– Jeanette, ön nekem rosszat kiván.

– Világért sem madame, nem valami tartós nyavalyát értettem, hanem csak valami olyan szinpadi betegséget.

– Tudja, Jeanette, hogy nekem az a bajom nem szokott lenni, miért óhajtaná most?

– Ah madame, ön talán még nem tudja, hogy Catalani is ma fog föllépni Zelmirában.

– Tudom, Jeanette.

– És tapsolni fognak neki, koszorúkat hányni.

– S azt hiszi ön Jeanette, hogy az nekem rosszul esik? Catalani mindazt megérdemli, mert nagy művésznő.

– Nagy, a hol ön nincs. Én Istenem, minő gondolat: önnek mellette Italianában lépni föl! A közönség hideg lesz.

– Hozzá szoktatott már.

– De nem csak hideg, közönyös lesz; nemtetszését fogja éreztetni.

– Eltűröm, Jeanette.

– Oh madame, ön nem tudja, mi van ön ellen készülőben? a városban mindenütt beszélik…

– Mit beszélnek?

Jeanette habozni látszott, mintha új szókat akarna fölfedezni, végre mégis csak az igazit mondá meg:

– Hogy önt ki fogják pisszegni…

Jozefine egy perczre halavány lett, mint a fal, szerepe kihullott kezéből, feje alácsüggedt, s szemeiben két könycsepp jelent meg.

– Oh madame, ha lehet, ne lépjen ön fel ma, ne lépjen itt fel soha többet; önt meg fogják gyalázni.

Jozefine nyugodtan emelé fel e szóra arczát.

– Tegyék. Mit gondolok én már vele!

S itt pillantatai alvó férjére estek.

– Ne beszéljünk többet, Jeanette, férjem föl találna ébredni s meghall valamit.

Mainvielle e perczben felnyitá szemeit s száraz kezét kinyújtva, megfogá Jozefine sima fehér kezét s odavoná őt magához, halk suttogó hangon rebegve:

– Mindent hallottam. – Oh a betegek ravaszok, sokszor lehunyják szemeiket, tettetve, mintha aludnának, csak azért, hogy kihallgassák, mit beszélnek körülöttük?… Hát ide jutottunk!…

Jozefine lehajolt hozzá és megcsókolá homlokát.

– Ne gondolj vele, Tharaud; nagyobb a hír, mint a való; én nem hiszem, hogy azt tegyék velem, és ha tennék is, mit vehetnek el tőlem? Híremet? akkor leszek boldog, ha azt elfeledtem. Te enyim maradsz.

– Nem kellett volna engemet annyira szeretned, sóhajtja Mainvielle. A szinésznő az egész világé, s a ki azt elfoglalja, az tolvaj és azt megbüntetik.

– Légy nyugodt és ne gondolj arra többet.

– Én ne gondoljak rá többet? szólt keserűen a beteg szinész, én, a ki tudom, mit tesz az: egyetlen szisszenést hallani ezer taps között, melyet meghall a művész legnagyobb lelkesedése közepett, s mely jobban fáj, mintha fulánkját érzenéd a kigyónak; én majd csendesen aludjam akkor, ugy-e? midőn tudom, hogy te, az én bálványom, az én oltárképem, a szégyenpadon állasz, s nyomorult ficzkók tépik le homlokod koszorúit, miket Isten kezei fontak körüle. Idáig fogom hallani a szisszegést, mintha poharamból hangzanék felém. Ah, nyujtsd ide azt a poharat, hadd törjem darabra!

– Tharaud! esenge a nő, ne indulatoskodjál. Sérthet-e egy tiszta lelket ily bántalom? Ha visszatérek, nem fogod homlokomon látni a szégyen pírját.

– S én addig itt az ágyban fekve fetrengjek? Azt hiszed? Nem. Elvitetem magamat oda, félholtan vitetem a nézők közé. Látni akarom, lesz-e bátorsága valakinek – engemet megölni, lesz-e bátorsága rajtam keresztül gázolni? Én! én magam kihívom az egész világot!

– Feküdjél le, Tharaud, szólt hidegvérrel Jozefine. Ez indulatoskodás neked nem használ. Beteg embertől senki sem fél. Ha egészséges volnál, sem védhetnél engem, mert férjem vagy. Ha szeretőm volnál, akkor tehetnél értem mindent; de gondolj rá, milyen nevetséges szerep volna az: egy szinésznő férje, ki összevész azokkal, a kik feleségének nem akarnak tapsolni!

Mainvielle mindkét kezével eltakarta arczát.

E perczben az előszoba ajtaján csengettek. Jeanette sietett felnyitni.

– Ha felgyógyulok, hörgé heves zokogással Mainvielle, kötéltánczos leszek! Circus, ugrálni tanított kutyák, szemfényvesztők, orczátlan ballet-meztelenség kell ide, nem művészet. Ha újra kezdem az életet, lovardát kormányzok, nem szinházat. Fare well Othello! Bambocheé a vásár!

Jozefine hasztalan kérlelé heveskedő férjét, ki szavaiban végerejét látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette, egy felbontott levelet tartott a kezében.

– Bocsánat, madame, hogy e levelet bátor voltam felbontani, de miután átadója nevét épen nem akará megmondani, azon gondolatra jöttem, hogy tán valami bosszantó irat, valami pasquille, oh az emberek mindenre képesek.

– Tehát mi az?

– Egészen ellenkezője annak, a mit hittem. Elolvashatja ön.

– Névtelen levél? Ki irhatja azt?

– Nem lehet valami nagy úr, mert igen szépen van irva, egy egyszerűen öltözött férfi adta kezembe; olvassa ön, madame, olvassa úgy, hogy Mainvielle úr is hallja.

Jozefine kezébe vevé a levelet s olvasá belőle fenhangon:

«Halhatatlan művésznő! Ne lepje önt meg azon hír, hogy mai fölléptére bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek, hogy a közőnségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a szinházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit bámulták, most is forrón éreznek ön iránt s ez érzelmöket a mai estén nem csak szóval, de ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani. Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint a ki tudja, hogy őt szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért, én, ki ezeket irtam, egyszerű kézműves vagyok s minden érdekem, mi önhöz szólni késztet, az, hogy én is Magyarországban születtem s önre, mint hazám leányára, büszke vagyok. N. N.»

Az egyszerű, czifrázatlan szavak oly jól estek az üldözött művésznőnek. Tehát ott, hol csak a művészet kéjeit élvezik, s nem követelnek a művésznőtől többet, még sem hal meg a kegyelet egészen.

– Lásd, mondá férjének, e néhány szó engemet fölemel. E névtelen irás nagyobb diadal énnekem, mint egész halmazai az illatos leveleknek, miknek pecsétjei tízágú koronákat viselnek; ennek pecsétje egy méh, a szorgalom jelképe; oh e napon erős fogok lenni!

Újra csöngettek.

Jeanette kétségeskedő arczczal jött vissza.

– Az igazgató kihordója van itt valami izenettel. Nem tudom, bebocsássam-e?

– Jöhet! bárminő izenettel, szólt Jozefine, erős szívvel. Ma nem fog semmi megrendíteni.

S kiment eléje a salonba, nehogy férjét a netalán kellemetlen izenet újabb kedélyizgatottságba hozza.

Az igazgató egész tisztelettel jelenté kihordója által, miszerint bocsánatot kér a tisztelt művésznőtől a mai estére hirdetett «Italiana in Algheri» helyett mást kénytelen helyettesíteni, mert a király ő felsége épen most parancsolá meg, hogy a tegnap érkezett Nemours herczegnő kivánatára, ki Mainviellenét Semiramidében akarná hallani, ez utóbbi dalmű vétessék elő. Azonban, ha a tisztelt művésznőt tán családi bajok tartóztatnák, az igazgató kegyeskedik elengedni a föllépést, s magára vállalandja, hogy a tisztelt művésznőt a herczegnő előtt kimentse.

A kedves, engedékeny igazgató! Milyen jószívű lett egyszerre. Ah igen, mert Semiramide oly szerepe volt Jozefinenek, melyben a közönséget elbűvölé, s ha abban lép fel Zelmira után, könnyen kiragadja a pálmát Catalani kezéből. Ah, milyen keresztvonás volt ez az ifju óriások számításain! rémültökben ők adták azt a tanácsot Deboureuxnek, hogy inkább mentse fel a játék alól Mainviellenét, ki úgyis félni fog e napon a végzetes föllépéstől.

Jozefine arcza kigyulladt, ajkai remegtek és keble hevült.

– Tisztelem Deboureux urat, szólt hirtelen elhatározva magát, játszani fogok!

A kihordó sietett vissza az izenettel, mely tökéletes dühbe hozta az ifju óriások seregét. Ez dacz, s nyilt kihivás volt ellenökben; ők tért nyitottak neki, hogy visszavonulhasson és ő nem használta azt, hanem szembe állt velök; a kihordó jól hallá az ajtón keresztül, mint parancsolá emelt hangon Jozefine társalkodónéjának, hogy legszebb diadémját, legpompásabb öltözékeit készítse el számára.

Ah! Tehát harcz életre-halálra!

VI. A SZINHÁZI CSATA.

Eljött a várt, a rettegett óra, a népség tódult az operaszinház felé. A fiatal óriások nem eléggé titkolt előkészületei a lehető legszélesebb kiterjedésben széleszték el a hírt, hogy ma nagy dolgok fognak történni a szinháznál, nagy előadás lesz nemcsak a szinpadon, hanem a parterren, a karzatokon és a loge infernaleban (alvilági páholy). Így hívták a szinpadhoz legközelebb levő páholyt, mely a fiatal óriások kedvencz barlangja volt, azon tulajdonságánál fogva, miszerint sokkal alantabb esett a szinpadnál, a legkellemesebb kilátást nyujtván balletek alkalmával.

A fiatal merveilleuxök törik magukat a népen keresztül, mely a pénztárak és előcsarnokokban tolong, iparkodva észrevétetni, hogy most foglalatosságban járnak; ha kettő összetalálkozik, nagy gondos fontossággal kérdezik egymástól: minden rendben van? a fiatal alispánfi azt a szerepet találta ki maga számára, hogy minden szembejövőtől megkérdezze: nem látta ön monsieur Kárpáthit? Nem látta ön az én barátomat, Iván herczeget? Nem látta ön monsieur Fennimoret? utoljára kifogyva a többiből, még azt is megkérdezi: nem látták-e monsieur Oignont? a ki után pedig civilisált ember nem igen szokott minden bolond helyen tudakozódni, levén az embereknek bizonyos osztálya, kikkel négyszem között szokás bizalmas lábon állani, de mások előtt nem szokás őket megismerni.

Monsieur Oignont nem is szükség keresni, ő a maga helyén van; embereit jól elrendezé földszinten és karzatokon; most az előörsöket vizsgálni jár, ha vajjon mindenki rendeltetése helyén áll-e? A tapsot a parterren kell kezdeni, mert ez adja a hitelt; minthogy az opera először adatik, az emberek nem tudhatják, mikor tapsoljanak? tehát arra kell vigyázniok, hogy a loge infernaleban mikor áll fel Kárpáthi a tükör előtt? ez azt jelenti, hogy most tapsoljatok. A koszorúvetők már be vannak tanítva s elhelyezve mind a három karzaton; a harmadik karzaton ott van már az az ember, a kinek a kalapját le kell ejteni, mikor Semiramide áriája jön, átellenben pedig a másik, ki ásítani fog a legcsendesebb fioriturák alatt.

A fiatal óriások beavatottabbjai ezalatt a foyerben lengetik szárnyaikat, Catalani körül csoportozva. Mainviellené még nincs felöltözve, ő csak két felvonás mulva jön s addig öltözőszobájában marad.

Catalani ma csupa kedély, elmés, néha csípős ötletei mindenkit jó kedvre hangolnak; nagyon jól tudva van előtte az ifju gentlemanek ez esti fáradozása s igyekszik érte háladatos lenni.

Öltözete a legigézőbb. Hosszú, fekete haja félig lebontva omlatag fürtökké szoríttatik össze a keresztülfont gyöngyfüzérek által, a habkönnyű tunica, mely termete igéző bájait leplezi, phrygiai kelméből készült, melynek szövetéből nagy munkával minden második selyemszálat kihúztak, hogy annál árulóbb legyen; a gazdagon hímzett piros öv úgy van kötve karcsú derekára, hogy sorsát irígylésre méltóvá tegye azok előtt, kik örömest változnának chasmirrá, hogy a szép asszony derekát átfűzhessék.

A szép asszony egy évvel sem fiatalabb Mainviellenénál, de a játszi vidámság, a gyakran túlcsapongó kaczér kedély s valami bámulatosan hódító merészség, mely egész lényén elömlik, azon hódolatot biztosítják számára, mely az örök fiatalságé. E mellett ő minden szerepében csak magát, csak Catalanit játsza, a kedves, a vidám, a hódító asszonyt; nem sokat törődik vele, hogy öltözete jellemző legyen, mint inkább, hogy kellemeit emelje; megőrül, a coulissák közé mosolyogva, s meghal, az alvilági páholy felé vetve hódító tekintetét. Ez ugyan kevés annak, ki a művészetét imádja, de annak, ki a művésznőt, elég.

Catalaninak nincsenek azon gyöngéi, a mik más művésznőknek, a kik szeretik azt hitetni el a világgal, hogy ők vetélytársnéik ellen nem áskálódnak, s ha valaki előttük rosszul beszél azokról, megfeddik, hogy minek cselekszi azt? Oh, madame Valabregue még a szinpadon sem szereti a színlelést. Ő egyenesen buzdítja arra imádóit, hogy előtte a többi énekesnőket megszólják, s ha kifogytak azok, szolgáltat ő maga anyagot. Egy időben e rendkívülisége által, midőn az opera igazgatónéja volt, annyira vitte a dolgot, hogy társaságának valamennyi nőnemen levő tagja otthagyta s ő egyes egyedül maradt.

Ma rendkívüli vásárja volt a kedveskedésnek: a frakkszárnyú pillangók nagy titokban megsúgák a szép asszonynak, hogy ma reá nagyszerű meglepetés vár; később azután azt is kifecsegték, hogy miből álland a meglepetés: koszorús és gyémántos diadem a művésznő számára, pisszegés és talán fütty a vetélytársnénak.

– Úgy kell néki, mondá a szép asszony nem rejtegetett örömmel, kicsi, gömbölyű ökleit egymáshoz ütögetve.

Később azt is elmondák a jelenlevők, hogy mindezek kinek a művei? Természetesen, a ki jelen nem volt, arra nem háromlott semmi.

A szép asszony gyönyörű mosolygással jutalmazá a fáradozókat, s maga szólítá fel Abellinót, hogy mint a szépészetnek legavatottabb tanítványa, a kis fekete szépségflastromot ragaszsza fel korallpiros ajkai fölé. E kitüntetést növelte az is, hogy a pompás gyémántokkal kirakott órát, melyet Abellino ma reggel ajándékozott a szép asszonynak, keblére tűzte. Hogy Zelmira idejében viseltek-e a dámák szépségflastromot és zsebórákat? az nem ide tartozó kérdés.

Végre jön a rendező s egész alázattal jelenti, hogy a darabot már kezdeni kellene, mert Nemours és Berry herczegnők már páholyaikban vannak.

– Mit nekem Nemours és Berry herczegnők? kiálta büszkén a szép asszony, ki nem tudta elfelejteni, miszerint ők az okai, hogy ma Mainviellené nem Italiánát, hanem Semiramidet énekli. Várjanak! Itt én vagyok a királyné.

A fiatal óriások azonban nem szándékoztak örökké abban a birodalomban élni, a hol a szép asszony a királyné, s nagy courtoisieval kértek bocsánatot, hogy a művésznőt idáig tartóztatták, midőn az épen azt szerette volna, ha még tovább is tartóztatják.

Sietett mindenki páholyába. Abellino még egyszer végigfutotta a szövetségesek páholyait, intve, serkentve és buzdítva őket; egy páholyban a három ifju magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós. Hozzájok is benyitott Kárpáthi.

– Ah, ti is megjelentetek? nagyon szép. Csak kérlek, a mi páholyunkra vigyázzatok.

– Úgy látszik, szólt Rudolf, mintha ma ti fognátok debutirozni, nem azok ott a szinpadon. Sok szerencsét.

Lassankint helyére vergődött mindenki. A nyitány elkezdődött, ezalatt a loge infernale kiszegezé távcső-batteriáit, megostromolva a páholyok sorait, a világszépségek eleven műtárlatát, onnan sorba vették a földszint, a karzatokat, mindenütt akadt ismerős.

Monsieur Oignon, a taps karmestere, az első karzaton emelkedék magasra egy pad végére állva fel, kivel Abellino a páholyban levő nagy velenczei tükörből váltogatá titkos jeladásait.

Végre dob és trombita szakadtából befejeződött a nyitány s a várva várt függöny föllebbent.

Minden szem, minden látcső oda volt fordulva, minden tenyér készen áll már, a koszorúk és versek repülőfélben, úgy, hogy midőn a megnyilt szinpad félsötét hátteréből előlépett a biborpalástos, aranynyal hímzett nőalak, egész vihara a tombolásnak zendült meg felette, s hogy vihar ne legyen szemét és eső nélkül, repülő koszorúk és kavargó versek kezdtek alá özönleni a szinpadra.

– Barmok! mit csináltok? hisz ez még nem Catalani, hanem signora Brussi, ki a prologot fogja elmondani! Csendesüljetek el!

A megrettent signora észrevevé, hogy a vihar nem az ő kedveért támadt s sietett elkotródni a maga prologjával, helyet adva Zelmirának, ki dühösen jött a szinpadra, pokolnak ajánlva Rossinit, ostoba libretto-irójával együtt, ki prologokat készít az operák elé s másnak szóratja a koszorút. Hiába, nem lehet első előadásnál azokat a tudatlan embereket mindenre jól betanítani. Nincs más mód a hibát helyrehozni, mint signora Brussit skizzirozni, s rögtön belekapni a jelenésébe.

E jelenetre kétszer akkora lett a taps. Ha más szinésznő feledkezik így el magáról és a közönség iránti tiszteletről, bizonyos lehet felőle, hogy azon szinpadról eltiltatik; ah, de a közönség kegyenczétől ez genialitás és bámulatos lélekjelenlét.

E jelenésre a még elkésett koszorúk is útnak eredtek, úgy hogy Catalani a szó teljes értelmében térdig járt a versben és bokrétában, a mi a tisztelt művésznőnek nem csekély akadályára szolgált a súgó-lyukhoz közeledésben; azon különös tulajdonsága levén, miszerint partiturája szövegét rendesen fölöslegesnek tartá megtanulni, s ez a mint egyrészről nagyszerű bátorságát bizonyítja, másfelől annak tanuságára szolgál, mennyire nem szükség énekes darabokban a szereplőknek a mű beltartásával ismeretségben lenni.

Hanem azt meg kell engedni, hogy szép asszony volt; – itt a lámpafény mellett gyermekded leánykának tetszett, minden pillanata ölt és elevenített, minden mozdulata elbűvölt, elragadott; nem iparkodott ő szerepének keresztülgondolt összhangot adni, hanem az egy változatos lánczolata volt mindennek a mi varázsló, bűvölő, csábító; maga az ének is messze esett attól, a mi szerepében volt irva, annyira átfűzé azt tetszése szerint csodálatos hajlékonyságú hangja virágaival, elővette mindazon mesterfogásokat, mik a közönséget meghódítják, s teleszórta csillagokkal úgy az egész darabot, hogy maga Rossini, ki a szinfalak közül hallgatá saját művét, tapsolni kezde s a körülállóktól kérdezte: «nagyon szép mű ez, nem tudják, ki szerzette?»

A közönség is igen jól játszott, monsieur Oignon emberei jól viselték magukat, egy kézmozdulatára Kárpáthinak száz meg száz tenyér visszhangzott, s ha ő letette kezét, elhallgattak ismét, hogy egyetlen drága fioritura el ne veszszen a közönségre nézve, holmi idétlen tapsolás miatt.

Most következett Zelmira románcza; a mű legszebb fénypontja, hol a mélabús áriát csak egy fuvola, egy hegedü piccicato s egy oboe koronkinti kisérete mellett énekli.

– Csitt! chutt! pszt! hangzék jó eleve; a loge infernaleból integettek, hogy csendesen legyen a közönség, mert most jön a java.

Catalani egész a szinpad elejére lépett, hogy annál jobban megérthessék s olvadékony, lágy hangon elkezdé a románczot énekelni.

Alig haladt egy pár tactust, midőn a legelső trillánál valami harsány hang «bravo»-t kiált, s arra elkezd számtalan tenyér tapsolni.

Kárpáthi ijedten tekinte fel: micsoda ügyetlen bolond ez az Oignon! ilyenkor tapsoltat, mikor a piano van.

Catalani megállt az ének közepén s látható bosszusággal végigvárta, míg a taps elnémul, s csak akkor folytatá a románczot.

Ismét alig ment a legközelebbi rouladig, megint rákezdték a tapsot és a bravokiáltást.

– Megőrült ez az Oignon? kiálta Kárpáthi elég hallhatólag, kihajolva páholyából. Csitt! csendesség!

Az egész loge infernale felállt, hogy elcsitítsa a malapropos zajt; már pedig semmi sem nehezebb, mint egy tapsoló közönséget megkérlelni, hogy ne tapsoljon. Zelmira kezdett kijönni a szerepéből, s a fejét csóválta.

Azzal újra hozzáfogott a dalhoz, a taps megint félbeszakasztá, a mi végre annyira dühbe hozta a művésznőt, hogy magáról egészen megfeledkezve, bosszusan toppantott.

Abellino dühösen rohant erre ki a páholyból, fel a második karzatra, ott a sápadtan szembejövő Oignont torkon ragadta.

– Ember! Mit cselekszel? Meg akarsz ölni bennünket?

– Uram, szabódék a sápadt tapskereskedő, bukott ember vagyok, itt idegen kezek működnek, ezek nem az én tapsaim, ez ármány, a mely túljár az eszemen. Én a tapsolók közül egy lelket sem ismerek.

– El kell őket csitítani.

– Oda ne menjen ön uram, mert ezek valami részeg ouvrierek, a kik hamar megmarkolászszák az embert.

Abellino kétségbeesve tépte haját.

Végre Zelmira látva, hogy a merő taps miatt ezt a csendes áriát el nem énekelheti, hirtelen feltalálta magát, s egy másik operából, mely a közönség kedvencze volt, hirtelen kikapott egy finálét s azt énekelte el Zelmira románcza helyett. A taps irtózatos lőn. Oly művésznőnek, ki a közönség kegyencze, minden szabad, minden jól illik.

Az ifju óriások magukon kívül voltak a siker nagyszerűsége felett, s midőn a függöny legördült, felrohantak a szinpadra, melyről a koszorúkat épen akkor gereblyélte össze két szinházi szolga, hogy saját bokrétáikból egy levelet kaphassanak; a művésznőt Zelmira jelmezében ültették hintajába s nagy lelkesedésben kifogták lovait a rúd mellől, s maguk vonták diadalmi menettel egész szállásaig, hol ismét átöltözködött, hogy imádói seregével együtt a szinházba visszatérhessen, páholyában élvezendő diadala másik részét: vetélytársnéja bukását.

Ezalatt a második darabhoz szükségelt előkészületek rendbehozattak, a nyitány megkezdetett. Mindenki helyére ült, szeméhez igazítá lorgnettjét, s kiváncsian várta a függöny föllebbentét, mert hiszen ma nevezetes rendkívüliségnek kell történni: a szinház első művésznőjét, ki annyi éven keresztül a közönség kedvencze volt, fogják ma kipisszegni, s a közönség némi elégtételt lát abban, hogy a kinek oly sok ideig tiszteletével adózott, végre valahára megalázva, összetörve lássa. Utoljára is töredékeny játékszer volt csupán.

A nyitány végződött, – a szinpadon hallatszott az ügyelő koppantása, – egy páholyban nagy zajjal csapták be az ajtót, s elkezdtek fenhangon beszélni, nevetni: az Catalani páholya volt, ki igen jól látszott mulatni több fiatal óriás társaságában, mi annyival hallhatóbb volt, minthogy az egész közönség az utolsó dobütés elhangoztával a legmélyebb hallgatásba merült.

A függöny lassan felgördült. A szinpad hátteréből magas, fönséges alak lépett elő. – Arcza, termete, magatartása igazán királynői. Maga Semiramis nem lehetett szebb, nem magasztosabb, midőn birái, midőn ellenei elé lépett birodalmát visszanyerni vagy elveszteni. – Ott is, itt is egy birodalomról volt szó!

Mély csend honolt mindenütt, csak egy páholyban fecsegtek hangosan, még egy szisszenés sem hallatszott; ezt csak akkor volt szokás megkezdeni, midőn az illető a lámpák elé lépett.

Jozefine jól tudta azt, hogy ez ama veszélyes helynél szokott kezdődni, s arczán egy vonása sem látszott a félelemnek, a tétovázásnak. Oda lépett bátran.

Azon perczben Berry herczegnő, ki Nemours herczegnő mellett ült, kihajolt páholyából, s erős, csengő hangon e szókat kiáltá:

– Au nom de la reine! (A királynő nevében.)

S a közönség egy immortelle-koszorút látott repülni a művésznő elé.

A következő pillanatban egy férfi-hang kiáltá az első karzatról:

– Au nom du peuple! (A nép nevében.)

S a művésznő lábaihoz egyszerű babérkoszorú hullt alá.

E perczben, mintha rögtön kicserélték volna a közönségét, oly óriási általános taps zendült meg, hogy Catalani ijedten kapta vissza a fejét, mintha valami explosio történt volna.

A közönségnél a méltatlanságot a nagylelkűségtől csak egy hártya választja el, s a milyen könnyen hajlik az elsőre, ép oly kitörő a másodikban.

Mainviellené mindenre készen volt, csak erre nem: két koszorú hullott elé, két oly nagy név felkiáltása mellett, mely előtt tisztelettel hajol meg mindenki, mely egy varázsütéssel képes volt megnyerni számára a közönséget, úgy, hogy midőn lehajolt e két koszorút fölemelni, mely egész özönével fölért a fizetett bokrétáknak, elfeledkezék Semiramisról és térdre roskadt. Azt hiszik sokan, hogy a szinésznő nem tud igazán sírni a szinpadon; oh ezek valódi könyek voltak, a véghetetlen, a határtalan hála könyei.

A közönség nem birt magához térni a tapsolásból s ez valóban jól történt Jozefinere nézve, mert ha e perczben énekelnie kellett volna, egy hangnak sem leendett birtokában.

De végre kisírta magát, ereje visszatért, egy szinházi szolga eljött a szinpadra, a két koszorút ezüst-tálczára teendő. Jozefine annyit mondott neki súgva: hogy siessen beteg férjét a látottakról tudósítani – s azzal ismét Semiramis lett, a szíveket, országokat hódító királyné…

Soha sem hallották őt így énekelni! Hangja csengett, mint az üvegharmonika zenéje, versenyt sírt a fuvolával, úgy, hogy nem lehetett megismerni, melyik az ének, melyik a zene hangja? majd lement mélyen harmadfél octáván keresztül, s mint a megütött harang, zúgott tiszta érczhangja a szíveken keresztül. Nem volt az mesterséges, de művészi; nem volt az csáb, nem varázslat: de ideál, de költészet!

A közönség, mintha megbánását akarná benne kifejezni, hogy egykori kedvenczét oly könnyen fölcserélte, kétszeresen el volt ragadtatva.

Van valami bizonyos önkénytelen zúgás, valami névtelen hangja az elragadtatásnak, mely olyan, mint az arany: nem lehet mondva csinálni, épen azért oly becses, mint ama nemes ércz, s többet jelent minden tapsviharnál: e sóhajból, biztatásból, elégültségből vegyült hang kiséré végig Jozefine első énekét, melyben nem lehete egy foltot, egy lehelletét a gyöngeségnek találni.

A loge infernale népessége meg volt némulva; ha valaki, a ki egy véletlenül szétpattant gőzös roncsában egyszerre a tenger fenekére sűlyedt, leirhatná azon érzést, mely által meglepetett, az valamennyire megközelítené az ifju merveilleuxök belső mivoltát.

– Mi ez? Ez ármány! Ez complott! összeesküvés! Kinek a műve? Áruló volna tán közöttünk? Ah ez a taps botrány! Ez fizetett dolog. Bizonyosan ez az újonan érkezett két magyar mágnás rendezte az egészet. Nem, nem, azok sokkal takarékosabbak. Ez kétségbeejtő!

Ilyen és hasonló apostrophok tölték be az alvilági páholyt, míg Abellino nem állhatva tovább a nyugtalanságot, igérkezék, hogy felszalad Rudolfhoz és kiveszi belőle, nincs-e e botránynak valami összeköttetése az ő separatismusokkal?

– Ah, szólt berohanva a páholyba, tehát a büszke Mainviellenének is vannak gazdag imádói!

Rudolf vállat vont, mintegy mutatva, hogy ezt a syllogismust, melynek sem eleje, sem hátulja nincsen, nem értheti.

– No mert azt csak nem tagadhatod, hogy ily dühöngés nem történik imádók nélkül.

– Megengedem, hogy vannak imádói, csak azt nem értem, hogy miért kell azoknak gazdagoknak lenni?

– Ah, tehát azt hiszed, hogy ily pompás tréfát ingyen lehet csinálni? Ez valóban famóz! Akárki tette közülünk, azt meg kell vallani, hogy övé a diadal.

– Pedig egyikünké sem a diadal, mert nem közölünk való szerzette.

– Ahán! Ti tehát ismeritek, hogy ki az? Csak nekem mondjátok meg, hogy a többiek meg ne tudják.

– Amott áll az első galleria közepén, jól kiveheted, mert valami sajátságos zsinóros öltözet van rajta, a milyet itt nem viselnek.

Abellino oda irányzá látcsövét.

– Bon Dieu! ki az ördög az?

Rudolf hidegvérrel felelt

– Gaudcheux asztalosmester uram legénye.

– Va-t’en, kiáltá bosszusan Abellino s felugrott és otthagyta a páholyt.

– Hát érdemes ennek igazat mondani? szólt Rudolf, szemüvegét az arszlánpáholy felé fordítva, melynek szemfegyverei rettenetesen dolgoztak mindenfelé, ismerős arczot akarva fölfedezni a váratlan ellenség között; de mind hasztalan: a rejtélyt nem birták kibonyolítani.

Abellino ezalatt rohant monsieur Oignont fölkeresni. A lépcsőkön találkozott vele. Az ember úgy nézett ki, mint a kinek az orravére foly.

A dandy megragadá a tapskereskedő magas gallérját.

– A kingdoom for a horse! egy lovat egy füttyért, nagy ember!

– Ah uram, nem vagyok én többé nagy ember, – összetört, semmivé tett ember vagyok. Hallja ezt az embergyilkoló tapsot? Én futok.

– Fuss, de sípokért és druszáidért (Oignon = hagyma). Ha ők a végletekre mennek, megyünk mi is oda.

– Ők! ők! De kik azok az «ők»? Hiszen ha csak egyet ismernék közülök, mindjárt megtudnám, ki lappang a háta mögött? de csupa merő ismeretlen pofák, s mit tudom én, kinek a parancsára működnek?

– Jól van Oignon, ön gyáva ficzkó, s ez önnek jól áll; hanem gentlemaneket nem fog senki csúffá tehetni, most takarodjék ön és küldjön maga helyett koszorúba fonott oignonokat.

– Ah uram, gondolja ön, hogy lesz valakinek bátorsága azt lehajítani?

– Fripon! Lesz nekem.

– Az Istenért, azt ne cselekedje ön uram; akkor inkább még egy kisérletet teszek; a legközelebbi entreact alatt utasítást adok embereimnek a pisszegésre, a sípra nézve ma rossz aratás lehetne, tán egy erős chut hasonló szolgálatot teend kevesebb veszélylyel.

– Tehát lássa ön, hogy helyrehozza a kudarczot, nehogy mi vegyük át a szerepet.

Abellino ezzel visszatért az oroszlánbarlangba, elmondva erélyes föllépését Oignon ellenében, mely hősi magaviselet az egész clubb helybenhagyásával találkozott, s mindnyájan késznek nyilatkozának azon esetben, ha Oignon szavát nem tartja, Kárpáthi igéretét beváltani s a canaille ellenében határozottan föllépni.

Az első felvonás ezalatt dicsőségesen végződött; közönség és szereplők meg voltak elégedve egymással, a mi nagy ritkaság. A felvonásköz alatt valami véletlen izenet érkezett Berry herczegnőhöz, mire mindkét herczegnő elhagyta a páholyt.

Ez jó jel volt az ifju óriásoknak. Sokan Oignon úr bandájából tartózkodást éreztek a magas vendégek jelenléte miatt, s eltávoztuk után új erőre ébredt bennök a rakonczátlankodási vágy.

A második felvonásban nincs mindjárt dolga Mainviellenének, előbb több apróbb szereplők végzik a maguk ügyeit.

Ezek jók voltak arra, hogy a kötelőzködés fegyvereit előre hozzájok fenjék. Egy művész pályáján még az idegen emberek szerencsétlensége is befolyást gyakorol.

Itt kezdődik Semiramide áriája. Csendes, álomszerű ábránd, melynek dallamát az ember, úgy tetszik, mintha szívével hallaná, s régi visszhangokat érzene ébredni mindegyik szavára.

E csendes, méla ária közepett, a halk pianissimo alatt, mint Oignon úr eleve jól elrendezé, egyszerre elkezd valaki a harmadik karzaton nagyot és czifrát ásítani, végignyulva az ábéczé valamennyi magánhangzóin.

Ennyi magánhangzóra azután hirtelen egy mássalhangzó következett, mely mássalhangzó nem találtatik semmiféle ábéczében, nem levén az egyéb, mint egy goromba tenyérnek a hangja, mely az ásítás közepén valakinek a szájára egész súlyával ütődik.

A közönség hallá az ásítást és a csattanást, néhányan nevettek, egy-kettő pisszegett, azután ismét csendesség lett, s Mainviellené zavartalan folytatá áriáját.

Az első jeladás megtörténvén, a fiatal óriások figyelve látszottak lesni, hogy mikor kezdődik már a chut?

A csattanás pillanatában hangzott ugyan egy pár, de arról nem lehete tudni: vajjon a szinpadra szól-e, vagy az ásítóknak, vagy a nevetőknek?

Több nem hallatszott.

Már az áriának is vége volt, pisszegés csak nem tör elé; hanem a közönség tapsolt, s az eltávozott művésznőt nyilt jelenetben kihívá.

Már ekkor az ellenfél dühe nem fékezheté magát többé; a loge infernaleban elkezdtek pisszegni. De mi volt ez annyi taps ellen? Szélfúvás, mely csak a tüzet éleszté.

– Fel a karzatokra! Fel a karzatokra! kiálta Abellino. Ha kell botrány, legyen az csattanós. Miért nem hozattam előre hagymakoszorúkat.

Az ember mond sokszor nagyot, a miről tudja, hogy úgy sincs kéz alatt, s ha aztán akad valami hirtelenkezű ember, a ki rögtön előteremti a kért, de nem kivánt tárgyat, akkor aztán mit csináljon?

Igy járt Abellino, mert a mellette álló excellens fiatal honfi, a mint meghallotta, hogy mije hiányzik, rögtön futott le a piaczra, megvásárolt egy egész hagymás kofát s a hátára vetett hagymakötegekkel futott vissza a páholyba.

– Itt vannak!

Már benne voltunk. Kárpáthi kénytelen volt végigjátszani hős szerepét.

– Fel a karzatokra! Előre, barátom! kiáltá elhatározottan.

Annyi esze volt, hogy az excellens ifjut küldötte előre.

S az ifju titánok rohantak fel a menydörgő olympusra, azt vélve, hogy szövetségeseiket lángra buzdítandja erélyes megjelenésök.

Jaj, de már akkor az egész szövetséges sereg siralmasan debandirozva volt.

Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux uram asztaloslegényei vitték ezuttal a legtitkosabb policziát. Társuk által felbuzdítva, nemcsak abban voltak munkásak, hogy a nép kedvenczét tetszésnyilatkozatokkal megtiszteljék, hanem egyuttal abban is, hogy Oignon úr legényeinek ellenkező nyilatkozatait idejekorán elfojtsák.

Az első darab alatt igen együgyű dolog volt kiszemelniök azon választottakat, kik a loge infernale intésére tapsolnak, s könnyű volt kitalálni, hogy a második darabban ezek fognak majd sziszegni. Az entreact alatt tehát, midőn a közönség meggyérül, oda furakodának melléjök, minden fogadott pisszegő mellé egy tenyeres-talpas asztaloslegény, s abban a pillanatban, a mint az első pisszegés megtörtént, mint a parancsolat furódott a sziszegő oldalába egy-egy hegyes könyök, vagy egy izmos ököl. Az aztán meg sem mukkant többé. Un soufflet pour un sifflet! Ez volt a titkos jelszó, mely bonmot annyit tesz, hogy «egy pofont egy füttyért». S ez untig elég volt az ellenfél elnémítására. Hasonló fátum érte az ásítót is, ki hihetőleg máskor otthon fogja magát kialudni. Az egész claque le volt fegyverezve; monsieur Oignon nem képzelt egyebet, mint hogy embereit elnyelte valami titkos sűlyesztő.

Ámde jöttek a triariusok. Elől rohant az excellens ifju, vállán a veszélyes koszorúkkal; két-három lépcsőt ugrott át egyszerre, Fennimore nem győzött utána kiáltozni, hogy e rohanás afficiálja a tüdőket.

– Itt vagyunk! kiálta diadallal, a legfelső lépcsőre jutva, de azon pillanatban úgy üték fejébe eddig észre nem vett kezek a Bolivár-kalapot, hogy az széles karimájával a vállait takarta el.

Azon perczben el volt szedve a munitio, a zajra kirohant a lépcsőkre a sok mindenféle timárlegény, asztaloslegény, s más afféle keztyűtlen hadak, a gants jaunes (sárga keztyűk) nem állták ki az ostromot, ki kalap, ki frakkszárny veszteséggel jutott vissza a lépcsőkre, az egész fellázadt óriássereg lejupitereztetett a paradicsomból, üldöztetve prédára jutott vereshagyma-mennykövektől.

Benn a szinházban minderről semmit sem tudtak; tizenkétszer hívták ki egymásután Jozefinet, ki sírt elérzékenyültében, a hölgyek kendőikkel integettek, a férfiak botjaikkal verték a padlót, alig akartak megválni tőle.

Csak a loge infernale volt üres.

Ennek lakói odakinn harczoltak ez alatt az ismeretlen canaille-al, mely bepiszkolta fehér mellényeiket, behorpasztotta castor-kalapjaikat, legázolta glacée-csizmáikat s összetépte sima öltönyeiket a nagy perpatvarban, mely Catalani contra Mainvielle ekként ére végett.

És ezt nevezték 1822-ben «pompás mulatságnak».

* * *

A szinház-igazgató, Deboureux, még aznap játék után sietett Mainviellenéhez, azon ajánlatot téve, hogy 14 ezer frankot fog neki fizetni, ha nem lép fel többet.

Kik a cselszövények érdekeit figyelemmel kisérték, érteni fogják, mint adhat egy igazgató 14 ezer frankot azért, hogy legjobb művésznőjétől megszabaduljon?…

VII. CHATAQUÉLA.

A divat virágainak rövid életök van. E kényes istenasszony páphoszi szigetén, Párisban, a dicsőség nem jár egy úton a halhatatlansággal.

Néhány hónap lefolyta alatt elmondjuk, hány új tárgya volt a hírnek, a közbeszédnek, vagy hogy műszóval éljünk: kik voltak a nap oroszlánai?

Mert egyik hír a másikat eltemeti, s a ki ma bálvány volt, az holnap áldozat lesz egy új bálvány oltárán.

Tehát ápril 1-jétől egész 5-kéig divathős volt «La belle letière» szerzője; 5-től 8-ig lord Burlington, ki a medvét játszta, s a vadászt földhöz verte, 9-től 10-ig Debry komornyikja, kinek ura félévi fizetés fejében egy sorsjegyet adott, s ez nyolczvanezer frankot nyert rajta, mely összeget a mint kezéhez vette, rögtön elkezde hasonló gazdaságot folytatni, miként a marquis maga: kocsikat, lovakat vásárolt, hôtelt etablirozott, páholyt vett az opera comiqueban és ballet-tánczosnőknek udvarolt. Ezen az úton nagyon könnyű volt neki kiszámítani, hogy négy hónap mulva, tehát augusztus tizedikéig egy sousja sem marad abból a nyolczvanezer frankból, mire nézve jó eleve megkérte hajdani gazdáját, Debry marquist, hogy ne fogadjon helyette komornyikot, mert ő majd ismét vissza fog térni.

Ápril közepéig ismét Iván herczeget emelte föl a hír, ki megtudta, hogy Vestris, híres tánczosnő, jószágain keresztül veendi útját, parancsot adott azon városba, melynek ő kegyura, hogy minden fogadóról szedjék le a czímert, s azok helyett az ő saját palotájára tétetett vendéglői jelvényt, mely csalás által a hirhedett művésznő egyenesen az ő palotájába hajtatott be, hol őt a herczeg, mint vendéglős, fehér előkötővel, hóna alá vett sipkával fogadá, s teljesíté minden parancsát, csak azután tudatva vele, ki által szolgáltatta magát, midőn a városból tovább utazott.

Ő utána következett a világhírben mademoiselle Grignon, ki fiatal rat (patkány, így hivják az operáknál a némaszemélyzetet) létére egy fiatal dandyt, ki őt valahogy rászedte, a palais royal legnépesebb utczáján lovagkorbácscsal eldöngetett.

Elmosta a hírt valami mangeur des petits enfants (kisgyermek-evő), ki tán öt vagy hat embert gyilkolt meg egymásután s ezért lefejeztetett. Mert ez is elég arra, hogy az ember divatba jőjjön.

A lenyakazott hírét elhomályosítja Aubry kutyája, mely lázba hozta az egész közönséget. A kutyát felváltá Kárpáthy Abellino, ki azt ötvenezer frankért agyonlőtte.

Következett a szinházi csata, a Mainvielle-Catalani harcz, erről legtovább beszéltek, ez a hír körülbelül kihúzta a saisont augusztus 10-éig. Ekkorra, mint előre megmondá, minden pénzét elköltötte Debry komornyikja, s ismét visszaállt inasnak előbbi urához, kivel négy hónapig gavallérságban versenyzett; mind e híreket eltörlé azonban nem sokára egy név, mely a milyen különösen hangzik a mi nyelvünknek, kétszeres bajt okoz a francziának, ki kénytelen minden elképzelhető erőszakot elkövetni beszélő műszerein, hogy e nevet ki tudja mondani:

«Khatakvéla.»

Pedig már szeptember elején senki sem beszélt egyébről, mint a csodás Chataquéláról, s nem volt derék ember, a ki legalább egy új kalandot nem tudott felőle regélni, lett legyen az való, avagy sem.

Így a hangzás után itélve, sokáig engedhetnők találgatni a sajátságos név alatt rejlő egyéniséget, s lenne a ki nilusi lovat, arab szemfényvesztőt, vagy ausztráliai madarat vélne benne feltalálni; e malomkelepeléshez hasonló név akárminek lehetvén képviselője, csak valami eszményi tárgynak nem.

Pedig e nevet a legszebb hölgyek egyike viselte, kiket valaha a tropicusok égalja szült.

Chataquéla afghan hadi főnök leánya volt s mint olyan, az angolokkali harcz alatt jutott fogságra még gyermekkorában. Elébb fogságra, azután uralkodásra, mert az Európába átültetett meleg égalji virágszál azon percztől fogva, midőn lábait a szárazföldre tevé, uralkodónéja lett minden férfiszívnek.

Egészen új, idegenszerű szépség, mely a megszokottól annyira elüt, s szokatlan bájaival ismeretlen gyönyöröket igér.

Arcz- és testbőre, mint az ezüsttel vegyített arany, fényes, de nem kellemetlen sárga, melynek hamvas bársonya alatt ez átlátszó aranyon keresztül világlik az arcz hajnalodó színe, melyet láthatólag kigyullaszt a néma szenvedélyek lángja. Szemeinek fehére valami mély porczellánszerű kékséggel bír, szivárványa igazán szivárvány, mert feketéjében a napsugár minden színét vélheted ragyogni. Haja négy hosszú tekercsbe fonva, színére nézve a kékbe átmenő aczél feketeségével ragyog; ajkai oly parányiak, pirosak, telttek, mint egy meghasadt cseresznye, s termete karcsú és délczeg. De mit arcz, termet és szemek? Mit ér a holt leirás az élőnek egy tekintete mellett? Ki tudna beszélni e szemek olthatlan tüzéről, mely világít és éget, mely kínoz és epeszt, mely boldogít és elvarázsol? Volna-e bátorsága festőnek ecsetéhez, költőnek tollához nyulni, ha látná ez ajkat mosolyogva? hogy más helyzetéről ne is szóljunk. S ki győzné őt minden perczben leirni, hisz e csodálatos hölgy minden perczben más alakot vált, még soha két férfinak nem volt róla egyenlő fogalma és ha egy társaságban vannak tizen, Chataquélát mindegyik másnak fogja látni; egynek szende, másnak kaczér, harmadiknak hősnő, negyediknek gyermeteg, itt óvatos, amott öntudatlan, ma kicsapongásig víg, holnap ábrándos és méla és ezért őrjöngnek a férfiak annyira utána.

Különben mindezekből nem szükség Chataquéla ellen gyanús elővéleményt támasztanunk, ő nem tartozott a divatszépségek, nem az entretenuek s más egyéb könnyen hozzájárulható hölgyek sorába, ő maga volt a moral és legszigorúbb erény példányképe – afghan fogalmak szerint.

Csupán csak az afghan fogalmakat kell tehát ismernünk.

Az afghanok házassági codexeiben nagyon kevés formaság van megállapítva a hivatalos szerelmi összeköttetésekre nézve. Az egész mindössze abból áll, hogy ha egy férfinak megtetszik valami szabad állapotban levő asszonyszemély, derekán viselt övét elküldi hozzá, s ha a hölgy megtartja azt és cserében a magáét küldi vissza, a házasság megköttetett. Arról azután ha a hölgy valamely férfi övével derekán jelenik meg, tudhatja mindenki, hogy ez annak felesége és többé nem szabad; a férfi azonban tartozik valamely csekély ajándékkal udvarolni a legközelebb talált boncznak, a ki őket ezért megáldja.

Az elválás hasonló egyszerű formaságok mellett megy végbe. A melyik félnek nem tetszik az összeköttetés többé, leoldja derekáról az övet s visszaküldi annak, a kitől kapta s ismét szabadok lesznek. Kereshet mind a két fél új nőt és új férjet és ezt annyiszor ismételheti, a hányszor kényelmesnek találja. De jaj volna azon nőnek, ki addig, míg más férj öve van a derekán, egy idegennek engedné kezeit érinteni: az afghan erkölcs szigorú! azon nő házasságtörő volna s az még csak istenes dolog, hogy ezen a világon elevenen elásatnék, de a másik világon a nagyfogú Talihaméha tüzes fürészekkel osztja ezer darabra s mindegyiknek külön kell érezni a kínt, mit ezen a földön egy darabban érzett.

Im ezen jámbor fogalmai szerint a moralnak a legtökéletesebb hölgy volt Chataquéla mindazok közt, kiket valaha a Dhavalagiri bérczei neveltek.

Első férje egy angol colonell volt, ki őt magával hozta Londonba; ott azonban egy lord kisasszonyát véve nőül, tőle a fent leirt egyszerű szertartások mellett törvényesen elvált.

Ettől fogva Chataquéla nagy kedvezésében részesült Siovnának, az afghanok szerelem-istenasszonyának, ki ábrázoltatik tizenkétezer füllel, hogy mindazon sóhajtást meghallhassa, melyek hozzá intéztetnek.

Két év alatt ugyanis alig maradt a világ fővárosaiban híres ember, ki őt rendes törvényes feleségül ne birta volna és Chataquéla mind valamennyi iránt szigorúan megtartá a kötelezett hűséget és női erényt, a meddig tudniillik jónak nem látta tőlük végkép elválni.

A legutóbbi időkben a görög thermopilaei hőst, Ulyssest, követte Hellasz földére s harczolt vele együtt bátran és hősileg a törökök ellen, ugyanott felismeré egy csata alkalmával a lánglelkű szellemóriást, Byront, s elválva Ulyssestől, őt tisztelé meg sokat vándorolt övével s a költővel vissza is jöve Londonba.

Alig pár hete, hogy a britt fővárosból Párisba érkezék, itt mindenki csak róla beszélt. Szépsége felülmúl minden eddig látottat, sajátságai elragadók.

Az ember tudja, mily végtelen szerelem lakik e szívben, és azt elérni mégis milyen nehéz.

Nem elég gazdagnak lenni ő előtte. Chataquéla tud tűrni, nélkülözni azért, a kit szeret; ha kell, tud szolgálója lenni: előtte szeretetreméltónak kell lenni, mert ő szerelmet nem hazudott soha.

Neki férje van. Ez európai fogalmak szerint nagyon kényelmes dolog, mert egy férjes nővel kezdett viszony nem végződhetik házasságon, s e mellett az a tréfa is van benne, hogy az ember magának örömöt, másnak bosszúságot szerez, a mi kettős élvezet. Ámde Chataquéla férje iránti hűségéről csak következő férje iránti szerelemből mond le, s másra nézve illethetetlen.

Ez ismét nem volna igen nagy baj, mert hiszen az ember tehát nőül venné és azután időjártával ismét elválnék tőle; de nem olyan könnyű az afghan hölgyet meghódítani. Az európai courtoisie szegény az ő szeszélyeinek megfelelni. A hízelgés, a léha kedvtelések őt nem mulattatják; ő előtte hősnek, bátornak, eszesnek, önfeláldozónak kell lenni, s nem elég mindez indulatokat szenvelegni, ő az embert kényelmetlen próbákra állítja, s ha ki nem állotta azokat, kikaczagja.

Ő érte fáradni, küzdeni kell, pedig milyen könnyű és édes az ő birhatása!

Ez ad legnagyobb ingert a szenvedélyeknek; e csalogató csáb, mely épen a czél előtt állít meg, mint a tenger fenekén látszó virágok, mikről azt hiszi az ember, hogy kezével elérheti, s csak ha utánok nyúl, tapasztalja, milyen mélyen vannak.

Ez lázítá fel az egész elegans fiatalságot, mindenki törekszik az új férj helyét elfoglalhatni, a mi ezúttal annyival nehezebb, mert a régi még birja a nő szerelmét és ez a régi Lord Byron, és ez oly magasan áll korának minden arszlánai felett, hogy a gondolatnál kétségbe kell esni, miszerint az ő emlékét valaki egy szerető hölgy szívéből kitörülhesse.

És az ifju óriások azért nem szüntek meg remélni; mindennap ostromolják a szép exoticus hölgy termeit és szívét; a termek nyitva, de a szív zárva örökké. Ő csak szomjat oszt, de nem enyhítését a szomjnak. Játszik, enyelg, mulat velök, mint játszanék szelidített állataival; az ifjak mindennap elmondják a clubban: ki mennyire haladt már? és ha felvetik a végeredményt, azt látják, hogy ott vannak, a hol kezdték.

* * *

Egy délután tűz ütött ki a Mouffetard-utczában.

Még akkoriban nem voltak a tűzoltó intézetek oly jól rendezve, mint most, s minden gyulladásnál nagy dob- és harangszót kellett ütni, hogy a kinek ép keze-lába van, siessen a közveszélyt meggátolni.

A Mouffetard-utcza különben is nagyon alkalmas arra, hogy a benne támadt égés az egész környékre nézve veszélyessé váljék.

Egy tömkelege az a legcsodálatosabb alakú házaknak, mik közül némelyik több háromszáz esztendősnél, összekeveredve apró szűk sikátorokkal, mint a S.-Medard, Arras, Oursine-utczák, melyek csak gyalogok számára látszanak fennhagyva lenni. Egyik ház földszinti, a másik három emeletes, de mind oly ódon, romladozott, elfeketült falakkal, szúette kapukkal; az utczán keresztül a házak tetejére kötött zsinegről lógnak a lámpák alá, e szurtos keverékben csak a népség legszegényebb osztálya, mely e városrészt lakja, tud eligazodni, s minthogy itt úri előfogatok és postakocsik úgy sem robognak keresztül, az utcza néhol oly keskeny, hogy ha szekér talál rajta keresztül menni, a gyalog embereket a falhoz szorítja.

A rongyos középkori épületek között emelkedik magasra egy rengeteg épület vörös téglafalakkal, nagy és sűrűn egymás mellett álló ablakokkal; ez a Gobelin-szőnyeggyár, mely az egész utcza népességének ad munkát, kik egész nap itt dolgoznak és éjszaka mennek rongyot keresni.

Az utcza egyik végén áll a la Pitié kórház, hol a nyomor, vagy bűn által látogatott nők számára van intézet, a másik végén a la Bourbe kórház, a haldoklók számára és a Saint Pelagie börtön, a halálra itélteknek. Ez utcza népességéről tehát gondoskodva van a bölcsőtől a sírig.

Alig kondult meg a Saint Medard templomában a vészharang, a megdöbbent nép roppant fekete füstoszlopot látott az égre gomolygani, melyet utóbb éles lángnyelvek czikáztak keresztül.

A népség azonnal minden oldalról sietett a veszélyben forgott városrész felé; a harangok egyenkint felelgettek egymásnak ijedelemgerjesztő zűrhangokban, mikből legborzasztóbban hangzott ki a notre-damei harang iszonyú zúgása.

A Pantheon-térről legszebben lehete látni a tüzet, mely gáttalanul harapózott szét a sűrű épület-halmaz között; ide sietett az elegáns világ a nagyszerű tüneményt bámulni pompás előfogatain, lovon, cabrioleten; az asszonyságok készentartott flaconokkal, hogy ha szükség lenne elájulásra; a chevalierek a legelső kútnál meglocsoltatták öltözeteiket, hogy azt mondhassák majd, miszerint a tüzet oltani segítettek.

Itt lehete látni Chataquéla nyitott kocsiját is, körülfogva elegans lovagoktól, kik közt ott látjuk Abellinot, Fennimoret, az alispánfit s más honi ismerősöket; lord Burlington fennül a kocsi hátulsó bakján, térdére fektetett hosszú látcsővel vizsgálva az égés terjedését; a többi lovagok mint hadi nyargonczok száguldanak előre-hátra, tudósításokat hozva a delnő számára, ki pompás cashmir öltözetében hanyagul hátraveté magát a hintó vánkosai közé, finom rizskalapját levette fejéről, s szalagjainál fogva kezében tartja s merőn a tűzbe bámul.

Legtöbben azok közül, kik neki újabb hírt hoznak, nem igen lovagoltak odább a szomszéd utczánál s jónak látták onnan a néptolongás elől visszatérni, csupán Iván herczeg vevé magának azt a fáradságot, hogy lóháton ülve keresztültörtessen a szitkozódó canaille-on, korbácsnyéllel verve magának utat közöttük. Kis idő mulva ismét visszatért.

– A tűz egyre terjed, mondá, Chataquéla hintajába behajolva, nemsokára a Saint Medard templomba is bele fog kapni, a mi nagyszerű látvány lesz.

– S nincsenek itt bátor férfiak, a kik ezt meg tudják gátolni? kérdé a delnő.

– Mit tehetnek fecskendők nélkül? A szűk sikátorokon keresztül nem lehet a nagyobb fecskendőket vinni. Úgy nevettem egy pár jó fiút közülünk, úgy hiszem magyar mágnások voltak, kik ott vesződtek egy rokkant kertészfecskendővel, a minővel a hernyókat szokás lelövöldözni a fákról; persze az égő ház ablakáig sem birtak vele prüszkölni.

– De hát nincs itt közelében nagyobb tűzoltógép?

– Van biz itt a Pantheon udvarán, de nincsenek lovak, melyek odahúzzák.

– Azon könnyű segíteni, szólt Chataquéla, s inte kocsisának, hogy hajtson a Pantheonba.

Odaérve, kifogatá hintaja elől pompás angol telivér lovait s a roppant fecskendő elé kapcsoltatá, melyet már akkor egy csoport fiatal ember törekedett odább tolni.

Azzal Chataquéla elhajítá rizskalapját, felgyűré gyönyörű karjain vállig a hímzett ujjakat s felugorva a fecskendő ülésébe, maga kezébe ragadá a gyeplőt.

– Ah! szörnyűködének kisérői. Ön tán nem akarja maga odahajtani a lovakat?

– Hát mit tegyek? Itt az előfogattalan kocsiban csak nem ülhetek.

Azzal közibe vágott az ostorral lovainak, a nehéz tűzoltógép menydörögve gördült végig a kövezeten a Mouffetard-utcza felé. Az elegans világ megbotránkozva csóválgatá fejét: minő feltünni vágyás!

A kisérő dandy-sereg lassankint elmaradozott tőle, az élére vert néptömeg rögtön összezárult a fecskendő mögött, s míg ennek hurrah-kiáltással sietett utat csinálni, az utána jövő lovasokat szitkozódva kergeté vissza.

Chataquéla észre sem vevé, hogy a tűz szinhelyére érve, egyedül van jelen az elegans világból.

– Ide, ide, madame! kiáltá ekkor hirtelen egy nemes accentussal kiejtett hang mellette, s Chataquéla egy legújabb divat szerint öltözött ifjut pillanta meg, de ki egészen össze volt locsolva és bekormozva, s a lovak zablájába kapva, egy szeglethez iparkodott azokat kormányozni, hol egy ügyetlen fecskendő segélyével néhány hasonlóul díszes öltözetű ifju törekedett az átelleni házon a tűz terjedését meggátolni.

Ez volt a legféltőbb pont. Ha a tűz e szegletet elfoglalhatja, akkor a Medard-templom veszve van. Több blouseba öltözött ouvrier egy másik fiatal chevalier vezetése mellett a háztetőre mászott fel, arról leverve a tetőt.

Chataquéla mindezek közül senkit sem ismert; bár a legelőkelőbb világhoz kellett tartozniok, ő soha sem találkozott velök; de azok jól ismerték őt, s egy közülök rövid üdvözlettel nevén szólítá, megköszönve a nélkül, hogy bókot mondana, a tett szolgálatot, s miután az új fecskendőt a szegletre állíták, felszökött rá s a csövet megragadva, gyönyörű ügyességgel irányzá a vízsugarat a felettök égő tetőre.

A hatás rögtön észrevehető volt, a láng e részen lohadni kezde, de annál sűrűbben sziporkázott.

Mintegy tizenkét ház égett már egy csomóban.

Egyszer nagy kétségbeesett sírás hangjai hallatszanak a tömeg lármája közül.

A Gobelin-gyárból egy csoport némber jő, kezeit tördelve a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével, a körülálló férfiaknak nagy erőszakba kerül őket visszatartóztatni, hogy a tűzbe ne rohanjanak.

– Mi baja azon asszonyoknak? kérdé Chataquéla egy odaérkező munkástól.

– A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba, rendesen egy udvarba szokták beadni gyermekeiket, hol valami vénasszony viselt rájuk gondot. Most az a vénasszony valahova bizonyosan eltávozott, s azalatt bezárta a gyermekeket és azok most mind odaégnek.

– De hát ki kell őket szabadítani minél gyorsabban.

– Hiszen csak hozzá lehetne férni azon udvarhoz, de köröskörül minden ház ég már, ha csak valaki az égő házak tetején keresztül nem menne értök, mert a sikátorok be vannak omolva.

És valóban úgy tetszék, mintha a lárma és zavar közül távol gyermeksírás hangjait lehetne kivenni.

– Uraim, ez irtóztató! kiálta Chataquéla, a körülállókhoz fordulva, nem hallják önök ezt a sírást? Hát nincs mód a gyermekeket megszabadítani?

– Van egy, szólt hidegvérrel azon ifju, ki legelébb megszólítá a delnőt; hágcsót támasztani ez előttünk álló háznak, tetején a fecskendő folytonos működése mellett keresztülhatolni, onnan egy ember a másikat kötélen leereszti az udvarba, s ez ugyanazon kötélen egyenkint felhúzza a gyermeket és így kézről kézre le lehet adogatni.

– Igen, szólt a munkás, bosszúsan lerántva sipkája ernyőjét, de ki lesz oly merész, hogy az égő háztetőre mászszék?

– Leszek én! szólt változatlan arczczal a gavallér.

– De hát az a másik, a ki onnan leereszkedik arra a veszélyre, hogy ha ön elhagyja, ott vész? hein?

– Ki fogja magát önre bízni?

– Én, én! kiálta hevesen Chataquéla. Gyorsan lábtót és kötelet ide! s azzal nem sokat tanakodva magával, hirtelen kikapcsolá az öltönyét elől összetartó agraffjait, s a nélkül, hogy a körülállókkal törődnék, hirtelen leveté magáról a cashmir felöltönyt, nem gondolva meg, hogy sokkal nagyobb gyujtogatást követ el ezáltal, mint maga a tűzvész. Pompás termetét nem rejté egyéb, mint egy vállait szabadon hagyó csalánszövetű ing, s egy bő selyem török bugyogó, mely indu szokásként csupán térdeig ért, ott lábaihoz levén szorítva s széles csipkekarmantyúval fodrozva.

A körülállók egy perczre még a tűzoltásról is megfeledkeztek.

Chataquéla nem vevé észre a veszélyes hatást, melyet előidézett, s erős, csengő hangon kiálta:

– Előre, uraim! hozzátok a lábtót, az anyák gyermekeikért sírnak, siessetek!

– Hitemre, ez asszonynak van szíve. Dörmögé magában a munkás, s elsietve, nemsokára társaival egy hosszú lábtót és kötelet hozott elé; a lábtót neki támaszták az égő háznak, a kötelet dereka körül foná a delnő, s inte az ifjunak, hogy menjen előre. A nép hurrah-kiáltása kiséré a két vakmerőt. Az asszonyok letérdepeltek az átelleni ház előtt, s imádkozva várták a sikert a magasból.

Megállapodás nélkül haladtak fölfelé. Már az ifju az égő tetőhöz ért. Kezével inte a hölgynek, hogy maradjon kissé hátra. Neki egy égő gerenda alatt kell elébb keresztülbúni. Most egy jól irányzott víz-sugár éri az égő-gerendát s a hirtelen eloltott részt sikerül az ifjunak megragadni, s annálfogva a gerendát félrevetni az útból. Azzal kezét nyújtja az utána jövő hölgynek, az bátran szökik fel a zsarátnakos falra. Ez a nő vagy a jókkal, vagy a rosszakkal van szövetségben!

Ugyanazon víz-sugár, az alant álló ifju gavallértól irányozva, kiséri most a tűz közepett haladókat, utat törve előttük, s szabadon tartva hátuk mögött. Ah, sikerült a tűzfalig eljutniok. Az ifju helyet keres, lábaival megtapogatva a falat, ha nem omlik-e le alatta? kezével megnyugtatólag int az alant állóknak, hogy a gyermekek ott vannak az udvarban. Most legombolyítja derekáról a hölgy a kötelet, egy kiálló gerendára kétszer körülkeríti, azzal a fal párkányába fogózva, lassankint lebocsátkozik; a kötél az ifju kezében van, ki őt csendesen bocsátja alá; ha az ifju csak egy perczre gyáva talál lenni, a hölgy veszve van; s mindez omló zsarátnak-zápor s fojtó füstfelleg közepett történik. Az emberek odalenn elcsendesültek, oly mély a várakozás, a bámulat. Az ifju féltérdre bocsátkozva, mindkét kézzel kénytelen a kötelet tartani, hogy terhét el ne szalaszsza; e közben, egy feje fölött égő gerenda lassankint el kezd alá felé hajolni; a férfi jól látja, hogy feléje fog esni, alant az irtózat hangja tör ki, mindjárt ott fogja zúzni! Az ifju nem tarthatja elé kezét, nem léphet előle félre, mert a kötelet kell tartania, csak nézi csendesen, mint hajlik feléje az égő szálfa. Többen mentésére sietnek fel a lábtón, a példa által bátorítva; már késő! A szálfa lezuhant! azon perczben ügyesen hajolt előle félre az ifju s az lábaihoz esett le, alig félnyomnyira tőle.

Már ekkor több bátor férfi ért fel a tetőre. E pillanatban az udvarra szállt le a delnő. A gyermekek mind egy nagy akáczfa alá voltak gyűlve, mely lombjaival védte őket idáig a tűzeső ellen; mintegy huszonnégyen lehettek.

Chataquéla hirtelen egy rövid dorongot hurkolt a kötél végére, s kétfelől két gyermeket ültetett rá, meghagyva nekik, hogy kapaszkodjanak jól a kötélbe, s azzal inte a magasban álló ifjunak.

Az felvoná a két gyermeket, kiket a többi munkások kézről kézre adva szállítának le a lábtón.

Lássátok azon anyák örömét, kik gyermekeiket legelébb megkapták, nézzétek azt az őrjöngést; mint szorítják kebleikre, sírnak s földre borulnak az öröm miatt; a többi lihegve imádkozik, hogy az Isten megsegítse a fáradozókat.

Az ifju újra két gyermeket húzott fel a kötélen; lassankint minden anya keblére ölelheté gyermekeit. Már az utolsó kettő is emberkezek közt van. Ah, de még egy nincsen itten. A legutolsó, a legkisebb, egy kis pólyában fekvő csecsemő, kit bizonyosan a szobában feledtek; egy szegény, fiatal, tizenkilencz éves asszony csecsemője, kinek férje az idén halt meg, s kinek minden vigasztalása a gyermek, s ki ott fetreng a porban, kétségbeesésében hajfürteit tépve. Az ifju már int a tetőn álló embereknek, hogy távozzanak el s nagyobb erőt látszik a kötél felhúzására fordítani, mint eddig. Látszik, hogy ez nem gyermeki teherrel jön ezúttal. A fiatal anya megszakadó szívvel tekint fel az égre, mintha gyermekét keresné benne, midőn óriási örömdiadal zendül meg körüle; a delnő felért a tűzfalra – és karján hozá fel a megtalált csecsemőt.

Néhány pillanat mulva ismét lejutott a két bátor mentő a hágcsókon, a ház minden emelete beégett már ekkor, minden ablakon jött ki a láng.

Lejutva a földre, Chataquéla az ifju özvegy keblére tevé a megmentett csecsemőt, a keblén viselt gyémánt fetisht akasztva nyakába s azzal sietett hirtelen magára venni felöltönyét.

Milyen szép volt! Szemei miként ragyogtak, arcza derült volt és boldog. Hogy fogják áldani majd a nyomorú viskókban! – és hogy kigúnyolják majd a salonokban e kötéltánczosi bravourért.

E pillanatban nagy robajjal omlott össze az égő ház féloldala. Ha tíz perczczel elébb történik, mindkettőt oda temeti.

Azonban a tűz ez oldalon el volt fojtva s másfelől is erősen oltották; a népség széledezni kezdett.

Ez alatt Chataquéla hintaja utána érkezett a visszatért fogattal, s inasai ugrottak szolgálatára, hogy őt ülésébe segítsék.

A delnő körültekintett, mintha valakit keresne, de a három ismeretlen ifju már nem volt sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt anyjának visszaadta, eltüntek a néptömeg közül, hihetőleg a hálálkodásokat akarták kikerülni.

Chataquéla hasztalan tudakozódott utánok a körülállóktól, senki sem ismeré, pedig úgy szerette volna kitudni: ki volt azon ifju, kire ő életét oly könnyelműen rábízta, s ki azt oly erős lélekkel őrzé meg?

Néhányan azt állítják, hogy vele jött vadásza grófnak czímezé az ifjat.

Így mégis kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifju nem asceta, vagy puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni.

Mint szeretne vele még egyszer találkozni az életben. Talán semmi egyébért, mint hogy megmondhassa neki «ön derék férfi!»

Miként előre mondók: lesz tréfa és anekdota ez acrobatai productióról a jobb körökben elég.

A fiatal óriások clubbjában az a boldogabb, a ki szebb élczet tud ez esetre készíteni. Ha ők is jelen lettek volna, akkor hősi tett volna e munka, de így csak badinage, a min nevetni kell.

Chataquéla tettét százféle toldással és megfordítással adták elő, csak azt nem birták kitudni, hogy ki volt azon ismeretlen hős, a ki segített neki benne? Hát épen nincs abban az emberben hiúság, hogy nem siet magát fölfedezni valami ujságiró előtt? vagy ha a jobb körökből való, hogy nem dicsekszik vele? Ha közember, miért nem siet jutalmát elvenni a kormánytól; ha főúr, Chataquélától?

Az ismeretlen azonban nem jött.

Egy délben legjobban folyt a tréfa és elménczség e tárgy fölött; ezuttal Abellino vitte a szót az erkély-teremben, jelen voltak a szokott ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herczeg, Debry marquis, Fennimore és a többi.

– Nyomon vagyok, uraim, szólt Abellino. Psychologicus adataim vannak, hogy az ismeretlen salamander a nemesi körökből való.

– Halljuk az adatokat! kiáltának többen.

– Tehát, a midőn Chataquéla azt az ajánlatot tevé a nép között, hogy ezer aranyat fog kapni, ki őt a tűz közé fogja követni, senki meg sem mozdult: ekkor azt kiáltá: «egy csókot azon férfiunak, ki velem jő!» és rögtön akadt vállalkozó. Hát nem közülünk valót jelent ez?

– Hihihi! kaczaga az alispánfi, kinek igen jó szokása volt másnak rossz élczeit megnevetni. Hát azután megkapta-e a csókot?

– Hagyjon ön beszélni, monsieur, szólt neheztelő lenézéssel Abellino, ki igen jól tudta, hogy Magyarországon nem hiják az alispánokat excellentiás uraknak, s e miatt nagyon sértette, hogy egy ilyennek a fia belevág a szavába.

– Tehát, folytatá magához térve, a monda szerint a mi delnőnk az ismeretlen férfiunak nagyobb hitelesség kedvéért ott a tűz közepette, a nép szeme láttára, szolgáltatá ki a kitűzött csókot.