– Van nekem; szólt határozottan Boór Ádám fia. Én szólok vele.

– Akkor este felé bocsáttathatod be magad a kert mellékajtaján. A basa leginkább a hosszú hárssor alatt szokott alá s fel sétálni. De ha magadra vonod haragját, rám ne vallj, mert én eltagadom, hogy bebocsátottalak volna s kötélhágcsót akasztok a falra, mintha ott másztál volna fel.

– Ne búsulj, mondá bizakodva a fiú; fejestül fogok visszatérni.

Este felé átadá Katalin az elfogott leveleket Károlynak, s megcsókolva annak homlokát, bebocsáttatá a kertajtón. De maga és a kis testvér ott maradtak az ajtó küszöbén ülve, s dobogó kebellel várták küldöttük visszatérését.

A bátor fiú, a mint a kertbe lépett, széttekintve, megpillantá a kijelölt hársfasort, s a mint a bokrok közül bekerülne, egyszerre véletlenül szemközt találta magát az ott sétáló basával.

A basa meglepetve tekintett a fiúra, ki most is azt gondolá, hogy Erdélyben van, a hol elég az emberek előtt megemelni a süveget köszöntés fejében s nem szükség háromszor is a földig borulni, mielőtt az ember beszédhez kezdene, s ennélfogva bátran lépett a török úr elé, s a nélkül, hogy legkevésbbé zavarba jönne, bizton megszólítá:

– Nemde, nem kegyelmed-e az én uram, Kucsuk basa?

A basa meg volt lepetve a fiú bátorsága által.

– Az vagyok, szolgám, hogy jösz ide?

– Kerítéseden másztam keresztül, hogy veled beszélhessek.

– Ej, ej. Könnyen meglőhettek volna őreim. S miért akarsz velem beszélni?

– Egy kérelmem van hozzád és egy ajándékom számodra.

– Fiú, te vakmerő vagy! Nem hallottál-e esküvésem felől, hogy kérelmet meg nem hallgatok s ajándékot el nem fogadok?

– De meghallgatod a kérelmet, ha azon bűnös fejét kérem, s elfogadod az ajándékot, ha azon bűnös fejét adom, a kit te keressz.

– Ifjú ember! veszélyes játékot kezdtél, ha ez ügybe avatod magadat.

– Tudom, jó uram. Fejekre játszunk; én a másét akarom elnyerni, illő, hogy a magamét tegyem fel érte.

A basát mindinkább meglepé a fiú merész hangja.

– S ki legyen az, a kit vádolsz?

– Az alseraskier, Baruch Tavaif!

– Valóban súlyos fejet kérsz.

– Ha testi súlyát vagy bűneinek terhét méred, akkor igen.

– Vannak bizonyítványaid?

– Ime lássad.

E szavakkal átadá Károly az elfogott leveleket Kucsuk basának.

A basa arcza föllángolt, a mint e leveleket végig olvasá, levont szemöldökei alól úgy szikráztak sötét szemei, mint felhőből a villám, minden íze reszketett az éktelen düh miatt.

– Ez az ember, hörgé magán kívül, ki a porból emelkedett ki hizelgése által!… Allahra! a porba fog visszaesni árulása miatt! Mi jutalmat kérsz e tudósításért, ifjú?

– Apámat add nekem, kit a seraskier fogva tart magánál.

– Vidd magaddal a seraskier minden foglyát. Halála napján mind a tieid leendnek.

– Akkor mind szabadok fognak lenni.

– Most távozzál, a merre jöttél; senkinek a titokról ne szólj, mindaddig, a míg nem leend titok.

De a fiú nem távozott, csak állt ott s a basa szemeibe nézett.

– Mit vársz még?

– Uram, te megesküvél, hogy nődet látni nem fogod addig, míg az árulót fel nem fedezted; im, a mire esküvél, az már teljesült; most nincs többé okod, hogy nődet ne lásd.

A basa arczán önkénytelen mosoly derenge át.

– Látod, már mosolyogsz is. Nődet nem kivánod-e látni?

S mielőtt a basa felelhetne kérdésére, megfogá annak kezét s magával vonta a kert ajtajáig. Percz mulva megnyilt az, s a basát két gyöngéd kar ölelése fogadta, s három szerető szív dobbanása összhangzott az övével.

A seraskiernek gonosz álmai voltak az éjjel. Nálunk nem igen divat az álmokat elbeszélni, de az igaz hivő musulmán sokat ad azokra s értelmeiket Allah nyilatkozatának s a jövendők beszédének tartja.

Azt álmodá a seraskier: mintha ismét maga előtt látná azt a villogó szemű delnőt, azokkal a sűrű fekete szemöldökkel, s a mint annak erőszakos kérelmére megesküvék, hogy elébb oda nem adja a rabszolgaságból a kétszarvú embert, hogy sem tulajdon fejét, látta, mint fordul vissza a nő fenyegető arczczal, szikrázó szemekkel és mondja: «jól vigyázz hát arra a fejedre!»

Jól vigyázzon a fejére! Könnyű azt mondani. Hiszen ha az embernek egyéb dolga sem volna, mint a fejére vigyázni; vagy azt rábizná másra. Ha elől-hátul szemei volnának, akkor csak meglátná, ha valaki el akarja lopni… Furfangos gondolatja jött… Levette a fejét onnan, a hol állni szokott, s letette maga elé… Igy bizonyos volt, hogy meg nem lephetik orozva; mert mindig ráláthat a fejére, ráteheti mind a két kezét s őrizheti bizton… De hátha aludni fog?… Hm… Mit tegyen akkor?… Keresett, kutatott eldugó helyeket szobáiban; végre talált egy nagy vasládát s abban elzárta a fejét; aztán megint kinyitotta azt, megnézni, hogy benne van-e még? ott volt; ismét bezárta s a kulcsot keblébe dugá… Azután azt álmodta, hogy lefeküdt aludni s azt álmodta, hogy álmodik… A sötét szemöldökű asszony és a kétszarvú ember ki s bejártak szobájában, melynek mindenütt volt ajtaja, a hol csak nekik tetszett… Ott elkezdték feszegetni a vasládát, a kétszarvú ember neki akasztá szarvait s addig lyukgatta, addig feszegette e hegyes szarvakkal a zárt, hogy végre fölpattant az… nagyot ordított a seraskier s azt álmodta, hogy felébredt… hálát adott az Istennek, hogy csak álom volt, a mit látott s azzal ment a ládát keresni. Hát az igazán nem volt sehol. Kétségbeesve rohant végig minden szobán; nem került elő sem fej, sem láda. Ordítva kérte a prófétát, hogy engedje meg neki, hogy a mit most érez, az is csak álomlátás legyen, s hogy meggyőződjék felőle, ha nem álmodik-e, egy nagy fekete tükör állt szobájában, ahoz futott, s ime, a mint bele tekinte, hát fej nélkül látta benne magát, termete a vállain kezdődött. Erre kétségbeesetten veté magát hanyatt s beleüté koponyáját úgy az ágya oszlopába, hogy most már igazán felébredt, de elébb még sem győződött meg ébrenlétéről, míg a fekete tükörbe pillantva, meg nem látá, hogy a keresett fej most is ott áll a törzsökén a maga rengeteg terjedelmében.

– Allah nagy! mit jelenthet ez álom? Csak a próféta tudhatja a jövendő titkait.

Ez álmot épen azon éjszakán látta Baruch Tavaif, melyen Boór Ádám fia átadta a veszélyes leveleket Kucsuk Mehemed basának.

Néhány nap mulva tetszett a prófétának megfejteni a seraskierrel láttatott rébuszt.

Ugyanis, épen Thora mennyből alászálltának napján, egyszerre csak híre futamodik a vidéken, hogy a seraskier házánál nagy ünnepélyt rendezett, s összehivatta rá a környék minden főurait, törököket és oláhokat.

Nagy lakoma fog lenni! A kert paradicsommá van átvarázsolva, a fákon arany gyümölcs, hímes virág a fák alatt, zengő tarka madarak arany kalitokban a bokrok között; színes lámpák khinai lógókkal, a persa szőnyegek sátorul vonva egyik fától a másikig, rózsavízből mesterséges szökőkútak…

Beirutból tizenkét bayadér érkezett, szépségre egy-egy húri mindegyik, s tánczolnak és énekelnek, a hogy még senki sem látta és hallá…

Alepóból jöttek szakácsok, kik oly ételeket főznek, hogy az ember azt sem tudja, húst evett-e vagy gyümölcsöt?…

Az urak a kertben fognak lakomázni; a népség a rácsozaton kívül fog állani s onnan hallgatja majd a szép zenét, melyet a ház tetején elhelyezett zenekar kilencz dobbal s huszonhárom trombitával fog előidézni. Ugyaninnen fognak czukros pogácsákat s kiivott poharakat hajigálni a sokaság közé.

Midőn eképen minden szépen el vala rendezve, utoljára ideizent a seraskier Kucsuk basához, hogy legyen ez s ez nap szerencséje hozzá, de a feleségét is hozza el magával.

Kucsuk basa el is jött szépen a kitűzött napra. A seraskier csak délre várta vendégeit s a basa már délelőtt megérkezett.

A seraskier rangjánál fogva felette lévén a basának, Kucsuk a szokott módon üdvözlé őt, mire a seraskier nagy leereszkedéssel leszálla hozzá s gonoszul mosolyogva kérdé:

– Hát a feleségedet miért nem hoztad magaddal?

– Mi dolgod neked a feleségemmel? szólt Kucsuk idegenül.

– Őt is meghivtam veled együtt.

– Én nem hivásodra jövök. Egyenesen Stambulból érkezem, a nagyúr fermánjával.

E szókkal egy pecsétes iratot vont elő kebléből a basa s homlokához és ajkaival érintve azt, átnyujtá a seraskiernek.

A seraskier átvevé a fermánt s mintha kedvesétől kapott szerelmes levél volna, oly hangos czuppanásokat ejte rajta, szivéhez szorítá, homlokára tette, s azzal felbontatlanul visszaadta a basa kezébe.

– Megbocsátasz, szelid basa, ha fogadásom tiltja ez órában foglalatoskodni világi ügyekkel, ez óra imádkozásra van szentelve nálam.

– Jól van, tehát imádkozzál elébb s azután olvasd a fermánt.

A seraskier bement szobájába, ott álló óráig a Korán előtt guggolt s olvasott az Asorathból, akkor felkelt és kijött.

A basa ott ült ajtaja előtt, a fermánnal kezében.

– Megbocsátasz, jószivű basa, ha most nem olvasom még a fermánt, szolgáim elkészíték fürdőmet, ha nem használom, elhül, illatja elpárolog s kénytelen leszek boszuból szolgáim fejét leüttetni.

– Jól van, hát fürödjél meg elébb.

A seraskier fél óráig mosatta, lúgoztatta, dörzsöltette magát, s midőn kijött, a fürdőajtóban lelte a basát.

– Megengeded, hogy felöltözzem elébb?

– Ám öltözzél fel, ha jónak látod.

Az öltözés ismét egy jó óráig tartott: míg a fejét megborotváltatta, a turbánját felkötötte, övet, papucsot, salavárit rendbehozatott; úgy hogy mire kaftánját felvette, már a vendégek nagy része felgyülekezett. Kucsuk basa nézte mindezt rendületlen komolysággal. A seraskier nevetett magában, gondolva, hogy milyen bolonddá tartja a basát!

Midőn az öltözésnek vége szakadt, akkor ismét arra kérte, hogy engedje meg neki vendégeit néhány szóval üdvözölni.

E néhány szó abból állt, hogy leültette őket a rakott asztalokhoz, maga is odaült velök; jelt adott a zenészeknek, azok pokoli lármát csaptak trombitáikkal; poharat adott vendégei kezébe, poharat adatott magának is, evett-ivott valamennyi egészségeért; felhordatta az ételeket és torkig ette magát valamennyiből.

Kucsuk basa leült egy pamlagra s nem evett, nem ivott s nem szólt; csak nézte komoly arczczal a tobzódó seraskiert, kinek ha több esze lett volna, meg kellett volna rettennie azon körülményen, hogy e szigorú férfi most oly engedékeny, úgy engedi húzni-halasztani a rábizott dolgot óráról-órára, reggeltől délig, déltől estig; hanem ő rövid eszével az engedékenységet az ő személye iránti alázatosságnak tulajdonítá, s végtelenül mulatta magát azon, hogy midőn ebéd multával ismét megszólítá a basa a jól lakott urat, maga sem ételből, sem italból nem részesülvén, ez ismét azt felelheté neki:

– Megbocsátasz, bárányszelid basa, láthatod, hogy Allah nagyon sok jóban részesíte, lelkem a második égben jár azon nedvnek erejétől, melyet a próféta a paradicsom örömeinek kóstolójául csorgatott poharainkba; ily állapotban képtelen vagyok írott betűket megérteni; azért tehát légy annyi időhaladékkal, míg táncznak látása s zenének hallása által lelkem felhői ismét eltisztulnak.

A basa meghajtá magát szótlanul s ismét visszaült kerevetére.

Egy intésére előszökelltek az ætheri almék, mandolinjaikat pengetve, csengős nakaráikat ütögetve, s tánczoltak és keringtek, hogy csupa gyönyörűség volt látni s ha egy-egy el talált szédülni közőlök, bizonyos lehetett felőle, hogy nem esik a földre.

A seraskiert tele hintették damascusi rózsalevelekkel, ki szuszogva bámult utánuk, s midőn a legsebesebb perdüléssel ellejtének mellette, midőn a lengeteg öltönyök boszorkánykaréjt vágtak a légben, az égő bájarczok egymás után tünedezve ragadták magukkal az utánok tekintő szivét, midőn a seraskier kapkodva nyujtá ki mindkét kezét, hogy egyet a földi tündérek közől elfoghasson, azok helyett Kucsuk basa vashidegségű kezétől érzé a magáét megragadtatni, ki szigorú arczczal tekinte reá, a fermánt felé mutatva.

A seraskier vörös volt a bortól és a szép hölgyek látásától.

– Mit akarsz, mézédességű basám? Gondolod-e, hogy a bor részegsége elmúlik a szerelem részegsége által? Napba néztem! ezek az almék mind megannyi napok; tizenkét napot láttam egyszerre, elvesztém szemeim világát. Magamat sem ismerem többé, nem hogy a betűket ismerném.

A vendégek mind jónak látták kaczagni a seraskier ötletén, s még e dísztelen kaczagás sem vette ki a komoly török urat nyugalmából, csupán azt kérdezé:

– Mikor fogod tehát a nagyúr parancsát elolvasni? Az éj közelg s a nap utolsó óráiból nem szabad annak kimaradni.

– Magad is mondod, hogy az éj közelg; tehát sötét van. Már pedig az Alkorán azt mondja, hogy mikor sötét van, akkor semmi Istennek tetsző élő állat nem lát, melynél fogva én sem látok; hanem ha várni kivánsz, a míg a próféta tiszteletére s a Thora mennyből alászálltának emlékére készíttetett tűzijátékot felgyújtatom s annak világánál elolvasom a fermánt.

– Legyen úgy; monda Kucsuk s ismét visszaült helyére. A vendégsereg kaczagott.

Következett a tűzijáték; forogtak a tűzkerekek, tűzokádó sárkányok nyargaltak a kerten keresztül; emelkedtek a röppentyűk, hullott a tűzeső, pattogtak a bombák s végül egy mesterséges tűzhányó hegy nyilt meg, égő crateréből millió csillagokat lövellve az égre, mik kékre, zöldre és pirosra válva, szálltak ismét csendesen alá, mint égő tűzpillangók.

– Most már láthatsz, szólt Kucsuk, előmutatva a fermánt.

– Csak egy van még hátra az ünnepélyből: az utolsó tréfa, melyet elébb meg kell látnod; mert hisz azt épen feleséged kedveért szereztem s legalább te majd elmondod neki oda haza. Hozzátok elő a nagy poharat!

Mindenki feszült kiváncsisággal várta, hogy mi lesz az?

E szóra nyolcz szolga előhengerített egy kerekeken álló óriási ólomserleget, mely tíz akó borral volt megtöltve…

Azt oda állíták a vendégsereg közepébe…

– Most hozzátok elé a kétszarvú embert!

Egy lánczokkal megterhelt alakot vezetének elő, kinek csodás tekintetén felkaczagott a vendégsereg, csupán Kucsuk borzadt vissza, szánalom és irtózat állva el szivét.

– Micsoda ember ez? kiálta előlépve.

– Ez egy rabszolga, kit feleséged meg akart tőlem venni, s hogy nem adtam neki, jól megfojtogatott miatta. Most előhozattam az állatot rejtekéből. Sokáig bujdokolt előttem, de az éhség végre előhozta. Én ugyan megesküvém, hogy csak akkor adom őt ki kezemből, midőn a fejemet a nyakamról, de most mást mondok; én elbocsátom őt, ha poharát ki birja inni. Vessétek őt e pohárba; ha kiiszsza, jó, ha belefullad, az az ő baja…

A vendégek hangos hahotával fogadták e szókat. Ez derék tréfa; valakit a pohárba fullasztani, mint valami legyet! Ott igazán agyon ihatja magát s vígan megy a másvilágra!… A hajduk már megragadták Boór Ádámot, hogy a serlegbe vessék.

– Megálljatok! kiáltá mennydörgő szóval Kucsuk, hogy mindenki reá nézett, s a torkokban elakadt a hang. Elébb e fermánt olvasd!

– Majd aztán! szabódék a seraskier és kaczagott, hogy nagy potroha rázkódék bele, elébb hadd végezzük ezt.

– Nyomorult! Ez halálitéleted!…

Mintha a villám csapott volna le közöttök, egyszerre elnémult a tivornyázó sereg, s midőn Kucsuk basa a fermánt felemelte, arczra borultak mind; a seraskier hanyatt esett kerevetére.

– Árulásodért te halsz meg! monda Kucsuk; s a hogy te akartál megölni mást, úgy halj meg magad. E halál nemét tenmagad számára találtad fel.

Azzal inte a hajduknak s Baruch Tavaif kétségbeesve látta, hogy ugyanazon szolgák, kik egy pillanat előtt az ő szavait fogadták, most őt ragadják s viszik a billikom felé, sebtében összekötözve kezeit. Senki sem iparkodott őt védni, senki sem könyörgött érte, nem voltak sem jó barátjai, sem hű szolgái.

Egy vadállati ordítás hangzott. A roppant test belezuhant az iszonyú billikomba, s a szerte locscsanó bor, mely annak szélein túlömlött, tanusítá, mennyi tért foglalt el ottan.

Még néhányszor felmerült a bor felszinére, kidülledt szemekkel, elkékült orczával s hörgő ordítása ijesztően hangzott szét a teremben, azután végkép elmerült; néhány buborék úszkált utána még, abba volt a roppant test parányi lelke beleszorulva, az is szétpattant azután s a lélek hova lett?

Kucsuk basa ott nézte hideg tekintettel a különös kivégzést, egy vonás nem mozdult arczán.

A vendégek, a zenészek, a bayadérek szétfutottak, mint a kiket kisértetek űznek; a vigalom termei, a pompás kertek ezernyi lámpákkal üresen maradtak.

A seraskier fogadása betelt. Lőn neki az ő szavai szerint.

Akkor igérte odaadni a kétszarvú embert a rabszolgaságból, a mikor a fejét nyakáról: Kucsuk basa egyszerre vivé el levágott fejét s megszabadult rabját.

Egy feje már le van szelve a hydrának, de még hátra van a másik.

A seraskier bűnhődött, de a hűtlen barát, ki jóltevőjét rabszolgaságban hagyta, ki vagyonait elorzá s gyermekeit elűzte, még él és vígan dúskálkodik a csalt vagyonban.

Kucsuk basa megértve a szerencsétlen Boór Ádám sorsát, ki már egészen el volt fásulva önmaga iránt s csak gyermekeiért élt még, azonnal személyesen felment a portára s a diván elé terjesztve az égbekiáltó visszaélést, nemcsak a bitorolt vagyonok visszaadatását követelte, hanem azonfelül méltó büntetést is az undok árulásnak.

A fejedelem követe, Paskó Kristóf, épen akkor nyert kihallgatást a portán s elmondva, a mikért küldve volt, s egy időre megnyugtatva a török fenuraság haragját, rögtön visszaküldetett a szultán által Erdélybe s meg nem pihenve az úton, mindenütt váltott lovakon sietett gyorsan haza felé, egyenesen Brassón keresztül.

A titkos parancson kívül tán egy más titkos érzelem is volt szivében, mely neki sietést parancsolt.

A mint az utolsó faluba ért Brassón innen, ott figyelmeztették rá, hogy térjen vissza, vagy kerülje ki Brassót, mert ott most a dögvész dühöng; de Paskó nem sokat hallgatott az intésre, hisz úgy sem volt szándoka egy perczig is megállapodni a városban; a mint hogy szerencsésen keresztül is vergődött rajta s útjában egyetlen egy temetéssel sem találkozott, sem harangzúgást nem hallott, a minek egyébiránt az volt az oka, hogy a halottakat éjjel temették s a harangok nyelveit kiszedték eleve, nehogy még jobban elterjedjen a rémület a nép közt.

Alig hogy azonban hátrahagyta Brassót, még nem haladhatott háromezer lépésnyire, midőn egy erdő széléhez érve, egyszerre kiáltást hall maga előtt: «megállj azzal a szekérrel!»

János gazda hallván a kiáltást, kivette a kocsis kezéből az ostort, s még jobban közibe vagdalt a lovaknak.

– Megállj! hangzott akkor egyszerre húsz oldalról, puskás, lándzsás emberek ugráltak elő, mintegy ötven lépésnyi távolban körülfogva a szekeret, de közelebb egy sem jött, csak onnan kiabáltak, hogy egy lépést se tegyen senki tovább, mert lelövöldözik!

János gazda előkapá erre a szóra a szekérderékból a hosszúnyelű rézfokosát s felállva a bakra, elkiáltá magát:

– Gyertek hát no, a ki lelketek van, ha velünk akartok kikötni! Vitézlő uram, fogja azt a puskát; a ki hozzánk nyúl, halál fia! Ti gyalázatos kupczihér lókötők, nem szégyenlitek a fejedelem követét megtámadni? a ki az egész országért és így ti értetek is fut, fárad, mint egy marha! De csak ide merjetek jönni, mind kettőbe hasítalak!

A puskások nevettek János gazda beszédén s egy sem jött közelebb.

– Tedd le azt a fokost, öreg, szólt közbe Paskó csitítva s a körülállókhoz fordulva, monda szeliden:

– Jőjjenek hát kegyelmetek szaporán s vigyék el, a mim van. Száz tallérom van magamnak, azon osztozzanak meg Isten hírével, csak az ajándékokat ne bántsák, miket a fővezértől a fejedelemnek hozok.

E szavakra egy vén székely – ki úgy látszott, hogy a többinek szája volt – megszólalt nagy mosolyogva:

– Nem vagyunk mi zsiványok és fosztogatók, fiaim. Nem is azért állítottunk meg benneteket, hogy kiraboljunk, hanem csak maradjatok ott szépen, a hol vagytok, fogjátok ki a lovaitokat s ne iparkodjatok egyikünkhöz is közelíteni, mert meglövöldözünk.

– Hát mit csinálnak itt kendtek?

– Kordont csinálunk, jó uram, ha nem bánja. Brassóban kiütött a mirigy, nehogy odább terjedhessen, jónak láttuk elfoglalni minden útat, a mi kifelé hoz s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, a míg a kontumácziát ki nem állták.

– Hol? itt a szabad ég alatt?

– De majd adunk be gallyakat, építhetnek belőle sátrat maguknak.

– S meddig kell itt maradnunk?

– Nem tovább, csak negyven napig.

– De az Istenért, gondoljátok meg, barátim, én a legsürgetősebb izenetekkel jövök a portától, miktől az ország sorsa függ, mikre nézve negyven óra is halálos késedelem, nem hogy negyven nap.

– Hát hisz az izeneteket mondja el kegyelmed nekünk, majd mi odább adjuk. De kegyelmed itt marad lovastul és huszárostul.

– Tudósításomat csak a fejedelemnek magának szabad hallani.

– Már hiszen, ha olyan fontosak a kegyelmed izenetei és olyan titkosak a mellett, hát megteszszük, hogy ide hivjuk a fejedelmet, beszéljen vele kegyelmed, de innen ugyan negyven napig meg nem mozdul.

Paskónak tetszett a bohó ajánlat; gondolva, hogy ha a fejedelem megtudja sajátságos helyzetét, majd sietni fog őt abból kiszabadítani, ráhagyta, hogy küldjenek hát mentől elébb gyors futárt Fehérvárra, a ki hívja oda a fejedelmet.

A jó székelyek szót fogadtak hűségesen, s kiválasztva egy jó lovas legényt, szájába rágták jól a szót s útnak eresztették.

Azzal neki fogtak, elkezdtek nagy czövekeket faragni s ötven lépésnyi átmérőjű körben sűrűen körülkarózták Paskó szekerét.

– Hát mit cselekesznek kendtek? kérdé János gazda.

– Majd meglátjátok, fiaim, felelt a furfangos öreg. Nem szeretnénk, ha éjszaka szerét ejtenétek a megszökésnek, hát majd csak elejét veszszük annak.

S azzal hosszú fűzfavesszőket vagdalva, neki álltak, körülfonták embermagasságú sövénynyel a lefoglalt utasokat, betüskézve a sövény tetejét, hogy át ne mászhassanak rajta, s úgy strázsálták őket a rögtönzött vesztegintézetben, még csak egy ajtónyilást sem engedve rajta, a melyen valaha kijöhessen az ember.

– Hát mi itten belül mivel fogunk élni? kérdé János gazda igazán aggodalomba esve; míg gazdája megadva magát sorsában, elővett egy kötet Horaciust s csendesen olvasgatott.

– Lesz gondunk rátok, biztatá az öreg s azzal egy hosszú dárdát előfogva, annak a hegyére feltűzött egy derék czőkös czipót s azt átnyujtva a sövényen, odainté a vén szolgát.

– Nesze, fogjad, de vigyázz, hogy a dárdához hozzá ne nyúlj, mert a vasa meg van tüzesítve.

Az ugyan nem volt megtüzesítve, hanem csak azért óvta a vén székely Jánost a hozzányúlástól, nehogy a pestis azon keresztül találjon elragadni.

János szép óvatosan levonta a kenyeret a dárdáról s odavivé az urához, mire Paskó egy félkoronás tallért adott a kezébe, hogy adja meg az árát a kenyérnek.

János oda járult a sövényhez s fogván a tallért, monda az érdemes őröknek:

– Ehen van ez a darab pénz, fogják kendtek azért a czipóért, nem kivántuk ingyen. S azzal áthajítá az ezüstpénzt.

Hát egyszerre kilencz dárda hegye szaladt neki a sövényen keresztül, csak alig hogy elugorhatott előlük s a vén székely nagy haraggal támadt reá fenyegetőzve.

– Elviszed a pestises pénzedet, te gyilkos, országháborító! így akarod te az egész székely nemzetet megmérgezni egy talérral? rajta, komék, targallyt kell gyorsan erre a gyanús pénzre hordani s tüzet rakni rajta, mielőtt elterjedne róla a mirigy.

S tüzet raktak a tallérra.

– Így ám, fiaim, szólt az öreg, ez meglevén; és ide mihozzánk többet semmit át ne hajíts, mert magatokat égetünk meg. A pénzedet majd, ha kiállottad a kontumácziát, kikaparhatod innen a hamuból; ne félj, senki sem viszi el.

Ezen tárgy fölött azután János gazda és a székely atyafiak között hosszú perpatvar támadt, mely a késő éjszakáig elhuzódott, János nem kevésbbé győzvén szóval, mint a komék, s ámbátor annyira ment a dolog, hogy a vitatkozó felek egymást szásznak és góbénak kezdték csúfolni, tettlegességekre mégis nem kerülhetett a sor, miután Jánosnak több esze volt, minthogy egymaga száz embert megrohanjon, ő maga pedig biztosítva volt a pestises hírénél fogva attól, hogy valaki kezeit rávesse.

Ilyenforma mulatság közt telt el lassankint az idő.

A ki tudja, hogy Brassótól Gyula-Fehérvár nem egy szaladás, elképzelheti, hogy míg a fejedelem megtudhatta követe szorult helyzetét, addig annak meglehetős ideje maradt az elmélkedésre.

Valljuk meg őszintén, hogy a szegény magyar úr diplomaticus gondjaival nem csekély arányban állottak a férji aggodalmak is, hogy szinte bajos volna meghatározni, melyik okozott neki nagyobb nyugtalanságot.

Mindig az állt előtte, hogy feleségét betegen hagyta, s ha még csak a feleség lett volna a legnagyobb baj! Akárhányszor elgondolá magában, mint fog egyenesen Gyula-Fehérvárra hajtani, hogy keresi fel a fejedelmet legelőször s mit fog neki mondani; de mihelyt azon helyre érkezett, a hol az országútról egy kis jegenyefákkal beszegzett út letér, az ő eszméi is letértek vele; azon vette észre, hogy otthon van.

Százfélét gondolt azután, mint fog a szép fiatal nő kedvesen, kedélyesen eléje futni, s őt átölelni, csókjaival elhalmozni, vagy tán fekszik most is betegen, s a viszontlátás után eped, s mint fog meggyógyulni férje egy szavától. Oh, miért nem siethet, hogy orvosságát megvihetné?… Azután mindegyre borúsabb gondolatjai jöttek; hátha nagyon beteg, s ő csak a haldokló ágyához érkezik haza, hogy végsohaját felcsókolja ajkairól? hátha meg is halt s ő csak sírhalmát fogja feltalálni?… Arcza mindegyre sötétült, a ború nem volt magában elég, a villámnak is meg kelle jőni: hátha a míg ő eped, vágyódik és szeret, addig annál, kiről gondolkozik, emléke feledve van, s míg a rossz fátum őt e kelepczében fogva tartja, az tán egy bűnös boldogságaért történik, ki nevet akkor, a midőn ő zokogva sír!… Homlokán mély barázdát vontak a ránczok, szemei mereven néztek magok elé, arcza mindegyre sötétült; míglen János gazda, megszánva gondolataitól gyötrött urát, meg nem szólalt mellette: bizony szép idő van ma.

Mintha tudná a jó öreg szolga, hogy az urának jól esik, nem szünt meg azt vigasztalni, a maga modorában, s erőt véve a természeten, elkezde az asszonyáról beszélni:

– Hiszen ne busuljon vitézlő uram, nem lesz a nagyasszonynak semmi baja; majd meglássa, hogy olyan egészséges lesz, mint a makk, mire haza érünk.

(Pedig azt tartom, nem sokat törődött volna vele az öreg, ha valami szép természetes úton-módon megszabadult volna tőle a ház.)

Paskó restelte, hogy szolgája észrevevé nyugtalanságát, s iparkodott türelmesen várni, míg a fejedelem kiszabadítja az önkénytelen veszteglésből.

Már három nap mult el; a kordonra rendelt székelyeket küküllőmegyei magyarok jöttek fölváltani, a minek János gazda véghetetlen örült, mert ezek kevésbbé voltak garabonczások, hagytak beszélni magokkal, közel engedték az embert menni, később pedig igen jó tüzelőnek találva a székelyek által font sövényt, azt szétszedék és feltüzelték, sőt utoljára János gazda még egy ismerősre is talált köztök, egy emberre, a ki épen Paskó helységében lakott s oda ment hozzá beszélgetni.

– Adjon Isten, János gazda! hát megint Törökországban járt? már azt hittük, vissza sem jön többet urastól együtt.

– Üm. Talán nem is kellünk már idehaza?

– Bizony nem tudom én.

– Mikor volt kend a kastélyban? Nem beteg-e az asszony?

– Van eszében, hogy beteg legyen. A mint kendtek kihúzták a lábukat a házból, olyan dáridót csapott, hogy hetedhét országra szól, még tán most sincs vége a dinom-dánomnak. Egyik vendég a másik kezébe adja a kilincset, s a hegedű ki nem kopik a házból.

– No ez szép lesz, dörmögé magában János, s oda somfordált az urához, ki türelmesen ült a rögtönzött góré alatt.

– Vitézlő uram, úgy-e bár, ha innen szabadulunk, csak egyenesen Gyula-Fehérvárra megyünk?

– Hova mennénk máshová?

– Hogy nem teszünk egy ugrást Majosfalva felé?

– Nem tudom, János. A hogy az idő kiadja. Miért kérded?

– No, mert hogy idáig is nagyon sokat késtünk, s tudja kegyelmed, hogy a fejedelem milyen hirtelen haragú, megdorgálna érte, ha megtudná, hogy elébb haza mentünk. (János gazda, mikor az uráról beszélt, mindig oda értette magát is.)

– Igazad van, János. Nem megyünk haza. Ráérünk azután is.

János gazda megint visszament az ismerőséhez beszélgetni, ha nem tudhatna-e ki tőle még más egyebet is.

– Hát mi ujság még odahaza? kérdé az ismerőstől.

– Nincs minálunk semmi egyéb, mint hogy a ludak mezítláb járnak; kend mondhatna valamit, mert messze földet bejárt. Megtanult-e kend olaszul?

– Én? Hát már minek tanultam volna én olaszul?

– No, mert akkor nem tudom, hogyan beszél kend odahaza az új lokajjal.

– Uj lokajjal? kérdé elbámulva János.

– No, mert azalatt a nagyasszony kend helyett olasz lokajt fogadott.

János gazda sóbálványnyá meredt.

– A biz a, folytatá az ismerős, senki sem tud azzal beszélni, csak az asszony maga.

– Milyen? kérdé János véghetetlen szomorúsággal.

– Bizony furcsa képe van annak, se bajusza, se szakálla, tarkabarka öltözete, farka van neki a fején, piros harisnya a lábán, hosszú menyétszín fecskefarkú köntöst s hupikék plundrát visel.

Jánosnak egy mentő gondolatja érkezék.

– Hallja kegyelmed: ember az? – No, mert madár is van olyan, a ki majd úgy beszél, mint az ember.

– Szép madár, a ki a falubeli lányokat mind elbolondítja pántlika-osztogatással.

De János csak váltig nem tett le a gondolatjáról.

– Hát mondja meg kelmed, mivel él?

– Az még csak furcsa. Nyersen eszi a halat, olajjal a salátát s délutánonkint gombostűvel horgászsza a tóban a nagy zöld kecskebékákat; azokat nyúzza, süti, azt mondja, kendet is rákapatja, csak haza jusson.

János gazda olyan képet csinált, mint a ki tüsszenteni akar, aztán nem jön; sehogy sem tetszett neki az ujság. Visszasompolygott a gazdájához s addig-addig settenkedett körülötte, míg szerét ejthette, hogy bele kössön.

– Vitézlő uram! Mégis csak furcsa ám az, hogy az ember elmenjen a maga háza mellett, a nélkül, hogy csak egy órára is betekintsen, ha nem beteg-e a felesége, nem történt-e valami baj a gazdaságban, ez, amaz s más efféle?

– Biz az furcsa, János gazda.

– Már ha én vitézlő uramnak volnék, én meg nem állhatnám, hogy félre ne térjek egy kicsinyt Majosfalvára; nem sok időre, csak úgy egy órára, vagy mi.

– De hisz az elébb mondtad magad, hogy a fejedelem meg talál haragudni érte.

(Még akkor nem tudtam, gondolá magában János, hogy olasz inas került a házhoz.)

– Hiszen nem fogja azt megtudni. Majd olyan szépen letérünk az útról, hogy senki sem veszi észre, s mégis elébb ott leszünk, mint a fejedelem várna.

– Majd meglássuk.

Ez órától fogva János sokkal nyugtalanabb volt, mint gazdája, elhagyta álom és étvágy.

Hetednapra érkezett vissza a székely futár, kinek a fejedelmet Radnóthon kellett fölkeresni, s mint Paskó előre látta, vele együtt jött a fejedelemnek is egy hadnagya, parancsul adva a vesztegzár-őröknek, hogy követét kivételképen bocsássák szabadon, a mi legottan meg is történt.

Pihenés nélkül hajtatott a megszabadult Paskó előre. A mellé adott hadnagy nem birt vele érni, s még fele úton kidűlt. Csupán János gazda győzte ki az éjen-napon keresztül folytatott sietséget, s úgy segített a váltott lovakat befogni, s az ostort elnyűni rajtok, mintha neki még több oka volna a sietségre, mint urának.

VIII. MEGLEPETÉSEK.

Úgy történt.

A mint az országútról a jegenyékkel beszegett út túl Szebenen letér, a Paskót vivő szekér egyszerre elhagyta a főútat, s mire Paskónak eszébe jutott volna tiltakozni, már közelebb jártak Majosfalvához, mint az országúthoz, s azután nem volt kedve visszatérni.

János gazda az első hírhallásra jobbnak hitte, hogy ura ne érkezzék hamarább haza, mint megérkeztének híre; de az olasz lokajróli hallomás egyszerre kiölt minden keresztyéni és felebaráti érzelmet szivében, most már azt kivánta, hogy bár minél nagyobb iszonyatra jutnának haza s lenne ölés, gyilkolás a házban.

A mint a falu alá értek, hegedűszó kezdé fülelő érzékeit ütögetni, melyre meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon a bakról, urához szólva:

– Hallja csak, vitézlő uram, hogy megbúsulnak rajtunk itthon!

Paskó mosolygott.

– Hát csak nem kivánod, hogy az egész világ minket gyászoljon, s még a korcsmákban is megtiltsák a hegedülést, mint a nagyszebeniek tették, mikor a küldöttségöket Apafi Mihály uram megnádpálczázta?

– Kocsmákban? kérdé János, nagy szemeket meresztve.

– Igen, igen. Mert hisz itt a faluvégi csapszékben hegedülnek.

– Igaz biz az; monda János, most az egyszer nagyon felsülve.

Néhány percz mulva a kastély udvarára robogott a hintó. János minden ablakon egy megriasztott lovagot várt kiugrófélben látni s minden ajtóból egy tarkabarka olasz lokajt lesett; mindezek helyett az úrnő maga állt az erkélyen egyedül, s férjét meglátva, lefutott eléje, úgy, a hogy őt Paskó képzelé magának: frissen, kedvesen, kedélyesen nyakába borult az érkezőnek s csókjaival halmozta el, ezer örvendetes kérdést intéze hozzá, s magánkivül volt örömében. János gazda megszégyenülve csókolt neki kezet.

A boldog férj, szép nejét átölelve, termeibe távozott.

Csak egy órát igért magának az otthonlételre, s ez alatt mennyi mondani valója volt neki, s mennyi érezni valója szivének! választhat-e az ajk csók és beszéd között, midőn hosszú távollét után egy rövid órára van bizva minden boldogsága?

A nő nyakában csüggött, mellette ülve a kereveten s szerelmes tekintettel nézett szemeibe. Sohasem volt oly szép, mint most.

– Szólj és ne kérdezz; miért maradtál oly sokáig távol? miért nem izentél? álmodni, nyugtalankodni hagytál magad miatt, egy szóval sem tudósítva jó vagy balsorsod felől.

– Oh, kedves nőm, borzalmas útakon jártam én. Ha Isten keze nem ótalmaz, százszor is ott lehetett volna vesznem. Igazad volt, midőn nem akartál velem jőni. Hányszor gondoltam a szorongattatások óráiban borzalommal arra, ha te is velem volnál! s vigasztalt az a gondolat, hogy te ekkor nyugodtan alszol csendes hajlékunkban s nem tudsz semmit azon rémekből, a mik engemet környeznek.

– Rosszul gondolád. Én minden éjjel vérpaddal, viharral, tengervészszel álmodtam, ott látva téged. Tengeri kalózok üldöztek, s te futottál előlök idegen partok felé.

– Lám, minő csodák vannak a természetben: míg te vérpadon, viharos tengeren láttál engem, én valóban ott voltam. Stambulba érve, le akartak fejezni rögtön, s csupán Kucsuk basa közbenjárása mentett meg a haláltól; a nagyvezér, kinek pártfogására számítottam, épen akkor Candia szigetének ostromán volt a velenczések ellen; utána kellett mennem, hogy az ország szomorú ügyeit elintézzem vele. Tudod, hogy soha sem voltam még tengeren, s a mint ekkor életemben először hajóra szálltam, hogy Candiába vitorlázzak, valami kimondhatlan szorongás fogta el érzékeimet; testem, lelkem tehetetlenné vált, s oly oktalan halálos aggodalom fogott el, mintha soha sem kellene többet a szárazföldet látnom. Alig tünt el szemeim elől a part, mielőtt a másikat megláthattam volna, egyszerre nagy vitorlák tünnek elő a láthatáron s egyenesen felénk tartanak; a török gálya hajósai, mely engem szállított, erre rémülten kezdtek kiáltozni: «a velenczések, a velenczei hajók!» s felhúzva minden vitorláikat, hanyatthomlok kezdtek előlök rohanni, mint a kit veszteni visznek. Amazok üldözőbe vettek bennünket s a mi gályánk, bár mint erőtettük is, mindig közelebb kezde jutni az üldözőkéhez, kik szüntelen ott czirkáltak Candia körül, s minden török hajót elfogtak, a mi arrafelé tartott, s számot sem véve a rajtok levő emberekről, rendesen el szokták azokat sülyeszteni. Nekünk is így kellett volna járnunk, mert miután hat óra hosszat futottunk előlük, dél felé szélcsend kezde lenni, úgy hogy mind mi, mind üldözőink megálltunk a tenger közepén, csak olyankor tehetve egy-egy ugrást, midőn egy elsikamló szellő vitorláinkba kapott. A török nép ordítva hányta magát arczra, szelekért könyörögve Istenéhez; este felé megsokallta a próféta hívei rimánkodását, s küld ránk egy olyan zivatart, hogy egy pillanatban a tenger fenekére vetett, másikban a felhők közé hajított bennünket a hullám. Árboczaink, vitorláink összetörtek, hajónk minden eresztékeiben recsegett-ropogott, hogy azt hittem, szerteszét fog menni. A hullám keresztül csapkodott rajtunk, kioltva minden tüzet a hajón s facsaróvá áztatva mindnyájunkat. Hajh, mennyiszer áldottam magamban a mi jó sáros országútainkat, nem repül azokon a szekér! Három napig hányt-vetett bennünket a zivatar, mennykőhullás, felhőszakadás közt, nem világította a nap az eget, csak a villám; hallottuk sokszor a hullám ordítását, a mint a tengerből kiálló fekete sziklához csapódott s Isten őrzött, hogy ott nem vesztünk mi is. Negyednapra tisztult fel csak az ég felettünk; üldözőink hajóhadát is szétszórta ugyan a vihar, de minket is egész az egyiptomi partokig elvert. Ott kénytelenek voltunk hátrahagyni megroncsolt gályánkat s tizenkét napig bujdostunk ellenkező szelekkel küzdve egy korhadt dereglyén, míg Chous és Cyprus szigeteket érintve, Candiába eljutottunk.

– Szegény, szegény férjem… szólt Berta, síma kezeivel hizelgőleg czirógatva végig férje arczát, s lecsókolva homlokáról a barázdákat, miket a viszontagságok emléke arra vont. De úgy hiszem, nem jártál hiába, s ezen utad reménylem utolsó volt Törökországba?

– Jó gyermekem, utolsó utam az lesz, a mikor ott marasztanak, s mind e küzdéssel nem nyertem egyebet, mint egy rövid hónapot a készülésre, egy hónap mulva ismét ott lesz az ország, a hol elébb.

– Hogy érted ezt?

– Országos gondok, gyermekem, mik csak untatni fognak.

– De ha én szeretném azokat ismerni.

– A szultánt arra kértük, hogy vagy engedjen el az adóból annyit, mennyit Haly basa falvainkból beszed, vagy tiltsa el azt attól. Erre ily különös választ nyertünk a divántól: hogy ám szedjük be mi is az adót azon falvakból, mik a váradi basa keze ügyébe esnek, a többit pedig engedjük a török basáktól beszedetni Erdélyben, azután ne legyen többet gondunk az adófizetésre.13)

– Nos? hisz ez nagyon jól van. Így leráztátok a gondot vállaitokról.

– Látod, hogy nem érted! Mi, Erdélyország rendei, mi, szabad egyesült hármas nemzet, megengedjük, hogy török-tatár hajtsa végre határozatait országunkban! Inkább fizetünk két annyit! Fejünk meghajol hatalma előtt, de orczánk meg nem pirul, uraljuk, de nem szolgáljuk!

A szelid ember egészen tűzbe, indulatba jött, ezeket mondva.

– Hisz azért ne légy haragos, csitítá őt mosolyogva a hölgy. Én nő vagyok, nem látok oly mélyen ez ügyekbe. Mit fog tehát tenni a fejedelem?

– Ki fogja fizetni az adót egy hónap alatt az utolsó fillérig, s többet meg nem alázza magát, hogy kérjen ott, a hol kigúnyolják kérelmét. Adtunk török uramnak kardcsapásokat is, a maga idejében, tudunk adni pénzt is s nem halunk bele.

A csendesvérű embert ez egyetlen gondolat volt képes hőssé varázsolni. Ilyenkor ő bátor, lelkesült, vakmerő volt – még feleségével szemben is. Azt gondolta, most is a török szultán előtt áll.

– Igen, kedvesem, de ha a fejedelem nem szedheti be a falvakból az adót, honnan kerül elő annyi tömérdek pénz?

– A föld alól, ha nincsen másutt! De lesz. Fizetni fognak a szabadalmas városok. Fizetni fog a nemesség, a főurak, én is, más is. A becsület több, mint néhány ezer tallér… Most jut eszembe: nem izent valamit Thúri László, míg oda voltam?

– De igen. Azt izené, hogy felmondott tőkepénzedből ötezer arany mindenkor rendelkezésedre áll. Képzelheted, minő örömem volt rajta. Rég fáj a szívem egy oly függő hintóért, minő Bánfi Dénesnének van, s a multkor Teleki Mihály ötvöse gyönyörű ezüst tálakat aranyozott, mik nekem úgy megtetszettek.

– Édesem, szólt Paskó, ki lelkének azon egyetlen gondolatjában volt erős, mely a közügyeket érdeklé; tégy le örömeidről, mert a felmondott ötezer aranyból nem fog telni sem függő hintóra, sem ezüst tálakra. Az másra van szánva.

– Talán épen az adófizetésre? Monda Berta kegyetlen ajkpittyesztéssel.

– Úgy van, szólt szárazon Paskó, s azzal felkölt neje mellől s indult kifelé.

– Hová készülsz? kérdé a nő, visszatartva férjét kezénél fogva. Egy órája hogy megjöttél s már elhagysz. No maradj. Nem fogok országos dolgokról kérdezősködni többé. Látom, hogy olyankor kedvetlen vagy.

Paskó erre elővonta zsebéből nagy gömbölyű, zafirokkal kirakott óráját s megnézve rajta az időt, aggódva mondá:

– Sietnem kell Fehérvárra, a fejedelem tudja, hogy útban vagyok s neheztelni fog, ha itthon töltöm az időt.

– Ne siess oly nagyon, maradj legalább ebéden itthon, hisz a fejedelem sem kivánja, hogy az útban ne ebédelj; ha most elindulsz, őt is épen asztalnál kapod s tudod, hogy olyankor mint haragszik, ha háborítják. Ne készülj hát, a rossz hír úgyis elég jókor jön, ha nem siet is.

Paskó mentegetőzni akart.

– Nem csupán e végett van a sietségem, hanem egy különös ügy van lelkemre kötve a szultántól, melynél a legkisebb halogatás nagy bajt okozhat.

– Minő ügy az? kérdé Berta, úgy belekapcsolva magát férje nyakába, hogy az nem mozdulhatott tőle.

– Lásd: az imént fogadtad, hogy nem fogsz kérdezősködni tőlem.

– Nem országos titokról, de te magad mondád, hogy ez magányos ügy.

– De rám bízott titok, a mit senkinek sem szabad megmondanom.

– Hát idegen vagyok-e én? Hát van nekem titkom te előtted? Te engem megvetsz, lenézesz; oh ezt nem érdemeltem.

Paskó, látván, hogy neje elszomorodott, – egészen ellágyult.

– Minő bohó vagy te! pedig oly érdektelennek fogod találni az egész esetet, ha megmondom.

– Mindegy; engemet nyugtalanít az, hogy te titkolózol.

– Az egész dolog annyiból áll, hogy egy magyar nemes, kit a tatárok elfogtak, a fogságból egy rabtársát haza küldte, hogy az vagyonait eladva, őt váltsa ki, s azon ember nemhogy kiváltotta volna jóltevőjét, hanem gyermekeit elűzte jószágukból s azt, mint megürültet, elkérte a fejedelemtől. Most azonban a fogságában nyomorultul eléktelenített férfi Kucsuk basa által kiszabadíttatva, ugyane török úr közbenjártára a divánhoz folyamodott, hogy őt igazaiba visszasegítse s erre adott nekem a szultán titkos utasítást a fejedelemhez, hogy azon embert rögtön vasraverve, küldje fel Stambulba a nagyúr elé.

– Hogy hívják azon férfit?

– De hát mi szükség azt tudnod?

– Csak, hogy ismerem-e?

– Biztosítlak, hogy hírét sem hallottad soha: Pozsgai Ferencz.

Ha Paskó e pillanatban felesége arczára tekintett volna, látandá, mint elváltozott annak színe; de a másik pillanatban újra mosolygóvá lett az, a hölgy elővette minden bűbájos hatalmát a női csábnak, hizelgés, rábeszélés által annyira birta férjét, hogy még egy kis órát engedve magának, otthon maradt családi körében, átengedve magát rég nem élvezett örömeinek.

De ez óra alatt sem az ízletes étel, sem a gondűző bor, sem a mosolygó hölgy csókja nem esett jól neki, valami titkos gondolat megmérgezte minden örömét, szüntelen azt súgva lelkébe, hogy nem jól cselekszik, a midőn hivatalos kötelességét meglopja, hogy otthon egyék, igyék s feleségét ölelgesse!…

János gazda ez idő alatt össze-vissza járt minden szobát, tornáczot, pitvart, mint az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?

Csak egy akkora olasz lokajt talált volna, mint a kis ujjam, vagy csak legalább egy czipőt, egy harisnyát belőle! Sehol semmi nyoma. A cselédségtől nem akart kérdezősködni, nehogy azt gondolják, mintha őt ez az ember érdekelné; azok pedig úgy látszott, azért nem szólnak neki, hogy el ne rontsák a meglepetést.

A mint ekként bujdosnék szobából konyhába, konyhából pitvarba, egyszerre felpattan egy ajtó, melyet ő is akkor készült kinyitni, s szinte orron üté a jó János gazdát.

– Che bestia! kiáltá a szemközt jövő, még neki állván feljebb, hogy az ajtóval megütötte collegáját. János gazda is pedig nem vala rest, hanem mintha tévedésből tenné, olyat hágott a sarkantyús csizmájával az ellenség tyúkszemére, hogy ez majd a padlásig ugrott kínjában, s azzal bevágta rá az ajtót, s csak úgy szidták egymást zárt ajtón keresztül, egyik olaszul, másik magyarul.

Ez volt az első összeütközés a két érdemes férfiu között.

Innen dúlfúlva haragjában, lement János a konyhába, a hol a cselédek számára szoktak főzni, elkülönítve az úri konyhától, s szokása szerint odament a tűzhelyhez, melyben lánczra akasztva fortyogott egy nagy réz üstben valami; azt a bennlevő kanállal megkeveré, s nem ismerve rá sem színéről, sem szagáról, kérdezősködve fordult az egybegyűlt kukta, béres és szolgáló néphez:

– Mi ez?

– Hát hal, meg hús, meg gyömbér, sárgarépa, tatárka, földimogyoró, aprószőlő, kenyérmorzsa, meg paradicsomalma.

– Üm. Jó lehet ez. Ettem én ennél furcsábbakat is Törökországban. Hát ki tanított benneteket erre?

– Nem látta még kend? nem találkozott vele?

– Nem én, fiaim, senkivel ezen a földön. Felelt János farizeus pofával.

A cselédek összenevettek s integettek egymásnak, hogy senki se szóljon.

– Hát aztán ebből esztek ti valamennyien?

– Igen ám; még akkor is csak az kap belőle, a ki a nevét ki tudja mondani.

– Hát hogy híják?

– Olla potrida.

– Olla potrida? Könnyű azt megtanulni, hát miért ne tanulnók meg?

Ezzel a szóval kivéve a főzőkanalat az üstből, műértő képpel néhány cseppet meríte rá a kérdéses főzeményből, s megkóstolá szakértő arczfintorgatással.

– Valamit kifelejtettek ebből… A bizony… Nincs megadva a sava borsa… Tudom már… Hozzatok egy kis paprikát.

S azzal belerántott két tele kanál jó piros török borsot az olla potridába János, s befedve azt a fedővel, hagyta főni és leült maga egy szegletbe, mint a ki semmit sem vétett.

A cselédek lakatot vetettek a szájukra, nem akarván elrontani a mulatságot, melyet János és Gondolfo (így hítták a legényt) legelső találkozása okozni fog nekik. Azt János arcza el nem árulá, hogy már a találkozás megtörtént.

Nemsokára ebédre csengettek. Begyülekezett az egész cselédség, körülülték a hosszú keresztlábú asztalt, tudtára adván Jánosnak, hogy az első hely, mely máskor őt szokta illetni, most magasabb rangú egyéniség számára van felhagyva.

– Elülök én akárhol, szólt jámborul János, s mindenki bámulatára, csendes vérrel húzta meg magát a pad végén, saját maga faragta karosszékét, melynek támasza annyi idő óta az ő dolmányától volt fényes, átengedve másnak.

Végre belépett a várt egyéniség, feltett sipkával s felsőbbséget éreztető tekintettel leült az asztalhoz, s míg a többiek ájtatosan felkelve, leszedett süveggel mondták el az asztaláldást János gazda után, az alatt ő egy szép marsot dobolt el a czintányérján egy késsel és egy villával.

Ezzel leemelték az üstöt a lánczról s feltették az asztal közepére. Gondolfo levevé róla a fedőt s gyanúsan szaglálta a kiszabadult párát, mely között idegen elemeket kezde sejteni; csak miután a nagy merőkanállal megforgatta annak tartalmát egynéhányszor s meggyőződött róla, hogy minden benne van és semmi azon kívül, kezdett magának kimerni egy jó tele tányérral, gyönyörködve annak czinoberszínű levében s tulajdonítva azt egyedül a paradicsomalmának.

De mégis pihenteté addig étvágyát, a míg a többiek is szedtek maguknak, mert ilyenkor azon különös gyönyörűsége jutott, hogy elébb jól kimulatta magát a cselédség arczfintorgatásain, kik nyögve nyelték az ő kedvencz eledelét, s szidni szokták miatta, de a mit ő mind nem értett.

Most az egyszer azonban nagy meglepetéssel tapasztalá, hogy a cselédség rendkívül vidáman fogyasztja az ételt, s a mire legjobban számolt, János gazda nem piszkolja az ebédet, sőt inkább igen is mohón fogyasztja azt, dicsérve szemhunyorgatással szomszédjai előtt. Igaz ugyan, hogy csak a húsát válogatta.

– Hozzá szoktak a jóhoz, a pimaszok; gondolá magában Gondolfo, kinek asszonya szabadságot adott azt főzetni az egész cselédségnek, a mi neki ízlik; s azzal ő is megmeríté kanalát az aranyos lében s beönté szájába.

Hah! hogy ugrott fel székéről egyszerre düh és rémület miatt, hogy csapta a földhöz a kanalat és ordított, mint a kit égetnek, és beszélt idegen nyelvű szavakat, kezével hadonázva, a sipkáját összetépve mérgében.

János gazda azt gondolá, hogy a sok szóra felelni kell valamit, s látva, hogy az ember mindnyájokhoz beszél s valamit kérdezni látszik, azt gondolá bölcsen, hogy a lokaj nem kérdezhet egyebet, mint hogy ki tette a paprikát és vereshagymát a poutpourri közé? ő tehát nyugodt lélekkel magára mutatott és monda szép csendesen: «magam la».

Erre Gondolfo felkapta a tányérját s levesestől úgy vágta Jánoshoz, hogy a hátán csorgott végig a leve.

De Jánosnak sem kellett több! nosza felugrott a lóczáról s megragadva a lokaj tarkóját, lenyomta annak fejét az asztalra, bele egyenesen a leveses tálba s beleverte annak orrát, száját emberül.

– Nesze! főzted; – egyed!

E csetepaté közepett megnyílik az ajtó, s maga Berta asszony lép be a cselédházba.

– Mi történik itt? kérdé, meglátva a tusakodást.

János elereszté erre Gondolfót, s letörölgetve magáról a levest, nagy nyugodtan felelt:

– Főzni tanítjuk egymást.

– Kend vén iszákos semmirevaló, még ma elhagyja a kastélyt! kiálta rá hevesen az asszony.

– Tudom, a gazdámmal megyek.

– És többet a kastély küszöbét át nem fogja lépni.

– Az is megeshetik, nagyasszonyom; felelt János.

Berta erre hevesen kezde Gondolfóhoz olaszul beszélni, melyből János bárhogy mereszté rájok szemeit, egy szót sem birt kitalálni, csupán annyit hallott, hogy «Principé»-t sokat emlegették s annyit már tudott, hogy princeps-nek Erdélyben Apafi Mihályt hívják.

«Már hiszen, gondolta magában, ha a fejedelemnek adnak fel, én ott sem leszek más, mint a ki vagyok.»

Gondolfo, megértve asszonya szavait, rögtön paripát hozatott elő, s felülve rá, elnyargalt; még pedig nem a főkapun, hanem az angol kerten keresztül. Berta asszony férjéhez sietett vissza.

* * *

Fél óra mulva útban volt Paskó. Valami nyugtalanságot vitt magával szívében. Oly különös megmagyarázhatlan érzelem lopózott lelkébe. Alig várta, hogy Fehérvártt legyen s gondjai egy részét lerakhassa.

Már késő éjszaka volt, midőn megérkezék. Mégis rögtön sietett a fejedelmi palotába, gondolva, hogy tán Teleki Mihályt még ébren találja, ki néha reggelig szokott dolgozni szobájában.

A kapuőrök azonban nem akarták bebocsátani a késői órában, mire ő megmondva nevét az udvarnoknak, kérte, hogy menjen fel Telekihez, és jelentse be, ha elfogadja-e?

Az udvarnok nemsokára visszajött két alabárdossal s felvezeté a követ urat, kit János gazda nyomban kisért, utána hordva a nagy nyaláb írást, melyre szüksége volt.

Bebocsáták a kihallgatási terembe; ott szemközt jött rájok Naláczi István uram, hat alabárdos és a várporkoláb kiséretében, ki nagy lánczokat hozott magával.

– Adja át kardját, Paskó Kristóf uram… szólt Naláczi.

A megszólított azt hivé, álmodik.

– Én? miért? mit vétettem én?

– Azt én nem tudom. Parancsom van a fejedelem ő nagyságától, kegyelmedet, a mint megérkezik, vasra veretni. Holnap kihallgatást nyerend.

Paskó felemelte méltóságteljesen szép nemes arczát, s meg nem gyalázta magát azzal, hogy egy szót szóljon tovább. Szótlanul nyujtá kezét a porkolábnak; az fellakatolta rá a nehéz bilincset.

János csak hallgatott eddig; de a mint meglátta, hogy urát vinni akarják, földhöz csapta írásait s odaállt a porkoláb elé.

– Én is itt vagyok, hallja!

– Kend mehet Isten hírével, szólt hozzá Naláczi. Kend nincs az árulásba keverve. Kend csak szolga.

– Áruló, a ki mondja! Kiáltá vakmerően a vén szolga. S ha szolga vagyok is, de hűséges szolga.

– Örüljön kend, hogy semmi baja.

– Én akarom, hogy bajom legyen! Én vagyok olyan bűnös, mint a gazdám, s ha az ilyen embereket a pokolba küldik, én is oda akarok menni.

– Épen mondani akartam kendnek, hogy menjen oda.

– Ősz vagyok uram, fehér a szakállam, azért engem ne csúfoljon; hanem vagy csukasson be a gazdám mellé s veressen engem is vasra, vagy dobassanak ki innen erőhatalommal, mert én ugyan magam jószántából el nem megyek.

Naláczi mosolyogva intett az alabárdosoknak, kik az ajtón a lánczokkal terhelt Paskót elvezették, a másikon pedig kidobták Jánost, ki addig meg nem nyugodott, míg a lépcsőkön le nem ránczigálták, s azután sem ment el a palota elől, hanem letette a fejét annak egyik szegletkövére, s ott aludt egész éjjel; fölkelve az első kakasszóra s már hajnalban tudakozódva, ha nem lehet-e még a fejedelemhez fölmenni?