A mitől Abellinonak reszketni kellett, megtörtént. – Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.
Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg házi orvosa a Nábobot: «önnek neje fiat szült!»
Ki merne hozzá fogni, hogy János örömét leirja? A mit csak remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van! Fiu! a ki nevét örökölni, örökíteni fogja, a ki boldogabb időben születvén, helyrehozza apjának hibáit s ifju erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy-család hazának és emberiségnek tartozik.
Mivé fog lehetni e fiu nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! hogy fogják nevét milliók áldani!
Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásaira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és el ne felejtsen soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend, elmondhassa: «ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól hallottam legelőször».
Mi legyen e fiu neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső Kárpáthy-őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén.
Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani.
Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s oda tették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömköny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiu volt az, mint egy kis pirosképű angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ráncz támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamócza, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazúrját semmi drága kőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orczáira feküdtek. Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával össze-vissza csókolá piros két orczáját, még mosolyogni kezdett s vigan kiáltott egy párszor, a mit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott?
– Beszélj még lelkem kicsinyem, rebegé János, látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. – Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi. Mit mondtál megint?
Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét, oda magyarázva azt, hogy az visszakivánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, mint hogy oda lopózott a mellékszobába s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek? minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta? és minden bemenőtől izent neki valamit.
Ki birná örömét leirni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, soha sem teszi őt le kezéből!
Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába.
– Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, a mit róla beszélnek.
– Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, a mit mi beszélünk.
János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől s gépileg követte őt a szomszéd terembe.
– Nos, uram; mi az, a mit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják?
– Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.
– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.
– Isten nagy örömet mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt.
– Mit akar ön mondani? ordíta fel ijedten Kárpáthy s arcza elkékült.
– Lám, nagyságos uram, ez volt, a mitől féltem, azért híttam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén és tanulja viselni az Isten kezét.
– Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?
– Nagyságod neje meg fog halni.
Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva és egy hang nem repült el szájáról.
– Ha volna számára e világon segély, szólt az orvos, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak perczek vannak még hátra, azért nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain s jőjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.
Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott feküdni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű orczáin, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.
Oda állt ágya mellé és nem szólt egy szót is. Szemei könytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.
A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arczát a vánkosba rejtve. Flóra a kis gyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt.
A beteg fölemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyujtja reszkető forró kezét s megfogja vele férjeét s odavonja azt lihegő ajkaihoz.
… – Emlékezzék reám… susogja alig hallhatólag.
János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól.
A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem birja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; oh, a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, a míg egymástól el birnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond csupán: «– az iris és az amaránt… a sárga jávor, – szegény árva jávor, ültessétek azt máshová… eljösz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd…»
János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, a míg e szavakat mondja.
Alig egy órai nehéz küzdés után elcsöndesül a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé; lélekzetvétele megkönnyebbül.
Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelid hangon szólt a körüle állókhoz, arczának kínos izzadtsága elmulik. «Férjem, kedves férjem», szól érzékeny tekintetet vetve Jánosra.
A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.
Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét oda tartja a beteg ajkához.
Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arczát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit s ismét lehúnyja és alszik tovább.
Az anya visszateszi őt Flóra keblére s megszorítja a delnő kezét és suttogva rebegi:
– «Légy anyja gyermekemnek.»
Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét félre fordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könyezését.
Ekkor elvonja kezeit a beteg és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították meg:
– Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron Amen…
Azzal lehúnyja szemeit csöndesen és elalszik.
– Elaludt… suttogja a férj csöndesen.
– Meghalt… rebegi az orvos bánatos tekintettel.
És a jó öreg Nábob térdre hull az ágy mellett s arczát a holt párnáiba temetve, zokog keservesen… keservesen…
A nő alszik és álma örök. Arczán a túlvilág halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről – a feltámadásig… Senki sem fogja őt többé felkölteni…
Nemsokára eljött a tél: korán beálltak a hideg, zúzmarás, hófuvatagos idők; fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a sötét szürkés, lilaszín gőzkör, mely perczről-perczre magasabban emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér és éjszaka van. Csak a sík hófehérsége tart némi világot a táj felett.
Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva, miket jövő-menő szánok törtettek egyik falutól a másikig.
A kárpátfalvi kastély oly búsan látszik mélázni az egykedvű, egyszínű tájkép felett. Máskor messze fénylettek ablakai estenden, s víg vadász-csoportok hánykódtak népes udvarán; most alig két-három ablakban ég világ s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne.
Egyikén e fakó útaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen paraszt szánt látunk végig sikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán keresztül Kárpátfalva felé tart.
A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elől juhászbundából hajtja egy paraszt ember a két ösztövér lovat.
A hátulülő gyakran feláll a szánban s mintha keresne valamit, széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a kárpátfalvi vadaskert erdejei s a mint egy dobogó hídra fölérnek, megpillantja a jövevény, a mit keresett.
– Azok ott ugyebár fenyőfák? kérdi kocsisától.
– Igenis, ifju uram. Megismerhetni azokat messziről, mert akkor is zöldek, mikor minden más fa lehullatta a levetét.
Az egész határban nincsen több ezeknél. János úr idejében ültették valamennyit.
– Itt majd megálljunk, atyafi. Kend térjen be amoda a csárdába, mely az útfélen van, én addig egyet fordulok. Egy óránál tovább nem maradok ki.
– Nem jó volna, ha elkisérném az ifju urat, ha valahova akar menni? Itt farkasok is szoktak ám járni.
– Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én.
Azzal leszállt az idegen a szánról s fokosát kezébe véve, a hómezőn keresztül arra felé vette útját, a hol a fenyők sötétlenek a hófehér síkság közepén.
Mi van ezen fenyők alatt?
A Kárpáthy-család temetkező helye az. És a jövevény, ki azt ez órában látogatja, – Boltay Sándor.
Az ifju kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A nagyságos asszony csak úgy leszállt a sír férgeihez, mint a legszegényebb kézműves felesége és sírja talán még elhagyatottabb, mint azé.
Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel.
El kellett vándorolnia a megholt kedves sírhalmához, kit éltében-haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatta, hogy szerette, s hült szívéhez épen annyi joga van most, mint akárkinek a földön.
A két öreg nem iparkodott őt visszatartani: hadd menjen, hadd vigye oda bánatát és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta magát.
Télvíz idején útnak indult a fiu, s a leirás után, melyet Teréztől hallott, megismeré a fenyő-ligetet, melyet Kárpáthy János ültetett a sírbolt körül, hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér.
Elhagyta a szánt, keresztül vágott a mezőn, a fuvaros betért az útféli csárdába az alatt.
Egy másik úton e közben két lovast látunk haladni a még félig töretlen csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra bocsátott pórázon.
– Rókanyomokat látok Márton, szól az elől menő lovas, a hátuljövőt figyelmeztetve. Könnyen ráakadhatunk a friss hóban, ha vigyázunk rá, s még elfoghatjuk, mielőtt Kárpátfalvára érnénk.
A lovász erősíteni látszik ura állítását.
– Menj te egyenesen a nyomon s adj át két agarat nekem, én az erdő felől megkerítem addig.
Azzal átvett a beszélő kettőt az agarak közől s kisérőjét előre bocsátva, maga oldalvást került, lassú lépést járatva a hóban.
A mint azonban kisérőjét elveszté szem elől, hirtelen megváltoztatta irányát, s gyors poroszkolással tartott a fenyves felé.
Odaérve, a fenyvest körülvevő árok előtt leszállt nyergéből, lovát megköté egy bokorhoz, agarát a nyeregkápához s átmászott a széles árkon.
A hóvilágnál bizton haladt keresett czéljához.
Nagy fehér márvány-emlék emelkedett egy zöld lomb oldalában, rajta fenn a halál szomorú angyala, aláfordított fáklyával.
Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart.
E látogató Rudolf.
Tehát mind a ketten eljöttek s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak együtt.
Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz s megdöbbenve állt meg, midőn annak talapján egy férfialakot látott, összeroskadt, félig ülő, félig térdeplő helyzetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától.
Egyik sem ismert rá a másikra.
– Mit keres ön itt, uram? szólt Rudolf, elébb visszanyerve hidegvérét, s közelebb lépett a térdeplőhöz.
Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Rudolf és nem birta megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában?
– Gróf Szentirmay úr, szólt szelíden; én azon kézműves vagyok, kihez ön annyi szívességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy hagyjon itt egyedül és ne kérdezzen tőlem semmit.
Rudolf bámulva ismert rá az ifjura. Most világlott át eszén, hogy hiszen e nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifju kézművessel volt eljegyezve, a ki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki magát a halálnak.
Most értett mindent.
Megfogá a szegény ifju kezét s megszorította azt.
– Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsiratni?
– Igen, uram. Nincs a kit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad szeretni. Én szerettem e nőt, szeretem most is és soha sem fogok mást szeretni.
Tehát vele volt eljegyezve, gondolá Rudolf magában, mennyire szeretteték! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjun kívül soha sem ismer senkit; még most is élne és boldog volna. Mennyi nemesség, mennyi önzéstelen szerelem fogadta volna az ifju szivében, kitől úgy elszakította magát, hogy az csak nyugvó porában látogathatja őt meg újra.
És a kézműves nem kérdé a főúrtól: «hát önt mi hozza e helyre ily órában, hát ön kit keres itt a halottak között?» Mással volt elfoglalva ő. A kedves, vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott ült mellette egykor a jázmin-lugas alatt s beszélt előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor!… És midőn homlokát a hideg márványra hajtá, azt képzelé, hogy most az ő sima vállán nyugszik feje.
Rudolf úgy szánta az ifjut.
– Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a temetőn kívül meg fogom várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem.
– Köszönöm uram, én is megyek; már elvégeztem, a miért ide kellett jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni; megölt, álomkórossá tett az a gondolat, hogy ő meghalt és én még csak közel sem lehettem hozzá. El kellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli-e hát az embert a szívbeli érzés? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan lehet tovább élni?
A sírkőre nagy arany betükkel volt felvésve a kedves halott neve; a hóvilágtól ott ragyogtak a betük.
«Kárpáthyné, Mayer Fanny.»
Az ifju kézműves levevé fövegét s áhitattal, tisztelettel, minővel egy halott ajkait szokták érinteni, megcsókolá e névnek «Fanny» mindenik betűjét.
– Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget, szólt azután felállva Rudolfhoz, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni.
Rudolf nem felelt semmit, de félre fordítá arczát. Isten tudja, miért nem akarta, hogy most ez ifju szemeibe lásson.
– Már most mehetünk, uram.
– Hol akarja ön az éjt tölteni? Jőjjön Szentirmára velem.
– Köszönöm, uram. Ön igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A hold nemsokára feljő, az út eléggé látható. Sietnem kell, mert sok dolog múlik nálam nélkül otthon.
Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kivánja, hogy ne vigasztalják.
Elkisérte őt Rudolf az útféli csárdáig, a hol a szán készen várt reá; nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón és meg ne ölelje.
Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó ő hozzá e magas úr.
A szán nemsokára eltünt az éjhomályban, azon az úton vissza, melyen ide jött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a hósíkon keresztül… Ismét visszatért a fenyőfákhoz. Ismét fölkereste a fehér emléket. Ott megállt és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla gondolkozik. Előtte állt arcza, midőn utána nézett az elvetett amarantnak, midőn szilaj paripán vágtatott előre, midőn szerelemben kétségbeesett arczczal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És a midőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könynyel.
Az eltávozott ifju térdének nyomai még ott látszottak a hóban, mely az emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.
Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett, – szeretett, – és meghalt? Meghajtá ő is térdét az emléken.
És olvasá azt a nevet… Mint a kisértethivás, oly csábítón ragyogott előtte az öt betű «Fanny».
Sokáig habozott önmagában. Gondolkozott… gondolkozott…
Végre odahajolt és megcsókolá sorba az öt betűt… épen, mint ama másik ifju…
Azzal lovára veté magát. Eltévedt lovásza, ki urát nem találta, már nyugtalanul kürtölt a vadaskert szélében, azt nemsokára utolérte s félóra mulva Kárpáthy János udvarán voltak, ki sietve hivatá Rudolfot még ez éjjel.
Rudolfot már várták a kastélyban. A mint leugrott lováról, az előcsarnokban várakozó Pál rögtön felvezette őt Kárpáthyhoz.
A cselédség mind fekete ruhát kapott, a mióta az úrnőt eltemették s a tükrök és czímerek a szobákban még azon módon be voltak fekete fátyollal húzva, a hogy a temetés napján hagyták.
János magán-szobájában várt Rudolfra, s a mint belépni látta őt, felkelt helyéből és eléje sietett, s megrázta forrón az érkező kezét.
– Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél, megbocsátasz, hogy ily órában, ily sietséggel küldtem érted. Hozott az Isten. Nagyon köszönöm, hogy eljöttél. – Rudolf, én olyan különösen érzem magamat. Három nap óta valami szokatlan kellemes érzés állja el tagjaimat, hogy éjjel felkölt álmomból s a különös öröm miatt, vagy nem is tudom minek nevezzem, nem lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent. Nem félek én attól; vágyódom utána. Olykor valami gyors zúgás csap el fülem mellett, mintha valami sebesen elrepült volna mellette. Én tudom, mi az? Kétszer éreztem hasonlóul, mind kétszer szélütést kaptam; úgy hiszem, most ez az utolsó lesz. Örömmel gondolok rá, legkisebb félelmet sem érzek előtte. Azért küldtem hozzád, hogy most józan észszel, nyugodt vérrel végintézetet tegyek, melynek végrehajtására téged kivántalak felkérni. Elfogadod-e azt?
Rudolf némán inté helyeslését.
– Jer tehát velem a levéltárba. A többi tanúk mind ott várnak már. A kiket hirtelen összegyűjthettem, különben becsületes emberek mind.
A míg végig mentek három-négy szobán, János gyakran megállítá Rudolfot, elmondva neki: «nézd, itt ezen szobában hallottam őt legutoljára nevetni, – ott ama széken feledé shawlját, most is ott van, – amott az asztalon egy pár keztyű, miket legutoljára viselt; itt ült, – itt rajzolt, amott a zongora most is felnyitva, az ábrándmű kitárva a támlán. Ha még egyszer visszajönne!»
Majd egy szobába nyitott be, melyet a mint a gyertyák megvilágítottak, Rudolf döbbenve rendült össze.
– Öreg, nem jó helyen járunk. Eltévedtél tulajdon házadban, ez nőd hálószobája.
– Tudom. De nem jöhetek el mellette soha, hogy be ne lépjek. Ma mégis utoljára látom azt, mert holnap be fogom falaztatni. Látod, minden úgy maradt, a hogy ő hagyta. Nem ezen szobában halt meg, ne borzadj tőle. (Oh Rudolfnak egészen más oka volt borzadályt érezni e helyen.) Amaz a kertre nyílik. Látod, minden a régi helyén: a lámpa, melynél irni szokott, az asztalon egy félig megírt levél, melyet senki sem olvasott. Százszor bejöttem azóta a szobába, soha egy betűt nem olvastam abból. Szentség az előttem. Az ágy előtt még a két kis hímzett papucs, akkorák, mintha gyermek számára volnának készítve. Az asztalon egy kitárt imakönyv, melynek magától szétnyilt lapjai közt egy iris és egy amarant és egy jávorfa-levél. Nagyon szerette a virágokat.
– Menjünk innen, menjünk, sürgeté őt Rudolf. Nekem fáj az, a mit te beszélsz.
– Neked fáj és nekem jól esik. Egész napokat elültem itt, ezeken a helyeken s visszagondoltam magamban minden szót, a mit mondott, láttam őt magam előtt mindenütt, ébren, aluva, mosolyogva, szomorúan; – láttam, mint hajtá szép fejét e vánkosokra; láttam álmodni, láttam meghalni…
– Oh jerünk, jerünk innen.
– Elmegyünk, Rudolf. Már most nem jövök vissza többet soha. Holnap síma fal lesz az ajtó helyén, az ablakra vastáblák jönnek. Érzem, hogy nem kell őt itt többé felkeresnem. Másutt, másutt fogom én őt fölkeresni, más szobában lakunk mi majd együtt. Menjünk, menjünk.
És könytelenül, mosolyogva, mint a ki menyegzőjére készül, hagyá el a szobát, az ajtóból még egy pillanatot vetve szemével, még egy néma csókot vetve kezével a sötétség felé, mintha egy senkitől sem, csak általa látott kedves lényt üdvözölne utolszor.
– Jerünk, jerünk.
A levéltár nagy termében ott várták már a tanúk.
Négyen voltak: a helybeli jegyző, egy fiatal, teltképű férfi, ki a meleg kályhának támaszkodott háttal; a jószágigazgató, az emberséges Varga Péter, ki azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is, mint a többi cselédség, fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, a mi az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, a mi szép és a mi jó, csak mi élünk sokáig, – vén bűnösök.
A harmadik tanú a pap. A negyedik Kiss Miska. A jó fiu elhagyta a fényes salonokat, miknek ünnepelt hőse volt, hogy öreg barátja legszomorúbb napjait felderítse. Valóban, alig tehetett volna jobbat valakivel.
A fiscalis is ott van és tollakat farag minden ember számára s azokat félszárig veri a kalamárisba, melyek a kerek asztalon mindenki elé vannak téve, hogy észrevételeit jegyezhesse.
Abból, hogy senki sincs jelen a Nábob nagyságos és méltóságos s főtisztelendő ismerősei közül, lehet gyanítani, mennyire sietett e végintézkedéssel s tanúkul a legigénytelenebb embereket hívta össze.
A mint János és Rudolf beléptek, az együttlevők komoly ünnepélyességgel üdvözlék az érkezőket, mint szokás és illő ilyen alkalmaknál, a midőn egy élő rendelkezik a halála utániakról.
János úr inte mindenkinek, hogy üljenek le, Rudolfot jobbjára, balfelől Kiss Miskát ülteté, átellenébe a fiscalist, hogy értse, a mit mondott.
Az asztal legtávolabb végére ült Varga uram s elrakott maga elől minden gyertyát. Ő tudja, hogy miért?
– Édes barátim, jó feleim! Kezdé a Nábob, míg mindenki mélyen elhallgatott: Isten megszámlálta napjaimat s mulandó éltemet dicsőbbel váltja fel, azért legyetek tanúim, hogy a miket ez órában mondok, ép észszel, józan elmével mondom. Azon földi javakból, miket Isten ő szent felsége kezeimre bízott, több, mint egy millió forintra menő készpénzzel rendelkezhetem, mint a mely szerzeményem. Adja az Isten, hogy több áldás legyen azon, mint volt az én kezeimben rajta. Végrendeletemet azon kezdem, a ki előttem a legkedvesebb volt a világon és a ki már a sírban nyugszik. Ez a sír kezdete és vége életembeli intézkedéseimnek, valamint legelső gondolatom ez, midőn felébredek, és legutolsó, midőn lefekszem, és örökkévaló, midőn majd nem ébredek fel többet. Legelső hagyományom ötvenezer forint, melynek kamatjait nyerje az urodalmi kertész, kinek kötelessége lesz ezért kora tavasztól késő őszig iris és amarant virágokat tenyészteni, miket «ő» annyira szeretett, s azokkal feledhetlen nőm sírját beültetni. Ugyancsak tizezer forint kamatját élvezzék a madarasi kastély kertészei, firól-fira kötelességük leend ezért egy az üvegház közelében álló jávorfát ápolni, mely alatt egy fehér pad áll… Ez volt az ő kedvencz helye, suttogá itt félig magához beszélve János, itt ült ő egész délutánokon keresztül… És ültessen a kertész egy másik jávorfát mellé, ne álljon ott oly magányosan; ha valaha kiszárad a fa, vagy valami tiszteletlen utód kivágatja azt, az egész összeg szálljon a szegényekre.
Rudolf hideg, mozdulatlan arczczal ült ott a beszélő mellett; senki sem veheti észre rajta, mit érez, midőn e szavakat hallja!
«Milyen bolondos volt ez az öreg utolsó napjaiban is, fogják egykor mondani az utódok, a kik végrendeletét olvassák; fűnek-fának hagyományozott.»
– Továbbá, folytatá János, ötvenezer forintot hagyok oly czélra, hogy annak jövedelméből szegény, jóerkölcsű leányok házasíttassanak ki. Minden évben azon napon, melyen felejthetlen nőmmel megesküvénk, gyűljenek össze az uradalombeli hajadonok a templomban, imádkozzanak Istenhez azokért, a kik meghaltak, akkor háromnak a szűzek közől, kiket a lelkész legérdemesebbnek fog itélni, nyújtsa át a község előtt a mennyasszonyi koszorút és az összeget, azután menjenek ki a sírhoz, szórjanak rá virágot és imádkozzanak, hogy tegye őt Isten boldogabbá a túlvilágon, mint volt itt ezen a földön. Ez az én kivánságom.
Itt megállt, megvárva, míg az ügyvéd utóléri az irással szavait, mialatt fájdalmas csend uralkodott a teremben, csak a papiron nyargaló toll perczegése által zavarva.
Midőn az ügyvéd feltekintett a papirról, mutatva, hogy mindent leirt, János felsóhajtott s fejét alácsüggeszté:
– Midőn elhozza rám Isten azon órát, melyben mulandó éltemet elhagyom, folytatá nyugodt, szilárd hangon (minden szó oly viszhangosan zengett el a teremben, mintha egészen üres volna az) – a midőn meghalok, kivánom, hogy azon ruhámba öltöztessenek, melyben vele megesküvém, hű cselédem az öreg Pál ismerni fogja azt. Koporsóm, melybe tenni fognak, készen áll már hálószobámban, mindennap látom azt és megszoktam rágondolni, gyakran belefekszem és elgondolom, hogy milyen jó lesz, ha nem kell kiszállni belőle többé. Egészen fel van már készítve, sokat törődtem rajta, épen olyan, mint az «övé». A név ki van verve szépen ezüst szegekkel, csak az évszámot kell majd utána tenni. Ugyanazon teremben akarok kitéve lenni, melyben ő volt. Felettem ugyanazon lelkész mondjon imát, ki fölötte imádkozott, a mi oly szép volt.
– Uram, uram, szólt közbe a lelkész. Ki olvasott az élet és halál könyvében, hogy kettőnk közől ki él tovább?
János inte neki, hogy legyen nyugodt, ezt jobban tudja már ő.
– Addig semmi gyászfátyolt le ne vegyenek a szobákról, legyen minden úgy, a hogy az ő temetésekor volt. Ugyanazon éneklő diákok jőjjenek el Debreczenből s énekeljék fölöttem ugyanazon énekeket, egyet se mást. Mind ugyanazt, a mit ő fölötte, ugyanazon ifjak. Nekem oly szép volt ez ének mind.
– Oh uram, szólt a pap, lehet, hogy azon ifjak már akkor meglett férfiak lesznek valamennyien.
János megcsóválta fejét és folytatá.
– És azután felnyitván a sírboltot, két fülke között töressék át a közfalat, hogy ne legyen az én koporsóm és az ő koporsója között semmi, hogy szállhassak sírba azon boldog gondolattal, hogy ő mellette fogok aludni a boldog feltámadás napjáig, melyet hozzon el Isten minden igazhivőre. Amen.
És a nagy komoly férfiak mind sírtak körül az asztal mellett és egyik sem szégyenlé magát a másik előtt; még a hidegvérű ügyvéd is összerágta tollát, s nem látta a betüket, melyeket leírt… Csak János arczán nem volt szomorúság.
Úgy beszélt, mint a ki vőlegényi szobáját rendezi.
– Meglevén pedig az eltemetés, sírkövemet, mely szintén készen áll muzeumomban, tegyék az övé mellé. Csak az évszám hiányzik itt is. Azon kívül semmi se tétessék hozzá. Kivánom, hogy úgy maradjon, a hogy van. Nevem van ráirva, semmi más. Alá e sorok vannak vésve: «Élt csak egy esztendőt, álmodta a többit». Ennyit rólunk, meghaltakról, elmulandókról, folytatá Kárpáthy. Egy kincsem van a föld alatt, kivel nemsokára egyesülni fogok. Másik kincsem, örömem, lelkem reménye itt marad. És ez fiam.
E szóknál jelent meg a legelső köny Kárpáthy szemében. Széttörülte azt, örömköny volt.
– Ne legyen hozzám semmiben hasonlatos; legyen jobb, legyen okosabb, mint apja volt. Irja ügyvéd úr ezen szavakkal. Ki előtt titkolóznám? Isten színe előtt állok. Akarom, hogy fiam jobb legyen, mint én voltam. Talán az ő erényeiért megbocsátja az Isten, megbocsátja a haza, mit ellene vétettünk, én és őseim és azok mind, a kik hozzám hasonló életet éltek. Mutassa ő meg életével, milyeneknek kellett volna lennünk? A gazdagság ne rontsa meg szívét, hogy vénségében meg ne bánja ifjuságát. Bár gondoskodtak volna rólam így! Bár apám kincseinek felén vezetőt, férfit nyert volna meg, ki megtanított volna rá, mint használjam a másik felét? Én azt akarom, hogy fiam boldog legyen. Mi a boldogság? Pénz? Birtok? Hatalom? Egyik sem az. Én birtam mindezt és nem voltam boldog. Lelke legyen gazdag. Eszes, becsületes, szilárd, jó polgár, jó hazafi legyen, s nemessége necsak czímerére, hanem szívébe is legyen írva.
E szavaknál az agg férfi arcza oly magasztos, oly tiszteletreméltó kifejezést vőn fel, hogy önkénytelen eszébe juttatá a ránézőnek ama rég elhunyt ősöket, kiknek midőn lankadt kezéből kihullott a buzogány és a kézíj, a körülálló ivadéknak tanácsokat mondának, mik szerint ezer évig tartson élete e honnak.
– Jól tudom, folytatá Kárpáthy, hogy ha egyetlen fiam gyámsága legközelebbi rokonára jutna, vagy megvesztegetett birák neveznének ki számára önző, hizelgő gyámnokot, azok megrontanák szívét, könnyelmű, esztelen embert nevelnének belőle, lelkét készakarva törpén hagynák, mert hisz a gazdagok bűnei több hasznot hajtanak az önzőknek, mint erényeik. És elborzadok azon gondolattól, hogy fiamat egy olyan megromlott szellem gondnoksága alatt kellene tudnom, mint unokaöcsém, Béla! – Ne aggódjék ön e sorokat leirni, ügyvéd úr. Én az Isten itélőszéke előtt vádolom őt, hogy rossz ember, rossz rokon, rossz hazafi, s csak bolondsága menti rosszaságát. Nem! Arról meg akarok nyugodva lenni, hogy ő nem ronthatja meg gyermekem szívét. Oly kézbe akarom őt adni, a hol minden jó indulat erénynyé válhatik benne, oly kézbe, mely őt vezetni fogja a becsület és honfi-dicsőség útjain, mely ápolni, védni fogja őt, jobban, mint ha én a sírból kinyujtanám kezemet az ő védelmezésére, oly férfi kezébe, ki jobb atyja lesz neki, mint lettem volna én, s ha nem fogja is őt szerethetni jobban, mint én szerettem, de szeretni fogja okosabban… E férfi, kit fiamnak törvényes gyámul rendelek: gróf Szentirmay Rudolf.
A jó öreg szívesen nyújtá e szavaknál a mellette ülő ifjunak kezeit; míg Rudolf felszökött helyéről s keblére borult és átölelte; és igen sokáig tarták egymást átölelve, mi alatt senki sem szólt egy szót is.
Azután Rudolf ismét helyére ült, elfogódott hangon suttogva, hogy a gyámságot elvállalja.
– «Ő» is így kivánta azt; szólt a Nábob. Utolsó órájában mondá e szavakat, kedves nőd karjaira téve fiát: «légy anyja gyermekemnek». Én nem felejtettem azt el. És most én mondom te neked! légy atyja gyermekemnek! Boldog gyermek! Milyen jó atyát, milyen jó anyát hagyunk neki örökségül!
A jó öreg sokáig nem birt szóhoz jönni, midőn e részét végintézetének elmondá, a nagy érzés annyira erőt vett rajta, hogy alig birt magán uralkodni. Idő kellett rá, míg újra erejéhez tért és folytathatá:
– Most emlékezzünk meg arról, a ki életemnek legkeserűbb óráit okozta: unokaöcsémről, kit Bélának kereszteltek s ki magát Abellinonak nevezte. Nem számlálom el azon vétkeit, miket Isten, a haza és én ellenem elkövetett. Bocsássa meg azokat neki Isten és a haza, miként én is megbocsátom; de tettető és hazug volnék Isten előtt, ha azt mondanám ez órában, hogy őt szeretem. Olyan hideg vagyok iránta, mint a kit soha sem láttam. Isten csapásának tartom rajta azt, hogy saját vagyonát külföldön őrült semmiségekre elpazarolván, az enyimet nem örökölheti; maga kereste, maga érdemelte, s Isten kezéből vette ki ez ostort, hogy saját fejére üssön vele. Ha ő névnapomon kibékülés helyett koporsót nem küld, ha ő cselszövényeivel egy ártatlan hajadon lelki üdvét megrontani nem törekszik, soha sem lettem volna én e derék hajadon férje, kit Isten nyugtasson meg a földben s dicsőitsen meg az égben, nem lett volna gyermekem, ő leendett örökösöm. Isten akarta így és ő hozta magára veszedelmét. Most koldusbotra jut. Adóssága több, mint a mennyi hajszála van. Mi lesz belőle? Dolgozni nem tud, semmihez sem ért, soha sem tanult semmit, nincs testének lelkének hová lenni. Magát meg nem öli ő, mert a kéjenczek nem tudnak öngyilkosok lenni. Ne is legyen az! nem kivánom. Éljen és maradjon ideje megtérni Istenhez. Nem kivánom, hogy kolduljon, nem kivánom, hogy szükséget lásson, hogy mások ajtajára szoruljon. Hanem rendelem, miszerint Pesten lakó jogigazgatómnál mindennapra kijárjon számára egy arany. Ez úgy hiszem elég arra, hogy valaki a szűkölködés ellen biztosítva legyen. Ezen egy aranyat pedig mindennap saját maga vegye fel és senkinek másnak az rajta kívül ki ne adassék, hanem a mely nap ki nem vette, az az ügyvédnek marad és senki azt adósság fejében le nem foglalhatja és soha egy napot is előlegezni abból nem szabad. A midőn pedig János fővétele napja eljön, azon a napon kapjon egyszerre száz aranyat. Akarom, hogy előre örüljön e napnak minden esztendőben és megemlegesse azt évről-évre.
Vele elvégeztem e földön dolgomat.
Több rokonom nincs, a kiről megemlékezzem.
Barátaimat könnyű felszámítanom, csak hármat ismerek, kit valóban így nevezhetek s nem puszta szokásból. Az első Rudolf. Rá gyermeket hagytam. Második Kiss Miska, ő is jó emberem, ki mindig szeretett; ha baleset ért, ő volt mindig mellettem; neki hagyom kedvencz paripáimat, kedvencz agaraimat. Ezeknek jobb gazdát, neki kedvesebb emléket tudom nem hagyhatnék. Harmadik jó barátom Varga Péter, jószágigazgatóm…
– Oh uram… akará hebegni a másik öreg, de nyelve nem akart mozogni.
… Neki hagyom öreg szolgámat Pált és öreg Vidra bohóczomat és a lapáji pusztát, melyet magam szerzék, éljen ott boldogul két hű cselédemmel.
… Minden tisztviselőim, a kik jelenleg földi birtokaimat kezelik, fizetéseikben maradjanak, s ha elnyomorodnának, vagy ha gyarlóságaik miatt el kellene bocsáttatniok is, ne veszítsék el fizetéseiket.
… A mi rendelkezhető vagyonom ezeken fölül megmarad, azt jelen végintézetem végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint oly köz hazai intézményekre fordítsa, melyek nemzeti lételünk emelésére szolgálandnak; kivánom és óhajtom Istentől, hogy az a hon, melynek földében őseim nyugszanak, s melyben én is nemsokára nyugodni fogok, örökké boldog legyen és viruljon, hogy a nemzet, melynek tagja lehetnem Isten megengedte, az utánam következő jobb és okosabb ivadék alatt méltó helyet foglaljon el minden mívelt nemzetek közt, s nevét tanulják becsülni az idegenek. Engem, sötétebb idők szülöttét, nem használhat már az új, boldogabb, nemesebb, eszesebb kor. Én csak annyi jót tehetek, hogy helyet adok nálamnál jobbaknak.
… És most lelkemet Istennek, testemet a földnek ajánlva, várom nyugodalmas megoszlattatásomat, s Istenben vetett bizalommal közelítek porrá lételem órája felé.»
Az utolsó szavak is leirattak. Az ügyész felolvasá a végrendeletet s azzal Kárpáthy János után a jelenvolt tanúk mind aláirták, megpecsételék azt s még azon éjjel másik példányban is kiállítva, azt Rudolf, mint megyefőnök átvette.
Ekkor mondá Kárpáthy a papnak, hogy hívja be az egyházfit.
Bejött az, s a kis gömbölyű ébenfa-asztalra egy arany serleget borral, s egy arany tányérkát, hosszúra vágott kenyérszelettel, helyezett. Az úr szent vacsorája ez. Utolsó, minőben a halálra vált betegeket részeltetik.
A pap oda állt az asztal elé, melyen a bor és a kenyér volt. Kárpáthy keresztyén alázattal járult a szent jelvények elé, a többiek némán álltak körül.
A pap nyújtá a tört kenyérfalatot:
– Az üdvözítő Jézus fogadjon be téged testének sebeibe.
És nyujtá a poharat:
– Az Ő vére mossa le a te bűneidet.
János áhitattal imádkozott az egyszerű szertartás után, s azután jámbor megnyugvással mondá a lelkésznek:
– Nemsokára színről-színre fogom látni ama boldogabb hazákat. Ha meghallják önök, hogy beteg vagyok, ne tartsanak imát a templomban meggyógyulásomért, az hiába volna; hanem imádkozzanak az új életért. És most menjünk fiamhoz.
Fiamhoz! Mennyi érzés, mennyi indulat van ez egy szóban: fiamhoz!
Mind, a kik jelen voltak, odamentek, körülállták a gyermek bölcsőjét; az komolyan tekinte szét e hallgatag férfi-arczokon, mintha már ő is közéjök való volna. János kivette őt s karjára emelé. A gyermek nagy, okos szemeivel úgy látszott rá ügyelni, s az öreg érzékeny csókja után mindig újra illesztgette apró ajkait.
Azután körül vándorolt a többi öregek kezén; mindenikre oly komolyan tekinte, mintha tudná jól, hogy ezek igen tiszteletre méltó férfiak és midőn Rudolf is kezébe vette, a gyermek kaczagni, hánykolódni kezdett, kis kezeivel vergődve, s nagyokat sikongatva, mint a hogy a gyermekek szokták tenni, mikor jó kedvök van; ki tudja, miért; Rudolf megcsókolta a gyermek homlokát.
– Hogy örül, mintha tudná, hogy ezentúl te fogsz atyja lenni…
Néhány óra mulva estebédnél ült az egész társaság.
Feltünt, hogy János úr semmit sem evett és nem ivott.
Ő azt mondá, hogy nem akar a szent kenyér és bor után közönséges ételekkel ellakni, s holnapig nem eszik semmit.
Vén cselédje azonban, ki felszolgált, megsúgá Rudolfnak, hogy már tegnap estétől fogva egy falatot nem érintett az öreg.
Mindenki jókor lefeküdt a kastélyban, csak Rudolf maradt fenn sokáig. A kandallóban barátságos tűz lobogott; éjfélen túl elült ott a tűz előtt, s multról és jövőről gondolkozott. Elmondani ezen eszméket, árulás volna. Vannak titkok, miknek jobb a szivek fenekén maradni.
Éjfélután nagy járás-kelés támadt a kastélyban, cselédek futkostak a folyosókon fel s alá. Rudolf még fel volt öltözve s kilépett a tornáczra. Szemben találkozék az öreg Pállal.
– Mi baj? kérdezé tőle.
Az öreg szolga szólni akart, de ajkai össze voltak kulcsolódva, álla görcsösen remegett, mint a ki sírni akar és nem tud. Végre kitört a szó és a köny ajkán és szemein, zokogva monda:
– Meghalt…
– Lehetetlen az! kiálta Rudolf és sietett János hálószobájába.
Ott feküdt a Nábob behunyt szemekkel, kezeit összetéve mellén, előtte nejének arczképe, hogy utolsó pillantása is ő reá essék. Oly tiszteletre méltó volt ez arcz a halál után, letisztulva róla a gyarló szenvedélyek, csak az ős eredeti jelleg látszott meg minden vonásiban.
Olyan csendesen halt meg, hogy még hű szolgája sem vette észre, ki vele egy szobában aludt és csak midőn a nagy nesztelenség által megdöbbentve, költögetni kezdé, akkor látta, hogy halott.
Csakugyan jól sejté utolsó óráit. Az a névtelen öröm, az a kimagyarázhatlan jóérzés a halál közelléte volt.
Rudolf rögtön orvosáért küldött, ámbár egy tekintet ez arczra meggyőzheté, hogy itt többé orvosra nincsen szükség. Mire az megérkezett, már vége volt mindennek, csak a ravatalra volt szükség.
Minden előre el volt készítve hálószobájában a ravatalhoz. Koporsó, szemfödél, czímerek, fáklyák. Nem félt a koporsótól úgy, miként ama névünnepén.
Úgy történt minden, a hogy megrendelé.
Ugyanazon szobában állíták fel ravatalát, a hol neje feküdt.
Felöltözteték azon köntösbe, melyben vele megesküdött, úgy tevék a koporsóba.
Ugyanazon énekes ifjakat hívták meg, kik neje fölött énekeltek olyan szép, olyan megható halotti dalokat. Ugyanezen halotti énekek zendültek meg az ő koporsója fölött is.
Halálának híre benyargalá az egész vidéket s miként amaz ünnepély napján, ismét tarka néppel tölt meg a kárpátfalvi udvar. De most a víg arczok helyett szomorúak jöttek. Senki sem maradt el a régi ismerősök közől; mindenki sietett őt még egyszer látni és mindenki azt mondá, hogy nem lehet ráismerni, úgy elváltozott a halálban. Hát még a kik életében látták őt így elváltozni.
Koporsóját roppant nép követte a sírboltig; fáklyáit az ország legelőbbkelő férfiai vitték s a legtiszteletreméltóbb delnők járultak utána.
A szokás úgy hozta magával, hogy az általános örökös, az egyetlen fiu kisérje atyja koporsóját. De az még csak félesztendős, azt ölben kellett vinni. Szentirmayné vitte keblén. És mindenki, a ki látta, azt állítá, hogy oly gyöngéden tudja e gyermeket ölelni, takargatni, mintha valódi anyja volna.
Boldog gyermek!
A legnagyobb csapásokon, apa-anya veszteségen fájdalom nélkül esik át s új atyát, új anyát nyer helyettök.
A jó öreg Nábobot elbúcsúztatá ugyanazon lelkész, kinek szavai oly vigasztalólag hangzottak neje felett, sokan sírtak, de legtöbbet sírt maga az a pap, a kinek a többit vigasztalni kellett volna, csak az téríté magához, midőn végül a megholt ismerőit kellett előszámlálnia, mely végeszakadatlan lajstrom tökéletesen kivert minden érzésfoghatóságot minden lélekből. Annyi nagyságos, méltóságos, főméltóságú és excellentiás, főtisztelendő, tisztelendő és tiszteletes, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő urak, kiktől egy alázatosan porrá lett halott, – vitézlett Kárpáthy János ezennel búcsút veszen.
Azután levitték őt ama csendes szobákba, mikben a halottak laknak, odatették nyugodalmas ágyát elhunyt neje mellé. Az utolsó ének oly enyészetesen hangzott a sírboltba alá, a földön keresztül; maguk a sírásók is siettek onnan feljutni. A nagy vasajtó döngve csapódott be utána.
A magyarországi leggazdagabb családfők egyike követte nejét a sírba, maga után egy reményteljes fiu-magzatot hagyva, a ki akkor született, midőn már senki sem várt reá, s születésével nagy zavart idézett elő sokak számításaiban.
A vélt örökös, Abellino, ki már nagybátyja rovására milliókat szedett föl, egyszerre koldussá lett ez által, s bukása megérzett egész az Isle de Jeruzsalemig.
A sok össze-vissza bonyolult esetnél nekiszabadult a világ nyelve, nehány hétig elég tárgyat nyújtott az öreg Nábob halála, s ha e sok beszédet mind összeszedjük, azt is megtudjuk, a mi nem igaz.
Jerünk legelébb is Kecskerey úrhoz.
Nagy tánczestély van nála. Úgy hiszem, Szépkiesdy gróf költségén, kinek valamely szép énekesnő tetszett meg, s azzal kiván ott mulatni.
Régi ismerőink közől többeket itt fogunk találni.
Itt van Livius, itt Conrad, a bohó Erdey Gergely, az étvágya ellen küzdő Málnay George, a szabadelvű Darvay Jenő, a szép Csendey, a különcz báró Berky, az előtánczos Csepcsy Aladár, és ki tudna emlékezni a többire, kiket tulajdon édes apjok is képes volna elfeledni.
Tánczszünet van; a férfiak a pipázóterembe gyűltek.
Egy emanczipált hölgy is odavetődött közéjök, kecsesen füstölve a fehér papirszivarral s délczegen hintázva magát egy szánalaku vasszéken.
Kecskerey barátunk három pamlag-vánkost gyűrt maga alá, azokon ül, hogy magasabb legyen, onnan mulattatja a társaságot elmés élczeivel.
Kaczagnak. Az öreg Kárpáthy temetését beszélik.
Most épen a végrendeletet kíséri kommentárokkal és illő travestatiókkal Kecskerey barátunk.
– Az öreg urtól minden esetre igen szép gyöngédség volt, hogy az iriseket úgy pártul fogta, mert azok szép virágok. Mondják, hogy még a kaszásoknak is meghagyta huszonöt bot büntetés alatt, hogy a hol egy irist találnak a mezőben, azt le ne kaszálják, hanem kikerüljék.
Az emanczipált hölgy azt jegyzi meg erre, hogy ő ki nem állhatja a virágokat, mert az mind merő szenvelgés.
A jávorfák levágatását pedig valóságos gyilkossággá avatta és azért semmiféle erdejében vágatni nem szabad.
– De mi lelte az öreget e bohóságokkal? kérdé valaki.
– Hát lehet azt tudni, hogy ő mit miért tett?
Ez is mutatja, hogy nagy bolond volt. Most Abellinonak nem marad más, mint bebizonyítani, hogy nagybátyja bolond volt, mikor megházasodott, és így sem házassága, sem az abból született fiu nem érvényes.
Óriási kaczaj követte ezen ötletet.
A liberális Darvay Jenő jónak látta erre egész komoly arczczal megjegyezni, miszerint ezt alig hiszi jogosan kivihető esetnek.
– Magam sem hiszem, szólt Kecskerey nevetve.
– De hát mi lesz azon esetben Abellinoból? Ezt szerette volna ismét valaki tudni.
– Nem kell miatta aggódni; az öreg úr gondoskodott róla, viszonza Kecskerey fejét hátravetve; mindennap egyre-másra egy aranyat kap in natura, melyet a Maroccaner-házban lakó ügyvivőtől kell személyesen elvinnie, még pedig tökéletes koldus-costumeben: rongyos szűr a nyakában, kiszakadt csizmában, zsíros kalappal, posztószélből varrott tarisznyával, s nagy szegesvégű bottal; így kell neki minden reggel beállítania, ha azt akarja, hogy aranyat kapjon, különben meghalhat éhen.
Rettentő kaczagás fogadta a leleményes illustratiót. Mint látjuk, e perczben senki sem oly nevetséges ember, – mint Abellino.
Abellinoról senki sem tartá érdemesnek tovább beszélni.
A gazdag majoratustól elmaradt, s rá lesz szorulva azon egy pár ezer forintnyi jövedelemre, melyet nagybátyja kegyelemdíjul hagyott neki. Ez mindenesetre legnagyobb bűne, a mi valaha terhelé. Ölhetett akárhány embert könnyelmű párbajokban, tehetett semmivé akárhány nőt könnyelmű szerelemben, azt nem rótták fel neki vétkül, azért megbocsát a világ, az csak érdekesebbé teszi az embert; de hogy koldussá lett, hogy legmagasabb kilátásaiból alásűlyedt, azt nem bocsáthatták meg neki. Ő e pillanattól fogva csak nevetség tárgya lehet. Vajjon mit fog kezdeni?
– Legjobb volna, ha instruktornak szegődnék unokaöcscse mellé, szólt valaki.
De iszen annak már megválasztá János úr Rudolfot, szólt Kecskerey, kikötve, hogy semmire se tanítsa a fiut mint: lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy ilyen könnyen jutott családhoz!
Ez olyan jó tréfa volt, hogy az emanczipált delnő nevettében szinte hanyatt veté magát székestül, – alig birták elkapni.
A liberális Darvay Jenő csak annyit szeretett volna megtudni, vajjon utolsó óráiban megtért-e az öreg az ellenzék zászlói alá?
– Volt rá gondja! nevetett Kecskerey; egészen más érzések között mult ki. Egy banda czigányt állított oda ágya fejéhez, a kik paraszt nótákat húztak fölötte, s körülrakta magát tokaji üvegekkel, hogy még a más világra se menjen át józanon. Végrendeletében meghagyta, hogy koporsójára szőlőkoszorút tegyenek s ezt a nótát húzzák a czigányok, mikor a temetőbe viszik: «Múlik, mint az árnyék, ez az élet», mely igen szép halotti melodiával kezdődik, hanem azután végződik egy allegron, melynek szövege: «fogj nosza kulacsokat!» Két czigánybandának pedig vitalitiumot rendelt, hogy egyik reggel, másik este mindennap elhúzzák sírja fölött kedvencz nótáit; a kortyondi fratereknek pedig átok alatt hagyta meg, hogy minden esztendőben halála napján összegyűljenek s ott a sírja fölött igyanak egyet az ő egészségére; azután jutalmat tűzött ki azon három szűz számára, a kiknek egy esztendő alatt legtöbb szeretőjük fog lenni, csupán azt kötötte ki, hogy a temetőbe ne járjanak csókolózni, mert ő azt nem szereti hallgatni; azon felül mindenét a czigányokra hagyta.
– Csak az a kár, szakítá félbe Gergely gróf a kedélyes rágalmakat, sardonikus mosolygással, hogy azoknak nem hagyományozott semmit, a kik emlékét válogatott anecdotákban fogják örökíteni, legalább mi sem fáradnánk itt ingyen!
* * *
Hallottuk Kecskerey urat, most hallgassuk a kortyondi fratereket.
Kutyfalvinál vannak. Oda kaptak most valamennyien.
Forog az örök pohár kézről-kézre. Elemükben vannak. Azaz, hogy az elem van most ő bennük, a bor. Óriási nagyokat kaczagnak. Az a boldogabb, a ki bolondabbat tud mondani.
– Megtért az öreg vénségére, mond Horhi Miska, folytatva egy régen nyújtott beszédet. Egész nap zsoltárt énekelt s megtanult vénségére francziául, meg németül, hogy a más világon, haneha az angyalok nem tudnának magyarul, tudjon beszélni velök.
– Hahhahha! Francziául és németül.
– Utolsó nap befalaztatá a pinczeajtót, magam beszéltem a kőművessel, a ki ott dolgozott, hogy senkinek se legyen alkalma az ő borának miatta a részegség bűnébe esni, s megtiltotta a bormérést valamennyi dominiumán, csak a patikában szabad ezentúl árulni.
– Hahhahha! orvosságos üvegekben!
– Megparancsolá még azt is, hogy senki a más feleségére rá ne merjen nézni, a ki az ő jószágain lakik s valahány csapodár asszony van, fojtassék a Berettyóba, és a mely iskolás leány az iskolás fiúkkal játszik, kövessen eklézsiát.
– Hahhahha! a templom-ajtóban!
– De az unokaöcscsét csak nem merte kitagadni.
– Esztendei fizetést rendelt neki; hiába, félt, hogy megátkozza a más világon.
– Dehogy. Szégyenlette, hogy egy Kárpáthynak ne legyen mit enni.
– Félt szegény öreg a haláltól nagyon, azért változott úgy meg; ha csak koporsót emlegettek előtte, odalett, s mikor érezte elközelgetni halálát, nyolcz papot állított az ágya körül s meghúzatott minden harangot, úgy imádkoztak mellette, majd lehúzták lábaiknál fogva az angyalokat az égből, hogy csak ne haljon meg. Mindenét templomokra hagyta.
– Kivéve a fiát. Azt Szentirmay úrnak ajándékozá.
– De iszen, szólt Kutyfalvi, csúf, szemtelen pofával, élt volna csak még sokáig a menyecske, s kaptam volna én oda a házhoz, fogadom, hogy lett volna neki mit elajándékozni holta után.
– De már arról magam is felelek! szól mellére ütve Csenkő Laczi.
– Én is, én is! kiáltának valamennyien.
És nincs senki itt, a ki vagy egy poharat a fejükhöz vágjon.
Míg élt e nő, meg nem mertek előtte állani, s nem tudtak egy okos szót váltani vele, s most halála után jut eszükbe rágalmazni.
Ez is egyike az eredetiséghez tartozó vonásoknak.
Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok. Betegek, a kik az orvosságot be nem veszik.
* * *
Vessünk most egy pillantást a boulevard des Italiens-i clubba.
Az ismerős seigneurök és lordok most is ott szólják a világot az erkélyszobában, s ha kifogytak a közellevőkből, előveszik azokat, a kik távol vannak.
Jelen van a különcz lord, az éjszaki herczeg, marquis Debry és többen, kikre semmi gondunk.
Épen most lép be monsieur Griffard, a gazdag bankár, ugyanazon sima, mosolygó képpel, a milyennel rendesen láttuk.
– Ah, monsieur Griffard legjobban fogja azt tudni, mert ő körülményesebben ismerte, kiált elé a vidám marquis. (Hihetőleg valamely érdekes tárgy felől foly kétséges vitatkozás, a mely eldöntésre vár.) Mondja csak monsieur, igaz-e, hogy Abellino nagybátyjának fia született?
– Tökéletesen igaz, szól mr. Griffard, leoldva hosszú téli shawlját nyakáról.
– Ez nagy baj Abellinora nézve. Kivált ha be nem bizonyíthatja, hogy a kérdéses örökös egy helyettesített.
– Azt pedig be nem bizonyíthatja, szól Griffard úr egész bizonyossággal.
– És azt sem, hogy nagybátyjának neje valakivel tilos viszonyban élt volna?
– A nő példánya volt az erénynek, viszonzá mr. Griffard.
– Eh. Ez akkor nagyon rossz helyzet Abellinora nézve.
– Még rosszabb a hitelezőire, szól közbe lord Burlington.
– Úgy hiszem, hogy hitelezői, kik reménylett örökség fejében pénzzel tartották, most szép savanyú képeket csinálnak.
– Az kétségtelen, szól mr. Griffard mosolygó, derült arczával.
Egy vonás, egy szemhunyorítás, egy ráncz a homlokon nem mutatja, hogy ő maga is egy pár milliót vesztett e fatális új örökös miatt. Azt ő nagyon restellené, ha valaha a világ megtudná, miszerint egy vastag fejű barbar táblabiró keresztet vont számadásain keresztül.
* * *
Ha találkozott valaki Mayerné asszonysággal s kérdezé, kit gyászol?
– Az én feledhetetlen angyali leányomat, az én gyönyörű Fannymat, nagyságos Kárpáthy János úr hitvesét, az én szivemtől szakasztott gyermekemet.
És azután sírt, mint a záporeső.
A Mayer leányok is feketében jártak. A fekete ruha nagyon emeli a szépséget. De már ha mégis valaki elég kiváncsi volt azt hinni, hogy a viselet előnyén kívül más egyéb okuk is lehet e sötét színű kelmékhez s ez iránt tudakozódni kezde, nem sírtak ugyan, mert az árt a szép szemeknek hanem ők is elmondák:
– Nagynénénk (!) halt meg: a gazdag Kárpáthy Jánosné, s ámbár mi ránk nem hagyott semmit – a fukar, azért mi mégis meggyászoljuk.
Egy napon annyira vitte az anyai elérzékenyülés Mayernét, hogy levelet irt Rudolfhoz, melyben «sűrű könyhullatások» kiséretében elmondja, hogy ő egyetlen, feledhetetlen angyali leányától, az ő gyönyörű Fannyjától, nagyságos Kárpáthy Jánosné asszonyságtól még csak egy czipőszalagot sem bir, a miről rá emlékezhessék, a mit keblében viselve, naponta százszor elővonhasson és százszor meg százszor összecsókolhasson, s hogy ez milyen nagy keserűség egy anya szivének. Reményli, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen, miszerint egy szegény, szerencsétlen, balsors által látogattatott anyát imádott leányára való emlékezéstől meg akarjon fosztani; hanem utána nézend, ha nem találna-e örökre megsiratott leányától vagy egy félkeztyűt, vagy más egyéb értéktelen tárgyat? Ne legyen annak egy fillérnyi becse is, mert ha valami értékest akarna neki küldeni, azt el sem fogadná, stb., stb…
Rudolf megérté a jó asszonyság kivánatát, s küldött neki emlékül – tízezer pengőt.
S Mayerné oly kegyes volt, hogy – nem küldte vissza.
Másszor ismét Flórának irt levelet az érzékeny anya, illetve nagyanya, a melyben ismét keserű könyhullatások között borul lábaihoz, elmondván, hogy milyen fájdalmas az egy nagyanya szívének, ha egyetlen egy unokáját még csak nem is láthatta, ha még csak álmodni sem képes felőle. Ha meghal, még a más világon is hiába fog vele találkozni, mert ott sem ismerhet rá! – Esedezik tehát, – kezeit, lábait csókolva a méltóságos asszonynak, adja tudtára: hogyan és miképen láthatná ő meg egyetlen egy remányteljes unokáját? Hallja, hogy milyen szép, milyen remek, milyen kedves gyermek. Ő gyalog is elmegy oda, ha térden állva kell is odáig csúsznia, csakhogy egy pillanatig láthassa valahonnan, valami erdő széléből, vagy valami toronyból, akár egy pinczeablakból, hogy őtet észre ne vegye senki, azután nem bánja, ha meghal; s a többi, s a többi.
Szentirmayné igazán megdöbbent e fenyegetéstől.
Hiszen csak az kellene még a világ nyelvének, hogy Mayerné oda menjen, érzékeny jeleneteket játszani leánya gyermekével. Mit tehetett? Irni veszedelmes volt neki, mert képes volt levelével eldicsekedni s azt nem akarta, hogy kezének irása oly háznál, mint Mayeréké, hányódjék, vetődjék s közszemlére legyen kitéve.
Szentirmayné okos nő volt s kedélyének leleményességében kitalálta az ellenszert, mely Mayerné nagyon kellemetlen látogatását távol tartandá házától.
Irt Teréznek.
Azon lekötelező, behízelgő modorban, mely neki annyira sajátja volt, kérte meg az érdemes hölgyet, hogy hagyja el Pozsonyt megholt barátnéja iránti szeretetből s töltsön nála néhány hetet.
Teréz nem állhatott ellent a szíves meghivásnak, sőt némi kötelességet vélt abban feltalálni, hogy Fanny gyermekének nevelési gondjait Szentirmaynéval megoszsza. Midőn Pozsonyból eltávozott, úgy vett búcsút egyetlen bizalmas ismerőitől, Boltaytól és Sándortól, mint a ki bizonyosan tudja, hogy ott fog maradni, a hová megy.
Úgy is lett.
Flóra soha sem bocsátá őt többé vissza s a jó polgárnőnek soha sem volt alkalma arra gondolhatni, hogy itt tán nem eléggé becsülik; az egész háznál mindenki úgy tekinté, mint egyikét a legtiszteletreméltóbb rokonoknak.
Az ő jelenléte igen természetesen örökre távol tartá a – drága nagymamát, a ki a kerek földön senkitől sem félt, csupán csak egyedül Teréztől. A paradicsomból képes volna őt visszariasztani azon gondolat, hogy Teréz is ott lesz, hideg, szenvedélytelen arczával s azokkal az elevenig látó figyelmes szemekkel, a mik előtt tettetni nem lehet.
De még más valakit is elriasztott a háztól Teréz ottléte. És ez Marion kisasszony.
A mely nap Teréz megérkezett, ő szíveskedett kirándulni kőhalmi jószágára, csak néhány hétre, a míg az új vendég ott lesz, s minthogy ez a néhány hét esztendőkig tartott, ő is ott marad végképen Kőhalmon, – vexálni a kasznárnékat és ispánnékat.
És azután egyik esztendő a másik után jött. Teréz csak mindig ott maradt a háznál, Marion pedig egészen elmúlt onnan, csak néha-néha vetődött be ismét, mikor már nagyon meggyűlt benne a méreg, hogy azt kiönthesse.
Flóra rendesen ilyenkor oly foglalkozásokat talált ki Teréz számára, vagy átküldé Kárpátfalvára, hogy Marionnak soha sem volt alkalma a békességes hölgyet bosszanthatni.
Gyakran bizalmas órákban elbeszélgetett Teréz az ifju úrnővel Fanny gyermekkoráról, elmondá viszontagságait, a veszélyeket, mikben forgott. Mennyit szenvedett titkos szerelem miatt. Mennyit áldozott fel! Nagyon szeretett egy ifjut és annak nevét sem mondta soha senkinek, a sírba vitte magával a titkot.
És Flóra meghitt órákban elmondá e szomorú dolgokat Rudolfnak, hogy azon nő gyermekkorától fogva szeretett boldogtalanul és még tán a túlvilágon is szeret, és kényszeríté férjét igen gyakran elmenni vele a fenyőfák ligetéhez, s meglátogatni azt a sírkövet, melynek mindegyik betűje, mintha egy égő szem volna, mely könyezve mosolyg!…
Egy szép napfényes délután künn a parkban sétált Flóra, egy kis csevegő hároméves gyermeket vezetve kezén.
A gyermek őt tanulta nevezni anyjának s fecsegve tett hozzá százféle kérdést, mik közől egyre is dolgot adna megfelelni akárkinek.
A kastélyba ezalatt Marion kisasszony érkezett meg.
Hallva, hogy Flóra a parkban sétál, sietett el hozzá.
– Jó estét, jó estét, kedves grófném! Másod magával? másod magával? Alázszolgálója, nagyságos Kárpáthy úr, alázszolgálója. Ha én ezelőtt húsz esztendővel önnek papájára hallgattam volna, most ön már nagy legény lenne.
(Persze a három éves fiu értette ezt az élczet.)
– Ah milyen gyöngéd anya ön, Flóra! Milyen szépen tartja azt a fiut. Milyen kár, hogy önnek magának nincs gyermeke.
(Egyike a legfájóbb gyöngédtelenségeknek egy fiatal nőnek szemére vetni, hogy nem anya.)
– No de az illusio megvan. Mégis van gyermeke. Még pedig szép gyermek. Látszik, hogy szüléi nagyon szerették egymást. S hogy a csalódás annál nagyobb legyen önre nézve, a szemei a megszólalásig hasonlítanak Rudolf szemeihez.
– Valóban, szólt Flóra elevenen, sőt még szája mozdulása is úgy hasonlít hozzá, s azzal ölibe kapta a gyermeket s összecsókolá szemeit és száját.
(Ez a nő hígvelejű! gondolá magában Marion kisasszony, bosszúsan feszítve ki napernyőjét – pedig árnyékban voltak; – még csak féltékenynyé sem lehet tenni.) Azt hitte, majd akkor meg fogja utálni a gyermeket, ha gyanút gerjeszthet ellene szívében. Nem ismerte Flóra szívét.
Tiszta, ártatlan volt az, mint egy gyermek szíve s még a fogalom is hiányzott belőle azon eszmék számára, miket Marion meg akart benne honosítni.
E naptól fogva még jobban szerette a gyermeket.
Nehány év mulva ha találkozandunk vele, mint boldog édes anyát látandjuk, angyalszép és angyaljó gyermekektől körülrajongva, kiknek mindegyike azt hiszi Zoltánról, hogy az nekik testvérök és Terézről, hogy az nekik nagynénjök. Flóra mindegyiket egyiránt kényezteti, s Rudolf mindegyikhez egyiránt szigorú.
Mégis midőn egyszer Flóra azzal lepi meg a székvárosból hazatérő férjét, hogy a kis Zoltánnal eléje lovagol – a hölgy szelid fehér paripáján, a gyermek egy kis eleven tatár lovon – Rudolf nem állhatja meg, hogy meg ne csókolja a fiut.
Még alig volt hat éves a gyermek, midőn egyszer Flóra felvitte a gyűlésterembe, a hol Rudolf épen egy ragyogó, elmés beszédet tartott; a gyermek komolyan hallgatta végig s midőn hazavitték, összegyűjté Rudolf apró gyermekeit s több kis pajtását a gyermek-szobába s ott megyegyűlést játszva velök, oly komoly arczczal mondta el előttük az egyszer hallott beszédet és oly gyermeteg lelkesüléssel, hogy a ráleső Flóra el volt ragadtatva.
Mi lesz e fiuból, hogyha felnő!…
* * *
Azon két ifju nemes neve, kiket István és Miklós név alatt ismerénk meg, azóta két óriássá nőtt fel nemzetünk történetében. Ha Isten erőt ad lelkemnek, egykor megkisérlendem őket nagyságuk tetőpontján bemutathatni.