Hova tünt el Fanny oly rögtön, oly nyomtalan, nagynénjével együtt.
Teréz kétségbeesve hallá a leány vallomásait.
A leány elmondá neki őszintén, hogy szeret, lelkének, szívének minden hevével szeret egy ideált, kit jóltevőjével ugyanazon alaknak hitt, kinek jósága, magas, emberfölötti nemes jelleméről hónapok óta ábrándozik, kinek jótéteményeiért egykor szerelme hálaérzetével tudott volna fizetni és most megtudva, hogy titkos pártfogója nem az, a kit képzelt, a kit egyszer látott, s azóta nem tud feledni, rettentő borzalom támadt szívében. Érzi, hogy helytelenül cselekvék, midőn amaz embertől pénzt fogadott el, bármily ürügy alatt, eladva, lekötelezve látja magát iránta és fél, retteg tőle, nem mer az utczán megjelenni, nehogy vele találkozzék, arcza bizalmatlanságot költ szívében és irtózik azon eszmétől, hogy azon ember ő rá gondol. Ámde azért a tövis benn van a lélekben! Ama másik, amaz ideálkép, bár nincs oka többé róla gondolkozni, benne jóltevőjét sejteni, többé ki nem törülhető szívéből; nem ismeri őt, még csak nevét sem tudja, de szeretni fogja holtig, elvész, elhal bele, de meg nem válik emlékétől.
Szegény Sándor…
Teréz annyi évek fáradalmainak romjain látta magát.
Tehát még itt is elérik az ártatlan gyermekszívet, tehát még a templomban sincs előlük biztosítva senki.
Kétségbeesett keservében oly lépésre határozta el magát, melyre a legnagyobb nyomor sem vehette egykor rá, elment Boltayhoz, elmondott neki mindent és kérte, hogy védje, oltalmazza a leányt, mert asszonyvédelem itt többé nem elég.
Boltay örömmel ajánlkozott a pártfogásra. A durva tenyerű kézműves nagy képe sötétvörös lett a haragtól, az nap feléje sem ment a gyárnak, nehogy valakivel összevesszen, csak az iránt tett parancsokat, hogy Teréz holmiját szállítsák át még azon az éjjel az ő saját lakóházába, tulajdon szállása egyik szárnyába. Itt férjen azután hozzájok valaki.
Sándor megtudott mindent, nagyon szomorú lett, de azóta kétszeres figyelemmel viseltetett Fanny iránt. Hisz az is reménytelenül szeretett, – ő a leányt, a leány egy mást és mind a ketten boldogtalanok.
A családnál mindenki tudta e titkot, de senki sem beszélt felőle. A két öreg sokat tanácskozott egymással, mely családi gyülésekbe néha Sándort is meghívták, kinek ez idő óta sok olyan helyen kelle járnia, hol azelőtt meg nem fordult.
A jó öregek abban fáradoztak, hogy az ismeretlen nagy úr nevét kitudhassák. Minek volt az nekik? Vissza akarták neki küldeni a Fannyra költött összeget. Oh az ilyen tartozásokkal adósnak maradni nem szabad! Le kell fizetni mentül elébb, ugyanazon pénzben, forintot forintért, három huszast számítva darabjára, nehogy azt mondhassa valaki, hogy mást kapott, mint a mit adott.
Úgy, de hogy lehetett e nevet kitudni? Fanny maga sem ismeré azt, s ő rá nem fog mutatni az utczán, ha meg kellene is halnia. Boltay mindenfelé eljárt a kávéházakba, a kereskedők gyülekezeteibe, fülelt, hallgatózott, ha nem beszélnek-e valahol egy polgárleányról, ki foglalót vett fel erényei árában egy gazdag úrtól? Nem beszéltek semmit. Ez ugyan egy részről megnyugtató volt, hogy még senki sem tud felőle semmit, tehát a baj még nem olyan nagy. De a név, a név?
Végre Abellino maga segített a kutatókon.
Sándor minden vasárnap meg szokott jelenni a templomban, hová Krammné járt s egy oszlop mellől vigyázott rá, hogy kivel fog az asszonyság beszélni.
Harmadik vasárnap maga jött oda Abellino.
A jámbor asszonyság elmondá neki a csodatörténetet, hogy Fanny nagynénjével egy éjszakán véletlenül eltünt, neki sem szóltak semmit, hogy hová mennek, a mi elég nem szép tőlük, hanem ő gyanítja, hogy Boltay uramhoz hurczolkodtak el s Teréz bizonyosan azt titkolja, mert valami viszony volt közte és Boltay között fiatal korukban, vagy talán azért ment oda, mert Boltay uram fogadott fiával akarja elvétetni Fannyt. Ő bizony nem törődik velök többet.
Abellino vérig harapta ajkait bosszúságában: ezek a filiszterek aligha meg nem szagoltak valamit.
– Miféle mesterember az a Boltay? kérdezé Krammnétól.
– Asztalos, lőn a felelet.
Asztalos?… Egy percz alatt kész volt Abellino fejében a terv.
– No, Isten velünk madame, mondá. Többé nem volt Krammnéra szüksége, sietett ki a csarnokból.
Sándor utána. Tehát végtére meglelé a templomi kisértőt! Abellino sietve ment az utczaszegletig, Sándor mindenütt nyomában. Ott amaz várakozó hintajába hágott, Sándor egy bérkocsiba veté magát s vágtatott utána. A Mihálykapunál utolérte, itt kiszállt a főúr, hintaja berobogott az udvarra. Nagy medvebőrös kapus állt a bejárás alatt.
– Ki ezen úr, ki most itt bement? kérdé Sándor a kapustól.
– Kárpáthi Kárpáthy Abellino ő nagysága.
– Köszönöm.
Menten följegyzé azt tárczájába; pedig fölösleges volt azt odajegyezni. Évek, évtizedek múlva is lelkében maradandott e név, mint a melyet a fák kérgébe véstek.
Tehát Kárpáthy Abellinonak hívják!
Azt hiszitek, hogy ezek a tizenkét órakor ebédelő emberek nem tudnak gyűlölni?
Sándor sietett haza felfedezésével.
Ezen a napon az egész háznál oly harapós kinézésű volt minden ember, hogy a ki látogatóba jött, megijedt tőlük.
Másnap ismét munkanap volt. Mindenki dolgai után látott. Boltay uram felgyűrközve versenyt dolgozott legényeivel, de hiába vegyült a lárma közé, minden eszköz egy nevet látszott ismételni fülébe. Ő soha sem gondolkozott azon, hogy a gyalúk, a fűrészek mondanak-e valamit dolgozás közben? s most ráhallgatott, hogy az mind Kárpáthy nevét mondja, különösen volt egy kétember-taszigálta fűrész, melylyel a fournirozásokat volt szokás metszeni, ez minden vonásnál oly tisztán ismétlé: Kárpáthy, Kárpáthy! hogy Boltay uram utoljára rákiáltott a legényekre, «ne húzzátok olyan csunyául azt a fűrészt!» A legények elcsodálkoztak rajta: a mester tán azt akarja, hogy a fűrész úgy szóljon, mint a hegedű?
Teréz és Fanny ez alatt egy utczára nyíló ablakban ültek, kézimunkával foglalkozva, szótlanul, mint egy idő óta szokták.
Egyszerre díszes úri hintó jött be az utczába, s épen Boltay háza előtt állt meg.
Fanny fiatal leányok szokásaként, kitekintett az ablakon; a hintóban ülő épen akkor szállt ki. Ijedten, összerezzenve kapta vissza fejét, arcza elsáppadt, szemei elhidegültek, kezei leestek ölébe.
Mindez nem kerülé ki Teréz figyelmét. Őt látta! Ő van itt! Legelső gondolatja ez volt. Reszketett. Ha ez ember bejő, ha szemei elé merészel lépni, nem tudta, mit fog cselekedni akkor? de a düh, a szégyen, a kétségbeesés járta keresztül lelkét. Egészen elfeledkezett róla, hogy hiszen férfi is van a háznál, komoly, tréfát nem értő ember, úgy érzé, mintha az egész támadással neki kellene megküzdenie.
Az érkező léptei végig hangzottak a lépcsőn, kívül valami arrogans hang tudakozódása hallatszék, s a bejövő már az előterembe lépett. Vajjon be fog-e a szobába is jönni?
Fanny felugrott székéről s kétségbeesve rohant nagynénjéhez, arczát annak ölébe rejtve, lábaihoz omolva és zokogott fuldokolva.
– Ne félj, ne félj, rebegé Teréz és minden íze reszketett. Én itt vagyok.
De már ekkorra nyilt a túlsó ajtó is, melyen Boltay uram jött az előterembe, az érkezett vendéget elfogadni. Műhelyből hítták elő, honnan még most is fülébe hangzott a mit a gyalúk és fűrészek pokolbeli kisérteties hangja egyre szakadatlanul beszél: Kárpáthy, Kárpáthy…
– Aha jó napot! szólt az érkezett úr fidélis leereszkedéssel, a mestert meglátva. Ön az, Boltay mester? Ah derék mester. Nagy híre van mindenfelé. A munkáit széltire magasztalják; derék, becsületes ember. Most is műhelyéből jön, ezt szeretem, a munkás polgárokat én nagyra becsülöm.
Boltay uram nem volt az az ember, a ki mindenkitől dicsérni engedi magát, s nagy röviden félbe szakasztá a magasztalást.
– Kihez legyen szerencsém? Mit parancsol uraságod?
– Én Kárpáthy Abellino vagyok, mondta az idegen.
Boltay uramat csak az almáriom tartotta, hogy hanyatt nem esett.
Erre a meglepetésre csakugyan nem számolt.
A magas úr nem méltóztatott észrevenni a kézműves arczkifejezését, miután úgy gondolom, hogy egy kézműves arczán nem is volna szabad kifejezésnek lenni, hanem folytatá a mint következik:
– Én önhöz egy egész etablissement megrendelése végett jöttem, azért jöttem pedig személyesen, mivel hallám, hogy igen szép remek butormintákat rajzol…
– Nem én rajzolom uram, az első legényem, ki Párisban lakott.
– Azt én nem bánom. Tehát azért jöttem magam, hogy azon mintákból válaszszak, mert szeretnék valami különösen csinos és a mellett egyszerű polgári kiállítást, tudja ön, polgári ízlésben. Megmondom, hogy miért. Mert nősülni fogok s egy fiatal polgárleánykát veszek nőül; ne csodálkozzék ön rajta, én polgárleányt veszek valóságos, törvényes nőül. Miért teszem pedig azt? Arra nekem különös okaim vannak. Lássa, én különcz vagyok. Ez rendkívüli valami, a mi a közrendűek között nem fordul elő. Nekem az apám is különcz volt és minden tagja családomnak különcz; én egyszer meg akartam házasodni, mátkám valóságos szatócs leánya volt, gyönyörűen tudott énekelni a templomban.
Ahán a régi mese!
– Én elvettem volna, folytatá a bőbeszédű dandy olyan éles hangon, hogy minden szobán keresztül hangzott; de meghalt szegény. És én akkor megfogadtam, hogy addig nem nősülök, a míg nem lelek egy másik polgárleányt, ki ép oly erényes, oly szép legyen, mint ő volt és oly szépen énekelje a «Stabat mater»-t. És már nyolcz év óta járok a világban és nem találtam a kit kerestem sehol, mert vagy énekelt valaki szépen, de nem volt szép, vagy szép volt, de nem volt erényes, vagy volt erényes, de nem énekelt, egy szóval nem lehetett enyim. És most uram, ebben a kicsiny városban találtam a kit régen keresek, egy leánykát, ki szép, erényes és énekel és én azt el fogom venni, már most adjon tanácsot, hogy milyen butorzatot vegyek neki menyasszony-ajándokul?
Mind e szavakat jól hallhatták a mellékszobában. Teréz öntudatlanul takarta el Fanny fejét, mely ölébe volt rejtve, mintha attól féltené, hogy ez együgyű mese hitelre talál előtte s elkábítja fiatal lelkét. Hisz a fiatal leányok olyan könnyenhivők; még a virágtól is megkérdezik: szeret-e, nem szeret-e? hát még ha valaki szemökbe mondja.
Boltay uram e beszéd alatt lassankint összeszedte magát s minden válasz nélkül írószekrényéhez lépett, ott keresgélt valamit és azután irt nagy sebesen.
Bizonyosan a mintákat keresi s számvetést ir, gondolá magában Abellino s az alatt szétnézegetett: vajjon sok szobája lehet-e ennek a filiszternek? s melyikben tartja fogva a szép kis czukorfalatot? Hallotta-e a leány, a mit ő beszélt?
A mester ez alatt készen volt az irással és keresgéléssel, odainté Kárpáthyt az asztalhoz s egy csomó százas bankjegy közől leszámlált eléje hat darabot, mellé még négy forintot ezüst huszasban és harmincz krajczárt kongó vörös pénzben.
– Tessék ide vigyázni: ez egy, két, három, négy, öt, hatszáz forint és négy forint meg harmincz krajczár, szólt ujjaival megböködve mindenik összeget.
Mi a patvart akar ez a filiszter a maga piszkos garasaival?
– Igy ni. Már most tessék leülni s aláirni ezt a nyugtatványt.
Azzal egy kész nyugtatót adott a chevalier kezébe, hatszáz forintról és ennek kiszámított négy forint harmincz krajczár kamatjáról, mint a mely összeget alulirott Mayer Fanny kisasszonynak kölcsön adván, ez alulirt napon hiányosság nélkül visszakapta.
Abellino végtelenül meg volt lepetve. Arra nem volt készen, hogy ezek az ostoba filiszterek azokkal a vastag húsos pofákkal így keresztül lássanak minden tervén. Legjobb ily alkalommal minden esetre a megsértettet játszani.
Némán, grandseigneuri félvállal végig nézte az asztalosmestert, s lovagkorbácsával egyet ketytyentett, mintegy annak kifejezéséül, hogy ily haszontalan emberre nem érdemes vesztegetni a szót s azzal megfordult, hogy menjen kifelé.
Ez idő alatt mély csendesség volt a teremben, a mellékszobában levő hölgyek szívdobogva, remegve figyeltek e csendre, melyben annyi indulat zivatarja volt rejtve.
Boltay, látva, hogy a dandy távozni készül, mély, erőszakosan lenyomott hangon még egyszer megszólítá.
– Vigye el ön uram a pénzét és irja alá a nyugtát, mert bizonyomra, meg fogja bánni, ha ezt nem teszi.
Karpáthy megvetően elfordult, s becsapva maga után az ajtót, eltávozott. Csak midőn hintajában ült, akkor jutott neki eszébe, hogy miért nem ütötte ő pofon azt az embert? Ezuttal azonban nagy köszönettel tartozik feledékenységének.
De ki is várhatta volna ettől a kérges tenyerű asztalosmestertől azt a ritka önmérsékletet, hogy dühös, sangvinicus természete ellenére, legkisebb kifakadás nélkül, ily egyszerű módon adja tudtára a meglepett udvarlónak ellenséges indulatát?
Abellino nem merte e jelentést elmondani társai előtt, annyira érzé, hogy bárminő versio szerint is, a kézműves magaviselete diadalmasnak fog látszani.
Pedig még nem itt volt vége a visszautasításnak.
Boltay mester vissza sem tevé többé fiókjába az asztalon hagyott pénzt, hanem összesepré, elvitte a «Pressburger Zeitung» érdemes szerkesztőjéhez s másnap a fentisztelt lap hasábjain következő hirdetmény volt olvasható:
«Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harmincz krajczárt adott által a polgári kóroda számára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr kegyeskedett az átadó fogadott leányának ajándékozni, mit azonban ez czélszerűnek talált kegyesebb czélokra fordítani.»
Ilyen affront azután ritkítja párját a társadalmi élet történetében.
A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egy pár elméncz úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde Abellinonak a szenvedő emberiség nevében, az ifju óriások tüzelték, lovalták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet. Abellino egész nap járt alá s fel a városban, keresve, hogy kit hívjon ki párbajra? de senkit sem talált e czélra alkalmasnak, végre abban állapodék meg az elegansoknak Mayeréknél tartott conferentiáján, hogy magát a családapát kell párbajra kihívni.
Kit? Boltay uramat? Az asztalosmestert? Ez lesz csak a furcsa.
Hátha nem megy ki? Akkor addig insultáltatni úton, útfélen, míg Pozsonyból megszökik.
Mi czél lesz ezáltal elérve?
Az, hogy megijed a filiszter. Megtér, megjuhászodik, megszelidül. És azután nincsen kedvesebb ember egy megszelidült, megtért ellenségnél, mert az mindig azon iparkodik, hogy elébbi tetteit jóvá tegye. És akkor, – akkor prédára jutott a tündér kisasszony, kinek őriző sárkánya meghódíttatott.
Az élettapasztalás jogot ad hasonló összevetésekre. Számtalan eset van, hogy rakonczátlankodó ember, ki nem szünt meg ellenfelét sértegetni, ha az egyszer keményen ráijesztett, nemcsak felhagyott a bántalmakkal, sőt ennek legengedelmesebb jó barátja támadt belőle.
Azon egy tekintet, hogy vajjon convenant helyzet-e egy főrendű úrnak egy kézművessel párbajt víni, ki még tán nem is nemes ember, de ha nemes ember is, azáltal, hogy kézi munkára adta magát, azáltal, hogy szorgalma után él, minden megillető nemesi respectusról lemondott; ez, mondom, kérdésbe sem jöhetett, mert hiszen a jámbor filisztereket ismerjük már, mikor úrnapi díszmenetek alkalmával saját puskáikat el kell sütni, hogy megijednek tőle! Ez nem fog párbajt elfogadni, hanem inkább magyarázatokat ad, azaz, hogy bocsánatot kér és megiszszuk az áldomást, melynél a szép kis bujdosó lesz a «Hébe», ki a poharakba bort s a szívekbe szerelmet töltöget.
Ez a legtermészetesebb perfolyama a hasonló eljárásoknak.
Délután tehát elküldé segédeit Abellino az asztaloshoz.
Az egyik volt Livius; párbaji tekintély, kinek itélete canon volt a jobb társaságok ifjai előtt minden point d’honneurt illető ügyekben s ki Hugo Victorral együtt fáradozott a «code du duel» kidolgozásában.
Másik volt Konrád (magyar főúr), roppant athletai alkat, kit e miatt minden kihívó fél nagyon szerencsésen alkalmazott hasonló eljárásoknál, a hol attól lehetett tartani, hogy a kihívott durva visszautasításokra vetemedhetik. A bramarbasi termet imposant arczczal volt ellátva és hangja képes lett volna a medvéket is visszakergetni oduikba.
E két érdemes lovag tehát, pro superabundanti, megirva a kihívó levelet, ha netalán a filiszter eltagadná magát, vagy elbujt volna előlük, felkeresé Boltay uram lakát s benyitott annak dolgozó-szobájába.
A mester nem volt honn. Korán reggel szekérre ült Terézzel és Fannyval s úti készületeiből lehete gyanítani, hogy hosszabb időre távozik.
A szobában magánosan ült Sándor s mintákat rajzolt táblára feszített papiron.
A két gentleman bon jourt kívánt, mit az ifju hasonlóul viszonozva, eléjök járult, kérdezve, hogy mit parancsolnak.
– Hm, fiatal ember? Kezdé dörgő hangon Konrád. Ez Boltay mester háza?
– Ez, viszonza Sándor, magában gondolva, hogy azért nem szükség olyan nagyon morogni.
Konrád erősen fujtatva tekinte körül a szobában, mint a mesebeli sárkány, a ki emberbűzt érez s lenyomott gégével dörmögé:
– Elé kell híni a mestert.
– Nincs ide haza.
Konrád szemeivel inte Liviusnak, oda dörmögve:
– Nem mondtam?
Azután letevé egyik öklét az asztalra, másikat háta mögé dugta s meghajtva derekát, szemébe néze az ifjunak marczona tekintettel.
– Hát hol van a mester?
– E bizalmával nem tisztelt meg, felelt Sándor, ki oly hidegvérrel birt, hogy még a kifejezésekben is birt válogatni.
– Jól van, monda Konrád, előhúzva belső zsebéből a pecsételt levelet. Kinek híják önt, fiatal ember?
Sándor csodálkozva és boszankodva kezde a kérdezőre nézni.
– No, no, ne ijedjen meg, biztatá Konrád, nem akarom önt bántani, csak van önnek valami neve?
– Igen. Barna Sándor.
Konrád feljegyzé azt tárczájába, s azzal ünnepélyesen fogá a levél szélét.
– Tehát hallja ön, édesem, Barna Sándor úr… (az «úr» szót erősen megnyomva, hogy a ficzkó észrevehesse, mennyire meg van ő ezáltal tisztelve) ezen levél az ön mesterének szól…
– Bátran átadhatja uraságod. Engem Boltay úr megbízott, távollétében minden előforduló ügyeit saját nevében elintézhetni.
– No tehát fogja ön ezen levelet, szólt menydörgő hangon Konrád, s még sok imposant dolgot elmondott volna, mikből azonban teljesen kizavarta Sándornak azon indiscret cselekedete, miszerint a mestere nevére czímzett levelet feltöré s az ablakhoz lépett vele, hogy azt elolvashassa.
– Mit cselekszik ön? kiálta rá egyszerre mind a két tanú.
– Én meg vagyok bízva Boltay úr által, hogy távollétében minden hozzá érkező levelet elolvashassak s idegen követeléseket, tartozásokat kifizessek.
– De ez nem olyan követelés, a milyet ön gondol! Ez magánügy, személyes ügy, a mit ön nem ért.
Sándor ez alatt keresztül futotta a levelet, s azzal a két tanú elé lépett.
– Szolgálatjokra állok, uraim.
– Micsoda? Mit ért ön ez alatt?
– Engem Boltay úr minden ellene intézett követelés kielégítésére megbízott.
– Tehát, szólt Sándor, a kitárt levelet lesimítva kezével, én e számadást kész vagyok bárhol és bármikor kielégíteni.
Konrád Liviusra nézett.
– Ez a ficzkó velünk tréfálni látszik.
– Nem tréfálok uraim, én tegnap óta czímtársa vagyok Boltay úrnak, s akármely követelés éri firmánkat, egymás helyett tartozunk fizetni, ezt kívánja a kölcsönös hitel.
Konrád kételkedni kezdett a legény józan eszében, vagy olvasási tehetségében. Rárivallt:
– Olvasta ön, mi van azon levélben?
– Igen. Ez kihívás párbajra.
– No, és mi jogon akar ön egy más valaki ellen intézett kihívást elfogadni?
– Mert az nekem czímtársam, mert az fogadott apám és nincsen jelen, s minden jó és balszerencse, bukás vagy botrány, a mi őt éri, ér engemet is. Ha maga jelen volna, felelne magáért; úgy, de eltávozott, s nekem okaim vannak meg nem mondani sem azt, hogy hová, sem azt, hogy mennyi időre? és így uraságtoknak nincs mit tenni egyéb, mint vagy visszavonni a kihívást, vagy tőlem fogadni el annak kielégítését.
Konrád félrevoná Liviust, megtudandó tőle, ha szokásos dolog-e ez párbaji rendszabályok szerint? Livius emlékezett hasonló esetekre, de csak nemes emberek között.
– Hallja ön, Barna Sándor, szólt Konrád, a mit ön ajánl, csak nemes emberek közt szokásos.
– Hisz uram, nem én vagyok a kihívó, hanem önök.
Erre nem lehetett mit felelni.
Konrád összefoná nagy mellén rettentő karjait s az ifju elé állva, csaknem a szájába kiáltott.
– Tud ön víni?
– Voltam Waterloo alatt és kaptam érdemrendet.
Konrád megcsóválta a fejét.
– Ez dühös bolond.
Pedig Sándor igen is nyugodtan viselte magát.
– Tehát csakugyan meg akar ön verekedni mestere helyett? ön nekem valami hetvenkedő, kötekedő, vakmerő czimborának látszik, gondolja meg ön, hogy a párbaj nem háború, a hol messziről lövöldöznek az emberre, s le lehet a golyó elől hasalni, félrebukni, meg azután két-három gléda áll előttünk s minket hátul semmi baj sem ér, hanem meg kell állani szem szembe, pisztoly pisztoly ellen, fedetlen mellel egy arasznyira a kard hegye előtt és az ember senkit sem hívhat segítségül, egyedül magára van hagyva. – Hán?
Sándor meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék.
– Mindegy az nekem, uraim, én tudok pisztolylyal, karddal, még vöröshagymával is víni.
Konrád visszahökkent.
– Diable! Ez az ember valamire czéloz. S kezdett valóban emlékezni rá, hogy a Mainvielle-Catalani szinházi csatában valaki irgalmatlanul meghajigálta vereshagymával.
Livius hivatalos hidegséggel vevé fel a szót:
– Kik lesznek önnek tanúi? Nevezzen meg két ismerőjét.
– Ismerőim mind békés, munkás emberek, kiket nem akarok ily veszélyes ügybe keverni. – Megtörténhetik, hogy én a kihívót lelövöm, s azon esetre nem akarok még két ártatlan embert földönfutóvá tenni, hanem legyenek önök szivesek saját becses körükből számomra két tanút kinevezni, én elfogadom, bárkik legyenek. Nagysádtok könnyebben keresztül vágják magukat hasonló kényességeken.
– Az időről és helyről majd tudósítják önt. Monda Livius s azzal vevék kalapjaikat és eltávoztak.
– No, ennek a fiunak nemes emberhez illő szíve van, monda Livius Konrádhoz, eltávozásuk közben.
– Majd meglássuk, eltart-e neki holnap reggelig.
Még ez nap este egy czifra, ezüstzsinóros hajdú keresé fel Boltay mester műhelyét és Barna Sándor úr után tudakozódott.
Egy levél volt kezében.
– Tisztelettel kérem, szólt a hajdú udvarias hangon, melyből kitetszett, hogy jó magaviselethez van szoktatva, ön dolgozott Gaudcheux úr atelierjében Párisban?
– Igen, ott dolgoztam.
– Kegyed találkozott ez előtt három esztendővel az ermenonvillei erdőben három magyar úrral.
– Igen, én találkoztam, felelt Sándor csodálkozva, hogy kinek jut eszébe életéből ily apró részletekre emlékezni.
– Úgy kegyed lesz az, kinek ez a levél szól, mondá a hajdú, átadva a levelet. Tessék elolvasni, én megvárom a választ.
Sándor felszakítva a levelet s mint szokás, legelébb is a névaláirásra tekintett, a meglepetés felkiáltása hangzott el ajkairól.
Két nevet olvasott egymás alá irva, két oly nevet, melyek a legnagyobb tiszteletben állottak mindenki előtt, ki magát jó hazafinak, s felvilágosult, becsületes embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.
Mit irhatnak ők ez árva fiunak? ők, a nagyok, a nemzet ünnepeltjei, a nap hősei, egy szegény, ismeretlen munkásnak, kiről senki sem tud semmit.
E levél így szólt:
«Ön derék férfi; ön igen helyesen cselekvék. Önnek helyzetében bármelyikünk hasonlót tett volna. Ha segédségünket elfogadja ön, hajdani ismeretségünknél fogva, készek vagyunk önnek e lovagi szolgálatot felajánlani.»
Sándor nyugodtan hajtá össze a levelet.
– Nagyrabecsülöm ez ajánlatát ő méltóságaiknak, monda a hajdúhoz fordulva, és mindenekfelett elfogadom.
A küldött illedelmesen meghajtá magát és eltávozott.
Fél óra mulva eljött Rudolf és Miklós.
Ah, ha e perczben Fanny otthon lett volna, de távol volt ő, ki tudja hol, ki tudja merre? s az imádó és az imádott egymással szemben ültek, a nélkül, hogy sejtelmük volna róla, hogy egyik azért szeret reménytelenül, mert a másik reménytelenül szerettetik.
Rudolf elmondá, hogy irásbeli felhatalmazásra van szükségük Sándortól, nehogy Konrád és Livius oly embereket adjanak neki segédül, kiket nem óhajt.
– Tehát mások is vannak, kik segédül ajánlkoznának.
– Oh elegen. Az ifju óriások közt valóságos csődület van a felett, hogy ki lehessen jelen, mint ők mondják, a tragicomœdián?
– Nem lesz tragicomœdia, mondhatom.
– Leginkább ez volt, mi bennünket arra indított, hogy önnek e találkozásnál szolgálatunkat felajánljuk. Mi épen nem találunk semmi gyönyörűséget abban, hogy embereket összeveszítsünk, s párbajokat siettessünk, a mi körünkben, fájdalom, a legjobb mulatságok közé tartozik; azonban ezuttal lovagias kötelességet látunk abban, hogy önnek segélyünket felajánlva, ezáltal útját álljuk azon idétlen tréfának, miket egy eléggé komoly ügyben könnyebbvérű barátaink örömest szeretnének előidézni.
Mikből állottak e szándékolt tréfák, azt határozottan nem fejthetjük meg. Voltak, kik azt indítványozták, hogy valami jeles comœdiát kell ezzel a ficzkóval játszani, ki vakmerészkedik egy nemes ember elvetett keztyűjét felvenni. Keresztül kell őt vinni a halál minden félelmein s mikor ijedtében már félig meg van halva, akkor pisztolyba tömött pelyhet kell a szeme közé lőni, s több efféle. Hasonló indítványok ugyan csupán a fiatal óriások legkönnyelműbbjeitől származhattak, de az általános hangulat mégis adott aggodalomra okot, miszerint a kihívók részéről e párbaj inkább mulatságnak, mint komoly dolognak tekintetik. A szegény mesterlegényt bizony senki sem szándékozott agyonlőni, s az sem igen volt valószinű, hogy az ő munkában elfásult kezei harmincz-negyven lépésről, közönséges, új, ki nem próbált pisztolylyal valakit eltaláljanak, hanem egy kissé meg akarták őt szeppenteni, hogy máskor elmaradjon a kedve a fiunak hasonló, nem neki való mulatságoktól.
E zavartól akarták lovagiasabb érzelmű ifjaink az emberséges kézművest megmenteni. Fájt volna nekik a gondolat, hogy e nemes érzelmű fiu társaik gyöngédtelen gúnyjának áldozatul essék; inkább akarták, hogy menjen az egész komolyan, annak rende szerint.
Sándor megköszöné szivességeiket és nagyon jól esett neki, hogy azok egy szót sem vesztegettek arra, hogy őt bátorítsák.
Másnap korán reggel egy bérkocsin megjelentek az ifjak. Sándor készen várta már őket, csupán nehány levelet pecsételt még le, miket az éjjel irt: egyiket gazdájához, elmondva, hogy a ház ügyeit minő rendben hagyta? másikat Fannyhoz, kérve, hogy csekély birtokát, mit szorgalma által szerze, legyen szives tőle véghagyományul elfogadni.
E leveleket egy harmadik borítékba zárva, átadta a házfelügyelőnek azon kérelemmel, hogy ha tizenkét óráig vissza nem fog térni, bontsa fel a borítékot s a belül irt helyre küldje el a benne foglaltakat.
Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb egy másik bérkocsin kisérte őket a seborvos.
Ifjaink csodálkozva vevék észre, hogy a fiatal kézműves arczán legkisebb aggály, szorongás nyomai sem látszanak, oly hidegen, oly nyugalommal viseli magát, mint a ki már beleszokott az ily helyzetekbe. Szokott elfogulatlan hangján beszélt velök a legközönyösebb tárgyakról, s midőn a napirenden levő országos és közemberiséget érdeklő tárgyakra hajlott át a beszéd, oly lelkesüléssel szólt hozzá, mint a ki száz év haladó boldogságát látja maga előtt – és abból egy napot sem igér magának.
Még nagyon kora volt az idő, midőn a hidon keresztül a ligetbe hajtattak; ott egy frissítő-árus sátora állott. Ifjaink megállíták a kocsit s felszólíták Sándort, hogy nem kívánna-e elébb reggelizni?
– Köszönöm, felel ez. Megtalálna rajtam érzeni, s még valaki azt mondhatná, hogy szíverősitőre volt szükségem. Majd azután… Vagy azután sem! veté utána könnyű kedélylyel.
Innen gyalog mentek az erdőn keresztül a kitűzött helyig, hová alig néhány percznyi várakozás után, ellenfeleik is megérkezének.
Komor, felhős reggel volt s hasonló komor egykedvűség ült a mi ifjaink arczán.
Az ellenfél nevetve, hányaveti délczegséggel jött karonfogva az ezüstnyárfa-bokrokon keresztül; Abellino, a termetes Konrád, Livius, egy seborvos és egy szolga. – Az utóbbi hozta magával nagy, saját alakú tokokban a pisztolyokat és a sebészi műszereket.
A négy tanú a középre ment s halk beszéddel némi közös pontok felett látszott egyezkedni, mint a kiindulási és a lőtávolság, és az első lövés felett. Ez tetszésre bízatott. A kiindulási távolság negyvenöt lépés, huszonöt a korlát.
Ez értekezés alatt Abellino elővevé jó vontcsövű peczkes (Schneller) pisztolyait, s productiókat tartott a társaság előtt. Inasának parancsolá, hogy hajítson fel előtte hársfaleveleket a levegőbe s ő azokat háromszor egymásután egyes golyóval lelőtte.
Ez csak az ellenfél remegtetéseért történt.
Miklós észrevevé a czélt s megnyugtató biztossággal súgá a kézműves fülébe:
– Nem azokkal a pisztolyokkal fognak önök lőni, hanem a mieinkkel, melyek egészen újak, s nem olyan könnyű velök bravourlövéseket tenni.
Sándor keserűen mosolygott.
– Nekem mindegy. Előttem nem becsesebb az élet annál az ellőtt falevélnél.
Miklós mélyen tekinte az ifju szemeibe. Sejteni kezdé, hogy ennek több oka is van a párbajt elfogadni, a közös firma becsületénél.
Mindamellett kötelességökhez híven megkisérték a tanúk elébb a felek kibékítését. Abellino e két feltétel alatt igéré a kihívást visszavonni: 1. ha a kihívott fél a védett firma nevében kinyilatkoztatja, miszerint őt megsérteni soha sem volt szándéka; 2. ha Boltay mester ugyanazon téren, melyen a sértő nyilatkozatot tevé, be fogja igtatni, miszerint Kárpáthy a kérdéses összeget a legnemesebb, tisztán műbaráti czélokból adta gyámleányának.
Sándor tanúi elmondák előtte a feltételeket.
Mindjárt az elsőt visszautasítá.
Nem akarta őt megsérteni? Akarta, világosan, öntudatosan akarta, a sértést egyenesen magáévá teszi és azt vissza nem vonja.
Ah, ennek több oka van puszta hetvenkedésnél a viadalra. Itt nincs más mód, mint lőni.
Abellino segédjeit fellázasztotta ellenfelök makacssága. Most már csak azért is meg kell őt kínozni.
Konrád nagy stentorral fordult a velök hozott sebészhez:
– Itt vannak önnek műszerei? Tárja ki, tartsa készen. Érvágóra, úgy hiszem, kevés szükség fog lenni. Mit, hát a csontfűrészt miért nem hozta ön el? Ön gondatlan ember, barátom. Párbajban megesik, hogy az embert nem lövik sonica főbe, nem találnak a szívébe, hanem vagy lábát, vagy karját éri a golyó; s akkor, ha csontot sértett s míg a városba viszik, és rögtön nem amputálják, könnyen rák eshetik bele. Még csak az kellene, hogy a golyókivevőt is otthon felejtette légyen, a mire minden bizonynyal szükség fog lenni.
– Helyre! helyre, uraim! kiálta Rudolf, véget vetendő a gyöngédtelen kínzásnak.
Abellino ekkor lövé el a negyedik hárslevelet huszonöt lépésről.
– Azokat a pisztolyokat félre kell tenni, mert már ismeretesek, szólt Rudolf. A mieink egészen újak.
– Elfogadjuk; felelt Konrád; biztos kézben ez is szilárdul hord; csupán arra kell vigyáznod, folytatá Abellinohoz fordulva, hogy midőn czélozni kezdesz, ne felülről bocsásd lefelé karodat, hanem alulról fölfelé emeld, így ha a mellére czélzasz, s a pisztoly lefelé rúg, a hasába fogsz találni, ha pedig felfelé rúg, akkor épen a koponyájába.
Ez alatt megtöltötték a pisztolyokat, a golyók mindenki szeme láttára bocsáttattak a csövekbe, s a kihívott választott belőlök.
Azzal kiállíták őket a kiindulási pontokra; a sorompók fehér kendőkkel voltak jelezve.
A tanúk oldalt vonultak, egy csoportban az egyik félé, másikban a másiké, Konrád egy vastag jegenye mellé húzódott, mely meglehetősen elfedé széles termetét.
Három taps jelt adott a vívóknak az indulásra.
Sándor néhány perczig állva maradt helyén, a pisztolyt leeresztett kezében tartva. Arczán hideg nyugalom ült, bánatnak is nevezhetnők, ha ez egy neme nem volna a gyávaságnak. Abellino lassan féloldalt állva tett apró lépéseket előre, több izben szeméhez vonva a kiszegzett pisztolyt, mintha rögtön lőni akarna. Ez a lehető legnagyobb kínzása az ellenfélnek, mely a kissé remegős szívűt rendesen arra kényszeríti, hogy a nagyobb távolságból elébb lőjjön, s akkor, ha nem talált, egészen ellenfelének adta át magát.
Ehhez látni azt a bosszantó mosolyt, azt a kötekedő, ingerlő hunyorítást, melylyel Abellino ellenfelét zavarba hozni törekedett! Hisz ő a repülő falevelet is lelövi! Szegény fiu! sóhajta halkan Rudolf, míg társa már rá akart kiáltani Kárpáthira, hogy lovagias párbajban semmi ingerkedés nincs megengedve.
Azonban akkor egyszerre megindult helyéből Sándor s szilárd, meg nem szakasztott léptekkel egész az őt illető sorompóig lépett, ott megállt, felemelé a pisztolyt és czélzott. Arczán valami szokatlan hőség terült el e pillanatban, szemeiben rendkívüli tűz szikrázott, keze nem reszketett.
Ez szokatlan merészség. Az első lövés előtt nem igen szokott senki a saját sorompójáig lépni, mert akkor rossz siker esetére ellenfelének nagy előnyt adott; e merészség azt okozá, hogy Abellino megállt hat lépésnyire saját sorompójától, s hüvelyk ujját elmozdítá a pisztoly sárkányáról, melyet eddig tartott.
A mi a következő pillanatban történt, azt nem tudja megmagyarázni senki.
Egy lövés eldördült, s rá egy félmásod percz mulva a másik. Az elősiető tanúk Sándort a maga helyén látták állni egyenesen. Abellino háttal volt felé fordulva s kezét balfülére tapasztá. A sebészek oda futottak az utóbbihoz.
– Meg van ön sebesülve?
– Semmi, semmi, inte az, egyik kezét folyvást fülén tartva. Az ördöngös golyó épen fülem mellett repült el, aligha meg nem siketültem. Egy szót sem hallok abból, a mit magam beszélek. Ördöngös golyó. Inkább az oldalbordáim közé ment volna.
– Óhajtanám, hogy odament volna! Ordítá az előrohanó Konrád; ön egy veszett bolond, ön engemet lőtt meg ellenfele helyett. No nézzék uraim, a mely fa mellett álltam, oda fúródott a golyó, hát discretio ez, tulajdon segédeinkre lövöldözni, ha az a fa ott nincs, maustodt vagyok, maustodt! – Maustodt! Majd jövök én többször párbajsegédnek, csak egy ekkora gyereket kell értem küldeni, mint a kis ujjam; mindjárt eljövök.
Ez úgy történhetett, hogy a mely perczben Sándor golyója azzal a leirhatlan erőszakú fütytyentéssel Kárpáthy füle mellett elsüvöltött, ez az egész agyrendszerét megrázó légütésre önkénytelen felkapta kezét, s az e perczben elsült pisztoly golyója egészen oldalt vette az irányt, s Kárpáthy maga háttal fordulva találtatott a lövés után.
Ő nem hallá többé Konrád szemrehányásait, füléből lassú cseppekkel kezde szivárogni a vér. Bár nem mutatta, de arcza halaványságán meglátszott, hogy iszonyú kínokat kell neki érezni agyában. Az orvosok azt suttogák, hogy fülhártyája megrepedt, s egész életén át nagyot fog hallani.
Nagyot hallani! a legprózaibb minden emberi gyöngék között, melyet szánni ritkán, többször gúnyolni szoktak. Inkább az oldalbordák közé ment volna az a golyó.
Kárpáthyt kocsijához kelle vezetni. Ha fájdalmai engedék, szitkozódott. Inkább egy sebet kapott volna a tüdejébe!
Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz léptek, megkérdezve, hogy meg vannak-e elégedve a nyújtott elégtétellel?
Livius elismeré, hogy minden a maga rendében ment véghez s a törvényes öt percz már lefolyt. Konrád pedig azt állítá, hogy ő annyira meg van elégedve ezzel a párbajjal, hogy zsivány legyen a neve, ha még valaha egyben is részt fog venni!
– Úgy legyenek szivesek uraim, saldirozni ezt a követelést; szólt Sándor a tanúkhoz lépve s eléjök mutatva azon kihívó-levelet, melyet azok mesteréhez intéztek. Tessék ideirni, hogy «saldirt». – Becsülettel ki van fizetve.
A tanúk jót nevettek az ötleten s a legelső patzenhäusliban tollat és tintát kerítve, annak rendi szerint aláirták a kihívó-levélre a «saldirt»-ot.
Saját tanúi pedig előttemezték.
Az ekként hitelesített okiratot zsebébe dugva, köszönetet monda az ifju saját tanúinak szivességeikért, s gyalog visszatért a városba.
János fővétele napja közelgett, híres, nevezetes nap egész Szabolcs vármegye környékén. Kárpáthy János úr ő nagysága névnapja ez, s minthogy ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése napja is, s már hatvankilencz esztendő óta hetedhét országra szóló vigalomnak ünnepe, mert a mióta János úr megszületett, minden évfordulatnál nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni, elsőbb ugyan Kárpáthy János úr édes atyja, később pedig saját maga, s nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez ünnepélyekről tudomása ne lett volna.
A körülfekvő falvak lelkipásztorai már előtte egy hónappal megrendelék Debreczenben vagy Nagy-Kún-Madarason az új kaputokat, ráparancsolván a szabóra, hogy «zsebet nagyot!» Lembergi szemfényvesztő és tüzijátékos törte a szenet és szalamiát a rakétákhoz. Debreczeni diákok tanulták a kántust: szép megköszöntő éneket s czifra népdalokat hármóniás nótára; czigányprimás sorra alkudott a gyantára valamennyi boltban; s vándor szinész-társulat készíté titokban a tervet, mint lehetne akkorra megszökni Nyiregyházáról?
Az úriabb körökben, hol boldogtalan férjek feje felett gondos házi asszonyságok gyakorolják azon hivatalt, mely az égben az őrangyalokra, itt e földön pedig a rendőrökre van bízva, előre folytak a házi zivatarok, a mint János napja közelgett, mely el szokott tartani egy hétig, az első napon minden női renden levő teremtés megszökvén onnan, az utolsón pedig az ott maradt férfi-népből ki félholtan, ki egész részegen, jól megverve, pénzét elkártyázva szállinkózván haza.
János úr ő maga annyira szokva volt az ezen nap örömeihez, hogy elveszettnek hitte volna azon esztendőt, melyben azt fel nem tartotta volna és halálos ellensége leendett mindazon ismerőinek, a kik e névnapon a megjelenést elmulasztották. Ez alól csak a halál volt okszerű mentség.
Ezen évben tehát kénytelen levén az országgyűlésen fenn időzni, nagy tusakodásába került, vajjon Pozsonyban tartsa-e fel nevenapját s felvitesse saját költségén minden czimboráit, ismerőseit, papjait, diákjait, czigányait, poétáit, szinészeit és menyecskéit? Ez mind nem történhetik meg. Azt nem lehet valakitől kivánni, hogy egy névnap kedvéért hat napi útat tegyen és ha mindezek itt volnának is, hol maradna az otthoni úri kényelem, a rakonczátlanság és dévajság senkitől meg nem birált menhelye? mert hisz akkor három mérföldnyi kerületben nem szabad józan embernek mutatni magát, s csak úgy apródonkint hordják szélylyel a hírét haza szállongó vendégek, minő capitalis bohóságok történtek a kárpátfalvai kastélyban, Jancsi úr legkedvenczebb lakhelyén, a holott nem lakik senki más, mint az ő vendégei, cselédjei és kutyái.
Ilyen mulatságok számára nagyon kedvezőtlen hely leendett Pozsony. Az ellenpártiak figyelme, a főlovászmester felügyelete alatt, a nádor és az egész ország szemei előtt, józan német polgárok városában, bérbe vett szűkudvarú szálláson, ujságiró közellétében; az ember még csak el sem meri rikkantani magát.
A kik ismerék Jancsi urat, már julius vége felé vehették észre rajta azt a kényelmetlen feszengést, azt a bőréből kibújni vágyást, a mit e nyomasztó körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor ő fensége megengedé neki, hogy két hétre szabadulhasson, oly jó kedve támadt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni.
A kiket elől-utól talált, ismerőit, vagy a kiket csak névszerint ismert, hítta, invitálta magához Kárpátfalvára, úgy, hogy utoljára példabeszéddé vált az úri körökben «nem megyünk Kárpátfalvára Jánost köszönteni?» Ha két ember összeveszett, egy harmadiknak csak ezt kellett mondania, hogy rögtön elnevessék magukat és kibéküljenek.
E példabeszéd eljutott Abellinohoz is, ki már ekkor kezdett magához térni a fejében támadt daganatból s egyik fülére meglehetősen hallott. Betegsége azzal lett súlyosabb, hogy belül emésztő boszúja, a bátyja iránti gyűlölet s a Fanny által történt megszégyenülés szüntelen háboríták kedélyét. És ő nem volt azon ember, a ki lemondani tudott; a bukás csak újabb inger volt reá nézve s a kinek megrontását egyszer föltette magában, attól el nem állt s ha tízszer elesett is, tizenegyedszer megint megrohanta volna.
Egy napon, a kik hozzá látogatni mentek, értesítik róla, hogy nagybátyja haza kérezkedett nevenapját megtartani. Ez igazán mulatságos szenvedély.
Abellino mosolyogni látszott. Noha egy-egy szisszenés szakítá félbe mosolygását, percznyi fájdalomra torzítva arcza vonásait; a vér fájdalmasan lüktetett füle idegein keresztül. Azután ismét mosolygott.
– Majd én is megköszöntöm őt, mormogá fogai közől. Küldök neki névnapi ajándékot, a milyet még nem kapott soha.
És újra mosolygott, fel-felkiáltva, hogy fejében pokolbeli kínokat érez!
* * *
Most jerünk a kárpátfalvi kastélyba.
A Berettyó egyik szeszélyes kanyarodása mintegy félszigetbe körít néhány ezer holdnyi területet, ezen fekszik a Kárpáthi-család őskastélya.
Azt illetőleg nehéz volna meghatározni, melyik a sok épület közől a voltaképeni ősi lakhely? miután az elődök mindegyike óhajtá magát építményeiben megörökíteni, egyik jobb szeretett a vízpartra építeni, másik be az erdők közé, ismét másik az országútra akart látni, a negyedik pedig erővel elbújt szem elől; az utódok azután egy vagy más czélra használták az ősök pyramidjait, a népszerűbb egyéniségek emlékeit nagy becsben marasztván, a kevésbbé tisztelteket alárendeltebb czélokra fordítva.
Igy ott látni a vízparton, agg gesztenyék árnyékában, egy fekete romladékot, mely eredetileg nem is itten épült, hanem kinn a síkságon találtatott. Ez volt a legrégibb nagyapának, Kárpáthy Ubulnak erős faragott kövekből épített sasfészke, melyet a tatárok IV. Béla idejében égettek föl, de köveit nem birták szétfeszegetni; ott maradt a tisztes emlék késő Ulászló idejéig, midőn a körüle terült falunak nyoma sem vala már, ekkor feltámadt a nemzeti büszkeség Kárpáthy Ákosban, az akkori szabolcsvármegyei főispánban, s mindjárt Dózsa vezér megsüttetése után, a megjuhászodott kuruczokkal darabról-darabra elhordatá a méltatlan síkságról a hún építészet eme tiszteletreméltó maradványát, s a hogy állt, felállíttatá azt ismét a Berettyó partján, palotája mellett, s jaj lett volna annak, a ki ebből csak egy követ is meg mert volna mozdítani.
Egy későbbi utód: Kárpáthy Ábel, akkor térvén át reformatus hitre, roppant templomot építtetett oda, harangokkal és orgonával ellátva, s alapítványt tett a pap fizetésére. Sőt buzgalma még annyira vitte, hogy egy irtóztató kaszárnyát kezdett el rakatni, azon szándékkal, hogy abból collegium lesz, huszonnégy kathedrával, convictussal, kilenczszáz diákra, könyvtárral, múzeummal s más tréfaságokkal. De belehalt az óriási vállalatba s öcscse, a practicus Kárpáthy Bertalan, magtárnak fordítá a collegiumnak candidált falakat.
Ennek a fia, Kárpáthy Boldizsár, iszonyú fösvény volt, soha sem költött sem magára, sem másra, s hogy vendégeket ne legyen kénytelen elfogadni, kihurczolkodott az I. Leopold alatt épült roppant palotából, annak az ablakait berakatta téglával, magának pedig építtetett egy kis földszinti házat, mely csak akkora volt, hogy maga elfért benne, s onnan soha ki nem mozdult. Utódai, kiket szörnyen megvexált az által, hogy sokáig élt és várakoztatta őket halálára, a piszkos lakást kutyapeczéreik számára áldozák föl.
Az utóbbi ős nagyszerű gazda volt, szüntelen gazdasági épületeket rakatott egymás hegyire, hátára, olyan pálinkafőző házat támasztatott a versaillesi mintára épült kastély oldalának, hogy nem lehetett az utóbbiban megmaradni a moslékszag miatt. Istállón és esztrangán keresztül kellett bejutni az angolkertbe.
Kárpáthy Dalia, ki Mária Terézia fényes korszakában díszlett, új, pompás kétemeletes kastélyt építtetett a Berettyó-partra, divatos rondellákkal, s közepén aranyos donjonnal, a kapu fölött arany czifrázatú márvány ősi czimer, még nagyobb a tető homlokzatán, s a víz felőli fronton caryatidákra emelt arany rácsozatú erkély, benn hosszú folyosók, boltozatos termek, kifestve, táblázva és szőnyegezve, nem különben megrakva nagybecsű képekkel és ellátva titkos ki- és bejárásokkal, s alattomos csigalépcsőkkel, a hogy ez azon időkben szokás volt. A következő ős II. József császár idejében jutott a kastélyhoz, addig Bécsben lakott, ennek meg az a gondolatja támadt, hogy ő várost telepít Kárpátfalva helyibe. Építtetett is egy sor hosszú házat a fűzek aljába, s egy csomó naplopót belekolonizált; a kastélyban pedig minden termet felosztott spanyol falakkal három-négy részre, hanem a következő évben telepítvényét nagyon megrongálta a vérhas és váltóláz, s emberei lassankint visszaszökdöstek, ki honnan idejött. Ő maga is rövid időn boldogabb hazákba indigenáltatott be.
Erre következett a mi Nábobunk, ki holta napjáig Jancsi maradt.
Az ő kezeinek nyomai legláthatóbbak az ősi telepen. Minden, mi felötlő, mi kiáltó, mi az embereket mérföldekre figyelmessé teszi, az ő szerzeménye. A park tele szarvas- és dámvaddal, s azok számára téli rekesztékkel; ezek ötlenek már messziről a közeledő szemébe, még midőn csak messziről látja a kárpátfalvai templom tornyát, melyet Jancsi úr két akkorára építtetett s befödeté villogó bádoggal, hogy a vendég tíz mérföldnyi távolból kiismerje a többi falunyelek közől.
Üvegházat építtetett kétakkorát, mint őse, Daliáé volt, nem mintha pálmákat akart volna benne növelni, hanem hogy a roppant hatszáz éves gesztenyét ne érjék a szelek, melynek lombjai közt rejtőzött Kárpáthy Kupa három nap és három éjjel, midőn a tatárok üldözék, táplálván magát azon idő alatt a vendégszerető fa édes gyümölcseivel.
Kárpáthi Dalia csak egy kerek termet építtetett a kastélyban, a holott hébehóba Bécsből aláhozott énekesek és virtuózok zengedezének; Jancsi úr e helyett az angol kert közepén saját terve szerinti szinházat emeltetett, s voltak kóbor társaságok, melyek rávetették a fejöket, hogy oda menjenek játszani. A honorarium elég csalogató volt, de annál visszatetszőbb a kritika, mely abból állt, hogy ha a szinész nem jól tudta a szerepet, ott in facie loci lehúzatta a nagyságos úr s olyan sort veretett rajta, a milyen csak dukált.
Ez esettől azonban nem lehete félni, midőn nevenapján történt valamely tableaux-kal és görög-tüzekkel ékesített előadás, mert e napon a nagyságos úr mindenki iránt szokatlanúl kegyes volt, három napig gyönyörködheték kegyeiben minden lélek, a negyediken aztán hordta mindenki az irháját, mert akkor kezdődött a haddel-hadd a hírneves vendég urak között.
E kibékülési symptomákra történt hivatkozás több, mint puszta phrasis.
A mint születésnapja közeledett, valami szokatlan áhitat lepte meg János urat, a bohóczok, a pórleányok kizárattak a kastélyból, helyettök a tisztelendő úr tett látogatásokat a kastély uránál; a kutyákat, medvéket elzárták az udvarról, hogy a közeledő szegényeket meg ne tépjék, s az új kenyérreli áldozat alkalmával a főúr egész udvari népével együtt templomba ment, ott felveendő az úr vacsoráját s onnan visszatérve, a mit az úr oltára előtt fogadott, hogy az nap kibékülend minden ellenségeivel, azt menten foganatba vevé.
– Küldjétek legelőbb is a jószágigazgatót.
Nem azért, mintha e derék ember volna az ő ellenségei között a legelső, hanem azért, mivel nála vannak letéve mindazon tiszttartók, ispánok, kasznárok, korcsmárosok és árendások számadásai, kik Jancsi úr roppant birtokán felezik a jövedelmet s a Nábob igen jól tudja, hogy midőn e számadásokat átnézi és helybenhagyja, legszámosabb ellenségeivel van alkalma kibékülni, s épen azért hozatja azokat maga elé közelgő születésnapja előtt, mert meglehet, hogy ha valami gonosz órában vetne beléjök egy pillantást, felét elcsapná az összes személyzetnek, s azért megint kár volna, mert szegények többnyire gyermekes emberek, s aztán a kik utánok jönnének sem lennének jobbak.
Az érintett jószágigazgató, nemzetes Varga Péter uram, egy Jancsi úrral hasonkorú férfi, kinek apja kondás volt Jancsi úr apjánál, s a kit azért tartottak az úrfi mellett, hogy legyen neki kit ütni-verni. A mi tudományt Jancsi úr nevelői az ifjú úrra raktak, az arról menten lepergett, hulladékai azonban annál fogékonyabb földre találtak Petike lelkében. Az öreg Kárpáthyt nagyon mulattatá az eset, hogy fia helyett Petike tanulja meg a leczkét, s később a fiút elküldé tanulni a debreczeni collegiumba, a hol aztán a világ minden létező tanulmányait ki- és betanulván, visszatérett megtevé őt egyenesen jószágigazgatónak, mely hivatalában mind a fentebb említett napig híven meg is maradott, s ha megmondjuk, miszerint most is azon szegényes állapotban van, melyben volt eleve, nem épen gazdag fizetéséből élve évről-évre, teljes fogalmat adánk becsületességéről.
Mert a magyar Nábobnak elve az, hogy a fizetéstől irtózik, inkább ajándékoz, vagy elnézi, ha lopják, csak fizetésnagyobbításért ne folyamodjanak tisztviselői, mert azt utálja szörnyen.
S ha azután egy-egy olyan bohó akad hozzá, mint Varga Péter uram, a ki nemcsak hogy lopni nem tud, de még csak meg nem szolgált ajándékokat sem örömest vesz el, annak a kincsnek közepett könnyen felkopik az álla. Más ember rég milliomos volna az ő helyzetében, az alárendelt ispánok, tiszttartók mind hintóban járnak, ezüstről ebédelnek, s kisasszonyaikat Bécsben neveltetik, ő pedig alig tudott annyira menni, hogy egy pár ezüst sarkantyút üttethessen kordován csizmájára s egy ócska csézára tegyen szert, melyen két csikóból nevelt ló szállítja, a mikor parádézik.
Most is arról látjuk őt leszállni a kastély kapujában megállva, mert behajtatni átall, hogy a komisz cséza kerekei fel ne vágják a szép gömbölyű kavicsot, a mivel az udvar fel van töltve.
A szekér dereka tele van rakva egybekötözött hosszú iratcsomagokkal, miket Péter úr elébb az odasiető hajdúk karjaiba támogat s azután általuk előre bocsátva, becsülettudó lépésekre szedegetve sarkantyús lábait, felballag Jancsi úr elé, ki ott várakozik rá a családi archivum termében, melynek óriási fehérmázas aranyozott szekrényei likas rácsozattal a boltozatig emelkednek, telve lévén okiratok és bevégzett számadások mumiáival, miket hosszú évek során át egynehány számkivetett egéren kívül senki sem háborgat, azokat sem tudni, mely átokfogta szenvedély, vagy családi viszontagság kényszeríti eme sovány kosztra, a midőn hombárok és szalonnás kamarák kecsegtető közelségben vannak.
Míg az érdemes jószágigazgató eddig a szobába eljutott, számtalan ajtókon kellett neki keresztül botorkáznia, melyek akár voltak becsukva előtte, akár nem, mindegyiknél megállt, kopogtatott, ha az ajtó tárva volt, akkor az ajtóragasztón kopogtatott, míg a sarkában jövő öreg Pál hajdú, ki az actákat hozta nyalábban, be nem tuszkolta erővel, hogy soha se kopogtasson ott, mert senki sem felel. Végre az archivumba jutott. Jancsi úr meglátva a közeledőt, előbbre ült karszékében s kezét nyújtá felé; Péter úr azonban a helyett, hogy egyenesen odament volna az eléje nyújtott kezet megfogni, körülhátrálta a hosszú tölgyfaasztalt, nehogy azt a gorombaságot kövesse el, hogy balkéz felől ejtse a nagyságos urat s akkor is három lépésnyi távolban megállt előtte s mély tisztelettel meghajtá magát.
– No! Menjen már közelebb! riadt rá a confidens hajdú, nem látja, hogy nyujtogatja az első lábát a nagyságos úr?
– Oh kérem alássan, szólt, kezeit félre dugva az érdemes jószágigazgató, nem vagyok én azon kitüntetésre érdemes.
És a nagy világért rá nem lehetett volna venni, hogy kezét oda nyujtsa Jancsi úrnak, kinek a világon tán egyedül ő adta meg a valódi czímet, azután meg azt nem lehetett vele megértetni, hogy ő a méltóságos úr mellé leüljön, hanem erővel kellett őt Pálnak lenyomni egy székre, de csak megint felkelt róla s állva maradt földesura előtt.
Sajátságos három alak volt az együtt, a méltóságos úr, a jószágigazgató és a hajdú; Kárpáthy arcza ez órában szokatlanul derült volt, nagy kopasz homloka fénylett, mint egy templom kupolája, ősz hajzatának gyér maradványai ezüst billengekben kondorultak tarkója és halántéki körül. Szépen meg volt borotválkozva simára, s a bajusza kétfelé simítva, szemeinek lázas véressége elmult s képéről eltüntek a torzító ránczok.
Átellenben a derék tisztviselő, sárga-barna arczán a mult században elsajátított modor, pontos alkalmazkodás és múlhatatlan tisztelet; bajusza kurtárva van nyirva, hogy sok baja ne legyen vele, pedig több gondot ad annál a csodára meghagyott hajporos czopf, mely tisztes emléket fekete szalag közé fonva országvilág láttára viseli az emberséges ember, s köntösét maig is azon divatra szabatja, melyről nem lehete tudni, vajjon frakk-e az, vagy attila-dolmány? elől össze nem gombolható, alul hátrafelé huzódik s látni engedi a csipőn alul érő ezüst gombos mellényt.
Mögötte áll Palkó, a vén hajdú, zsinóros dolmányban. Ez is oly ősz, mint ők, együtt nőttek fel, együtt vénültek meg mind a hárman, s Palkó most is csak úgy bánik a nagyságos úrral, mint mikor együtt lapdáztak az udvaron.
Megőszült már a haja a legénynek, de egy szála sem hiányzik; hosszan, tömötten hátrafelé van az simítva, s lefogva görbe fésűvel, bajusza hegyesebb a csizmadiaárnál, s félelemgerjesztőn kétfelé van kenve, arczvonásai oly egyszerűek, hogy három húzással lerajzolhatná egy ügyesebb festő, csak a színével gyűlne meg a baja, kissé nehéz lévén festeni pirosba veressel.
– Méltóztatott kegyeskedni a méltóságos úrnak, szólt Péter az asztalhoz állva, becses személyében leereszkedni a számadások megvizsgálása végett, annak okáért bátorkodtam egész alázattal az egészet egy kis systemába szedni, hogy méltóságodra nézve annál könnyebb legyen az áttekintés.
Ezzel inte Pálnak, hogy tegye le az iratokat.
Ez nagy mérgesen oda tálalta valamennyit az asztalra. S nem állhatta meg, hogy ennyit ne mondjon:
– De kár, hogy ez a sok szép papiros tele van firkálva.
– Ész nélkül beszél kend! förmedt rá Jancsi úr.
– Hiszen mindegy volna a nagyságos úrnak, ha üres papirost mutatnának neki e helyett, úgy sem hallgat reá. Nem elég azt tudni, hogy meglopták, még azt is tudni akarja, hogy mit loptak?
– Ejnye, beste lélek fia! Én velem beszélsz így? Már most csak azért is végig nézem az egész számadást s te azalatt itt fogsz állva maradni a hátam mögött.
– Megeszem én azt az irást mind, a mit a nagyságos úr átnéz; dörmögé az öreg szolga.
– Fogja be kend a száját! rivalla rá Jancsi úr; mire Palkó comicus szófogadással tevé markát bajuszos ajkára s csak úgy az öt újja közől morogta:
– Befogtam már.
János úr erre példás elszántsággal nyújtá kezét a legfelől fekvő csomag után, mely Kárlátó János tiszttartó számadásait foglalá magában s elkezde benne keresgélni, mindaddig, míg azon meggyőződésre nem jutott, hogy nem találja az elejét, mire oda tolá azt Péter úr elé, ki is rögtön rátalált a keresett lajstromra.
– Ime itt a kakadi jószágról kelt évi kiadások és bevételek lajstroma.
Hallgassuk meg mi is. Kissé unalmas, de jobban tanulságos fog lenni annak megtudása, hogyan gazdálkodtak a Nábob jószágán.
Péter úr, daczára hajlott korának, pápaszem nélkül olvasott.
… «Az 1824–25-dik esztendőben valának a kakadi uradalomban bevételek, ut sub stria bizonyíttatnak, e következők:
Itt elébb félbeszakítá az olvasást Péter.
– Méltóságodnak kegyes engedelmével, ide a márgóra bátorkodtam egynéhány észrevételt tenni az illető positiókra nézve, ha kegyeskednék azokat meghallgatni.
Jancsi úr inte, hogy felajánlja rá magát.
– Tehát: ez évben tett a kakadi uradalom gabonatermelése 12 ezer köböl tiszta búzát. E szerint alig adta meg a magot, a mit belevetettek, a leggazdagabb földön.
– Rossz esztendő volt az idén, menté a tiszttartót Jancsi úr. Megdűlt a gabona, a nyáron elverte a jég, a sok eső miatt kicsirázott az asztagban.
Így mondá a tiszttartó maga is, viszonzá Péter úr, de télen rá kellett volna ereszteni a birkákat a vetésre, néhol lekaszáltatni a sássát s majd nem dűlt volna meg; jégeső ellen Pozsonyban lehetett volna kármentesíteni, s ott van az irtóztató nagy csűr, ha behordták volna, nem csirádzik ki és meg van.
– Jól van, Péter uram, tovább. Majd máskor máskép lesz. Csak bízza kegyelmed azt reám.
– Eladódott a tizenkétezer mérő élet, köblét nyolcz forinttal véve, – ennyit adott érte egy győri kereskedő váltó czédulában – összesen kilenczvenhatezer forintért, holott én az ujságokban olvasám, hogy Pesten tizenegy forinttal kelt a sikeres buza, s könnyen el lehetett volna szállítani, mert az árvíz miatt az ökröknek úgy sem volt semmi dolguk.
– Igenis, de épen ezen árvíz okozta, hogy elvivén a hidat, nem lehetett átkelni a Tiszán.
– Baj ugyan, hogy a víz elvitte a hidat, de nem kellett volna elhagyni romlani a gátot, akkor nem vitte volna el.
– No csak bizza azt kegyelmed rám. Menjünk tovább.
– A repcze megdohosodott, a vevő utáni várakozásban, úgy hogy nem folyt be érte több 8 ezer forintnál. Ez hibás állapot, mert a hogy én tudom, akkor nem járt eső, hanem a tiszttartó keresztelője miatt a boglyákban fülledt a betakart repcze s attól lett fekete és savanyodott meg.
– No bizony. Hát keresztény ember kegyelmed, hogy a tiszttartótól azt kivánja, miszerint fia keresztelését hátrább való dolognak tekintse holmi világi repczénél? Csak hagyja azt kegyelmed én reám.
– A szénát elvitte a víz, mert épen takarodás idején hajtóvadászatra rendelt a méltóságos úr minden villafogható embert. Máskor e rovat alatt szép sommák szoktak megnevezve lenni.
– No annak hát egyenesen magam vagyok az oka, szegények nem tehetnek róla, csak bízza azt kegyelmed rám.
– E miatt azonban a bevételek egy új tétellel szaporodtak, mely származik a juhok és igásbarmok dögbőreiből, melyek takarmány hiánya miatt rakásra hullottak.
– Lám, a kár haszonba ment.
– Fogyott ellenben a bevétel a gyapjú rovatával, mely máskor nevezetes volt.
– Úgy is rossz volt az idén az ára, alig keresték.
– Továbbá…
– Hagyjuk el ezt már, Péter. Ezt látjuk, hogy derék becsületes ember, minden rendén van; mi az a másik csomó ottan?
– Ez Kajaput Taddé számadása, a nyilasi uradalom kasznárjáé.
– Ah, ez érdekes szokott lenni, nincsenek most új találmányai?
Az említett férfiu vállalkozó szellem volt, ki példánygazdászatot állíta a kezeire bízott urodalomban, hanem az a példánygazdászat példátlanul többe került, mint a mennyit behozott.
Állított ő czukorgyárat, de a kotyvadékot sohasem vitte odább a szörpnél s a tarthatatlan madárlép alakú czukor minden fontja tíz forintba került.
Selymet is tenyésztett, de egy rőf szalag többe került abból, mintha egy rőf bársonyt vett volna készpénzen.
Hallotta valaha a festő csülleng hírét s nagy mennyiséget vetett belőle, hogy majd ő abból indigót támaszt; de rajta savanyodott a kifacsart lé, mert nem találta ki, hogy miáltal lesz kristálylyá?
Állított üveghutát is, s készpénzen vette hozzá a fát és nem birt egyebet előállítani zöld üvegnél, a mit senki sem vesz.
Fenyőerdőt ültetett a futóhomokba, még pedig tavaszkor; őszre híre hamva sem volt.
Posztógyárt állított, Szakolczáról hozatott bele egy megbukott takácsot főfelügyelőnek, a ki aztán olyan kék szöveteket állított elő, hogy ha három hétig viselte valaki, szanaszét mállott rajta, hanem ha megázott egyszer, akkor meg úgy összement, hogy a könyökéig ért az embernek a ködmen újja, s megfesté kékre az alatta levő inget úgy, hogy nem volt többé szüksége ködmenre.
Egyszóval sokkal több volt a költség, mint a nyereség az egész gazdaságból, ez a resultatum.
– Íme így van az, mikor tudósok kezdenek gazdálkodni, monda Jancsi úr, miután jól kikaczagta magát az egyes tételeken.
– Megkövetem alázatossággal, szólt Péter úr, így van az, mikor féltudósok gazdálkodnak; a tudomány oly méreg, a miből a sok meggyógyít, a kevés megöl.
– No de lássuk a többieket, mi az a vékony köteg ottan?
Már ekkor a vékonyát kezdte válogatni.
– Ez az opálbányák árendásának a jelentése. A négyezer forint haszonbér fejében elküldé a drágaköveket, miket ugyan készpénzen ezer forintért meg lehetett volna tőle kapni.