The Project Gutenberg eBook of Egy magyar nábob (1. rész) by Mór Jókai

A leányok kénytelenek voltak tavalyi ruháikat előkeresni, kiigazgatni, eljött a farsang, nagy bálok voltak hirdetve mindenfelé, az idén nekik itthon kellett maradniok, mert nem telt a jövedelemből.

Mayer akárhová tekintett, rosszkedvű, levert, durczás képeket látott maga körül, de aztán nem is sokat törődött velök; csak vasárnap délutánonkint, midőn a meszely bor magnetizálta idegeit, akkor eredtek meg szavai, ömlött belőle a kegyes tanítás leányaihoz; elmondá nekik, hogy milyen boldog ő, hogy becsületes hírnevét megtarthatta, bár szegény és kaputja rongyos (a mi ugyan nem nagy dicséret volt a felnőtt leányokra), de büszke ő e rongyokra, s kivánja, hogy leányai is olyan büszkék legyenek erényeikre stb.

Azok természetesen e prédikáczió elől apródonkint kiszöktek a szobából.

Egyszer azonban kezdett ismét jobb kedv, vigabb szellem szállni a családba; Mayer uram, midőn bureaujából, vagy ki tudja honnan megtért, zajos éneklés közt lepte meg leányait, az asszony új főkötőket vásárolt, a viseletek újra kicsinosultak, az ételek kezdtek jobbak lenni, Mayer úr maga az eddig csak vasárnap élvezett meszely bor helyett most már mindennap találkozott e kedves asztali tüneménynyel. Neki ugyan mindez épen úgy nem tünt volna fel, mint az Isten madarainak a meglepett buzaföld, melytől nem kérdezik, hogy ki vetette oda? ha egy napon maga az asszony meg nem súgta volna neki, hogy Matild örvendetes haladást követett el a művészetben, miszerint az igazgató jónak látta fizetését tetemesen megjavítani; a mit azonban egy ideig még szükség titokban tartani, nehogy a többiek megtudják, s ők is fizetésjavítást követeljenek. Mayer úr ezt igen természetesnek találta.

Meglepte ugyan, hogy Matildot mindig czifránál czifrább öltözetekben látta megjelenni, a legdivatosabb shawlok, kalapok járták egyre, s mihelyt valami türődött, azonnal öcscsének adta; azt is tapasztalá, hogy gyakran, midőn a szobába belép, egyszerre félbeszakasztják a beszédet, s ha kérdezi, miről beszéltek? elébb egymásra néznek, nehogy ellenkező feleleteket adjanak, sőt egyszer annyira ment a nyughatatlanságban, hogy meg is kérdezé nejétől: minek visel Matild ily drága öltönyöket?

A jó asszonyság azonban tökéletesen megnyugtatá a gondos családapát. Először azok nem valami drága kelmék, hanem hogy sokat mutatnak; a mi moirnak látszik, az csak habos tafota, aztán nem is az eredeti árán veszi azokat Matild, hanem a primadonnák szokták azokat potom árért elvesztegetni, s ha egyet vesz, a másikon ismét túlad. Ezt így szokták a szinháznál.

E naptól kezdve az egész háznép különösen kezdte kedvét keresni. Tudakolták, utána jártak, mit szeret? mit óhajt? Milyen jó leányok ezek az én leányaim! mondá a boldog családfő magában.

Matild maga egy becses tajtékpipával örvendezteté meg, melyre vadászkutyák voltak faragva. A darab, az ezüst kupakot nem is számítva, megért huszonöt pengő forintot.

Részint e fölötti örömében, részint megszokott illedelemből, feltevé magában Mayer, hogy e napon Terézt is meg fogja látogatni, mihez annál nagyobb kedve lehetett, mert kaputjára új bársony gallért varrtak; a czifra tajtékpipát is szájába dugta s úgy ment végig a városon Teréz lakásáig.

A jámbor kisasszony ott ült kandallója mellett; még ő nála most is fűtöttek, pedig tavasz dereka volt.

Teréz leülteté őt. Végtelenül fagyosan bánt vele, háromszor köhögött, míg egyet szólt. Mayer úr csak várta, hogy mikor fogja megkérdezni tőle: honnan jutott e szép pipához? a miben azon mellék-eszméje is volt, hogy megtudva annak ünnepélyes eredetét, Teréz is sietni fog őt valami születésnapi ajándokkal megörvendeztetni; végre maga kezdé meg a szót.

Az fogta a száránál fogva a pipát, s úgy vágta azt a kályha vas lábához, hogy szerteszét mállott.

Mayer úrnak kétfelé fordult a szája; no ez szép születésnapi köszöntő.

– Mit jelent? Azt jelenti, hogy ön egy higvelejű, ostoba ember, a kinek akkorára nőttek már szarvai, hogy az ajtón nem fér be velök s még sem veszi észre, hogy viseli. Ön egy bamba. Az egész világ tudja, hogy az ön leánya egy gazdag főúrnak a szeretője, s ön nemcsak hogy nem átall vele együtt lakni, gyalázatos keresményében vele osztozni, hanem még idejön hozzám azzal dicsekedni.

– Ha nem ismerném önt, hogy milyen könnyelmű, kénytelen volnék igen elvetemedettnek tartani. Ön engem bolonddá vélt tenni, midőn azt mondta, hogy leányát nevelőnőnek adta, holott azt a szinpadra vivé. Én nem akarom önnek elmondani, hogy mi nézeteim vannak ez életpálya felől? elismerem, hogy azok a mult századból valók, hanem annyit fölteszek egy emberről, a ki algebrát tanult, hogy legegyszerűbb æquatio utján ki tudja számítani, vajjon lehet-e tizenhat forint havi díjból, a mit az ön leánya kap, százakat adni ki feltünő fényüzésre?

– Ah kérem, Matild fizetése felemeltetett, szólt Mayer, ki nagyon szerette volna, hogy más is higyjen abból valamit, a mit ő hisz.

– És aztán nem is oly fényüzés ám az, a milyennek néném gondolja. Azok ócska ruhák, miket ő visel, s a primadonnáktól veszi.

– Az sem igaz, újdonan vásárlott mindent; csupán Flesz és Huber uraknál többet vett a héten háromszáz forint áru csipkénél.

– De mit néz maga elé, mint egy bornyu a vágóhídon! kiálta rá végre epés kifakadással Teréz. Hisz százan, ezeren látták őt azzal a bizonyos úrral bérkocsin, hintóban ülni, csak ön maga az az ostoba, ki nem látja a fejére tett lámpást, a mit mindenki lát; ön egy otromba, rászedett filkó, a kiről csodálom, hogy valamelyik komédiásnak nem jutott eszébe szindarabot irni: Eine Posse mit Gesang. Egy családapa, ki vasárnaponkint jól felborozva erkölcsi prédikácziókat tart hátamögött nevető leányainak, s a mellett tajtékpipákkal dicsekszik, miket leánya csábítója vett neki születésnapi ajándékul; mert ha azt hinném, hogy önnek csak sejtelme is volt e fertelmességről, azzal a seprűvel, melylyel a pipa cserepeit kitakarítom, kiseperném önt is a szobából, s ha önnek lelkét megvehetik mások egy tajtékpipáért, én meg nem adnék érte egy ütet taplót.

Mayer uram nagyon megütődött e szavakon, felkelt, egy szót sem válaszolt, vette a kalapját és ment legelőbb is Flesz és Huber urak boltjába, megtudta, mennyit vásárolt ott a leánya? Biz az felül haladta a háromszáz forintot. Teréz jól volt értesülve. Hiába. Az embernek mindig vannak jó barátai, kik mindenről tudósítják, a miről tudják, hogy neki szomorúságot fog okozni.

Innen elment a szinház-igazgatóhoz. Kérdé, hogy mi fizetése van a leányának?

Az igazgató könyv nélkül emlékezett rá; mondá, hogy tizenhat forint, hanem azt sem érdemli meg, mert nagyon hanyag a tanulásban, egy cseppet sem halad előre, egyébiránt úgy látszik, hogy nincs is reá szorulva, mert a próbákon soha sem jelenik meg, fizetésének fele büntetésbe megy el.

Mayer uram nem ismert magára dühében. Haza rohant. Szerencsére oly zajjal rontott be a házba, hogy a családnak ideje maradt Matildot ádáz dühe elől elszöktetni, de mégis azon elégtételt vevé magának, hogy kitagadá az elvetemült leányt mindenféle vagyonaiból, megparancsolván, hogy azon födél alá ne merészeljen lépni, a mely alatt ő lakik, mert nyakát fogja tekerni, ketté hasítja, darabokra tépi és más egyéb legkevésbbé szokásos kivégzések nemével irtja ki a világból.

A jámbor ember tigris-szívet váltott; dühös volt és kérlelhetlen, hallani sem akart elátkozott leánya felől s megparancsolá, hogy odahaza elő ne merjék annak a nevét hozni, mert a ki szólni bátorkodik felőle, utána megy!

E kegyetlen mondás nagy sírásokra adott alkalmat, de Mayer uram feltette magában, hogy keményszívű fog lenni s nem veszi észre, hogy leányai anyjostul együtt az egész ebéd alatt nem tesznek egyebet, mint egyre sóhajtoznak. Sóhajtozni szabad; a kinek tetszik, gyakorolhatja magát benne, de ő nem fogja kérdezni, kinek mi baja?

Egy egész hétig kiállotta a kegyetlenséget, nem bánta volna ugyan olykor, ha már szólnának valamit felőle, csak hogy ő visszautasíthassa a beszédet, de nem lőn mit visszautasítani.

Néha már a nyelvén lebegett, hogy kérdezősködjék felőle, de csak visszafojtotta a szókat és hallgatott. Végre egy napon ebédhez ülvén, a családnak semminemű tagja sem evett egy falatot is, pedig stercz volt. Mayer úr nem állhatta tovább.

– Hát titeket mi lelt? Mi bajotok? Miért nem esztek? Minek sírtok itt nekem?

A leányok kötényeiket emelték szemeikhez s még jobban sírtak; az asszony nagy zokogva felelt:

– Persze! mondá a férj, akkora kanál sült lisztet dugva a szájába, hogy majd megfulladt tőle. Olyan könnyen adják azt! Ha olyan könnyű volna meghalni.

– Hiszen jobb is lesz szegényre nézve, ha meghal, jól jár vele, legalább nem szenved többet.

– Mindig csak téged emleget, csak az apját szeretné látni, csak még egyszer óhajtaná megcsókolni kezét, azután örömest meghalna.

E szóra az egész család, mint egy orgona kezdte rá a sírást, Mayer uram úgy tett, mintha az orrát fúná.

– A Zuckermandelen 3) egy szegényes hónapos szobában, mindenkitől elhagyatva.

Tehát szegény állapotban! gondolá Mayer úr; akkor talán hát még sem egészen igaz az, a mit Teréz beszélt felőle.

Meglehet, hogy szeretett valakit, s ajándékokat fogadott el tőle, ez még nem olyan nagy bűn, de ebből még nem az következik, hogy eladta volna magát. Mikor ezek a vén kisasszonyok, a kik soha sem élvezték a világ legfőbb örömeit, olyan irigyek a fiatalság mulatságaira.

– A mióta innen elment, folytatá újra Mayerné, soha fel nem kelt az ágyból, nem is hagyja azt el már, tudom, csak mikor a koporsóba teszik.

– No, vezessetek el hozzá délután. Monda Mayer úr végképen elérzékenyülve.

Erre a szóra az egész család a nyakába borult, csókolták, czibálták, nem volt ilyen jó ember, ilyen kegyes apa több a világon.

Alig várták, hogy az asztalt elszedjék, felöltöztették a jámbor családfőt, pálczáját kezébe adták s valamennyien elmentek vele a Zuckermandlira, a hol egy szegény padlásszobában feküdt Matild, melyben a szó szoros értelmében nem volt egyéb, mint egy ágy és számtalan orvosságos üveg.

A jó apa szíve elfacsarodott e látványon. Tehát Matildnak semmije sincs! szegény leány.

Arra a gondolatra ki tudott volna jönni, hogy a csipkéit és selyemkendőit csak nem itta be mind orvosságban egy hét alatt.

A leány fel akart kelni, hogy atyját meglátta, de nem birt; Mayer úr bűnbánó képpel lépett oda hozzá, mintha ő vétett volna ellene; a leány megragadá kezét, oda szorítá kebléhez, csókjaival halmozta s töredezett hangon esedezék bocsánatért.

Valóban kőből kellett volna a jámbor apa szívének lenni, hogy azt megtagadhassa tőle. Megbocsátott neki. Rögtön bérkocsit rendelt s visszaviteté őt a házhoz. Beszéljen a világ a mit neki tetszik! a vér nem válhatik vízzé, egy apa nem ölheti meg szülöttjét egy kis botlás miatt.

Ezt annál kevésbbé teheti, minthogy ezuttal oka sincs rá, mert még az nap kapott egy levelet, melyet liberiás inas hozott neki és azt a sokszor említett földesúr sajátkezüleg irta hozzá, mély fájdalmát fejezve ki a felett, hogy ártatlan, tiszta szándékú közeledése által oly félreértésekre adott okot. Ő a legnagyobb tisztelettel viseltetik az egész becses családja iránt, s a mit Matild irányában érez, az semmi egyéb, mint a művészet iránti tisztelet, arról pedig, hogy az ifju leányzó erényei mily ostromolhatlan sánczok közé vannak zárva, ő adhat legérvényesebb bizonyítványokat s azokat, ha kell, keze irásával is kész ellátni.

Mayer, Mayer! hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása nélkül itéltél? bizony megérdemlenéd, hogy te kérj bocsánatot megbántott családodtól.

Más leánynál ugyan azt felelné az ember az ilyen imádónak, hogy ha oly tiszta szándokkal van iránta, hát vegye el, hanem a művésznő kivétel, azt tisztelni is szabad; a művészetnek szabad hódolni s az nem csábítás, az csak tisztelet, kitüntetés, méltó elismerés s abból nem következik, hogy el kell venni.

– No jól van, monda Mayer úr, kit e levél egészen megnyugtatott, ez már egészen más; de hát legalább ne iparkodjék Matildot a sétányokon, a szinfalak között felkeresni, mert ez mégis compromittálhatja, hanem, ha tisztességes czéljai vannak, járjon a házhoz.

Balgatag ember! Kenyeret ad a patkányoknak, hogy éjszaka ne zörögjenek, a helyett, hogy macskát tartana.

Két nap alatt Matild természetesen oly egészséges volt, mint a fáról szakasztott alma, s a földesúr már most a házhoz járt szépen.

Leirásával nem vesződünk, mert úgysem soká fogunk vele bajlódni; néhány hónap mulva elutazik, utána jő egy bankárfiu, azután ismét egy földesúr, majd egy negyedik és egy ötödik, és ki tudná hányadik? És ezek mind igen nagy tisztelői a művészetnek, mind igen derék, illedelmes emberek, a kiktől egy illetlen szót nem lehet hallani, kik kezet csókolnak a mamának, s bölcs dolgokat beszélnek a papával, s oly szerényen hajtják meg magukat a leányok előtt, mikor mennek, mintha grófkisasszonyokkal társalognának. Akadnak közöttük víg, mulatságos fiuk, a kik halálra nevettetik az embert tréfáikkal, a kik kimennek a konyhába Mayer mamával kötekedni, megkóstolják az ételeit, ellopják a palacsintát, olyan kedves, bohó fiuk.

Négy leány lett nagy és deli. Egyik szebb volt, mint a másik; életkorukban alig volt közöttük egy-egy év különbség. A mint felnőttek, a mint hajadoni szépségük kifejlett, annyival zajosabb, látogatottabb lőn Mayer uram háza; a régi fényüzés, könnyelműség, pazarlás visszatért, örök jó kedv tanyázott a háznál, a legválogatottabb társaságok gyűltek ottan össze, grófok, bárók, főnemesek, bankárok és más nagy urak.

Vette ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utczán találkozik ezen grófokkal és bankárokkal, azok úgy tesznek, mintha nem látnák, sőt ha leányaival találkoznak is, egyik sem néz a másikra, hanem ő az olyan dolgokon, a mik neki nem tetszettek, nem szokta törni a fejét; azt gondolta, hogy ezt mind így szokták a nagy urak.

Már a legkisebb leány is jól megnőtt, tizenkét éves volt, s látni lehete fejlődéséből, hogy mindegyik nénjénél szebb lesz. Még most kurta viganót és fodros nadrágocskát viselt s tömött hosszú hajzata két tekercsben fonva csüggött le hátul, s a ház tisztelői nem egyszer kérdék már tréfálva: mikor fog ő is hosszú öltönyt kapni, mint nénjei?

Egy napon szokatlan, meglepő látogatás érte Mayer uramat. Épen egy csoport jókedvű fiatal enyelgett a vidám leánykákkal, jutott egy elefánt a mamának is, ki őt nevettesse.

Mayer papa pedig legyeket ütögetett a falon s nagy megelégedésére szolgált, ha egy-egy hangosabb csattanásra valamelyik leány felsikoltott, mintha megijedt volna; a midőn koczogás hallatszik az ajtón s minthogy senki sem felelt rá, a koczogás ismétlődik; harmadszor is rákezdi, végre egy vidám czimbora oda ugrik s feltárja az ajtót, gondolva, hogy ez is egy tréfás fiu lesz – ki őket meg akarja lepni.

Egy vén, száraz hölgy alakja, kopott fekete ruhában állt a fényes társaság előtt.

Az éltes kisasszony, a nélkül, hogy a jelenlevő társaságot legkisebb figyelemre is méltatná, minden megütődés nélkül odajárult Mayer úrhoz.

A jámbor családapa hallatlan zavarban volt, nem tudta, hogy leültesse-e a tisztes kisasszonyt? hová? oda valamelyik merveilleux mellé? bemutassa-e a vidám társaságnak, mint testvérnénjét, vagy eltagadja, hogy ismeri? viszont a díszes vendégeket fejenként megismertesse-e Terézzel, mint házának mindmegannyi tisztelőit?

– Néhány szóm volna önhöz, s ha ráér, vendégeit egy pár pillanatra elhagyhatni, legyen szives oly helyre jönni velem, hol a társaságot nem zavarjuk.

Mayer papa kapott az ajánlaton, hogy testvérét ez úri körből eltávolíthatja s nyitotta előtte az ajtót, keresztül vezetve őt a távolabbi szobákba.

Alig tette be az ajtót, midőn víg kaczaj hangzott fel az elhagyott társaság közepéből; Mayer papa sietett Terézt odább terelni: nagy együgyűség kellett volna hozzá, hogy ki ne találja, miszerint azok oda benn most a mult századbeli kisasszony felett kaczagnak.

Mayer papa iparkodott olyan nyájas lenni Terézhez, mint egy czitromkereskedő.

– Foglaljon helyet, kedves jó rokonom. Oh milyen szerencse, valahára láthatni…

– Épen nem udvariasságokat jöttem ide mondani, beszélt száraz hangon Teréz, s ahoz a néhány szóhoz nem szükséges leülnöm: állva is elmondhatom. Két év óta nem láttuk egymást, azon idő alatt ön meglehetősen messze eltávozott tőlem s oly életmódot folytat, mely körülbelől örök időkre lehetetlenné teszi, hogy ismét egymáshoz közeledhessünk; ez, úgy hiszem, nem nagy bámulására fog önnek szolgálni, s azért volt bátorságom azt elmondani. – Ön négy leányának egymás után ugyanazon életpályát választá. Nem szólok felőle. Az ilyenről legjobb hallgatni, kérem ne szakítson félbe, nem szemrehányásul mondtam. Ön ura saját tetteinek. Most még egy leánya van önnek, az is tizenkét éves már, és idestova felnőtt hajadon leend. Nem jöttem szinházi jelenéseket idézni elő az ön házánál; nem akarok önnek leczkéket tartani erkölcsről, vallásról, Istenről, hölgyi szüzességről, miket a nagy urak és nagy szellemek által kigúnyolt szenteskedők annyit emlegetnek; nem akarok önnek atyai szívére hatni könyörögve, hogy a mit négy leányában elvesztett, mentse meg az ötödikben, mert tudom jól, hogy ha erre volna is önnek akarata, de nincsen ereje, s ha ereje volna is, nincsen esze hozzá.

Mayer úr olyan jó ember volt, hogy mikor ilyen dolgokat mondtak neki, csak mosolyogni szokott rá.

– Hogy mentül kevesebb ideig legyek önnek alkalmatlanságára, röviden kivánom elmondani, a miért jöttem. Én azt kérem, – nem: rosszul mondtam, követelem, hogy legkisebbik leányát adja át nekem. Én fel fogom őt nevelni tisztességesen, becsületes polgárleányhoz illő módon. Még az ő lelke romlatlan, még Isten kezében van, én holtom napjáig azon fogok törekedni, hogy őt a jó erkölcsben megőrizhessem s öntől egyebet nem kivánok, mint hogy sem önnek, sem családja bármely tagjának is ne legyen rá többé semmi gondja. Engemet jó szándokomban megsegít az Isten. Jónak látom egyébiránt önnek megjegyezni, miszerint nem hiába mondám az elébb, hogy «követelem», mert azon esetben, ha ön netalán ez ajánlatomat visszautasítaná, én a legfensőbb hatóságokhoz fogok folyamodni, hogy kérelmemet foganatosítsam és ez önre nézve sok kellemetlenségnek lehetne okozója, mert én részemről kész vagyok a herczegprimásig felmenni és elmondani előtte azon okokat, melyek engemet e föllépésre kényszerítettek. – Ajánlatom nem kiván hosszas gondolkozást: mindamellett holnap reggelig engedek önnek időt, hogy elhatározza magát. Ha ez ideig a leányt hozzám el nem fogja hozni, legállhatatosabb ellenségére számolhat bennem. A bűnbocsátó Isten kegyelme legyen önnel mindenha.

Mayer úr kikisérte nénjét s míg őt maga előtt látta, az esze állva maradt, egy gondolatnak nem volt ura. Csak azután kezde magához térni, hogy őt kiküszöbölte. A leányok, az ifjonczok mulatságos észrevételekkel kisérék az aggszűz megjelenését s e tréfákra megjött Mayer papa bátorsága. Elkezdett nekik referálni róla, hogy mi hozta ide a vén kisasszonyt?

– A bizony nem akar egyebet, mint Fannyt elvinni a háztól és magánál tartani örökre.

– És miért? szeretném tudni, miért? Hát nem nevelem én őt tisztességesen? Hát lehet-e én ellenem valakinek valami kifogása? Vethet nekem valaki valamit szememre? Nem úgy bánok-e én leányaimmal, mint a szemem fényével? Hallott-e valaha valamelyik egy rossz szót tőlem? Tán bizony én valami országos hírű csaló vagyok, a ki rossz példát ad gyermekeinek, hogy a hatóságok elvegyék azokat kezeim közől? – Nos uraim, mondják meg, mit tudnak én felőlem? Tolvaj vagyok-e én? Rablókapitány, vagy hamispénzverő? Istenkáromlásokat hallani-e én tőlem vagy tékozlást vethetni-e az én szememre?

E közben hevesen járt alá s fel a szobában nagy lépésekkel, mint egy szinpadi héros s bámultatta magát vendégeivel.

A mit beszélt, az végtére is nagy hatást szült, azt a hatást tudniillik, hogy az úrfiak mind megszökdöstek a házból. Teréz fenyegetésében volt valami, a mi rájok nézve is kellemetlen leendett.

Midőn a család magára maradt, akkor kezdődött még csak rá a Teréz elleni kifakadás; e mindent felülmúló vakmerőség fellázasztá a kedélyeket; nem volt oly gonosz indulatú, incselkedő, áskálódó személy több a világon, mint a vén kisasszony; ne is próbálja többet betenni lábát a házba, mert ott kiseprűzik, lelúgozzák, lapáton vetik ki az utálatos, fertelmes méregkeverőnét.

Maga Mayer úr is egészen dühbe kezde jönni. Nem nyughatott a haragtól, el kellett neki mennie hazulról, hogy panaszát kiöntse.

Volt három régi jó ismerőse még azon időkből, hogy hivatalt viselt; ezek most is főtörvényszéki hivatalnokok, híres jogtudósok voltak, kiknek tanácsadására sokat lehet építeni. Régen nem látta ugyan már őket, de most eszébe jutott, hogy felkeresse mindegyiket és megelőzze Terézt, ha netán az fenyegetését foganatba találná venni.

Első ismerőse, kit legközelebb talált, volt Schmerz úr tanácsnok, nőtelen negyvenes férfi, simaképű, szelid kedélyű ember, kit épen a kertjében talált, a mint szegfűket oltogatott.

Elmondá neki panaszát. Elmondá hogy Teréz milyen álnok megtámadással fenyegeti, hogy őt még a herczegprimásnak is fel akarja adni.

Schmerz úr az egész beszéd alatt egyre mosolygott, csak néha figyelmezteté Mayer urat, hogy a nagy declamatio közt bele ne lépjen a virágágyakba, mert oda kakastaréj, meg vitéz-sarkantyú van vetve. Mikor aztán Mayer úr elvégzé beszédét, nagy szelíden az felelte rá:

Nem fogja Teréz cselekedni? gondolá magában Mayer. Ez nem elég. Ő azt akarta hallani, hogy Teréznek azt nem lehet, nem szabad tenni, és ha elkezdi, csúfot lát vele.

Schmerz úr véghetetlen sok szegfűt szándékozott oltani ezen a délután; úgy hogy Mayer úr jobbnak látta panaszával második ismerősét keresni fel, remélve, hogy az majd határozottabb választ adand.

Ez volt Chlamek úr, híres ügyvéd, egyike a legbecsültebb jellemeknek, rendkívül száraz ember, csupa praxis és józan okosság, e mellett maga is családapa, kinek három fia és két leánya volt.

Chlamek úr végig hallgatta ügyvédi türelemmel az eléadott ügyet, s szelid, őszinte modorban válaszolt a kérdezőnek:

– Sohase czivódjék ön, édes barátom, testvérével ily ügy felett, ha neki épen úgy tetszik, hogy egy leányát magához akarja venni, adja oda Isten hirével, önnek marad még azért elég; úgy is magamról tudom, hogy több baj van egy leánygyermekkel, mint három fiuval. Én bizony nem tagadnám meg a kivánatát, ha önnek volnék.

Mayer úr egy szót sem felelt. Ez a tanács még kevésbbé tetszett neki. Ment a harmadik ismerőshöz.

Ez volt előtte a legderekabb ember. Magyar neve volt, tekintetes Bordácsi úrnak hítták. Criminalis törvényszéki assessor, rettenetes goromba ember azok iránt, a kikre megharagszik, az egész törvényszéket úgy forgatja az ujján, mint a gyűrűt.

Mayer úr egy nagy csomó pörös papiros között találta az érdemes criminalis assessort, kinek kitünőleg azon szokása volt, hogy mikor befészkelte magát valamely össze-vissza bonyolult ügybe, azt annyira sajátjává tevé, hogy egészen benne élt, benne érezett, mérges volt, a hol igaztalan fondorlatokat, szembeötlő exceptivákat látott s csak akkor volt megengesztelődve, ha az igazságos fél ügyesen kivágta magát. E mellett ismeretes volt megvesztegethetlensége felől; a ki aranyakat hozott neki, azt kiverte a szobából, s ha szépasszonyok jöttek hozzá, itéletére kecseik által befolyást gyakorlandók, azok irányában oly minden udvariasságot mellőző modorral viseltetett, hogy bizonyára nem mentek hozzá másodszor informálni.

A mint Bordácsi meglátta a hozzá belépő Mayer urat, levevé pápaszemét s a kinyitott okmányokba tette, hogy az olvasás fonalát el ne veszítse s valami rendkívüli pokróczhangon kiálta rá, darócz mimikával kisérve szavait:

Mayer úr megörült a «barát» szónak, pedig ez csak szójárás volt az assessor úrnál: így szokta nevezni a patvaristáját, hajdúját és a pörös feleket, a kiket megszid.

Elmondá panaszát nagy bizton, le is ült, a nélkül, hogy kínálva lett volna, mint a hajdani boldog időkben szoká, midőn még hivataltiszti társak voltak.

Mayer úr az alatt míg beszélt, sohasem szokott annak a szeme közé nézni, a kihez szavait intézte, mely lélekbátortalanság által meg volt fosztva azon előnyöktől, miszerint szavainak hatását az arczokból olvashassa. Nagyon meglepő lehetett tehát rá nézve, midőn beszédét végezvén, tekintetes Bordácsi úr a kitelhető legharagosabb hangon ráordíta:

Mayer úrban egyszerre meghült a lélek, nem tudott felelni, csak a szája mozgott, mint egy megtaszított gypszfigurának.

– Mi?! kiálta még nagyobb tüdőfeszítéssel tekintetes Bordácsi úr, egészen odalépve a szerencsétlen cliens elé s ránézve ijesztően felnyitott szemeivel.

A szerencsétlen ember ijedtében felugrott a székről, melyre kínálatlanul le talált ülni s csaknem rívafakadtan rebegé:

– Én, kérem alássan, tanácsot kérni jöttem ide, és – és pártfogást.

– Micsoda? Hát azt gondolja az úr, hogy én az úrnak pártját fogom fogni? kiálta az assessor oly hangon, mintha azt hinné, hogy egy süketnek kiabál.

– Én azt hittem, hebegé a boldogtalan családapa, hogy azon régi szivesség, melylyel kegyed hajdanában házam iránt viseltetett…

– Mit? az ön háza! Akkor az ön háza tisztességes ház volt, most pedig az ön háza Sodoma és Gomorha, mely tárva-nyitva áll a világ bolondjainak; ön mind a négy leányát eljegyzette a mélységes poklokkal és botránkoztatására szolgál minden tiszta lelkű embernek; ön megrontója a városi fiatalságnak, a kinek a nevét, hol csak kicsapongó fiak és elbúsult apák vannak, mindenütt emlegetik széles ez országban.

Már e helynél tökéletesen sírva fakadt Mayer s olyas valamit hebegett: hogy ő semmit sem tud.

– Milyen szép családdal áldotta meg önt az Isten, és az úr hogy tette őket világ csúfjaivá, kereskedést űzött leányai ártatlanságával, szerelmével, lelki üdvösségével; eladta, elárverezte őket a többet igérőnek, megtanította őket, hogy kell az utczán menőket elfogni szemeik tekintetével, hogy kell nevetni, mosolyogni, szerelmet tettetni emberek előtt, kiket először látnak életökben, hogy kell hazudni, hogy pénzöket kicsikarják!

A szerencsétlen ember zokogva fuldokolt néhány szót, hogy ő ezt soha sem cselekvé.

– Most még egy leánya van az úrnak; az utolsó, a legszebbik, a legkedvesebbik. Mikor még én az úr házához jártam, kicsiny ölbeli gyermek volt, mindnyájan azt szerették legjobban, mindig kézben volt. Nem emlékezik már reá az úr? És most ezt is el akarja adni az úr? És haragszik, ellenkezik, fűhöz-fához kapkod, midőn egy tisztességes személy meg akarja a szerencsétlen gyermeket menteni attól, hogy ártatlansága befertőztessék, hogy lelke, szerelme haszontalan pimasz kéjenczek, utczataposó, kalap-félrevágó opera-fütyörésző lafanczok körmei közt hervadjon el, hogy egész élete szerencsétlen legyen és gyalázatos, halála órája elhagyatott és megátkozott s a halálon túl irtózat s pokol tüze! S az úr még kifogásokat tesz? Persze, mert hiszen nagy kincstől akarják az urat megfosztani, a mit jó drágáért eladhat, a mit már magában előre számítgatott hogy ennyi, meg ennyi árát fogja kérni. Nem így van-e?

– Azt mondom az úrnak, ha még hajlandó a jó tanácsot bevenni, folytatá az assessor kérlelhetlen hangon, hogy ha becsületes Teréz testvérje kivánja az úrnak Fanny leányát magához venni, adja oda, minden feltétel alatt, levegye róla kezeit örökre és adja át neki tisztán és békességesen; mert ha pörre engedi jönni a dolgot, és további kifogásokat tesz, – teremt úgy segéljen! én magam leszek, a ki bezáratom az urat.

Az assessort egy perczre meglepte a kérdés, de rögtön talált rá feleletet.

– Hová? Azon esetben, ha az úrnak tudomásával vannak azon dolgok, a mik családja körében véghez mennek, – a fenyítő házba; ha pedig semmit sem tud azokról, – akkor a bolondok házába!

Mayer úrnak elég volt ennyi. Magát ajánlotta és ment. Alig talált ki az ajtón, melyen bejött s tántorogva ért le az utczára, az ácsorgók nevetve mondák egymásnak: ez is jól felöntött ma valahol!

Tehát másoktól kellett neki megtudnia, hogy ő nem becsületes ember; idegen ajkról kellett meghallania, hogy őt lenézik, csúfolják, átkozzák, hogy őt szerelemkalmárnak nevezik, ki önleányai szerelmével űz kereskedést, s házát a fiatalság romlása helyének tartják.

Pedig ő azt hitte, hogy ő a legjobb ember a világon, kinek házát tisztelik, becsülik, kinek barátságát keresvekeresik. Azon gondolkozott, vajjon illendő-e még ő neki azon házba betenni a lábát?

Elbúsultában kibarangolt egész a malomligeti tóig; milyen szép tó, gondolá magában, mennyi rossz leányt bele lehetne fojtani, az ember maga is bele ugorhatnék!

Otthon ez alatt még mindig folyt a beszéd, a panasz és jajveszékelés Teréz követelése fölött.

Egyik testvér a másik kezéből kapta ki a legkisebb leányt, ölelték, csókolták, mintha valami nagy szerencsétlenség várna rá.

– Szegény Fanny! Nálunk a szolgálónak jobb dolga van, mint te neked fog lenni Teréznél.

– Oh milyen kedves napjaid lesznek: egész nap kötni, varrni, este aztán az «Áhitatosság óráit» olvasni a nagynéni előtt, míg el nem alszik.

– Tudom, hogy fog bennünket előtted szidni mindig, majd úgy elidegenülsz tőlünk, hogy ránk sem nézesz többé.

A gyermeket egészen megvadították ezzel a sok sopánkodással, végre is abban állapodtak meg, hogy mondja azt Fanny a papának, ha az csakugyan engedni akarna Teréznek, hogy ő nem akar odamenni, majd a többiek azután mind pártját fogják.

A kalappal fején lépett be a szobába, mert hiszen ilyen háznál nem szokás a kalapot levenni.

Tudta, hogy mindenki az ő arczára néz. Azt is tudta, hogy arcza eléggé zavart arra, hogy mindenki megijedjen tőle, a ki ránéz.

– Minek, papa? kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik mielőtt tennék, a mi mondva van, elébb megkérdik: miért?

Mindenki iparkodott csodálkozását kifejezni. Fanny lesütve szemeit és egy szalagot tekergetve ujjai körül, rebegé félénk hangon:

– Mit mondtál? kérdé Mayer, leányához lehajolva, mintha nem jól hallott volna.

Fanny szétnézett anyjára s testvéreire s azoknak biztató tekintetével találkozva, bátor, határozott hangon ismétlé:

Azzal megfogá a leány kezét, másik kezével felkapta a himzőráma egyik ágát s mielőtt Fannynak ideje lett volna a megijedésre, olyan sort vert rajta, hogy magának is megesett rajt a szíve.

A testvérek mind közbeveték magukat: épen jókor! a hány ága volt a himzőrámának, azt Mayer papa mind összetöré rajtok, utoljára került az asszony. Már annak nem jutott a rámából. Tehát ököllel üté meg, úgy, hogy lerogyott a szögletbe.

Néhány év előtt kellő mértékben alkalmazva még tán használt volna e megintés; így csak fájdalmat okozott.

Mayer úr az egész alatt egy szót sem szólt, ő csak dühét elégítette ki, mint egy kalitkájából kiszabadult vadállat.

Azzal megfogá Fanny kezét, s a nélkül, hogy valakitől elbúcsúztatná, elhurczolá őt magával Terézhez. A leány végig sírt az utczán.

A megvert leányok haragjokban azt kivánták, a hogy apjok eltávozott, hogy bár vissza se térne többet. Ez a kivánságuk be is telt, mert Mayer úr sohasem tért többé vissza. Ez órától fogva eltünt Pozsonyból. Hová lett? mivé lett? soha sem tudta meg senki. Némelyek azt állíták, hogy a Dunába ugrott, mások, hogy elbujdosott, s évek mulva is hordták haza a hírt távoli utasok, kik majd Törökországban, majd Angliában láttak hozzá hasonló embert.

XI. A KISÉRTŐ A TEMPLOMBAN.

Mikor azután felvitte Jézust az ördög egy magas hegyre, megmutatá neki a földnek minden országit egy szempillantásban. És mondá neki: im én neked adom mind azt a hatalmat, ha te imádandasz engemet, mindezek tiéid legyenek. Felele neki Jézus: «távozzál én tőlem sátán!»

Szentirás.

Boldog Isten! Mennyivel közelebb vannak a gazdagok a mennyországhoz, mint a szegény emberek!

Mennyi bűn van, a mibe a szegény ember bele esik, a mit a gazdag nem is ismer!

Hát hallhatni-e, hogy a gazdagok lopnak? hogy az életfentartás ösztöne oly lépésre kényszeríti őket, a mire Isten parancsa és a világ itélete átkot kiált? Hallhatni-e, hogy egy előkelő hölgy erényeit megvették pénzen? Nem. Ez csak a szegény emberek leányainak a bűne.

Ős időktől kezdve, mióta az aranyat és a szerelmet ismerik, a szerelem volt az istenség jelképe és a pénz az ördögé. Oly ritka eset-e, hogy az Istent eladják az ördögért? Nagyon sűrű. És a szégyen mindig azé, a ki elad, és nem azé, a ki vesz.

Szerény, szorgalmatos a leányka? Nem látott soha egyéb példát maga körül erény, türelem, lemondásnál? Szívébe edzve van a jó iránti érzés, s egy illetlen tekintet képes arczát pirulásra indítni? Lelke tiszta, erénye gyémánt, szerelme szűz?… De ha a kisértő felviszi őt a magas hegyre és megmutatja neki a gazdag, az örömökben és élvezetekben határtalan világot és azt mondja neki: «nézd, én ezt mind neked adom, ha engemet imádsz!» – hány lesz, ki el nem szédül és azt mondja: «távozzál tőlem, sátán!» Kivált ha a kisértő csinos alakkal, kedvező arczczal jelenik meg. Pedig hisz azt mindenki tudja, hogy a ki a magasból leszédül, mindig összezúzza magát s a természet rende azt kivánja, hogy esni csak lefelé lehet, de fölfelé soha. – És mégis annyian elesnek!

Három év folyt le már, hogy Fanny, Teréz nagynénjénél lakott. Az ifju, hajlékony lelkületre nagy befolyással volt a három év.

Régi eszme, hogy az emberi szívben a jó és rossz indulat egy bölcsőben alszik. A melyiket ápolják, az nő meg, és elhagyja testvérét, a nevelés tudománya megtöri a craneologok tanait; – Fannyból, a hírhedett divatleányok testvéréből, a legszendébb, a leggyöngédebb szűz lett. Tán testvérei nem lettek volna azok, ha lelkeiknek más irányt tudott volna valaki adni?

Eleinte szigorú, keményszívű volt iránta Teréz, ez megtöré a gyermeklélek tövises makacsságát. Legkisebb hibája iránt sem volt elnéző, idejének minden perczére munkát szabott és azt számon kérte, egyetlen ellenmondást, legkisebb szeszélyt nem tűrt, figyelmét nem lehetett kikerülni, mélyen tekintő, szigorú szemei előtt lehetetlen volt hazudni, keresztül látott a leány lelkén, megkapta a csírájában levő gondolatot és kitépte onnan. Hiába, elébb a gyomot kellett kiirtani, azután lehetett elvetni a nemesebb virágok magvait.

Ezeknek a vén, életkedvhagyott nagynénéknek nevelési modoruk bizonyára igen kellemetlen, de igen hasznos.

Midőn végre a gyermek elvadult lelkülete meg volt törve, s bebizonyítva előtte, hogy a jót tettetni, színlelni, hazudni nem használ, mert van egy lény, a ki a gondolatok mögé lát, ki mindenütt figyel, ki semmit el nem néz, ki tán még álmában is vigyáz; hanem kénytelenségből igaznak, becsületesnek kell lennie; akkor lassankint odavivé őt Teréz, hogy a lélekváltozat kellemeit is tanulja ismerni. Őszinteségével egyenlő arányban nőtt Teréz bizalma is. Gyakran magára merte hagyni, a rábízott dolgoknak nem járt utána, szavait elhivé, bárha mindent titkon jól tudott is és ez fölemelte, megtisztítá a gyermek kedélyét. Látva, hogy szigorú nevelőnője bízik benne, önbizalomhoz jutott. És ez drága kincs! Kár, hogy olyan kevés figyelmet fordítanak rá.

Testvéreiről soha sem szólt előtte Teréz; sőt még arra is figyelt, hogy mikor gondolkozik felőlök, s olyankor iparkodott eszméit elszórni.

Később tisztasága érzetében kevesebbet sóhajtozott utánuk. Végre annyira jutott, hogy midőn egyszer Teréz engedelmével valahova kellett mennie, meglátva, hogy az utczán Matild jön szemközt nyitott hintóban, ijedten futott be egy ismerős asszonyság udvarába s félve rebegé ott: «bárcsak meg ne látott volna».

Teréz megtudta ezt s ez idő óta legnagyobb gyöngédséggel viseltetett Fanny iránt. A leány munkájához ülve nagyot sóhajtott. Teréz jól tudá, hogy most testvéreire gondolt.

– Szegény Matild! mondá a leány, őszintén, igazán megvallva gondolatát, mert hisz az eszme nem volt tisztátalan, ő sajnálta testvérét, ki hintóban ült és brabanti csipkéket viselt, míg ő kézi munkája mellett oly boldog tudott lenni.

Teréz nem válaszolt semmit, csak érzékenyen szorítá keblére a gyermeket. Isten megjutalmazá őt három évi lelki testi fáradalmaiért, mert a leány meg volt mentve, visszaadva boldogabb jövendőjének!…

Nem olyan nagy csapás ám az a szegénység. A kik közelebbről ismerik, tudják, hogy annak is megvannak a maga örömei, miket mások nem lelnek föl, ha aranyok halmazát adják is érte. Azután Teréz állapota nem is volt oly elhagyatott: egy életbiztosító intézettől holtiglani jövedelme volt ötszáz forint évdíj, melynek feléből ő kettőjök számára nemcsak jólétet, de apró mulatságokat is tudott szerezni; összejöttek az ismerős ifjak, leánykák, s nagy hiba volna azt hinni, hogy az egyszerű emberek nem értenek a mulatsághoz. – Jövedelme másik felét pedig szorgalmasan félretevé, gondolva, hogy hátha majd ő nem lesz: maradjon Fannynak. És a leány is keresett már. – Munkájáért pénzt kapott. Oh ti ezt nem tudjátok, jólétben úszó emberek, milyen gyönyör, milyen élvezet az, midőn a fiatal férfi, leány, becsületes fáradságát legelőször megjutalmazva látja; az a büszke öntudat, hogy önmagának hasznos tud lenni, s megél birtok és mások könyörülete, segítsége nélkül!

És Fanny munkáját igen jól fizették; a minek titkául el kell mondanom egy korábbi körülményt, mely szorosabb kapcsot képezend történetünk némely személyei között.

Azon ház, a melyben laktak, egy magyar asztalosmesteré volt, ki több házzal birt Pozsonyban, neve Boltay János. E gazdag kézműves régen, régen! mikor még új mester volt, – a minek már negyven éve, – rokonérzelemmel viseltetett Teréz iránt és kezét megkérte. De Teréz szülői nem adták hozzá a leányt, – pedig az is szerette őt, – mert családjok hivatalbeli volt, s nem illett bele egy kézműves. Boltay azután mást vett el, házassága szerencsétlen volt és magtalan s mire nője meghalt, megvénült ő is és Teréz is. Teréz soha sem ment nőül senkihez. Negyven év alatt megőszült, megvénült, a nélkül, hogy első szerelmét feledte volna. Ez alatt az ő családja elszegényült s ő maga egy külvárosi házba szorult lakni, s ott élt már huszonöt év óta. Boltay az alatt meggazdagodott s megvette azt a házat, melyben Teréz lakott s így alkalma volt annak apró kényelmeiről gondoskodni oly modorban, hogy azt Teréz nem utasíthatta vissza. Az udvarból kertet csináltatott, a lármásabb lakókat eltávolította és a legcsekélyebb házbért fogadta el csupán. És a mellett soha sem beszéltek egymással. – Maga Boltay a város tulsó végén lakott, egy másik házában, hol egyszersmind raktára is volt; hanem azért mindent jól tudott, a mi Teréz körül történik; megtudta azt is, hogy Fannyt magához vette s ez idő óta gyakran küldözött oda egy fiatal legényt, első legényét, ki igen derék, jeles fiu volt, mint mondák, Boltay kedvencze, kit úgyszólván örökbe fogadott s mindenét rá szándékozik hagyni; mert rokonai úgy sincsenek.

Ez a mi Párisban látott ismerősünk, az ermenonvillei ábrándozó, a Mainvielle-Catalani ügyben a nép szószólója.

Ez ifjút azért küldé annyiszor Terézhez Boltay, hogy majd egy, majd más női munkát rendeljen meg, Fanny által készítendőt, miket ő igen gazdagon szokott megfizetni. Teréznek nem merte volna ajánlani segélyét, de ily úton el kellett neki azt fogadni a leány számára.

A figyelmes vizsgáló előtt feltünhetett volna az is, hogy mind Teréz, mind Boltay igen kevés nyugtalanságot tanusítanak a felett, ha Sándor (most említjük először az ifju kézműves nevét) hosszabb ideig ott felejti magát az ifju leánynyali beszélgetésben.

Valóban szép pár leendett belőlök. Az ifju magas, ideges, szabályos termet, szőke, göndör fürtökkel és szenvedélyes, kék szemekkel, arcza bátor, férfias, magatartásában semmi elhanyagolt vagy közönséges és viszont semmi keresett úriasság, hanem az a nyugodt biztosság, mit az egyiránt kimívelt lélek és test szokott adni. A leány karcsú, ideál-alak, epedő fekete szemekkel, mélyen piros teli arczczal, mely még a szemek körül sem enged ellágyult színezetet látni. Valóban olyan alak, a minővel nagy hatást lehetne előidézni a nagy világban; szépen egymáshoz illenének: az szőke, ez barna; az kék, ez fekete szem; az bátor, komoly, erőteljes, ez szenvedély- és érzelemgazdag; azonban ki tudja, mi van felőlök megirva a csillagokban?

Azon ismerősök között, kik Teréz lakát látogatni szokták, volt egy kis, alacsony, fürgencz emberke, kit közönségesen nem a nevén szoktak híni, hanem hivatalczímén.

A derék regenschori egy délután, mikor az ifjaknak jó kedvük volt, énekelni hallotta Fannyt. Valami «Gyöngyöm Minkám el kell válnom»-féle együgyű nóta lehetett az, de a műértő karnagyot meglepé a szép csengésű fiatal hang, nem tartóztathatá magát, hogy ki ne mondja, mennyire érdekes volna Fannynak a «Stabat mater» áriáját betanítani, hogy azt a templomban elénekelje.

Teréz összerezzent e gondolatra. Matild jutott eszébe. Ámde az egészen más: énekelni nyilt szinpadon, czifrára felöltözködve, könnyelmű szerelmi dalokat, hivalkodó nézők előtt, – mint énekelni Isten templomában, rejtett rácsozat mögött, magasztos, lélekemelő éneket, ájtatos imádkozók előtt.

Pedig a gonosz, mely keresi, a kit megegyen, megtalálja a templomban is a maga áldozatát.

Teréznek tehát meg kellett engedni, hogy Fanny eljárjon a regenschorihoz, ki őt nagy szenvedélylyel tanította s fáradhatlan volt magasztalásában.

A leányka ritkán járt egyedül odáig is; vagy Teréz, vagy annak egy barátnője, egy jámbor asszonyság, Krammné kisérte őt rendesen a karnagy lakáig, s óra végeztével ismét érte ment. Különben is e polgári körökben nincs annyi ok félteni a leányokat, mert egyik család úgy vigyáz a másik leányára, mint tulajdon gyermekére, s anyja, védnője nélkül bátran jelenhet meg akárhol a hajadon, mert mindenütt védőire talál, s a szerelem-kalmárok ellen itt igen erős védvámrendszer van felállítva.

Hogy Fanny szépsége és erényes magaviseletének híre szét ne terjedt volna a városi körökben, azt várni sem lehetett. Vannak olyan dologtalan urak, kiknek nincs egyéb foglalatosságuk, mint hasonló felfedezések után járni, s ez érdemes gyönyörvadászok száma az összehívott országgyűlés alkalmával még többre szaporodott, fiatal honatyáink terjesztették is a jó erkölcsöt, a merre csak lehetett.

A Mayer leányokat ki ne ismerte volna már ekkor s a ki őket ismerte, hogy kerülhette volna ki figyelmét, miszerint azoknak még egy ötödik testvérök is van? Hol van e legkisebb testvér? Nemde, ez volt a legtermészetesebb kérdés.

A leányok nem csináltak belőle titkot. Elmondák, hogy kinél tartózkodik, hogy mikor és hol lehet őt látni? Ah! ez több volt mint könnyelműség: ez lelki aljasság, ez irigység, ez gyűlölet; Matild nem birta megbocsátani Fannynak, hogy előle az utczán megszökött és egyik sem birta megbocsátani neki, hogy oly kincscsel bir, a mivel ők nem: ártatlansággal. Minő falat volt ez a finom izlelők számára! – Milyen paradicsomi ritka gyümölcs! Egy tizenöt-tizenhat éves gyermek, kinek gyémántlelkét a sárból, a szemétből tisztogatták ki, kinek gyöngéd szívét tán egy ábrándozó ifjoncz számára tartogatják, ki még csak Istenről és gyermeteg vigalmakról eszmél; – ezt letépni könyörtelenül, bimbójából egyenkint kiszaggatni a leveleket, bele hurczolni újra abba a fertőbe, a melyből kivették, s megismertetni vele egy egész pokol-egyetemét azon új, azon szárasztó, elemésztő szenvedélyeknek, melyek a szívek alvilágában születnek! Ah, mit értitek ti e gyönyört köznapi fogalmakkal bajlódó emberek, kik megszerettek egy leányt, azt nőül veszitek, egész élteteket annak boldogításában töritek össze; megvénültök vele, míg megőszült, míg összeroskad és akkor is szeretitek; ti nem fogjátok azt érteni, minő gyönyör van abban, egy ártatlan szívet feláldozni egy óra örömének? a ti katechismustokban nincs még ez a tétel: «asszonyt megcsalni nem bűn». Miért nem vigyázott magára. Mi felkeressük, fölszaglásztatjuk, hol vannak ártatlan, ismeretlen szívek, körülhálózzuk, tőrt vetünk nekik, vermet ásunk lábaik alá, tükröt villogtatunk szemeikbe, hajtóvadászatot indítunk ellenök. – Miért nem vigyáznak magukra?

Úton, útfélen kerülgették, kisérgették ezek a mindenre ráérő chevalier errants-ok, törték magukat utána, hizelgéseket, hódolatokat, ajánlatokat nyilaztak felé, de a tündér őzikének egy csillag lebegett feje felett, mely nem engedé, hogy a rálőtt nyilak érjék: e csillag volt az erény tiszta csillaga.

A csodaifjak naponta bosszúsabban jöttek össze Mayeréknél s egymást gúnyolták a sikeretlen kisérletek miatt. Legtöbbnyire fogadásokat is tettek és vesztettek e tárgy felett, a hogy szokás lóversenyek és agárfuttatások alkalmával.

Végre egyike az ismerős dandyknak, kit mi Fennimore néven szoktunk híni, azon elvet állítá fel, miszerint legjobb és legczélszerűbb modor nők irányában az egyenes, nyilt támadás.

Ő tehát egy napon, midőn megtudá, hogy Fanny egyedül van otthon, pompás télkerti virágokból kötött bokrétát külde hozzá, a mibe egy szerelmi levél volt dugva, olyanforma ajánlattal: hogy ha Fanny hajlandó egy szerető szívet elfogadni, este hagyja a kert hátulsó ajtaját nyitva. Vannak esetek, mikben hasonló ajánlatok leggyorsabban czélhoz vezetnek.

A tapasztalatlan leány a meglepetés öntudatlanságában elfogadá a küldött virágot. És ez ügyesen volt kigondolva.

Más küldemény figyelmessé, óvatossá tehette volna, de hisz a virágok oly összhangzók egy lányka kedélyével, hogy lehetne azok iránt gyanús?

Csak miután a küldeményt hozó eltávozott, vevé észre Fanny a virágok közt rejlő levelet, s mintha egyszerre egy nagy mérges pókot látott volna meg, elejté azt kezéből és sírva futott át Krammnéhoz, zokogások közt panaszolva el esetét. Azt hivé, hogy már ezáltal is meg van gyalázva.

Nemsokára hazaérkezék Teréz is s Krammné asszonynyal együtt látleletet tartának a még lepecsételve talált levél felett. Fanny vigasztalhatlan volt, midőn Krammné ki találta előtte fecsegni a levél tartalmát; komolyan azt hivé, hogy e levél elfogadása által már most ő örökre meg van becstelenítve s daczára a két jámbor hölgy vigasztalásainak, úgy kilelte a hideg, hogy egész éjszaka lázban feküdt.

A két hölgy ezalatt boszút forralt e bánat okozója ellen, oh mert azok a vén asszonyok olyan boszúállók! Nyitva hagyatták a kert hátulsó ajtaját s rálesettek, midőn a chevalier bement, akkor meg bezáratták. Ők maguk azután a padlásszoba ablakából nézték felváltva, mint tépelődik az egérfogóba került csábító, a derék vadász, ki maga esett bele a verembe, s midőn végre elkezdett esni az eső, gonosz kárörömmel mentek lefeküdni, fejök alá téve a kulcsokat és örvendve hallgaták, a mint az eső verte az ablaktáblákat.

E tisztességes kudarcz csak magasabbra szítá a vadászok hevét. Megbukni egy tapasztalatlan gyermek előtt, kijátszatni vén asszonyok által: ezt már csak az «esprit du corps» sem engedé meg abban hagyatni s az egész osztály renomméjának helyreállítására Abellino veté fel magát, büszke önbizalommal téve fogadást akármely összegre, hogy egy év mulva a paradicsomi szépség ő nála fog lakni. Természetesen ez alatt nem feleségül-vétel van értve.

Fanny a következő vasárnapon gyönyörűen éneklé a főtemplomban a «Stabat mater dolorosa»-t; a jelenlevők szívei megteltek áhitattal.

Krammné asszonyság, ezúttal vasárnapi piperében, ott ült egyik oldaloltár előtt és magában gyönyörködött a gyermek szép énekében, midőn maga mellett elragadtatott hangon hallja susogni:

Erre csakugyan oda kellett fordulnia, hogy meglássa, ki osztja ily mértékben lelki örömeit.

Egy szerényen öltözött úri embert látott maga előtt, ki kalapján gyászt viselt s ég felé forgatott szemeiben épen egy könyet törölt szét. Ez Kárpáthi Abellino volt.

– Angyalhoz hasonlóan. Ah asszonyom, valahányszor ily éneket hallok, a köny megered szememből.

Krammnét hét napon keresztül azután majd megölte a tudnivágy, hogy mi baja lehet azon rejtélyes férfinak? Vajjon jövő vasárnap eljön-e ismét?

Valóban újra megjelent. Most már mint régi ismerősök üdvözlék egymást.

– Lássa asszonyom, mondá szomorú arczczal az ifju lovag, ezelőtt tíz évvel nekem is volt egy kedvesem, menyasszonyom, ki épen ily szépen énekelt, a «Stabat mater» épen így hangzott ajkairól, mintha csak őt magát hallanám. Épen a menyegzőnkre kitűzött napon halt meg. Halálos ágyán megfogadtatá velem, hogy ha találok fiatal, szegény hölgyet, ki e szent dallamokat oly szépen éneklendi, mint ő, az ő emlékeért minden évben háromezer forintot szenteljek arra, hogy azon hölgynek alkalmat nyújthassak magát a magasabb művészetben kiképezhetni, s így boldogságot szerezhetni magának. Én csak egy föltételt kötöttem e kivánatához: ha azon hölgy ép oly tiszta, oly ártatlan marad, miként ő volt, az én szeretett, az én feledhetetlen Máriám.

– Fájdalommal kell megvallanom, asszonyom, folytatá reszketeg hangon a dandy, hogy nyolcz év alatt nem tehettem eleget megholt arám kivánatának. Kiket jótéteményeimmel halmozék, haladtak bár a műveltségben, de megbuktak az erény útján. Szégyennel gondolok reájok; pedig vannak közöttük, kiket a világ dicsőséggel halmoz el. Minden újabb kisérlet csak újabb csalódás.

Itt ismét abban hagyá a beszédet, s engedé Krammné asszonyt egy egész hétig töprenkedni a különös történet felett. De ez nem szólt felőle senkinek.

Az ének végeztéig hallgatott, de arczán látszott, mintha valamit nagyon szeretne, de átall kérdezni. De csak mégis erőt vett magán.

– Bocsánat asszonyom, hogy ilyen kérdéssel terhelem. Ne vegye tőlem rossz néven, ön úgy látszik, ismeri az éneklő személyt; én már annyiszor csalódtam jószívűségemben, miszerint alig merek előleges értesülés nélkül közeledni valakihez; én e leányzó családjáról a legcsodálatosabb híreket hallottam, mintha nem épen nagyon sokat tartanának a jó erkölcsre.

– Akármik legyenek is e leányzó rokonai, uram, ő gyermekkorától fogva nincs közöttük, s lelke oly tiszta, mint azon gyermekeké, kiket az idvezítő magához bocsátott, neveltetése pedig oly szigorú, hogy ha ma egyedül maradna is, bárminő sorsban, soha a véteknek még csak árnyéka sem lehetne ő rajta.

Azon vasárnapon azután szívének egész bizalmával megtisztelé a derék asszonyságot.

– Ime, asszonyom, én meggyőződtem a felől, hogy az ön védencze tökéletesen méltó pártfogásomra. E lánykából egykor híres művésznő lesz, s a mi őt mindeneknek fölé fogja emelni, ritka erényű hölgy leend. De vigyázni kell reá nagyon. Én már megtudtam, hogy titokban gazdag fiatal emberek incselkednek utána. Vigyázzon asszonyom és mondja meg azoknak, kik a lányka felügyelői, hogy őt jól őrizzék. A fény a legnagyobb jellemeket is megvakítja. De én feltettem magamban, hogy őt megszabadítom az álnokok cseleitől. Legyen ő művésznő. Ő hangjában oly kincset bir, hogy ha az mívelve fog lenni, ezek a gavallérok minden jövedelmeikkel koldusoknak fognak mellette látszani, s akkor, ha ő magában birandja gazdagsága forrását, elenyészik a veszély, melylyel a gazdagság fenyegeti az ártatlanságot.

Krammné tökéletesen érteni hitte a dolgot. Már a templomot is szinháznak nézte s várta, hogy tapsoljanak Fanny énekére.

– Két év alatt tökéletes művésznő válhatik belőle. Csupán szorgalom és nagyon kevés költség kivántatik hozzá. Ez utóbbit szívesen előlegezem én, arámnak tett fogadásomnál fogva. Nem adom ingyen, nem ajándékba, csak kölcsön; majd ha gazdag leend, nekem vissza fogja azt fizetni, hogy ismét másokat boldogíthassak vele. Én kegyednek havonkint átadok háromszáz forintot, hogy abból a leányzó tanulmányaira szükséges költségeket fedezze; de arra kérem, hogy ne tudassa vele, miszerint az egy férfitól jön, mert akkor meglehet, hogy el nem fogadná. Nevezze előtte megholt arámat, Darvai Máriát, a jótékonyság küldőjéül. Valóban ő is küldi azt, csakhogy az égből. Én csak egyet követelek: azt, hogy erényes maradjon. Ha ellenkezőt tudnék meg, rögtön megszüntetném pártfogásomat. Most tehát legyen szíves kegyed az első havi összletet tőlem átvenni és czélszerűen felhasználni. Még egyszer kérem, hogy rólam ne szóljon semmit. A derék leány végett kérem. Tudja, a világ mindjárt rosszat mondana.

Krammné elvette a pénzt. Miért ne vette volna el? Akárki is azt tenné helyében. Adott valami okot a gyanúra a titkos jóltevő? Hisz ismeretlen akar maradni, hisz közeledni sem kiván, hiszen ő figyelmezteti mások incselkedéseire s jótékonysága föltételéül szabja a feddhetlen erényt. Hát mi kell több?

Krammné elfogadta a pénzt s titokban ének- és zenemestereket fogadott Fanny számára, egyedül vele tudatta a dolgot. És ez volt a hiba, hogy Terézzel nem közlötte azt. Attól tartott, a mi bizonyosan meg is történt volna, hogy a szigorú hölgy kihajította volna a pénzt az ablakon, azt mondva, hogy tisztességes leánynak senkitől semmi ürügy alatt sem szabad elfogadni pénzt, mely becsületesen nincs megszolgálva! Hát még a másik pont: a művészi pálya? ez is nagy ellenzésre talált volna Teréz előtt. E felől alig mertek előtte példálózni.

Rögtön észrevette ő a változást, mely a leány kedélyében véghez ment az első napok után.

A leány szívébe be volt ültetve azon gondolat, hogy ő magában oly kincset bir, mely őt dicsőséges úton pályatársai fölé emelheti… És többé nem volt kedve az egyszerű munkákhoz, a szegényes mulatságokhoz, miknek eddig örült; a fiatal kézművessel sem beszélt többé oly szívesen, gyakran órákig elábrándozott, s ily ábrándok után azt szokta mondani nénjének, hogy egykor ő gazdagon jutalmazandja meg fáradozásait.

A leány gazdagságról ábrándozik. A gonosz megmutatta neki a világot és mondá: ezt mind neked adom, imádj engemet. És neki nem jut eszébe a felelet: távozzál sátán!

A leányt a hálaérzet többször készteté arra, hogy Krammnét unszolja, miszerint vigye el őt az ismeretlen jóltevőnőhöz, hogy forró köszönetét elmondhassa neki s további tanácsát kérje, s hogy nénjét beszélje rá engedékenységre; ily dolgokkal végre oly szűk sarokba szorítá a jámbor asszonyságot, miszerint az egyszer ki találta előtte mondani, hogy titkos jóltevője nem asszony, hanem férfi, ki örökké titokban akar maradni.

E fölfedezés az első perczben nagyon megrettenté Fannyt, de későbben annál jobban ingerlé képzelődését. Ki lehet azon férfi, a ki őt boldogítani akarja, a nélkül, hogy valaha csak látni is szándékoznék, a ki annyira óvatos, annyira fél becsületes ajándékával a leány szeplőtlen hírének ártani, hogy még csak nevét sem mondja meg?

Mi természetesebb, mint hogy a leány képzeletében ismeretlen védőjére magának ideálképeket alkotott. Magas, komor, halvány arczú férfiunak képzelte azt, ki soha nem mosolyog, csak midőn jót tesz, szelid tekintete sokszor felkereste őt álmaiban.

Midőn az utczán végig ment s ifju gavallérokkal találkozott, lopva egy tekintetet vetett rájuk. Nem ez az ő titkos jóltevője?

Végre egy napon találkozott hasonló arczczal, hasonló szemekkel, hasonló tekintettel, a milyet magában képzelt. Igen, épen ilyen ideált alkotott ő magának, ez ő! ez az ő titkos nemtője, ki nem akarja, hogy őt ismerje. Igen, igen, ez alakról szokott ő álmodni, e szép kék szemekről, e nemes vonásokról, e délczeg termetről.

Szegény leány! Az nem az ő jóltevője volt. Az Szentirmay Rudolf volt, Flóra férje, a legboldogabb, leghívebb férj, kinek ő reá igazán semmi gondja.

Kérte, unszolta szüntelen Krammnét, hogy mutassa meg neki csak egyszer a távolból azon férfit, ki sorsáról oly titokteljesen gondoskodik, de midőn végre a kegyes asszonyság elhatározá is rá magát, hogy kérésének engedjen, az nem vala módjában, mert Abellino nem jött el többé vasárnaponkint a templomba, sőt a legközelebbi hónap elején nem személyesen adá át Krammnénak az újabb háromszáz forintot, hanem vén komornyikja által küldé meg.

Krammné nem hihetett egyebet, mint hogy az ismeretlen úr ugyan őrizkedik valamikép közel jutni a leányhoz, s azt erővel kell keresni.

Megkéré tehát nagy alázatosan a komornyikot, ha nem lehetne-e valahol az urát, bár csak egy perczre is, valami nyilvános helyen távolról meglátni?

A komornyik azt felelé, hogy a főrendi táblánál a holnapi közülésen, ott szokott ülni az ötödik oszloppal szemben.

Ah! Tehát ő főfő úr is. Egyike a haza atyjainak, ki éjjel-nappal azon gondolkozik, mint lehetne országát és népét boldogabbá tenni? Ez még nagyobb bizalmat gerjeszte szívében. A kire az ország sorsa van bízva, az bizonyára nem lehet könnyelmű ember.

Hajh! sokan nagyuraink közől, ha ismernék azon kegyeletet, melylyel a köznép irántuk viseltetik, büszkék lennének arra és iparkodnának azt – megérdemelni.

Krammné tudtára adá Fannynak, hogy ismeretlen jóltevőjét megláthatja holnap az országgyűlésen, a hol a nagy sokaság közt úgy el lehet vegyülni, hogy ki sem veendi őket észre, s az egész csak néhány perczig tartand.

Így jutott Fanny az országgyűlési terem karzatára, hol Krammné megmutatá neki titkos jóltevőjét.

Fanny egéből hullott alá, ő egészen mást vélt ott látni. Azt most fel sem találta a többiek között. Az arcz, melyet Krammné mutatott neki, semmi vonzerővel sem birt reá,… sőt bizalmatlan, félelemidéző befolyást gerjesztett szívében. Sietteté Krammnét a karzatról és csalódott szívvel tért haza.

Otthon mindent kivallott nagynénjének; ábrándjait, nagyravágyó czéljait és csalódását. Megvallá, hogy most is szeret, szeret egy embert, a ki ideálja, de kinek nevét sem ismeri s kérte, hogy védje őt saját maga ellen, mert érzi, hogy szédül és nem bir saját szívével többé.

Másnap, midőn Krammné Fannyért ment, őt az énekmesterhez viendő, üresnek találta Teréz szállását. Ajtók, ablakok tárva nyitva, a butorok elhordva. Senki sem tudta, hova ment, éjszaka jutott eszébe elhurczolkodni, a házbért letette a házmesternél s ismeretlen hordárokkal vitetett el mindent. Senkinek sem mondta meg, hogy ezentúl hol keressék.