Általános kaczaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ez alatt valami angol lapot olvasva.

– E némbernek nagy kedve lehet a tűzben csókolózni, jegyzé meg Iván herczeg.

– Hogyne? szólt a megjavíthatlan alispánfi, ki azt hive, hogy ezuttal Iván herczegnek valami újat mondhat, ki mint afféle muszka, ezt bajosan tudhatja. Hisz az indus nők magukat férjeik holttestével együtt égetik meg, s az nekik gyönyörűség.

– Alig hiszem, hogy Chataquéla volt és leendő férjei valamelyikét ebben a dicsőségben részesítse, szólt nevetve Abellino és a többi is nevetett utána mind.

Erre a szóra fölkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült, s oda lépett a kaczagó társaság közé.

Szép, halavány arczán e pillanatban oly nyomasztó kifejezése ült az életunalomnak, boszúságnak, embergyűlöletnek és megvetésnek, hogy a kik ránéztek, önkénytelen elhagyták a kaczajt. Tekintete különösen Kárpáthi felé volt fordulva.

Alig lehet bizarrabb csoportozatot festeni, mint e két arczot, így egymással szemközt tekintve. Egyfelől a könnyelmű, oktalan gőg, büszke, nevető arcz, kihívó, gúnyoló vonásaival, – másfelül az élestekintetű, megvető, szoborszerű arcz, hideg, keserű mosolyával, mely amazt visszatorolni látszik. E két ember arczából azt olvashatná le egy physiognom, hogy ezek valaha keserű ellenségei lesznek egymásnak.

– Fogadjunk, uram, hogy a mit ön mondott, az nem igaz… szólt Rudolf, könnyedén odavetve a szót Kárpáthihoz.

– Hogyan? kérdék többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.

– Fogadjon ön, szólt Rudolf, merően Kárpáthi szemeibe nézve, hogy ez a kérdéses nő képes magát férje halála esetén megölni.

– Ah ça! ez furcsa fogadás. Ismertessen meg ön a módjával. Az idő nagy különbség, mert kérdés az, hogy Chataquéla még akkor fiatal legyen.

– Ajánlatom rövid és gyorsan végbemehet. Én elveszem nőül ezt az asszonyt: ez az első. Azután gondom lesz rá, hogy hirtelen meghaljak: ez a második. Chataquéla utánam fog halni: ez a harmadik; és akkor ön kötelezve van, magát tetszése szerinti módon kivégezni: ez a negyedik.

– Ah, ez bolondság! kiálta fel Iván; ti oly könnyen beszéltek két nemes ember életéről, mintha két tekebirót kellene választva kiütni.

– Ez pompás tréfa! állítá a lord. Igen sajnálom, hogy nem tőlem származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én hiszem, hogy ő meg fogja szavát tartani.

Abellino kaczagott, mint szoktak azok, kik megijedtek a komoly szótól.

– Hinni, vagy fogadni, uram! szól hideg arczczal Rudolf, kezét nyujtva elé.

– Mit hinni?

– Azt, hogy Chataquéla meg tud halni férje után, vagy fogadni – fejet fejért!

– Áll a fogadás! kiálta Abellino kaczagva, s megragadá az eléje nyujtott kezet.

– Nemesi szóra, mondá Rudolf.

– Nemesi szavamra! kiálta Kárpáthi nevetve.

– Hallották uraim, szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva; ha én nem tartom meg, a mit igértem, tartsanak gyávának, ha azon nő nem teszi kötelességét, nevessenek ki; ha pedig mindkettő megtörtént, önök bizonyosan látni fogják, hogy Kárpáthi Béla nemesi szavának meg fog felelni. Addig a titoktartás becsületügy.

Azzal vette kalapját és eltávozott.

Abellino arcza az utóbbi szavaknál mosolygó gömbölyűségéből kissé hosszúkásra vált, s kezdte restelleni, hogy a fiatal óriások ezt a fogadást olyan igen jó tréfának találják. Azonban benne volt, s szükségből el kellett fogadnia a nagylelkűséget.

E fogadás bámulatos derék dolog volt, csak az az egy volt benne szomorú a jelenlevőkre nézve, hogy kifecsegni nem lehetett. Rudolf becsületügygyé tette és ez természetes volt, nehogy a hírt megtudhassa maga az érdekelt delnő.

Lesznek sokan, kik e fogadást túlzásnak fogják tekinteni, de azokat bizonyosakká tehetjük, miszerint e magas körökben igen olcsó az élet; egy szó, egy tekintet, elég ok ölni és halni. Szegény embernek lehet aggodalma az élet iránt, de nagy urakhoz ez nem illik, a divatszerű blazirt kedélyek előtt pedig épen bűn. Szegény ember tartozik életével családjának, hazájának, Istenének; nagy urak között az a hit él, hogy ők nem tartoznak vele senkinek.

Ah, megálljunk! itt mégis most az egyszer kivétel van. Monsieur Kárpáthi csakugyan tartozik az életével valakinek: a hitelezőjének.

Mr. Griffard megtudta a fogadást, mert hiszen neki mindent meg kell tudni, legyen bár a titok lakat, diplomatiai pecsét, káptalani szentély, vagy becsületszó alá lezárva. Hanem azért titok marad, mert tőle nem származik odább.

Griffard úr tehát megtudva, hogy a tréfa annyira komoly, miszerint ha Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit, Kárpáthi kénytelen annak eredményét elfogadni, különben jogában áll a jelenvoltak bármelyikének őt, a hol találja, főbe lőni; s lord Burlington már előre meg is vigasztalta vele, hogy ha neki magának nem lenne bátorsága fogadását teljesíteni, ő szolgálhat neki a magáéval s a jámbor lord ellövi ötven lépésről a fölvetett tallért.

E fogadás tehát épen nem tetszett a bankárnak. Fölkeresé személyesen Kárpáthit és szemére veté, hogy szerződésüket már is megszegte, életveszélyes kalandba bocsátkozva.

– Ah bah! szólt Abellino, itt oly távol az életveszély, mint a hold. Először annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt – afghán szertartás szerint, de hiheti-e ön, hogy ez neki sikerülni fog? Ez önfejű asszony nem akarta feledni a britt poétát sem értem, sem másokért, kik mind gazdag, genereus, elegans gavallérok; fogja-e tenni Rudolfért? ki egy melancholicus, spleenes, yankee szokásokkal teljes különcz. Ez alig valószinű; de föltéve, hogy megtörténhetnék, képzelhető-e épeszű emberről, hogy ez csupán azért, hogy fogadását megnyerje, megölje magát? Ez Rudolftól bizonyosan csak kötekedés és feltünési vágy, mely vissza fog térni a végletnél. Végre azonban még azt is megengedve, hátra van az utolsó lehetetlenség, az, hogy Chataquéla magát utána ölje, mert Indiában ez így szokás. Ez lélektani absurdum. Egy nő, kinek ötven férje volt már, s azok közül akárhány meghalt.

– De meg kell önnek gondolni, hogy a delnő azoktól még életökben elvált s így vallási kötelezettsége megszünt irántok.

– Ejh, hagyjon ön nekem ilyen faggatásokkal békét!

Azzal hátat fordítva a bankárnak, elkezdett fütyölni.

Ez igen jó felelet, mikor az ember meg van fogva.

* * *

Az indu hölgy azalatt a szenvedély hevével kereste mindenütt ismeretlen lovagját s e szenvedély majd dühhé,… végre kétségbeeséssé vált, hogy sehol sem találta.

Nappal szüntelen Páris utczáin kocsizott, nyilvános éttermekben ebédelt, a leglátogatottabb kioszkokba járt fagylaltozni, este rendre járta a szinházakat, szemüvege szüntelen sorba vett minden férfi-arczot: hasztalan! sehol sem volt, a kit keresett. Ah, az kétségbeejtő: ily végtelen néptömeg között keresni egy alakot, melyet csak egyszer látott, s mely nyomtalanul eltünt. Ki lehetett az? Mi oka van előle rejtőzni? Nincs senki, a ki őt ismerte volna, hogy még csak nem is beszélnek róla? Oly közel állt hozzá, kezét szorítá kezében, éltét odaveté neki, hogy vigyázzon reá; és elfeledett csak egy szót is szólni hozzá, csak annyit kérdeni: hogy hívják önt, uram? Mikor fogom önt láthatni újra? Most milyen boldog lehetne, ha e két kérdés feleletét birná.

Egész éjszakákon át ébren van. Vén dajkája, a bűvész Hyurmala mulattatja hindu varázsdalokkal, miknek mind azt kellene megjósolni: ki volt azon ifju és fogja-e őt újra látni?

A vén duenna felállítja az alacsonylábú asztalkára a hindu palaczkot. Egy-egy öblös üvegedény, felül szűk, hosszú nyakkal, tele valamely sűrű, de kristálytiszta nedvvel. Ekkor felül a szűk nyiláson valami aranytiszta sárga folyadékot tölt belé a varázslónő, s a palaczk nedve azonnal elhomályosul, mintha felhőkkel töltötték volna tele, melyek sűrűn hömpölyögve rohannak le egész a palaczk fenekéig, mindig feketébben. Midőn a feneket érte a felhőszerű gomolygás, elkezd a palaczk belseje bámulatosan megelevenülni, jövőmenő alakok tetszenek fel benne, mik változnak, eltörpülnek, egymást félre tolják, s mikből felizgatott képzelet ismerős arczokat, házakat, városokat teremt. A sötét felhőszerű tárgyakat lassankint szivárványos színek derengik át, a mezők zöldje s a hajnal pirossága játszik egymással, benne valami tündéri világítást nyernek a mozgó alakok, majd végre lassúbb lesz a ködalakok mozgása, a tárgyak mindinkább egymásba olvadnak, a szivárványló színek elsápadnak, a körforgás csodái elülepednek, s az egész tünemény terét eltakarja valami átlátszatlan fakó halálszín.

A vén Hyurmala, kinek arczbőrét cserszínűre festette a kegyes idő, nem késik e látott alakokból, mik talányos chaoszszá keveredve, egymás hegyén-hátán hömpölygenek, összefüggő regéket alakítani. Elmondja asszonyának: az ismeretlen ifju mostan hol jár? Most virágos mezőkön sétál, valahova lép, zöld és piros lesz a táj, s elhagyja, gyászos kékre, lilaszínre válik. Mik ezek a barna alakok itt mögötte? Ezek fogadott gyilkosok, kik őt meg akarják ölni. De védi őt erdő, berek, sötétzöld lombok borulnak össze mögötte s nem sértheti őt meg senki. Túlnan egy halovány sárga alak jár, keresztül-kasul törve magát a gomolygó tüneményeken, mintha valakit keresne. Mindig kikerülik egymást. Apró gyermekfők a földön, röpkedő kigyók a légben vonulnak előtte, utána. Áldás és rágalom. Most egymáshoz közelítenek, a sárga alak megáll, a gyermekfők rózsafejekké változnak s lugast alakítanak körüle, a kigyók galambokká, mik mindkettőjök feje fölött repkednek. Nézd, nézd, most sebesen forognak egymás körül, ah! mindjárt egymáshoz érnek. Most összeértek, – mindkét alak egyszerre egymásba olvad s csodálatos tünemény! az egész bűvpalaczkot egyszerre égő rózsafény derengi át! – Asszonyom, a kit vársz, az el fog jönni érted és azután meg fog szeretni. – Most az alakok elülnek, a nedv elsápad, elhomályosul. – És azután nem fogsz szeretni senkit többé.

Chataquéla ez éjjel gyönyörű képeket álmodott, pedig reggel fölébredve, elixirral tölt csészéjét érintetlen találta: tehát az álmok másunnan jöttek.

Felöltözteté magát, viseletének phantasticus divatát saját kalandor lelke alkotá, összekötve a hindu és európai viseletből az eszményit. Omló fekete haját homlokán keresztül kötött fehér szalag tartá hátra, a hosszú halványsárga selyem öltözet fedetlen hagyá karjait, miket sima érczkarmantyúk szorítának, s az elől nyitott volantok látni engedék a csodaszép tarkasággal szőtt indu rokolyát, a hogy csak a keleti kelmeszövők mernek bánni a színekkel, a legellentétesebb neműeket rikítóan rakva egymás mellé s az egész mégis oly összhangzó. Keblén hármas rubinkapocs fogja össze az öltönyt, s karcsú, nyulánk derekán a délczeg csípőkre leszorulva van keresztül kötve a hosszú, aranynyal, ezüsttel hímzett veres shawl-öv, mely egészen más szabást ad az akkori kurta derekú, szerfelett prózai divatnak.

Csengetésre bejő Hyurmala, s míg az úrnő szobalányai hosszú hajfürteit csodás fonadékokba idomítják, átnyújtja neki a tegnapi látogatók névjegyeit, kik az nap nem juthattak Chataquélához, mert az nap beteg volt, talán szerelemből vagy tán csak szeszélyből.

A delnő végig nézi a névjegyeket. Mind ismerős, megúnt, elutasított emberek. De ah, egy új van mégis közöttük.

Egy név, melyet soha sem hallott még említeni. Egy név, melyet az eddig ismert nyelvek idomai szerint még csak el sem tud olvasni. A keresztnév hátul, a vezetéknév elől, a hogy sehol sem szokták az előtte ismeretes világban. Hisz a többiek mind megfordítva vannak: vicomte Abellino de Carpathi, – conte Fennimor de l’ile de Szigetvár. – Chevalier Charles de Calacci (olvasd Kalácsi). Miért épen ez az egy ily különcz? a czím leghátul így: «Szentirmay Rudolf gróf».

A többi jegy kihullott kezéből, csak ez egyet tevé ölébe.

Hátha épen ő az, a kit vár. A varázspalaczk jót jövendöl és annak teljesülnie kell.

Szegény indu nő, ő nem ismeré azon áldást, hogy a mit óhajtunk, azért imádkozni is lehet, s csak néma vágy, vagy csaló varázslat és muló álmak fogalkodtaták lelkét.

– Senkit se bocsássatok be hozzám, szólt Hyurmalához. Csupán csak azt, ki e jegynek tulajdonosa. Igérte-e, hogy visszajön?

Senki sem emlékezett rá.

– Milyen volt alakja, arcza? tudakozódék a delnő, epedő kiváncsisággal.

Senki nem tudta megmondani. Kikerülte figyelmüket, s helyette másokat irtak le, kiket Chataquéla nagyon jól ismert.

Nyugtalan, maradhatlan vágyak közt mult a dél; hintók, cabrioletek álltak meg koronkint a hôtel előtt; hallatszott a portás csengetyűje; azután ismét tova gördültek a hintók; nem az jött, a kit várt.

Már a délután is itt volt. Chataquéla beteg volt az epekedés miatt, nem találta helyét, ledőlt kerevetére s ismét felszökött, száz munkához fogott és mind abbanhagyta.

Egyszer ismét hallatszik a kapus csengetése s a hindu nő éles hallása a zárt lépcsőn férfi-léptek hangjait lesé el.

Szíve sebesen kezdett dobogni.

Ez ő!

Leült kerevete egyik szögletébe, karjait keblére szorítva; nem mert föltekinteni.

Félt reszketett, mint ifju hajadon, ki vőlegényét várja.

A szőnyegek susogtak, valaki belépett rajtok.

Ő volt az! fel sem tekintett a hölgy, de tudta azért, hogy ő jön.

Hiszen sokszor álmodta így: a hős, a bátor ifju belépett szobájába; arcza, mely a vész közepette oly hideg volt, oly bűbájos szeliden tekinte most rá, szemei, a halállal daczolók, tele voltak sugárzó szerelemmel, oda ült mellé, susogott fülébe… és annyiszor álmodta ezt.

Most is úgy volt.

Az ifju belépett, susogva üdvözlé, bűbájos szeliden tekinte rá, szemei tele sugárzák lelkét szerelemmel, odaült mellé… és a delnő most is attól tartott, hogy ez újra csak álom.

Pedig valóban ott ült mellette, a kit keresett, a kit várt, a kit szeretett, és az nem volt álom többé, az ifju meleg lehellete érinté vállait.

Chataquéla suttogva szólt hozzá, a hogy szokás álomképekhez beszélni, nehogy elriadjanak.

– Tehát Rudolfnak hívják önt? Milyen nagy kín volt nekem, hogy nem tudtam önt magamban nevén nevezni, csak arczát láttam magam előtt és nem tudtam megszólítani.

– Én is sokat gondolkoztam ön felől, viszonzá Rudolf, kinek arczán mi e pillanatban sem fogunk egyebet látni a szokott hidegségnél; a bűbájt sugárzó szemeket csak a szerelmes nő szemei látják benne. Az ily hideg, halavány arcz az asszonyok veszedelme. Férfiak nem tudják azt, de a nők, a kik szeretnek, ismerik jól, hogy ez vezet az őrüléshez.

– Tudja-e ön, mit gondoltam akkor, midőn ama vészes órában életét rám bízta?

– Gondolkozott ön rólam akkor?

– Azt gondolám, hogy midőn a gyermekek meg lesznek mentve, s nem marad hátra más, mint ön: ekkor a helyett, hogy önt felvonjam, levessem a kötelet a mélységbe s magam is utána rohanjak és ott veszszünk el együtt a tűz között.

– Miért nem tevé azt? kérdé a hölgy kimondhatatlan epedéssel.

– Midőn az utolsó két gyermek megszabadult, önnek valami őrszellem azt tanácslá, hogy menjen be az égő házba, ha nem maradt-e ott még valaki?

– Igen, úgy érzém, mintha valaki vont volna kezemnél fogva, hogy menjek oda.

Ön bement, s egy bölcsőjében alvó csecsemőt hozott ki, azt övével keblére köté, s így nehézkedett a kötélre. És én nem tehettem többé azt, a mit akartam.

– Pedig az nekem gyönyör lett volna. Kik a tűzben halnak meg, azok egyszerre a napba jutnak, a kik a földben halnak meg, azoknak ott várni kell sokáig, míg mind ilyen apró porszemekké válnak, minők itt a függönyök közt besütő napsugárban tánczolnak s miket a nap szemenként szí fel magához. Legszebb a halál a tűzben és szerelemben: a hogy hazámban szoktak meghalni a nők.

Rudolf megfogá csendesen a csodás asszony kezét.

– Chataquéla, légy te az én nőm.

A hölgy reszketett, nem birt felelni.

– Menj vissza férjedhez és válj el tőle azonnal. Én utánad fogok menni és nőül veszlek s szeretni foglak, míg meg nem halok.

A delnő elsápadt mint a viasz, ajkai elfehérültek, remegve, lázasan rogyott az ifju lábaihoz, ki karcsú derekát karjaival átfonva tartá őt fenn, s csak akkor tért magához, midőn lehajló nyakán egy forró ajk égetését érzé. – Erre felszökött s kezeit védőleg tartá maga elé.

– Mit tevél! kiálta ijedt tekintettel. Megcsókolál, midőn nem vagyok tiéd, míg férjemtől nem váltam el. A haragos szellemek ezért vészt hoznak reám.

– Közöttük és közötted állok! szólt Rudolf, magához szorítva ellenállhatlanul a delnőt.

Egy óra mulva útban volt Chataquéla Calais felé.

Rudolf megigérte, hogy két nap mulva követni fogja.

És itt helyén van megkérdenünk: tréfa ez vagy való? és ha való, miben alapszik?

Honnan e harmincz éves életunalom, e bizarr különczködés, e megvetése a világnak, ez útjából kitévedt eszmejárás? Megmondjuk.

Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve épen e lélekerő, mert üresnek látta a világot és haszontalannak mindent, a mi benne van, mely sem fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig ha kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, a mi karjai fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó, és az – ha nem egyéb – a haza.

Tíz nap mult Chataquéla eltávozása óta s Rudolf még mindig hasztalan várta a delnő levelét, pedig elválásuk perczében megigérte, hogy a mint megérkezik, tudósítni fogja Rudolfot.

Végre elhatározá, hogy utána menend Londonba.

Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez, vagy valódi szerelem, vagy semmi egyéb, mint egy neme azon vágyaknak, miket az ember magára vitatott az által, hogy sokat gondolkozott róluk?

Azon nap előtti estén, melyre indulását tűzte, még egyszer elment a szinházba és tapasztalá, hogy sohasem únta magát oly mértékben, mint ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte. Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueurök sohasem impertinenskedtek oly ügyetlenül, a páholyokban sohasem viselte magát oly kaczérul a fiatal nőnem, s az ifju óriások sohasem mondtak annyi izetlenséget, mint ma; kín, boszúság volt akár hová nézni, utóbb nem is nézett sehová, hátra vetette magát páholya kerevetébe s tökéletesen készen volt rá, hogy a legelső emberrel, a ki páholyába benyit, össze fog veszni.

S csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván vissza s István grófot látja belépni.

Még az a bosszúság hozzá, hogy ezzel össze sem lehetett neki veszni, mert kénytelen volt iránta egy nemével a becsülésnek viseltetni.

Az ifju gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz.

– Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonból, megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled beszélni.

Rudolf leirhatlan savanyú képet csinált ez örvendetes izenethez, s a mint elhatározá magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal tevé, s nagy kedvetlenül beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát czepelni, a merre annak tetszett.

István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte.

A kérdéses család egyike volt Magyarország legelőkelőbbjeinek, s két tagja volt jelen a páholyban: az öreganya, a derék, kedélyes gróf Eszéki Sándorné és fiatal tizenhét éves unokája Flóra, kivel egy telet Londonban töltött.

Az éltes asszonyság még mindenben megtartá a császárság alatti divatot, a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros, egészséges matronalis arczához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk, megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, pávafark nagyságú festett legyezőt és a könyökig érő szarvasbőr keztyűket.

Ő foglalja el a főhelyet, a szinpaddal szemközt. Átellenben ül unokája, Flóra; egy megragadó szépségű arcz, melyet csak a szerény komolyság őriz, hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép tojásdad arczának halvány vonásai, melyre ha sokáig néz az ember, úgy tetszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke, szelided szemei, finom ajkai valami oly harmonicus ártatlanság rajzát adják elénk, melynek látása magában képes a vulgivaga Vénust megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arczoknak, miknek látása nem költ szenvedélyt, bár szépsége tökéletes.

Figyelmét egészen a szinpad foglalja el, s midőn a két ifju a páholyba belép, könnyű főhajtással üdvözli őket s udvarias gyöngédséggel vonja el tekintetét a szinpadtól, a nélkül azonban, hogy azt egészen a bejövőknek szentelné.

– Ön rossz ember, szólt tréfás feddőzéssel Eszékiné Rudolfhoz, ha hatalomkarral nem küldenék érte, bizony nem is szólhatnánk vele. Mi azt hiszszük, hogy majd a szinházban találkozunk vele s ő a helyett, hogy sorba nézné a páholyokat, behúzza magát kerevete szögletébe és sehova sem néz; micsoda megfeledkezés ez az illő kiváncsiságról? Ön rossz ember, ön mindig akkor távozik el egy városból, a mikor mi megérkezünk, mintha szántszándékkal kerülne bennünket; de most az egyszer rajta kaptuk s mi kerestük önt fel.

– Én tettem volna azt? szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes asszonyságtól. Nem feledkezém el a tiszteletről, melylyel nagysádtoknak tartozom.

– Csakhogy azt nehéz lett volna tanusítnia, mert holnap már indulunk az én kedves Magyarországomba.

Néhány sarcasticus rángás Rudolf arczán azt látszott mutatni, mintha ilyesmit mondana magában: kell menni, mert a repczét most kaszálják, a bárányokat most nyírják, ilyenkor jó gazdasszonynak otthon kell lenni.

E helyett azonban azt mondta:

– Nagysádtok még nagyon jókor hagyták el Angliát; a víg élet, a lóversenyek, vadászatok, tengeri kirándulások, a víg mulatságok a Jersey szigeten még csak most kezdődnek.

– Nem maradhattam már a kis unokalányomtól, mindig unszolt még a télen, hogy szeretne otthon lenni.

Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben a «kis unokalány» arczára, kit eleget látott évek előtt, mint lótifuti gyerkőczöt, s alig birta rejteni meglepetését a kifejlett hajadon komoly, szűzies szépsége felett. Néha egy pár év alatt ideállá fejlődik a gyermeki vonásaiban keveset igérő arcz.

– Tehát Flóra kisasszony únta magát Londonban? szólt egyenesen a lánykához intézve szavait, valószinűleg, hogy beszédre birja, s lássa, vajjon e szép arcz hogy jön zavarba kérdésére?

Azonban a jó nagymamának azon kedves szokása volt, hogy az unokájához intézett kérdésekre maga szeretett megfelelni, nem engedvén, hogy a gyermeket valaki zavarba hozza.

– Ah uram, hogy únhatta volna magát, hiszen még gyermek, a kit minden mulattat, s még sem férje, sem imádói nincsenek, hogy az unalmat megismerhesse.

– Ezt a bókot elteszem az összes férfinem nevében, viszonzá felhangoltan Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett ki legjobban minden ismerős ifjak között, mert legmakacsabb és legfinomabb vitatkozó társát találta benne.

– Tehát csupa honvágy, folytatá Rudolf, egy kerevet karjára támaszkodva; regényes epedés a szőke Tisza után, újra hallani a malmok csendes kelepelését a tiszaváradi jegenyék árnyékából, sétálni a buzavirágok között, látni az ismerős czigánycsoportot a falu végén, mint készítenek dorombot, s hallani vasárnaponkint a tiszteletes úr magasztos elmélkedéseit.

– Ah uram, ne is folytassa tovább sarcasmusait, vágott beszéde közé Eszékiné, mi nem megyünk Tiszaváradra malomkelepelést hallgatni, s nagyon mezei fogalmai vannak a honvágyról, ha azt csak a buzavirágok közt látja érni: mi Magyarországon is nagy városban fogunk élni.

– Annál szebb. Debreczen vagy Szeged, vagy akár Hódmezővásárhely a legritkább élvezetekkel fognak kinálkozni. Teszem föl Debreczenben van egy nagy hid a város közepén, mely az egész utczán végig megy, s mely azért európai ritkaság, mert száraz földre van építve; ezen érdekes lesz járni.

– Ön ismét csalódik, mi tiszteljük ezeket a nagy kenyértermő városokat, de lakni Pesten fogunk.

– Ah, azt el is feledtem, hogy Magyarországon van. Úgy hiszem, ott maguk nagysádtok is el fogják feledni, hogy Magyarországon vannak. Hisz az nem magyar város, hanem egy nagy német-zsidó colonia, a hol csak a kőrösi, kecskeméti udvarban lehet hetivásárok alatt magyar szót hallani.

– Legyen úgy, uram. Egygyel többen lesznek velünk, a kiktől hallani fogják. Rég volt nekem egy bizarr eszmém, csak arra vártam, hogy unokám fölserdüljön. Most állandóul Pesten fogunk lakni. Minthogy Pestnek úgyis kevés díszes épülete van, építtetünk nagyobbszerű palotát a város kitünőbb helyén. Nyári lakul választjuk a budai hegyeket, rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesíttessünk; alkalmat adunk tehetséges költőknek, művészeknek, hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani, s elkivánja tőlünk. Vagy azt hiszi ön, hogy nem sikerülend kört alakítanunk?

E kérdésnél büszkén tekintett unokájára Eszékiné.

– Sőt inkább, felelt Rudolf, én magam örökös satellitje lennék nagysádtoknak, ha oly szerencsés volnék, hasonló honvágytól lelkesülhetni.

– Édes Rudolf, szólt komolyan Eszékiné, megfogva a gróf kezét. Ön méltatlanságot követ el lelkén, midőn a legszentebb érzelmet megtagadja. S e szomorú tüneményt alig látni másutt, mint a mi köreinkben. Végignézek a páholysorokon, s öt-hat magyar főurat látok itt, kik állandóul itt laknak, itt vesztegetik el vagyonukat, s a mi annál több, szellemüket; pedig mennyit használhatnának oda haza! Látja, én politikához nem értek, nem tudom: van-e valami szerepe főurainknak még Magyarországon? de azt tudom, hogy ha egy népet épen azok hagynak el, a kik leggazdagabbak, annak okvetlen szegénynyé kell lenni.

– Mások használhatnának még, asszonyom, felelt hideg mosolylyal, de én nekem mi hasznomat vehetné még? Én hasznavehetetlen vagyok.

– Nem úgy, édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én ismerem az életet, mert magam is régen élek. A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták: tizenhat éves koráig gyerek, addig nincs róla mit beszélni: tanul jót, rosszat, összevissza; – tizenhattól húszig ábrándozó, költői vagy legalább is epedő szerelmes; – húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden örömébe, vad, gyönyörvadászó lesz, s mikor ez évek végén már azt hiszi, hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blasirt lenni, megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is; mosolyog, vagy még azt sem teszi, ha valamiféle szeretetről beszélnek előtte, illessen az jó barátot, asszonyt, vagy hazát; játszik életével, mint únott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy czitromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart harmincz éves koráig, ekkor nyílik ki csak saját szívének világa, ekkor kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzeni, ekkor lesz belőle emberbarát, hazafi, jó férj, egy szóval boldog ember. Lássa Rudolf, – és ön még nincs harmincz esztendős.

Rudolf türelmetlenül várta, hogy vége legyen a grófné textusának, s erre e mondatot szalasztá ki ajkán:

– Egy új Istennek kellene támadni arra, hogy belőlem új embert teremtsen.

Valóban csak rendkívül izgatott kedélyének kell tulajdonítani, hogy ilyet mondhatott, ő, ki különben a kegyeleteket nem szokta sérteni.

Eszékiné komolyan megbotránkozék.

– Édes Rudolf, nem jól esik öntől ily szót hallanom. Lássa, én kegyeskedő nem vagyok, de Isten nevét szeretem, ha tisztelettel említik. Azért, hogy Párisban az oltárra egy tánczosnőt a balmabilleből állítottak fel, Isten mindenható maradt, s csodái nemcsak az elemekben láthatók, hanem az emberek szíveiben is.

Rudolf nagyot sóhajtott, mintha azt kérdené magában: lesz-e hát isteni hatalom, mely őt meggátolja attól, hogy meghaljon hideg, kiégett, elfásult szívvel? a ki őt valaha megtanítsa élni és érzeni?

Azonban illőnek találta ez emphaticus beszédfolyamnak más menetet adni, s Flórához fordulva, csupa illedelemből valami általános tárgyú beszélgetéshez kezdett vele, megkérdezve tőle, hogy mulatta magát Londonban, s mik ott a legújabb közbeszéd tárgyai?

A lányka okos, nagy fekete szemeit s tündér tiszta arczát a kérdezőhöz emelve, helyes hangon válaszolt, őrizkedve, hogy beszéde sem oly magas ne legyen, hogy a hallgató közönséget zavarja, sem oly halk, hogy a páholyban levők suttogásnak vehessék.

– Oh most nagy szomorúság van Londonban. – Az egész divatvilág gyászol. Midőn eljöttünk, épen azelőtti napon temették el a leghíresebb férfit és a leghíresebb asszonyt Angliában.

– Ah, erről mi még mit sem tudunk, monda Rudolf és gondolá magában: ez a kis együgyű leány bizonyosan a lord mayort, vagy valami nagy tábornokot tart leghíresebb embernek, s híres asszonya legalább is csillagkeresztes hölgy.

– És ki volt ama híres férfi és nő? kérdé Flórától, mint a hogy gyermekeket szoktunk kikérdezni.

– E híres férfi, mondá a lányka némi exaltatióval, mely nemes arczához úgy illett, korának legmagasabb szelleme, a halhatatlan költő – lord Byron.

Rudolf, mintha egy villanyos ütést kapott volna minden ízében, úgy megrendült e névre, arcza elhalványult, halántékain és fehér homlokán az erek lüktetése volt látható; egy perczre a szellem elhagyta minden érzékeit.

– És ki volt a nő? kérdé elszorult hangon, midőn ismét vissza kezdének térni gondolatai.

– E nő egy más éghajlat leánya, ki a költőt nagyon szerette, saját istenei előtt férjeül fogadta, s midőn meghalt a férj, mint ezt őshonában szokták, utána halt, magára gyujtva a kioszkot, melyben lakott. Talán hallotta ön valaha e nevet: «Chataquéla?»

Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.

Tehát Byron előbb meghalt, mint Chataquéla tőle elválhatott volna.

És az indu nő kötelességének tartá utána meghalni.

Megelőzte Rudolfot, a helyett, hogy követte volna.

– Tehát mégis van isteni hatalom, mely egy életúnt kezéből kifacsarja a saját maga ellen irányzott fegyvert!…

Rudolf szent borzadályt érze végigfutni tagjain, mintha azon hangokat hallaná, miknek zengése Sault szent Pálra változtatá.

És csodálatos! A mint ismét magához kezde térni, e hír által nem érzé magát kellemetlenül meghatva, ellenkezőleg: oly megnyugtató valami érzést tapasztalt keblében, mint ki egy nyomasztó álomból ébred föl s örül neki, hogy a mit látott, csak álom volt.

Szerencsére megilletődését nem vevék észre a jelenlevők, mert e perczben Mars kisasszony egy monológja foglalta el a figyelmet, s első volt, ki a szavalás végeztével tapsolni kezdett.

– Milyen jól szavalt ma ez a Mars.

És akárhová nézett, mindent más szemekkel látott, az emberek jobbak, szebbek voltak, mint azelőtt, s midőn pillanatai az előtte ülő Flóra arczára visszatértek, oly hosszan, oly önfeledten nézte e szép, nemes vonásokat, hogy a leányka lassan pirulni kezdett, mint a napsugártól érő gyümölcs.

Egyszerre minden apropos nélkül fordult Eszékinéhez, ki már kezdé vendégét szórakozottnak tartani.

– Mikor utaznak nagysádtok Magyarhonba?

– Holnap korán reggel.

– Megengedik, hogy utitársuk legyek?

E kérdés oly meglepő, oly váratlan volt mindenkire, hogy senki sem felelt rá.

Azonban a hallgatás és bámulás elég válasz volt.

Rudolf hirtelen vevé kalapját és búcsúzott.

– Sietnem kell ma még ügyeimet rendbe hoznom s szekerem iránt rendelkeznem, hogy el ne maradjak.

S azzal egy boldog ember szelességével meghajtva magát, elrohant.

Midőn egyedül maradtak, István gróf kegyelettel hajolt le Flóra kezéhez s annak gyöngéd, fehér ujjait érintve ajkaival, halkan rebegé:

– Köszönet kegyednek.

Flóra ámultan kérdé:

– Miért?

– Hogy egy derék férfit visszaadott hazájának.

A szép hajadon fejecskéjét rázva, mutatá, hogy nem érti.

Pedig az olyan egyszerű volt.

Rudolf pedig sebesen rohant le a lépcsőn; egy sarokfordulásnál szinte hanyatt taszítá Debryt, ki midőn ráismert, utána eredt s elkapva frakkja szárnyát, kényszeríté megállani.

– Ecocce! ecocce! Megálljon ön hát. Ime egy fogadás, melyet mind a két fél megnyert és egyik sem vesztett el! Nem hallotta ön még, hogy Chataquéla meghalt? Igen! megégette magát férje után. Tehát ön megnyeré a fogadást. De nem ön után égette meg, tehát Abellino sem veszté azt el.

– Hallottam már, szólt Rudolf, teljesen osztva a marquis derültségét s kiszabadítva frakkja szárnyát, sietett magát kocsijába vetni s haza hajtatni.

Útközben mégis szemrehányásokat akart magának tenni, hogy e nő halálán legkisebb szomorúságot sem tud érezni, pedig mily végtelen volt annak szerelmi önfeláldozása. De hasztalan! Az érzelmeket erőszakolni nem lehet; úgy érzé magát, mint ki gazdag örökséget nyert, örömest tenné, illenék is, hogy szomorú legyen, de más zajosabb érzések elriasztják a gyászt.

Szívtelennek kezdé magát vádolni, gyávának, ki örül, hogy egy halálos fogadástól egy szerető szív vesztével megszabadult, s hazaérve, naplóját vevé elő, hogy újra emlékébe idézze azon napok benyomásait, melyek ama bűbájos hölgy emlékével töltek el.

De a míg ezen lapokra jutott volna, elébb más lapokat kellett végigforgatnia, mikben rég elfeledett s most újra visszatérő érzések emlékei voltak letéve. Egy-egy arczkép rég nem látott rokonoktól, egy regényes tájék rajza a Duna csendes partjain, egy ép színben megmaradt virág, mely a lapok közül kihull, azon gyermekévekre emlékeztetve, mik Erdély havasai közt töltek el, az első ábrándok tiszteletreméltó ömlengései, egy ősz hajfürt az elhalt apától, kinek arcza elevenen tünik szemei elé, ez ősz fürtöt látva – s azután egy gyöngéd kézzel írt levél, melyet özvegy édesanyja küldött messze világba távozott fia után, míg ő nem tudott megválni a sírtól, mely legkedvesebb halottját rejté, kinek hamvait könyeivel öntözi most is.

Rudolf lelkének mindez emlékeken egyenkint fel kellett akadnia, némelyiken sokáig elmerengett, s midőn az utolsó lapra ért, melyeket egy szokatlan, rendkívüli érzelem, vagy jobban mondva, fásulat befolyása alatt írt, oly nevetségeseknek, oly szánalomra méltóknak tartá az eszméket, hogy szégyenlé végigolvasni.

Még egy kisérletet tőn lelkében az önmaga elleni harcz, mely nem akarta engedni, hogy egy vasjellem szíve által legyőzesse magát. Vevé rajzónját, s leült naplójához, hogy emlékéből belerajzolja Chataquéla arczát, a mi élénk képzelőtehetsége és ügyessége mellett máskor oly jól szokott neki sikerülni.

És most leverten vevé észre, hogy ez arczot nem birja maga elé képzelni. Felidézte emlékében azon órát, melyben őt oly ragyogónak látta, s halvány körrajzokat vetett a papirra. A kép nem akart sikerülni; az arcz valamivel hosszúkásabb lett, a szemek kevéssel derültebbek, nyitottabbak, a szemöld keskenyebb, az ajk komolyabb, s midőn készen volt s messzi tartá azt magától, hogy lássa: helyesen van-e? megdöbbenve állt meg előtte, a kép nem Chataquélához hasonlított, hanem Flórához.

Rudolf magasabb szellemek közellétét érzé maga körül; érzé, hogy itt e magányban nincs egyedül, mellette, fölötte, mindenütt valami fensőbb hatalom él, ki nemcsak az elemekben mutatja meg csodáit, hanem az emberi szívekben is.

Kezei önkénytelen összekulcsolódtak, – kebléből egy fohász szállt a magasba s szemeiben egy köny jelent meg; első fohász és első köny, a gyermekévek óta.

Azután újra kezébe véve rajzónját, maga elé képzelé a szép piruló leánykát, Flórát, néhány vonást igazít a képen, és ime az arcz most tökéletesen hasonlított élő mintájához és szerelem és mosoly sugárzott rajta.

Rudolf öntudatlanul ajkaihoz emelé a képet és megcsókolá azt. Arczán az elpirulás ifjukori melegét érzé elömleni. Új érzések, új vágyak hullámzottak át erein, új színt nyert előtte a világ.

Nyugodtan és jó kedvvel fogott úti készületeihez… – vissza – a szép – a szegény Magyarhonba.

VIII. A PÜNKÖSDI KIRÁLY.

Tehát ismét itthon vagyunk, a kedves, szegény Magyar honban.

Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagy-Kun-Madaras utczáin korán az első kakasszó után, nagy muzsikával vonul keresztül egy banda barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálczával egy városi esküdt, s arczának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos foglalkozásban jár és hogy még ma pálinkát nem ivott.

A derék esküdt férfiu becsületesen kékbe van öltözve, a hogy rangbeli emberhez illik, pörge kalapját ékesíti egy pár nagy, kinyílt bazsarózsa, gomblyukában egy csomó szegfű, muskátli levéllel, selyem pruszlija ezüstgombos, képe piros, bajusza hegyes, csizmája bojtos, sarkantyús; oly hegyesen szedegeti a lábait, mintha tojásokon járna, s félre nem nézne a világért, még kevésbbé a háta mögött járó czigányokra; csak a midőn egy-egy tanácsbeli, vagy választott polgár háza előtt mennek, akkor int feltartott pálczájával, hogy menni lassabban kell, a trombitát fújni pedig erősebben.

A nagy zenére mindenütt fölébrednek az utczák lakói, ablaktáblákat, redőnyöket nyitogatnak, a fiatal leánykák köténynyel eltakarva kebleiket, néznek ki a kapuajtón s kivángatnak szerencsés jó reggelt Varju András uramnak; de Varju András uram senkit sem ismer, mert ő ma nagy hivatalt visel, mely nem engedi meg a leereszkedést.

Majd a tisztelendő úrék házai elé ér; ide be kell neki menni, mert különös foglalatossága van velük: ez a különös foglalatosság abból áll, hogy ott egy ital pálinka vár reá, melynek szelidítő hatása meglátszik orczáján, midőn visszakerül.

Ezt elvégezte; legutoljára marad a legfontosabb hivatás: ő nagyságát, méltóságos Jancsi urat, megtisztelni annak rendje módja szerint.

Ez nem tréfa, mert Jancsi úr szelidített medvéket tart az udvarán, melyek megeszik az embert, tekintet nélkül esküdti hivatalára, vagy a kopók közé téved, s úgy megszabdalják, hogy soha sem látott olyat. Szerencséjére azonban egy vörösmondúros épen odakinn ácsorgott a kapuban, azt tehát megszólítá szép békességgel:

– Fölkelt-e már a nagyságos Jan – Ján – Jancsi úr?

– Ejnye, majd alig látja kend kimondani a szedtevettét. Hát! Még le se feküdt.

Varju uram kotródott tovább. Most még jelentést kellett tenni a község házánál bírák uraméknak, melyet le is rótt Varju uram, minden hosszadalmasság nélkül, röviden elmondva.

– Mindent elvégeztem.

– Jól van, Varju uram.

Most lássunk nevezetesebb embereket.

A tisztes községi teremben ülnek hosszú sorral a falakra függesztve az ország és város celebritásai, arczképben lefestve, közben elég hely maradt még a meghalt patronusok, esperesek, kuratorok, alapítók halotti czímerei számára is, az asztalon nagy fenyegető vastagságú könyvek lenyomtatva egy ólom kalamárissal, az asztal alja szépen betarkázva tintával, a hogy a tollakat oda szokták verni.

Még csak most hangzik a hajnali harangszó s már a tanácsbeliek mind fel vannak gyülekezve a terembe s ott könyökölnek szép rendben a hosszú asztal körül, elnököl a biró, egy derék kövér ember.

Az ajtó felől egy csoport fiatal legény áll, kurta, térdig érő bő gyolcs lábravalókban, pitykés dolmányaik panyókára vetve, valamennyinek tarka kendő a gomblyukában s sarkantyús csizma a lábán.

Legeslegelől mind a fiatalok között áll a tavalyi pünkösdi király.

Magas, szikár termetű legény, nagy, előre görbülő sasorral, hosszú bajusza háromszor is meg van kanyarítva a végéig s megerősítve viaszos kenőcscsel; nyaka hosszú és előregörbült, feketére sülve odáig, hol az ing nem éri, azon alul mintha más bőrbül szabták volna. Viselete nem olyan, mint más közemberé, vászon lábravaló helyett zsinóros nadrágot visel, kordovány csizmákba húzva, melyekről hosszú bojtok fityegnek alá, széles derékszijának villogó rézcsatja szépen kilátszik a rövid zöld selyem mellény alól, mindenik dolmány-zsebéből egy-egy tarka kendő lóg ki, odakötve egyik szegleténél fogva a gomblyukba, ujjain karika- és pecsétnyomó gyűrűk, úgy beledagadva, hogy le nem birná húzni.

De a mi legjelesebbé teszi a legényt, az egy nagy lombos koszorú, mely fejére van téve. Ezt az ifju leányok fonták gyászfűzekből és virágokból, úgy hogy a szegfűkkel és rózsákkal ékes füzérek hosszan omlanak a legény vállaira, mint hosszú leányhaj, csak arczát hagyva szabadon, a hol kétfelé választvák.

Ezt a koszorút nyerje el aztán, a ki tudja.

– No Márton, szól hozzá a biró; megint itt van piros pünkösd napja.

– Tudom, nemzetes uram, tegnap én is voltam a templomban, hallottam, mondta a tisztelendő úr.

– Hát szándékozol-e még az idén is pünkösdi király maradni?

– Már én rajtam nem múlik, nemzetes uram. Csak hatodik esztendeje már, hogy az vagyok.

– Tudod-e, hogy hány akó bort ittál meg az alatt, hány palaczkot törtél össze, hány vendégségből, disznótorból, lakodalomból hánytad ki a vendégeket?

– Nem tudom, nemzetes uram, nekem csak arra volt gondom, hogy egyből se maradjak ki, s annyit mondhatok, hogy soha sem bor, sem ember meg nem vert.

– Olvassa csak fel neki, jegyző úr: hány akó bor és hány bevert fej van neki a rovására irva.

És kisült a lajstromból, hogy Márton hat évi pünkösdi királysága 72 akó borba került a községnek s több mint száz mulatság bomlott meg miatta, egy korcsmárost pedig tökéletesen gazdaggá tett az által, hogy minden héten összetörte az üvegeit, fizette a város.

– Hát azt számolod-e, édes öcsém: hányszor mentek kárba a lovaid?

– Sohase törődöm én vele. Nem én őrzöm, hanem az alattvalóim.

– Hány leányt bolondítottál el?

– Minek bolondultak el?

– Sok nem-igaz jószág fordult meg a kezeden.

– Engem nem kapott rajta senki.

– De ilyenformán a te pünkösdi királyságod vajmi sokba kerül ám a városnak.

– Jól tudom én azt, hogy ez nem a város pénzéből telik, hanem hogy nagyságos Kárpáthi János úr édes atyja, a kinek érdemes orczája most is ott függ a falon la, hagyott egy summa pénzt a községnek azon czélból, hogy egyrészint imez ősi szokás fentartassék, másrészint pedig, hogy a lónemesítés előmozdíttassék, minél fogvást minden pünkösd harmadik ünnepén összegyűlnek a lovas legények a környékről s versenyt futtatnak egymással; azt is tudom, hogy a ki ez alkalommal győztes marad, annak a kegyes úr hagyományából szabad ivása van a város minden korcsmájában, annak a lovait minden gazda tartozik őrizni, s akárhova kárbamennek, nem szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, a ki rosszul vigyázott rájok. Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha egyszer-másszor jókedvéből ki talál rugni, azért őt testi büntetéssel illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.

– Ejnye öcsém, be jó prókátor lett volna belőled, hol tanultál meg ilyen folyvást beszélni?

– Hat esztendeig mindig én maradtam meg pünkösdi királynak, felel a legény, mellét büszkén kidüllesztve, nagy módomban volt jussaimat kitanulni.

– No, no, feddőzék a biró. Nem jó az a hányavetiség, Márton; mert majd nagyon hozzá találsz szokni ehhez az élethez s majd nehezen esik aztán újra rendhez szokni, fizetett bort inni s vétségek esetén megcsapattatódni, ha ma vagy holnap letelik rólad a pünkösdi királyság. Pedig vajmi hamar megesik ám, hogy egy vagy más legény elébed hág.

– Nem született még az az ember! szólt Márton, hetykén intve a fél szemöldökével s két hüvelykújját a nadrághasítékba akasztva nagy méltóságosan.

A tanácsbeliek is átlátták, hogy itt hiába feleselnek, de meg nem is volt illendő ilyen magas állású személy tekintélye ellen munkálódni, tehát áttérének egyenesen az ünnepély előkészületeire.

Négy hordó bor, külön-különféle, volt szekerekre rakva, egy szekér tele frissen sült czipóval, a szekerek mögé volt kötve szarvánál fogva a levágatásra szánt két ökör.

– Ez nem jó leszen így, monda, büszkére változtatott hangon Márton, ki egészen beleszokott már abba a peremptorius parancsoló hangba. Nagyobb pompa kell ide. Ki látta azt: a vágni való ökröt szekér után kötni? holott azt a mészárosoknak kell kétfelől szarvánál fogva vezetni, a szarvára pedig czitromot kell tűzni és szalagot kötni.

– Ejnye, hogy tudja az öcsém a módját!

– A hordók tetejébe pedig üljön fel négy-négy szűz, az osztogassa onnan füles kancsókkal a bort.

– Parancsolsz-e még valamit, Márton?

– Hát! A czigányok húzzák az én nótámat, mikor megindulnak, nekem pedig tartsa a lovamat két hajdú, mikor felülök rá. – Minden a parancsolat szerint történt.

A népség, rövid isteni tiszteletét végezve, megindult szép rendben ki a mező felé. Elül lovagolt két esküdt, pántlikával bevont rézfokost tartva kezében, utánuk a szekérre rakott czigány-banda égbekiáltó hangokon harsogtatva a Márton nótáját. Ezek után jött közvetlen a két felpántlikázott tulok, nekigyürkőzött mészáros-legények által vezettetve, kiknek nem győzött eleget rimánkodni a saraglyában ülő vén brúgós, hogy az Istenért el ne ereszszék azt a bikát, mert ő lesz az első, a kit fel fog bökni, vörös nadrágjának miatta.

Ezek után jöttek az élelmiszeres kocsik, hátrább a boros társzekerek, fürge hajadonok ültek minden hordón.

Itt következett Varju uram. A sors még magasabbra emelte. Most lovon ült, s kezében egy nagy vörös zászlót tartott, melylyel majd kiverte a szél a szemeit. Ha szabad arcza elégültségéből következtetni: legalább is azt gondolhatta, hogy ha Márton pünkösdi király, akkor ő pünkösdi palatinus.

Végre jött a pünkösdi király. Lova nem igen szép, de nagy, csontos, tizenhat markos állat s a mi hiányzott rajta a formából, az meg volt neki adva czifra sallangokban, sörénye tizenkét fűzérbe szalagok közé fonva, nyeregtakarója farkasbőrből.

Nem rosszul ül a lovon. Egy kicsinyt lóg rajta, de ez nem a bevett reggelitől van, ez csak megszokott hetykeség, hol oldalt, hol hátra hajlik, pedig oly szilárdul ül a lovon, mintha hozzá volna nőve.

Mellette kétfelől két polgár lovagol kivont kardokkal, kiknek ugyancsak vigyázni kell magukra, mert Márton lova, a mint észreveszi, hogy valamelyik ló félfejjel elébb van nála, olyat harap rajta, hogy elbődül bele.

Utána jönnek hosszú sorral a pályázó legények, mindegyik arczán látszik valami biztató sugára a reménynek, hogy hátha ő lesz nyertes? Ki tudja, hátha tavaly óta meghosszabbodtak a lova lábai? hátha a többié rosszabb lett?

Befejezi a menetet az úri és fakó szekerek rende, melyek nagy port verve száguldnak a lovasok nyomában, megrakva vidám ünneplő népekkel, s körültüzködve szekéroldal és lószerszám zöld galylyal és repülő kendővel.

Igy érkeznek ki a síkra. Azon pillanatban taraczkdurranás jelenti, hogy a legfőbb patronus, Jancsi úr, a gazdag nábob, elindula kastélyából. A népség az elárkolt kertekben s temetőkben helyezi el magát. A bizakodó lovasok kiállnak a síkra, egy-kettő kevélyen finczoltatja a lovát, nagyokat kongatnak karikásaikkal, fogadásokat tesznek egymás között és az mind borba megy.

Nemsokára a kertek alól támadó porfelleg jelenti, hogy Jancsi úr közelít, a dombra állított gyermekek futnak nagy sivalkodással, mert most mindjárt nagyot fognak lőni kettőt.

Két vasból készült állat van a földbe ásva s beverve faczövekkel; egy tapasztalt ember, ki a franczia háborúban is járt, messziről hasonmászva közeledik feléjök hosszú póznára szúrt égő taplóval s megbántva vele gyujtólyukaikat, elpukkantja szépen a veszedelmes ágyút; a faczövek kimegy a levegőbe, a népség szétszalad előle, nehogy valakire ráessék, azután meg hogy leesett, ismét odatódulnak, meglátni, hogy nem lett-e valami belőle, a míg odafenn járt?

A mint az úri hintók láthatóvá lőnek, hol a nép előtt elhaladtak, óriási vivát-ordítozás volt hallható (még akkor magyarul nem tudták mondani), melyet azonnal zsibongó víg kaczaj válta fel.

Hát ezúttal azt a tréfát gondolta ki Jancsi úr, hogy Vidra czigányt felöltöztette pompás aranyos ruhába, őt ültette a négy lovas díszhintóba, maga pedig utána fakó szekeren ülve hajtatott, a jámbor népség aztán elébb nagy vivátokat kiáltott az aranyos ruhának, később pedig meglátva, hogy abba a czigány van öltöztetve, annál nagyobb lőn kaczagása s ez a jó urat úgy mulattatá.

Vele jöttek a két udvari bohóczon kívül legszivesebben látott vendégei: a bácsmegyei Horhi Miska, ötezer holdnyi birtok gazdája, ki át szokott néha rándulni egy szóra a szomszédba (Nagy-Kunságba) kedves komájához, így például eljött hozzá márcziusban, s körülbelül augusztus végével kérdezé meg, hogy kinek hítták a szabolcsi második alispánt? Otthon azalatt meghagyta, hogy míg haza nem megy, aratáshoz, kaszáláshoz ne fogjanak; lábán maradt minden termése. Ez egy. Másik a híres Csenkő Laczi, a legszebb ménes birtokosa az alföldön, ki ha más szekerén nem ülhet, gyalog jár, mert sajnálja szép lovait befogatni. Harmadik Berki Lőrincz, leghíresebb vadász és agarász a környékben, oly folyvást tud hazudni, mintha diktálnák neki. Negyedik Kalotai Friczi, kinek az a különös rossz tulajdonsága van, hogy a mi kezeügyébe akad, pipa, ezüstkanál, zsebóra, azt menten ellopja; a kik már ismerik, jól tudják, ha valamijök elveszett, hogy hol keressék, s minden tartózkodás nélkül nyakon fogják, kimotozzák a zsebeit, s ez őt legkevésbbé sem szokta megzavarni. Végezetre itt van Kutyfalvi Bandi, legpompásabb ivó és verekedő az országban, ki valahányszor iszik, mindig elzsákolja ivó társait, inni pedig úgy tud, mint egy nilusi ló és soha sem látta őt senki holtrészegnek.

Ilyen ripők compániából állott Jancsi úr környezete, kik mind nagyon tetszettek maguknak azon gondolatban, hogy őket eredeti ficzkóknak tartsák, s ennek kiérdemlésére fül nem hallott, szem nem látott ostobaságokon törték a fejöket, melyek között a legszelidebbek közé tartoztak ezek: a vendég lovainak farkait tőbül levágatni; újdonatúj hintóját oly apróra faragtatni, mint a forgács; a házat felgyújtani, mikor legjobban mulatnak alatta; fényes délben, mikor legtöbb nép jár a városban, oly costumben járni végig a sétányon, a milyet csak az uszóiskolában szokás viselni; orthodox zsidókkal szalonnát etetni, s más efféle genialis dolgok, melyek egy időben nagyon mulatságos elménczségeknek tartattak.

Az úri vendégek megérkezvén, a barna zenészek háromszoros tust fuvának, azzal az előljáró esküdtek kimérték a pályatért, a czél végéhez odaállíták Varju uramat a vörös zászlóval, túlnan pedig a lovas legényeket, sorshúzás által határozott sorban, úgy, hogy az úri nézők az egész futtatást a legkényelmesebben láthassák hintaikról.

A pályatér ezer lépésnyi volt.

Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a taraczkokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, a midőn túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovas legényt, ki nagyokat kondítva karikásával, rohan a pályázók felé, s nem sokára a két esküdt elé érve, megáll, s megbillentve kalapját, elmondja röviden, hogy ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.

– Ki vagyok, mi vagyok? soha se kérdezzék; ha legyőznek, úgy is odább megyek, ha én győzök, úgy is itt maradok! Ez volt válasza az esküdtek kérdésére.

Senki nem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arczú, huszonhat éves fiú volt, kicsiny, pörge bajuszszal, mely betyárosan fölfelé volt csapva, ömlő haja göndör karikába szedve, fekete, villogó szemei, s merész kifejezésű szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies, de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni, mint akármi gavallér.

Akárhol vette azt a paripát, a melyen ül, de gyönyörű állat: nyugtalan erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénynyel és farkkal, egy perczig sem tud nyugton maradni, egyre tánczol és ágaskodik.

Oda állítják őt is sorsot húzni s azután elvegyül a többi lovas között.

Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.

Végre megtörtént a jeladás, az első taraczkdurranásra elkezdtek hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek, füleiket hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott s azon perczben megindult az egész sor a pályasíkon.

Öt-hat mindjárt eleinte kivált a többi közül, ezek a legszelesebb lovasok, kik az elején sarkantyúzzák lovaikat s utóbb elmaradnak, köztük van a legújabban érkezett legény is.

A pünkösdi király a középtájon lovagol még, csipőre tett kézzel s meg sem mozdítja korbácsát.

Midőn háromszáz lépésnyire haladtak, akkor azután egyszerre sarkantyúba kapja a lovát s kieresztve karikását, egyet rikolt és három szökéssel kinn van a többiek csoportjából.

Ekkor kezdődik a lárma, az ostorcsattogás, valamennyi lovas lova nyakára fekszik, a kalapok hullnak, a menték repülnek, a pálya közepén mindenki azt hiszi, hogy ő leend a nyertes; egy paripa elbukott lovagostul a porban, a többi előre nyargal.

A hintókról szépen lehet látni, mint vágtat előre a többi között a pünkösdi király, fejéről a hosszú virágfűzér repülve vonul utána. Egyenkint elhagyja azokat, a kik eléje vágtattak, s valahányat elhagy, egyet pattant az ostorával, rákiáltva hetykén:

– Szorítsd öcsém!

A pályatér negyedik részében már világosan elhagyta valamennyit, csak egy van még előtte, az idegen legény.

Márton neki rugaszkodik ennek is, az ő lova hosszabb, de amazé gyors, mint a szellő. Már csak kétszáz lépés az élet. A fiatal legény visszanéz versenytársára, önbizakodó mosolylyal, az urak onnan a hintókról kiabálják: ne hagyd magad! mely kiáltás mind a két versenyzőt illetheti, Jancsi úr felállva nézi az érdekes versenyt.

– No most mindjárt elibe vág! Nem biz a. Ez is sarkantyút adott a lovának. Egyet pattant, s repül mint a fergeteg; milliom adta, milyen ló, s hogy ül rajta az a suhancz!… No Marczi, most mindjárt vége a pünkösdi királyságnak! Már csak száz lépés az élet… Vége van! nem birja többet elérni.

Úgy is lett, az idegen legény egy egész másodperczczel hamarább ért a czélhoz, mint Márton s ott a zászló előtt megállt. Márton azonban, a mint odaugratott, hirtelen kikapta Varju uram kezéből a zászlót s diadalmasan kiálta a legényre:

– Ne is gondold öcsém, hogy te győztél, mert az a parancsolat, hogy a ki hamarább elkapja a zászlót, azé a pünkösdi királyság, már az pedig az én kezemben van.

– Úgy? szólt a legény nyugodt szívvel. Nem tudtam. No majd a másodszori futásnál ügyelni fogok rá.

– Ugyan úgy-e? monda Márton. Tán biz azt gondolod, hogy majd akkor is magam elé eresztelek? Nem éred azt hajasan. Most is csak annak köszönd, hogy a lovam megijedt a lobogós üngödtől s félreugrott, különben ott hagytalak volna, a hol szent Pál az oláhokat. No de csak gyere másodszor, majd megtanítlak rá, hogy ki a legény a gáton?

Ez alatt a többi versenyzők is beérkeztek, kiket Márton százféle okokkal sietett felvilágosítani, hogy miért tudott az idegen legény hamarább odaérni, mint ő? utoljára még az is kisült, hogy nem is ért oda hamarább, csupán csak hogy egy paraszt hajszállal volt előbbre a lovának a feje, mint az övé.

Az idegen legény hagyta őt beszélni békével s csendesen, jó kedvvel léptetett vissza a kiindulási vonalra.

E nyugalom, ez önbizakodó engedékenység teljesen megnyerék számára a közönség rokonszenvét a garázda Márton ellenében, s az úri sereg között élénk fogadások kezdtek szövődni, még pedig tizet egyre, hogy az idegen lesz mind a három futásban a győztes.

A taraczkokat újra megtöltötték, a legények ismét sorba álltak, a harmadik lövésre megindult a versenyző csapat. Most már egyszerre ugratott ki mind a két versenyhős a többiek sorából. A pálya közepén már mind elhagyták egy öllel a hozzájok közelebb jövőket, s szorosan egymás mellé férkőzve vágtattak a zászló felé.

Egész a pálya végeig egyik sem bírta megelőzni a másikat. Midőn már csak alig ötven lépésnyire voltak, hirtelen nagyot durrantott ostorával az idegen, mire a megriadt paripa három nekidühödt szökést téve, egy egész fejjel előzte meg Márton lovát, s ez a különbség egész a pályaczélig változatlanul megmaradt közöttük, bár a pünkösdi király korbácsnyéllel verte is tajtékzó paripáját.

Az idegen legény elébb ott volt a zászlónál, s ezúttal úgy kikapta azt Varju uram kezéből, hogy maga Varju uram is leesett a lóról.

Márton magánkívül dühében vágott ostorával az előle elragadott zászlóhoz, s lyukat hasított annak piros lebernyegén. Hasztalan düh. Az esküdtek odajövének, s a mérgében reszkető pünkösdi király fejéről levevék a virágkoronát s feltették a győztes fejére.

– Nem kell az a kalap, kiálta rekedten a legyőzött lovas, midőn kalapjával kinálták. Visszanyerem én még azt a koszorút újra.

– Pihenést kell nekik engedni, kiáltának a hintókról.

– Nem szükség, felelt Márton daczosan, én nem vagyok fáradt, sem a lovam, mi futunk, ha belehalunk is. Ugy-e Ráró?

A paripa, mintha értené, hogy mit beszélnek hozzá, kapált lábaival, s fejét szügyébe hányta. Az esküdtek visszavezették a fiatalságot a vonalra.

Sokan átlátva, hogy e két lovassal nincs mit versenyezni, kiálltak a sorból, s a nézők közé vegyültek, úgy, hogy a két versenyhős alig hatodmagával maradt a síkon.

Annál érdekesebb lőn a verseny, mert a tömeg nem vonta félre a figyelmet.

Mielőtt harmadszor is hozzá fogtak volna a versenyhez, az idegen legény leszállt a lováról s a temető árkából egy hajlós fűzfavesszőt metszve, arról lehántá a leveleket s karikását nyakába vetve, így ült föl ismét lovára.

Még eddig egyszer sem ütötte meg a paripáját.

Most, a mint meghallotta a nemes állat a vékony fűzfavessző éles fütyölését, elkezdett ágaskodni. Két lábra állt és zabláját harapta dühödten, köröskörül tánczolva két hátulsó lábán. A legényt félteni kezdték, nem attól, hogy lova leveti, mert arról szó sem volt, hanem hogy elkésik vele, már a második lövés is eldördült, a többi mind hosszúra ereszté a kantárt s felkészülve várt, az ő lova még egyre ágaskodott, s lábaival kapálta a földet.

A mint a harmadik lövést tették, az idegen lovag egyszerre rávágott a fűzfavesszővel a lovára s odaveté a kantárszárat.

Mint a vihar száguldott előre a megcsapott ló, szilajon, bőszülten nyargalta be a tért, a hogy csak akkor tud futni a paripa, ha valamitől megrettent, s magával ragadja veszendő lovagját. Senki, senki sem ért még csak közel is hozzá, maga Márton több ölnyi távolságra maradt el mögötte már a pálya felén, a népség bámult a lovag vakmerőségén, vagy paripája dühén, a midőn hirtelen a sebes roham közepette lebontakozik a legény fejéről a hosszú virágfűzéres korona s lehull a földre. Az utána rohanók patkói mind összegázolták.

Ő maga észre sem vevé koszorúja elestét, míg a czélhoz nem ért, hol már előre vissza kellett tartania minden erejével bőszült paripáját. A czélt elérte, de a koronát elveszté.

– Igy nem lehet pünkösdi király, mondának többen. Minek vesztette el a koronát?

De hát ki lesz akkor? A koronát senki sem vette észre a földön, beletapodták a porba.

– Ez nem igazság! kiáltozott a nagy rész, míg többen új futtatást indítványoztak.

– Én mindenre kész vagyok, mondá az idegen legény.

– Megállj öcsém, szólt rekedt, eltompult hangon Márton, ki reszketett a dühtől, váljék el hát köztünk, hogy melyikünk a derekabb legény? Itt a síkon te jártál elébb, megvallom: jobb lovad van, ehez a bolond is ért, csak gyors lova legyen; de gyere, mutasd meg: ember vagy-e ott is, a hol meg is kell állni? Látod, itt sok szép népség van együtt s ennyi nép számára nem hoztak többet két tuloknál. Ez kevés lesz. Gyere velem, ha legény vagy, hozzunk még egy harmadikat. Nem kell messze mennünk, itt a nádas közepén van egy kivert bika, a ki már két hét óta rontja a vidéket, embereket öl meg, gulyákat kerget szét, kalangyákat dúl fel, az utazó szekereket felforgatja az útban, s bekergeti a városba a mezőről a munkásokat, a város valamennyi bérese, gulyása nem birta egyesült erővel elfogni, menjünk mi rá ketten s a melyikünk ide hajtja, legyen az a pünkösdi király.

– Itt a kezem, szólt versenytársa tenyerébe csapva az idegen legény, minden hosszas gondolkozás nélkül.

A kik hallották a köztük tett fogadást, kezdtek tágulni mellőlök, hisz ezek veszett emberek, a kik az ünneplő nép közé akarják hajtani a szilaj bikát!

– Nem kell félni, monda Márton, mire ide hajtjuk, úgy megszelidül az, mint a bárány, vagy mi is ott maradunk.

Hirtelen, mint a futó tűz terjedt el a vakmerő fogadás híre. A népség félénkebb része iparkodott elárkolt helyek mögé jutni, a bátrabb legények lóra kaptak, utánok menendők, hogy meglássák a merénylet sikerét; az urak is mind paripáikat hozatták elő, még Jancsi úr is neki hajtatott parasztszekerével. Tán azt hitte, hogy ő iránta még a szilaj állat is tartozik respectussal viseltetni?

Alig félórányira a várostól kezdődik az a rengeteg mocsár, mely innen azután lenyúlik egész Püspök-Ladányig és fel Nádudvarig és Tisza-Füredig: abban bizony ellakhatik nemcsak a szilaj bika, de még a hyppopotamus is.

Egyfelől gazdag búzavetések terülnek, másfelől gazdag sötét-zöld sás mutatja a vonalt, a meddig a víz szokott járni, csak egy keskeny gát választja el a rétet és kaszállót az ingoványtól.

A legelőkön elszórva tanyázó gulyák pásztoraitól csekély fáradsággal meg lehetett tudni, merre jár most a kivert bika a mocsárban.