Volt azonban kaczaj, szitkozódás és menykőemlegetés; e heveskedése az érdeklett feleknek könnyen megzavarhatta volna a gyűlés tekintélyét, ha Gergely gróf azon komolysággal és lélekjelenléttel, melyet semmi körülményben el nem vesztett, meg nem dorgálja a még folyvást egymásra morgó és csaholó pártokat.
– Uraim! önöknek odakinn szabad marakodniok, idebenn csak nekünk.
E rendreigazítás ismét jó kedélyre hangolá a társulatot, az agár-hallgatóság kiveretett a teremből s a társulat a kérdéses pontok kihagyásával elfogadá az indítványt. János úr általános felkiáltással megválasztatott elnöknek, a nagy hazafi alelnöknek; választatott egyleti jegyző, aljegyző, fiskális és orvos, hatvan választmányi tag és tizenkét tagú bizottmány s mindez annak rendi szerint protokolláltaték.
Az alapkő le volt téve, a nagy és nevezetes társulat megalakult s nekünk nincsen egyéb hátra, mint azon őszinte óhajtásunkat csatolni e fölötti örömünkhez, vajha mindezen igen tisztelt hazafiak más közérdekű ügyekben is hasonló buzgóságot fejtsenek ki s azzal mi is csatlakozhatunk azon számtalan éljenekhez, melyekkel a társulat tagjai egymást kölcsönösen és méltán megtisztelik.
A gyűlésteremből megválva, a nagy társalgási teremben gyűltek össze a vendégek; a viták és tanácskozások délutáni négy óráig tartottak, s Málnay George, kivel csak találkozott, mindenkinek elmondá, hogy ő meg nem foghatja, hogy csepp étvágya sincs.
Karöltve sétált együtt a két szép delnő; mindenki, a ki látta így őket, megvallá, hogy nehéz volna választani, melyik szebb közülök?
Az asszonyságok, a szigorú úrnők szivességgel, bókokkal halmozák a háziasszonyt, a szegény polgárleányt, a ki ez órában érezé legjobban, minő Istentől adott ajándék rá nézve e nemes barátnő, ki őt nimbusával körül fogja, ki – hogy az igazi szót alkalmazzuk, – divatba hozta a salonokban az irántai nyájasságot.
Az elegans ifjak, a salonok arszlánjai, mint bolygó csillagok rajzották körül a társaság e két napját; maga Szépkiesdy gróf úr is őket látszott keresni szemeivel, s bár jól látta, hogy Flóra mindig bosszúsan elfordítja tőle arczát, ez csak annál erősebb ok volt az obligát ostromlásra.
– Tudja-e ön azt, gróf, szólt Flóra az útjokat álló nagy férfiunak, hogy én önre haragszom? igen komolyan haragszom.
– Annak csak örülni tudok, felelt a nagy ember, öntudattól sugárzó arczával, mert a kire az asszonyok haragusznak, az bizonyos lehet arról, hogy szeretni fogják.
– Nagyon helytelen fogalmai vannak önnek az asszonyok haragtartása felől; ha mi ön ellen egyesülünk, mi megbuktathatjuk önt s ön elveszti népszerűségét az egész országban.
Ez egy jó naiv tréfa volt, mely nem rosszul hangzott egy olyan kis eleven, mosolygó hölgy rózsaajkairól, mint Flóra, s erre bármelyikünk is azzal felelne, hogy megadná magát, s kézcsókolva kérné irgalmas felfüggesztését az ellenségeskedéseknek; ámde a nagy férfiu jobbnak látta erre mindjárt buzogánynyal felelni. Olyan képpel és állással, mintha a zöld asztalnál ülne, viszonzá, elébb végig gondolva a frázist, melyet mondani fog:
– Asszonyom! Próbálták ezt már velem mások is. Én asszonyokkal szerelmeskedni szoktam, őket meghódítom, de velök nem harczolok és tőlök nem félek.
Ily mondások után szokása volt a nagy férfiunak megfordulni, és tova menni, mintha nem hinné képesnek ellenfelét, hogy még furcsábbat tudjon mondani. Egy pár buzgó bámulója a derék hazafinak hirtelen plajbászszal tárczájába jegyzé e felejthetetlen mondatot.
Fanny egészen el volt bámulva, Flóra pedig nevetett.
– Ettől örök időkre meg vagyunk szabadulva. Olyan gyöngéjét találtam érinteni, a mit soha meg nem bocsát. Neki a népszerűség az arany bornyúja s a ki azt meri állítani, hogy ebben megingatja, az mindennemű jó indulata ellen biztosítva van.
Nemsokára ebédre csengettek; a társaság nagy zajjal és kedvvel elfoglalá az asztalokat, miknek leirásától lelkiismeretesen megtartóztatom magamat, először és másodszor azért, mert az ilyenek csak természetben mulattatók, leirva pedig véghetetlenül unalmasak. Gazdagság, pompa, fény, pazarlás volt a mennyi csak kellett, s a mennyi a Nábob hírének megfelelt, a magyar konyhától kezdve a franczia szakácsművészet minden mesterséges teremtményeig kapható és élvezhető volt minden, s borokban nem volt mód választani. Az ebéd vége egész a késő éjszakába nyúlt be, a midőn már nagyon hangos kezdett lenni a társaság; a nagy hazafi elővette szokott sikamlós, kétértelmű anekdotáit, nem igen törődve vele, hogy nők is vannak jelen, mondani szoká: castis sunt omnia casta, a tisztáknak minden tiszta, s a ki már tudja, hogy miért kell elpirulni, azon úgy sincs mit elrontani többé. A hölgyek pedig úgy tettek, mintha oda sem hallgatnának, szomszédjaikkal kezdve beszédet s nem törődtek vele, hogy az eredeti ficzkók, a nagy hazafi obligát közönsége, a frázisok claqueurjei, min kaczagnak olyan gégeszakadtából.
Azonban mindenki lehetőleg jól iparkodott magát érezni.
Ki volt boldogabb, mint a Nábob?
Eszébe jutott, hogy alig egy év előtt itt, azon a helyen, melyen most ül, minő iszonyú jelenet érte őt és látta most maga mellett ülni a szép, a bájoló nőt és víg, eleven társaságot, mosolygó, derült arczokat körül.
Majd megzendült az előszobában Bihari hegedűje, vígan, szomorúan; egy-egy eredeti fiú felrugta a széket s kiment a czigányok közé s tánczolt egymagának; benn az alatt a szózatosabb hazafiak ittak sorba minden vendég egészségeért, kiváltképen a háziúrért és háziasszonyért, s azután mindenféle abstract tárgyakért, egyesületekért, vármegyékért, collegiumokért, ennek meg amannak a korszerű eszmének szerencsés sikerüléseért. Gróf Szépkiesdy tartott egy hosszú beszédet, melyben igen szépen bele volt szőve minden megéljenezett frázis, a mi egy esztendő alatt a zöld asztaloknál elmondatott; voltak, a kik már ezt a beszédet negyedszer hallották, egyszer az országgyűlésen, másodszor egy főispáni beigtatáson, harmadszor egy megyegyűlésen, és most az agarász-társulat keresztelőjén, a mi azonban senkit sem akadályozott abban, hogy rettenetes éljeneket ne kiáltson rá; a jó annál jobb, mentül többször hallja az ember. Maga János úr is kifogyhatatlan volt a toasztivásokban, s ha e részben egy igen tisztelt dámának, gróf Keresztynének nem kellene adnunk az elsőbbséget, azt mondanók, hogy mind élczes mondatokban, mind poharak ürítésében ő volt a társaság hőse. Azért azonban minden esetre kiválólag meg kell őt dicsérnünk, hogy annyi ivó között neki jutott legelébb eszébe, miszerint két jelen nem levő férfiuért poharat emeljen, kiknek egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mindakettőnek érdemeit, rájok köszönté a poharat, mi által oly lelkesülést idézett elő, hogy még a hölgyek is poharat ragadtak s koczintottak vele.
A sugárzó öröm e pillanatában egy szolga lépett oda Szentirmaynéhoz, s egy levelet adott, melyet gyors futár hozott Szentirmáról.
Flóra repeső szívvel ismeré meg a boritékon férje kézirását, azonkívül is szokás volt még azon időkből a levelek boritékára is kiirni a czím alá: «kedves nőmnek, legnagyobb szeretettel», hogy még a posta is gyöngédebb kezekkel nyúljon hozzá. Tehát ő irja azt! Pestről irta. Szentirmayné engedelmet kért, hogy félrevonulhasson, a levelet elolvasandó. Felkelése jel és felszabadítás volt az egész társaságnak az asztal elhagyására, az amalgamisált tömeg szétoszlott a többi termekbe. Flóra és Fanny észrevétlenül félrelopták magukat hálószobájokba, ott egész nyugalommal elolvasandók a kedves levelet. Azt persze Fannynak is meg kelle tudni, hogy mi van bele irva?
Felszakítá a hölgy örömtől remegő kézzel a pecsétet, miután elébb szivéhez szorítá a levelet, s e néhány sort olvasák belőle:
«Holnap Kárpátfalván leszek. Ott találkozunk. Rudolf. 1000.»
Ez az ezer azt jelenti, hogy «ezer csók».
Milyen öröme volt a kedves nőnek, össze-vissza csókolá a helyet, hova a férj neve volt irva, mintha legalább is 100-at előlegezni akarna e küldeményből s azután elrejté keblébe, mintha a többi 900-at még későbbre kivánná eltenni, azután ismét elővette és elolvasá, mintha nem emlékeznék egészen a levél tartalmára, s újra el kellene azt olvasnia, hogy tökéletesen megértse és azután újra meg újra összecsókolá azt, úgy hogy utóbb maga sem tudta már, mennyi hiányzik belőle?
És Fanny is teljesen osztá barátnéja örömét, az öröm oly ragadós. Holnap megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl Flórának! Látni fogja a legnagyobb boldogságot, a mit szerető szív képzelhet és nem fogja azt irigyelni, nem! örülni fog más örömének, legjobb barátnéja boldogságának, ki birja, magáénak mondhatja azt a férfit, a kiről mindenki annyi jót, annyi szépet beszél és az holnap ide fog jönni, s hogy addig is nejének örömet szerezzen, megirja jövetele napját. Nem jön ólálkodva, meglepve, mint a ki féltékeny, hanem előre tudatja jöttét, mint a ki bizonyos róla, hogy nagyon, nagyon szerettetik. Oh e boldogságot látni mily öröm lesz!
A két hölgy örömsugárzó arczczal tért vissza a társaság közé, mely éjfélig együtt mulatott, azután mindenki szobáiba távozék. János úr zeneszóval kiséré vendégeit nyugalomra, azután valami altató symphonia zengése mellett hordá ablakról ablakra a czigányokat. Azután az utolsó hang is elhalt és azután aludt mindenki és álmodott szép dolgokat. Rókákról az agarászok, gyűlésekről a szónokok, pástétomokról Málnay úr, férjét ölelte álmában a szűz keblű delnő és Fanny álmodott arról a szép mosolygó arczról, kiről annyit gondolkozott, s ki oly szeliden tekinte rá, beszédes kék szemeivel s oly csodás, oly édes hangon tudott beszélni hozzá. Hiszen álmodni mindent szabad!
Másnap korán reggel vadászkürtök ébreszték a vendégeket; sokan, kik a vadászatról gondolkozva aludtak el, kik a vadászatról álmodtak is, egyszerre talpra ugrottak az édes hangokra; mások, kik szerettek volna megalkudni magukkal még egy félórácskában s csak egy kicsi kis álmocskát ajándékoztak volna még örömest nehéz szempilláiknak, e föltételökben erősen akadályozva voltak a nőttön növekedő zsibaj által, mely a Kárpáthy-kastélyt egyszerre fölveré, jövő-menő léptek, ismerős hangok kiáltozása a tornáczokon, az udvaron csaholó ebek, ostorkongatások, nyerítő paripák fölverték volna még a hét alvót is édes nyugalmából. Ki várhatna a vadász emberektől discretiót, kiméletet? A legfinomabb salonember is, mikor vadászni készül, más csizmát húz, más sipkát tesz s azzal azt hiszi, hogy ez már most őt feljogosítja iszonyúan kopogni, mikor megy és egészen más hangon beszélni, mint egyébkor. Sőt még ez sem volt elég, hanem ha valaki még ki nem nyitotta az ajtaját, azt felénekelték s nehogy történetesen valamely mélyen alvó még erre se ébredjen fel, kisütögettek egynéhány puskát az udvaron.
A vadászat szenvedélye különben ragadós; én még nem ismertem embert, a kinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna s közös ez a gyermekekkel, úgy mint a vénekkel s a nőkkel, mint a férfiakkal.
Hajnal alig hasadt még, midőn a felöltözött vendégek kijöttek a tornáczokra, megmutatni magukat és megnézni az időt.
Az eredeti ficzkók lobogós ingujjakkal, pitykés mellénynyel, darutollas kucsmával voltak neki készülve a vadászatnak; feszes dolmányokban, pörge kalappal az elegans ifjuk, csak a bohó Gergely gróf volt angolnak öltözve piros kurtafarkú frakkban s nagyon kért minden embert, hogy magyarázzák meg a kutyáiknak, hogy nem ő a róka.
A delnők többnyire mind vadászköntösökben voltak; pompásan illett az amazoni termetekre e testhez simuló viselet, hosszú uszályával, melyet kézbe kellett emelni, hogy a sarkantyús vitézek rá ne gázoljanak.
S ki lett volna most is szebb, mint a mi két kedvencz hölgyünk? Flóra szép akart lenni, igen szép, – mert Rudolfot várta. Hajfürtei fonadékát ügyesen választá arczához, finom lengeteg termetét gyönge zöldet játszó halavány veres tafota spenczer szorítá, elől nyitva, csipkefodrozattal, a hasonszínű uszály balfelől smaragd kapocscsal volt felakasztva, láttatni engedve a fehér viganó legalsó hímzetét; araszszal átérhető derekát fehér, aranynyal áttört, keleti shawl ölelé, pálmákkal himzett végeit ölébe hullatva; fején gömbölyű ezüst fényes kalapka volt, lengő marabut-tollakkal; keblén elől három rubingomb tartá össze a sűrű csipkefodrozatot. Mi jogon meri azt valaki megszámlálni: egy, kettő, három? pedig a ki csak látja, mindenki megszámlálja: egy, kettő, három.
Fanny egyszerűen volt öltözve. Habos fekete selyem volt uszálya és dolmánya, mely nyakig fedé termetét, csak a szép karcsú nyak volt piros szalaggal átkötve, mely vékony csipke-bodrot szoríta s elől egyszerű gyémánt csattal volt megtűzve; fejét fényes fekete kalap födé, mely alól két hosszú tömött rendben omlottak alá éjfekete hajfürtei félig eltakarva a kalapra kötött fátyol által.
Mennyi új bájt, eddig ismeretlen varázst ad egy ily lovagviselet a hölgyeknek, a ki eddig csak szerelmes volt beléjök, most megőrülhet miattok!
Azonban megszólalt a csengetyű. Reggelire hivattak a vendégek. Korhely-leves, villás étkek s megfelelő szeszes kortyok vártak rájok a teremben; senkisem kényeskedett most, hiszen vadászok voltak mind. A kedves szép hölgyek sem tagadhaták meg bámulóiktól azt az élvezetet, hogy rózsa ajkaikat néhány csepp rostopsinnal vagy harminczéves silvoriummal meg ne nedvesítsék; ma minden szabad. Ma erős szivűnek kell lenni. Mindenki más hangon beszél, még az éltesebb nők is kocsin fogják kisérni a vadászatokat; a főispánné asszonyság is elmegy, pedig előre tudja, hogy igen sokszor el fog ájulni, mert őt minden rendkívül alterálni fogja; bárcsak valaki leesnék a lóról, hogy ő megmutathatná, milyen szépen el tud ájulni olyankor.
Azonban senki sem esett le a lóról.
Gyönyörű nyári reggel volt, midőn a pompás menet kivonult a kárpátfalvi kastély udvarából; elől a delnők, a karcsú, lengeteg amazonok, lejtő paripákon, körülrobogva délczeg ifjaktól, kik lovaikat tánczoltatva szökeltek választottjaik mellett; hátrább a sallangos eredeti ficzkók jöttek mokány lovaikon, végül a hintókban ülő éltes urak és hölgyek; maga János úr is nyeregbe ült s megmutatá, hogy ő sem utolsó a lovaglásban s valahányszor nejére tekintett, húsz évvel látszott fiatalabbnak; arcza ragyogott azon gondolattól, hogy ez a szép asszony az ő felesége.
A bohó Gergely gróf e közben mindenféle ügyetlen lovasokat produkált, pedig ő maga a leggyakorlottabbak egyike volt; mint lovagolnak a vasárnapi boltos legények a Práteren? szétvetett lábakkal, élethű kifejezésével azon aggodalomnak, mintha egy szál deszkán kellene balanceirozniok mélységes tengerek fölött; azután hogy lovagol a porosz paraszt? hanyattvetve magát a nyeregben, térdeit felhúzva s mind a két kezében lóbálva a felemelt kantárt. Mutogatta lord Ychswichset, mint kapaszkodik a nyeregbe, mikor a lova felrug és a lova nyakába, mikor az ágaskodik. Azután a debreczeni civist, hogy lötyögteti magát a lovon a talyiga előtt; végül a zsidó kupeczet, a kit a vásáron elkap a próbálgatott ló s beleviszi a ménes közé, ez alkalommal emberfullasztó kaczajt támaszta Gergely, az eredeti fiuk közé tévedve lovával s majd leverte Horhi Miskát a nyergéből. Szidták az ánglus születésit!
Három jutalom volt kitűzve a három legjobb agárra. Első egy arany billikom a már említett felirattal, másik egy ezüst vadászkürt, harmadik egy szép medvebőr. Ezt az utolsót alkalmasint legjobban meg fogja köszönni a diadalmas agár.
A versenyfeleket párosával összefűzve vezetik pórázon a peczérek, a kedvencz agarakat kiki szekéren hozatja, féltve, nehogy megrugja valami ló.
Lőfegyver természetesen egy sincs a társaságnál. Ilyesmit agarászatra nem szokás vinni.
A mint az egész vidám társaság a hosszú olasz jegenyesétányon végig vonul, a sétány tulsó oldalán egy szemközt jövő lovagot látnak bekanyarodni.
Már messziről megismeri mindenki lovaglása módjáról, s mint a futó tűz terjed el egyszerre az egész társaságban: ah valahára mégis eljött!
Ki jött el? Hát ki más, mint a legdaliásabb lovas, a legmerészebb udvarló, kinek egy percz jönni, látni és győzni: – Kiss Miska.
A pünkösdi király.
Egy percz alatt a társasághoz ér, siet magát rögtön kimenteni a hölgyek előtt, hogy eddig elmaradt; apró czélzásokból engedi gyanítani, hogy komoly ügyei voltak, hihetőleg párbaj, azután a férfiak előtt menti ki késedelmét; lehet sejteni az okát, gyöngéd ügyek, hihetőleg légyott.
A mióta nem láttuk, meglehetős gömbölyűséget vettek fel arczvonásai, mint olyan emberéi, ki soha sem testi, sem lelki bajokkal nem vesződik, kinek a feje sem fáj soha, a szive még kevésbbé.
Miután egy percz alatt a társaság valamennyi tagját sorban köszöntötte, még az agarakat is néven szólongatva, itt kezet csókolva, amott kezet szorítva, végre visszakerül az egymás mellett lovagló két hölgyhöz, s különös ügyességgel sikerül neki mind azokat, a kik őket környezik, úgy félretánczoltatni, hogy közvetlenül Kárpáthyné mellé juthasson, kit azonnal elkezd minden tétovázás nélkül istenasszonynak és lovon ülő angyalnak nevezni.
Szerencsétlenségére Fanny őt félreérti, s mindazt, a mit neki beszélni szokott, kapitális bohóságoknak tartja s érdemeiken felül nagyokat nevet rajtok.
– János úr, János úr, szólt hegyesen, élesen Marion kisasszony a hintaja mellett lovagló Kárpáthyhoz, ha én önnek volnék, nem tartanék olyan házi barátot, a ki ellenállhatatlanság hírével bir.
– Nem vagyok féltékeny, nagyságos kisasszony. Ez az egyik kerék hiányzik az organismusomból; bizonyosan kivette belőlem valaki, hahaha!
– Akkor meg ha önnek volnék, nem jönnék parforce vadászatra, attól tartván, hogy agaraim Acteonnak nézhetnek.
– Adtam volna talán rá okot, hogy nagyságod úgy viselje magát irányomban, mint Diána?
Marion kisasszony ajkpittyesztve fordítá el fejét. Ez az ember olyan ostoba, hogy semmit sem akar elérteni, a mivel valaki bosszantani kivánja.
Fanny jókedvűen kaczag a pünkösdi király beszédein. Ha tudná, hogy ezt udvarlásnak nevezik, nem kaczagna. De hiszen mellette lovagló barátnéja épen olyan jó kedvvel társalg Gergely gróffal és ma mulatság napja van, kissé hangosabb lehet a jó kedv, mint egyébkor.
Miska legjobban érzi magát, mikor a mesterségéről beszélhet; figyelmes szemmel vizsgálja, hogy tartja magát Fanny a lovon? ez szabadságot ad neki megjegyezhetni, miszerint termetét nem hajtja eléggé előre, a derekát könnyű hullámzásban kell tartani a paripa lépéseivel egyezve; a nyereg alkalmasint félre van csúszva, mert a jobb térd igen alacsonyan áll, nem, nem az a baj, a kengyel igen hosszú, a ballábacska alig ér bele a hegyével. Ho! meg kell állani! Ebből nagy baj lehet; a futtatásban könnyen kicsúszhatik a kengyel a talp alól. Meg kell állani. A nagyságos asszony számára magasabbra kell csatolni a kengyelszíjjat. Egyszerre öten-hatan ugrottak le lovaikról e kellemes szolgálatot megteendők, legelső volt a pünkösdi király; Fanny azonban egészen elpirulva körülforgatá lovát, visszatartóztatva kengyelétől a szolgálatra kész seladonokat.
– Nagyon jól van így, nem szükség megigazítani.
E pillanatban, senki sem tudja honnan termett oda? Varga uram ugrott Fanny lova mellé, s szives készséggel ajánlá, hogy ha valami baj van a nyeregszerszámon, parancsoljon a nagyságos asszony ő vele, legalázatosabb szolgájával.
Fanny háládatos mosolylyal köszöné meg az öreg hivatalnok készségét, ki ezáltal azon zavarból menté ki, hogy kengyelvasához e fiatal emberek egyikét engedje nyúlni, mire az öreg lehajolt, kérve úrnőjét, hogy addig tegye vállára a lábát, s nagy tiszteletteljesen feljebb csatolá a szijat.
– Köszönöm, édes barátom, szólt édes hangon a delnő, megszorítva az öreg kezét, míg Kiss Miskának kedve lett volna őt hátba ütni.
Az öreg ismét eltünt, észrevétlenül, alázatos semmivélétellel; hihetőleg valahol hátul egy csézában rejtőzködik. Ha figyelmezne rá valaki, észrevehetné, miszerint az öreg nem dűl a balfelére. Balvállán úrnője lábnyoma könnyű porfoltot hagyott maga után. A világért le nem dörzsölné azt onnan, s mihelyt haza megy, leveti azt a mentét, elcsukja és soha fel nem fogja venni többé.
A társaság vígan robog tova.
A menet egy helységen kívül egy mulatólak előtt állapodott meg. Itt fognak majd a jutalmak kiosztatni. A nem lovagló hölgyek és férfiak itt leszálltak, felhágva a magas torony alakú terracera, mely a mulatólak közepéből emelkedett s honnan az egész síkságot be lehete látni, melyen csak itt-ott látszott egy-egy folt erdő, a többi mind sásos, csátés avar, rekettyés berek, egészen rókáknak való ország. Innen a mulatólak tornyából legjobban meg lehete látni az egész versenyt, melyhez pompás látcsövek voltak előre készítve.
Egy egész tábora az agaraknak követte a vadászokat. Gyönyörű volt ellátni: egyetlen ismerős füttyentésre hogy válnak külön egyes csapatok a többi közül, gazdáik körül seregelve, a kedvencz agarakat is leszedték a szekérről, a pórázokat eloldozták, mire azok nyihogva ugráltak fel gazdáik kezei után, a hol lehetett, egyet nyalva rajtok.
Különös, hogy az emberi szenvedélyek hogy ragadnak el az állatra.
János kiválaszta a többi közül két tiszta hófehér agarat s egy füttyöt vetve nekik két ujjával, odavezeté nejéhez.
– A két legszebb és legderekabb agár az egész csapatban.
– Ismerem már őket, az egyik a Cziczke, a másik a Rajkó.
A két agár, nevét hallva említeni, víg szökdécseléssel ugrált fel a lóra, az úrnő kezei után kapkodva.
János urat nagyon kellemetesen lepte meg, hogy neje agarait névszerint ismeri, s annak is igen örült, hogy az agarak is ismerik úrnőjöket; hiába, mindenkit meg tud hódítani, embert és állatot!
– Hát a Matyi hol van? kérdé Fanny széttekintve.
– Azzal magam fogok menni.
– Hogyan uram? Ön futtatni akar? Ne tegye azt.
– Miért ne? nem tartasz engem jó lovasnak?
– Én elhiszem, hogy az, de tegye meg a kedvemért, hogy ne bizonyítsa be azt.
– A te kedvedért? Rögtön leszállok a lóról.
Flóra súgva mondá a mellette lovagló Gergely grófnak:
– Szeretném tudni, hogy a jelenlevő férjek közől hány tenné meg azt a neje kértére, hogy a vadászatból elmaradjon?
Marion kisasszony is súgott valamit a mellette ülő Keresztynének.
– Félti az öreget az ifju menyecske. Az ilyen majoratusi jószágok birtokosát nagyon erős okai vannak a nyaktöréstől félteni a hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni, mint özvegynek.
– Mindenesetre kellemesebb, mint vén leánynak; felelt rá Keresztyné mérgesen, gorombán, hogy Marion kisasszony majd elszédült ijedtében.
Annyi gyöngédség volt János úrnak ezen tettében, miszerint neje kértére lemondott egy oly kedvencz mulatságáról, melynek hónapok óta előre örvendett, hogy Fanny egészen elérzékenyülve nyujtá neki kezét.
– Ugy-e, ön nem haragszik ezért rám, én úgy féltem önt.
János ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet és sokáig kezében tartva azt, kérdé:
– Hát én ne féltselek téged?
Fanny önkénytelenül barátnéjára tekinte, mintha azt kérdezné tőle, vajjon ne maradjon-e ő is itt?
Kárpáthy elérté a tekintetet.
– Nem, nem. Azt nem kivánom, hogy elmaradj. Eredj, mulass. De vigyázz magadra. Ti fiuk, úgy vigyázzatok nőmre, mint a szemetek fényére!
– Oh vigyázni fogunk, felelt Kiss Miska, megpödörintve bajuszát.
– Majd vigyázok én rá, monda Szentirmayné, erős hangnyomatékot vetve az «én»-re; miután észrevette, hogy Fannyt férjének jóakaratu felhivása zavarba kezdi hozni.
A tulsó oldalon ezalatt az eredeti ficzkók is elkészültek az agaraikkal, s miután azt az egyetlen egy szójátékot, mely a magyarban létezik, s mely róka-fogások alkalmával el nem szokott maradni, eléggé megviselték s különféle tajtékpipákba számtalan fogadást tőnek: elkezdik a kürtök és ostorok segedelmével sürgetni a hajsza megindulását.
A paripák, agarak nyugtalan szökelléssel kezdenek mozogni a kürtszóra, a társaság három külön csapatra oszlik, melyek, mint egy tábor, derekat és szárnyakat képezve, indulnak meg a csalitos rónának, az agarakat előre bocsátják, a hölgyek kendőikkel, a férfiak kalapjaikkal integetnek egymásnak a mulatóka tornyából és vissza, azután a nyargaló csoportok elszéledeznek minden irányban, itt-amott eltünve a sürű bokrok között, másutt a berekből csak a lovaglók feje látszik elő, de mindenütt látni a két ifju delnő lobogó fátyolát, őket kiséri legtöbb szem és gyönyörködik bennök. Most egy árokhoz értek. Szentirmayné merészen neki vágtat és keresztül szökel rajta, egy perczczel később ugratja át az árkot Kárpáthyné; karcsú termete úgy hajlik, úgy hullámzik a szökés közben; utána kisérőik, Gergely gróf, a pünkösdi király és néhány lovász. Az erkélyről tapsolnak nekik.
Csak Kárpáthy nyughatatlan. Nem találja helyét. Lemegy lovászaihoz s ott találva az öreg Pált, aggodalommal mondja neki:
– Úgy féltem ezt az asszonyt; ha valami baj találná érni! Nem bokros-e az a ló?
– A legjámborabb. Talán jó volna mégis, ha utána mennék.
– Igazán mondod. Ülj fel saját lovamra. Vigyázz rá, hogy a mocsár felé ne tévedjenek, figyelmeztesd őket, ott könnyen oda lehet veszni.
Palkó rögtön felugrott János úr lovára s Kárpáthy felment ismét az erkélyre, utána nézni, ha utól fogja-e őket érni?
A csapat szélsebesen haladt előre. Az agarak felverték már valahol a rókát, de még mind nagyon messze voltak s az űzés tétova irányából ki lehete venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik a buczkák között s elhagyja maga mellett rohanni üldözőit s akkor egyszerre oldalvást csap ki. De hasztalan minden furfangossága, ott ismét új ellenségre talál, hasztalan búvik, hasztalan fordul vissza futtában, nincs hová menekülnie, a sürű ostorpattogás minden oldalról tudatja vele, hogy irtó harcz van izenve fajának s azzal rászánja magát a futásra s a legelső dombra felkapva, ott egy perczre megáll, széttekint, honnan jön az ellen? s azzal neki veti magát az avarnak.
– Ni a róka! kiáltják egyszerre üldözői, a mint megpillantották a dombon. A következő perczben már eltünt onnan.
De annyit mégis láttak, hogy gyönyörű állat volt. Vénnek kell lennie. Ez dolgot fog adni a legjobb agárnak is.
Utána!
A hajhászó csoport vágtatva rohan az agarak nyomában, a két hölgy arcza úgy ég a vadászat szenvedélyes örömétől; Fannynak eszébe jut e perczben, a miről ábrándozott egykor, ha most ő – a névtelen ideál – mellette nyargalna sebes paripán és látná őt vágtatva rohanni mindig előre, míg leomlana előtte és meghalna ott és senki sem tudná, miben halt meg? Flóra pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt jönne és őt meglátná – és újra belé szeretne.
Most egyszerre a rétre ért ki a róka; egy több ezer holdnyi kaszálló terült a vadászok előtt, melyen még rajta állottak a sorba rakott kalangyák. Itt kezdődött még a vadászat érdeke. A róka gyönyörű egy példány volt, akkora, mint egy fiókfarkas, csakkogy jóval hosszabb; nagy bozontos farka, mint egy seprő huzódott utána; bukdácsolva baktatott előre, nem mintha gyorsabban futni nem birna, de hogy erejével gazdálkodjék, miközben szüntelen csavarogva, félrecsapva, ellenfelei kifárasztására törekedett. – Félszemmel szüntelen hátratekintgetett üldözőire, miket mintegy száz lépéssel előzött meg s midőn vevé észre, hogy a távolság fogyni kezd, oly gyorsan iramodott előre, míg azokat ismét megelőzte.
Pedig János úr legjobb agarai, a Cziczke, Rajkó, a két fehér, Matyi, a nagy Ordas, Kiss Miska Fecskéje s Gergely gróf Armidája voltak nyomában, a többi sereghajtót nem is számítva.
A róka meg-megállt. Sajnálni látszott a berket, melyből kiugrasztották s neki-neki futott egy-egy boglyának, mintha azt hinné, hogy a mellett elbujhatik, azután mérgesen makogva baktatott újra tovább: a távolból is lehete látni, hogy vicsorítja éles fogait elleneire, mikor visszanéz.
Rossz dolog volt rá nézve ide a síkra kiszorulni, a hol sem buvóhely, sem folyam nincs, mely üldözőitől megmentse. Volt ugyan oldalvást egy kiszakadása a Berettyónak, melyet rákászati tapasztalataiból s nyári fürdések után ismert, mint jó mély és széles vizet. Jó volna most, ha ez a víz közte és az agarak közt lehetne, mert az agár nem úszik örömest; de odáig megkerítik s lehúzzák a bundáját, mielőtt megázott volna.
Már a kaszálló közepe táján észre lehet venni, hogy futása lassúdik, nem sokára körül lesz fogva.
– Hajrá Fecske! Hajrá Rajkó! Hajrá Armida! hangzik minden oldalról.
Az agarak megfeszített gyorsasággal rohannak utána.
A két fehér legközelebb éri; mint a szél, úgy vágtatnak utána, karcsú nyakaik előre vannak feszítve, két felől közre bocsátják a rókát, még néhány percz és elérték.
A róka itt egyszerre megáll, farkát maga alá csapja s összecsattogtatva fogait, szembe áll a két agárral. – Azok meghökkenve állnak meg előtte, mérges nyifogással vetve meg lábaikat s sebesen csóválva felkunkorodott farkaikat. E perczet hasznára fordítja az üldözött vad s egy oldalszökéssel kisikamlik a két fehér közől s jobb felé próbál menekülést.
Ujra utána valamennyi.
Most Gergely gróf Armidája éri legközelebb.
– Bravó, Armida! Tied a győzelem!
Még egy szökés. A róka egyszerre lelapul, s Armida keresztülugrik rajta s csak husz lépésnyire futtában veszi az észre, hogy a róka elmaradt.
Ez most egyszerre jobbra fordul.
– Rajta Fecske! Kiált Kiss Miska. És Fecske csakugyan elkapá a rókát; a jutalom a tied! hanem a róka is elkapta a Fecskét, olyat harapott az orrán, hogy menten elbocsátotta ismét. Ez is a tied.
Ekkor egyszerre teljes erejéből neki a róka a Berettyóágnak. Sikerült a ravasz ficzkónak annyi üldözőjét kijátszani s oldalréshez jutni. Az agarak mind messze maradnak el mögötte.
Most áll még csak elő Matyi, az ordas, a soló agár, ez majd megmutatja, hogy mit tud. Eddig meg sem igen erőltette magát, hagyta a többieket vállalkozni, úgy is jól tudta, hogy ezt a rókát egyik sem fogja el, ismerte már a maga emberét! Kettőnek, háromnak meg bír ez felelni. Régi róka! ismerik már egymást, sokszor találkoztak itt-amott. Most mutassa meg hát, hogy ő ellenében mit tud?
A róka ismét elővette régi cseleit, félreszökelt, meglapult, fogait csattogtatta; mind hiába, próbált ellenféllel volt dolga!
Hogy ezt János úr mind nem láthatja! Kérdezzetek meg egy szenvedélyes agarászt, hogy mennyiért adna egy ilyen látványt?
Most a róka egyszerre a legsebesebb futás közben meglapul, de Matyi nem ugrik rajta keresztül, mint a szeles Armida tett, hanem a mint a róka visszafelé fordítja fejét neki vicsorított fogaival, egyszerre túlnan csap hozzá, mint a villám s azon pillanatban csak azt látni, hogy a róka bukfenczet vet a levegőben; Matyi nyakánál fogva felhajította azt s alig ért vissza a földre, ismét megkapta hátán a bőrét s egyet rázott rajta a levegőben s azzal ismét elhajította, hadd szaladjon megint egy kicsinyt.
– Brávó Matyi, brávó, hangzott az egész társaság szájából.
E kiáltás csak arra buzdítá Matyit, hogy még több bravourt mutasson nézőinek. Most meg azt követte el, hogy a róka mesterséges sakkfigurái ellenében visszafordította azt a vadászok felé, hogy ott azoknak szeme láttára lapdázhasson vele a levegőben. Egy percznél tovább soha sem tartotta szájában a veszedelmes állatot, mert tudta, hogy a másik perczben már az is megfogná őtet s a rókaharapásról igen sajátságos fogalmaik vannak a kutyáknak, azt minden ismeretes harapások közt a legkevésbbé szeretik. Ezért addig iparkodott azt hajigálni, földhöz verni, míg kifárasztja. A róka már nem is védte magát, csak futott előre, sántítva, bukdácsolva három lábon. Mindenki azt hitte, hogy már vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra s egy falka ökröt pillantva meg az országúton, egyenesen azoknak iramodik.
A vadászoknak itt egy meglehetős magas korlátot kellett átugratniok, a midőn ismét alkalma nyilt a két delnőnek gyönyörű ügyességét kitüntetni; szerencsésen átszökell rajta mindakettő.
E pillanatban egy lovagot láttak meg mind a ketten szemközt jönni rájok az országúton, kinek közeledtét részint a bokrok, részint a félrevont figyelem miatt mindez ideig észre nem vették.
Ez ő!
Flóra arcza e perczben még pirosabbá lesz, Fanny halavány, mint a halál.
Ez ő!
Ráismernek mind a ketten. Ez ő. Egyiknek szerető férj, másiknak szeretett ideál.
Flóra örömriadva rohan elé, szerelmes sikoltással.
– Rudolf, Rudolf!
Fanny a kétségbeesés némaságával fordul el s nyargalni kezd visszafelé.
– Az Istenért! kiált Rudolf, kinek arcza még ég a szerető nő csókjaitól; azon hölgyet elragadta a paripa!
– Ez Kárpáthyné! szól ijedten Flóra s korbácsot ad lovának, hogy utolérje.
Az asszony hanyatt-homlok rohan az avaron keresztül; mindenki azt hiszi, hogy elragadta a mén. Flóra, az öreg Palkó, Kiss Miska és Gergely gróf hasztalan vágtatnak utána, nem bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.
Most a mén a keskeny gátra kapott fel s azon nyargal végig, túlnan hat ölnyi mélységben a Berettyó vize. Egy bukás és vége van. De Rudolf utoléri már; ő mindannyi közt a legjobb lovas. Már egészen mellé jutott. Először látja életében e nőt. Mit tudhatja ő, hogy annyiszor találkozott már vele? ha soha sem vette észre. A paripa tajtékot fúva rohan a delnő alatt, kinek arcza oly halvány és keble úgy hullámzik. Itt van ime a percz, midőn mellette lovagol az ifju, lélekzete éri, hajfürteinek lebbenése az ő orczáját legyinti és neki százszor több oka van most azt óhajtani, hogy bár meghalna e pillanatban; ez ifju, ez imádott ideál a legszebb, legnemesebb hölgynek, legkedvesebb barátnéjának férje.
Rudolf kénytelen a neki vadított paripa elfogásával felhagyni, e helyett azon pillanatban, midőn Fanny elszédülten, elaléltan hanyatlik hátra nyergéből, hirtelen megragadja karját s izmos kézzel odaöleli magához, át a nyeregbe. A nő ájultan borul vállára, a paripa szilajan száguld tova!
Kárpáthyné az eset után igen nagy beteg lett, sokáig kétséges volt életben maradása is. Kárpáthy a világ legelső orvosait hozatta el számára: tanácskoztak, gyógyították, senki sem tudta, mi baja? Az nagy hiba, hogy a sziveket senki sem tudja gyógyítani.
Sokáig magánkívül volt, beszélt érthetlen dolgokat, mint betegek szoktak, kiknél a meggyuladt agy ábraképekkel van tele. Ki ügyelne az ily beszédre? Nem való az. Rémeket, iszonyatot lát az ily beteg mindenütt, a hol semmi sincs s elnéz minden ismerőst ismeretlen alakoknak, más jellemet vesz föl, az erőslelkű lesz félénk, a szemérmetes hevült képekről beszél, ki jegyezné fel szavaikat?
«Távozzál tőlem, – hagyj engemet elveszni.»
Ki tudná, mit tesz az?
«Paripa, melyet a halál lovának neveznek, azon ülök én, ne jőjj mellém.»
Mit jelentene ez?
«Ha te nem volnál boldog, nem volnék én boldogtalan.»
A forró égő homlokon lágy sima kéz érintése vonul végig, Flóra az, ki ott virraszt a beteg ágya mellett, éjről éjre, megtagadva az álmot, meg férje látását, daczára Marion ijesztgetéseinek, ki azt beszéli, hogy Kárpáthyné meghimlőzött.
Ha csak ez volna a szegény nő baja, milyen kevés volna az.
Végre győzött a természet. Az ifju véralkatnak erős küzdelmei szoktak lenni a halállal s hamarább elhanyatlik, mint a vén. Fanny megszabadult a haláltól. Midőn legelőször tekinte szét tisztult elmével maga körül, két lényt láta maga mellett ülni. Egyik volt Flóra, a másik – Teréz.
A mire semmi rá nem vehette volna Terézt, hogy Kárpáthynét meglátogassa, az első hír súlyos betegségéről kényszeríté azt tenni. Épen az nap érkezett, hogy Fanny kórállapota jobbra fordult s Flórát felváltotta az ápolásban.
Azonban Szentirmayné még sem akart addig eltávozni, míg barátnéját egészen veszélyen kívül nem tudja s néhány napig még ott szándékozott maradni.
Fanny visszanyeré az életet, eszméletet; többé nem beszélt értetlen, idegen dolgokat; elcsendesült, – meggyógyult, a hogy az orvosok mondák.
Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy a miket a csöndes hallgatag gondolat a szív fenekére zár? az szenved-e jobban, a ki tombol és üvölt, a kit megkötöznek lánczczal, a ki fogait csikorgatja és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy a ki hallgat és mosolyog és érzi azt az eszmét, a mitől könnyű volna megőrülni.
Most már hidegen lehetett végig gondolni az egész életen.
Mi volt ő, mivé lett most és mi lesz belőle!
Ivadéka egy szerencsétlen családnak, mely hírét kénytelen szégyenleni s melynek minden tagja örömest eltagadná egymást, elcserélné önmagát, örömest lenne vén, hogy el lenne feledve ifjusága.
E család fátumát elfogták róla Isten imádásához szoktatott kezek, megőrizték, megvédték minden veszély ellen, csendes, békés menedéket készítének számára, a hol úgy élhetett volna, mint rejtett fészkén az erdei madár.
Menedékét el kelle hagyni, hogy egy álomkép után fusson a világban, azon nagy világban, mely reá nézve annyi ijesztő képpel bírt, melyből annyi nyájas szó hívta, a mennyi háborító riasztá vissza.
Egy nőszívet keresett, mely őt megértse, és egy férfi-arczot, mely ideálja lőn.
És megtalálta mindakettőt.
A nemes szívű barátnőt, ki hozzá jobb, kedvesebb volt, mint minőt remélni tudott, és a bálványozott ifjat, kinek lelkéről, szívéről több jót és szépet beszélt a világ, mint mennyit ő lelkében reá pazarlott. És e nő és e férfi ideál a legboldogabb házasok.
Mi legyen akkor ő?
Néma tanúja e boldogságnak, melyről neki is oly ragyogó képzeletei voltak? Lássa mindennap a barátnő boldog arczát s hallgassa édes örömeinek titkait, miket bizalmas suttogások óráiban a nők meg szoktak egymásnak mondani. Hallja dicsőített nevét, lássa magasztos arczát az ifjunak, kit még imádnia sem szabad s ne merjen szólni felőle, nehogy arczának elpirulása, hangjának reszketése elárulja, a mit soha nem szabad embernek megtudni.
Vagy szívében áruló legyen az iránt, ki tele szeretettel járult hozzá, ki legelső nyújtá neki kezét, hogy vezesse, hogy pártolja, annak boldogsága ellen, mint a házba fogadott tolvaj, terveket készítsen, rosszabb legyen, mint valamennyi testvére, mint mindazok, a kik hozzájok hasonlók, mert azok csak idegen erszényeket vadásznak, nem idegen boldogságot.
És utoljára, ha akarna is, mit érhetne el? Ha akarna oly bűnös lenni, mint az úrrá lett szenvedély kívánja, nyerne-e mást, mint megvetést? Hasonlíthatja-e magát bármi tekintetben azon nőhöz, kinek keblén e férfi a legnagyobb boldogságot tanulta ismerni? ha meg akarná csalni, megtörni, meglopni e nőt, nem volna-e az őrült merénylet tőle, midőn amaz oly szép, oly jó, és olyan eszes? Csupán csak az emberi szeszélyekre építhetné reményét, ha azt hihetné, hogy Rudolf is csak olyan, mint a többi lengeteg férfi, ki megcsalja a legbájosabb, a legkedvesebb nőt egy másikért, ki annak bájaiból századrésznyit sem bir, csak azért, mert amaz már ismerős, már sajátja, emez idegen és másé s unalmas kedélye óhajtja a változatot; ha ilyennek képzelhetné Rudolfot, tán akkor várhatna tőle szerelmet. De milyen szerelmet? nem megvetné-e azt ő maga is?
Oh kétségbeejtő, kétségbeejtő!
És ilyenkor látni maga mellett, ágyánál virrasztva ezt a két nőt, kik mindegyikének annyival tartozik, kik oly részvéttel ülnek ágya mellett és kezeit kezeikben tartják és nem gondolnak arra, hogy ő e részvétet nem érdemli! Hogy vonnák vissza kezeiket, ha tudnák, minő gondolatok azok, miktől kezeinek lázas forrósága támad!
Milyen boldog volna most, ha soha nem tanulta volna e szenvedélyt megismerni, ha soha nem bocsátotta volna lelkét repülni elérhetlen vágyak után, ha a tisztes agg nőre hallgatott volna és ülne most is otthon a csendes, nyugalmas mezei lakban, nem törődve mással, mint virágaival.
Mind ennek vége, vége!
Sem előre sem hátra menni nincs többé út.
Csak élni, élni, egyik nap a másik után s valahányszor egy nap feljő, felsóhajtani: «ismét új nap!»
Hát a férj, a jó öreg?
Kárpáthy csak most érzé, mennyire szereti az asszonyt! Tán ha meghal, túl nem birta volna őt élni.
Minden órában tudósítani kellett hogyléte felől s míg kétséges volt meggyógyulása, addig senkit el nem fogadott magánál. Néha megengedték neki az orvosok, hogy nejét meglátogassa, ilyenkor könyes szemekkel állt meg a nehéz beteg ágyánál, megcsókolá kitett verítékes kezét és sírt mint a gyermek.
Végre túl volt a nő minden veszélyen. Szentirmayné elbúcsúzott, szívére kötve Kárpáthynak, hogy Fannyra ügyeltessen, korán ki ne hagyja menni a hidegre, orvosai rendeletét szigorúan megtartsa s minden indulatoskodástól megőrizze; olvasni sokáig nem lesz neki szabad s majd egy hét múlva, ha szép idő lesz, egy félórára kikocsizhatik, de akkor is melegen öltözzék s több efféle, a hogy azt a nők legjobban szokták tudni.
Kárpáthy áldások közt bocsátá útra a kedves szomszédnőt, megigértetve vele, hogy minél előbb meg fogja őket látogatni.
– A látogatás sora most már önökön van, egy hónap múlva úgy hiszem Fanny képes lesz azon igéretet beváltani, miszerint férjem beigtatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat velem megosztandja. Egyébiránt nem tudja, hogy én most megyek, nem akartam egy búcsúzási jelenettel felizgatni; jó lesz, ha ön tudósítja eltávozásomról.
János úr kapott e megbízáson s elébb megtudva Teréztől, ha Fanny ébren van-e s nem lesz-e rá nézve alkalmatlan, szép lábujjhegyen besompolyodott hozzá, odalépett ágyához, fejét megsimogatta, kezét kezébe vette és kérdezé: hogy van?
– Igen jól, felelt a beteg és iparkodott mosolyogni.
A mosoly rosszul sikerült, de jól esett János úrnak észrevenni a szándékot is.
– Szentirmayné üdvözöl, most távozott el.
Fanny nem szólt rá semmit. Csak kezét huzá végig homlokán, mintha el akarná onnan űzni a gondolatot, mely abban támadt.
Kárpáthy azt hivé, hogy az ő keze tán hűsebb lesz e forró homlokon s gyöngéden tapasztá azt oda.
Fanny megfogá mindkét kezével e kezet s ajkaihoz voná azt.
Kárpáthy oly boldognak érzé magát e perczben.
Félrefordult, hogy ne lássák szemeiben a könyeket.
Fanny azt hivé, hogy el akar távozni s még közelebb voná magához.
– Ne menjen ön el. Maradjon itt. Beszélgessünk.
Oh ez nagyobb öröm volt, mint a minőt várni lehete. Neje óhajtja, hogy ő ott maradjon, hogy vele beszéljen! Ez angyali jóság!
– Lássa, már egészen magamhoz jöttem. Nemsokára fölkelhetek. Nem haragszik ön meg, ha valamit kérek öntől?
– Ezeret! ezeret! Ne is egyet, kiálta örömmel János úr, hogy neje is fog tehát valamit kivánni.
– Lám, a betegek mindig azon törik a fejöket, hogy mivel lehetnének alkalmatlanok gondviselőiknek.
– Oh kívánj bármit. Bizonyos lehetsz felőle, hogy rám nézve nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint neked örömet szerezni.
– Ugy-e bár, elkészült Pesten önnek új kastélya?
– Kívánsz ott lakni talán? sietett Kárpáthy, megelőzve neje gondolatait. Minden perczben elfoglalhatod s ha nem tetszik az és szebbet óhajtasz, télen építtetek egy másikat, aláfűttetve, mint a hogy a moszkvai Kremlt építették.
– Köszönöm, megleszek elégedve vele. Lássa, én már előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott kezdeni.
– Igen; víg társaságokat fogunk körüled gyűjteni, fényes estélyeket…
– Nem úgy értettem. Komoly, jótékony czélokra gondolok most. Oh nekünk annyi kötelességünk van, miknek betöltését emberiség, közügyek, szenvedők várják tőlünk.
Szegény asszony! Hogy iparkodik szíve forrósága elől e hideg, magasztos eszmék közé menekülni.
– A hogy kívánod. Teljék örömed a könyek felszárításában. Légy boldog azon áldások által, miket a hála fog nevedre halmozni.
– Ezt tehát megigéri ön nekem?
– Boldog vagyok valamit kedvedre tehetni.
– Ne legyen ön oly engedékeny, mert ez által csak arra kényszerít, hogy még követelőbb legyek.
– Szólj, szólj. Bár végehossza ne volna kívánságaidnak. Hidd el, hogy csak akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek sem örülsz, mikor szomorú vagy, mikor semmit sem óhajtasz, akkor én igen-igen szerencsétlen vagyok.
– A jövő nyárra fürdőkre szeretnék menni.
– Hová? Parancsolj, hol fogod magadat legjobban érezni.
Fanny gondolkozott. Akárhová! Csak messze, messze innen! El a szomszédságból, a hol Szentirmayék laknak és soha sem jönni többé vissza.
– Mehádia úgy hiszem legkedvesebb hely lesz. (Legtávolabb, gondolá magában.)
– Még ma előre lefoglalom számodra a legszebb szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.
– Azután még egyet.
Kárpáthy alig birt magával az öröm miatt.
– De ez nagyobb és nehezebb kívánat a többinél.
– Annál kedvesebb; mit kívánsz?
– Azt szeretném, ha ön mindenüvé velem jönne és együtt volna velem és soha sem hagyna el.
Ah ez több volt, mint a mennyit emberi szívvel meg lehet birni! A bohó öreg ember térdre esett neje ágya mellett s annak kezét csókjaival, könyeivel halmozá el:
– Mivel érdemlem én ez örömet, e jóságod te tőled?
Az asszony szomorúan mosolygott és sokáig, sokáig nem bocsátá el férje kezét kezéből. Kárpáthy a nap felét ott tölté ágya mellett, nyájas fecsegés között hallgatva a kedves beteg apró kivánatait s boldog volt, hogy ő nyújthatá neki az orvosságot.
– Mi ez? kérdezé magában Teréz, ki figyelemmel kisérte a jelenetet és kezdé sejteni, hogy mi az.
Néhány nap mulva már szabad volt Fannynak fölkelni ágyából, akkor is férje vállára támaszkodva sétált végig a szobákon; napról napra megtért egészsége, felüdült, magához tért. És azután egész napokat férje közelében tölte, hímzését, olvasmányát az ő szobájába vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott vele, soha sem hagyta el. Nem vágyott semmi társaság után. Cselédjeinek utasításul adá, hogy ha a régi látogatók keresik, mondják nekik, hogy rosszul érzi magát és az alatt ott benn ült férjénél és kényszeríté magát őt boldogítani, örömmel elhalmozni. Mi ez? Ez nem annyit tesz, mint tettetni a szerelmet, ennek neve: szeretni kötelességből.
Még Terézzel is keveset foglalkozott ez idő alatt. A jó rokon rövid időn búcsút is vett a háztól; Fanny köny nélkül, panasz nélkül vált el tőle. De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát s aztán kocsira ült, önkénytelenül sóhajta föl magában:
«Szegény leány!»
Kecskerey úr szállásán vagyunk.
Nagy hiba volna tőlünk, ha végképen megfeledkeztünk volna róla; oly egyéniségeket, mint az övé, nem szabad egyszer látni és azután elfeledni.
Most ő Pesten lakik, pompás, elegáns szállást tart, renomméeja most is a régi s minthogy a társadalom ez idő szerint sokkal elevenebb, annál szükségesebb alkatrészét képezi ő annak; a mint szava járása: ő amalgamázza a társadalom különféle elemeit. (Ez a barbár mór chemiai műszó akkoriban kezdett a tükörcsináló műhelyeken kívül is divatba jönni.)
Még reggel van s az érdemes úr még nincs felöltözve; mikor pedig azt mondjuk, hogy nincs felöltözve, ezt a szó betű szerinti értelmében kell venni. Ott ül a szoba közepén, egy gazdag bibor ottománon, csupán egy veres burnuszba burkolva, roppant csibukot harapdálva s fujva maga körül a füstöt és egy átelleni nagy álló tükörből nézi magát. Pedig bizony nincs mit gyönyörködni magán. Nagyon rosszul élne meg, ha modellnek kellene magát árulnia az atelierekben: – hanemha carricaturákhoz. Háttal az ottoman tulsó felén egy vele csaknem egyenlő nagyságú orángutáng ül hasonló kecses helyzetben, hasonló burnuszban: szintén csibukozva, s szintén egy átelleni tükörben nézi magát. Már ez inkább méltán, mert ő majomnak csakugyan elég csúnya.
Körül elszórt illatos szerelmes levelek hevernek s lábbal tapodott versezetek, hangjegyek s más afféle veszendő dolgok; körül a falon válogatott mindenféle képek, mik, ha egymásra nézhetnének, bizonyosan nagyon elszégyelnék magukat; az aztalon valódi herculanumi bronz csészében látogató jegyek, mind merő nevezetes férfiak- és delnőktől.
A szőnyegek mind női gyöngéd kezek hímzései, vadászatok, kutyák, lovak arczképeivel. Az elszőnyegezett falak titkos ajtócskákat engednek sejteni, s az ablakok mind kettős függönyökkel vannak takarva.
Künn az előszobában egy kis szerecsen groom vakarja a fülét unalmában, a kinek utasításul van adva, hogy reggeli tizenkét óráig semmiféle férfilátogatót be nem szabad bocsátani. Tehát azon vakmerő eszme van mellé csatolva, hogy ilyenkor őt a hölgyek látogathatják.
Mind e tilalom daczára megtörténik, hogy a határozott csöngetésre bebocsát egy férfit Jusszuf, s Kecskerey úr kezdi hallani, mint beszél az érkezettel a néger ficzkó saját kaffer nyelvén s nagyon örül neki.
– Ki az? Jusszuf! kiált Kecskerey úr erre oly éles hangon, hogy a pávián ott a háta mögött ijedtében sikoltani kezd.
Felelet helyett maga az érkezett ront be az ajtón. Impertinensek ezek a kiváltságos jó barátok, mormogja magában Kecskerey úr, a midőn az ajtaján bebukó férfit megpillantja s nagy megelégedésére szolgál látni, mint hökken vissza az érkező szokatlan pongyolájától.
Hanem egy percz mulva ráismer s határozott vígsággal kiált fel, eléje nyújtva hosszú száraz kezét.
– Ah Abellino! Te vagy az? Honnét hullottál ide? Azt hittük, már mediatisáltattad magadat Indiában. Jer, ülj mellém. Hoztál azokból a famóz pastillokból, a miket genialis leveleidben említesz?
– Vigyen el az ördög majmoddal együtt, szitkozódék az érkező, most nem tudtam, hogy melyitek a gazda, úgy hasonlítotok egymáshoz, üssön bele a menykő!
– Ah ez most a legdivatosabb neme az udvariasságnak Egyptomban? Egyébiránt majmom le van kötelezve a bók által. Zsokó, bizonyítsd be neveltségedet, az által, hogy nyújts egy pipát vendégemnek.
Zsokó meg is tette, hogy elhozta a pipát, hanem olyat húzott vele a vendég lábszárára, hogy az nem bánta volna, ha nem hozott volna neki pipát.
Verje meg a Szamum a piszkos rokonodat! ha tudom, máskor bottal jövök hozzád. Indiában is jártam majmok között, de ott az ember pisztolyt hord és lelövi az ilyen ocsmány állatot.
– Ah, hagyd el barátom. A majmokból lett az emberi faj. Én azt állítom, hogy az ember eredetileg majom volt. Őseink iránt tehát illendő tisztelettel kell viseltetnünk.
Kecskerey olyan ember, a kinek mindenféle gorombaságot el lehet mondani, de ki aztán mindenféle gorombaságot vissza is ad.
– Azonban, jer ülj ide mellém és tedd magadat kényelembe. Jusszuf! tölts vendégem számára pipát. Sajnálom, hogy nargylával nem szolgálhatok.
Abellino leveté bő köpenyét, melyet válla körül tekergetett, s szembe ült Kecskerey úrral, hogy időközönkint a majmot papirosgalacsinokkal hajigálhassa.
– Tehát mi hozott ismét vissza e birodalomba, én hősöm, én troubadourom? kérdé Kecskerey úr; bizonyosan szerelmes kalandok, nevezetes affairek; fogadni mernék, hogy egy indu vestaliát szöktettél egy Budhurból.
– Elébb felelj arra: van-e még itt valami híre elébbi affairemnek?
Kecskerey úr neheztelő arczczal felel:
– Édes barátom, nagyon sokat teszesz fel magadról. Azt kivánod, hogy egy esztendeig egyébről se beszéljenek, mint a te rongyos párbajodról. Van eszébe valakinek. Úgy elfelejtettek, mintha soha sem lettél volna. Fennimoret megölted. Fennimorenak volt egy cadet öcscse, ki ez által majorescová lett. A minap kérdezték tőle, hogy miért nem sürgeti az ellened indított pert? Van eszem, mondta, hogy jóltevőmet üldözzem; ma estve találkozhatol vele itt nálam, sokkal derekabb fiu, mint a bátyja volt; nagyon fog örülni, ha meglát.
– Részemről a szerencse. Tehát beszéljünk egyébről. Úgy látszik, hogy most Pest kezd lenni az elegans világ fészke, a mit abból gyanítok, hogy te itt vagy etablirozva. Mit csináltok ti itt?
– Terjesztjük a civilisatiót. Kissé fádabb mulatság, mint Párisban tölteni a saisont, de néhány magyar mágnás fejébe vette, hogy ezentúl Pesten lakjék, s most azoknak a kedvéért mások és mások kedvéért ismét mások tanyáznak ebben a kedves városban, melyben épen akkora a köd, mint Londonban s illusióra ennyi is elég.
– Ez mind jó. Hanem a többek között mit tudsz Kárpáthyékról?
Kecskerey úr büszkén fúvá fel magát, mint egy béka s torkának feszített hangján recsegé:
– Kinek tartasz te engemet, barátom? Kémed vagyok én neked, ki a családok titkaiba befúrja magát, hogy azoknak árulója legyen? Minő föltevés ez rólam!
Abellino nyugodt lélekkel hajigálta a kezébe akadt látogató-jegyeket Zsokó fejéhez; ismerte már Kecskerey úr szokását. Ő minden dehonestáló megbízást és kérdést a legnagyobb méltatlankodással szokott visszautasítani, hanem azért elvégzi azokat és ad feleletet.
– Bánom is én, akármit csinálnak tőlem Kárpáthyék! Mi gondom nekem arra? Tőlem beszélheti a világ, hogy Kárpáthyné mindennap más szeretőt vált, hogy ma gróf Erdeyvel, holnap Kiss Miskával sző viszonyt, hogy az öreg Jancsi úr maga csődíti a házi barátokat Kárpátfalvára s gyönyörködik benne, ha neje azokat szeretetreméltóknak találja, Kiss Miskával számtalanszor engedi őt egyedül szomszéd falvakra látogatóba járni s más effélét, mi gondom nekem mindezekre? Annyit sem gondolok rá, mint arra, hogy a majmom mit álmodott.
Abellino békét hagyott a látógató-jegyeknek s érdekelten kezde hallgatni.
Kecskerey pedig úgy tett, mintha nem az ő kedveért beszélne s azért is a kis szerecsenre kezdett kiabálni.
– Bre bre! Khizmetkiár!
A groom futott befelé.
– Ne bujurszünüz csultánüm (parancsolj uram).
– Eszbaplerimi! Csismelerimi! (Ruhámat, csizmámat.)
A kis ficzkó futott s hozta a nagy sárga csizmát.
– Khair csismelirimi, szamár, hanem a papucsom add ide. Milyen nehéz baromból embert formálni!
Abellino ez alatt sajátságos gyönyörüségét találta benne, lovagkorbácsával a kis groom kifelé forduló lábikráira egyet csiphetni, általában különös kedve volt minden útjában akadó bútorral éreztetni suprematiáját s nagyon örült neki, hogy a dohányhamut a padlat mázába tapodhatta, s addig meg nem nyugodott, míg egy kezébe akadt ollónak ki nem tekerte a nyakát.
Kecskerey ez alatt felöltözött, legalább ő azt hitte magáról.
– Nos édes barátom, tehát visszajöttél Indiákról, szólt, protectori arczczal öltve karját Abellinoéba s elkezdett vele sétálni a tágas teremben alá s fel; nem kétlem, miszerint ezentúl állandóul itt fogsz körünkben maradni s estélyeimet jelenléteddel boldogítod.
– Köszönöm az estélyeket, de most nem vagyok elég gazdag, hogy azokban részt vehessek. Griffard felmondta a további hitelezést s nekem meg kell tanulnom a gazdálkodást, mint akármely más filiszternek.
– Ah, kár volna érted, ez nem neked való mulatság. Annál okosabban tennél, ha kibékülnél nagybátyáddal.
– De már a koldus mesterségénél többre becsülöm a banditáét.
– Az is jó. Tudniillik, hogy jó tőled a gondolat; de nem az említett mesterség. Te meglehetős kelepczében vagy most.
– A milyet csak képzelni lehet.
– Nagybátyád feleségébe még mindig szerelmes vagy-e?
– Az nem; hanem attól tartok, hogy más lehet belé szerelmes.
– Bizony az különös volna.
– Mi volna oly különös?
– Ez az öreg úr egészen megváltozott. Húsz évvel ifjabbnak látszik; az ember alig ismerne rá; jó életrendet tart, tán ügyes orvosai vannak. Azután családotokban van, hogy titeket a késő vénségig szeretetreméltóknak tartanak az asszonyok. A minap találkoztam Szolnokon sógorasszonyoddal, de mintha sokkal boldogabbnak, sokkal elégültebbnek látszott volna.
– Ördög és pokol! kiálta fel dühösen Abellino, kiszakítva karját Kecskereyéből, s haragosan vágta magát egy karszékbe. Ki lehet annak az oka, hogy e nő boldogabb, hogy e nő elégült? mert az nem lehet, hogy erre férje képes volna, ez hazugság, ez csalás!
– Meglehet barátom, hogy hazugság, hogy csalás; szólt Kecskerey, hidegvérrel véve térdét két keze közé s hintázva magát egy szánalakú amerikai széken.
– Ha én azt be tudnám bizonyítani, hogy e nő valakibe szerelmes, ha azt valami világosan, valami csattanó zajos modorban napfényre lehetne hozni, hogy ő tilos viszonyban él valakivel…
– Persze, hogy az reád nézve megbecsülhetetlen eset volna.
– Engem kijátszanak!
– Biz az megeshetik, hogy kijátszanak. Az öreg úr képes elnézni neje hűtlenségét, csakhogy téged örökségi igényeidtől megfoszszon.
– De ez nem lehet, ez nem lehet. Ily gyalázatokat nem tűrnek el törvényeink.
Kecskerey felkaczagott.
– Barátom, ha törvényeink nagyon lelkiismeretes kutatásokat akarnának tenni családjaink származási rendjében, igen furcsa confusiók támadhatnának a családfák készítésében.
– De azt még sem fognák megengedni, hogy egy nyomorult koldusnő feltolakodjék egy előkelő családba, s egy életroskadt férj oldala mellett idegen ficzkók becstelen szerelme által elrabolja a törvényes örökös előnyeit.
Ezen még nagyobbat kaczagott Kecskerey.
– A mióta elváltunk, nagyon morális ember vált belőled. Ilyen idegen ficzkó magad is örömest lettél volna, még egy év előtt is.
– Tréfa á part, barátom. Látod, hogy én ruinált ember vagyok: ördögi, pokoli cselszövénynyel semmivé tett ember. Találjon megtörténni az, a mitől rettegek, akkor főbelőhetem magamat. Nekem minden áron kell tudnom valamit, a mi Kárpáthynét a törvény előtt compromittálhatja, s ha nincs ilyesmi, kell azt előidéznem.
Kecskerey neheztelő arczot öltött.
– Édes barátom. Én meg nem foghatom, miért mondod ezeket nekem? Úgy nézek-e én ki, mint a ki ilyen dolgokban tanácsot fog adni? Az ilyesmit komolyan kikérem magamnak. Bánom én: csinálj a mit akarsz. A télen itt fognak lakni Kárpáthiék. Tedd a mi neked tetszik: vesztegesd meg cselédeiket, uszítsd rájuk creaturáidat, a kik az asszonyt eltántorítsák és azután rávalljanak, rakd körül kémekkel, vigyáztass minden lépésére s add a dolgot furfangos prókátorok kezébe; de nekem hagyj békét, én gentleman vagyok és sem kém, sem fizetett Mephisto, sem bérelt cicisbéo nem leszek.
Az érdemes gentleman sietett magáról lemosni minden ilyes árnyalatnak legkisebb gondolatját is, hanem azért adott utasítást, hogy mit tegyen Abellino? Tiltakozott minden tanácskérdés ellen, hanem azért iparkodott kimerítő feleletet adni.
Abellino nagyon meg volt vele elégedve. Új tervek kezdtek agyában keletkezni; vevé kalapját és azzal barátságosan elbúcsúztak, kölcsönösen lovagias szavukat adva, hogy minél hamarább ismét látandják egymást.