Griffard úr másnap mindjárt visszautazott Párisba, a nélkül, hogy Abellino után tudakozódott volna.
* * *
A Kecskerey estélyén történt affront következtében találkozásuk lőn Abellino és Fennimornak.
Igy hívják finomabb társalgási nyelven a párbajt.
A segédek kardot határoztak kiegyenlítési eszközül.
Különös, hogy minden rabiatus ügynél inkább választják a párbaji birák a gyengébb, mint az erősebb eszközt.
Ennek természetes indoka van.
A párbaj se nem törvényes, se nem helyeselhető, de mégis használt és bevett intézmény. Vannak sérelmek, vannak megtámadások, mik ellen a törvény ótalmat nem nyújt, a közhatóságok nem biztosítanak.
Ha egy jellemkérdésben gyöngének állítanak valakit.
Ha egy nem kedvelt viszonynak útját kell állani.
Ha egy titokban terjesztett álhírnek egy csapással véget kell vetni.
Ha egy politikai vitában valaki prostituálva érzi magát.
Egy szóval, mikor a felek nem vérjszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívök erejét, véleményök tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják: rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kivánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.
De mikor tettleges sérelmek okozzák a párbajt, mikor a felek kártyán, insultatiókon vesznek össze, mikor összeverekedtek, egymást meggyalázták: olyankor a tanuk féltik a saját bőrüket s inkább olyan fegyvert adnak a felek kezébe, melylyel azok hirtelen ki ne végezhessék egymást.
Négyen voltak a tanúk, kettő Fennimoré: Livius és Kalácsi (az excellentiás családból eredendett ifjú), Abellinoé Conrad és Kecskerey.
A felek eleinte hallani sem akartak a kardról, hanem a tanúk (különösen Conrad) határozottan kijelenték, hogy ők pisztolyra nem engedik őket menni, s ebben meg kellett nyugodniok.
Fennimor még egy kicsit hánykolódott, hogy hát adjanak neki egyenes kardot, mert ő ahhoz van szokva. Francziaországban noble emberek nem is vívnak mással. Hanem e kivánatának sem tettek eleget; csak vívjanak görbe kardokkal.
Viadalhelyül kibérlének egy nagy tágas termet a «Zöldfa» vendéglőben, a holott is bezárkózva, megismertették a feleket a kölcsönösen megállapított egyezményekkel és megszorításokkal.
Kibékítésről, megkövetésről szó sem volt.
Vérnek okvetlen kelle folyni.
Ha öt percz alatt meg nem tudják egymást vágni, a párbaj bevégzettnek tekintetik.
A felek feltűrt ingújjal vívnak.
Kivétetnek a fej- és hasvágások. Arczot, kart, mellet és lábat vágni szabad. Cselvágások a kivett részekre tiltva vannak. Szúrni egyáltalában tiltva van.
Mindkét vívó mellett kétfelől állnak a segédek, s a melyik e szabályok ellen vét, annak kardját leütik.
– Ah uraim, hisz ez így csak tréfa! dühönge szokatlan rikácsolásával Fennimor. Hisz önök csak játszani hívtak bennünket ide. Hisz ez nem párbaj, hanem gyermektréfa. Ennél jobb lesz, hogy hivassanak önök egy borbélyt, s a melyikünk feketét húz, vágassanak rajta eret.
– Hiába minden beszéd, monda Conrad, ebben mi így egyeztünk meg, ha nem tetszik, tessék egyedül itt maradni.
– Csak hadd legyenek egyszer azok a kardok kézben, monda tompa hangon Abellino, majd beszélhetünk azután.
Erre Fennimor is elhallgatott. Ő is azt gondolta, a mit Abellino. Csak egyszer szemközt álljanak, s legyenek a kardok kézben, a többit majd elvégzik ők.
A tanúk gyanítani kezdék a két vívó szándokát, s ismét összesúgtak, mielőtt a kardokat átadnák nekik. Elébb magukat helyezék el: ketten kétfelől, kivont karddal. Azzal összemérték a vívókardokat, s egyenlőnek találva, átnyújtják mind a kettőnek.
Egyszerre, mintha összebeszéltek volna, oly közel rohant egymáshoz mindkét vívó, hogy ily közelségből nem is lehetett mást, mint életveszélyes vágásokat osztaniok. A kardok szikráztak és a szemek még jobban.
Egy percz mulva mind a négy segéd kardja keresztben állt közöttük.
– Urak, ez nem szabad. A viadal nem megy életre-halálra: mi szükség ti nektek ilyen közel rohanni egymáshoz? tartsatok distantiát! Úgy vívtok, mint két mészároslegény.
Ezt Conrad mondta, ki jobban félt, hogy valamelyik elesik, mint ők maguk.
A vívók újra szemközt állíttattak, s most már szép óvatosan mérték össze kardjaikat; nem sokat zörögtek, nem vesztegettek erőt a vágásokhoz, inkább csak cselvágásokkal iparkodtak ellenfeleiken kifogni. Mindkettő gyakorlott vívó volt. Mindkettő főtörekvésül tűzé ki magának ellenfele arczát megpiszkolhatni, orrát vagy szemét bélyegezni meg. Egyiknek sem sikerült, szemeik merően néztek egymás szemébe, kifeszített karjaikban csak a vékony villogó aczél forgott, alig-alig adva egy-egy hideg bántó hangot, minő a köszörült kardok csesszenése, s mely nagyon különbözik az összevert szinpadi kardok csattogásaitól.
Sokáig vívtak így, egyik sem bírva a másikat megsérteni, Fennimor gyöngülni érzé karját, s e miatt hátrálni kezde. Abellino nyomban utána; e fölötti bosszújában, szégyenében ismét azon vevé észre magát Fennimor, hogy egyszerre egy egészséges csapást mért Abellino fejének, melyet az csak nagy bajjal bírt elhárítani, s azon perczben visszaadott.
– Verjétek le kardjaikat! ordítá Conrad. Le és fel!
S azzal mind a négy kard közbe szaladt, kardjaikat le- és felcsapták, s ismét szétválaszták őket.
Már ekkor Fennimor dühe nem ismert határt.
– Mit akartok hát velünk? Minek hoztatok hát ide, komédiát játszani? Adtatok volna vítőrt, ezóta régen vége volna mindennek. Én a szívébe akarok szúrni, a szíve közepébe. Én látni akarom halva.
– Csendesen, barátom, csendesen. Lármával semmire sem megyünk, legfeljebb kihallik az utczára, s elfognak bennünket.
Úgy kell vívnotok, a hogy mi határoztuk. Ha romantice akartok vívni, menjetek Amerikába, ott zárkózzatok be egy sötét szobába, vegyetek egy kardot meg egy pisztolyt; ki a sötétben jobb helyre talál, az a győztes, de a míg Európában éltek, addig alkalmazkodnotok kell az itteni szokásokhoz.
Fennimor mégis azt gondolá, hogy az sokáig tartana, míg Amerikába mennének, s jobbnak találta csak itt helyben végezni el a dolgot.
Még egyszer szemközt állíták őket.
Már akkor Fennimor reszketett a dühtől. Nagy erőpazarlással veté magát Abellinora és sűrű, de ügyetlen, kiszámítatlan csapásokkal iparkodott azt kifárasztani; nem is gondolt már magával, szinte belefutott ellenfele kardjába s elvégre dühének tetőpontján, nem törődve szabályokkal és segédekkel, egyenesen nekidöfött ellenfelének.
– Ah! Le azzal a karddal, verjétek ki a kezéből!
Egyszerre mind a négy segéd ellene támadt.
– Ön háromszor megszegte a párbaj szabályait, szólt Conrad, ön meg van fosztva azon jogától, hogy ellenfelével tovább vívjon. Az ügy elintézettnek tekintetik s mi ki fogjuk nyilatkoztatni, hogy Abellino eleget tett lovagi kötelességének.
– A vívók tegyék le a kardot, szólt Kecskerey határozottan.
Fennimor e felszólításra oly állásba tette magát, mintha egyszerre mind az öttel meg akarna vívni, a mi annál különösebb volt, mert ő nem birt valami különös testi erővel, mondhatni: igen gyenge testalkatú volt.
– No jó. Abellino le fogja tenni a kardot, s azzal a párbajnak vége.
A segédek ezzel Abellinót fogták körül, rábeszélve, hogy tegye le a kardot.
Abellino már hajlandó volt szavaiknak engedni, s megfordult, hogy a kezében levő kardot tokjába visszadugja.
E perczben senki sem állt közte és Fennimor között.
Csak a düh legmagasabb foka, a háromszori különválasztás teszi megfoghatóvá, hogy Fennimor e pillanatot használva, annyira elfeledkezhetett magáról és minden lovagiasságról, hogy háttal álló ellenfelére rohanjon, s kardjával hátulról megszúrja.
A szúrás Abellino lapoczkájában akadt meg, különben keresztül megy rajta.
– Ah! orgyilkos! kiálta fel Kárpáthy a döfés fájdalmára, s egyszerre visszafordulva, a még kezében levő kardot kinyújtá ellene. Fennimor nem látott többé semmit, még egy döfést akart neki adni. Kardja elcsúszott Abellino válla felett, ő pedig vakon, eszeveszetten, visszatarthatlanul belerohant annak kinyújtott kardjába. Ott állt meg a markolatnál. – A kard egészen keresztül ment rajta, s úgy nézett egy ideig egymás szeme közé a két ellenfél mereven: egyiknek arcza oly fehér, oly halott, szemei fénytelen golyóján, ajka merev nyílásán a halál, a rögtöni halál; csak a szívén keresztülütött kard tartja még egyenesen állva… Azután összerogy mindakettő.
A kik a legközelebb lefolyt (40-es) években a műveltebb körök történetének évlapjait figyelemmel kisérték, tudni fogják, hogy ily párbaj nem költői agyrém.
Fennimor abban a pillanatban egy sóhaj, egy rándulás, egy fájdalmas arczmozdulat nélkül halva volt. Abellino feküdt egy hónapig kapott sebében. Felüdültével figyelmeztetést kapott jóakaróitól, hogy míg a dolog híre kissé elcsendesül, jó lesz kiszellőztetni magát valahol a külföldön. Még pedig akkor sem valami művelt birodalomban, mert ott hamar megkapnak olyan embert, kinek sok hitelezője van, és szeret zajt csinálni, hanem valami szép keleti tartományban.
El is indult néhány nap mulva a szent sírhoz Palæstinába; mint a tréfás közvélemény mondá, bűneiért vezekleni.
Oda nem követjük, ha visszajön, úgy is ki fogja adni jegyzeteit.
Kárpáthy János pedig a boldog, a túlboldog Nábob szép feleségével elutazott Kárpátfalvára.
Nemsokára látjuk őket, vagy hallunk felőlök.
Szétoszlottak a tekintetes karok és rendek, vége volt az országgyűlésnek, a juratusok fekete atilláikkal és csörömpölő kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltüntek a népes utczákról; a házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a kereskedők visszarendelék nagyreményre készült divatkelméiket, a kávéházak kongtak az ürességtől, úgy látszván meg bennök azon néhány benszülött és benvénült törzsvendég, mint mikor falevél hulltával ott maradt a fákon a mindig zöld fagyöngy; csendes volt már a város, bátran ki lehetett jönni az utczára, nem kellett félni az embernek, hogy ott valami hintó elgázolja, vagy a járókelők a sárba taszítják; éjjel nem verte fel a jámbor alvókat a nyughatatlan fiatalság danája, kik tizen, huszan széltében karonfogva mentek végig az utczán, elfogva azt az egyik szélétől a másikig s valamennyi háznál sorba mind meghúzták a csengetyűket, megverték az ablakokat; nem kellett többé annyit ügyelni a fiatal leányokra, hogy ne üljenek mindig az ablakban; nem kellett többé remegni, hogy valami fáklyászene alkalmával feltalálják gyújtani a várost; egy szóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes, békességes alakját, s a lyceumi és akadémiai ifjak kezdtek ismét háttérbe szorított reputaciójokhoz jutni.
Kárpáthy János is hazament nejével. Megemlegették utoljára a pozsonyi boltosok. Megemlegették először azért: mert a mi szemnek és szívnek tetsző dolog, kelme, pipere, ékszer találtatott boltjaikban, abból a legszebbet mind összevásárolta János úr szép neje számára, kit soha el nem hagyott magától, hanem vele parádézott, mint mikor a gyermek új ruhát kap, még aludni is abban szeretne; megemlegették másodszor azért, mert neki egyik elve volt az, hogy nem a vásáros született az eladó kedvéért, hanem a kereskedőt teremté Isten a vevők szolgálatára; tehát ha ő vásárolni megy valahova a maga pénzeért, nem az ő kötelessége az eladó nyelvét megtanulni, hanem az eladó dolga érteni, a mit ő beszél. Ilyenkor tehát, mikor őt látták a bolt előtt hintajából kilépni – s ki ne ismerte volna őt, a leggazdagabb férfit s a legszebb asszony férjét fél Magyarországon? – már akkor nagy agiója volt egy-egy boltosinasnak, a ki ötölve-hatolva tudott valamit beszélni a generosus Nábob saját nyelvén s legalább annyit a főfőkereskedő is megtanult, hogy Kárpáthy úrnak egy «aláz’ szolgáját» köszönjön, a mi egyébiránt szokatlan fülek előtt olyformán hangzott, mintha azt mondaná: «alle sollen geigen». Ilyen formán nyakra-főre minden boltos férfi iparkodott felfedezni magában némi sejtelmeket a magyar nyelv felől, s voltak előre gondoskodó atyák, kik elgondolák, hogy gyermekeiknek mily előnye lesz abban, ha majd Kárpáthy úr gyermekei szintén feljőnek az országgyűlésre, s keresni fogják, ki beszél magyarul és annál vásárolnak; minélfogva siettek nagyreményű fiaikat és leányaikat tisztességes házakhoz kiadni cserébe Komáromba vagy Somorjába, mely igen egyszerű és legkevesebb költséggel járó neme a mester nélküli nyelvtanulásnak. E hatás következtében feltevé magában János úr, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával egy társulat életbeléptetését fogja indítványozni, melynek tagjai különösen kötelezik magukat: soha senkivel, a kitől valamit vesznek, semmiféle idegen nyelven nem beszélni, ilyenformán kényszerítve azokat az erőteljes magyar nyelvvel megismerkedni; magunk között aztán odahaza beszélhetünk diákul és németül, mint a mely két idioma volt a legszokásosabb az akkori társalgásokban; és az erélyesség sokkal több czélt fog elérni, mint holmi eredménytelen decretumok, hogy a horvátok tanuljanak magyarul.
Ez üdvös szándékot tehát eltéve jövőre, mint már említők, szeretett nejével visszautazék Kárpátfalvára.
Fanny elhagyá rokonait s midőn elvált tőlök, azt látszék érezni, hogy örökre elhagyja őket. Látta maga előtt búsan, leverten állani a két derék, jólelkű lényt: gyámját és nagynénjét. Hidegen, szótlanul iparkodtak tőle megválni, pedig úgy szeretett volna sírni mindakettő, de az nem illett. Most örülni kellett volna. – A leány nagy szerencsét csinált.
Fanny szíve elfacsarodott. Nyakába veté magát nagynénjének és alig birta e szót elrebegni:
– Szeressen engemet.
– Mindig szerettelek, mondá Teréz, és szemei égni látszottak, hogy könyet nem engedett jönni beléjök. Nem lehetett. A nagy úr ott állt közel, mit gondolhatott volna?
– No Boltay mester, mondá a Nábob, megrázva az érdemes férfiu kezét, remélem, látjuk egymást. Ön tartozik nekem egy látogatással. Én már voltam az ön jószágán odakinn, most már majd önnek is meg kell látogatni engem Kárpátfalván.
A kézműves elvörösödött. A Nábob nem tudta, hogy ennek a munkától izmos embernek is van saját büszkesége.
– Köszönöm uram, felele. Én innen alig mozdulhatok dolgaim miatt.
– Eh patvart, hisz van önnek derék legénye, beszéltem vele, okos fiu az, arra rábízhat mindent. Hogy is híják csak?
Boltaynak szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:
– Barna Sándor.
És akkor akarata ellen két nagy könycsepp jelent meg szemében s csendesen végig gördült erős napbarnította orczáján. A mire aztán Teréz szemeiben is megeredt a sírás s Fanny halványabb lett a falnál.
– Hát majd egyszer télen, jó Boltay, folytatá Kárpáthy. Ha tetszik feljövök magam és elviszem magammal. Szeret-e vadászni?
– Nem, uram. Sajnálom az állatokat.
– No de kegyed, jó Teréz, csak óhajtani fogja meglátni unokahúgát? Csak eljön megnézni, nem érte-e valami baj? hogy van megelégedve sorsával? Egy kicsit ő is hadd panaszkodja ki magát, legalább könnyebben fog engemet tűrhetni.
Ez féltréfa akart lenni János úr részéről, de Teréz nem felelt rá semmit, s Fanny oly kínos helyzetben érzé magát, hogy szinte nagyot lélekzett, midőn az utolsó búcsúszóval a készen álló utihintóba ültek s Pál gazda becsapva az üveges ajtót, parancsot adott a kocsisnak s a hintó kerekei robogtak végig a kövezeten.
Alig mult egy hét, midőn Teréz már levelet kapott Fannytól.
A fiatal nő jó kedvvel iparkodott irni, szeretet, jó szív látszott minden sorban, leirta azokat a mulatságos embereket, kikkel János úr körül van véve; a furfangos Horhi Miskát, ki mindenféle bohót csinál magából, hogy őt megnevettesse, Kis Miskát, a szilajkedvű jó fiut, ki mindennap négy mérföldet nyargal lóháton, hogy őt láthassa, az öreg czopfos jószágigazgatót, ki őt a gazdálkodás mindenféle ágazataival a legkitartóbb fáradsággal iparkodik megismertetni, a vén hajdút és a vén bohóczot, s valamennyi között a legmulatságosabb alakot, magát János urat, kik mind arra látszanak összeesküdve lenni, hogy a fiatal menyecskét mulattassák, neki jó kedvet, örömet, szórakozást szerezzenek, a mi meglehetősen sikerül is nekik.
Szerelemről, boldogságról egy szó sincs a levélben).
Most azonban egy új tárgy kezd érdeket önteni János úr életébe.
Mióta az országgyűlésen járt, de legkivált azon válságos nap gyötrelmei után, melyet unokaöcscse okozott neki, fejébe vette, hogy ő a hazának, a közügyeknek használni akar.
Alapítványokat tesz a köziskolákban, – sokszor eljár a szomszéd Szentirmay grófhoz, ki valami nagyon különös ember lehet, mert mindenki által igen komolyan magasztaltatik, s örökké furcsaságokon töri a fejét, minő a jobbágyok felszabadítása az úrbér alól, örökváltság útján, s más magához hasonló urakkal gőzhajókon, gyárakon, Tisza-rendezésen, töltéseken, tudós társaságon, szinházon, lóversenyen töri a fejét, az esztendő nagyobb részét Pesten tölti s biztatja a többi főurakat is, hogy töltsék ott a telet. János urat már rá is vette, hogy egy nagyszerű palotát építtessen a fővárosban. Ha nem akar is benne lakni, legalább szépíti, emeli a várost. Az ő nála összejövő urak csaknem mindegyike tud egy-egy új indítványt, egy új vállalatot napfényre hozni: többek között emlegetnek valami ismeretes nevű grófot, a ki azt ajánlotta, hogy egy magyar akadémia létrejövetelére kész egy egész évi jövedelmét, a mi 60 ezer forint, áldozatul hozni, s mikor kérdezték tőle, hogy hát maga ezalatt miből él? azt felelte rá, majd csak elélődöm egyik vagy másik barátomnál egy évig. E különös társaságokat látogatja János úr s azóta gyakorta figyelmezteti Varga uramat, hogy pontosan számadoltassa a tiszteket, mert sok pénzre van szükség a közügyek számára. Most végtére ő is akadt egy indítványra, melyet mindazok, a kikkel közlötte, oly közérdekűnek találtak, hogy e fölötti örömében János úr minden fogalmat fölülhaladó mértékre kezd növekedni szeretetreméltóságban.
Ez egy agarász-egylet létrehozatala.
Persze Fanny nem érti, hogy mi érdek van ebben? épen oly kevéssé, mint a többi indítványokban és közintézményekben, gőzhajókban, töltésekben, akadémiában és lóversenyen egyéb, mint hogy némelyiket ezek közől mulatság látni; hanem azt veszi észre, hogy mindazok, kik az eszméről beszélnek, rendkívül lelkesülve vannak, s úgy látszik, hogy az agarakra boldogabb jövő és fényes hivatás kezd felderülni; a jövő hónapra van hirdetve a közgyűlés a kárpátfalvi kastélyba, hol a társulat megalakultnak nyilvánítandja magát, alapszabályokat irnak, s nagyszerű mulatságokkal végzendik az egészet.
Végül minden jeleivel szeretetének s férje részérőli legszívesebb üdvözleteknek alig várja a perczet Fanny, melyben kedves rokonait ölelhesse s ezzel bezárja a levelet.
Szívről, szívvilágról egy szó sincs abban. Szegény asszony! Nincs senkije, a ki előtt azt elmondhassa.
Fanny megérkeztével Kárpátfalvára, semmit sem talált már ott a hajdani bohóságok közől.
János úr még Pozsonyból írt haza Varga Péter uramnak, hogy asszonyt visz a házhoz, szép, fiatal, szemérmes asszonyt, tehát intézkedjék úgy, hogy a menyecske semmi megbotránkozni valót ne találjon, mire nézve teljesen felszabadítja Varga uramat, hogy tegye az ő nevében a mit jónak és üdvösségesnek lát.
A derék ősz férfiu, a mint a felhatalmazó levelet kapta, attól számítva egy hét alatt úgy keresztül-kasul reformált minden intézményt, mely János urat oly hírnevessé tette, hogy rá nem lehet Kárpátfalvára ismerni.
A nagyon meghatározhatlan szolgálatokat tevő paraszt leányok hazaküldettek, ki hová való volt, a maga falujába.
Káromkodásukról, mosdatlan szájukról ismeretes cselédek kiutasíttattak a gulyára meg a ménesre. Ott produkálják magukat.
A tisztviselőknek meghagyatott, hogy a legnagyobb illendőséggel fogadják az úrhölgyet és maguknak többé semmi kivételes szabadságot a kastélyban ne vegyenek.
A fiscalisnak három napi határidő engedtetett, mely idő alatt arczát és kezét tisztességesen megmosni tartozik, egyuttal az is tudtára adatván, hogy ha egyszer foghagymát-evett állapotban fog találtatni, menten nyugdíjaztatik.
Marczi feleségestül berendeltetett a kastélyba, ő maga a nagyságos asszony kocsisává, neje pedig komornájává igtattatván; a legszelidebb szürkék közől kiválasztott előfogatul, egyet-egyet mindenféle színből hátas paripának, s rábízta Marczira, hogy az mind olyan jámbor legyen, mint a bárány, mert asszonyt fog emelni, szép, fiatal, szemérmes hölgyet.
Ő maga saját személyében fölmene Pestre, ott elegans hintókat, divatos bútorokat, szőnyegeket vásárolt, mert ámbár ő maga kívül húzott kordovány csizmában járt s meszelt falú, zsúrolt padolatú szobában lakott, azért oly helyes ízlése, oly finom tapintata, ügyesen sajátító felfogása volt az úri teremnek elrendezésében, hogy a kárpátfalvi kastély azon szárnya, melyet az úrnő számára választa, nyilt tekintettel a helység felé s oldalablakaival az angol kertnek fordulva, maga sem ismert volna magára az átváltozás után.
A szándékosan gyűjtött frivol képek, mikkel minden szoba meg volt rakva, kiszedettek rámáikból, s helyettök szép tájfestmények, komoly ábrázolatok rakattak, amazokat elvitték a madarasi kastély padlására. E buzgalmát annyira vitte Varga uram, hogy még a régi frescofestményeken levő hamis isteneket és istenasszonyokat is persvadeálta, hogy viseljék magukat tisztességesebben s legalább egy kötényt festetett a pongyola grátiáknak s Apollónak, Bacchusnak igen szép köpönyeggel kivánt kedveskedni.
Mindent, a mi botrányos, mindent, a mi illetlen, avagy régibb botrányos kalandokra emlékeztet, szorgalmatosan eltávolított: az angol kertből a titkos buvóhelyek, a palotából a rendetlen álfolyosók részint leromboltattak, részint befalaztattak, a fürdőszobából téli kert lett s a vízvezető csövek az úrhölgy hálószobája mögé vitettek, s a régi muzeum alakult fürdőteremmé.
A nagy ivószobából kihordatott mindent, a mi egykori tivornyákra emlékeztetne, a kerek székek, a nagy diófaasztal kivándoroltak s elfoglalta helyöket a családi régi pénzek és festmények gyűjteménye, melyeket eddig por és pókháló lepett. Az ittas vendégek számára alakult apró czellák, mik egy hosszú folyosóról nyiltak, áttörettek s lett valamennyiből egy hosszú terem, nőcselédek számára. Nem jöhetett elő eset, hogy valaki az ifju nő előtt elmondhassa: itt ezen a helyen volt János úr ittas, itt verekedett, itt tartá szeretőit. Minden nyom el volt törölve.
Sőt még a kert mögött lévő lovardát is lehordatá, nehogy egyszer valaki elmondhassa a nőnek: ime ezen a helyen történtek azok a mulatságok, hogy János úr tizenkét parasztleányt szilaj lovakra ültetett s ittas vendégei gyönyörködésére elbocsátá őket a hánykódó méneken, miket hosszú karikás ostorral űztek kurjongató hajdúk. Volt nevetség és jókedv, mikor egy-egy a leányok közől lehullt. Egyet el is tapostak a lovak.
A sok bohócz közől csupán Vidra czigány hagyatott meg az udvarnál, tapasztalt hűsége iránti tekintetből, de neki is meghagyatott az érdemes jószágigazgató által, hogy ezután okosan kell magát viselnie.
– Akkor leszek még csak nagy bolond, mondá erre Vidra czigány.
Midőn aztán a vidékre híre futamodék, hogy János úr megházasodott, jöttek mindenünnen a különféle gratulatiók az ismerős eredeti ficzkóktól, ki versben, ki prózában.
Varga uramnak gondja volt mindezen leveleket elfogni és megtartani magánál, mert tele voltak azok mindenféle bohósággal, a mikért nagyon kár volna, ha János úr, vagy épen szeretett hitvese kezébe jutnának. Különösen egy ocsmány pasquil érkezett a többek között, tele mindenféle piszkos, szennyes ötletekkel, a milyeneket rondalelkű poeták szoktak versbe szedni és tisztújítások, követválasztások alkalmával egymás választottjaihoz mázolni. Undok rothadékai a költészetnek, minőket nyomtatásban sohasem látni, de a melyeket számtalanszor leirnak, olvasnak, egyik kéziratból a másikra másolnak, s jobban ismernek, mint a leghirhedettebb költők örökbecsű munkáit.
A Kárpáthyhoz küldött ilynemű versbeszedett piszok Gyárfás poéta által mázoltatott papirra, ki eltávozván régi urától, mint komisz, közönséges lelkek szokták, annak ellenségéhez szegődött át, Kutyfalvi Bandihoz s ekként leginkább ismeretes levén a Nábob gyöngéivel, azt legérzékenyebb részén találhatá. A küldött poéma annyira túl volt halmozva frivol, bosszantó, ingerlő, undorító kifejezésekkel, hogy a becsületes jószágigazgató elolvasván azt, azon gondolatra jött, hogy összeszedve a Nábob hajdúit, rajta menjen Kutyfalvi Bandin s poetájával együtt ott saját portáján megcsapassa, hanem csak mégis okosabbat gondolt később. Fogá a pasquillt, úgy a hogy volt, egy szelet érett penészes sajtot s egy darab jól behamuzott kenyeret takart bele, mint a mely általánosan ismert egyszerű szerekkel szokták falusi gazdák a veszettséghez közelítő kutyákat gyógyítani, s azokat egy külön borítékba pakolva küldé vissza Kutyfalvi úrnak, minden comitiva nélkül. Marczi vitte el a küldeményt, előre meg volt neki mondva, hogy a legjobb futó lovára üljön, s le ne szálljon róla, a mikor a küldötteket kézbesíti, mely, hogy nem maradt kivánatos siker nélkül, bizonyítá az, miszerint Kutyfalvi a hamus kenyér és érett sajt láttára majd kiugrott a bőréből dühében s cséplőinek ordítva parancsolá, hogy csukják be a kaput Marczi előtt, a ki azonban szintén nem volt rest, hanem a mint becsukták mögötte a kaput, lovával egyenesen átugratott a palánkon s Varga uram nagy satisfactiójára azzal a hírrel ért vissza Kárpátfalvára, hogy Kutyfalvi valamennyi béresével együtt egész az erdő széleig szaladt utána lóháton.
Maga János úr a legörvendetesebben volt meglepetve, midőn hazaérve, semmit sem talált azokból, a miktől félt; akárhová nyitott be, mindenütt új bámulat érte, a csintalan tréfák tanyáiból komoly, tisztességes termek váltak, akárkivel találkozott palotában és udvaron, az mind becsülettudó, jámbor ember volt s midőn legelső úri barátai megjelentek nála, mind oly illedelmesen viselték magukat neje irányában, hogy Fanny előtt merő mesének látszhatott mindaz, a mit a Nábobról beszélni hallott, még mikor nénjeivel lakott s gyermek-észszel együtt nevetett a dandyk által előadott anecdotákon, miknek sikamlós értelmét csak most kezdé még felfogni.
Semmi sem volt azokból igaz. Hiszen semminek sem látszott nyoma.
A czimborák eleinte őrizkedtek kiméletlen emlékeztetéseket tenni János úr előtt, később pedig, midőn János úr vevé észre, hogy a betyár companiák ismét kezdenek oda kapni hozzá s van kilátás, hogy bizalmukkal meglehetősen terhére fognak lenni, ekkor talált ki számukra valamit, a minek alkalmazása teljesen használatosnak találtatott.
Már akkor kezdett valami jótékony vérkeringés, elevenség mutatkozni a nemzetben; közhasznú, közérdekű társulatok alakultak mindenfelé, nemzeti, emberiségi, tudományos, vagy gazdászati czélok előmozdítására. Kárpáthy mindezen társulatokba beiratta magát, s szivesen vevé, ha itt-amott tiszteletbeli elnöknek, pártfogónak megválaszták; ha aláirási ívekkel megtisztelék. Midőn aztán jöttek a kortyondi fráterek, mindig volt a zsebében egy-két aláirási ív, melyet maga kezdett meg, alatta a felesége neve, ugyanannyi összeggel; a verembe esett látogató azután akár lármázott, akár szitkozódott, akár rimánkodott, akár szabódott, meg volt szorítva, nem menekülhetett, ki kellett magát váltani, mint a «kútba estem»-nél. Ha nem kellett neki tudós társaság, ott volt a másik ív czukorrépa-gyár felállítására, ha azt nem találta eléggé közemberiséget érdeklőnek, tetszhetett aláirni a népszerű iskolai könyvek terjesztésére; ha azt bolondságnak tartotta, megragadtaték a Berettyó átvágásait létrehozó társulat részvényei által. Ha jobb szerette a vizet, s nem akart a szárcsákat nyugtalanító vállalatról hallani, megtámadtaték mind a négy superintendentia nevében s ha három alól kibújhatott, haragudván megfejthetlen okokból reájok, a negyediknek áldozatul kellett esnie.
Utoljára kerülni kezdték a fráterek Kárpáthy udvarát, mint valami gonoszhírű calabriai vendégfogadót s a ki véletlenül találkozott vele, már messziről elkezdett szabódni, hogy ő már lefizette bűneinek zsoldját, neki békét hagyjon.
A kinek még az sem használt, azt elcsalta magával a Szentirmaynál tartatni szokott közérdekű ülésekbe.
Ott komoly, tudományos készültségű, művelt férfiak szoktak összegyűlni, kiknek körében gonoszul érezék magukat az ilyen gőzkörhöz nem szokott jó fiuk, s reszkettek azon gondolattól, hogy Szentirmay egyszer a nejével is meg találja őket ismertetni, a ki, mint mondják, igen finom és magas műveltségű delnő s vannak emberek, a kik az ily hölgyek közelében nagyon kényelmetlenül érzik magukat.
Ah, Kárpáthyné előtt, az egészen más. Arról tudja az ember, hogy nem valami előkelő családból származott, sőt szavait sem igen szükség megválogatni, mert odahaza hallhatott minden bohóságot, s nem neheztel meg, ha véletlen egy-egy dévaj kifejezést szalaszt ki az ember jó kedvéből az ajkán, míg Szentirmayné előtt az ember sem szólni, sem moczczani nem mer, mert az Angliában neveltetett, mely ország asszonyairól azt mondják, hogy ha jelenlétökben valaki egy lábát a másikra felteszi, avagy beszéd közben ezen szavak közől: «kapocs, ing, gombostű, harisnya» egyet ki talál a száján ereszteni, vagy ha keztyűjét lehúzza, rögtön felkelnek mind s ott hagyják az embert a faképnél.
És így soha sem bizonyos róla az ember, hogy mikor fog iszonyú neveletlenséget elkövetni.
Mint már fülhegygyel hallottuk, a legközelebb jövőben ismét egy közérdekű intézménynek kelle létrejönni, még pedig János úr elnöklete alatt, ki az eszmének legelső megindítója vala, a mely rövid időn az egész társadalom minden névszerinti osztályának kivételnélküli tetszésében részesült.
Oly eszme, oly indítvány vala ez, mely varázshatalommal egyesíte minden pártot, akár fehér, fekete, veres vagy tarka toll, akár zöld ág, vagy szalag volt is azoknak jelvénye, s nevezték legyen magukat conservativ, reformer, vagy liberálnak (radikálról még akkor szó sem volt), mind egyesülének a nagy eszme körül, mely, hogy nem volt mulandó, hiú tárgy, mutatja az, miszerint mind e mai napiglan hasonló – ha nem nagyobb – népszerűségnek örvend, mint megkezdetése napjaiban s közlelkesedésre gyújtó érdekéből azóta sem vesztett, de bizonyosan nyert.
E varázserővel biró eszme, melynek szerencsés indítványozója Kárpáthy János úr volt, neveztetik agarászegyletnek.
Nem kételkedünk rajta, miszerint azt, mielőtt kimondtuk volna, a megelőző magasztalásokból kitalálta mindenki.
Az agár okvetlenül egyike a legfontosabb és figyelemreméltóbb tüneményeknek a hazai természetben, de legkivált azon sokoldalú hivatásánál fogva, melylyel a közélet rugóiba vág, kénytelenek vagyunk azt, mint a társadalom világának egyik positiv tényezőjét tárgyalni.
Nem tekintve azon csaknem mysticus, mondhatnók delejes hajlamot, melylyel e délczeg állatok az úri körök iránt viseltetnek, mintha éreznék, hogy ők képezik az állatvilág aristokratiáját, csupán azon hagyományszerű ősi szokást kivánjuk figyelembe venni, miszerint sem Magyarországon, sem pedig Erdélyben nem lehet képzelni előkelő házat, melyben e nemes barmok kiegészítő csoportozatot ne képezzenek. Bárhova lépjünk be, ott húznak le bennünket az udvaron, ott ásítnak a konyhában, ott vakaróznak az előszobában, ott ágaskodnak az ebédlőben, ott kapkodnak a legyek után a salonban, ott ülnek a pamlagon a házi úr, a házi asszonyság mellett, a zongora alatt, a karszékekben, s mentül gazdagabb valaki, annál nagyobb számban és általánosabb kiterjedésben, de a legszegényebb nemes embernél is hasonló előjogokban és legalább két példányban. Ha hozzávesszük ehhez hajdani hadvezér Bástának azon nyilatkozatát, miszerint egy időben azzal fenyegeté az erdélyi urakat, hogy addig meg nem nyugszik, a míg egy agarat tarthat valaki az országban: ebből átlátandjuk, miszerint az agár nemzeti jólétünknek hévmérője, s egyszersmind egyike fajunk fensőbbségi symbulomainak.
De nemzetgazdászati tekintetben is fontos és jelentékeny tényező az agár, mert nem is említve azt, hogy a legszebb kalapok a nyúlnak szőréből készülnek, a mi tehát nevezetes kereskedelmi czikk, mellőzve azt is, miszerint hazánkban a gyümölcstenyésztésnek legátalkodottabb ellenségei a nyulak, melyek a fiatal ojtványok kérgét lerágják s ekként gyümölcstenyésztésről addig szó sem lehet, a míg az agarak rendes működése szervezve nincs; csupán arra kivánjuk figyelmünket vetni, vajjon a hazánkban annyira pártolandó lótenyésztés és nemesítésnek mi a legerősebb rugója? Az agár! Ki a tatár fog szaladni az agár után? Ahoz ló kell, még pedig jó ló. Tehát az agarászat mozdítja elő a lótenyésztést.
Ehez járul még az is, miszerint az agarászatban talált élvezet sok gonosztól megóvja az embert; megőrzi mindenféle rossz könyvek, ostoba ujságok olvasásától, s a nemzeti kedélyt azon ősi egyszerűségében tartja fenn, a midőn még a nyughatatlan tudományok s feszengő költészet nem cserélték ki a korszellemet.
Azt se gondold pedig szives olvasó, hogy az agarászat valami oly felületes tárgy, a mihez minden előleges studium nélkül lehet érteni, hogy agarat is olyan könnyű nevelni, mint könyvet irni. Ahoz nagy előrelátás, széles ismeretek, gazdag tapasztalás, kölcsönös eszmecserék és higgadt ész és nem higgadt erszény kivántatnak; egy-egy jó agár öt-hatszáz p. forinton kel, s ha minden magyar földesúr egyszer életében csak egy kölyök agárnak az árát fordítaná hazai literaturára, azt örök időre virágzóvá tehetné; a miből átláthatod, mily fontos és életbevágó kérdés hazánkban az agarászat, s mily büszkék lehetünk mi más nemzetek felett, midőn a közműveltség ezen ágazatát oly tökélyre fejlesztők, hogy századok kellenek hozzá, míg valaki bennünket utolérhet azon ostoba népek közől, melyek ipar, kereskedés, tudomány, művészet, s furcsa találmányokon törik ezalatt fejeiket.
Hogy mily sensatiót gerjeszte mindakét hazában János úrnak ezen indítványa, annak leirásához sokkal erősebb phantasia és lelkesültebb toll kivántatnék, mint az enyim. Felvillanyozta az egy időre a példabeszéddé vált lethargiát, megmozgatá a társadalom minden rétegét, elfeledteté a tisztújítási ingerültségek utófájdalmait, ellenséges családokat békíte ki egymással, háttérbe szoríta minden egyéb apró-cseprő indítványokat és sok ideig kétséges versenyt futott az indítványba jött akadémia kérdésével s csak akkor engedé át annak az elsőbbséget, midőn indítványozói megigérék, hogy eme második közérdekű vállalathoz is hozzájárulandnak tehetségeikkel.
Minélfogva a legnagyobb biztossággal várhatjuk, hogy a nemsokára tartandó alapító gyűlés a kárpátfalvi kastélyban egyike leend a legfényesebb és legérdekesebbeknek, miután az ország legtávolabb részeiből is történtek előre való igérkezések e nevezetes alkalomra, s nagy a feszültség és várakozás; vajjon a kitűzött ezüst billikomot, ezen felirattal: «Küzdeni hogyha tanulsz, vár pályádon a borostyán!» mely igen szép buzdítás agarak számára, melyik fogja elnyerni az országhírű versenyzők közől? János úr Marczija-e, avagy Horhi Miska Szellője? Az egész Bükkalja in massa kész fogadni, hogy a borsodmegyei alispán Fecskéje mindakettőn kitesz, míg a dunántúli kerületben alig van valaki, a ki meg ne volna felőle győződve, hogy a győrvármegyei, bőnyi születésű, kisbéri neveltetésű Szikráé leend mindenek felett az elsőbbség; valamennyien azonban félelemmel emlegetnek egy erdélyi csodaállatot, mely mezőségi közbirtokosé s melyért magyarországi urak már kétszáz darab aranyat is igértek, de tulajdonosa nem adá s most erősen köti az ebet a karóhoz, hogy elragadja Magyarország elől a győzedelmi pálmát.
Már a kihirdetett ülés napját megelőző hetekben alig győzi a fiscalis a sok levelezést, minélfogva most már nemcsak az újjai tintásak másodíziglen, hanem egyúttal a hajfürtei is, melyek szőkék lévén, nagyon meglátszik, hogy oda szokta törölni a tollat, sőt még a nyelve is az, mert azt meg itatós papir helyet használja, ha elcseppen a tinta, felnyalván vitézül.
János úr mindennap egész halmaz levelet kap az ország minden részéből, maga elolvassa azokat mind. Egyik üdvkivánat, másik részvények megrendelése, ismét másik igérkezés a gyűlésen megjelenni. Vannak, kik a haza boldogabb napjait látják már-már felvirulni, sokan fényes jövendőt igérnek az agártenyésztésnek, némelyek szolgálnak bölcs tanácsadásokkal az alaptervezetre, mások szívesen ajánlkoznak a statutumok kidolgozására. Egy-egy holta napjáig boldognak érezné magát, ha az igazgató választmányba kineveztetnék; más kéri a nagyon tisztelt társulatot, értesíteni, miszerint ő maga ugyan, minthogy csúzban szenved, nem lehet olyan szerencsés, hogy az ülésben részt vehessen, de agara által okvetlenül képviseltetni fogja magát a versenyen.
És ezen leveleket János úr nagy elégültséggel hagyja heverni asztalán, még a borítékokat sem engedi kiseperni a szobából. Legyenek ott; gyönyörködhessék bennök, valahányszor belép, csupán néhány profanus vakmerő levele vándorol a tűzbe, a kik olyasmit mernek írni, mintha jobb volna, ha azon gondolkoznátok, hogy népiskolákat, kisdedóvókat, gazdasági egyletet, műtárlatot, Tisza-szabályozást, Vaskapu-áttörést, útcsinálást, múzeumot, akadémiát, szinházat, takarékmagtárakat ajánljatok egymás buzgalmába; az ilyen alacsony gondolkozású emberek levelei figyelembe sem vétetnek. János úr sokkal jobban át van hatva eszméje nagyszerűségétől, hogysem vissza riasztatni engedné magát. Aztán adakozott ő mind a fenn nevezett czélokra is, miket egy nyughatatlan gróf és más, bőrükbe nem férő hazafiak a nemzetre rádisputáltak. Igaz ugyan, hogy annak felével, a mit évenkint az agarászatra fordít, felét ezen vállalatoknak kiránthatná a sárból; azonban azt sem lehet elvitatni, hogy ezek majd csak megélnek azért valahogy, míg az agarászat felvirágzására okvetlenül áldozatok kellenek, mert az agár, már mint említők, «non nascitur, sed fit» (nem születés által lesz agárrá, hanem a kellő kiképeztetés által).
… De most hátrább egy kissé az agarakkal!
Az ünnepély, a gyűlés, a nagy sokadalom előkészületei nagy részben igénybe vették Fanny figyelmét és szívét.
Szívét is?
Sokan, igen sokan fognak ott lenni, a nemesség színe, java, jelesei együvé gyűlnek; ott lesznek a komolyabb, ünnepeltebb férfiak is, mert Kárpáthy János iránt mindnyájan viseltetnek némi előszeretettel, kiben minden bohóságai s bizarr eszméi daczára annyi fogékonyság van minden jó iránt, hogy nagy és nemes vállalatoknál ép oly biztossággal lehet reá számítani, mint hetyke, tréfás ötleteknél.
Aztán ily esetnél az emberek egymást húzzák oda. Mindenki arra gondol, hogy sok embert, sok szép asszonyt, sok bohó férfit fog együtt találni, s egymás rovására igérkezik mulatni.
Ez volt az első ilynemű ünnepély, melybe János úr hölgyeket is hívott meg. Hiszen most már ő is nős volt.
Fanny remegve gondolt rá: vajjon eljönnek-e a meghivásra a vidék előkelő delnői? Érdemesítik-e őt arra, hogy magas köreikbe fölvegyék? E magas, feddhetlen családok hölgyei, kiknél nemcsak a nemesség szállt anyáról leányra, hanem az erény, a szeplőtelen hírnév is. Fogják-e ezek őt azon polczon elismerni, melyre a szerencse és egy bohó vén ember szeszélye hozta? fogják-e neki elfeledhetni családját, annak homályos eredetét és undok dicsőségét?
A férfiak bizonyosan eljönnek a környékből, mindazok, a kik hírnévvel, országosan ismert hitellel bírnak. Napokig fog tartani az ünnepély. Első nap lesz az ülés: a hosszú teremben fognak ülni a férfiak, oldalt a karzaton lesz hely a hölgyek számára, a honnan hallgathatják az elmés beszédeket. Ezt befejezi egy népes lakoma; ő ott fog ülni, mint a ház asszonya, látva mindenkitől… vajjon ki fog az ő egészségeért áldomást inni?
Másnap következni fog az agárverseny. Nők, férfiak délczeg paripákon fogják űzni a furfangos, csalárd rókát. Ő is lovon fog ülni… vajjon ki leend az ő lovagja?
Este a legbátrabb lovagnak, ki agaraival legtöbb, legmerészebb fogást tett, arany és gyöngygyel kivert nyeregtakarót fog ajándékba adni a ház asszonya, melyet maga hímzett… vajjon ki nyeri azt el?
Harmadnap fényes tánczvigalommal végződik az ünnepély; milyen szép, milyen ragyogó látvány lesz az. Annyi szépség, ifjúság, gyönyör vegyülete, ártatlan, vonzó vígalom; minden virágnak van zöldje, szép szemérmes hölgyek mellett bátor daliás lovagok, kik egymásra mosolyognak és szíveikben nem gondolnak semmi rosszat… Ki fog ő reá mosolyogni?
Most és mindig és örökké ott lebegett lelke előtt a tüneménynyé vált ideál. Azt látta ott a gyűlés asztalánál ülni és óhajtott elveszni sovár bámulatában, de úgy, hogy az ne láthassa. Őt látta felkelni maga előtt s előre sejtett csengő tiszta szóval hallá az áldomást ajkairól és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha az összekoczintott pohár méreggel volna telve és azt kiinni, az utolsó cseppig és meghalni és ő ne tudná azt meg soha. Őt látta maga mellett futtatni sebes paripán, a széltől kigyulladt arczczal, sebesen, sebesen és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha egyszerre ő vele elbuknék a ló s leesnék, meghalna előtte és az ifjú soha se tudná meg, miért halt meg? Őt látta itt és ott és mindenütt, bárhova gondolt, bármire vezeté figyelmét, csak a névtelen kép állt mindig előtte és követte azon gondolat, hogy milyen jó volna meghalni.
Szegény asszony!
Értjük alatta Kárpáthynét.
Férjével éktelen nagy gazdagságot és egy roppant nagy nevet kapott. Mindkettő nagyobb teher, mint áldás.
Hisz a gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal s a világ minden kincse birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.
És az előkelő név?
Az egész világ tudja, mint jutott ő e névhez. Egy bolondosnak ismert öreg úr, hogy bosszút álljon unokaöcscsén, nőül vett egy rosszhírű családból eredett leányt, kit ez másként tán elcsábított volna.
Az öreg úr vagy nagylelkű volt, vagy bolond. A leány okvetlenűl hiú és nagyravágyó… Várnak reá.
Mindenki kész ragadománynak hiszi.
Csak hadd jelenjen meg azokban a magas körökben, mikbe feltolakodott.
A hölgyvilág előre számít a mulatságra, melyet ügyetlenségei, ismeretlensége, balfogásai, hiúsága, tán majd később kalandjai, sőt botrányai szolgáltatni fognak; a gavallér világ szinte oly biztosan számít mindezekre: a hölgy veszendő portéka, fiatal, szenvedélyes, hiú, teli vágygyal, könnyelműséggel, legalább minden arra mutat, semmi sem lesz könnyebb, mint őt elejteni s egyszer megbuktatva, nem marad számára egyéb hátra, mint elveszni mások gyönyörűségére.
Nincs senki, a kitől egy őszinte szót várhasson, a kire egy őszinte szavát rábízhassa, a kitől tanácsot kérjen, a kiben bízzék, a kihez ragaszkodjék, a ki pártját fogja, vezesse, utasítsa. Férje legkevésbbé.
János úr minden kötelességét teljesítni véli, a midőn neje kényelméről gondoskodik, midőn a világ minden részéből összehordja azt, a miben asszonyok gyönyörködni szoktak, a piperétől kezdve egész az imádókig.
Igen, az imádókig.
Mert a mint a kortyondi fráterek elmaradoznak a kárpátfalvi háztól, a régi dáridók megszüntével, helyettük más új világ kezd oda szokni, kiket többé nem a Nábob jó bora és rossz tréfái, ripőkjei és menyecskéi csalnak oda, hanem a szép nő, az elhírhedett, a csodára állított szép nő, ki iránt kétszeres oka van mindenkinek érdekes reményeket táplálni: egyik a férj, másik saját híre. Hozzá egy lépéssel közelebb van minden ember, mint egyéb úri hölgyekhez.
Csaknem mindennap megfordulnak a kárpátfalvi kastélyban a környék legelső arszlánai:
Az ifju Darvay Jenő, kit a megyei szabadelvű párt vezérének tart a közvélemény, mert hosszú szakálla van. Van-e egyéb oka is e véleményre, azt bizonyosan nem tudom.
A szép Csendey Rezső, ki nem restelli, hogy a világ által szépnek neveztetik. Én részemről nagyon bosszantónak hiszem azt egy férfira nézve. Kicziczomázott arcz, középen szétválasztott haj, megkenve, megbodorítva. Két okos szót sem lehet vele beszélni.
A szőke báró Berky Tivadar, a ki különczöt játszik, nyergelve ül a székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti s maga is azt hiszi magáról, hogy különös ember.
Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentirozott előtánczos, a ki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, a ki utána nem bolondult volna, vagy férfival, a ki úgy tánczolja a mazurt és keringőt, a hogy ő.
Egy hosszú, öles gróf, a ki maga is megvallja magáról, hogy rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúk, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.
Egy halavány fiatal ember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt verseket ir. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az is kétségbe vonható, vajjon tud-e egyátalán irni?)
És azután egy csapat szemét ember, a ki üres léhaságokat beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, stereotyp bókokat vágni, tánczolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romanticus képeket vág, s a mellett csak úgy iszik és kártyázik és fut a szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró ember, a ki igazán meg van őrülve a szép asszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, a mitől az is viszont szerelmet érezhetne? s e fölötti tépelődésiben vékonynyá szárad, mint egy tőkehal; ime, ezekből áll az új téli kert, mely Kárpátfalván virul, a mióta a paraszt menyecskéket ideál szépségű delnővel váltotta fel a Nábob.
Szegény asszony!
Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, bosszantó környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt megértené, János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi mulatni.
Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához képest, a kit alkotott magának szívében!
Milyen önzők, üreslelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!
Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna pillantani, a hol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen?
A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.
János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a meghivottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett volna valakit a névsorozatból, a kit ott látni óhajtana, jegyezze fel.
E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.
Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót s ki nem nyitott egyet is, a míg rá nem kiáltottak, hogy «szabad!» Megpillantva úrnőjét, nagy tisztelettel állt meg a küszöbben s nagyon szerette volna, ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a pamlagig nyújthatná az irást.
Fanny különösen vonzódott ez öreg emberhez. Némely embert azzal jutalmaz meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arcza vonásaiban engedi láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny nem várta, hogy Varga uram közelebb jőjjön, hanem felkelt és eléje ment, megfogá kezét s daczára az öreg úr azon törekvésének, miszerint minden lépésnél meghajtsa magát, előre húzta, leültette egy karszékbe s hogy fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, a mi a jó öreg urat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, a mint Fanny elereszté és leült, ő azonnal felállt.
– Ugyan édes Varga bácsi, maradjon ülve, vagy különben én is felállok.
– Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre, rebegé a jószágigazgató, szép ovatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő bele ülni s előre hajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.
– Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? kérdé mosolyogva Fanny. Ha semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa, én úgy örülök, mikor önt látom.
Varga úr olyas valamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott okot e rendkívüli kegyeletre? s egyszersmind sietett átnyujtani a küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét s azután iparkodott búcsút venni.
De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar s megelőzte benne.
– Maradjon kérem, némely kérdezni valóim lesznek.
Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen előtt sem érezé magát. Vajjon mit akar tőle kérdezni a nagyságos asszony? Bár csak más ülne most itt az ő helyén.
Fanny kezébe vevé a névsorozatot s végig olvasá azt, szíve elszorult bele. Mennyi idegen név, a kikről ő csak annyit tud, hogy azok mind előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei; egyetlen egy ismerőse sincs e nők között, sejteni nem képes, kihez vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani s e helyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel fogja találni azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah de az egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta, hogy azokat meg fogja szégyenítni, senki sem volt jelen, a ki előtt bármi okból is le kellett volna sütnie szemeit; míg itt komoly, erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő megjelenni, mint a ki nem maga választja szerepét többé; ha bátran, biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá, bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos czélzás, bántó kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni és jaj neki, ha vissza adja. – Szegény asszony!
Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.
Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van, kiket úgy tekinthetne, mint édes anyját (nem Mayernét, hanem egy idealis édes anyát, a milyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lányka, ifju, rokonszenvü hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.
De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje meg szíveiket, bizalmukat? Hátha épen az előtt tárja fel lelkét, a ki gúnyt fog űzni belőle? hátha visszautasító, hideg tekintettel találkozik, a hol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?
Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga elé s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.
– Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.
Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb szolgájával.
– De e kérés nagy, igen nagy.
Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e perczben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.
– Egy kérdést akarok önhöz intézni, de a mire igen őszinte választ várok.
Varga uram el volt szánva mindenre.
– De nagyon őszintének kell önnek irántam lenni; úgy vegye ön e kérdést, mintha ön édes atyám volna, s most nekem, mint leányának, tanácsot adna, mielőtt a világba lépek.
E szavak oly érzékeny, oly szívből jövő hangon voltak mondva, hogy Varga uram meg nem állhatá, miszerint dolmánya belső zsebéből egy koczkás gyapot zsebkendőt elővonva, azzal szemeit meg ne törölgesse.
Fanny közelebb vonná hozzá székét s a névjegyzéket egész hosszában kiterjeszté előtte.
– Lássa, kedves barátom, mondá Fanny, leirhatlan szeretetreméltósággal fektetve szép gömbölyű karját az öreg úr vállára, ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közől, a kik fel vannak irva. Nem tudom, kitől féljek, kihez ragaszkodjam? kit nevezzek barátomnak, barátnémnak s ki előtt zárjam el szívemet? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok?…
Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés; a tarka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezuttal a homlokát kellett megtörülni vele, mert nagyon izzadt.
– Méltóztatik parancsolni? kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára épen olyan szűk csizmák volnának húzva, mint az övére.
– Azt a szivességet várom öntől, hogy a kik e névsorozatban fel vannak jegyezve, vegye sorba és mondja el őszintén, nyiltan nekem: mit tart felőlük? milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ? Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak?
Jó Varga uram sem volt még ilyen rigorosumba fogva soha.
Ha azt kivánta volna tőle Kárpáthyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt hatot azok közől, a kik ott fel vannak irva, avagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog valamely izenettel, avagy hogy valamennyinek a legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealogiáját készítse el, ez mind csekélység lett volna ahoz képest, a mit most kért tőle.
Ő, a legalázatosabb, emberségtudó szolga, ki olyan szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, a ki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszédközben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elől-hátul meg ne czímezze, magyarországi uraknál így: méltóságos ez és az ő nagysága, erdélyi uraknál pedig így: nagyságos ilyen és ilyen ő méltósága; és most ő mondjon birálatot, úgyszólván itéletet ennyi nagy uraság felől, a kiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja.
Varga uram kétségbeesetten súrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel s valami olyforma óhajtásnak kezde helyt adni szívében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt, hogy most őt, a mint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszakai szellemek s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, a hol senki rá ne találjon.
Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszék neki, mintha Kárpáthyné szólt volna ismét.
– Tessék.
– Nem szóltam, édes barátom, felelt Fanny és mosolyogva tekintett a becsületes öregre.
Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni feladatához s vevé a lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartá szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, a míg ott ül, elfelejtett olvasni? Azután meg a tulsó felére nézett a papirosnak, oda, a hol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná, hogy sympathetika tintával mindenkinek a neve mögé van irva az a felelet, a mit ő neki kell elmondania.
Fanny észrevevé a jó öreg zavarát s buzdító nyájassággal fordult ismét hozzá.
– Édes barátom. Tekintsem engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül kérhetek tanácsot ebben az ismeretlen világban. Én nem tehetek róla, hogy önt úgy tekintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó, olyan kedves?
E szavak való, mélyen érzett jelentősége által megerősödve érzé szivét a jó öreg s még egyet bátran és elhatározottan köhintett, mint végső adieut a gyávaság kisérteteinek s azzal megkeményítve lelkét, válaszolt.
– Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod határtalan kegyelme és én kimondhatlan boldognak és szerencsésnek érzem magamat, a midőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is tehetek. És ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan csekély embernek, mint az én személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról itéletet és véleményt mondani, mint a kiknek a nevei itt előttem állanak, de mégis a nagyságod iránti szeretet – engedelmet kérek! – tisztelet…
– Csak hagyja szeretetnek, maradjon, a hogy elébb mondta.
– Igen is. Azt mondám, a mit valóban érzek. Nekem is volt egy leányom. Régen, nagyon régen. Épen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép, de igen jó volt, nagyon jó. Meghalt régen, fiatalon. És az nagyon szeretett engem; bocsánatot kérek, hogy ő róla szegényről beszélni voltam bátor.
– Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arczképe függ kegyed szobájában az iróasztal felett?
– Hogyan? Nagyságod lett volna olyan kegyes, az én szegény házamnál lenni?
– Elárultam magam. Folytassuk a felvett tárgyat.
– Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat szavaimért, nem addig, a míg határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most már kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb óráimban egy szép delnő, egy nem ezen világból való angyal virrasztott ágyam előtt; akkor hagymázos észszel azt képzeltem, hogy rég megboldogult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; oh nagysád! nincs szavam kifejezni, a mit érzek.
– Térjünk ügyünkre, öreg barátom; szólt Fanny, attól tartva, hogy az öreg elárasztandja hála- és magasztalással.
– Tehát, nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket, mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom legelőször is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagyságodnak, a kik iránt – hogy is fejezzem ki magamat? – a kik iránt nem lehet nagyságodnak teljes bizalmat érezni; mert, ámbátor Isten őrizzen engemet azon gondolattól, hogy ilyen nagyúri emberek és asszonyságok életében valami kifogást találnék, mindazáltal lehetnek okok, miknél fogva nem épen kivánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszkodás. Ellenkezőleg ki fogom keresni azon személyeket e sorozatból, a kik nagyságod jóságát, érzékeny szívét hasonló jósággal, hasonló érzékeny szívvel tudják és fogják visszafizetni. A kiket azután alázatosan elhallgatok, azok iránt méltóztassék azon megnyugvással lenni, hogy becses személyeikben minden elismert jó tulajdonságaik mellett sem találtam olyanokat, melyek nagyságod előtt kívánatosak volnának.
– Helyesen, nagyon helyesen, édes barátom. Ön csak azokat ismerteti meg velem, kiket szeretnem kell, a többiekről hallgat. Ah, önnek jól kell ismerni a világot. Ez bölcs tanács.
Varga uram kérő tekintettel fordult Fannyhoz, mintha instálná, hogy ne dicsérje nagyon, mert megint zavarba jön s elfeledi, hogy mit akart mondani.
Azután vevé is a hosszú lajstromot és elkezde rajta végig menni, ujját végig húzva rajta, de úgy, hogy a nevekhez ne értesse, nehogy e tiszteletlen érintéssel megbántsa azoknak tulajdonosait.
Hm, hm. Egyet köhintett és lábaival súrolta a padlót.
Nagyon sok olyan név volt egymás után, a kiket kívánatosnak talált épen semmi észrevételekkel nem kisérni.
Hm, hm. Néha már megállt a neveket kisérő ujj s Varga uram feltekintett, hogy valamit szóljon, de a míg köhögött, hogy hangjának tisztaságot adjon s még egyszer visszatekinte a névre, melyet ujjával megbökve tartott, ismét csak mást gondolt, s jónak találá azt illedelmesen azok közé sorozni, kiknek elismert jó tulajdonságait nem találja eléggé ajánlatra méltóknak.
Pedig, a mint veszszük észre, már mindjárt a vége felé fog járni, s maga is ijedten veszi észre, mennyit mellőzött már hallgatással. S homloka a legőszintébb izzadás cseppjeit gyöngyözi, midőn mindig újabb nevek kerülnek mutató ujja alá, kik iránt ugyan ő mind rettenetes nagy tisztelettel viseltetik, de ha leánya volna, egyiket sem rekomendálná bizodalmába.
Pedig Fannyt most úgy tekinti, mintha tulajdon leánya volna.
A nagyságos asszony maga is úgy kivánta ezt és mikor ő hagymázbeteg volt, azt képzelé, hogy megholt leánya áll előtte a nagyságos asszony képében.
Kénytelen volt atyai szívének megbocsátani ezt az illusiót.
Ah, végtére valahára kigömbölyednek arcza vonásai.
Keze reszket a papiron, a mint e névhez ért. Talált végtére valakit, a kit megnevezhet, a kit magasztalásaival elhalmozhat, a kit leánya – a nagyságos asszony bizalmába, szeretetébe ajánlhat.
– Ime nagyságos asszonyom, szól odanyújtva a névsorozatot. E derék hölgy bizonyára egy lesz azok közől, a kikben nagyságod bizodalmát helyezheti és csalatkozni nem fog.
Fanny olvasá a mutatott nevet.
– «Szentirmay Eszéky Flóra.»
Emlékezék rá, hogy midőn a névsorozaton magától végig futott, mikor e névhez ért, mintha valami öntudatlan sejtelem megkapta volna figyelmét, mintha meg lett volna a felől győződve, hogy e név tulajdonosnéjának nem lehet gyűlöletes jellemmel birnia.
– Milyen e nő? kérdé a jó öregtől.
– Valóban nagy ékesenszólással kellene birnom, hogy őt leirhassam hozzája méltón. A miket egy nőnél erényekben lehet keresni, azokban ő mind gazdag. Szelidség okossággal párosulva jár ő vele, minden szűkölködő, minden ügyefogyott titkos pártolójára talál benne, ő ugyan titokban tartja jótéteményeit, de a háládatos nyelveket ki kötheti le, hogy róla ne beszéljenek! nemcsak azokkal érezteti ő szíve jóságát, a kik éheznek, fáznak, szűkölködnek és sínyledeznek, kenyeret, ruhát, orvosságot és jó szót osztva közöttük; nemcsak azt cselekszi, hogy a törvény által elitélt bűnösökért a kegyelemosztó magas helyeken esdekel, hanem pártul fogja azokat is, a kik lelkileg szűkölködnek, betegek, kiket a világ itél el, szegény elcsábított leányok, kiket botlásuk szerencsétlenné tett, házas életök keresztjét nehezen tűrő asszonyok benne pártolóra, védőre találnak, ki azt is fel tudja keresni, mi baja van a szenvedőnek a szívében? Engedelmet kérek, hogy ezt a szabadságot veszem magamnak, noha elismerem, hogy más nagyúri személyek is sok jót tesznek a szegényekkel, de azoknak voltaképen csak a szegények testi szükségeire van gondjok, míg ez úrhölgy őket lelkükben is ápolja s ilyenformán nemcsak a kunyhókban, hanem gyakran a palotákban is talál szűkölködőket, a kik segítségére vannak szorulva. Ezer bocsánatot kérek, hogy így bátorkodom beszélni.
– Csak folytassa! inté Kárpáthyné érdekelten.
– És valójában így ismerik őt mindenütt. Méltóztassék másoktól is kérdezősködni, hogy nem azt fogják-e egy szívvel egy szájjal állítani, hogy boldogságot és megelégedést terjeszt ez úrhölgy maga körül s áldást visz minden házhoz, melybe belép, mert családi boldogságot és erényeket honosít meg azokban, a mikre maga adja a legjobb példát; én valójában csak egy úrnőt ismerek, a kit méltó helyre állíthassak mellé s nem volna rám nézve nagyobb öröm, mintha e kettőt egymással egyetértésben látnám.