ma egy hete reggelig tánczolt Dénesfalviné lakodalmán.
– Az nem a kend gondja; kend szamár az ilyen dolgokhoz.
– Tudom, hogy az vagyok, azért nem is szólok egy szót se; csudálom, hogy vitézlő uram beszédbe állhat velem.
– Az egészen más: tánczolni, mint kocsira ülni s rossz útakon rázatni magát.
– Persze, hogy más. Az is más, ha az ember három napig el van a szabad ég alatt Pekri uram vadászatán, s lovon ülve hajtja a szarvasokat, az a világért sem ráz s azt a leggyöngébb asszony is kiállhatja.
Paskó erre már nem tudott mit felelni, mert azt maga is csakugyan furcsának találta, hogy felesége lovagolhasson s kocsira ne ülhessen; János gazda pedig egy szót sem monda többet puszta ténynél, a miért gazdája leszidhassa, hanem elhallgatott diadalmasan, úgy hurkolva a szíjjakat a bőrzsákokon, s úgy dömöczkölve azoknak tartalmát, mintha tele volnának rossz asszonyokkal.
Paskó látszólag fel volt indulva, semmit sem talált, a mit keresett.
– Hja-jaj! sóhajta egy kis idő mulva János nagyon is fennhangon.
– Mit sóhajtozik kend? kiált rá boszusan Paskó.
– Ahol van ni! Már sóhajtanom sem szabad. Sóhajtson vitézlő uram is, ha megkivánta tőlem.
– Az bolond ember, a ki semmiért sóhajtozik!
– No én bolond nem vagyok, mert én tudom, hogy mire gondoltam, mikor sóhajtottam.
– Hát mire tudott kend gondolni?
– No hát ha akarja tudni, azt gondoltam, hogy vitézlő uram milyen derék, bátor, okos ember, mikor a török császár előtt áll.
– Hát aztán?
– Hát azért sóhajtottam.
Paskót ette a méreg, jól tudta ő, hogy a vén szolga e gondolat másik felében azt ragasztá hozzá: «és mily ügyetlen, gyáva és ostoba a felesége előtt!»
És ismét megjött a hallgatás kettőjök között. János egyre fojtogatta a bőrzsákokat, Paskó pedig írásokat hasogatott szét, mik azt vétették, hogy kezébe akadtak, midőn ő másokat keresett.
– Bizony csak okos emberek a törökök. Szólalt meg egyszerre minden apropos nélkül János.
Paskó azt gondolta, hogy más tárgyra akarja vinni a beszédet az öreg, s megkérdezé:
– Miért legyenek a törökök olyan okos emberek, János gazda?
– Csak azért, hogy zár alatt tartják az asszonyokat.
– Hallja kend! rivalla rá egészen felindulva Paskó. Én megtiltok kendnek mindenféle impertinens kifejezéseket, s ha még egyszer kérdetlenül megszólal, akárhogy tisztelem, becsülöm kendet, kénytelen leszek kendet – – (azt akarta mondani, hogy «elűzni», de előbb megbánta, mint kimondta volna) – – elhagyni magamtól.
Az öreg szolga letett mindent kezéből, s odafordulva az urához, reszkető hangon mondá:
– S azt hiszi vitézlő uram, hogy ha én azt látnám, hogy van a háznál egy élő teremtés, a ki kegyelmedet csak egy századrésznyire is jobban szereti, mint én, nem ma hagynám el a házát inkább, mint holnap? Elmaradhat kegyelmedtől mindenféle pereputyja, de én ugyan el nem maradok kegyelmedtől, ha a pokol országába megy is; még ha a feleségét magával viszi is! azt mondom.
E szókkal kifordult a szobából a szabadalmas vén goromba szolga, ki a családnál őszült meg, s az öreg apát szolgálta és az unokát karjain hordozá, s együtt érzé e családnak baját és örömét.
Paskó pedig, midőn egyedül maradt és senki sem látta, leborult íróasztala szélére és sírt keservesen.
Kucsukné ezalatt valahány követ ment az ő határán keresztül a seraskiertől, vagy hozzá, azokat mind elfogatta, bezáratá s a nálok található irományokat elszedte.
Ezek folytán, mint előre sejté, sajátságos tervezeteknek kezde nyomára jönni. A seraskier levelezésben állt a moldován herczeggel, ki hatezer moldvai lovas élén Ismail basa táborához volt rendelve, mely a Rába partján a római császár magyar és német hadaival állt szemben, s ottan parancsot kapott újabb hatezer embert vonni maga után Moldvából egyenesen Erdélyen keresztül.
Egy napon tehát jön egy követ Magyarországból, kinek lefoglalt iratai között ily tartalmú levél találkozott:
«Nagyérdemű seraskier, dicsőséggel teljes Baruch Tavaif.
A mire még otthon létemben kértelek, azt ne felejtsd el. Meg vagyok felőle győződve, hogy te a keresztyének romlásának most sem vagy óhajtója, s ennélfogva nem átallasz nekem módokat szolgáltatni, hogy mindazon törekvéseket, melyek az ő elpusztításukra vannak intézve, mint igaz keresztyén, ha erővel nem is, legalább erőtlenséggel meghiusítsam. Egyszersmind azonban kérve kérlek, hogy eljárásod által gyanúra ne szolgáltass okot, mert az igen siralmas állapot lenne, ha másokat akarva szabadítani, magamat veszteném el. Ezen levelemet vivő embert azonban küld vissza válaszoddal s ne engedd senkivel beszélni, hogy valamit ki ne fecsegjen; azon tízezer aranyból pedig, melyet neked hála fejében igértem, ötezeret most mindjárt átvehetsz ispánaimtól, a többit majd ha visszatérek. Egyúttal tudakozódjál a feleségem felől, ha nem betegedett-e még le? Lekötelezett barátod és legalázatosabb szolgád ***. U. i. E levelet, a mint olvastad, küldd vissza megnyugtatásomra.»
Katalin újra lepecsételé szépen a levelet, s egy meghitt szolgájától elküldé azt a Baruch Tavaifnak. Néhány nap mulva visszaérkezék az, magával hozván a herczeg levelét, s a választ rá a derék seraskiertől, mely is eképen hangzott:
«Becsületes keresztyén úr (itt az «úr» helyett az állott, hogy «kutya», a mit a seraskier szójárásból ejtett oda, hanem aztán kitörölt), nekem legalázatosabb szolgám! (gondolta a seraskier, hogy ha a herczeg maga így nevezi magát, ez lesz a leghelyesebb czíme.)
«Megértettem a leveledet és azt találtam benne, hogy nekem a te keresztyénségedhez semmi közöm, akár éltek, akár haltok; hanem azt a tízezer aranyat nem bántam volna, ha egyszerre lefizetteted, mert ámbátor véghetetlenül tisztellek, attól tartok, hogy megcsalsz. A mi az óvatosságot illeti, ne taníts te arra engem; tudván, miszerint te úgy kivánod, hogy az újabb hatezer ember hozzád ne juthasson, aként fogom intézni a dolgot, hogy előre kitudom, mely úton akarja őket utánad szállítani az effendi. Ha ő a bozzai szoroson át rendeli a bevonulást, az én dolgom lévén az élelmi és fegyverbeli szereket utánok küldeni, ezeket a tömösi szoroshoz utasítom. Azok ott várakozni fognak a podgyászra, fele a várakozásban elszéled, s akkor az effendi vagy élelmezés nélkül bocsátja őket Erdélynek, a midőn a székelyek szanaszét fogják őket verni, és soha azokból egy sem jut el hozzád, vagy megtudja a tévedést s oda küldi őket a tömösi szoroshoz: de mire oda érnek, már akkorra én, mintha legnagyobb szorgalommal tenném, a bozzai szoroshoz küldtem a podgyászt s ők ismét annyira vannak tőle, mint a mennyire voltak. Ilyenformán a hiba egyikünkre sem fog háramlani, csak te magad vigyázz magadra, s a mint ezen levelemet vivő ember hozzád érkezik, nagyobb biztosság okáért rögtön vétesd fejét, hogy senkivel ne beszélhessen. A mi végre a feleségedet illeti, ahhoz nekem semmi közöm. Allah irtson ki minden asszonyi állatot a földről.»
Kucsukné, midőn e levelet olvasta, épen kertjében sétált, s történetesen egy nagy bibircsós úritök akadván lábai elé, azt úgy találta felrúgni, hogy imitt-amott állt meg. Soha még lábbal gondolatot jobban ki nem fejezett senki, a mióta a pantomimica fel van találva.
E perczben a seraskier feje nyilván alig állt erősebben a szárán, mint a felrugott dinnye – vagy mi.
S néhány nap mulva csakugyan ki lehete hallani, hogy a küldött segédcsapatok, félreértett rendelkezések miatt, nem indulhatnak ki Moldvából.
Katalinnak ugyan módjában lett volna e félreértéseket a felfogott levelek által azonnal felderíteni, de attól tartott, hogy még akkor a seraskier pénzzel és helyrehozással tisztára moshatja magát, s engedte odáig haladni a dolgot, míg a sikertelenség dühre fogja gerjeszteni a vezéreket s keresni fogják annak okozóját.
Ez is bekövetkezett nemsokára, csakhogy Katalinnak sokkal nagyobb rémület, mint öröm jutott benne.
Egy napon sebes hirnök érkezék a herczegtől, levelet vivén a seraskierhez, mely nem a fejedelem kezével, hanem annak íródeákja által volt írva; a felbontott levél így szólt:
«Érdemes – (ez – meg amaz:)
Futtában írom e sorokat, mint a ki két nap óta le nem szálltam a lóról.
Hátunk mögött nagy a veszedelem, mert hajnal óta tart az ütközet. A mult éjjel a janicsárok két hidat vervén a Rábán, azon észrevétlenül átmentek s megrohanták a keresztyén tábort, mely az átelleni parton egy helység mellett (úgy gondolom, Szent-Gotthárd) elsánczolta magát, s hajnalra elfoglalták a sánczokat, s háromezer embert leöltek benne. Ekkor a vezér aga és Ismail basa riadót fuvattak az egész tábornak, s mindnyájunknak rohamra kelle menni a keresztyén tábor ellen. Nekünk sehogy sem jutott alkalmunk czélunk kivitelére, mert a keresztyén gyalogság, mihelyt kétszáz lépésnyire értünk hozzá, mindenütt elkezdett futni, s nekünk a mellett az a fatalis helyzet jutott, hogy egyfelől Kucsuk basa, másfelől Feriz bég dandárai által voltunk közbeszorítva, kik félszemmel mindig bennünket őriztek…
Katalin szíve sebesen kezde dobogni, a mint férje és fia neveit olvasta s habozni kezde, ha tovább olvassa-e? öröm lesz-e, vagy gyász, a mi ott következik? Erőt vett magán és tovább olvasott.
«A keresztyén sereg már-már verve volt, tábora prédára jutott, s maga az erdőbe kezde menekülni, s mi kénytelenek voltunk az elmaradozókat lovaink patkói által elgázoltatni, a midőn egyszerre végső kétségbeeséssel kiválik a futók közől két csapat lovasság, egyik Petneházy huszárjai, másik Toggendorf vértesei, s visszafordulva ránk, neki vágtattak Ismail basa mamelukjainak… Ez volt a pillanat, melyben tervünket kivihetők. A mint egy osztály huszárság vakmerően nekünk rohant, mi egyszerre, mintha ki nem állhatnók a rohamot, az egész dandárral visszafordultunk s futni kezdtünk a part hosszában. Futásunk zavarba hozta a török tábort s új erőt adott a keresztyénnek. Egy percz alatt sánczot vontak magok körül szekereikből s iszonyú tüzeléssel fogadták a közel jutott ozmanokat. Az egész csata megfordult egyszerre, a támadókból támadottak lettek, s mi, a midőn futásunk közben egy halomról visszatekinténk, már a keresztyének által láttuk elfoglalva a tért; Ismail basa dandárai összetörve futottak a Rábának, s a vezér aga lófarkas zászlói közől nem láttam többet egyetlen egynél lobogni. Csupán Kucsuk Mehmed basa és fia, Feriz bég harczoltak még megátalkodottan az összegyűjtött spahik élén; úgy látszott, mintha élve nem akarnák elhagyni a csatatért. Mi lett az ütközet vége, nem tudhatom, mert az éjszaka eltakarta szemeink elől a csatatért. A musulmanok vesztesége igen nagy; a szultán dühös fog lenni; vigyázzon kegyelmed, az egekre kérjük, dolgainkból valami ki ne tudódjék, mert ha csak gyanú érhet bennünket, sem a keresztyén, sem a török szentek minket a megfojtogatástól meg nem őriznek».
A levél kihullott Katalin reszkető kezéből. Férje és gyermeke! ők voltak az utolsók a csatamezőn! mintha élve nem akarnák azt odahagyni…
A két gyermek fogadott anyjok mellett ült, míg ez a levelet olvasá, s aggodalmas tekintettel kisérték annak mindinkább elsápadó arczvonásait, s midőn végre a nő kiejté kezéből az elolvasott levelet, s kezeit könyes arczára tapasztva, elkezde hangosan zokogni, a két gyermek odaborult ölébe s átölelve őt, ők is sírva fakadtak, a nélkül, hogy tudnák miért, s midőn Katalin térdre borult, kezeit imára kulcsolva, ők is letérdeltek mellé, ők is imádkoztak. Hangja, gondolatja, nem volt az imának, de az, ki a szivek érzelmeiben olvasni tud, s ki előtt a néma sóhaj egy kitárt könyv s a gyermeksírás ékesen szóló beszéd: megérté a szótlan imát s még alig borult el lelkeiken a vihar, melynek zápora köny, már utána küldé a napsugárt, mely azt felszáraszsza.
Azon pillanatban robogott be az udvarra Ilk Haszán, Kucsuk basa hirnöke, egy levéllel asszonya számára.
A küldött néma volt és sánta. Ezért szokta őt Kucsuk hirnökül használni, mert semmit ki nem beszélhetett s részt nem vehetett a harczban.
Sietsége tanusítá, hogy még a harczból érkezik, csaknem utólérve a herczeg futárját, ki legelső hagyta el a csatatért.
Katalin megismeré a levél borítékán fia vonásait s reszkető kézzel és dobogó szívvel bontá fel annak zsinórjait.
«Kedves anyám! – szólt a levél. – Csatát veszíténk, de dicsőséget nem. Atyám megmenté zászlóit, én is az enyimet, még nyertem is hozzá egy sebet…»
Katalin felsikoltott. A heves fiú dicsekvék sebével, nem gondolva meg, hogy anyja nem a dicsőséget, hanem vérét fogja látni abban.
«Árulás ragadta ki kezünkből a diadalt – folytatá a levél -, de hátra van a vesztést helyrehozni s az árulást megboszulni. Isten veled. Fiad Feriz.»
– Láttad fiamat? kérdé Katalin a hirnököt, aggodalmas arczczal.
Az mutatta fejével, hogy «igen».
– Hol kapta a sebét?
A hirnök mutatta kezével a vágás helyzetét, hosszát, alakját homlokán.
– Mindig a fején! Már ez harmadik seb homlokán! Épen mint az apja.
A hirnök mosolygott s ujjaival krix-kraxokat csinált arczán, azt akarva mutatni, hogy hát még ha úgy keresztül-kasul lesz szabdalva arcza, mint a basának, akkor fog még csak hasonlítani apjához!
– Csakhogy élnek! sóhajta fel megkönnyebbült szívvel Katalin, nem sokat törődve azzal, hogy vesztettek, sőt némileg még örült is rajta, gondolva, hogy e veszteség kényszeríteni fogja a portát békekötésre s férje és gyermeke nem leendnek tőle többé távol. E reményét nemsokára igazolá azon hír, miszerint a porta és a római császár között a szent gotthárdi csata következtében tíz évi fegyverszünet köttetett s mindkét fél elbocsátá seregeit a vitatott térről.
Néhány nap mulva csakugyan hazaérkezék a moldvai herczeg vert hadával együtt s az ő megérkeztének tudomásával együtt vevé Katalin az örömhírt, hogy Kucsuk basa is útban van, s már Erdélyben kell lennie, s Feriz bég is utána sietend, mihelyt sebéből felgyógyul.
Mint örült előre e találkozásnak! mennyi szépet gondolt el róla, egész nap felőlük beszélt fogadott gyermekeivel, kik annál közelebb látták atyjok szabadulását, minél közelebb jött az idő, melyben Kucsuk basának meg kelle érkeznie.
Egy napon azonban, midőn már óráról-órára lesték a basa jöttét, azon hírt veszik, hogy Kucsuk régen megérkezett már Moldvába; de saját lakát kikerülve, egyenesen Jászvásárban szállt meg, s nejét nem is tudósítá megérkezte felől.
Katalint leveré e hír; mi oka lehetett férjének, ki nejéhez oly szeretettel viselteték mindenha, oly hosszú és veszélyes távollét után, tudva, mint eped, mint vár utána, őt kikerülni s szó nélkül haladni el mellette? Egészen zavarba hozta e gondolat.
Egy hirnököt külde rögtön Jászvásárba, hogy férjétől megtudja e megfoghatlan változás okát s nem volt nyugta, míg az meg nem érkezék. Három ló dűlt ki a futár alól; de négy nap alatt megjárta a hosszú útat.
– Beszéltél uraddal? Megtudtad idegenkedése okát? kérdé tőle Katalin.
– Nem beszéltem vele, mert senkit sem bocsát maga elé, a kit nem hivatott; de azért mindent megtudtam. A szent-gotthárdi ütközet a moldvánok megfutamodása miatt veszvén el, a fővezér Kucsuk basát bízta meg, hogy tegyen vizsgálatot Moldvában, s ha bűnöst és árulást talál, azt büntesse meg; ekkor Kucsuk basa megesküvék a Korán szavaira, mik az Aja Sofia boltozatára arany betűkkel vannak felírva, hogy addig ne lássa családját, ne beszéljen nejével, ne hallgasson meg semmi kérelmet, s ne fogadjon el semmi ajándékot; hogy addig ajkait sem bor, sem asszony csókja ne érintse, füleibe zene ne hangozzék és orczájára mosolygás ne térjen, a míg a bűnösöket föl nem fedezte! Ezért került ki téged és nem fogod őt látni, a míg eskűje be nem telt.
– Siettetni fogjuk annak teljesültét, monda Katalin, s még az nap útnak indult Jassy felé, s a két gyermeket magával vivé.
Egész odáig akadály nélkül eljutott s midőn férje szállására érkezék, maga elé hivatá annak legbizalmasabb szolgáját, vele értekezendő: mint lehetne némely iratokat annak kezébe juttatni.
– Az nehéz lesz, asszonyom, válaszolt a szolga; a basát annyira elkeseríték a hamis tanúk, hogy most épen nem enged magához jutni mást, mint a kit maga hivatott, s a ki egy iratot adna kezéhez, fejével játszanék; mert ez által meglehet, hogy ismét újabb csalódásra adna okot. Ha tehát valakinek van koczkáztatni való feje, melyet átnyújtott írásával együtt a basa kezébe tegyen, az megtalálhatja őt, mikor kertjében sétál.