Három könnyedén öltözött ifjat látunk az ermenonvillei erdőcske felé haladni. Viseletökben, minden utias pongyolasága mellett is, észre lehet venni a keresetlen csint, melyet finomabb izléshez szokott egyének nem tagadhatnak meg maguktól.
Ifju magyar főnemes mind a három. Mind a háromnak hallottuk már hirét monsieur Griffardnál, s tudni fogjuk, hogy ama kettő, ki szélrül megy, Magyarországból jött, gyalog utazva be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekbeni versenyzés mellett egész Európát. Erős, jelölt arczvonásokkal bir mind a kettő. Az elsőt különösen jellemzik a sűrű, fekete szemöldök s bizonyos sarcasticus mosolygása az arcznak, mely azonban csak pillanatokra jelen meg s eltünik; a másik egy athletai termetű alak, roppant mell, sűrű fekete haj, merész, tüzes szemek, határozott ajk, mely fölött rövid kis bajusz pelyhedzik; ha olykor megszólal, oly mély, dörgő hangot hallat, hogy az ember meglett korú férfinak tartaná, arczát nem látva.
A harmadik, ki középen kettőjök között halad, magas, sugár ifju, simára borotvált arczczal. Viselete egyszerű, arczán semmi kifejezés nem látszik magát jellemezni: hideg, szenvedélytelen nyugalom terül az egészen, ajkain, szemeiben az a tisztult egykedvűség, mely nők előtt annyi ingerrel bir és oly veszedelmes. Mozdulataiban angolos hanyagság, minden keresett affectatio nélkül, beszéde csendes, egymásból folyó, egyik szónak nem ad sem nagyobb súlyt, sem erősebb hangot, mint a másiknak, s inkább azon látszik lenni, hogy beszédét érthetővé tegye, semhogy szónoki tehetségét bámultassa. Ez azon ifju, kiről Griffard mondá, hogy Amerikából a harmadik fedélzeten jött.
Csodaképen hozzátehetjük, hogy mind a hárman magyarul beszélnek, a mi, tekintve azt, hogy történetünk ideje az ezernyolczszázhuszonkettedik év, helye az ermenonvillei csalit, és személyei magyar főurak, – elég okot adhat a méltó bámulásra.
Az ifjak egymást beszéd közben keresztneveiken szólítják: a tüzes, izmos ifju neve Miklós, ama sötét szemöldűé István, a középen levőé Rudolf.
A figyelmes szemlélő észreveendé azon körülményt, miszerint a haladás közben a három karöltve sétáló ifju közül az egyik egy egész fejjel mindig elébb jár, míg a másik hátrább, ilyenformán előre-hátra vonva középen levő társukat, ki gyakran kénytelen megállni, hogy a menetrendet helyreállítsa, mely a heves vita közben untalan felbomlik.
Az erdei magányban kissé hangosabb beszédet engednek maguknak; az ermenonvillei erdő nem igen kedvencz tere a divatvilágnak, az ember beszélhet, vitatkozhatik bárminő fenhangon, a nélkül, hogy valaki által neveletlennek tartassék.
Egyszerre a bokrokon keresztültörtet egy ifju alak, s az úton megállva, pillanatig a hallott beszédre látszik figyelni. Külsejéről itélve a munkásosztályhoz tartozik, fején kerek lapos sipka, izmos tagját bő kék vászonzubbony fedi, melyre tarka inggallér látszik kihajtva.
Az ifju arczán öröm és meglepetés tükrözi magát, a mint a három szemközt jövőt beszélni hallja. Pillanatra habozni látszik magában, de azután elhatározott léptekkel eléjök indul és megszólítja őket.
– Ah uraim, önök magyarul beszélnek, én is magyar vagyok.
Az ifju munkásnak örömköny csillogott szemében.
– Üdvözlünk honfitárs, szólt ama dörgő hangú ifjú, barátságosan nyujtva jobbját az ismeretlen elé s megrázva azt férfiasan, mit társai is követének.
Az ifju kézműves egészen el volt érzékenyülve s alig lelt szavakat érzelmei kifejezésére.
– Megbocsássanak, uraim, hogy így önök közé tolakodom, de mióta Párisban lakom, hét éve már, most hallok először hazám nyelvén beszélni, s az nekem olyan jól esik, de olyan jól esik.
– Hát jőjjön velünk, mondá a középen álló, ha dolgai engedik, kapaszkodjék valamelyikünk karjába és beszélgessünk.
A kézműves szerényen látszott vonakodni, mire az ifjak közül az, kit Istvánnak neveztek, karjába ölté kezét és oda vonta maguk közé.
– Nem tartóztatjuk önt valamely foglalatosságtól vissza?
– Nem, uraim, ma ünnepnap van, nem dolgozunk.
– De tán valamely találkozástól vonjunk el önt? kérdé amaz futó mosolylyal arczán.
– Épen nem, felelt a kézműves. Csak úgy szoktam ide kijárni, valahányszor üres időm van.
– Pedig ez nagyon kevés mulatsággal kinálkozó hely.
– Az igaz, hogy bormérő házak nagyon messze vannak ide, de van itt egy nagy ember sírja, a kinek munkáit olvasni nekem többet ér minden mulatságnál, mert úgy vannak azok irva, hogy a legegyügyűbb ember is gyönyörködhessék bennök; talán ismerik műveit az urak? Ah be együgyű kérdés tőlem! Hogy ne ismernék ily művelt urak Jean Jaques Rousseau munkáit?
– Ön Rousseau sírját szokta látogatni?
– Az nekem a legkedvesebb emberem. Könyveit százszor keresztülolvastam már, s mindig újabb szépséget találok bennök, oh milyen igaz minden szava, sokszor tapasztaltam már magamon, hogy mikor valami nagy gond volt fejemben, valami eset nagyon bántott, elővettem Rousseaut s úgy megcsendesített, ha olvastam. Így ünnepnapon ki szoktam ide járni, s az egyszerű emlék alá, mely tiszteletére emeltetett, leülök, előveszem könyvét és olyankor úgy tetszik nekem, mintha ő vele magával beszélnék. Már korán reggel kijöttem s most visszatérőben vagyok.
Rudolf hidegen szólt közbe, egészen más irányt adva a beszédnek:
– Minő hivatás tartja önt Párisban?
– Munkás vagyok, uram, asztaloslegény Gaudcheux atelierjében, ha azon járnak önök, ne resteljék megtekinteni azon díszmű-mintákat és egy góth izlésű templomfölszerelést, mely a kirakatban látható, azokat én rajzoltam.
– Miért nem iparkodik ön saját etablissementhoz jutni?
A kézműves öntudatlan fölsóhajtott.
– Nem akarok Párisban maradni, uram; viszamegyek hazámba.
– Haza Magyarországba? Tán rossz dolga van Párisban?
– Jobbat kivánni sem lehet. Mestereim becsülnek, fáradságomat jól fizetik, az ember megszereti itt mesterségét, mert az örökké változó divat csaknem művészetté emeli azt; csupa gyönyörűség mindennap valami új, valami pompás darabon dolgozhatni, abban kitüntethetni az embernek tehetségét; de én még sem maradhatok Párisban, hanem haza megyek, pedig tudom, hogy ott nem fogok sem herczegi díszágyat, sem templomi karzatokat dolgozhatni, mert az ilyesmit nem bizzák magyar nevű emberre; tudom, hogy szegénységgel fogok küzdeni, s ha azt akarom, hogy élhessek, paraszt lóczákat leszek kénytelen faragni meg tulipántos ládákat, mert a magyar mesterembertől nem várnak egyebet; de én azért mégis haza megyek.
– Tán rokonai vannak otthon? kérdé Rudolf.
– Akkor mégis megfoghatatlan, hogy a jóllétből elkivánkozik.
– Oktalanság biz az, uraim, és én magam sem tudom magamnak megmagyarázni. Csaknem gyerek voltam még, mikor hazulról elszakadtam, s azóta sok idő lefolyt, de mégis, ha eszembe jut, hogy az a nép, a melyik az én nyelvemet beszéli, száz meg száz mérföldnyire van hozzám és nem lehetek közöttük, kiesik a köny szememből és én nem tudom elmondani, hogy micsoda érzés az? Legyenek csak az urak hét esztendeig távol hazájoktól, akkor majd megtudják, hogy mi az?
Szegény bohó fiu! azt gondolta, hogy minden ember úgy érez, a hogy az asztaloslegények!
István odafordult Rudolfhoz, s odasúgva mondá:
– Látod ezt? Ha ti csak egy századrészét éreznétek ennek! – Rudolf vállat vont, fogai közt mormogva:
– Irigylésre méltó érzelgés.
E közben egy keresztúthoz értek ifjaink, s ott tétovázva álltak meg, nem tudva, melyik felé induljanak.
– Ah, hiszen ifju barátunk járatos e vidéken, szólt Miklós, ki legszabadelvűbb volt a baráti szó osztogatásában. Lesz ön szives, bennünket útba igazítani. Mi is Rousseau sírjához indultunk.
Az ifju kézműves nem rejthette el meglepetését.
– Önök is a jegenyefák szigetére szándékoznak?
– Ön csodálkozni látszik.
– Mert az igen elhagyatott hely, egy bölcsnek a sírja, a kit nagyon kevesen látogatnak. De igen örülök rajta, hogy önök is megemlékeztek róla; az egész franczia földön csak ezt fogom sajnálni, hogy magammal nem vihetem. Ma már voltam ott egyszer, de szivesen visszamegyek újra. Egész a sírig ugyan nem mehetünk, mert az köröskörül van mocsárral, hanem átellenben van egy jókora domb, melyen valami régi templomforma áll, annak egy oszlopára szintén fel van jegyezve Rousseau neve s oda felállva, épen ráláthatunk a bölcs sírkövére.
Az ifjak szivesen fogadták az ajánlatot s megindultak a sűrű bozóttá vált csaliton keresztül a gyalogutakkal ismerős legény nyomán, ki meg-megállt, nem akarva elhinni, hogy a háta mögött jövők tudjanak oly erősen sietni, mint ő.
Végre kitünt a domb, melyen a Montaigne tiszteletére épült kisded templom látszik, melynek hat oszlopára egy-egy philosoph neve van bevésve, köztük Voltaire, Montesquieu és Rousseau. Az épület félbe van hagyva, soha sem volt kész, tán azért nevezték bölcseség templomának.
Szemben e halommal látszik azon kisded tér, melyet jegenyefák szigetének hívnak, ott a rezgő lombú fák alatt fehérlik a bölcsnek sírja: egy magas kő-obeliszk az egész, ráirva e szavak:
«Itt nyugszik a természet és igazság férfia.»
Nem csoda, hogy oly elhagyatott a sír, az igazság rossz ajánlólevél.
De a természet pártul fogta legkedvesebb emberének sírját, a virág soha sem szárad el rajta s köröskörül zöldülő bokrokat növeszt, mintha egészen el akarná azt foglalni magának.
Montaigne emlékéhez érve, a honnan a sírra lehete látni, a kézműves búcsút vett a három magyar ifjutól, neki még Párisba kelle visszatérni, azzal érzékenyen megszorítva társai kezét, s a nélkül, hogy neveik után tudakozódnék, eltávozott, számtalanszor visszatekintve útjából.
– Én valami oly csüggetegséget érzek magamban, szólt István, a hogy a kézműves eltávozott; nem tudom, e fiu szavai költötték-e azt bennem, vagy e rideg magány, melyet egészen másképen képzeltem magamnak? Én az ermenonvillei virányt egy derült tájnak gondoltam, virágzó bokrokkal, csörtető folyam közepén kis szigetecskével, hová csak najádokat és tilinkós faunokat kell képzelni, hogy előttünk álljon Tempe völgye s íme látunk itt egy kákával és vízi tulipánnal benőtt mocsárt, melynek közepén egy művészietlen alakú fehér kő látszik, a legkevésbbé festői fekete nyárfák alatt.
– Egykor olyan volt e vidék, a minőnek magadban képzeléd, mondá Rudolf, leheveredve a fűbe, míg Miklós az emlék feliratait jegyezgeté tárczájába; virágos Tempe-völgy, melyből még a najádok sem hiányzottak, Páris galant hölgyei által képviselve, s Rousseau sírjához két kis vízágon keresztül apró csónakokon lehetett eljutni, a mi nagyon alkalmas hely volt szerelmi pásztorórákra; hanem egyszer neki jött egy felhőszakadás, elhordta a kis patak martjait, elöntötte vízzel az egész síkságot s azóta mocsár van köröskörül és azóta nem látogatja Rousseau sírját más, mint a békák, kik Homer óta nagy barátjai a költészetnek, néhány különcz routier, kinek erre is ideje jut, s vagy egy asztaloslegény, a ki az új Heloiset olvassa. Ez hivatása minden tudósnak a föld alatt. Boldog barbárok ti, kiknek nincsenek tudósaitok!
– Ha minket értesz azon boldog barbárok czímzete alatt, e megtiszteltetéshez érdemünkön kívül jutottunk, újabb időkben a magyar is kezd lelki lethargiájából ébredezni s többé nem Csokonai a legutolsó költő, ki a literaturában helyet foglal, s nem a «Tudós palócz» az egyetlen folyóirat, mely a szépirodalmat képviseli. Ez évben már több tudományos és irodalmi folyóiratunk keletkezett; almanachjainkat pedig, melyek ez évben kijöttek, a legkövetelőbb kritika elől sem volnánk kénytelenek elrejteni.
– Én is igen tiszteletre méltó érzületnek tartom a sajátunk iránti előszeretetet.
István heves kezde lenni e szóra.
– Oh ez több mint előszeretet, ez öntudat; ifju költőink, kik újabb időkben fölmerültek, büszkévé tesznek bennünket nyelvünkre, fajunkra.
Miklós készen volt a feliratok lemásolásával s dörgő szavával közbeszólt:
– Hát a magyarnak, mint a vénasszonynak, csak a nyelvében van már minden büszkesége? s nem áll előttünk egyéb tér, mint a versirás és a könyvnyomtatás, melyen nagygyá lehet lenni?
– Barátom! nagy hősök, nagy statusférfiak csak ott születtek, hol a nagy költők, s egy nép halálbizonyítványa az, ha költői elnémultak, s egy lethargiában fekvő nemzet új életének hangja az, ha költői szólni kezdtek. Korunkban egy Hunyadi János szellemére alig várna egyéb hivatás, mint hogy szántson és vessen, míg azon ifjaknak, kik ez évben az «Aurorá»-ban léptek ki a közönség elé, Bajzának, Szenveynek, Vörösmartynak fényes jövendőt merek jóslani.
– Ismeretlen nevek, szólt Rudolf, kezét feje alá téve, s egy leszakított fűszálat forgatva szájában.
– Nem fognak azok maradni. Egyébiránt szolgálhatok ismerősebbekkel, nehogy azt hidd, miszerint az irodalommal foglalkozók a nemzet páriáinak tartatnak; az idei «Hebe» czimű almanachban találkozhatol nevekkel, mint Dessewffy, Teleky Ferencz, Ráday Gedeon, Majláth, a kik már nostrasok és nem ismeretlen nevek.
Itt újra látszott az a futó sarcasticus mosoly a beszélő arczán.
– Holttestek galvanismusa az egész, felelt rá hidegen Rudolf, szemeit hanyagul lehunyva.
– Te azt hiszed, hogy meg vagyunk halva? kérdé István.
– Azt.
– De már azt tagadom! kiálta egyszerre mind a két ifju hevesen.
Rudolf elveszíthetlen nyugalommal felelt:
– Ha az erős hang jó czáfolat a meghalás ellen, akkor helyesen teszitek, hogy úgy kiáltoztok rám; ti tagadjátok a gondolatot, mert nektek még fáj, de én látom, tudom, érzem, bennem öntudattá van fagyva, hogy fajunk lejátszta szerepét s oda fog térni, hová elődei: a hunnok, avarok és besenyők. Városait, nagyobb kereskedelmi helyeit most is kevés magyar lakja. A faj optimatesei csak a térképről tudják, merre van az ország s legkisebb maguk erőltetése nélkül átszegődhetnek akármely más nemzethez: az eredeti faj apródonkint kiszorul pusztáira, karámjaiba; lassankint onnan is kikoptatják nálánál életrevalóbb gazdák, elpusztul, eladósodik, a nemesség eltemeti magát obsolet institutiói alá, a mint a civilisatióval első összeütközésbe jön. Nem a barbárok fogják a magyar népet ezután elfogyasztani, hanem a civilisatió, s mije van népünknek, mely jövendőt igérjen neki?
– Vannak fiai! szólt Miklós mély, erős hangon.
– Ez helyesen volt mondva Miklós, szólt István, társa kezét megszorítva, egyébiránt én azt mondom, hogy mindene van, a mi kell arra, hogy éljen.
– Bora, buzája, ugy-e bár?
– Az is egy. Van neki miből élni, a mi nagy præservativa az elernyedés ellen. Igaz ugyan, hogy épen a miatt, minthogy van neki miből élni, nincs arra szorulva, hogy szellemét tökéletesítse, pedig a magyar ezermester. Ha kényszerítve leend, hogy fáradsággal jusson kenyeréhez, csodáit fogja adni minden oldalú tehetségeinek. – Elfogadandja a polgárisulás minden jelszavait, lépést fog haladni az idővel, versenyezni fog minden téren a világ első nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, melylyel egykor egész Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, melylyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az szobrászvéső vagy bányakalapács, festőecset vagy építészsinór, s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak a születése után már nem kell várakoznunk.
– És a legfőbb, a mit elfeledtél, szólt közbe Miklós, előtte a diplomatiai tér, s azt meg kell engedned, hogy a legutolsó magyar táblabirónak a kis ujjában több statusférfiui bölcseség van, mint a legelső…
(Maga is átlátta, hogy nagyon is sokat akart mondani.)
Rudolf mosolygott az utóbbi állításra s félkönyökre dőlve, István felé fordult:
– Ennek itt nem felelek, szólt Miklósra mutatva, mert képes lenne ebbe a mocsárba belevetni; hanem az, a mit te mondtál, csak fordított része az én állításomnak: ha fajunk levetkőzi ősi sajátságait, beletörődik azon formákba, miket eléje az újabb fogalmak szabnak, megszünik lenni az, a mi; új életet kezd, de a réginek meghal; lehet boldog nép, de nem lesz magyar, mentül inkább megközelít más világnemzetet, annál messzebb távozik önmagától; poéták és népzenészek fenn nem tartják a nemzetéletet, – a statusférfiakról nem merek szólani, mert azok Miklós fedezete alatt vannak.
– És pedig, lásd, ez egész aggodalomnak egy szó, egy eszme végét veti. E szó «akarni» és nem akarni. Ha mi azt mondjuk, hogy akarunk élni, akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból mindazt megtartva, örökítve megőrzeni, a mi azokban nemes, életrevaló és szép; akarunk kiki saját tehetségei szerint a választott pályán becsületesen megállani, akarjuk szeretni magunkat, megbecsülni azt, a mi a mienk, akarjuk mindazon előnyt felkeresni, kiművelni, a mi fajunkat emeli; és viszont nem akarunk hiú majmolói lenni annak, a mi idegen, hanem ha átvettünk valamit tőle, az, mint a tüdő lehelletétől a fehér chylus, piros vérré válik bennünk; ha eljárunk a külföldre azért, hogy hazánknak bölcseségünkkel, nem pedig, hogy a külföldnek ostobaságainkkal legyünk hasznára: akkor nincs oly természeti vagy morális erő, mely bennünket elolvaszszon.
Elolvad a jég, de a kristály azt mondja: én nem olvadok! és szikrát vet a napban. A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk és tisztelni fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat salonjainkba és divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az ország fővárosában Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje, szelleme; lesz akadémiánk, irói egyleteink, nemzeti szinházunk. És mindezt csak akarnunk kell.
– Szép. És ki fogja e szent akarást megkezdeni? Mert valakinek csak kell példával előljárni, a lélek nem szállhat meg egyszerre egynéhány millió embert.
– A capite foetet piscis; azok, kiknek legtöbb érdemeik vannak a multban, legtöbb bűnük a jelenben s legtöbb tartozásuk a jövendő iránt: a magyar főurak.
– Sajnálom, hogy nem szoktam fenhangon nevetni, szólt Rudolf, most jó alkalmam volna rá. Hol vannak azok a magyar főurak?
– Nagy része külföldön; de azt talán nem akarod elvitázni, hogy ha a hazából elhozott port leverték is saruikról, sziveiket nem adták zálogba.
Rudolf csendesen mosolygott.
– Te missionarius vagy, ki meg akarod téríteni eretnek hazádfiait, s bejárod a világot, hogy őket hazahivogasd?
– És nem tartom azt lehetetlennek.
– Boldog fiatal ember, hány éves vagy most?
– Elmultam húsz.
– Holnap tíz évvel öregebb leszesz. Holnap jőjjetek el velem az «ifju óriások» clubbjába. Ez egy nemes társaság, melybe csak oly tagoknak van beléphetésük, kik vagy előkelő születés, vagy gazdagság, vagy valami nevezetes bohó életmód által kitüntették magukat. A magyar előkelő világ ittlakó ifjait mind ott találandjátok együtt. Akkor azután majd megkérdem tőled: akarod-e és hiszed-e őket magaddal vihetni?
– Ej, oktalan törekvés! az országgyűlési regálisok minden fáradság nélkül haza gyűjtendik őket.
Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az egész vita alatt azzal fáradozott, hogy egy, a templom előtt heverő ketté tört kőoszlopot állított fel, melyre ez emblema volt irva: «Ki állíthatja ezt fel újra?» Miklós megfordítva a követ, tört felét a földbe nyomta s felül talapjára a tört darabot koronájával állítá, megczáfolva a bölcs kérdést.
– Tehát holnap együtt megyünk az ifju óriások clubbjába.
A boulevard Montmartre éjszaki oldalán áll egy háromemeletes ház, jelenleg a jockey-clubb szállása, mely akkor is (1822) kedvencz gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonasmusnak látszik, miután elegans ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak tartassék.)
Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket foglalkoztatni szokták; steeple-chassek és lóversenyek rendezései, banquettek híres művészek tiszteletére, innen indult ki a szinházakat lesújtó és fölemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el, hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni? tavaly egyideig a hortensia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium kiszorította, most már a narancs- és a napraforgó-virág a cselédszobákba száműzetett, jelenleg a geranium és melaleuca között oszlanak meg a vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes? nagyobb kérdés még ennél is, ha vajjon az academie royal de Musique (ilyen czifra neve volt akkor az operaszinháznak) igazgatója fog-e birni elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a czímszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kivántak, mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainviellet, ki már régen itt van, s a mi több: férjhez ment, s a mi még több: egy szinészhez, és a mi a legfőbb: jól él a férjével. Minden szobában, a piquetasztalnál úgy, mint a billiardok körül csoportok alakulnak, kik mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés foglalkoztat, alig birja a közérdeket egy perczre magára vonni egy-egy művészi carambol, vagy egy diadalmas sextet.
Az eliteje a társaságnak, a crême du crême legkedvenczebb helye az erkély-szoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi festményű plafonddal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.
Az erkélyen öt vagy hat ifju látszik egy csoportban, kik onnan Páris előkelő és nem előkelő világát látva, pompás anyagot találnak azon igen kedves mulatságra, melynek medisance a neve, nálunk emberszólásnak hívják.
Köztük látjuk a híres marquis de Bry-t, Páris legelső bonhommeját, a legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a boudoirok legkisebb titkait, a coulissák regényes intriguáit meg kell tudni, azokról mindenféle változatokkal meséket, anecdotákat csinálni; ha valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit, hanem azért a marquis a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem sért, azért pedig, a mit az embernek háta mögött mondanak, civilisált világban nem szokás megharagudni.
A körüle álló ifjak kaczagása tanusítja, hogy most épen valami kedves kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kaczaj s dülnek jobbra-balra.
A marquis egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arczával gonoszul illustrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna érdekes, ha ő nem mondaná el s a kik utána akarják azt mások előtt ismételni, rendesen kudarczot vallanak vele.
Azon perczben érkezünk oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.
– – Mindannyi meghiusult törekvés és fiasco után sem engedé magát a mi Saint-Michelünk visszarettenteni, folytatá a kedves ember; – miután szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe tudjon ötleni, mert szegény fiu velem együtt nem igen számíthatja magát az Adonisok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a «velem együtt»), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még ő előtte is ismeretlen emberek birják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak egy melaleuca-bokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábu tánczosnő közelébe juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgy szólván éjjel és nappal otthon legyen nála?
– Ohó, ez kissé sok lesz! kiálta fel e szóra Iván herczeg, egy magas, katonás alak, kiben azon északi herczeget van szerencsénk tisztelni, kiről már egyszer volt szó.
– No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.
– Add magadnak azt a száz aranyat és találd ki, szólt rá lord Burlington, egy furcsa angol fiu, ki háttal ülve a társaságnak, lovagolt egy széken, annyira elnyujtva lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy ez mind hozzá tartozzék.
– A nemes lord jobb élczeket mond, mint magam, nevetett a marquis; jól tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor fiu – beszegődött a kis tánczosnéhoz – – inasnak.
– Ah, ah! kiáltának fel valamennyien.
– Úgy dupla czélt ért el, szólt hátulról a lord, mert egyuttal szobaleányoknak is udvarolhat.
– Fi donc! hangzék egy vékony, czérnaszálvékony hang, ez gróf Vezekéri, magyar elegáns ifju hangja volt, egy nyulánk, tejképű ifjué, ki kényes lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva rajta. Fi donc! ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily scandal a mi köreinkben!
– Nincs valamelyiteknél szagos üveg! a gróf úr elájul! kiálta tréfásan Debry.
– Halljuk a történetet tovább, sürgeték mások.
– Tehát a fiu inas lett a kis Petit-pas-nál, nevetett Iván, tán épen az volt, a ki multkor kocsim ajtaját kinyitotta, s én egy rubelt adtam neki?
– És a ki az én redingotomat theával végigöntötte, szólt a lord, és én egy pofont adtam neki érte.
– Ah, ah! iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal sensitif magyar gróf, és a kire én rábiztam, hogy szerelmes leveleimet adja át kisasszonyának.
– No azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! nevetett Debry. De hagyjátok hát elmondanom, mi történt tovább? mert ez a java.
– Halljuk!
– Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulognei erdőcskében, hol csinos kis villája van Isten kegyelméből.
– És az én erszényemből, dörmögé Iván.
– Herczeg! a mit a jobb kéz ad, ne tudja a bal, szólt feddőleg a marquis. Tehát a kis tánczosnőre valami pásztoróra várakozék oda künn, mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.
– Kit? Saint-Michelt?
– Épen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a kedves hölgy úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.
– Debry! Ne rágalmazz! kiáltá tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szintén a hallgatók közé vegyült.
– Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.
– Ne beszélj magadról, rólad majd beszélünk mi, ha elmégy.
– Tehát maradjunk a tárgynál. A tábornok megjelen, a kis Petit-pas két terítékre asztalt hozat a rózsalugas alá, épen a hogy Ovidius Naso idejében szokták a pásztorok, illatos rózsalugas, csergedező patak s aztán két szerető szív, csakhogy azok a hajdani pásztorok nem ittak champagneit, s nem tartottak magok körül szerencsétlen inasokat, a kik azalatt a dugókat huzogassák a palaczkokból, míg ők azoknak tartalmait ürítik. Tehát a mint Damon és Phyllis az asztalhoz ülnek, a szerencsétlen inasnak oda kellett állani kisasszonya széke mögé, tányérral a hóna alatt; és miután a tábornok szemközt ült vele, tehát azzal farkas-szemet kellett neki nézni. Hát a mint rátekint, majd a föld alá sülyed a szerencsétlen Saint-Michel, hisz az tulajdon – nagybátyja!
– Ah, már így még jobb.
– Még talán, ha lélekjelenléttel bir, kikerülte volna, hogy nagybátyja ráismerjen, mert cselédeket nem igen szokás figyelmesen nézegetni, értve tudniillik a velünk hasonló nemen levőket; azonban a jó fiu oly zavarodott lett, hogy mindent össze-vissza cselekedett, kést adott, ha kanalat kértek, villát dugott a fagylaltba, s majd kilőtte a tábornok szemét egy pezsgő-dugóval. Erre már mégis csak ránézett, s a mint nézi, lassankint ráismer. Que diable, hisz ez Saint-Michel, az én unokaöcsém! kiált fel végre. A boldogtalan egyszerre elejtett féltuczat chinai porczellánt a földre, ijedtében. A kis Petit-pas pedig elkezde kaczagni, úgy hogy kapcsai felpattogtak s székestül hanyatt dőlt.
– Ah, ez érdekes.
– Nem történt semmi scandalum, fölemelték; a tábornok jókedvű ember, Saint-Michelt oda ültették az asztalhoz, terítéket adtak neki s késő estig vigadtak együtt a viszonttalálkozás örömére.
– És azután? kérdé a lord.
– No ez derék. A nemes lord azt akarja, hogy az ember úgy végezzen egy anecdotont, mint Scott a regényeit: ki meddig élt és hogyan halt meg?
– Mi történt azután Saint-Michellel?
– Abban az órában semmi. Vannak nagybátyák, a kik szeretetreméltóbbak unokaöcscseiknél. Hanem meglehet, hogy ez anecdot után divatlyon válhatik belőle.
– Ah, minő fád mesék, sóhajta a sensitif szittya gróf, óráját kivonva zsebéből s oly közel tartva szeméhez, hogy szinte kiszúrhatná a mutatójával, ha üveg nem volna rajta. Már öt percz egyre és én elkésem; azzal fölkeresé kalapját, összehúzott érzékeny szemekkel megnézve kívül-belül, ha vajjon csakugyan az ő kalapja-e? s azután felpróbálva fejére, ha vajjon csakugyan az ő feje-e az, a mire ráteszi?
– Honnan késik ez el? kérdé egy az ott maradottak közül, midőn az előbbi eltávozott.
– A «bain cosmetique de lait»-ből, felelt gonoszul Debry.
– Ön tréfál, szólt közbe István, csak nem fürdik tán tejben, mint az asszonyok?
– Sőt igen, mert az finommá teszi a bőrt és érzékenynyé az idegeket, egy időben folyvást marhahúslében fürdött, hogy érző inai felfrissüljenek, melyeket olyan jól szoktatott, hogy valahányszor Rossini «Mores»-ét adják, a magasztosabb hangzatoknál versenyt ájuldozik a többi jelenlevő asszonyságokkal.
– Párduczos Árpád! sóhajta Miklós, mennydörgő mélységes hangon.
Ez alatt a társaság jött, ment, változott az erkélyen, az eltávozottak helyett újak jöttek és a kik ott maradtak, megszólták azt, a ki legközelebb elment. Ez olyan rendes.
Legelébb az északi herczeg távozott el. – Debry mindjárt tudott róla valami anekdotát mondani.
– A minap az orosz követségi palota előtt találkozik egy kozákkal, a ki épen akkor száll le lováról. «Te paraszt!» kiált rá a kozák; a kozáknak mindenki paraszt, a ki puskát nem hord, vagy lovon nem jár. «Te paraszt, úgymond, jer ide, fogd a lovamat, míg odabenn leszek», s odaveti neki a kantárját. A herczeg szépen megfogta a lovat s tartotta, míg a kozák bement. Meglátják ezt az ablakból a követ cselédei, s nagy ijedten rohannak le a lépcsőn, kiabálva a szemközt jövő kozákra, hogy az Istenért, mit cselekedett? Iván herczeggel tartatja a lovát. A szegény nyavalyás ijedtében majd elhalt, térdre esik a herczeg előtt és könyörög, hogy legyen iránta kegyelmes, hihetőleg meg lehetett volna vele alkudni száz kancsukában. Ekkor a herczeg kivesz két aranyat és markába nyomja: «Nesze fiam és ne félj semmit, ezután is tudj büszke lenni».
Némelyik nevetni, másik csodálni valót talált e vonásban; a lord azt mondta rá, hogy ez csak különczködés, s felrugta a székét, átlépett három előtte ülő térdein, kezeit hátradugta a frakkja zsebébe, s kalapját meglelve az asztalon, abba bedugta a fejét, a nélkül, hogy kezével hozzányulna és eltávozott az erkélyszobából.
– Lám, a nemes lord azt hiszi, hogy csak neki van kiváltsága a különczködésre, szólt Debry. Hallották önök legközelebb a theatre de la Gaietèbeni vendégszereplését? Ah ez érdekes! mondá, Rudolf felé fordulva, s nem várva el, hogy az megmondja: vajjon hallotta-e, vagy sem? – Ismeri ön ugy-e bár, azt a kedves kis vaudevillet: «La belle laitière» (A szép tejárusnő), mely néhány hét előtt olyan nagy furorét csinált. Abban egy medvének igen érzékeny szerepe van; valami vadászszal nagy tusakodásba ered, míg végre a vadász leöli, s végig nyujtva a színpadon, ráül, s ott danol el az elejtett medvén egy kedves kis couplet-t, melyet már minden gamin fütyöl. Ez a bolondos lord egyszer ráveszi a Gaietè igazgatóját, hogy engedje neki ezt a medve szerepét játszani. Az beleegyezik. A lordot befűzik a medvebőrbe, pompásan tudott morogni, czammogni, s a fejét hánytatni. Végre jön a vadász, a lord két lábra áll, a vadász megrohanja, a lord olyat üt a medvetalpával a kezére, hogy az elhullatja a vadászkést, akkor összekapnak, a vadász nem bir a medvével, birkóznak, végre a vadász esik el, a medve lenyomja a földre, s azzal ráül nagy diadallal, s ezúttal a medve énekli el a vadász hátán az ismeretes couplet-t, a közönség tomboló kaczajára. Hát nem érdekes tréfa ez?
Rudolf komoly, figyelmes arczczal hallgatta a marquis meséjét s meg nem zavarta, míg beszélt, csak akkor mondta meg neki:
– Nagyon érdekes és új. Csak tegnap olvastam a «Journal des carricatures»-ben.
– No, ez kemény levágás, szólt Debry, végig mondatni az emberrel egy mesét, a mit már az ujságokban is olvastak. Ily kudarcz után szököm innen.
Mielőtt kilépett volna, tréfás esedezéssel fordult a társasághoz:
– Uraim, legyenek irántam irgalommal. Én tudom, mi sors vár arra, a ki innen elmegy. Kegyelem és irgalom, uraim!
Debry szerencséjére e pillanatban egyszerre más tárgy ragadta meg az erkélyen ülők figyelmét, mely nem engedé, hogy róla elmondják, miszerint ő a leggazdagabb ember a földön, mert nemcsak a saját zsebéből, hanem szüntelen a másokéból költ, hogy a szakállát festi és harmincz rendbeli álhajat visel, mindennap hosszabbat tesz fel, a hónap végén aztán azt mondja, hogy megnyiratja a haját, s ismét újra kezdi és nagyon haragszik, ha a parókájára vonatkoznak; egyszer az angollal szinte párbajra ment egy élcz miatt, a midőn az Odeonban voltak, s a fiatal óriások szüntelen nyitva hagyták a páholyajtót, s Debry lármázott, hogy légvonat van! «Pedig önnek könnyű beszélni, monda a lord, mert nincs fedetlen fővel». – Mindezek és még mások készen valának ellene, a hogy eltávozott az emberszólás köréből, a midőn a boulevardon nagy vágtatva hajtat keresztül egy sajátságos úri fogat. Ujdon fényes görögdinnye-zöld calèche elé fogva négy szürke telivér mén, még pedig nem kettő elül, kettő hátul, a hogy szokás, hanem egymás széltében mind a négy, mint valami római diadalszekér előtt. A lovakat maga az elegáns úr hajtja, a kocsis és a vadász hátul ülnek a coupéban.
Nézzétek Kárpáthit, szól egy fiatal dandy, az erkélyen kihajolva (ez, hogy el ne felejtsük, egy magyarországi alispán fia, ki hazulról apanaget húz, s esztendő óta iparkodik elhitetni az emberekkel, hogy az anyja báróné, s hogy Magyarországon az alispánokat excellentiás uraknak hívják); ah milyen derék fiu ez a Kárpáthi! uraim, ilyen kocsis nincs több Párisban. Úgy vágtat en carrière, mikor legtöbb szekér jár a boulevardon. A minap egy tejárusszekér nem akart előle kitérni. No várj! mondá neki, én mellette ültem, s ő oly ügyesen hajtatott neki, hogy beléakadva a tejárus tengelyébe, hopp! egy percz alatt a szekeret felfordította, mind a négy kereke az ég felé állt, a tejárus csak úgy nézett ki a kas alól: eltörött egy lába, meg egy lőcse. Abellino azután a conciergerien, hova a tejárus panaszra ment, rövid processust csinált, elővette az erszényét: «Ennyi az eltörött lőcsért, ennyi az eltörött lábért». Milyen elménczség, épen hasonló eset történt mamám, a báróné kocsisával; egy reggel bejön a papához, azt mondja: excellentiás uram…
A többit nem mondhatta el az ifju merveilleux, mert e perczben nagy zaj támadt a salonban, mintha valakit diadallal üdvözlenének s megnyílva az erkélyterem ajtaja, dicsőségtől ragyogó arczczal lép be Kárpáthi, kisérve az összecsoportosult fiatal óriásoktól, kik abba hagytak kártyát, tekeasztalt, hogy a jó hírt hallhassák, melyet Abellino a Mainvielle-Catalani-féle ügy felől hozott, rá lévén bízva annak elrendezése.
Hogyan, mint végezett? száz kérdés intéztetett hozzá.
– Uraim, hagyjatok egy kissé lélekzethez jönnöm, egészen alterálva, exaltálva, fatigálva vagyok.
Hirtelen széket toltak alá és leültették.
– Minden nyerve van, többet kivívtam, mint a mennyit kivánt a clubb: csitt, csendesen uraim! mindent elmondok, de kikötöm, hogy senki bele ne szóljon a beszédembe.
Tehát tudják önök, hogy ez a makacs, önfejű Deboureux, az operaszinház igazgatója, milyen állhatatosan megmaradt azon szándéka mellett, hogy Zelmirát minden követeléseink daczára se adja Catalaninak, hanem Mainviellenének.
– Ugyanazon Mainviellené ez, kérdezé István, közbeszólva, ki néhány év előtt oly kitünően fogadtatott Szentpétervárott, Velenczében és itt Párisban?
– Ahol van ni, már valaki beleszólt! kiálta bosszúsan felpattanva Abellino.
– Bocsánat érte, a név meglepett, miután e nő hazánk leánya.
– Az…
E szó oly hangon volt mondva, mintha azt jelentené: hogy is lehetne valami kitünő, ha a miénk?
– Tehát, folytatá Abellino, az igazgató egészen hozzájárulhatlanná tevé magát s beszédbe sem akart ereszkedni e pont felett. Ekkor az én régi pártfogóném, a szerencsés véletlen, jön segítségemre, egy pudlikutya képében.
Általános kaczaj.
– Mint mondom, egy pudlikutya képében. Ismerik önök uraim azt a legújabb divatban levő drámát, mely Shakespeare és Hugó Viktor darabjait mind háttérbe szorította: «Aubry, vagy a háladatos kutya». A tárgy az, hogy egy lovagot megöltek s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos ellen, mire a király ordaliákat rendel, hol a vádlottnak meg kell jelenni a sorompók előtt s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált, melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél Európát s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér s louisdor; hasztalan kiabáltak a költők, a journal-firkanczok, hogy ez gyalázat, megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poezisnek! Philax úr azért folytatá műutazását s néhány hét előtt Párisba térve, itt is elkezdett furorét csinálni. Eleinte ugyan féltek az igazgatók felléptetni, mert a szinészek azzal fenyegetőztek, hogy rögtön otthagyják a szinpadot, a hol a művész egy kutyával állíttatik egy categoriába, s hol eddig a helyes declamatio, művészi arczjáték, kitünő hang és ragyogó érzelem jutalmául osztogatott taps és koszorú egy oktalan barom csaholására és ugrándozásaira pazaroltatik.
– Ez nem rosszul beszél, súgá István Rudolf fülébe.
– Ne búsulj, majd mindjárt elrontja.
– Azonban mégis akadt egy igazgató, a Luxembourg-szinházé, a kit nem geniroztak szinészei s ez bátorságot vett magának a kutyát elfogadni vendégszerepekre, a sikertől föltételezvén, ha vajjon rendes tagnak szerződtesse-e vagy sem? A siker várakozáson felül volt. A luxembourgi nyomorult pajta, melybe azelőtt senki sem járt más, mint matrózok, diákok és debardeurök, s még jóravaló lorette sem mutatta benne magát, ez estve Páris legelegánsabb népével tölt meg; a foghagyma- s pálinka-illatú páholyokból a legismertebb divathölgyek tekintgettek elő, s ezen estve a művész-kutya a szó teljes értelmében virágesővel temettetett el. E naptól fogva egyik szinház a másik kezéből ragadta ki az elhirhedt négylábú művészt; egy nap a Gaietè hallotta őt csaholni, másnap a Theatre des vaudevilles, azután a Varietés, végre minden párisi szinpadot körüljárt, s a két rátartó szinház, a Theatre française és az Academie royale de musique közönség nélkül maradt; az elegáns világ törte magát Philax úr után, fölvitték őt páholyaikba, caressirozták, hizelgésekkel halmozták, s természetesen, a hova a dámák mennek, oda sietnek a férfiak is, egy szóval: a két pedans szinház játszhatott üres padok előtt, adhatták ott Cidet, Hermionét, Tartuffeöt; amott Cenerentolát, Gazzáladrát, Alcidort, vagy Nurmahált, a szinház üres volt, s az igazgatók dühösködtek a közönségre, mely egészen szerelmes volt a kutyába.
– Monsieur! mi szükség mi nekünk ezt megtudnunk? kiálta fel egy türelmetlen hang.
– Uraim, én discretiót kérek, szólt méltatlankodva Abellino, különben egy szót sem fogok szólni.
Megszavaztatott a discretio.
– Ekkor én meglátogatom monsieur Deboureuxt s tudva azt, mennyire fel van ingerülve a kutya ellen, úgy hogy ha ő játszaná Aubryban a gyilkos szerepét, bizonyosan ő harapná meg a kutyát, nem az őt: tehát azon ajánlatot tevém neki, hogy ha én rögtön végét szakasztom ennek a kutya-saisonnak, s a közönséget kigyógyítom caniculai szenvedélyéből, minő hálával fog nekem tartozni? Mindennel, a mit ön kiván, felelé a derék ember. Jó, én tehát két dolgot kivánok: Zelmira szerepét Catalaninak adni, ez az első. Megigérte.
A fiatal óriások szerte-széllyel szedték e szóra Abellinót.
A másik pedig az, hogy Zelmira adatása utáni napon adassa «Italiana in Alghérit», ezt a kopott és divatból kiment operát s abban léptesse föl Mainviellenét.
– Bravo, bravo! kiáltának többen, ez gyönyörű, soha ügyesebben fel nem lehetne emelni egy művésznőt, és a másikat megbuktatni mellette.
– Várjatok, még ez nem minden. Mainviellené bizonyosan megérezte a bajt, mert még azon órában odaizent az igazgatóhoz, hogy őt bocsássa szabadságidejére, mert férje beteg s fürdőre kell vele menni. No már ki ne látná itt megint a világos malitiát? hát az-e a világ rende, hogy a szinésznők férjeikkel együtt utazzanak? Enfin, az igazgató kötelezve volt, Mainviellenét három nap mulva útra kelle bocsátania, s Zelmirának még csak a két első felvonása van betanulva, s így csak az ő eltávozta után fog szinre kerülni s az a színe lesz a dolognak, mintha Catalani csak szükségben kapta volna meg a szerepet. – Ki tud itt segíteni?
Itt körülnézett a fiatal óriásokon, s miután azok hallgattak, büszke öntudattal ütött homlokára, mintha mondaná: «az én fejem!»
– Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást «Italiana in Alghéri»-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a közönség. Hát nem jól van így?
– Dicső, felséges! kiáltának mindnyájan, leleményesen van kigondolva, az arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a taps, másfelől a pisszegés.
– De halljuk tovább. A föltétel ezért az volt, hogy a kutya-saisonnak vége szakadjon. Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve ujjaival. Eh voilà: már vége van!
– Hogyan, hogyan? kérdék mind elcsodálkozva.
– Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál megigazította cravatliját, hogy hallgatói az alatt gondolkodhassanak azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam Pelerinhez, a kié ez a művész-kutya. Kihivatám magamhoz kutyástól s le sem szállva lovamról, azt kérdezém tőle: «hogy adod ezt az ebet?» A pimasz elébb gorombául felelt, azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, a mennyiért azt megvehessem. Par Dieu! lehet-e a magyar nemesnek ennél nagyobb gorombaságot mondani? hát úgy nézek ki, uraim, mint a kinek azt lehet mondani, hogy nincsen pénze? Hah! dühösen kiálték a ficzkóra: Monsieur, mit nevez ön pénznek? hiszi, hogy én nem tudom megadni kutyájának az árát? mit kér ön érte? – Az ember azt felelé, hogy nem adná ötvenezer frankon alól. – Fripon! s ezt nevezi ő pénznek! Itt van ötvenezer frankod, kiálték hirtelen kirántva tárczámból ötven bankbillétet, s oda vetém neki. A ficzkó elbámult; a kutya ugyan művészete keresményével őt évről-évre táplálta, de a kutya meghalhat, ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot nyithat s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután eltette a bankbilléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s vigyorogva mondá: ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr! A gazember valami vándor szinház-igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én fogok városról városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda mesterségeket tud. No semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar nemes embernek ötvenezer frankot kidobni micsoda tréfa s máskor respectusod legyen előtte, hát ime, nézz ide! Azzal kivontam nyeregkápámból egy terzerolt s puff! ott hevert a kutya agyonlőve – s ezzel vége az eb-saisonnak.
A csodálkozás megnémítá az ajkakat, csak egy önkénytelen sóhaj volt hallható.
– Társad sajnálja a kutyát, szólt Abellino Rudolfhoz, Istvánra mutatva.
– Nem a kutyát, hanem téged.
– Eh bien, én teljesítém a föltételt, s Deboureux is a magáét, holnaputánra van kitűzve Zelmira és La Italiana; most sietve gondoskodni kell az előkészületekről, a szerepeket fel kell osztanunk, hogy mindenre időnk teljék, mert sietnünk kell; Debryre bízzuk a virágárusnőket felhajhászni; valahány melaleuca van, mind vegye meg; Fennimore (ez a tejfürdőt használó hazafi keresztneve volt) beszéljen azokkal a poétákkal, a kik nekünk dedicálni szoktak, irjanak magasztaló verseket. Iván siessen az ékszerárushoz s válaszsza ki a legszebb gyémántokat, neki épen ebben legjobb ízlése van, egy pompás diadém számára; ha a clubb pénztárát meghaladja a költség, azt én fedezem.
Az ifju óriások közt nagy mozgalom támadt e szóra, mindenki akarta, hogy valamit bízzanak rá.
– Parancsoljanak velem is! ismétlé az a fiatal gentleman, ki az atyját excellentiás úrnak szokta titulálni. Parancsoljanak velem is, ismétlé már tizedszer.
– Szívesen, barátom, szólt a mindent rendező Abellino, siessen ön monsieur Oignont fölkeresni és idehívni.
Az ifju ember egy darabig gondolkozott, ha vajjon elég nagy megtiszteltetés-e ez ránézve, vagy sem? végre mégis elhatározta magát, vevé a kalapját és eltávozott.
– Hát ti semmit nem fogtok mozdítani, he? kérdé Abellino oda fordulva, hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.
– A hol annyi a játszó személy, nézőnek is csak kell maradni, felelt hideg sarcasmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino karját s mutatóujját annak gomblyukába akasztva, odavoná közéjök.
– Szólj, miért e harag Mainviellené ellen? megsértett valakit közületek?
– Mindnyájunkat! vérig sértett; hogy négy év előtt ide jött, az egekig emeltük, dicsőítettük, világhírt szereztünk neki s mivel hálálta meg? avval, hogy pimaszul elvonult előlünk morosus, hypochondricus férje mellé, a legderekabb gavallérokat visszautasította; pedig többen a legbecsületesebb liasont szándékoztuk vele kötni, mind visszautasított.
– Már így igazatok van, szólt Rudolf, alig mozdítva keserű vonásra ajkait.
– De ez mind kevés. Nem rég banquettet adánk, melyen csupa művésznők és műbarátok valának jelen, s ő kihúzta belőle magát, azt vetve okul, hogy férje beteg, azt kell ápolnia. Ah madame! ön velünk daczol? Megállj, majd megmutatjuk, hogy le tudunk onnan vetni, a hova fölemeltünk!
– Hátha az asszony férje fel talál lépni ellenetek? kérdé Miklós, ki ezt nagyon természetesnek találta volna.
– Férje? Que diable? Mit léphetne mi ellenünk? Mi közönség vagyunk és ő szinész, mi fizetünk és ő játszik; ha tetszik tapsolunk, ha tetszik fütyülünk. Megfizettünk érte.
– Egyet hagyj még mondani, szólt István, mi később szokássá vált nála, annak a kivel beszélt, nyakkendőjét igazgatva, ez a nő magyar születésű, hazánk leánya. Tehát még itt is üldözni fogjuk-e azt, a mi a miénk?
Abellino nem felelt a kérdésre, hanem a mint István gomblyukában tartá ujját, tréfásan mondá:
– Lesz ön szíves gomblyukamat elereszteni, vagy levessem frakkomat és itt hagyjam? – Az előbbi megtörténvén, a fiatal lyon nonchalant lebegéssel a többi óriások közé vegyült.
Nemsokára visszaérkezett az alispáni és bárónői mesallianceból származott fiatal ember monsieur Oignon társaságában.
Monsieur Oignon pedig senki sem volt más, mint a claque entrepreneurje, magyarul: egy olyan ember, a ki tapsokkal és fütytyökkel kereskedik. Nagy tekintélyű férfiu, kitől az irók és művészek sorsa függ.
Az első czikk iránt, a taps, koszorúhányás és vers-szórás dolgában hamar megvolt az alku. A másik kissé nehezebben ment; egy köztiszteletben álló művésznőt kipisszegtetni nem tréfa dolog, s ahhoz úgy könnyedén hozzáfogni nem lehet, az ember hamar alkalmat nyújt magának a gensdarmerievel való megismerkedésre, a publicum is hamar pártra kelhet. Aztán a claqueur-chefnek is van szíve.
No de szerencsére a claqueur-chef szíve nincsen vasból, néhány markába nyomott argumentum végre mégis meglágyítá; majd meglátja, hogy mit tehet. Rajta lesz, hogy a fogadtatás hideg legyen, kieszközli, hogy a pástétomhordók ne hordjanak frissítőt a karzatokon, hogy a közönség zúgolódjék a nagy melegségben, aztán egy-egy kis véletlen intermezzo mindig jó szolgálatot tehet: egy kalap, mely a földszintre esik, egy ember, ki a pianissimóban irtóztató nagyot ásít, hogy a közönség könnyebbvérű része kaczajra fakadjon, mindez sokkal többet fog érni, mint valami elhatározott fütty, mert az unalom és hidegség sokkal lesujtóbb nyilatkozat, mint a pisszegés és fütty, mely gyakran visszahatást szokott előidézni.
Ilyenformán megköttetett és ratificáltatott az egyesség a holnaputáni napra, mely nevezetes napot oly nehéz volt elvárni a felizgatott óriások kedélyének.
– Hát viszed-e őket haza? kérdé Rudolf hallgató társától.
– Annyi bizonyos, hogy tégedet elviszlek közülök.
Rudolf lecsüggeszté fejét és hallgatva ment végig társaival a clubb termein s csak a lépcsők végén mondá:
– Az meglehet.
* * *
Most lássuk, ki volt ez a Mainviellené, ki oly erős mozgalomra adott okot az óriások világában s kinek érdekességét növeli előttünk az, hogy magyar születésű hölgy s mint ilyen európai hírű volt. – Csak volt! most ő is mélyen alszik, s tündérhangjai elhaltával egy szava sincs róla többé a hírnek…
Nem idealis dolgokról beszélek; a költők hazudnak, az élet mond igazat.
Azon művésznő, kinek életéről irok, egyike volt kora legragyogóbb szellemeinek, kit a természet gazdag szívvel, bájos arczczal, elragadó hanggal ajándékoza meg; reá a művészet geniusa legforróbb ihletét lehellte s a szeszélyes sors kinyitá előtte keblét, hogy válogasson annak minden kincséből.
Híre el volt terjedve Moszkvától Velenczéig és Bécstől Párisig és Londonig; beszéltek róla, mint csodatüneményről; a költők, kik a világharczok hőseire csillagokat raktak, őt a napsugárban fürösztötték, s diadala tökéletesebb volt, mint Napoleoné, mert ő nemcsak egy-egy nemzetnek volt büszkesége, hanem egész Európáé egyszerre, s Angolhonban ép oly nagynak tarták, mint Oroszországban, s a Tuilleriákban ép úgy elismerék fensőbbségét, mint a Kremlben. Nevét úgy ismerte mindenki, mint majd Lind Jennyét – és ennek alig mult harmincz éve – és most senki sem emlékszik róla többé.
E hölgy neve volt Fodor Jozefina. Nagyatyja, Fodor Károly, mint magyar huszárkapitány a mult században származott ki Hollandba, három fiával együtt. Ezek közül a legkisebb, József, a zenére adta magát s egy franczia hölgygyel nősülve, Montmorency herczeg által udvari karnagyává választatott. E házasságból született Jozefina; gyermekei szépsége bizonyítá, mennyire szerették egymást szülői, s szépségének éveivel történt növekedése azt, mennyire szerette ő szülőit. Meglehet, hogy babona, a mit mondok, de én azt hiszem, hogy a mely gyermek szülői nem szeretik egymást, az rútnak születik, s a ki nem szereti szülőit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.
A franczia forradalom kiütésekor Montmorency herczeg kibujdosott, s Fodor József visszatért Hollandba, s ott neje meghalt. Ekkor ismerkedék meg Kurakin herczeggel, ki követkép volt a hollandi udvarnál s általa meghivatott Oroszországba, hol a szépművészeteket bálványozó orosz főúr karnagyává tevé, Jozefinát pedig saját herczeg-kisasszonyaival együtt nevelteté európai hírű mesterek által. A kis leány már tíz éves korában a világ minden művelt nyelvén beszélt, a hazai édes barbár nyelvet pedig édesatyjától tanulta titkos magános órákban.
Már gyönge gyermekkorában oly tökélylyel játszott a hárfán, mely még akkor sok előnynyel birt a tökéletlen zongora felett, hogy apja nem félt őt a moszkvai úri világ előtt egy hangversenyen fölléptetni, melyben mindenkit bámulatra ragadott.
Két év mulva újra hallották őt a moszkvai művészetimádók; már ekkor énekelt. Jelen volt Sándor czár maga a hangversenyen s annyira elragadtatott a kedves hangok által, hogy a leányka kezét mindenki láttára megszorítá s nem telt bele egy hét, midőn udvari kamarását elküldé atyjához, hogy Jozefinát az udvari énekes szinházhoz háromezer rubel fizetéssel szerződtesse.
Nemsokára a közönség kedvencze lett. Oh azon hideg éghajlat alatt, ama barbár emberek, kikről mi forró égalj művelt szülöttei azt hiszszük, hogy mind medvebőrben járnak s dobszóra tánczolnak, – nagyon forrón tudnak érezni a művészet iránt.
Azon időben franczia drámai szinháza is volt Moszkvának, melynek legünnepeltebb hőseül Tharaud-Mainvielle urat emlegeté a hír.
A művész magas, eszményi alak volt, nemes, szilárd vonásokkal, miken a közéletben csak egy kifejezés volt látható, a becsületesség, a nyiltszívűség, és ez volt valódi jelleme, de ah a szinpadon, ott ezer alakot váltott; düh, szenvedély, megrázó indulat s elborzasztó harag, ellenállhatlan csáb, halvány bosszú, vagy nevettető tréfa egyforma tökélylyel tükrözé magát arczán – és ez volt művészete.
A hír épen annyi dicsőt beszélt Mainvielleről, mint Jozefinről. A hír, ez a rábeszélő kerítőné, járt egyiktől a másikhoz; mindennap egymás diadalairól kellett hallaniok. A hír nem egyszer birt már összeszerezni két híres embert, férfit és hölgyet, kik azt hitették el magokkal, hogy egymást megszerették, pedig csak egymás hírébe szerettek.
Kivétel történt a szabály alól. A kornak leghíresebb két művésze egymást megszerette, s e szeretet nem mult el soha, még akkor sem, midőn elmult a hír. Mert édeseim, kik a hír után jártok, tudjátok meg, hogy a művész híre mulandó, neki nem kell meghalni, csak megvénülni; még él, de már eltemették.
Tehát a két híres művész férj és feleség lett s azóta kettős dicsősége volt mind a kettőnek; a tapsoló közönség épen olyan jól ismerte a Mainvielle, mint a Fodor nevet, s nem kellett új szóhoz szoknia, midőn kegyenczét mint nőt látta a szinpadon.
Azonban kiütött a harcz az orosz és franczia császár között s ekkor Sándor czár rögtön kitiltott birodalmából minden franczia szinészt, köztük Mainviellet is. Jozefine nem tartozott férjét követni, mert őt nem érte a tilalom súlya, ő az orosz udvari operánál volt szerződtetve s nem történt volna rendkívüli eset a világban, ha férjét futni hagyja, s maga dús szerződése mellett marad.
De nem úgy tett, hanem követte férjét, elhagyta jó sorsát, elment vele szegénységbe, szomorúságba. Kóbor szintársulatot alakítottak, vele bejárták Stockholmot, Kopenhágát, Hamburgot; operájok nem volt és Jozefine játszott drámai szerepeket. Ezt, úgy hiszem, a lehető legnagyobb lemondásnak tekintendi mindenki, a ki az operaénekesek ragyogó pályáját a drámai szinész hűs életútjával összehasonlítja.
Így jutottak vissza Párisba.
Valami harmad-negyedrendű művészetcsarnok, a Feydau-szinház megengedé sok utánjárásra, hogy Jozefine fölléphessen benne. E nap óta Páris kedvenczévé lőn. Rögtön mint első énekesnőt szerződtették az olasz opera-társasághoz, s midőn Griseldában föllépett, az elébbi primadonna, signora Barilli, örök feledékenység zöldjébe lőn temetve.
Innen bejárta Angolhont, a tündér Velenczét. Itt a zene őshonában érte el dicsősége a tetőpontját. Ritka művész az, ki Olaszhonba viszi másutt szerzett koszorúit, de a ki odavitte és onnan visszahozta hervadatlanul, annak fején örökzölddé lettek azok.
A velenczei világ lelkesedése oly fokra nőtt a magyar művésznő iránt, hogy a Fenice-szinházban ünnepélyesen megkoronázták s emlékére arany, ezüst és bronz pénzeket verettek, miknek egyik felén a művésznő mellképe volt, nevével körülvéve, másik felén borostyánkoszorú e szavakkal: «Te nuova Euterpe Adria plaudente onora». (Téged, új Euterpe, Adria tapsolva dicsőít.)
Ekkor visszakövetelte őt Páris. Rendesen a külföld becsülése után tudjuk meg sajátunk értékét. Jozefine visszatért. Épen azon időben történt, hogy Rossini legelső műveivel szerencsét próbált, de balszerencsét aratott Párisban. «Sevillai borbélya» került a szinpadra; az első előadáson kipiszszegték, a másodikon kinevették, a harmadikon nem nézték meg, azután végkép kitörülték a repertoirból. Jozefine megismerkedett a művel s lánglelke belátta annak szépségeit. Azt kivánta, hogy abban léptessék fel. Midőn eléneklé Rozinát, a párisi nép tombolt örömében; mindenütt új, ismeretlen szépségek tüntek elő. Rossini egy nap alatt divat embere lett s a «Sevillai borbély»-ban nyolczvanszor hallgatá és tapsolá meg egymásután a közönség Mainviellenét.
A jó közönség! Hisz a közönség olyan jó magában, a kit egyszer megszeret, azt könnyen el nem hagyja; csak egyes emberekből ne állna a közönség!
Bármilyen nagy legyen egy művésznő, bármennyire meghódítja is a közönség szívét, ha sokáig egy helyen van, lassankint elhidegülnek iránta, megszokják s nem veszik többé észre előnyeit, hibáit pedig följegyzik. Ha tisztán művészetének él, ha nem veti magát oda a világ zajának, hasonló szerepeket játszva az életben, mint a szinpadon, vagy ha épen otthon házi boldogságot talált, melybe csendesen elvonulhat; ha szüntelen csak férje karján jelen meg, kit éveken át makacsul szeret, – lassankint elfogynak az imádók, később a tisztelők is; a tapsokat, a koszorúkat tele marokkal szórják tehetségtelen olcsó szépségeknek s neki meg kell ismerkedni mindazzal, a mi a közönség elhidegülését tanúsítja, a néma hallgatással, midőn lelkében érzi, hogy művészete remekelt, fitymáló birálatokkal és üres padokkal. Később azt is hallania kell, hogy már régóta játszik, hogy már régen él, éveit megszámlálják; elmondják, hogy erre meg arra a szereposztályra már alkalmatlan lett, beszélnek róla, hogy ki lesz utána, ha ő ki fog dülni? Kereken szemébe mondják, hogy megvénült. És ha jön egy szerencsés vetélytársné, kinek két nagy érdeme van fölötte: egyik az, hogy új, másik az, hogy a közönség kegyét nemcsak a szinpadon, de a szinpadon kívül is iparkodik megérdemelni: akkor a régi kegyencznő, a nélkül, hogy vétett volna, a nélkül, hogy erejében, művészetében hanyatlanék, bukva van; mindenki ellene támad, elkövetkezik a kritika fitymálása, a közönség hidegsége, a szinésztársak intriguái, gyűlöletes szerepek, és utoljára a sziszegés.
Catalani nem volt sem szebb, sem fiatalabb, sem nagyobb művésznő, mint Jozefine, de volt egy talizmánja, mely sokat jelent a művészvilágban. Nem hordta magával a férjét. A jámbor tengerészkapitány ki tudja melyik világrész tengerén fogyasztá a rhumot, neje még csak annyira sem méltatá, hogy a közönség előtt nevét viselje. Hogy is cserélhette volna fel annyi diadal emlékével összekötött jólhangzó nevét egy barbár bourgognei névvel? tapsolóinak fele elhallgatott volna, ha signora Catalani helyett madame Valabregue-et kellett volna hangoztatnia.
A becsületes Valabregue nem állt útjában neje művészetének, ő lehetett beteg bátran, lelhette a sárgahideg, skorbut, vereshimlő s a mi egyéb ajándékai vannak a tropicus lég körének, meg is halhatott tetszése szerint és sűlyedhetett a tengerbe, azért legkisebb változás sem történendett a heti rendben, s a kitűzött darabnak nem kellett elmaradni a játéksorozatból.
Már csak az is nem eléggé bosszantó-e, ha egy kihirlelt műnek el kellett maradni napjáról, mert a főszerepvivőné aznap megbetegedett? Lehet-e ilyesmit elhinni, lehet-e megbocsátani? Mindennapi ember, ha meghűtötte a gyomrát, lehet kedvetlen, ha hurutja van, köhöghet, ha epéje kiömlött, lehet haragos, ha nem bír lábain állani, lefekhetik; de egy művész, kinek kötelessége a közönséget mulattatni, mi joga annak köhögni, gyöngélkedni, lefeküdni?
S hát olyat hallott-e már valaki, hogy egy művésznő csak azért elvonja magát a szinpadról, mert férje beteg? Isten neki, hát hivasson hozzá orvost, ő úgy sem gyógyítja meg; maga pedig menjen játszani, énekelni, mosolyogni, kaczérkodni.
Már több nap óta keringett a városban az a botrányos hír, hogy Mainviellené nem akar föllépni, azt vetve okul, hogy képtelennek érzi magát énekelni, midőn férje halálos beteg s ő, ha egy perczre eltávozik tőle, a legkínzóbb aggodalmak között van. – Lárifári! ki hinné ezt? azért nem akar föllépni, mert Catalani itt van, s a közönség tapsol Catalaninak, s ez sérti a madame-ot.
Az igazgatót minden oldalról megrohanják, hogy miért nem lépteti fel Mainviellenét? Az igazgató minden órában izenget hozzá, végre fenyegetőzik, hogy kényszeríteni fogja; a művésznő szabadság-idejét kéri, mert férje csak úgy gyógyulhat meg, ha fürdőkre mehet vele; úgy de elébb egyszer még föl kell lépnie, mert így van szerződésében; nem bánja, azt is megcselekszi, csak bocsássák; ekkor oda küldik legkiálhatatlanabb szerepét: nem törődik vele, elszánja magát, hogy átesik rajta.
Már hét éjszakát virrasztott keresztül a szenvedő férj ágya mellett, s maga is oly halavány, miként az. Hosszú éjszakákon át ott ült a beteg ágya szélén, leste ajkainak sóhajtását, számlálta az órák perczeit, nehogy a gyógyszer bevételével elkéssék, hűs kezével lohasztá égő homlokát, s biztató suttogásával űzte a kór ijesztő álmait. Látogatók, jó barátok elmaradtak, mert azt mondák, hogy Mainvielle betegsége ragályos. A nő átölelte férjét, mellé hajtá fejét izzadt vankosára, forró ajkait csókolá, égő fejét keblére fekteté, gondolva, hogy ha ragályos a láz, ragadjon ő reá, s ha meghal a férj, haljon meg ő is vele… és olyankor feledve volt a szinvilág és az egy napig élő dicsőség!
Mainvielle betegsége épen az éjszakán fordult meg, s most üdítő álom fogta le szempilláit, az orvosok biztatása szerint ezentúl már életveszélyen kívül van.
Jozefine ott ül ágya mellett, halvány, nemes vonásain a megtért nyugalom boldogsága látszik. Csak egy gondolatja van, az, hogy férje meggyógyuland.
Kezeiben a kiállhatatlan szerep hangjegyei, miken végigfut, hogy visszaemlékezzék s teremtő lelkével új fényt, új szépséget keressen bennök. Hasztalan. Hálátlan szerep az, egyike azoknak, mikben a művész kiadja testi-lelki erejét, a nélkül, hogy legkisebb sikert arathatna, miket a költő kedv nélkül, gondolat nélkül szerze s a művészre bízta, hogy leheljen beléjök lelket, a mi tőle távol volt. Százszor földhöz kellene csapnia szerepét, széttépni lapjait és papucsával rágázolni; de Jozefine nem haragszik, a szinpadi világ ingerei nem hatnak szívéig, ő csak azt érzi most, hogy férje meg fog gyógyulni.
Néha elkomorodik arcza, ha élte ragyogó felén végig gondol, s odáig viszi gondolatja, hol a művészi élet alkonyán meghosszabbul minden árnyék, de egy tekintet az alvó férj arczára, s szemei újra mosolyogni kezdenek, hisz ez mind csak komédia! a boldogság négy fal között lakik s semmi köze a csilló lámpafényhez. Lám, a miért imádkozott az éghez: férje meggyógyult; hadd veszszen cserébe a hír! ha őt elvesztette volna, jöhetne a hír, jöhetne a dicsőség, soha nem pótolná vissza.
Egyszer halkan nyílik az ajtó, s a puha szőnyegeken óvatosan lép be mademoiselle Jeanette, Jozefine legrégibb kedves cselédje, kit utóbbi időkben minden munkától fölmentett s mint társalkodónőt, mint barátnőt tartott magánál.
A leány arczán aggodalom látszik, melyet rosszul bir elrejteni.
– Miért jött, Jeanette? kérdé halkan Jozefine, kezével intve, hogy zörejt ne okozzon, mert férje alszik.
– Ah madame, mint örülök, hogy Mainvielle úr meggyógyul, s mint szeretném, ha ön ma hirtelen megbetegednék.