János ott várt sokáig a palota kapujában, minden kivagy bemenőtől megtudakozva, mikor lehet már a fejedelemmel beszélni. Természetesen kinevették.
– Kend a fejedelemmel akar beszélni? Tán biz a fogarasi várnagyságot akarja elkapni? monda az egyik.
– Nem az, szegény, csak a czinkotai itczét kivánja behozatni Erdélybe, kötekedék vele más.
– Tréfálkozzatok csak, monda magában az öreg; azért én mégis fogok beszélni a fejedelemmel.
S ott várt étlen, szomjan késő délutánig, mikor a fejedelem hintaja a kapu alá gördült s jól látta, mint ül fel Apafi Mihály bele, nagy örömére egyesegyedül, senki által nem kisérve.
János nem sokat törte a fejét az ékesszóláson, hanem egyszerre oda állt a fejedelem fogata elé, s hangos szóval felkiálta:
– Én uram, nagyságos fejedelem! hallgassa meg kegyelmed egy szegény szolgájának könyörgését.
A kocsis a lovak közé vágott, s azok elkezdtek ágaskodni, mire János elszántan odaveté magát a lovak elé s belekapaszkodva azoknak zabláiba, indulatosan felordíta:
– Gázoljatok hát rajtam keresztül, ha nem engeditek, hogy a fejedelem meghallgassa a könyörgő szavát! tiporjatok el, de csak holttestemen át fogtok odább mehetni, mert én nem mozdulok innen!
A fejedelem meg volt lepetve a vén szolga merészsége által, s inte csatlósainak, hogy engedjék őt hozzájárulni. Az öreg letérdelt a hintó hágcsójára.
– Mi kell? Miért állítád meg kocsimat?
– Mert szobáid, nagyságos uram, zárva vannak oly rongyos ősz szolgák előtt, mint én vagyok, pedig ha megőszített a gond, az ország gondja volt az, s a váradi és nagyszőllősi csatákból több sebhelyet viselek testemen, mint ezek az urak itten paszomántot köntöseikre varrva.
– Jól van, fiam. Mi kell? kihallgatlak.
– Nem jutalomért esengek hozzád, oh uram! Azt azok szokták kérni, a kik meg nem érdemelték. Nem magamért szólok, az egész életem nem ér már egy kiáltást, hanem uramért könyörgök, kit elfogattál, tömlöczre vetettél, a szegény szerencsétlen Paskó Kristófért.
– Öreg, egy szót se szólj érte!
– Nem, nem uram, el nem bocsátlak, kiálta a vén szolga, megragadva Apafi köntösét; egy ember, ki százszor szembe nézett a halállal, érted és a hazáért, ki a közügyekért nem kimélte fáradságát, vagyonát, házi boldogságát, – ki nem beszélt egyébről, nem álmodott másról, mint hona jóvoltáról, – ki a vérpad lépcsőire ment fel s bakó zsinegével a nyakán beszélt mi érettünk, – ki tizenhat napig hányatta magát a szélvészes tengeren, hogy az ország balsorsán könnyebbítsen, – megérdemli, hogy midőn a hazájába érve, tömlöczre vettetik, ha meghallgatád azokat, a kik vádolták, hallgasd meg azt is, a ki mentségére szól; mert ártatlan ő, mint az angyalok, s oly tiszta még a legtitkosabb gondolatja is, mint az arany. Én ismerem őt, mert kezemen hordoztam, mint gyermeket.
Az öreg szemeit egészen ellepte a köny; a fejedelem elérzékenyülve szóla hozzá:
– Keljen fel kend. Kend derék szolga. Kár, hogy jobb ura nincsen.
– Soha se szolgáljak jobb urat, oh fejedelem. Ne hozz itéletet rá, mielőtt meghallgattad volna. Ezt az ősz fejemet teszem rá, ha csak annyi vétke is van ellened, mint egy ma született gyermeknek; de ha volna is valami vétke, – én ugyan nem tudom, mi lehetne az? – hisz ő is ember, könnyen hibázhatott; de légy te is ember, oh fejedelem, jusson eszedbe, mily hű volt ő hozzád és bocsáss meg neki…
Apafi felemelé a szolgát térdepeltéből.
– Kelj fel előttem, öreg szolga. Te ritka becsületes ember vagy. Ime, ne mondja senki, hogy én előttem a szegény ember nem oly kedves, mint a gazdag; holnap reggel jőjj fel palotámba, parancsomra be fognak vezetni a kihallgatási terembe. A vád súlyos, mely uradat terheli, s a tanú fontos, ki ellene föllép: rettenetes tanú! Az ember szíve megáll, ha rágondol is, s borzadva száll Istenhez, hogy hihesse-e, a mit alig szabad? De én megbecsüllek azzal, hogy szemközt állítalak e tanúval, annyi súlyt adok a te szavadnak, mint az övének. Pedig mondom neked, hogy az ő szavai igen súlyosak. Légy békével addig.
Az öreg szolga összecsókolá a fejedelem kezét s könyes szemekkel távozott el a palota kapujából. Az emberek nem tréfáltak többé vele.
* * *
Másnap korán reggel ott volt a vén szolga a tanácsteremben, még a testőrökön kívül senki sem volt jelen.
Oly hosszú volt neki az idő, míg a tanácsurak mind egyenkint felgyülekeztek, s helyet foglaltak a hosszú zöld asztalnál, s beszélgettek közömbös tárgyakról, vagy elhallgattak egészen, s nem hallatszott egyéb az unalmas időközben, mint Sárpataky itélőmester írótollának szomorú perczegése a papiron.
Végre nagy zajjal kétfelé nyíltak a fejedelem szobáiból vezető ajtók, s Naláczi István és Teleki Mihálytól kisérve, megjelent a fejedelem.
Az urak fölkeltek előtte mind és meghajták magokat. A fejedelem inte nekik, hogy üljenek le s maga elfoglalta az elnöki széket. Ott voltak az országtanács legtekintélyesebb tagjai, ott Béldi Pál, Kornis Gáspár, három Bethlen, Kapi, Haller, Lázár, Kendeffy, kiknek komoly arczain remegve tekinte végig a vén szolga, elgondolta, hogy ezen urak előtt ő máskor még köszönni is némán szokott s most beszédet kell majd előttök tartania.
Apafi inte Naláczinak, mire az eltávozott s a feszült figyelem közepett az ajtón kívül lánczcsörrenést lehete hallani.
Még a szivek is halkabban dobogtak.
Megnyílt az ajtó s két alabárdostól kisérve, belépett a vádlott, lánczait kezével emelve, mintha nem akarna azok csörgésével szánalmat gerjeszteni maga iránt.
Nyugodt, komoly tekintete végig járt az előtte ülők arczain, s midőn legutóbb szolgája arczát megpillantá, szelid érzelgésre vált rajta a szigor.
Az öreget senki sem gátolhatá, hogy oda ne járuljon urához s annak bilincseit meg ne csókolja.
Paskó távozást inte neki s maga határozott léptekkel a tanácsurak elé járult, s az asztaltól néhány lépésnyire megállt, úgy, hogy a legszélrül ülők kezet szoríthattak volna vele, – ha akartak volna.
Néhány percznyi szünet után fölállt Teleki Mihály s éles szemeivel keményen arczába nézve a vádlottnak, így kezdé:
– Uram, kegyelmed vitézlő Paskó Kristóf, kinek kezeit pár hónap előtt hálateljesen szorongatók s kit most lánczokkal terhelten látván magunk előtt, bámulva kérdezzük: ha kegyelmed-e az, vagy mi vagyunk-e ugyanazok, a kik voltunk? kegyelmednek egykor mind megannyi barátja, rokona, hon- és tiszti társa, jelenleg pedig szigorú itélő birái…
Abból, hogy kegyelmed mindazokat itt látja, a kik kegyelmedet szerették, becsülték, előmozdíták, gyaníthatja kegyelmed, mily súlyos legyen az a vád, mely ellene emelve van, s ha arczaink sápadtságát tekinti s a lesütött szemeket, melyek kegyelmedre föltekinteni nem mernek, előre tudhatja, mily fájdalmas kötelesség az, mely bennünket kényszerít kegyelmeddel ily hangon beszélni, s mily öröm lenne reánk nézve, ha e vád eloszlanék kegyelmed fejéről és ismét itt láthatnók soraink között ülni.
– Nyugodtan hallgatom vádamat, mondá Paskó; lelkem tiszta minden bűntől.
– A vétek, melylyel kegyelmed vádoltatik, semmivel sem kevesebb: mint – hazaárulás.
Paskó arcza felhevült e szóra.
– Engem vádolnak hazaárulással, ki hazámért, fejedelmemért száz alakban láttam a halált, értök megaláztam fejemet az ellenségek legnyomorultabbjai előtt, s bátran emeltem föl, ha ugyan kellett, a legfélelmesebbel szemközt? Kinek csak egy intés kellett, hogy elhagyjam jószágomat, nyugalmas lakhelyem, családi boldogságom s menjek vészek, viharok közé, holott élhettem volna nyugodtan a magam kapuin belől, mint a többiek itt Erdélyországban. Nem, uraim, ne vádoljatok engem e bűnnel. Mondjátok meg annak, ki ellenem tör, hogy találjon ki számomra elhihetőbb vádat. Mondja, hogy apámat öltem meg, nevezzen istenkáromlónak, szentségtelennek; távolabb van tőlem mindezeknél ama bűn, melyet kimondani is irtózat nekem.
– A vád épen azért súlyos, mert ily külszín alól takarja fel a vétket. Midőn kegyelmed kértünkre oly kész volt mindannyiszor a portára menni, olyankor kegyelmed soha sem a mi általunk rábizott ügyeket sürgetni járt, hanem saját magának alkudta a fejedelemséget; ha a vezérekkel beszélt, azoktól soha sem az adó leszállítását kérte, hanem még nagyobb adót igért, ha fejedelemmé teszik; s az általunk ajándékul küldött összegeket mindig saját nevében osztogatta ki. Mindezekről pedig oly személy tesz tanúbizonyságot, a ki kegyelmed körül mindeneket tud!
Paskó szédülni érzé agyát e vádakra. Lelke nem birt elég erővel ennyi képtelen ellentétnek megfelelhetni. Mint a hermelin, mely meghagyja magát inkább fogatni, mint hogy a sárba bele menjen.
– Az csak az Isten, szólt rebegve, a ki mindeneket tud.
– De tudok én is, kiálta közbe, nem tartóztathatva gerjedelmét a vén szolga; s rágalomnak, ocsmány hazugságnak mondok mindent és azt kivánom, hogy a ki közülünk hamisat mondott, azt az Isten vágja ketté!
Nagy bajba került a testőröknek a tűzbejött öreget elhalgattatni, de e buzgósága szolgájának új erőt látszott Paskónak kölcsönözni.
– Ennyi vád között, uraim, monda nemes büszkeséggel, semmi sem sérti annyira lelkemet, mint az, hogy én reám bizott országkincsét osztogattam ki magamé gyanánt, a vád többi része csak vért hoz fejemre, de ez gyalázatot! Épen azon nap, talán ugyanazon órában, melyben ez irtózatos vád ellenem elmondatott, én családi boldogságomat keserítém meg azzal, hogy ötezer aranyat felmondva adósomnak, abból egyetlen fillért megtagadtam nőm örömeitől, az egészet az ország által fizetendő adó kipótlására szánva.
Apafi és Teleki bámulva néztek Paskóra; a főtanácsos úr szájában megakadt a szó.
– Bizonyára, folytatá Paskó, ha méltóságtok elfogadnák a nő bizonyságtételét férje mellett ily esetekben, nőm legjobban megmondhatná, ha egy szóval eltér-e ez állításom az igazságtól?
– Szencsétlen ember! sóhajta Apafi s félrefordítá arczát.
Maga Teleki is oly megzavarodottnak látszott, hogy egy szót sem talált, a mit erre mondjon.
– Uraim, méltóságtok! szólt Paskó mindig bátrabb hangon. Én követelem, hogy azon ember, vagy ördög, ki engem oly pokoli bűnnel vádol, velem szembesíttessék; hadd nézzek arczába, midőn e vádat szemembe mondja, hadd lássam, lesz-e elég bátorsága engemet látni és ellenem szólani?
– Kegyelmed követeli? kérdé Teleki mind jobban elhülve.
– Jogom van ezt kérni.
– Boldogtalan, sóhajta a főtanácsos úr s inte, hogy nyissák meg az ajtót.
Mindenki feszülten nézett oda, düh és harag tekintetével Paskó és az öreg szolga.
Az ajtó megnyilt s a tanú, ki belépett rajta, – Berta volt, – Paskó neje…
– Itt áll a tanú kegyelmed ellen… szólt reszketeg hangon Teleki.14)
Paskó eltántorult állóhelyéből; fejéhez, szivéhez kapva támaszkodék a mellette álló alabárdos vállaira; a világ elfordult vele, arczán halálos sápadtság terült el; vigyetek vissza börtönömbe, hebegé, s összerogyott, mint egy hulla. Élettelenül hurczolták el a teremből. Többen a tanácsurak közől eltakarták arczaikat, nem nézhettek oda; maga a fejedelem fehér volt, mint a fal.
És bizonyára a tanú sem mert maga elől föltekinteni e jelenet alatt, s úgy adta Isten, hogy még a szépség is elmult arczáról e pillanatban, oly visszataszítónak látszék, képe megnyúlt s friss színe helyén szederjes foltok ültek; ajkai szép metszését úgy eltorzítá a dacz és nőietlen merészség, s szemeit erős ónszín karikák fogták körül.
Ott állt a terem közepén, szemeit lesütve, inkább bűnöshöz, mint vádlóhoz hasonló, s bármint erősíté magát, meglátszott tagjain a reszketés, s csaknem visszarettent, midőn a legelső hangban, mely megszólalt, ismerősre talált.
Jánosé volt az, ki, míg az általános levertség mindenkire látszott hatni, egy maga emelkedék fel, s a tanácsurak elé járulva, bátor hangon megszólalt:
– Méltóságos uraim, nagyságos fejedelem! Ámbátor felfordult világ az, a midőn a legutolsó szolgájának kell védelmezni urát tulajdon felesége ellen, mindazáltal az én uramnak, a nagyságos fejedelem kegyelme, nekem, alázatos jobbágyának megengedvén, hogy uram mellett szívem szerint szólhassak, cselekszem azt; és hogy ha nem tudok is ékesen szólani, miként mások, de tudok mondani igazat s tudom jól, hogy méltóságos uraim ott is megértenek engem, a hol szavam elhal, csak zokogásom beszél. Mert égre kiáltó és Istent kisértő cselekedet az, a midőn asszony támad tulajdon férje ellen, hogy azt elveszítse, kinek ha még volnának is bűnei, azokat fedezni, rejtegetni volna kötelessége; és nem is cselekedhetik senki így más, mint a ki azon kötelességeit régen elfeledte, melyekkel Isten előtt esküdt férjének tartozik, ki bűnnel takarja el a bűnt, hazugsággal fedezi a csalást, hamis esküvéssel mossa az árulást!
– Méltóságos uraim! kiálta közbe a nő. Ne engedjenek kegyelmetek engemet e szolga által így meggyalázni. Azért, hogy én többre becsültem az ország nyugalmát, mint saját szívemét, megérdemlem talán, hogy én gyönge nő egy cseléd ronda beszédjei ellen itt méltóságtok színe előtt védelemre találjak, s ha feláldoztam fejedelmemért férjemet, kit mint embert szerettem, de mint árulót elvetek magamtól, úgy hiszem, jogom van követelni, hogy ez áldozatért ne piruljon orczám.
Erre Sárpataky uram kapott az alkalmon, s neki fordult Jánosnak dorgáló szóval.
– Hallja kend, ez nem csárda, nem pitvar, a hol mocskolódni szokás, ha kegyelmednek megengedtetett szólni vétkes ura mellett, szóljon a dolog érdemére és ne térjen félre oly dolgokra, a mik ide nem tartoznak.
– Kérem, szólt Teleki, Sárpatakyhoz fordulva. Nem szükség a tanút rendre igazítanunk, mert ha kifogásai vannak az ellentanú irányában, azokat elmondani igen de tartozó dolog. Mi nem bűnt keresünk, hanem igazságot.
– Köszönöm alássan, méltóságos uram; szólt az öreg, kegyelmedről azt mondják, hogy szigorú ember, de én azt mondom, hogy igazságos is.
– Attól függ, hogy be tudja-e kegyelmed bizonyítani, hogy urának neje bármi tekintetben okokkal bir férjének személyes ellensége lenni. Mert ha ezt bebizonyíthatja, akkor világosan álland, hogy a borzasztó vád csak borzasztó költemény s visszahull az okozó fejére.
János nehány pillanatig gondolkozék.
– Méltóságos uraim. Én most jöttem messzeföldről haza. Mindent sejtek, de semmit sem tudok. De engedjenek nekem csak egy hónapi határidőt, hogy azalatt amaz asszony lépteit szemmel kisérhessem és én bizonyára mondom, hogy napnál fényesebben be fogom mutatni, hogy ő a bűnös, nem ura.
– Ah, nagyságos fejedelem! kiálta közbe Berta. E megalázó őrködést nem fogja nagyságod rajtam megtörténni hagyni, egy nyomorult szolga puszta vádja miatt, mely vádnak még csak alakja sincs, s ki csak azért gyűlöl engem, mert minden részegest, verekedőt elűztem házamtól, s azért költ ellenem vakmerő vádakat.
– Szóljak, nagyságos uraim? Elmondjam-e, hogy e derék asszonyság, midőn férje magával akarta vinni, oly beteg volt, alig birt mozdulni, s a mint férje eltávozott, elkezdte a dinomdánomot, s addig el nem hagyta, míg ismét vissza nem tért? elmondjam-e, hogy idegen nyelvű lokajt tart a háznál, hogy senki se érthesse, mikor vele beszél?
Egy pár a tanácsurak közől nevetni kezdett e szóra.
– Nem oly nevetni való dolog ez, uraim! feddőzék a fejedelem. Ki kell hallgatni, a mit mond.
– Engedelmet kérek, méltóságos uraim, szólt Berta, hogy eltávozhassam.
– Maradjon kegyelmed, szólt ekkor Béldi Pál felállva; azon vádra a mit kegyelmed férje ellen tett, nagyon természetesen következik az a másik, a mit szolgája tett kegyelmed ellen, ezt kegyelmednek előre kellett volna tudni. Mi tehát, hogy az igazságnak végére járjunk, kénytelenek leszünk a vádlónak hatalmat adni a kegyelmed fölötti őrködésre, oly módon, hogy kastélyának kulcsait kezébe adva, annak kapuján az ő tudta nélkül senki be nem mehet és ki nem jöhet az ő tudta nélkül.
– Uraim! kiálta fel megrettenve a nő. Ez ember képes lenne engemet meggyilkolni, vagy a házat rám gyújtani, ha udvaromba bocsáttatik.
– Egy szót kérek, monda János, ki nagyon meg volt elégedve a határozattal, s azzal, úgy hiszem, mind a ketten meg vagyunk nyugtatva. Uram kastélya széles mély árokkal van körülkerítve, melyen át csak egy hídon keresztül lehet a várkapuhoz jutni, és a hídnak szinte kapuja van. Adassék át tehát nekem a hídkapu kulcsa s legyen a várkapu kulcsa a nagyasszony kezében; ilyen formán sem én nem juthatok a várba az ő akarata ellen, sem pedig más az én tudtom nélkül. Magam a hídon túl egy kis góréban majd ellakom.
– Legyen úgy, hagyá helyben a fejedelem.
– Ah, ez megalázó! kiálta fel a nő magán kívül.
– Kegyelmed kastélyába fog visszatérni. Szólt Apafi, s abban egy évig felügyelet alatt marad. Addig férjének ügye felfüggesztetik.
A tanácsurak többsége helyeslé a határozatot, János kezet csókolt a fejedelemnek, csak Berta asszony sápadt és kékült el bele; oly rút volt e pillanatban, nem lehete rá nézni. A fejedelem elé akart borulni, hogy megmásíttassa határozatát, de az kikerült előle, s szobáiba távozott.
Apafi nagy pártolója volt a puritán tanoknak, s ha első bűn volt előtte, a mit legkönnyebben hitt s legsúlyosabban büntetett, a fejedelemkeresés, de a második volt a házasságtörés.
A majosfalvi kastély épen a legnagyobb tatárjárásnak útjában esvén, aként volt épülve eredetileg, hogy kisebb rablótámadások ellen azt belülről védeni lehessen. Köröskörül egy mély s több ölnyi széles árok övedzé, s ez árkon túl ismét mintegy száz lépésnyire nagy szorgalommal ápolt angol, vagyis helyesebben franczia kert foglalta körül a kastélyt, azon XIII. Lajos korában támadt csodakertészet mintájára, mely egyenesre faragta a fákat s merev falakat és zsinórral kimért szűk folyosókat épített megcsonkított cserjékből.
A kastély is úgy volt épülve, hogy mintegy négy öl magasságnyira ablakai nem voltak egyebek lőréseknél, csak a középről felmeredő magas donjonnak voltak nagy góth ívezetű ónkarikákba foglalt ablakai s a négy szegleten látszottak kiálló belvedérek, mikről a szabadba lehete látni.
A palotának két oldalán volt kapuja, mik közől az egyik a majorsági szekerek, másik az urasági hintók számára szolgált bejárásul, az árkon pedig egyetlen híd vezetett keresztül, melyet erős kőből épített portálé őrzött, s előtte egy toronyszerű épület volt rakva, melyet valaha azon czélra építének, hogy benne valaki lakjék, a ki a hídkapura vigyáz; de ez már annyira kiment a szokásból, hogy tán félszázad óta sem lakott benne senki; tetejéről nagyobbára lekopott a zsindely, s a denevérek egészen magokévá tették, a mi még lakható volt rajta. Mind a négy oldalán volt egy-egy gömbölyű ablaka, melyen egy közönséges emberi fő kidughatta magát, s bejárását erős vaspántos ajtó őrzé, de melynek szegletét nagyon kirágták a legutolsó toronyőr kutyái, mikor éjszakánkint be voltak zárva, míg gazdájok a faluban mulatott.
Ezt a szép tanyát választá János gazda a fejedelem határozata folytán magának lakásul, a mi valóban nem volt irigylésre méltó állapot, de annál czélszerűbb az ő szándokára nézve.
Mikor beköltözködött, nyár volt; de azt mérsékelt emberi tehetség mellett is el lehete előre gondolni, hogy majd egyszer tél is lesz, és akkor hideg fog lenni, s az öreg majd megunja a maga választotta hivatalt.
Az alvilág őrei nem voltak szigorúbbak, mint ő. A ki csak a kastélyba akart jutni, előtte kellett elmennie, s ha gyanús arczra talált, azt oly keresztül-kasul kikérdezte, hogy azt sem tudta, melyik lábán álljon. Este pedig, a mint besötétedett s János gazda elgondolá, hogy immár ideje lesz az alvásnak, megvárta, míg a kastélyban elsötétültek az ablakok; akkor fogott egy darab viaszt, s az urának reá bizott kardját magához véve, a kardmarkolatra vésett czímerrel lepecsételte a ház kapuit, melynek kulcsai az úrnő kezében voltak, s a híd kapuját, melynek kulcsát ő maga bírta. Ilyenformán minden éjjel szigorú sequestrum alá zárva aludt az egész háznép, s János gazda már hajnal előtt fenn volt, a pecséteket levenni, nehogy okot adjon azoknak erőszakos felszakítására.
A mily boszantó volt e felvigyázat a ház asszonyára, ép oly terhesnek hivé ő azt magára az őrre nézve, s várta szentül, hogy majd ha a tél bekövetkezik, felhagy ő kegyelme a strázsálással s ugyanezért ez időköz alatt oly szigorú életmódot viselt, mint az apácza; még az olasz lokajnak sem volt szabad a kastélyba lépni, s János gazda minden kutatásának sem sikerült kitudni, hogy hol lakik ez antagonistája.
Azonban a tél is eljött, csikorgó hideg napok kezdődtek, meghosszultak az unalmas éjszakák, s az ember még az ablakán kinézni is fázott; csak Jánost nem zavarta mindez. Kifogott még a fagyon is. Az árokból annyi nádat vágott, a mennyi elég volt neki tüzelni, s ha nem volt teteje a lakásának, legalább kimehetett rajta a füst kémény nélkül s ha nyirkos volt palotájának fala és földje, legalább nem kellett féltenie, hogy a láng belekap. Évek óta megtakargatott fizetése elég volt neki élelemre itéletnapig, s ha egy kenyeret megvett, az tovább tartott neki, mint egy akó bor.
Ilyenformán mult el a deczember, száraz, szeles, fagyos napok mellett, hó nem esett ez ideig. János gazda akkor is rendesen egyedül virrasztgatott odujában, mert látogatót nem tűrt magánál, mindenkiben kémet, árulót gyanítva. Épen esztendő utolsó előtti éjszakája volt, a várban sokáig fenn voltak, mert sütöttek, főztek az új évre, s Jánosnak meg kelle várni, míg lefeküsznek, mely után lepecsételte az ajtókat s hazatérve, bezárta nehéz ajtaját, nagy tüzet rakván a tornya közepén, leteríté mellé subáját és neki heveredett, a midőn egyszerre kopogtatást hall az ajtaján, elébb lassan, azután mindig erősebben, s mintha valaki nevéről szólongatná.
Sokáig hallatlanná tevé a zajt; végre, hogy nem állhatta tovább, fogá a hágcsóját, mely épen arra való volt, hogy a harmadfél öl magasban levő ablakig felérjen, s azon felmászva, kidugá fejét az ablakon, hogy megnézze, ki zörget.
Ismeretlen embernek találta. Bő szürke köpenybe volt burkolva, csákós kalpaggal; nagy kipödrött bajusza volt, hogy éjszaka is észre lehete venni.
Még ott is elnézte egy darabig, hogy dörömböz az ember ajtaján s majd a kulcslyukon, majd a hasadékon kukucskál be s szabódik erősen, hogy nyissák ki neki.
– Hát mit akarsz odalenn, öcsém? szólalt meg elvégre az öreg.
– Ah! ott van kegyelmed? kiáltá örvendő hangon az ember. Adjon Isten jó estét kendnek, János bátya! hát nem ismer kend rám? Én vagyok kendnek az öcscse, az édes testvéröcscse. Están! A bizony.
– Elhiszem, ha mondod. Hát mi kell?
– Csak ereszszen be kend, mert megfagyok ide kinn.
– Hát minek jöttél ide?
– Ejnye de házsártos kend ma, János bátya. Hogy megigazgat! Sz’ nem így kellene kendnek engemet fogadni, az édes testvéröcscsét.
– Biz öcsém, szólt János gazda, meggondolva, hogy mit mondjon, nem azért mondom, hogy elbizd magadat rajta, mert azt tudod, hogy nekem hizelkedni nem szokásom; nem is azt tekintve, hogy édes testvérem vagy, de annyi bizonyos, hogy mindazon emberek között, a kiket becsületben tartok, te vagy a legeslegutolsó; hanem hát mi dolgod velem?
– Ej na. Hát csak ezen járok, s rég nem láttam kendet. Csak nem tagad meg kend magától? ha akarná sem tehetné, mert úgy hasonlítunk egymáshoz, mint két makk; csakhogy a kend bajusza ősz, az enyim pedig még fekete.
– Hát magad vagy-e? kérdé János gyanúsan szélylyel kémlelve.
– No bizony, csak nem fél kend tán tőlem?
– Én félni? Az volna még csak hátra! s hogy épen tőled féljek!
Már erre a szóra csakugyan leszállt János gazda s kinyitá az ajtót Estánnak, s beengedte azt lépni a tűz mellé s mondá neki, hogy akaszsza fel a köpönyegét a szegre.
Ott pedig nem volt több egy szegnél, a melyen a kard lógott.
– Ejnye be szép kardja van kendnek, János bátya.
– Hagyd el azt a kardot, öcsém, beszélj egyébről. Szedd le magadat s ha ehetnél, hát alugyál; mert én nem adhatok egyebet, mint egy veder bort.
– Az is jó lesz, mondá Están, félszemmel mindig a kardot lesve, s míg János az átalagot előhozta valamelyik szegletből, az alatt ő a kard markolatát vizsgálgatta nagy gondosan.
János gazda előhozá a kérdéses edényt, mely is tele volt legújabban kiforrt új borral, azon minőségűvel, melyből egy pár kupa úgy letesz holmi vékony pénzű legényt, hogy egyik szélitől a másikig méri az utczát, s minden házat a magáénak néz; azt tehát lehelyezve a tűz mellé, oda adott egy fakupát az öcscse kezébe, a másikkal pedig maga merített.
– Hát mit csinál Kökényesdi uram? kérdé az első kupa után öcscsétől.
(Ez a Kökényesdi volt a leghíresebb haramiavezér azon időben.)
– Nem tudom, felelt Están. Mert már régen eljöttem tőle, s most más úrnál szolgálok.
– No ezt már szeretem hallani. Kivált ha hinném.
– Elhiheti azt kend. Itt szolgálok, hogy is híják uramnál.
– Soha se törd rajta a fejedet. Az én kedvemért egyszer se hazudj. Jobb, ha iszol; zsivány korodban ugyan jobb borokat is láttál, hanem ezt úgy idd, mint a minek meg van adva az ára.
E párbeszédből annyit gyaníthatunk, hogy Están úr nem a legjobb hírben állt urabátyja előtt.
– No de igyék hát kegyelmed is; különben azt hiszem, méreg van a borában.
– Üm. Monda magában János gazda. Ez a ficzkó azt hiszi, hogy le fog itatni engem. No iszen majd moresre tanítom mindjárt. Jól van öcsém, hát lássunk hozzá.
Ezzel fogta az egyik kupát, öcscse a másikat s kezdtek fenekére törekedni az átalagnak.
Egy óra mulva üresen állt előttük a veder. A két hős ült mellette tántorítlanul s csodálta egymást. Még csak danolni sem kezdtek tőle.
Están megcsóválta a fejét, mintha azt gondolná, hogy nem várta volna ilyen kemény legénynek az öreget s azzal fölkelt, előkeresett a köpenye alól egy csikóbőrös kulacsot s bátyjára köszöntve monda:
– A magunk egészségére, bátya! Kóstoljuk meg most ezt is.
János látva, hogy Están is iszik, meggyőződött felőle, hogy nincs benne bolondító s elfogadá a kulacsot.
Tele volt az a legkegyetlenebb lengyel pálinkával, a mitől, ha a kozák tele iszsza magát, elfekszik három nap, három éjjel félholtan, s egy hétig ki nem józanul. A kulacs tartalma pedig elég lett volna négy kozáknak.
– Nem rossz, monda János gazda s elkezde a kulacs vándorolni, s a mint az óra lefolyt, egyszer csak üres lett a kulacs is. A két bajnok meg sem rezzent helyében.
– Már most próbáljunk mást is; szólt ekkor János, fölkelve helyéről s egy magas polczról levett valami kobakot. Ezt én Törökországból hoztam. Tatárital. Nem bánod meg, ha belőle iszol.
Fertelmes gonosz nedv vala az. Lótejből készült erős szesz, mely végig karmolja az ember torkát s beégeti magát a beleibe; tatárok szokták inni, mikor megunták a józanságot s a ki lerészegszik tőle, lánczra kell kötni, hogy senkit meg ne marjon.
– Az én bátyám le akar engem itatni, gondolá magában Están, a mint megkóstolta a könyfacsaró italt; de helyt állt neki. Egy kicsit meglódult az agyveleje tőle, de azért birta magát tartani.
– Egyet mondok, bátya, szólt erre, látva, hogy János ennyi rohamot kiállt; tud-e már kend dohányozni? Itt senki sem lát bennünket.15) Ne gyujtsunk rá?
– Későn keltél fel engem leejteni lábamról, gondolá magában János, s valami homályos meggyőződés mindinkább gyökeret kezde verni lelkében, hogy az öcscse aligha legjobb szándékkal van iránta.
Nemsokára füstölt mindkettőjök szájában a csibuk, megrakva a legfelségesebb basadohánynyal, minővel valaha méheket szédítettek, s rövid idő alatt oly füst támadt körülök, hogy a mi denevér ez ideig megmaradt a toronyban, az is búcsút vett s boldogabb szállás után látott.
De a két bajvívót meg nem tántorította semmi. Hallgattak már, egy szót sem szólt egyik is. Többé titkot sem csináltak belőle, hogy egymást le akarják részegíteni; végre felállt János s egy pár opium-pastillt előkeresve egy zacskóból, azoknak egyikét a saját, másikát az öcscse égő pipájára tevé szótlanul… Egyszerre fehér füst kerekedék rajtok… János leránczolta szemöldökeit mélyen, öcscse arczába tekintve; míg az elkezde lassankint halványulni, szemei mindinkább meredten néztek maguk elé, arczán valami őrült, buta mosolygás terjedezett szét, egyszerre kiesett a csibuk szájából s ő nyitott ajakkal esett hátra, mint egy darab fa.
– Mégis te győzted kevésbbé, mormogá János gazda, a tűzbe hajítva csibakját, s azzal futott egy nagy kád jéghideg vízhez, a mi tanyája szegletében állott, s miután annyit ivott belőle, mennyi egy szomjú tevének elég volna, beleüté abba néhányszor mámoros fejét, s a mint lassankint kijózanodva magához kezde térni, fogá a szekérkenőcs-edényt, melyet bőrszíjak festésére szokott használni, azzal bekené ősz fürteit, nemkülönben bajuszát is jól kisodorá ugyanazon kenőcscsel, s akkor feltevé Están kalpagját fejére, felölté annak köpenyegét, a kérdéses kardot pedig felköté oldalára.
Azzal Están öcscsét szépen beletakargatá a subába, s feje alá téve tarisznyáját, lefekteté egy szegletbe; mely meglevén, vevé a kulcsait s felnyitva a toronyajtót, kilépett a szabadba s azzal ismét bezárta a tornyot testvérére, ki aludt horkolva s bizonyosan fel nem ébredett abban az esztendőben.
* * *
Mámoros ösztön volt-e Jánosnál, vagy ivás előtti emlék azon gondolat, hogy öcscsét bizonyosan valaki az ő leitatására fogadta fel? ez eszme lassankint oda fejlett nála, hogy azon valakinek itt kell közelében lappangani, s hogy az bizonyosan valami összeköttetésben álland a kastélybeliekkel.
E gondolattal agyában mívelé a magán elkövetett alakítást, mely neki annál könnyebben sikerülhetett, minthogy öcscse saját szavaiként annyira hasonlítottak egymáshoz, mint egy pár makk, s az éjszaka sötét volt és borongós.
A mint kilépett a szabadba, meglátta, hogy itt friss hó esett azalatt, míg ők odabenn iddogáltak, s a friss havon észrevehetők voltak egy magassarkú és széles orrú czipő lábnyomai, a milyent az egész előtte ismeretes világon egyedül Gondolfo viselt.
– Tudtam, hogy itt van! mormogá az öreg s figyelemmel kisérve a lábnyomokat, könnyű volt kitalálni, hogy az ember először az ő ajtajára jött hallgatózni, azután pedig a hidhoz ment, s onnan megint az árok hosszában a parti bokrok közé távozott.
János mindenütt figyelmesen követé a lábnyomokat, míg végre a rekettyésbe érve, lóhorkolást kezde hallani maga előtt.
– Tehát itt várnak reá! gondolá, nagyon örülve, hogy minden kérdezősködés nélkül embereire talál, s azzal a hang után indulva, nemsokára két lovas férfit látott a zuzmarás fák közől kikukkanni, kik közől az egyiket Gondolfónak nézte; de a másikra a sötétben nem ismert.
Ez a másik meglátva őt, magyarul szólítá meg.
– Nos – Están! Hozod a kardot? (Tehát csakugyan az öcscsének nézték.)
– A kardot? szólt csodálkozva János. Bizonyára kardot hoztam.
– De azt a kardot? A miért bátyádhoz mentél?
– Megbocsáss, jó uram. Tudod, hogy parancsolatodra sokat ittam, úgy hogy semmire sem emlékezem, a mit valaha mondtál, ha csak újra el nem mondod.
Az idegen nevetett.
– De láttad mégis az öreget? Elaludt?
– Tehát a kard, melyen a pecsétnyomó van, kezedbe jutott?
– Oh uram, értem már. Te a pecséteket akarod felnyittatni s azután újra lepecsételtetni.
– Kezdesz már emlékezni?
– Kezdek, uram. De nagyobb baj van itt. Az éjjel friss hó esett.
– Nos aztán?
– Ha mi itt keresztül-kasul járunk, holnap az öreg észreveszi a lábnyomokról, hogy valaki a lepecsételt ajtókon ki- és bement, mert még este nem volt hó.
– Istenemre, te nem vagy oly ittas, mint a milyennek látszol. Mit tegyünk itt?
– Várj csak, uram, segítek rajtad. Közel vannak az aklok; elhajtunk három jármos ökröt. Az árok be van fagyva, az ökröket keresztül lehet egy helyen hajtani, a hol a víz széles s a part alacsony, mi magunk pedig felülünk az ökrökre s ekkor úgy fog látszani, mintha azok járták volna össze a kertet.
– Aranyos gondolataid vannak, ficzkó, nem hiába jártál iskolába Kökényesdinél; de a várkapun még ökörháton sem lovagolhatunk be, mert azoknak a nyomait épen úgy észreveheti az öreg, mint a mieinket.
– Egyet gondoltam. Egy hágcsó van a toronyban, azt magunkkal viszszük. De ez nem fog egészen felérni a rondelláig, hanem erről könnyű lesz egy kötélhurkot valamelyik kiálló csatornára felhajítani, s azon Gondolfo felkapaszkodik s kegyelmedet maga után felhúzza; én azalatt ide lenn fogok őrködni.
Az idegen örömmel szorítá meg az öreg kezét s aranyhegyeket igért neki jutalmul, ha terve sikerülend.
Az öreg ezzel visszament, elhozta tornyából a szükséges hágcsót és kötelet, s egy kézi fürészt dugott a szűre ujjába; azután elhajtott három ökröt az akolból, mely az árkon kívül feküdt; – senki sem vett észre semmit.
Az árok előtt felült a három férfi az igás barmokra, miket János nagy ügygyel-bajjal a befagyott vizen átterelt, oldalt akasztva a harmadfél öles hágcsót.
A kerten keresztül a rondellák egyike alá érve, a hágcsót oda támaszták a falhoz, s Gondolfo az ökör hátáról egyenesen rálépve, felmászott annak legvégső fokáig, s az elhozott kötélhurkot belehajítva a rondella egy kiálló horogvasába, azon acrobatai ügyességgel felkapaszkodott; utána az idegen úr hágott fel a lajtorján s a kötelet derekára köttetve, Gondolfo által felhúzatta magát.
Az öreget oda lenn hagyták, hogy őrködjék.
Ez, a mint észrevette, hogy a másik kettő eltünt, magához húzá a hágcsót s a szűre ujjába rejtett kézi fűrészszel mintegy közepe táján mind a két hevederét bevágta félig, s visszatámasztá ismét s várta, hogy jőjjenek visszafelé.
Egy jó félóráig várhatott, ekkor megjelent Gondolfo a rondellán s a kötélhurokra, mint egy nyeregbe, beleülve, annálfogva a hágcsóig lebocsátá magát. A mint a hágcsó legfelső fokán megállt s féllábát felemelte, hogy kihúzza a hurokból, egyszerre ketté tört alatta a hágcsó, s a kötél olyformán hurkolódott féllába fejére, hogy ő fejjel aláfelé fordulva lógott le róla, mint egy lábánál fogva felkötött nyúl.
A fennakadt olasz e pillanatban oly gyönyörűségesen káromkodott magyarul, mint ha a Hortobágyon tanulta volna, s csak később jutott eszébe, hogy valaki van oda alant, a ki beszédét hallgatja s erre elkezdé olaszul magyarázni Jánosnak kellemetlen helyzetét, s rimánkodott, hogy szabadítsa ki őt valahogy belőle.
János gazda pedig jónak látta tréfára venni a dolgot.
– Nézd! nézd! a ravasz olaszát! most meg már a hágcsót is kirúgta maga alól, s fejtetőre ereszkedik alá. Más embert megütne a guta, ha így felfordulna s ez még mulatságot csinál belőle.
Gondolfo lármázni kezde s szidta olaszul a paraszt lelkét, hogy őt oly türelmesen nézi, de János mind erre nem szólt egyebet, mint azt, hogy «bizony nagy gaukler vagy!»
Végre Gondolfo nem tűrhetve tovább helyzetét s hogy társa félreértését eloszlassa, egyszerre megszólalt magyarul:
– Ne röhögjön hát kend, hanem segítsen le innen.
– Nini, hát te tudsz magyarul?
– Hiszen tordai születés vagyok; de ne bámuljon kend sokat, hanem állítsa fel azt a hágcsót.
– Ketté van az törve, fiam, merőben.
– Hogy a tatár vigye el kendet a rozzant hágcsójával. Hogy jövünk le már most?
– Én ki nem találom, szolgám.
– Nincs más mód, mint felnyitnod a kaput, s azon feljönni a rondellába, s engemet felhúzni innen.
– Igen, de akkor megtudja az öreg, hogy itt jártunk. Monda János, ki nagy mulatságát találta abban, hogy a pseudo olaszt olyankor beszéltesse, mikor a lábánál fogva függ ég és föld között.
– Ne törődjél vele; azt úgy is elteszszük láb alól.
– Ne mondd. Hogy hogy?
– Tüzet rakunk a részeg filkóra s ráfogjuk, hogy ittas fővel maga bukott bele. Ezen kellett volna egyenesen kezdenünk, de te elbolondítottál bennünket ostoba ötleteiddel.
– Ez bizony jó lesz, helyeslé János; tehát csak vesd le a kapukulcsot, ha nálad van, majd akkor lesegítlek.
Gondolfo előkeresé kínos helyzetében a két kulcsot zsebéből, s lehajítá azt Jánosnak.
– Nesze fogjad! jól vigyázz, hogy merre jösz; a lépcsőn feljutva a folyosón jobbfelé tarts, az vezet ide; nehogy balra találj menni, mert ott uram a háziasszonynyal mulat s ketté hasít, ha bebotlasz.
– Valóban? monda János és szemei szikráztak a sötétben. No csak várj rám, mindjárt jövök.
Azzal felnyitá a kaput s felsietett a lépcsőkön.
Mikor a folyosóra ért, egyenesen balra tartott. E szárnyban lakott ura nejével együtt. Jól ismeré a szobákat. Az ajtók mind nyitva voltak, egyik szobában sem talált senkit… Talán megcsalá Gondolfo?… Végre az utolsó ajtóhoz ért, ez volt urának hálóterme, s a mint annak kilincsét elfordítá, érzé, hogy az zárva van.
A zörrenésre az ajtón belül egy férfi-hang szólalt meg:
– Te vagy ott Gondolfo?
János egy szót sem felelt, hanem neki feszíté vállait az ajtónak, megpróbálva, ha betörhetné-e?
Ekkor asszonya hangját hallá meg.
– Mit akarsz, Gondolfo?
E hang százszoros dühvel önté el egyszerre szivét s mint a kőfaltörő kos rohant vállával, fejével az ajtónak, s egyetlen rohammal beszakítá azt.
Hah! ott függött a bűnös asszony az idegen férfi kebelén, s most már annak vonásait is jól megismeré: Pozsgai Ferencz uram volt az! Ezért árulta el hát férjét a hűtlen asszony, mert a férj kezében volt a szerető élete.
– Halál reátok! ordítá magánkívül az öreg s kirántva az oldalán függő kardot, rájok rohant ádáz dühvel.
A meglepett vétkezők rémülten ugrottak fel egymás mellől, Pozsgai egy pisztolyt kapott fel az előttük álló asztalról, s megtámadójára süté; de reszkető keze rosszul irányzott s a golyó az ablakon keresztül süvöltött. Erre megragadva a nő kezét, egy szőnyegajtót felszakított s maga után vonta őt is. De a vén szolga utolérte őket, s megragadva a hátul maradt hölgy hosszú selyemhaját, mely futtában utána repült, visszarántá őt annálfogva, s markolatig döfte szivén keresztül a férj kardját.
E pillanatban a támadt zajra minden oldalról előfutott a házi cselédség, s látták, mint űzte végig a folyosón a vén szolga Pozsgait a véres karddal, míg ez egy ablakon merész szökéssel kivetve magát, a kert fái között eltünt, s nemsokára lehete őt látni, mint vágtat tova a havas síkságon.
János pedig az összegyűlt sokaság elé lépett, felmutatva a véres aczélt.
– E kard Paskó Kristóf kardja: én e karddal megöltem Paskó Kristóf hűtlen nejét!
S azzal önként a törvény kezeibe adta magát.
Néhány nappal elébb, hogy ezek történtek, Apafi udvarán két ifju gyermek jelent meg, kik panaszt tevének a fejedelem előtt, hogy ők Boór Ádám gyermekei, kiket Pozsgai Ferencz igazságtalanul kivert jószágukból, s jogaikat követelék vissza.
A fejedelem rögtön hivatá Pozsgait, de az eltagadott mindent; azt állítá, hogy Boór Ádám rég elveszett tatár rabságban s gyermekei már előtte elhaltak; ezek pedig, kik most eljöttek, az ő ellenségei által megfogadott sehonnaiak, kik által a megbuktatott Kozár boszút akar rajta állani.
– Mi bizonyítványaitok vannak, hogy ti vagytok Boór gyermekei? kérdé a fejedelem tőlük.
– Saját édes apánk… felelt Károly.
– Tehát él? Ha él, miért nem jött veletek?
– Csak számunkra él még, a világnak régen meghalt.
– Miért nem jön elém? Én meg fogom őt ismerni.
– Vissza fogsz borzadni tőle, uram. Te egykor fogolytársa voltál, sokszor hallottad őt beszélni; ha ráismersz hangjáról, fogadd el tanubizonyságát, de arczát ne kivánd látni, mert abban csak mi ismerünk még reá.
– Láthatod, uram, szólt közbe Pozsgai, hogy ezek csalók. Ha Boór Ádám él, miért nem lép fel rögtön ellenem? miért e szemfényvesztő titkolás? Én azt állítom, hogy Boór Ádám régen meghalt s akárki legyen a rejtélyes tanú, én hamis alakoskodónak nyilvánítom azt.
– Azt majd én itélem el, uram. Három nap mulva jelenjetek meg előttem újra.
Pozsgai három nap alatt sietett becsesebb értékeit összegyűjteni s az utolsó nap éjszakáján azért kereste fel Paskónét, kivel régóta tiltott viszonyban élt, hogy mozdítható vagyonait annak kezébe téve, azon esetre, ha ellene fordul a koczka, kimeneküljön az országból Lengyelországba, a hova őt majdan Paskóné is követendé pénzzé tett vagyonai javával.
A három nap letelvén, a fejedelem egész tanácsát összegyűjté, s tudtokra adva a kérdéses tárgyat, legelőbb a panaszttevőket hivatá a tanács elé.
Azok most harmad magokkal jöttek. A harmadik alak, kit kézen vezetének, hosszú fekete talárral volt befedve, mely fejtől sarkig eltakarta, s úgy látszott, mintha közönséges embermagasságnál nagyobb volna.
Odajárultak a tanácsurak elé.
– Kegyelmed Boór Ádám, kit ezen gyermekek atyjuknak neveznek? kérdé a fejedelem a beburkolt alaktól.
– Én vagyok az, uram.
– Valóban, a hang Boór Ádám hangja. Miért nem engedi kegyelmed arczát láttatni?
– Ah, uram. Az én arczom borzalomnak és undorodásnak képe. Engedd azt fedve maradni, de kérdezz bármit tőlem, a mi fogságunkban együttlétünkkor történt, felelni fogok, s megtudandod belőle, hogy az vagyok, a kinek állítom magam.
– Ez nem elég! szólt közbe Sárpataki, az itélőmester, kinek különös szerencsétlensége volt, sohasem azt pártolni, a kinek részén az igazság van; ugyanazon dolgokat másoktól is hallhatta kegyelmed, s valakinek a hangját is lehet utánozni. És itt nem a velenczei tízek tanácsa, nem is spanyol inquisitio tribunal, a hol lefátyolozva szokás a tanúknak megjelenni. Ha kegyelmed igaz járatban van, soha se féltse tőlünk az orczáját. Különben is nekem úgy tetszik, mintha kegyelmed egy félfejjel magasabb volna az említett Boór Ádámnál, a kit igen jól ismertem. Leplezze le magát kegyelmed.
Boór Ádám erre szótlanul levevé fejéről a palástot.
A tanácsurak borzadva tekintének reá. Az őrök, kik az ajtókban álltak, félhalkan suttogák: «a kétszarvú ember».
– Ime, láttok uraim előttetek. Nem a hogy Isten teremtett, hanem a hogy emberek elcsúfítottak. Én vagyok azon rém, kivel a székely anyák síró gyermekeiket ijesztgetik, én vagyok azon csoda, kiről vándor utasok reszketve beszélnek. Most látjátok, miért kell nekem kerülnöm az emberek tekintetét? én, ha gyermekeim sorsa nem kivánná, maradtam volna örökké magános völgyemben, elhagyott rabságomban, melybe áruló baráti kéz taszított, a világ számomra zárva van. Akarjátok-e, hogy belépjek, kivánjátok-e, hogy végig járjak utczáitokon s borzalmat űzzek az emberek szivébe?
A fejedelem irtózva fordult félre.
– Takarja el kegyelmed arczát, inté Boór Ádámnak, s felszólítá Naláczit, hogy hivassa elé Pozsgait.
E perczben érkezék Teleki Mihály a tanácsba, ki meghallva, hogy Pozsgaiért küldenek, odaszólt a fejedelemhez:
– Az nem fog eljönni, nagyságos uram. Hallgassák meg kegyelmetek, a mi az éjjel történt s a mi szintén e tárgyra tartozik. Már korán reggel tudósítást kaptam róla. A bebörtönzött Paskó Kristóf öreg szolgája a mult éjjel észrevevé, miszerint a kastélyba egy idegen férfi lopózott be s rátörve az ajtót, az ura nejével bűnös együttlétben találta. A szolga megölte a nőt, a férfi megmenekült előle. De a zajra előfutott cselédek megismerték a futóban Pozsgai Ferenczet, a ki a dévai úton látszott elvágtatni. A gyilkos maga jött az esetet feljelenteni s magát a törvények kezébe adva, itt vár a tanácsterem ajtaja előtt.
A fejedelem inte, hogy hozzák eléje.
A vén szolga belépett, két alabárdostól kisérve, arcza komoly volt, de nem alázatos, elszántság látszott rajta, de nem dacz.
– Te urad hűtelen nejét megölted? kérdé a fejedelem megindult hangon.
A fejedelem tenyerébe hajtá homlokát s gondolkozott, azután egyszerre fölemelé fejét s határozott hangon mondá:
– Itélőmester uram! Jegyezze kegyelmed határozatinkat.
A tanácsurak felálltak. Feszült csendesség volt a teremben.
– «Elsőben: Paskó Kristóf nejének gyilkosa tettéről Istennél számol; a világon általunk minden bünhödés alól felmentetik…»
«Másodszor: Paskó Kristóf, a kit hűtelen neje hallatlanul elvádolt, a felségárulás bűne alól feloldatik, s börtönét legottan elhagyja.»
«Harmadszor: Előttünk álló Boór Ádám, kit az Isten gyermekeiben vigasztaljon meg, bárhol hatóságunk alatt létező minden jószágába visszahelyeztetik s akárki, akármily czím alatt birná azokat, belőlök kivettessék.»
«Negyedszer: Makacsságból meg nem jelent Pozsgai Ferencz, mint álorczás, házasságtörő és stellionatusban lélekző, háromszorosan bűnös, – bárhova lett légyen, bármely országba menekülő, ott felkerestessék s visszaköveteltetvén, ugyanazon Boór Ádámnak örök rabszolgaságba adassék, kit oly gyalázatosan elárult.»
«Ez itéletet végrehajtani kegyelmedre bizzuk, Teleki Mihály uram.»
E szavak után hirtelen felkelt a fejedelem székéről s elhagyá a tanácstermet, nem akarva tanúja lenni azon jeleneteknek, miket itélete által előidézett.
A kegyelmet, az igazságot nyertek örömkönnyekkel állták el útját; elsietett előlük, kezeit elvonta forró ajkaiktól. Elzárkózott szobáiba.
S valóban jól tevé, mert ha Paskó arczát látta volna, azon pillanatban, midőn tudtára adták, hogy börtöne megnyilt és neje halva van, ez megmérgezte volna lelke jó érzelmét.
– Oh miért nem öltetek meg inkább engemet helyette! kiálta fel a szerencsétlen ember. Miért nem engedtétek meg neki, hogy ő ölt volna meg? Miért kellett őt meggyilkolnotok? Azt a szép gyöngéd keblet, azzal a hideg vassal átverni! Azokat a mosolygó szemeket örökre bezárni! Oh fektessetek engem is mellé!…
Még akkor sem szünt meg őt szeretni…
* * *
Az elfutott Pozsgai Erdélyből kimenekülve, egyenesen a római császár udvarába vette magát, a közte és Erdély közt épen akkor kiütött viszályok mellett ott számítva egyedül védelemre. De rosszul számított. A fejedelem megkereső levelére a császár kiadta őt az erdélyi törvényhatóságnak, a mint az ez iránt váltott levelezések akkori tanácsúr, Bethlen János emlékiratai közt bizonyítják.
Egy napon a jószágaiba visszahelyezett Boór Ádámot a fejedelem küldöttei verték föl elvonultságából.
A legutóbbi itélet óta egészen magányba zárkózva élt a világtól megvált ember, csupán gyermekeit látva s csak olyankor hallva emberi hangokat, midőn velök beszélt, elmondatva magának százszor ugyanazon dolgokat a hosszú bujdosásról, miket örökké oly kedves volt neki hallani.
A fejedelem követe, Naláczi, még egyszer kényszeríté őt idegen arczokat látni. Boór Ádám megjelent tornáczában a hivásra, s ime a fejedelem peczérei egy összeroskadt férfit vezetének elé, hosszú láncznál fogva, melynek vasperecze nyakára volt kötve.
Az ember, a mint meglátta az előtte álló Boór Ádámot, megrettenve hullott térdre, egy szó nem jött ki ajkáról, csak sóhajtozott nehéz lélekzettel.
Naláczi kivette a peczér kezéből a lánczot s annak végét Boór Ádám kezébe adva, monda:
– Ime e férfiu itt, ki most kegyelmed előtt térdel, Pozsgai Ferencz, ki barátját hűtlenül rabságban veszté, s jószágait álnokul bitorolta; mely bűneért az országtanács által holtig való rabszolgaságra itéltetett s rabja marad kegyelmednek mind halálig.
A megalázott ember összezsugorodva hajtá térdeire fejét, oly szánalomgerjesztő volt őt látni.
Az ifju Boór Károly mindig magával hordá azon idő óta vadászkését; most, midőn meglátta azon embert, kinek vérében meg akarta azt forgatni, félre ment s elveté azt magától.
Boór Ádám egy könyet törölt ki szemeiből, mikor egykori barátját így látta maga előtt.
– Mire jutottál? Nem vagy az, a ki hajdan! De én örökké az maradok. Kelj fel és légy szabad.
Károly gyorsabban, mint az apjától kimondott szó, ugrott oda Pozsgaihoz s leoldá nyakáról a lánczot és kezét nyujtá neki, hogy felemelje.
Az egy érthetetlen szót rebegett, egy mozdulatot tőn előre, s azzal élettelenül bukott arczra. A visszás érzelemroham közepett a guta ütötte meg…
* * *
Paskó Kristóf soha sem ment Törökországba többé. Elhagyta a fejedelmi udvart örökre, nem törődött a közügyekkel. Kertje legcsendesebb helyén pompás márványsírboltot emeltetett nejének, ott ült napokig annak ajtajában s ápolta a virágokat, miket körüle ültetett.
Jánosnak holtiglani nyugdíjt adott, de soha sem beszélt vele többé, s egyetlenegyszer sem bocsátá a vén szolgát maga elé.
Végrendeletében az volt, hogy temessék őt neje mellé.
* * *
Néhány év elhaladtával Boór Ádámnak is megengedte Isten, hogy lelke utált hüvelyét elhagyja. Rég meg volt már úgyis halva; nem életet, csak lakhelyet cserélt.
De még sok év mulva is élt a rege a kétszarvú emberről Moldva és Székelyhon bérczei között s az oláh anya azzal fenyegette fiát, ha sírt.