– Ejnye kend szemtelen tolvaj! kiálta rá a nagy úr, hisz ez az utolsó sor lopás Gyöngyösiből, a ki hasonlót írt a tordai hasadékba szorult kéményseprőrül.

– Pardon gratia, szólt a poéta megzavarhatatlan képpel; ez poetica licentia: a poetáknak szabad egymástól lopni, s ez a figura neveztetik plagiumnak.

A nagy úr intésére felhordták a hajdúk a magukkal hozott hideg étkeket, s a megrakott asztalt oda tolva elé, míg ő maga ágyán fekve maradt, az asztal túlsó végén három tábori széken foglalának helyet a kedvencz személyek: a bohócz, az agár és a poéta.

A nagy úr lassankint étvágyat kapott, e három személyt látva enni, a bor apródonkint összeatyafiasítá őket, a poéta a czigányt kezdte nagyságolni, a bohócz meg az urát tegezte, ki egyre-másra szórta a silány elménczségeket az egérről, melyeken a másik kettőnek hahotával kellett nevetni.

Mikor aztán a jó úr maga is azt hitte, hogy lehetetlen többféle variatióban szólni az egérről, akkor a czigány a keblébe nyult s elneveté magát:

– Itt az egér!

S azzal kirántá azt a frakkja belső zsebéből, a hová észrevétlenül csúsztatá, míg a megijedt társaság azt hivé, hogy lenyelte s meg akar fulni tőle s csaknem kétségbeesve kérlelte, etetvén, itatván mindenféle jóval.

– Nesze Matyi!

Az agár aztán igazán elnyelte a corpus delictit.

– Hát te csalárd semmirekellő! kiálta fel az úr, így szedsz te rá engem! Felakasztatlak. Hajdúk! hozzatok kötelet. Föl kell húzni a gerendára.

Azok menten szót fogadtak; a folyvást kaczagó czigányt megragadták, felállíták egy székre, nyakára veték a hurkot, a kötél tulsó végét keresztülhúzták a gerendán s akkor kirúgták alóla a széket.

A bohócz rúgott, kapálózott, nem használt semmit, ott tartották mindaddig, míg igazán fuldokolni nem kezdett s csak akkor ereszték le újra.

A bohócz megharagudott.

– Én meghalok. Én nem vagyok bolond, hogy többet felakasztassam magamat, mikor tisztességesen is meg tudok halni.

– Csak halj meg, biztatá a poéta, ne félj, epitaphiumodról majd én gondoskodom.

– Meg is halok, szólt a bohócz s hanyatt veté magát a földre és behunyá szemeit.

Gyárfás rögtön készen volt az epitaphiummal.

És a czigány nem mozdult meg többet. Elnyult, megmerevedett, lélekzete elállt, hiába csiklandák az orrát, a talpait, meg nem mozdult. Akkor feltevék az asztalra, körülrakták égő gyertyákkal, mint valami ravatalt, s a hajdúknak énekelni kellett fölötte, mint valami halott felett, mindenféle bolond értelmű dalt, a poétának fel kellett állani egy székre s onnan búcsúztatót mondani fölötte.

A nagy úr kaczagott, hogy az orczája kékült bele.

Míg ezek oda benn folytak a «Törikszakad» csárda egyetlen egy vendégszobájában, addig új vendégek közelítének a vendég-nemszerető hajlék felé.

Ama szerencsétlenűl járt hintó utasai voltak ezek, mely a keresztúti gáton saját szemeink és a csapláros szemei láttára a sárban megfeneklett, s miután a vele levő emberek és igavonó állatok három óra hosszat hasztalan törekedtek a zátonyra jutott járművet helyéből megmozdítani, végre kénytelen volt a kocsiban ülő egyetlen úr azon sajátságos ötletre vetemedni, hogy magát gyalog emberháton a csárdáig vitesse.

Felült tehát a vadásznak, egy hórihorgas széles vállú suhancznak, a hátára, s inasát ott hagyva a hintón, hogy vigyázzon a holmira, a postakocsist a kocsilámpával maga előtt küldé s ilyen furcsa módon belovagolt a csárdáig. Az izmos vadász ott tette le a tornácz alatt a hátáról.

Érdemes lesz az új jövevényt, a mennyire lehet, hirtelenében megismernünk.

Külső viselete mutatá, hogy nem az alföldi urak közül való.

Levetve bő, kurta gallérú à la Quiroga köpönyegét, egy sajátszerű módit engede láttatni, minőt ha napjainkban mutogatnánk az utczán, nemcsak az utczai gyerekek, de magunk is utána szaladnánk.

Nevezték ezen divatot amaz időben «à la calicot»-nak.

Fején kicsiny, kurta kalap, körülbelül oly alakú, mint egy kis pléh casserol, oly keskeny karimával, hogy az ember kétségbeesik, ha elgondolja, hogy minél fogva veszi le?

E kurta kalap alól kétfelől nagy csomó kifelé fodorított liff-leffegő hajerdő bokrosodik elő olyan mennyiségben, hogy felülkerül a kalap karimáján.

Az arcz meg van borotválva, csak két hegyes bajusz ágaskodik az ég felé öklelő modorban, s a nyak magas kemény kravátliba van szorítva, melyet két hegyes vászonfül diszít, hogy az ember az állát meg nem birja benne mozdítani.

A sötétzöld frakk dereka épen a hóna alatt van, de szárnyai térden alul érnek s gallérja oly magas, hogy alig lehet belőle kilátszani, mellhajtókája pedig kétszer-háromszor is ki van hasogatva, a frakk rézgombjai nem nagyobbak egy meggymagnál, újjai pedig éktelen bővek, pufogósak, vállain magasra emelkedve.

A viaszsárga mellény csaknem el van takarva félig a kihajló nagy melltászli által.

Megteszi az egészet az à la cosaque lábravaló, mely aláfelé mind inkább bővülni kezd, végre a csizmáknál bugygyot vet s elül ki levén hasítva, ott kell a csizmát kidugni rajta.

A mellény alól mindenféle csengő-bongó joujouk lógnak elő, a csizmákra pedig irtóztató hosszú sarkantyúk vannak ütve, hogy ha nem vigyáz az ember, kiszúrhatja velök a szemét.

Ilyen volt az azon idők harczias divatja; a mikor tudniillik sehol sem volt harcz.

Kiegészíté a viseletet egy vékony teknősbékahéj pálczikó, elefántcsontból faragott madárfejjel, melyet a jó szokásokkal ismerős ember rendesen a szájában szokott forgatni; ha síp is volt a madár fejében, igen úrias dolog volt rajta sípolni.

Ilyen férfiú volt az újon érkezett vendég, s ha ruháját leírtuk, úgy hiszem, egészen ismerjük őt. Az akkori idők divatemberei magok is a szerint változtak, idomultak szokásaikkal, modorukkal, még jellemükkel is, ahogy a divat alakult.

A «jeunesse d’orée», az «arany ifjak» divatjában nagy görcsös botokat viselt a divatvilág, s a párisi salonokban szokássá vált az «r» betűt ki nem mondani s ez egész Coblenzig terjedt, hogy mikor az elegans ifjak XVIII. Lajos noble gardeját vezényelték, a katonák nem értették az elköszörült «r»-ek miatt, hogy mit mondtak nekik.

A calicot idejében viszont még a boltoslegények is úgy viselték magukat, mint a katonák, s az egész elegáns világ oly kemény «r»-reket mondott, mintha nagyon haragudnék.

A chapeau à la Minerva alatt divat volt republicanusnak lenni, római és görög neveket hordani; a chapeau à la Robinson, s a cravatte à la oreilles de lièvres (nyúlfülű nyakravaló) napoleoni sympathiákat föltételezett; azt aztán mindjárt a chapeau à la russe váltotta fel és az emberek mindig ugyanazok voltak: csak öltönyt, elvet és jellemet változtattak, néha ugyan még nevet is, mint ez egy hazánkfiával megtörtént, ki 1790-től 1820-ig minden phásisán keresztül ment a párisi divatvilágnak, s kinek neve volt eredetileg Váry, lett belőle a római divatban Varus, a franczia nemzeti divatban de Var, a lengyel sympathiak divatjában Varszky, azután meg Waroff és haza jött végre mint Herr von War.

De nem ez az, a ki előttünk áll.

– Eh ventre bleu! eh sacre bleu! kiálta a jövevény (ennyit tanult meg Bérangerból), a mint berugta a konyha ajtaját s megrázta esőtől ázott köpönyegét. Micsoda ország ez! Hej! világot! Ki van idehaza!

E csodára kilépett Bús Péter uram gyertyával kezében, s miután eléggé megbámulta a konyhába betört jövevényt és szolgáját, szörnyűképen hozzá nem illő készséggel kérdezé: «Mit parancsol az úr?» A képe mutatta, hogy semmit sem fog adni.

Az idegen törte a magyar nyelvet, kiejtésén nagyon észrevehetőleg megérzett valami idegen accentus.

– Mille tonnerres! nem tudnak itt más nyelven csak magyarul?

– Nem.

– Az rossz. Hát maga a korcsmáros?

– Én vagyok; hát az úr kicsoda? honnan jön? hol lakik?

– Birok itten, lakom Párisban. Ördögök engem ide hoztak. Bár vinnének odább; de a sár megfogott az úton. Már most adjon nekem – comment s’apelle cela? (Itt megakadt, nem jutott eszébe a szó, a mit kérni akart.)

– Mit adjak uram?

– Comment s’appelle cela? Hogy híják?

– Engem? Bús Péternek.

– Diable! nem magát, hanem azt, a mi kell?

– Hát mi kell uram?

– No az, a mi a kocsit húzza: négy lába, ostorral ütik…

– Lovat?

– Pas donc? azt nem úgy híják.

– Forspontot?

– Az, az; forspont! nekem kell forspont, mindjárt.

– Nincs uram, kinn vannak a lovak a legelőn.

– C’est triste; akkor itt maradunk. Tant mieux, ez engem nem geniroz; én utaztam Egyptomban és Maroccoban, háltam elég deplorable gunyhóban, s az nekem mulatság. Azt fogom képzelni, hogy valami beduin baraqueban vagyok, s ez itt a Nilus, áradva ki, s ezek az állatok, a kik a vízben szólnak, comment s’apelle cela? – békák: a nilusi alligatorok, s ez a miserable ország: – – – hogy híják ezt a departement?

– Nem part ez uram, hanem gát, úgy híják, hogy a keresztúti gát.

– Fripon! nem erről a sárról beszélek, a mibe beleragadtam, hanem ezt itt körül hogy híják?

– Úgy? az Szabolcs vármegye.

– Szabolcs? Szabolcs? C’est, parce que bizonyosan sok szabó lakik benne, azért híják így? Ha, ha. Ez jó calembourg volt tőlem, c’est une plaisanterie. Tudja?

– Nem mondhatnám, hanem így híják a magyaroknak egy régi vezéréről, a kivel Ázsiából kijöttek.

– Ah, c’est beau! Ez kedves. A jó magyarok még most is a régi emberekről nevezik a departementokat, ez érzékeny.

– Hát megkövetem, az úr miféle nemzet?

– Én nem itt lakom. Bon dieu! micsoda fátum valakinek itt lakni, ahol a piszoknak nincs feneke, s az ember nem lát egyebet, mint gólyát.

Bús uram gondolá magában, hogy vele is kevesebbet lásson, fogta magát s fordult a szobája felé.

– No, no, ne menjen el azzal a gyertyával, signore contadino! kiálta utána az idegen.

– Megkövetem: az én nevem nemes Bús Péter és én meg vagyok vele elégedve.

– Ah, ah, ah, monsignore Bouche, tehát maga nemes ember és korcsmáros; nem tesz semmit: Stuart János fejedelmi vér volt és végtére ő is korcsmáros lett. Hát ha itt kell maradnunk, van-e magának jó bora és szép leánya hein?

– Borom rossz. Nem úrnak való. Szolgálóm pedig csúf, mint az éjszaka.

– Csúf! Ah c’est piquant! Nem kell búsulni, annál jobb. Egy gentlemannek ez mindegy; tegnap elegáns dáma, ma Aschenbrödel; egyik szép, mint istenasszony, másik czudar, mint Macbeth boszorkányai, ott parfum, itt hagyma-illat, c’est la même chose! ez mindegy; így tarka az élet.

Bús Péter uramnak sehogy sem tetszett ez a beszéd.

– Jobb volna bizony, ha azt kérdené az úr, hogy hol fog az éjjel hálni? mert azt ugyan magam is szeretném tudni.

– Ah çà, ez interessant. Hát nincs itt vendégszoba?

– Van egy, de már abban van valaki.

– C’est rien. Megosztozunk. Ha férfi, nem kell neki magát genirozni, ha dáma, tant pis pour elle, annál rosszabb reá nézve.

– Nem úgy van az. Meg kell tudni, hogy Jancsi úr van abban a szobában.

– Qu’est-ce que cela? Ki az ördög az a Jancsi úr?

– Hát Jancsi úr. Nem hallotta az úr soha hírét Jancsi úrnak?

– Ah c’est fort, ez erős! Hát itt oly patriarchális élet van, hogy az embereknek csak keresztneveik vannak? Eh bien, hát mi baj van Jancsi úrral? Megyek be hozzá és megmondom neki, hogy én ott akarok a szobájában aludni. És én gentleman vagyok, kit refüzirozni nem lehet.

– Az bizony jó lesz, monda Bús Péter; azután nem is mondott többet, hanem elfújta a gyertyát s bement lefeküdni, ráhagyva az idegenre, hogy keresse fel hát annak a szobának az ajtaját, a hova be akar menni.

Olyan sötétség volt, hogy ragadt az emberre, hanem a víg danolás és ordítozás hangjai vezetőül szolgáltak a jövevénynek a rejtélyes nagy úr szobájáig, a kiről már most tudunk annyit, hogy Jancsi úrnak hívják; hogy miért hívják annak, majd az is kiderül.

Ott a bolondos tréfa már ekkor a dühödés tetőpontját érte, a hajdúk felkapták az asztalt a rajta fekvő bohóczczal együtt négy lábánál fogva s körülhordozák nagy vonító énekszóval, utánuk ment a poéta, nyakába kötve palástul az abroszt, s pokolnak való rossz alexandrinus verseket declamálva hevenyében, míg maga Jancsi úr kapott egy szál hegedűt a kezébe, melyet mindenütt utána hordoztak s egyre-másra húzta a friss magyart, oly ügyesen megczifrázva, mint akármelyik czigány; erre pedig a két paraszt leánynak tánczolni kellett előtte a két hajdúval.

A bohó temetési paródia, össze-vissza keveredve a tánczoló párokkal, a muzsikáló úr, hegedűvel kezében, ének és zene, vers-rikácsolás, ittas ujjongás és kaczaj összevissza oly pokoli charivarit szolgáltattak szemnek és fülnek, a minőt csak képzelni lehet.

E pillanatban lépett be az idegen úr a terembe; – az ajtót senki sem őrizte, csak akkor vették észre, mikor már megszólalt.

– Jó estét uraim és dámáim, van szerencsém önöknek salutirozni.

A milyen nagy volt a lárma, egyszerre úgy elhallgatott minden ember, a szájak tátva maradtak, ahogy épen a szó beléjök szakadt, midőn a közéjök nem illő alak egyszerre csak a társaság közepében termett s nagy affabilitással üdvözlé őket.

Mindenki meg volt zavarodva. Jancsi úr kiejté kezéből a vonót, mert szerette bár a bohóságot a végletekig vinni, de nem szerette, ha azt idegenek látták; azonban mindjárt nem lett a jövevény idegen, mert a bohócz meglepve az egyszerre beállt csend által s feltekintve, a mint meglátta a hozzá nem hasonlótlanul öltözött gavallért, elfeledé, hogy meg van halva, felugrott ravataláról s nekiesett, átölelte s megcsókolta: «hozott Isten, kedves jó barátom!»

A kaczaj újra kitört e bolond fogadásra.

– Ah ce drôle de czigány! szólt az idegen, kifeszegetve magát a bohócz ölelései közül; ne csókolj meg többet, mert elég volt.

Azzal körülhajtá magát a díszes társaság előtt, arczáról letörülve zsebkendőjével a czigánycsók nyomait.

– Ne derangirozzák magokat miattam uraim és dámáim, tessék folytatni a mulatságot. Én nem szoktam mulatságot rontani; én igaz gentleman vagyok, a ki minden társaságban tudja prendre son aire. Van szerencsém nagyságtoknak magamban bemutatni Kárpáti Kárpáthi Abellinót.

S ezzel pálczája sípján fütyörészve, noble non chalence-al veté le magát egy tábori karszékbe, nagy sarkantyús lábait egymásra hajítva.

E szóra még jobban elbámult mindenki. Jancsi úr most épen felült fektéből s tenyereit két térdére téve, úgy bámult a jövevényre, míg a bohócz eb módjára kezdte körülszaglászni az idegent.

Végre ünnepélyes, vontatott hangon kérdé Jancsi úr:

– Az úr egy Kárpáthi? Tudja-e, mit tesz az: egy Kárpáthinak neveztetni? viselni olyan nevet, melyet harminczkét ős hagyott hátra, kik mind főispánok, zászlós urak voltak, melynél különben hangzó név nincs a magyar hazában? – Azért gondolja meg az úr, hogy mit mond? Kárpáthi csak egy van még a hazán kívül és azt Kárpáthi Bélának hívják.

– Le voilà! Az épen én vagyok, szólt az idegen, az egyik lábát elnyújtva egy előtte álló széken, a másikkal tactust ütve valami új operai dallamhoz, melyet beszéd közben szájába dugott botja végén fütyölt. Engem szült ebben a barbár országban az apám – ah çà! nem az apám: comment s’appelle cela? az az apám, a melyik asszony volt?

– Tán az anyja?

– Úgy ni! Az anyám. Az egy noble dáma volt, igen finom nevelésű, hanem az apám az egy kissé furcsán tetszett magának. A több furcsaság között van az, hogy engem egyetlen egy fiát Bélának kereszteltetett és magyarul taníttatott; Béla! hát nemes embernek való név az? szerencsémre az apám jókor meghalt, s én elmentem anyámmal Párisba. Nevem nem tetszett, tehát akkor legdivatosabb név volt Abellino, csináltam Bélából azt, de azért a magar nyelvet nem tudtam elfelejteni. Nem tesz semmit. Én tudok négerül is. Az nem árt egy igazi gentlemannek.

– Hm. És lám most jó hogy tud, mert különben mit csinálna ezen utazván?

– Ah! venir içi de Paris, c’est tomber du ciel à l’enfer! Párisból ide jönni, égből potyogni pokolba. C’est merveilleux, csodálatos, hogy tudnak itt élni az emberek. Ah mon cher hajdú: itt valami sültet látok, legyen szíves közelebb adni, tegye ide az asztalra és töltsön poharat nekem. A votre santé messieurs et mesdames! És különösen az úr egészségére, monsieur Jancsi!

Jancsi úr hallgatott; szemei folyvást figyelemmel kisérék a jövevény minden mozdulatát, s arczvonásain lassanként valami csendes szomorúság kezdett elvonulni.

– Hát mi hozza most ide az urat – az égből a pokolba?

– Hélas! sóhajtá Abellino, késével, villájával marsot verve a tányérján. Egy elmulhatatlan dolog. Egy gentlemannek, ki külföldön lakik, sok szüksége van, s nekem nem hagyott az apám többet, mint rongyos négyszázezer frank jövedelmet; kérem: mi az arra, hogy abból az ember illendően éljen? És hogyan éljen? Ha az ember becsületet akar szerezni a nemzetének, meg kell mutatni a külföldön, hogy mihez ért? Én első házat tartottam Párisban, saját meutét és écuriet tartottam, szeretőim voltak a leghíresebb tánczosnők, énekesnők; utaztam Egyiptomban, Maroccoban elszöktettem a bey legszebb háremhölgyét, a saisont Itáliában töltém, magamnak volt elegáns villám, a laco di Como mellett, s irattam utazásaimról a legelső franczia auteurökkel foliántokat, s kiadtam, mintha magam írtam volna, az academie des sciences megválasztott érte tagjának; a Homburg-fürdőn egy ülő helyemben elvesztettem fél millió frankot, a nélkül, hogy egy vonást elhúztam volna arczomon, s az én rongyos négyszázezer frank jövedelmem a capitálissal együtt phű!

Itt kézzel és szájjal mutatá, hogy az mind a levegőbe van fújva.

Jancsi úr mindig merevebb tekintettel néze a még nem igen idős rouéra s önkénytelen, öntudatlan egy mély sóhaj szakadt fel kebléből.

– Ez azonban nem tesz semmit, folytatá a chevalier megnyugtató hangon, míg az embernek van egy milliója, abból elkölthet két milliót; ez olyan tudomány, a mit könnyű megtanulni. Egyszer azonban ces fripons de créanciers, ezek a gaz hitelezők fejökbe veszik, hogy pénzt kérjenek tőlem, s a mint az egyik elkezdi, a többi bolond utána. – Én leszidom őket, ők nem elégesznek meg, mennek a törvényszékhez s nekem el kell hagynom Párist. C’est pour se brûler la cervelle. Ez főbe lőni való! Mais v’la. A szerencse engem megszeret. Ekkor történik, hogy az apámnak egy testvére, valami Kárpáthi János, a ki még sokkal gazdagabb volt az apámnál…

– Ahán!

– Egy bolondos vén öreg ember, a kiről ezerféle ostobaságot mesélnek.

– Valóban?

– Igen. Hogy soha falujából ki nem mozdul, hanem ott tart a kastélyában theatrumot, melyben saját komédiásai játszanak, s oda hozatja a legelső énekesnőket, csak azért, hogy neki paraszt nótákat daloljanak; a ki egy egész palotát tart a kutyái számára, s velök egy asztalnál eszik.

– Hát még?

– Hogy egész háremet tart parasztleányokból s magához hasonló betyárok társaságában reggelig eltánczol velök, akkor meg összeveszíti a társaságot, s vérig verekszenek.

– Hát aztán?

– És annyira különcz a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet a mi külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalra, mert nem idebenn termett, hanem paprikát, és kávét nem szabad a házához vinni, czukor helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?

– De biz az. Tud még róla valamit?

– Ah ezer ilyet; az egész élete mind bolondság, csak egyszer tett életében valami okosat: a midőn én már épen az utolsón voltam és semmi sem segíthetett rajtam egyéb, mint egy gazdag oncli, ez a magyar Nábob, ez a Plutus, egy éjszaka torkig eszi magát bibicztojással, s reggelre meghal nekem; a miről engem rögtön tudósítottak.

– És most az úr azért jött úgy-e bár, hogy a gazdag örökséget menten fölvegye?

– Ma foi, semmi egyéb rá nem bírt volna, hogy e detestable földre lépjek.

– No hát akkor csak fogassa az úr a lovait a szekere hátuljába, s kocsikázzék vissza Párisba vagy Italiába, vagy akár Maroccóba, mert az a félbolond nagybátya, az a gazdag betyár én vagyok és nem haltam meg.

Abellino szétmeredt e szókra, kezét lábát elejté ijedtében, s önkénytelen hebegé:

– Est-ce possible? Lehetséges volna?

– Az úgy van. Én vagyok az a Kárpáthi János, kit a köznép Jancsi úrnak csúfol, a hogy az úrnak is tetszett szólítani.

– Ah, ha gondolhattam volna! kiálta felugorva a chevalier, s sietett megragadni nagybátyja kezét; de hisz én előttem a rossz emberek egészen másformán írták le az én egyetlenegy onclimat, úgy, hogy épen nem képzelhettem őt egy ily derék noble gentleman alakjában; mille tonneres! merje nekem még valaki mondani, hogy az én kedves onclim nem a legderekabb gavallér a continensen! Vigasztalhatlan volnék, ha meg nem ismertem volna. Ez nagyon derék; egy holt onclit keresek és találok egy elevent: c’est bien charmant! a szerencse istenasszonya nem hiába dáma, mert egészen belém bolondult.

– Hagyja az ilyen fajta beszédet, édes uram-öcsém, nem szeretem én azt, én már ahhoz vagyok szokva, hogy velem a hajdúm is gorombán beszél, mert az nekem jobban tetszik. Úröcsém jön nagy messze földről engem örökölni, a hitelezői regementestül jönnek utána, s most úgy találja, hogy én még élek; már hogy ne volna ez boszantó?

– Au contraire. Minthogy kedves onclim él, annál könnyebben teheti magát szeretetreméltóvá előttem.

– Hogyan? nem értem.

– No, én nem akarok évenkénti apanageért bejönni, ce serait bien fatigant mind a kettőnkre nézve: hanem azon ajánlatot teszem, hogy ha most kifizeti adósságomat egyszerre, békét hagyok ezután.

– Ühm, be nagylelkű; és ha ki nem fizetem, akkor tán háborút indít?

– No édes oncli, minek ez a plaisanterie? Minek azt mondani: ki nem fizetem? Une bagatelle: egynéhány százezer livres. Mi az magának?

– Már édes úröcsém, nagyon sajnálom, hogy birtokának, melyet vitéz őse érdemeivel szerzett, oly könnyű szerén nyakára hágott, de nem segíthetek rajta; a pénz nekem is kell; én is bolondokra költöm, de itthon termő bolondokra, nekem vannak betyár pajtásaim, hajdúim és léhütőim falka számra és ha azokra el nem megy jövedelmem, megtraktálom a mezőn lakó darvakat, vagy egy bolondos kedvemben hidat építtetek egyik hegytől a másikig, de bíz az én jövedelmemből sem tánczosnékat nem kocsikáztatunk, sem maroccoi herczegasszonyokat nem szöktetünk, sem a pyramisokra nem mászunk; ha tetszik enni, inni, mindig talál nálam a mennyit akar, szép leányban is válogathat untig, s ha felöltözteti czifrára, csak olyanok, mint a maroccoi herczegasszony; utazhat is, mert elég nagy az ország, hét egész nap akár le se szálljon a szekérről, mindig saját jószágaimon mehet, de pénzt külföldre, Dunába vizet nem hordunk.

A chevalier veszteni kezdé türelmét, s az egész kelletlen leczke alatt szüntelen forgatta maga alatt a széket, előre hátra feszengve rajta.

– Hiszen nem ajándékot kérek! kiáltá végre szóhoz juthatva, hanem csak épen előlegezést.

– Előlegezést? Mire? Tán a tulajdon bőrömre?

– Eh! kiálta fel türelmetlenül Abellino, s arczán az a fitymáló impertinentia kifejezése kezdett helyet foglalni, melyet oly jogosan bámulunk némely embereknél, kik épen akkor, midőn legalázatosabbaknak kellene lenniök, szúrni, sértegetni tudnak. S ezzel nyakát cravátlijában nagy dölyfösen hátra igazítva, két ujját tásztlijába dugva, mondá:

– Hisz a mije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja magával vinni a koporsóba?

– Koporsóba! kiálta fel összerendülve az öreg s arcza egyszerre elhalaványult. Mit? Koporsóba? Én?

– Igen, igen; féllába úgyis már a koporsóban, banquettek, pástétomok és paraszt leányok majd a másikat is oda viszik és akkor mindene az enyim lesz, a nélkül, hogy meg kellene köszönnöm.

– Kocsisok! ordítá felugorva helyéből az öreg Kárpáthi s arczán e perczben egy hős vonásai látszottak. Elő a szekerekkel! megyünk innen, megyünk ebben a pillanatban. Ne vegyen senki lélekzetet sem többet ebben a szobában.

Abellino kaczagott az öreg tehetlen haragján:

– No, mit dühösködik, mit echaufirozza magát; így még hamarább megüti a guta. No, no, jó öreg, nem kell úgy mérgelődni, hiszen én ráérek, én még fiatal vagyok.

S ezzel elkezdett valami vaudevilleből eszében maradt chanson-töredéket dúdolni, végig nyújtózva egyszerre három széken.

A hajdúk ki akarták alóla ránczigálni a székeket s a holmit készültek összetakarítani.

– Hagyjatok mindent, ahogy van! kiáltá az öreg, nem kell semmihez nyúlni, a mihez ő hozzá ért; korcsmáros! hol van az úr? A mi ebben a szobában van, az mind az úré.

Az utolsó szavaknál már egészen berekedt az öreg, hogy alig lehete a szavait érteni. A bohócz megfogá kezét, hogy el ne essék, a poéta féltében előre kotródott.

– Lássa, magának nem használ a lárma, szólt gúnyos részvéttel Abellino; ne szaladjon úgy, mert elesik s az nem egészséges, vegye magára bundáját, hogy magát meg ne hűtse; hol van a nagyságos úr lábtarisznyája? Hej ficzkók, téglát melegíteni az én kedves onclim lába alá. Vigyázzatok minden haja szálára.

János úr ezalatt egy szót sem szólt; életében első eset volt ez, hogy így merték őt felboszantani. Hah! ha más tette volna, milyen kimenetele leendett? a hajdúk, a lovászok reszketve állottak előtte, maga Bús Péter uram is megnémult, a mint a hallgató néma arczra tekinte, mely véres szemeivel merően nézett maga elé…

A hajdúk nagynehezen a kocsiba emelték; a két leány mellé ült kétfelől, ekkor odainté magához a korcsmárost s tompa, rekedt hangon néhány szót mormogott fülébe, mire az helybenhagyólag billentett fejével. János úr ekkor odaveté neki tárczáját, s inte, hogy tartsa meg mind.

Azzal kirobogott a hintó, körülfogva fáklyás lovagjaitól.

Gúnyos, rikácsoló hangon szólt utána a roué boszantó bucsúja, ki csókot hányva integetett felé:

– Adieu, cher oncle! adieu kedves Jancsi bácsi! Tisztelem a kisasszonyokat odahaza és a kiskutyákat detto! A revoir! A viszontlátásig!

És hányta folyvást a csókokat utána.

A korcsmáros ezalatt kezdett egyetmást kihurczolni a szobából, ágyakat és asztalokat, miket János úr neki hagyott.

– Ah, cher ami, nem hagyhatná el azt a takarítást reggelig, szükségem volna reájok?

– Nem lehet, mert a házat fel kell gyújtanom.

– Que diable! Hát hogy mer ilyet mondani?

– A ház azé az úré, a ki elment; a mi benne van, az enyim s ki van fizetve az ára; ő azt parancsolta, hogy a korcsmát fel kell gyújtani s ezen a helyen nem lesz többet korcsma; a többire kinek mi gondja.

És azzal szépen odatartá nagy phlegmával a gyertyát az eresz alatti nádkévéhez s nagy hidegvérrel nézte, mint harapódzik tovább a láng? A világosságnál nagy kényelmesen számíthatá meg, mennyi pénzt kapott ez illuminátióért. Három házat vehetett rajta Szegeden. Meg volt elégedve.

A chevaliernak, ha benn nem akart égni, nem volt mit tenni más, mint szedni a köpönyegét s leguggoltatván hórihorgas lovászát, felülni a hátára s újra visszavitetni magát a hintójához.

– Te kiűztél engem a csárdából, én kiűzlek téged a világból! mormogá magában, míg lovásza czuppogó csizmákkal tántorgott vele odább a végtelen sárban. A két ember egymás hátán olyan volt a tűzvilágnál, mint egy bukdácsoló óriás.

Itt végződött a két rokon végzetteljes találkozása a «Törikszakad» csárda alatt.

II. ALKU EGY ÉLŐ EMBER BŐRÉRE.

Monsieur Griffard egyike volt ezen időkben Páris leggazdagabb pénzembereinek.

Griffard úr még 1780-ban pástétomsütő volt valamelyik külvárosban s financztudományát még csak a piquepucei collegium diákjain élesítgeté, szüntelen hányva-vetve azt az aureus calculust, mely szerint ha egy diák adós maradt a fellakomázott pogácsák árával, hogy lehessen azt a többi készfizetőre leróni?

A Mississippi-őrjöngés őt is magával sodorta örvényébe. Párisban akkor minden ember egyszerre milliomos lett; úton, útfélen, piaczokon, köztéreken árulták, adták, vették a Mississippi-részvényeket. Mr. Griffard eladta pástétomos boltját a legöregebb legényének, maga elment milliomokat keresni, azokat meg is találta; egy napon aztán, mint a czifra szappanbuborék, szétpattant az egész Mississippi-tréfa s Mr. Griffard kilencz sousval maradt a zsebében.

Ha az ember még nem volt millionaire s akkor marad kilencz sous a zsebében, azon nincs mit boszankodni; de ha valaki már állt azon a magasságon, a honnan saját kocsit, lovat, livrées inasokat, pompásan bútorozott szobákat, dús asztalt, szép szeretőket s más efféle kellemes tájékokat láthatni, a visszaesés csakugyan kellemetlenül eshetik.

Griffard úr bújában elment egy késáruló boltba, hat sousért vett egy nagy kést, két sousért kiköszörültette; azalatt odaérkezett egy csoport legújabb divat szerint nekivetkezett és felgyürkőzött citoyen, phrygiai sipkákban, erősen kiáltozva: le az arisztokratákkal s egy nagy póznára feltűzve zászlóképen hozta Marat ujságának legújabb esti számát s itt észrevévén, hogy többen vannak, a kik még annak tartalmát nem ismerik, levevék a póznáról s egy a többi közül, a ki legkevésbbé volt elrekedve, fenhangon elolvasá azt a köszörűs boutiqueja előtt; a miből aztán Mr. Griffard azt tanulta ki, hogy sokkal hasznosabb foglalatosságot is lehet egy kiköszörült késsel mívelni, mint hogy az ember vele a saját torkát elmesse. Dugá tehát azt az öve mellé s ő is a csoport közé vegyült és kiálta mint a többi: «A bas les aristocrates!»

Hol, merre hányódott-vetődött azután nehány évig? azt tán ő maga sem tudja. A hirrel, dicsőséggel nem sok baja volt, azt engedé másnak, hanem a mint néhány év múlva a directorium alatt ismét találkozunk vele, már akkor úgy tisztelhetjük őt, mint élelmezési biztost majd a rajnai, majd az olaszországi hadseregnél; a szerint, a mint vagy az egyik, vagy a másik tábornok akarta főbelövetni.

Mert az élelmezési biztosoknak két neme szokott lenni: olyanok, a kik koldusokká lesznek, és olyanok, a kik milliomosokká lesznek vállalatuk mellett; az elsőbbek magukat szokták főbelőni, az utóbbiakat mások. Hanem az utolsó eset sokkal ritkább.

Mr. Griffard szerencséjére azok közé tartozott, a kik milliomosokká lesznek és nem lövetnek főbe. Néhány szép jószágocskát szerzett össze, melyeket kivándorolt főurak a statusra hagytak, s midőn újra visszajövének, a restauratio napjaiban, Mr. Griffard is egyike volt azon renomirt habituéknak, kik saját palotáik balconjáról nézték az egyesült seregek pompás defilirozását Páris utczáin; egynémely emigrans, ki csoporttal jött a diadalmas seregek hátuljában, csodálkozva tekinte az új pompás ötemeletes palotára, a boulevard des Italiensban, mely még akkor nem volt ott, midőn legutóbb látta Párist, s ha kérdezősködék gazdája felől, hallott olyan nevet, mely ismeretlen volt előtte.

De nem soká maradt ismeretlen. A kinek milliomai vannak, az kevés fáradsággal juthat azon megtiszteltetéshez, hogy a legjobb társaságokba juthasson.

Mr. Griffard neve rövid időn egyike lőn a legkellemesebben hangzó jelszavaknak. Egy elegáns estély, egy geniális matinée, egy lófuttatás, egy orgia, egy híres szöktetés nem történhetett meg nála nélkül és Griffard úr sehonnan sem maradt el, mert hiszen az ily alkalmak mind igen kinálkozók arra, hogy egy ügyes figyelmező ember a többiek szenvedélyeit, bohóságait, vagyoni állapotát, pazarlását vagy pénzszűkét alaposan kitanulhassa, s szilárd számításokat építhessen rájok.

Griffard úr a legmerészebb vállalkozó volt a világon. Ő mert nagy összegeket kölcsönözni oly ruinált tékozlóknak, a kiket már a cselédjeik is megidéztettek ki nem fizetett havi béreikért, és lám, vagy egy, vagy más úton mindig pénzéhez jutott. Mikor azt mondom «pénzéhez», ez mindig annyit tesz, hogy kétannyihoz, a mennyit adott. Mert épen azért foglalkozott mindig koczkáztatott vállalatokkal, hogy ne legyen kénytelen aprólékos kamatfélékkel fáradozni.

S nemcsak egyeseket, nemcsak a legmagasabbakat birta ő maga iránt lekötelezni. Gondja kiterjedt a tisztelt közönségre is. A legjobb karban álló tontinák, életbiztosító intézetek, a legsolidabb játékbankok az ő védurasága alatt állottak, s hogy a status se mondhassa, miszerint a közügyekkel nem törődik, a börzén mindig leghitelesebbek voltak az ő tudósításai, s akármi állt a hivatalos «Moniteur»-ben, ha Mr. Griffard hirtelen nagy mennyiségű papirjait bocsátá árúba, hanyatthomlok esett az egész börzevilág ijedtében s futottak lefelé a cursusok, ha pedig ő vásárolni kezde, szépen kigömbölyödtek az arczok, s mint a napsugártól a fű, úgy nőtt fel ismét minden papiros.

Néha ő egyedül egymaga maradt kitartó az egész börzeingadozásban s olyankor iszonyúkat nyert kitartása által. Ő maga sem tudta már, mily nagy lehet vagyonértéke? Szegény embernek nagy munka száz forintra vergődni, de egy milliomosnak csekélység másik milliomot szerezni. – Hiába: a pénz is a társaságot szereti.

Ismételjük, miszerint ez a nagy férfiu bírt azon ritka és szeretetreméltó bátorsággal, miszerint kétségbeesett vállalatokat legnagyobb önbizakodással elfogadott, vagyonbukott embereknek pénzt kölcsönzött s ezt azért látjuk jónak újra megemlíteni, hogy elejét vegyük minden csodálkozásnak, ha a legközelebb történt csárdai rencontre után rögtön mindjárt Párisban találkozunk elbeszélésünk egyik hősével, – ha ugyan szabad e czímmel megbántani a fiatal sensitiv chevaliert.

A hely tulajdonkép nem Páris, hanem a Szajna egyik kedves szigete, az île de Jerusalem, a párisi leggazdagabb pénzemberek villáinak kiváltságos helye, hol minden rongyos millionairnek nem igen állt módjában mulatóházat építeni, kerteket, parkokat rendezni, mert ezen a helyen minden négyszögölet ezer, néha ezerkétszáz frankon szoktak vesztegetni; úgy hogy ott egy tíz holdas angol kertecske oly áron kelt, mint egy középszerű magyarországi dominium.

Mindazon villák, pavillonok és tusculanumok között, melyek e kisded szigetet ellepték, legszebb, legnagyszerűbb és legköltségesebb volt tagadhatatlanul monsieur Griffard kéjtanyája.

Egy kisded, emelkedett dombon, melyet emberi fáradság emelt magasra, homlokzatával a Szajna vizébe tekintve, épült a mindenféle nemzet és kor ízlésére készült mulatólak; nagy dicséretére az akkori építészetnek, mely megvetve minden pedáns classicitást és másfelől minden roccoco-neműt, e helyütt iparkodott mindenben feltalálni a tekervényest, a furcsát és a kényelmetlent.

Nem volt pedig elég, hogy a kert maga is szigeten állott, még azon fölül körül volt kerítve mesterséges vízfolyással, melyen mindenféle hidak vezettek keresztül, az amerikai lánczhidon kezdve, a fa és kéregből összerakott s téli zöldekkel befuttatott breton hidakig, s azokat mind saját alabárdos hidőrök strázsálták, saját megfelelő tanyáikon, melyek szinte majd remetekunyhót, majd tengeri világító tornyot képezének, s mindenkinek sajátszerű trombitája levén, szépen meg lehetett tudni előre: melyik hidon és melyik úton közelít valami vendég a kastély felé?

A hidon túl következtek az angol kert tekervényes útai, melyek azon időben a színfalakká nyírt korábbi falegyenes alléek iránti ízlést egészen háttérbe szoríták. Az ember mindenütt egymásra hajló sűrű, lombos fák között bolyongott, elcsavaroghatván órákig, a nélkül, hogy oda találhatna, a hova akar; az útak melléke mindenütt tele ültetve nyíló virágsorokkal, minden kanyarodásnál majd egy jazminlugas, idylli padokkal, majd antik márvány istenszobrok, mikre igen jó gondolat volt gobalákat futtatni fel, másutt egész pyramidok egymásra halmozott divatvirágokból; majd mesterséges romok, közéjök ültetett agave és kaktus szörnyetegekkel; itt egy egyiptomi sírbolt, igazi mumiákkal s örökké égő lámpával, melybe minden reggel olajat töltöttek; amott egy római oltár, kőből faragott edényekkel, corinthi vázákkal s mindenféle színes kövekből utánzott régi római lepények és pogácsákkal, a milyenek Egeria nympha idejében jók voltak a római isteneknek; s melyek alá egyszer valami tréfás ember ezt a bêtiset irta: «itten kaphatók régi pástétomok», a mi a hajdani pástétom-sütőt egyébiránt épen nem boszantotta; úgy hogy még csak le sem törülteté onnan a tréfát. Néhol a tágasb helyeken roppant szökőkutak és vízesések zuhogtak márvány-medenczébe, üveg lapdákat hajigálva a magasba s virgoncz arany halacskákat mulattatva; miknek vize nagy keleti sások közé rejtett tavakba folydogált, hol szép fehér hattyúk úszkáltak a csendes habtükrön, melyek nem énekeltek olyan szépen, mint a költők el akarják hitetni az emberrel, hanem annál több kukoriczát fogyasztottak,… a mi akkor még drágább volt, mint a tiszta búza.

Ha az ember mind e tekervényeket végigfutotta s mind e csodákat végig bámulá, valahára mégis okkal-móddal ráakadt a tusculanumhoz vezető sétányra, melynek minden lépcsője narancsfákkal van megrakva, egyik még virágzik, a másikat már ért gyümölcseinek terhe húzza.

E narancsfák között látjuk az ifjú gentlemant, kivel már volt szerencsénk ismeretséget kötni. Azonban azóta egy egész évszak folyt le, a divat nagyon változott; kell tehát, hogy őt újra bemutassuk.

A calicot-saisonnak vége van; jelenleg hosszú térdig érő kaputot visel az ifju dandy, mely széles keresztülvető leffentyűkkel van összegombolva, a feszes kimondhatatlan magasszárú fényes csizmákba van húzva, a bajusznak híre sincs már, helyette a fültől az orr felé induló vajas-szarvas alakú pofaszakáll ad új idomot az arcznak, a haj kétfelé van simítva, s felül rányomva egy irtóztató valami, melyet chapeau à la Bolivárnak neveztek, s mely igen czélszerű faja volt a kalapoknak, oly széles karimája levén, hogy az eső nem érhette az embert, teteje pedig mindinkább szélesedett.

Ez Kárpáthi Abellino.

A bankár lépcsőin, előszobáin seregei hemzsegtek a léhütőknek, ezüstös cselédi egyenruhákban kevélykedve, kik az érkező vendégeket kézről-kézre adták s elszedték köpenyét, pálczáját, kalapját és keztyűjét, miket aztán a visszafelé jövőnek úgy kellett ismét jó borravalóért visszaváltogatni tőlök.

Abellinot jól ismerték már az érdemes kenyérpusztítók, mert a magyar főurak jól tudják azt, hogy külföldön nemzetök becsületét különösen a cselédek előtt fenn kell tartani, arra pedig csak egy mód van: szórni a pénzt, minden pohár vízért, minden elejtett zsebkendő feladásáért aranyakat osztogatni. Tudnunk kell, hogy elegans gavallér nem visel magánál egyéb pénzt, mint aranyakat, azokat is legújabb év vereteiből, és jól belocsolva eau de Cologne-al és más illatszerekkel, hogy idegen kezek érintése ne érezzék rajtok.

Egy percz alatt el volt szedve Abellino kalapja, pálczája és keztyűi, a cselédek egymásnak csengettek, egyik futott a másik szobába, a lovag alig ért az utolsó ajtóhoz, midőn már jött a legelébb szaladó vissza, jelentve, hogy monsieur Griffard kész az elfogadásra s azzal szétcsapta a magas mahagonifa szárnyajtókat, melyek Griffard úr meghitt szobájába vezettek.

Ott ült Griffard, egy csomó hirlaptól körülvéve, mert mellesleg mondva, csak a magyar főuraknak van azon ideájuk, hogy a nyár azért adatott a teremtőtől, miszerint abban semmi ujságlapot sem kell olvasni. Griffard úr tehát épen a görögök legújabb diadalmait olvasá, egészen felfrissülve általok azon kellemetlen érzésből, melyet egy angol kritikai lap támasztott kedélyében, a holott bizonyos Watts úr nyomról-nyomra be akarja bizonyítani, miszerint azon istentelen, kevély, felfuvalkodott lord Byron minden költeményeit innen-amonnan lopogatta s mindazok a dolgok meg voltak irva. E polemia egy pár évre nevezetes emberré tette Watts urat.

A bankár előtt kis chinai porczellán asztalon ezüst thea-készület állt, s egy félig tölt laposdad csésze, melyből koronként valami higságot szörpölgetett, hihetőleg tojással kevert theát, a melyet bizonyos tejből kristályosult czukorral édesíte, a mi akkor legújabb találmány volt, mint mondák, igen jó a mellfájás ellen, de rendkívül drága, melynél fogva igen sok nagy úr divatnak tartá mellfájásban szenvedni, hogy vele élhessen.

A bankár szobája egy pillanatra sem emlékeztetett a hajdani pástétomsütőre; midőn az emigráltak kastélyait megvásárlá, azoknak komornyikjait is magához váltogatta s egy ügyes komornyik a legjobb nevelő, a ki valakit amaz előkelő idomtalanságokra (Unform) megtaníthat, miket a tiérs-état emberei, a chinéser, lateiner és philister osztályok annyira bámulnak és nem tudnak elsajátítani. A bútorok massiv része, a fauteuilek, pamlagok, iró- és könyvtartó-asztalok ébenfából, ezüst ékítményekkel, a kelmék fehér cashmirból, virágos bordureökkel, egy bútordarab sincs a fal mellett, vagy a szögletekben, hanem részint a szoba közepén, részint keresztbe fordítva a szegletek felé, mert most ez a divat, s a tömör bútorok között, melyek nehézkes alakjaikkal az újabbkori (1822) európai unalmat és költőietlenséget akarják képviselni, mint szükségesnek érzett ellentétek, felállítva a szépen cizelirozott nyulánk korynthi vázák, drága antik szobrok, a miket a nem rég felfedezett Pompéji omladékai közül ástak ki és a tarka, fényes, aranyos, ezüstös chinai porczellán asztalkák. A lábszőnyegek mind kézzel hímzett munkák; a legtöbbre nagy betűkkel ráhímezve e szó «souvenir», de a mi azért nem hárítja el a gyanút, hogy azokat a bankár drága pénzen vásárolta; a falak ezüsttel préselt szőnyegekkel bevonva, miket a virágos thibetshawlok osztanak szakaszokra, a plafondtól a földig levén vonva s közepett ezüst kigyók által összeszorítva, minden szakaszban pompás aczélmetszetek (elegans dolgozó-szobákban nem szokás olajfestményeket tartani, azok a salonba valók), híres divatköltők és híres paripák arczképei, kiket a bankár személy szerint ismer, kik verseket irtak hozzá, és hátukon hordozák.

Mindez eléggé bizonyítja, hogy a bankárnak igen ügyes és a kor ízlését ismerő komornyikja van.

Maga a bankár egy hetven év körüli, igen tiszteletreméltó ősz férfiu, arcza a nyájasságig kedves, mondhatni első tekintetre megnyerő; nemcsak viselete, de egész modora is élénken emlékeztet Talleyrandra, a kinek ő csakugyan legnagyobb tisztelői közé tartozik. Haja csodaszép fehér, arcza még egészen piros és simára levén borotválva, ezáltal is elevenedik, fogsorai épek és fehérek, kezei is különösen finomak és simák, mint szokott rendesen lenni olyan embereké, kik sokat foglalkoztak édes tészták gyúrásával.

A mint a szétnyitott ajtókon meglátta a pénzember Kárpáthit, letette hírlapját, melyet szemüveg nélkül olvasott s az ajtóig eléje menvén, a kitelhető legnyájasabban üdvözlé.

Állt pedig a kitelhető nyájasság az elegans divatformák szerint abból, hogy az ember hirtelen fölemelkedett a két lábhegyére, egyszersmind a kezét ujjaival a szája felé fordítva, derekát, a milyen messzire lehetett, meghajtá s azzal fejét csöndesen megrázva, tenyerét az érkező elé kinyújtá, mit az hasonló attitudeökkel viszonzott.

– Monseigneur! kiáltá az ifju merveilleux («csodálatos» ez volt a divaturak czíme), öné vagyok egész czipőm talpáig.

– Monseigneur! válaszolt Mr. Griffard hasonló plaisanteriával, én öné vagyok egész a pinczém fenekéig.

– Hahaha! hahaha! Ez jól volt mondva, ön megfelelt nekem, kaczagott az ifju dandy; a bonmotrul egy óra mulva valamennyi salonban fognak beszélni. Hát mi ujság Párisban, kedves pénzsouverainem? Rossz nem kell, csak azt mondja, a mi jó.

– Legjobb ujság, szólt a bankár, miszerint önt ismét Párisban láthatjuk. És még annál is jobb ujság az, hogy ön nálam van.

– Ah, monsieur Griffard, ön mindig olyan udvarias, szólt az ifju incroyable («hihetetlen!» ez is divatczím), magát egy fauteuilben hanyatt vetve; ámbár ez már akkor nem volt divat Párisban, hanem a megfordított székre úgy kellett ülni, mint a nyeregbe, s a támlájára könyökölni, ezt Abellino nem tudhatta.

– Eh bien, monsieur Griffard, folytatá beszédét, egy zsebbeli tükörből elébb körülnézve magát, ha sima haját nem borzolta-e fel? Ha ön csak ilyen jó ujságot tud nekem mondani, tudok én önnek mondani különbet, de rosszat.

– Például?

– Például, ön tudja, hogy én bizonyos örökséget átvenni mentem la Hongrieba, bizonyos majorátust, mely másfél milliót jövedelmez.

– Tudom, szólt a bankár hideg mosolygással s egy kezébe vett tollal játszadozott.

– Azt is fogja ön talán tudni, hogy ez ázsiai országban, a hol a majorátusom fekszik, semmi sincs olyan rossz lábon, mint a törvénykezés, kivéve az országútakat. De nem, a törvénykezés mégis rosszabb. Az országútak, ha száraz idő van, lehetnek jók, de a törvénykezésre mindegy: akár eső van, akár napfény.

Itt megállt az ifju merveilleux, mintha időt akarna engedni a bankárnak, hogy az espritteljes ötletnek gratulálhasson.

Az csak mosolygott csendesen.

– Képzelni kell önnek, folytatá Abellino, mellét kifeszítve s jobb karját a karszék támlája mögé vetve, hogy van ezeknek egy nagy könyvük; legkevesebbet mondok, ha épicier strazzakönyvéhez hasonlítom; abban benne van mindenféle törvény, a mit valaha barbarok hoztak, még az is, hogy egy cocu (hála Istennek, nincs rá magyar szó) hűtlen feleségét tetten kapott szeretőjével együtt meggyilkolhatja. E mellett az ország tele van prókátorokkal, a parasztság csak két osztályból áll, földmívelő és prókátor, ott ugyan némely parasztot nemes embernek hínak, nem tudom miért; ezeknek a prókátoroknak nincsen egyéb dolguk, mint mindenütt keresni a pört, csinálni a hol nincs, s ennyi tenger pörre, prókátorra van minden departementban egy biró, az is repczét vet meg pálinkát főz nyáron; de még ez nem elég, ha végtére igazságos itéletet kapott is az ember, az elitélt félnek szabadságában van a birót elkergetni, bottal, vasvillával ellentállni, appellálni három felsőbb törvényszékre, melyek közül a legutolsót septemtrionalis táblának hívják.

– Nagyon mulattató dolgok ezek, a miket ön nekem beszél, szólt felkaczagva mr. Griffard, ki épen nem értette, hogy mi szükség neki mindezeket igy hegyiről tövire megtudni?

– Ah, meg kell önnek mindezt hallani, ha meg akarja érteni, a mit majd későbben mondok. Van aztán még egy gonosz kifejezés a magyar nyelvben: intra dominium et extra dominium, mely francziául annyit tesz, hogy «birtokon belül és birtokon kívül». Már most akármilyen igazságos joga legyen valakinek bizonyos uradalomhoz, ha birtokon kívül van, övé a baj, annak, a ki belül van, bármilyen bitorló is, könnyű mosolyogni, mert a dolog messze elhúzható. Így vagyok én tehát. Képzelje: az örökség, a gazdag majorátus másfél millió jövedelemmel már szinte kezeim között van, én sietek csak átvenni a jószágokat, a midőn azt találom, hogy valaki már előttem benne ül.

– Értem, szólt a bankár furcsa mosolygással; tehát önnek monseigneur Kárpáthi, gazdag örökségében szintén intra dominium ül valami gonoszakaratú bitorló, a ki nem akarja önnek igaz jussát kiszolgáltatni, s ragaszkodik ahhoz az ostoba nagy könyvhöz, melyben a sok paragraphus között az is meg van irva, hogy: «élők után nincs örökösödés».

Az ifju dandy nagy szemeket meresztett.

– Mit tud ön?

– Azt tudom, hogy e gonosz bitorló, ki önnek örökségével visszaél, senki sem más, mint önnek nagybátyja maga, ki elég indiscret, miután egyszer már a guta megütötte, hirtelen alkalmazott érvágás által annyira magához jönni, hogy önnek birtokait újra elfoglalja, s önt ezáltal olyan helyzetbe hozni, hogy daczára ama vastag könyv tartalom-gazdagságának, egy czikkecskét se lelhessen benne, mely önnek jogot adjon élő nagybátyját megperelhetni, hogy miért nem halt meg?

– Ah! ez gyalázat! kiálta Kárpáthi, felugorva fektéből.

Én mindenütt azt beszéltem, hogy perelni fogok.

– Csak maradjon ön csendesen, csillapítá őt a bankár. Mindenki azt hiszi, a mit ön mond. Csupán nekem kell tudnom az igazat; mert én bankár vagyok. Hanem én hallgatni szoktam. Előttem a nepauli herczeg családi viszonyai Kelet-Indiában épen úgy ismeretesek, mint a legelső spanyol grand életmódja. S nekem az egyiknél az embarras des richesses (gazdagság miatti zavar) épen úgy hasznomra van, mint a másiknál a fénynyel takargatott szegénység. Én meg tudom mondani minden idegennek az állását, a ki Párisba jön, akármilyen úton és zajjal jön is. E napokban két magyar gróf érkezett ide, kik gyalog járták be Európát, egy másik Amerikából tért vissza, hol az egész utat a harmadik födélzeten tölté, de én azért jól tudom, hogy ezeknek az uraknak oly jó rendben hagyott gazdagságaik vannak otthon, hogy ők kölcsönözhetnének nekem; ellenben hat fehér lóval hajtatott be a minap porte St. Denis-n aranyos hintóban, tollas lovászokkal egy éjszaki herczeg, kinek neve a legjobban hangzik, de én jobban tudom, hogy szegénynek minden pénze az, a mit magával hozott, mert valami politikai éclat miatt minden vagyonai lezároltattak.

Kárpáthi türelmetlenül szakítá félbe a bankár beszédét.

– Eh uram, de hát mi szükség nekem mindezt meghallanom?

– Annak bizonyítékául, miszerint titkok igenis voltak és lesznek is a szívek és tárczák fenekén, és azért, hogy a pénzvilágot kormányzó emberek valamit megtudnak, az váltig titok maradhat, s azért, hogy én tudom önnek érzékeny körülményeit, ön egészen mást beszélhet a világ előtt, s nem fogja tapasztalni, hogy valaki kétkednék azokban.

– Enfin, mit használ az nekem?

– Vagy úgy? kiálta a bankár, homlokát megütve; ön kevésbbé bánná, ha az egész világ tudná azt, mit én tudok, csak én magam nem. Ez természetes, ön azon szándékkal jött hozzám, hogy nekem egészen más betegség jeleit fogja elmondani, mint a miben szenved s arról gyógyíttatja magát; azonban én practicus orvos vagyok s meglátom a szenvedés okait az arcz színéből. Hátha mégis megtudnám önt gyógyítani?

Abellinonak tetszett a keserű tréfa.

– Hm, tapintsa ön ütereimet, szólt tréfával, de ne kezemhez, hanem a zsebemhez nyúljon.

– Nem szükség az. Előbb lássuk a kórjeleket. Tehát van önnek egy kis indigestiója, mintegy háromszázezer frank, meg nem emésztett adósság miatt.

– Ön jobban tudja. Adjon be hitelezőimnek valamit, a mitől elmenjenek.

– Ah, kár volna szegény emberekért; ki ölné meg a kárpitosát, a kocsigyártóját, a lócsizárját, azért, hogy ne kelljen kifizetni? Sokkal egyenesebb út lenne őket kielégíteni.

– Miből? kiálta föl dühvel Abellino, ha csak mint Don Juan de Castro, a fél bajuszomat nem küldöm Toledóba, hogy adjanak rá pénzt. De már azt sem tehetem, mert levágtam.

– S mit fog ön tenni, ha mégis kérni fogják?

– Az rövid. Főbelövöm magamat.

– Ah, azt nem teszi ön. Mit mondana a világ, hogy egy előkelő magyar nemes rongyos nehány százezer frankért főbelőtte magát?

– S mit fog mondani, ha néhány rongyos százezer frankért az adósok börtönébe záratja magát?

A bankár mosolyogva tevé kezét a dandy vállára, s biztató hangon mondá:

– Majd megpróbáljuk, mit lehetne önön segíteni.

E mosolygás, e leereszkedő vállveregetés a legtökéletesebben rajzolák a parvenut.

Kárpáthinak e pillanatban nem jutott eszébe, hogy a legelső zászlós urak egyikének ivadékára egy hajdani Rambuteau-utczai pástétomsütő terjeszti ki pártfogó védelmét.

A bankár helyet foglalt mellette a széles pamlagon s ezáltal kényszeríté őt egyenesen ülni.

– Önnek háromszázezer frankra volna szüksége, mondá mr. Griffard, nyájas, szelid hangon, s ön épen nem ijedne meg azon gondolattól, hogy ez összeg helyett, majd ha majorátusát megnyeri, hatszázezeret fizessen vissza.

– Fi donc, szólt megvetőleg Kárpáthi, kiben egy perczre fölébredt a nemesi büszkeség, s hidegen voná ki karját a bankár kezéből. Ön mégis csak uzsorás.

A bankár mosolyogva tette zsebre a megbántást, s tréfával iparkodott azt elsimítani.

– A latin példabeszéd azt mondja: «bis dat, qui cito dat». «Kétszer ad, ki rögtön ad.» Miért ne kivánhatnám tehát kétszeresen vissza? Egyébiránt, uram, a pénz árunemű, s ha szabad az elvetett magtól tíz magot várni, miért ne az elvetett pénztől? Azt is tekintetbe kell önnek venni, miszerint ez legerősebben koczkáztatott vállalat a világon: ön elébb meghalhat, mint rokona, a ki után örökölni akar; leeshetik a lórul rókavadászaton vagy versenyfuttatáson, s nyakát szegheti, agyonlőhetik párbajban, egy láz, egy meghülés, s én tehetek gyászt az én kalapomra, megboldogult háromszázezer frankomért. De menjünk tovább. Az önre nézve nem elég, hogy adósságait kifizesse, még ezutánra is kell, legalább évenkint még kétszerannyi összeg. Jó. Én azt is kész vagyok önnek előlegezni.

Kárpáthi érdekelten fordult e szóra a bankár felé.

– Ön tréfál?

– Legkevésbbé sem. Én koczkáztatok egy milliót, hogy nyerjek kettőt, koczkáztatok kettőt, hogy nyerjek négyet és így tovább. Nyiltan beszélek. Én sokat adok és sokat veszek. Ön e pillanatban semmivel sincs jobb állapotban, mint Juan de Castro, ki a toledoi saracenoktól félbajuszára vett kölcsön; jó! egy magyar nemes bajusza se legyen rosszabb a spanyolénál; én adok rá a mennyit parancsol, s bátran kérdésbe merem hozni, hogy rajtam és a toledoi mórokon kívül tette-e azt valaki, és fogja-e utánozni?

– Jó. Egyezzünk meg, szólt Kárpáthi, egészen komolyan véve a dolgot, ön ad nekem egy milliót, én adok önnek adóslevelet két millióról, mely akkor lesz lefizethető, midőn nagybátyám meghal.

– S ha ön nagybátyjának életfonala a párkák kezében hosszabb találna lenni, mint az ön kezében az egy millió?

– Akkor fog ön adni egy másikat és így tovább. Pénzét igen jó helyre teszi ön, mert a magyar nemes vagyonának rabja, s azt a törvényes örökösön kívül másra nem hagyhatja.

– S teljesen bizonyos ön arról, hogy a törvényes örökös egyedül ön lehet?

– Senki más nincs, ki Kárpáthi János holta után még e nevet kívülem viseli.

– Azt tudom. De Kárpáthi János még megházasodhatik.

Abellino felkaczagott.

– Ön nagybátyámat valami szeretetreméltó gavallérnak képzeli?

– Épen nem. Én igen jól tudom, hogy ő csaknem a halál révén áll, s élet-műszerei annyira teljes felbomlásban vannak, hogyha csak életrendén rögtön nem változtat, tobzódásaival fel nem hagy, a mihez nagyon kevés reménységem van, bármennyire sajnáljam is őt, alig hiszem, hogy tovább élhessen egy esztendőnél. Megbocsát ön, hogy így beszélek kedves rokona kimulta felől.

– Tessék bátran.

– Nálunk, kik az életbiztosító intézetekkel foglalkozunk, megszokott dolog az, valakinek az életét megbecsülni, s az egészet vegye úgy, mintha jelenleg nagybátyját egy életbiztosító intézetbe iratná be.

– Fölösleges scrupulusok; én nem vagyok nagybátyám iránt semmi kegyelettel.

A bankár mosolygott. Jobban tudta ő azt, mint maga Abellino.

– Tehát azt mondám az imént, hogy önnek nagybátyja megházasodhatik. Ez nem tartozik a legritkább esetek közé. Gyakran megtörténik, hogy élemedett gentlemanek, kik nyolczvan évig irtóztak a házasságtól, hirtelen valami elérzékenyült órában a legelső fiatal ladyt, a kit meglátnak, legyen az bár néha konyhaszolgáló, kezeikkel megajándékozzák. Vagy pedig lehetett valami régi hajlamuk, s évek multán, mint a kőszénbe szorult rovar, új életre támad s ideáljokat, kit tizenhat éves korában el nem vehettek, mert talán máshoz volt kötve, midőn az hetven éves korában ismét szabad lesz, akkor veszik el.

– Az én bátyámnak nincsenek ideáljai. Ezt a nevet sem ismeri. Egyébiránt biztosíthatom önt, hogy ily házasságot semmi szokásos eredmény nem követhetne.

– Ez iránt meg vagyok nyugodva, különben alig bátorkodtam volna önnek ajánlataimat tenni. De még egy más pontra nézve kell önnek biztosítékot nyujtani számomra.

– Én? biztosítékot? No, most kerül a szakállamra a sor, dörmögé Abellino, arczához simogatva fekete favorisját.

– Valóban, ez alku épen olyan, szólt derülten a bankár, mint a hogy beszélik egy nálamnál sokkal gazdagabb gentlemanről, kit köznyelven ördögnek szoktak nevezni, hogy midőn az embereknek megmérhetetlen kincseket osztogat, lelkeiket vérrel aláirt szerződésben kötelezi le magának. Par Dieu! az én ízlésem más, ez a monsieur Satan tud valamit csinálni a lelkekkel, de mire használnám én? Ellenkezőleg: én arról akarom magamat biztosítani, hogy ön sokáig éljen.

– Természetesen, nehogy elébb meghaljak, mint nagybátyám.

– Találva van. Én tehát nemcsak pénzt adok önnek, hanem egyúttal arra is vigyázok, hogy életében kárt ne tegyen.

– Például?

– Elmondom: míg az öreg Kárpáthi János él, nem szabad önnek párbajt víni, nem szabad parforce vadászatokra menni, nem szabad tengeri útra kelni, nem szabad a balletszemélyzet tagjaival liaisont kötni, egy szóval: kötelessége minden alkalmat kikerülni, a mi életveszélylyel jár.

– Igy tehát bort se igyam és lépcsőre se menjek, mert ittas fővel leeshetem s kitörhetem a nyakam?

– Azt nem veszszük oly szorosan. Az elsorolt tilalmak, megengedem, hogy eléggé kellemetlenek fognak lenni önre nézve, de tudok egy esetet, mely azokat azután megszüntetné.

– És az?

– Ha ön megházasodnék.

– Parbleu! akkor inkább azt fogadom meg, hogy nem ülök lóra és nem fogok kezembe fegyvert.

– Monseigneur! ön ugy szól, a hogy a vaudevillekben hallja beszélni a festett chevaliereket. Ez carricatur elménczség, a mit feuilletonisták csinálnak. Hiszen tudhatja, a ki közelről szeret látni, hogy a házasság elegans világban csak kaucsukláncz, összetart, ha akarjuk, de nyúlik, a mennyire akarjuk. Ön egy elegans hölgyet megtisztelne kezével; az első évet eltöltené boldogan, mert hiszen Párisban találhatni hölgyet, a kit az ember képes legyen egy egész évig szeretni. Egy év mulva egy ifjú sarjadékkal több lenne a Kárpáthi-család, s azontúl ön föl lenne oldva terhes fogadása alól, nyakát szeghetné, vagy főbe lövethetné magát, a hogy legjobban tetszik. Ha pedig jobbnak találná azt, hogy az életben gyönyörködjék, Páris elég nagy, a világ két akkora – csak kétszer akkora! – ön úgy el lehet benne, hogy nejét akár többször ne is lássa, hacsak esetleg ismét bele nem akar szeretni, midőn már egészen idegennek találandja. Ez nem olyan irtóztató dolog.

– Majd meglássuk, szólt Abellino fölkelve helyéről, s körme lapjával kiegyenesítve ülés közben meggyürődött ing-előjét.

– Hogyan? kérdé figyelve a bankár, ki előre látta, hogy ha Kárpáthit pénzzavarából kisegíteni késznek mutatkozik, ez akkor kezdi el majd játszani a begyest.

– Azt mondom, hogy majd meglátjuk, az előttem álló utak közül melyik lesz a legjárhatóbb? Az ajánlott pénzt mindenesetre elfogadom.

– Ah! Ezt reméltem.

– Csupán a biztosítékok forognak kérdésben. Előbb megpróbálom, hogy tudom kiállani önnek elém szabott tilalmait. Oh én hozzá vagyok szokva az ascetai lemondásokhoz; egy időben homœopathice gyógyíttattam magamat s öt hétig nem volt szabad kávét innom és a hajamat beillatszereznem. Én sok lélekerővel birok. Ha ezt ki nem állom, akkor megpróbálom a házasságot. Mindezeknél sokkal jobb eset volna az, ha nagybátyámtól szépszerivel meg tudnék szabadulni.

– Ah uram, szólt a bankár felugorva, ez, reménylem, csak tréfa volt öntől.

– Haha! nevetett az ifju dandy. Nincs gyilokról és méregről szó, még csak azon sem gondolkozom, hogy vérmes némberek, vagy kövér pástétomok által rongáljam szegénynek az egészségét. Vannak, tudja ön, olyan jó nehéz pastétomok, miket örökségi pastétomoknak hívnak. Nincs bennök méreg, csak lúdmáj és nyalánkságok. Egy jóllakás belőle, rá jó vörös bor és kész a gutaütés.

– Nem tudom, mert én soha sem csináltam olyanokat, szóla komolyan az egykori pástétomsütő.

– Nem is azért mondom, hogy nagybátyám számára csináljon; én tudok gyűlölni, tudok gyűlöletből meglőni, leszúrni valakit, de meggyilkoltatni azért, hogy örököljem, nem természetem; hanem annyit mondhatok, hogy ha én azt a fáradságot venném magamnak, képes volnék őt megszöktetni a világból.

– Kár volna, várjuk el, míg önkényt elutazik.

– Nincs mit tenni egyéb. Addig ön lesz kénytelen bankárom lenni. Mentül több pénzt költök el, az csak önnek használ, mert kétszeresen kapja vissza. Mit bánom én? a ki utánam jő, tegye be az ajtót.

– E szerint megegyezénk.

– Holnap reggel tizenkét óra után elküldheti ön hozzám jegyzőjét, kész iratokkal, hogy sokat ne vesződjem.

– Nem fogom önt fárasztani.

Abellino elbucsúzott, a bankár, kezeit dörzsölve, kikiséré egész a salon ajtajáig.

A legszebb kilátás volt rá, hogy a magyarországi legnagyobb birtokok egyike néhány év alatt egészen egy idegen bankár kezére jusson.