Soha sem láttam olyan meglepő hasonlatosságot testvérek között, mint a minő a két Kondorossy leányé volt.
Illendőbb volna ugyan, ha per «kisasszonyok» beszélnék róluk, hanem akkoriban, a mikor ők még azok voltak, a kisasszony nevezet nem tartozott a megtiszteltetések közé; a «leányka» pedig mindvégig megmarad legszebb czímnek.
Tehát a két leány annyira hasonlított egymáshoz, hogy azt soha senki meg nem tudta mondani: melyik a Tinka, melyik a Minka? annyira egyformán piros, gömbölyű arczaik, egyformán nevető és duzzogó ajkaik, egyforma kék szemeik voltak, még a beszédben, a kaczagásban is annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy különbséget nem lehetett közöttük tenni. E felett még szüntelen egyforma divatot tartottak; a legkisebb toilette-részletig hasonlóan szoktak öltözködni. Minkánál egy hajfürtnek nem volt szabad másképen állni, mint Tinkánál; csupán a ruhaderékra nézve nem voltak egymással egyességben. Minka azt hitte, hogy Tinka vállfüzője neki bő; Tinka viszont karcsúbbnak tartotta magát testvérénél s e miatt elégszer megtépték a szegény szabó üstökét, a ki összezavarta őket, azt állítva, hogy úgy is mindegy az, mikor egy mértéke van mind a kettőnek.
Még a derék főfiscus is, a ki gyámjuk volt a leánykáknak, sokszor összetévesztette őket, az egyik által kikért pénzt a másiknak számítva be, mely miatt minden évben sok eligazítani valója maradt. Nem is bánta volna már, ha férjhez vennék mind a kettőt, hogy megszabadulna a gondjától.
Járt is a házhoz két fiatal katonatiszt, a ki élethalálra udvarolt a két leánynak. Ne tessék hinni, hogy csupa symmetria kedvéért ezek is testvérek lettek légyen és szintén egymáshoz minden hajszálra hasonlók; sőt inkább az egyik nádorhuszár volt, a másik Civalart-uhlanus; amazt Kertészynek hítták, emezt pedig Bratanszkynak, amaz alacsony, barna fiu volt, fekete kondor hajzattal, barnapiros ábrázattal, emez nyúlánk szőke ifju, alig látott bajuszszal és szelid kék szemekkel. A huszár vidám, tréfás mulattató volt, az uhlán fínomabb, érzelgőbb; a huszár rosszul beszélt németül, az uhlán rosszul magyarul; egy szóval ég és föld volt közöttük a különbség.
Hanem azért ezek sem tudták, hogy melyik az egyik leány, melyik a másik? hanem udvaroltak mind a kettőnek, tánczoltak velük vis-à-vis; confundálták az engagemen-t; kétszer köszöntek jó reggelt az egyiknek, a másiknak meg egyszer sem, s elmondták Minkának az izenetet, a mit ő küldött Tinkának; a szív dolgában pedig egyáltalában nem voltak tisztában velük.
Egyszer Kertészy komolyan előveszi a lengyelt:
– Te pajtás, egyszer mégis tisztába kellene a felől jönnünk, hogy e két leány közül melyik az egyik, melyik a másik?
– Azt én is gondoltam már.
– Mert azt mégis meg kellene tudnunk, hogy melyikbe vagyok én szerelmes, és melyikbe te?
– Azaz, hogy tulajdonképen azt kellene megtudnunk, hogy melyik szerelmes én belém és melyik te beléd?
– No mert a többi aztán mindegy.
– Hát az igen egyszerű dolog. Lépjünk fel és kérjük meg őket.
– Hogyan? Mind a ketten mind a kettőt, a hogy aztán nekik tetszik?
– De nem úgy, hanem külön mindenikünk a magáét.
– De hátha valami bolondot csinálunk: én azt találom megkérni a ki téged szeret, te meg az enyimet s kosarat kapunk mind a ketten?
– Hát egyikünknek fel kell áldozni magát; húzzunk sorsot. A melyikünkre jön a szerencse, az elébb lép fel mint kérő. Válaszszon ízlése szerint; ha választásával szerencsétlenül jár, az annak a jele, hogy a másik bátran nyomába léphet; ha pedig szerencsés lesz, a másik szintén tudni fogja, hogy melyik az övé?
– Áll az alku!
A két vitéz rögtön leült egy partie sakk mellé, a melyik elveszti a játékot, az fog előbb leányt kérni.
Természetesen a huszár vesztett. A sakk nem huszárnak való.
Kertészy indult az első rohamra; mint jó huszárhoz illik, nem sokat válogatott az ellenségben, a melyiket legelébb találta, azt rögtön megkérte. A megtámadott ellenség Minka volt. Nem állhatott ellent: capitulált.
Kertészy rögtön sietett vissza diadaltól ragyogó orczával barátjához.
– Győzelem, bajtárs, győzelem; én meghódítám az enyimet, most siess te a magadéért.
Egy negyed múlva aztán Bratanszky is épen olyan fényes arczczal jött hozzá; ő neki is igent mondtak. Most aztán ketten örültek a győzelemnek.
Pedig nem volt okuk olyan nagyon örülni; mert ha megfordítva tettek volna kérdést, akkor is igent kaptak volna.
A leányok mindjárt siettek az öreg főfiscusnak bejelenteni, hogy ők férjhez mennek; no hála Istennek, mondá az, s tíz évvel fiatalabb lett örömében; hát kik a vőlegények? és a többi.
A leányok elmondák a tudandókat, kérték a gyámapát, hogy egy napon szeretnének mind a ketten megesküdni, szerezze meg számukra a dispensatiókat, adja elő a költségeket s több eféle.
Az öreg úr örömmel igért mindent; ő is sietni fog vele, hanem hát mondjátok már most meg külön, hogy melyik a Tinka és ki veszi el? hát a Minka melyik s ki a vőlegénye? nehogy a dispensatiókérésnél, moringolásnál, s más hivatalos dolgoknál valami confusió teremjen.
Azok szépen lediktálták neki: Minka megy Kertészyhez. «Éljen!» Tinka pedig Bratanszkyhoz. «Vivát!»
No már most két hét alatt minden rendiben lesz.
Két hét azonban nagy idő. Két hét alatt Minka kezdte észrevenni, hogy Kertészy nagyon szereti a borfélét, Tinka viszont azt tapasztalá, hogy Bratanszky nagyon örömest kártyázik. Aztán Minka eszéből nem tudott az kimenni, hogy Bratanszky milyen szépen tánczolja a walzert; – viszont Tinka mindig sóhajtva emlékezett rá, hogy milyen pompásan tud Kertészy lovagolni.
Egy este a két menyasszony nagyon szomorú képeket csinált egymásnak.
– Te Minka, kezdé egyszer az egyik, nekem jobban tetszik a te vőlegényed, mint az enyim.
– Te Tinka, én épen úgy vagyok a tieddel.
– Még most rá érnénk őket elcserélni.
– Ejnye én is épen azon gondolkoztam. De hátha ők nem állnak rá?
– Oh dehogy nem: ez a férfi-nép örül, ha alkalmat lel minél hamarább hűtlenné válni. Bízd csak azt rám. Hanem nagyobb baj a főfiscus bácsi, az már mindent megiratott; a dispensatiót is kivette a neveinkre.
– Az nem nagy baj; majd rajta megyünk mind a ketten, s addig lármázunk, míg elhiszi, hogy ő tévesztett el bennünket, már most irasson mindent újra.
No képzelhetni azt a főfiscusi savanyú képet, a mit a gyámapa mívelt, mikor a két gyámleány rajtament azzal a jajveszékeléssel, hogy el van tévesztve a nevük, visszájárul vannak a dispensatiók, másikat kell kérni az alispántól.
Az öreg úr szörnyen lamentált, azok még jobban lamentáltak, utoljára sem volt mit tenni egyéb, mint elmenni az alispánhoz, magára vállalni a tévedést, s új engedélyeket kérni megcserélt nevekkel. Hanem annyi belátása volt az öreg úrnak, hogy a régieket sem dobta azért a tűzbe, gondolva, hogy holnaputánig megint változhat a dolog, s újra szükség lehet rájuk.
Azonban a leányok csak megmaradtak a második határozatnál s Minka szerencsésen hozzá ment az uhlánushoz, Tinka pedig a huszárhoz; Bratanszky nem sokára azután kilépett a tisztségből s felesége jószágára vonult gazdálkodni, Kertészyt pedig áttették Olaszországba, ott volt három esztendeig. Három évig nem látta egymást a két testvér.
Három év mulva Kertészy is visszajött Magyarországra, a két nővér sietett egymással találkozni.
– No te Minka; monda Tinka az első összecsókolózás után, bánatos accentussal.
– Oh te Tinka; felelt az rá hasonló hangsúlyozással.
– Hát hogy vagytok? kérdi amaz felsóhajtva.
– Hát ti hogyan? sóhajta ez két akkorát.
– Nem bántad-e meg a cserét?
– Oh dehogy nem.
– De még én is.
… Ezzel aztán meg voltak mind a ketten vigasztalva s nem beszéltek többet e tárgyról. Segíteni – fájdalom – nem lehetett a dolgon többé.
Stibor vajda udvari bolondja egyszer azt az elménczséget követte el, hogy megházasodott.
– Ah, bolond, most már bolond vagy, mondá neki Ujlaky Lőrincz; eddig te csufoltál minket, ránk fogtad, ha nem volt is igaz, hogy feleségeink rászednek; te csináltál gúnyt minden megcsalt férjből, majd visszafizetnek most néked busásan! Milyen szomorú bolond fogsz lenni. Egy bolond, a ki szerelemféltő. Kétszer bolond egy személyben.
– Hohó, lovag, ne félts te attól. Nem fogja azt az asszonyt eltántorítani senki.
– Olyan erényes?
– Olyan rút.
– Mindegy, de fiatal?
– Vénebb, mint mi ketten együtt.
– Szépek a fogai?
– Nem tudom; nem tartogatta meg.
– De a szemei tán?
– Csak «szeme»; kettőt nem hozott magával. Félszeme van.
– Termete lesz hát jó?
– Butyrot vinni és mérföldet meglépni. Pupos és sántít.
– Lehetetlen az! Te csak el akarsz bennünket ámítani.
– Idehozom, lássátok meg.
Beczkó bemutatta a nőt, kit feleségül vett, a vajda udvarában dőzsölő uraknak, s azok egyhangúlag elismerék felőle, hogyha hét esztendeig minden Szent-Iván éjszakáján keresgélt volna a szent-gellérthegyi gyülekezetben, ennél valami rútabb boszorkányt lehetetlen, hogy találhatott volna.
– Sokat elhallgattál a szépségeiből, Beczkó, monda Ujlaky, hisz ennek még szakálla is van az orrán!
– Ugy-e bár?
– De ugyan mondd meg, az ördögbe! minek vetted el ezt a vasorrú bábát?
– Hát hogy feleségem legyen. Legyen, a ki főzzön, mosson rám otthon, a ki ápoljon, ha a csömör a hátamba állt, s mikor sétálni megyek, legyen a ki belém fogózzék, ne járjak egyedül.
– De mért vettél épen ilyen csunyát?
– Azért: mert ha csak egy hajszálnyival szebb volna, mint a milyen, ha ilyen összeállított tökéletessége nem volna minden megkivántató rútnak, ha csak egy vonás volna rajta, a mire nézni lehet, míg az ember vele beszél, bizonyos lehetnék felőle, hogy ti kegyelmes uraim elütitek a kezemről; de így nem tartok tőle, hogy valaki szarvakat rakjon fel a fejemre; a kinek tetszik, ám tegye, azon megint csak mi nevetünk.
A bolond elbizottan hányt fittyet az urak orra alá s azoknak el kellett ismerniök, hogy valóban, nagyon biztosította magát választása által.
Nem sokára következett a Galambócz vári ostrom, melyben Stibor és a többi urak is jelen voltak. A vajdával elment Beczkó is és segített neki a lovára felülni, mikor a törökök hitszegően rajta ütöttek a fegyvernyugvás alatt átkelő csapatokra. Majd ott vesztek mind a ketten.
A szerencsétlen ütközetnek hamar híre ment az országban; egy napon gyorsfutár érkezék Stibor vajda várába, ki leveleket hozott a várnagy számára, a miket azután az udvari káplán olvasott fel előtte; a vitéz úrnak nem levén keze ügyében a betűkkel való küzdelem.
Egyet e levelek közül Symon diák irt, Stibor vajda irnoka, mely Beczkó feleségének szólott.
A levél így hangzott:
«Kedves áldott feleségem! Én halálban heverek az földnek porában. Az bolond török az uramat czélozta vala meg egy ágyuval; mellette állék; nagy szél fúva, s belém csapta az galacsint. Gyomromon talált, az májamat vivé el. Máj nélkül penig én meg nem élhetek. Azért is köszöntetlek én édes hitves társam, és ajánlom, hogy sirass meg. Azonfeljül penig küldök neked húsz aranyforintot, s azt kivánom, hogy engemet egy hetig gyászolván, azonnal eredj férjhez az ripacsos kondáshoz, fele ez aranypénznek az övé légyen, fele az tiéd. Megboldogult hitves urad, néhai Beczkó.»
A húsz aranyforint hozomány nagy nyomaték volt; a ripacsos kondásnak is kevés engedni valója lehete ábrázat tekintetében az ajánlott menyasszonynyal szemközt; az alku hamar készen volt. A káplán kötelességének tartá a haldokló végkívánságát teljesíteni s összeesketé a szép párt.
Három hét múlva hazaért Beczkó az urával, meg a többi urakkal. Hát akkor látja, hogy a feleségét már férjhez adták máshoz.
Lármát ütött, szitkozódott; előadták neki a levelet. Symon diák kivallotta, hogy biz’ azt Ujlaky úr diktálta pennája alá.
Nagy baj nem lett belőle, tévedés volt a dologban. Az asszonyt visszaitélték Beczkónak, a kondást elcsapták az erdőre; hanem azért rajta maradt Beczkón a példa, hogy hiába vett kiválogatott rút asszonyt, még azzal sem biztosítá magát a szarvak elől.
Híres pap volt a maga idejében tiszteletes Gödördi uram, ki ha esztrengára foghatta a híveket vasárnaponkint, úgy megmosdatá őket az igék mosdótálából, hogy győztek törülközni utána. Egy alkalommal épen a káromkodók és esküdözők ellen beszélt, mely alkalommal egyik hatalmas birtokos úr, Markos Mózes uram azt vevé észre, hogy ez az egész prédikáczió mintha csak ő rá volna szabva; ezért azután nagyon megneheztelt, s a mint kimentek a templomból, felfogadá székely nemesi szavára, hogy ha ő még egyszer Gödördi uram prédikáczióját meghallgatja, rögtön huszonötöt fog magára csapatni. Ezt sok embernek és sok ízben elmondta s nem is ment többet feléje a templomnak.
Egyszer valami kedves ismerőse halt meg a szomszéd faluban, ő is elment a temetésére, mely igaz kálvinista szokás szerint templombeli prédikáczióval mene végbe. Markos Mózes uram is bevette magát egy padba a közepe táján, s hallgatá nagy ájtatosan, hogy prédikálja el a halottat a helybeli öreg tiszteletes, bezzeg nem olyan goromba ez, mint Gödördi uram, a ki még a halottra is elmondja az igazat.
Hát a mint az öreg tiszteletes elvégezé szavait s lement a szószékről, kit lát utána kiemelkedni Markos Mózes uram? Senkit mást, mint tiszteletes Gödördi uramat, a ki ezúttal búcsúztatót tartani hivatott meg a szomszéd faluban a nagyobb ünnepélyesség kedvéért.
Nosza rajta! Markos Mózes uram szökött volna, ha lehetett volna merre? de el volt ülve minden hely; nem ereszték, nem mászhatott a sokaságon keresztül; ott volt kénytelen végig hallgatni tiszteletes Gödördi uram prédikáczióját, a mi elég szép volt ugyan, de a mit neki még sem kellett volna meghallani.
Be sem várta aztán a tort, hanem befogatott s hajtatott egyenesen haza.
– Ábris te! monda otthon a kocsisnak; lódulj, mess nekem a kertben egy jó mogyorófa-suhogót.
A kocsis előjött a pálczával.
– Már most ide láss; én lefekszem ide erre a lóczára, aztán te rám versz huszonöt botot, tudod-e?
– Tudom há.
A kocsis gondolta, hogy ha az ura bahó, hát neki legyen esze; azért hát szép csendesen kezdte simogatni, formalitás végett.
Markos uram felugrott a padról:
– Nem jól van így Ábris; gyere csak, majd én megmutatom, hogy kell?
Azzal lefektette a kocsist, s ő húzott rá egyet, irgalmatlant. Nem kellett annak több; megtanulta az első leczkéből, a mit kellett, s vert aztán olyan huszonötöt a gazdájára, hogy sohasem osztogattak különbet a vármegye házánál.
A mely nép így urát állja szavának, azzal nem jó ám tréfálni!
Első Péter, Cyprus királya, a saracen harczokban nevelkedett; mint ifju már réme volt a félhold martalóczainak tengeren és szárazon, tulajdon népe pedig imádta.
Neje, Arragoni Leonora, a nápolyi király unokahuga volt, kit a cyprusi hős végtelenül szeretett.
Egyszer hosszabb időre kellett Péternek elhagynia kicsiny, de fényes birodalmát; Rómába adtak egymásnak találkozót Európa leghősiesb fejedelmei, tanácsot ülendők a hitetlenek ellen indítandó hadjárat felől; a cyprusi királynak nem volt szabad elmaradni onnan.
Péter, midőn szigetét elhagyta, ősz barátját, a derék Visconti Jánost kérte fel, hogy ügyeljen távolléte alatt – legféltettebb kincsére, a nőre; országát azalatt testvérei kormányozták.
Mennyire szerette nejét a király? azt egy vonás is rajzolni fogja: elutaztával Eleonorának egy patyolatköntösét vitte el magával s éjszaka mindig azt teríté vánkosára, arra nyugtatá fejét, hogy legalább vele álmodjék attól.
Mikor legjavában folyt a fejedelmi tanácskozás, Péter levelet kap Cyprusból, melynek soraiban az öreg Visconti reszkető vonásait ismerte fel.
A levél így szólt:
«Bár inkább kezemet látnám levágva, mint hogy e sorokat irjam le vele. Király, tudd meg, hogy nőd hűtlen hozzád, Rochas gróf tölti be helyedet; és ez nem is titok többé; egész Nicosia, egész Cyprus beszéli szerte; te vagy az utolsó, a ki azt megtudod. Tudom, hogy szívedet tépem ki e szóval, de hallgatásom bűnrészesévé tenne e gyalázatnak. Büntess meg, ha fájdalmat okoztam, s itélj el, ha nem mondtam igazat.»
A király nem törődött tovább európai congressussal, nem a saracénok hódításaival, hajóra ült, kifeszítteté minden vitorláját s a legdühödtebb viharra bízva magát, hogy annál sebesebben érjen haza, sietett Cyprusba vissza.
Mielőtt nejét látta volna, összegyűjté az országtanácsot s felolvasva előttük Visconti levelét, szívükre köté, hogy itéljenek e tárgyban szigorún; semmi kímélet, semmi részrehajlás; a király becsülete kér elégtételt, s a király szégyenét nem mossa le más, mint a vér. A kit bűnösnek találnak, az lakoljon.
Azzal bezárkózott palotájába, s az itélet hozataláig eltilta magától mindenkit, még testvéreit is, nehogy meglágyítsa valaki kérlelhetlen haragját.
Két hétig vitatkozott a főtanács, akkor meghozták az itéletet s leirva a király elé terjeszték; neki csak alá kellett még irnia nevét.
A király dobogó szívvel fogott az itélet olvasásához, mert hiszen egy nőnek, a kit szerettünk, halálitéletét olvasni mégis megrendítő.
De mennyire meg volt lepetve, midőn a sorokon keresztülfutott. A főtanács itélete – fölmenté a királynét minden büntetés alól.
A főurak, a bölcsek tanácsa elismeré ugyan, hogy mindazon vádak, mikkel Arragoni Eleonora terhelve van, igazak és nehezek; hogy bűne köztudomású, az utolsó cypriota ismeré azt; ámde – a királynék nem azon törvények alatt állnak, mik mellett a jobbágyok nejei bünhődnek, s a mi törvényt a király alattvalói számára hozott, az őt sem nem kötelezi, sem neki elégtételt nem ád! – Az országlás rende nem engedi azt a kérdést megvitatni, hogy egy királyné hű volt-e férjéhez, vagy sem? mert az a trónörököst fosztaná meg isteni jogaitól a nép előtt. Azért erről hallgatni hötelesség. Az ország nem vetheti oda a keztyűt Nápoly és Aragonia királyainak azért, mert Cyprus királyának szíve meg van sértve. Azért az ország legfőbb tanácsa kitörli e vádat és mindazokat, a mik a királyné ellen bármikor emeltetnének. Ellenben halálra itéli Visconti Jánost, e botrány indítóját, mint a ki beszélt akkor, midőn hallgatni volt kötelesség.
A királyt nem a düh, hanem a mély fájdalom lepte el az itélet olvastára. Önmaga volt elitélve abban. Elitélve egy hitszegett nő gyalázatát hordozni lelkében mind halálig.
Nem tépte szét az itéletet; meghagyta azt tanuságul az utódok számára, aláirta nevét, rányomta pecsétjét, csupán azt módosítva benne, hogy hívét, Visconti Jánost, ne érje büntetés; ezt nem szabad kivégeztetni a tanácsnak.
Nem is végezték ki tehát, hanem egy hétig még börtönében tarták, az alatt nem adtak neki enni, s a gyönge öreg ember egy hét alatt meghalt éhen.
A mely nap halála hírül jött, a királyné nyílt orgiát rendezett palotájában, s kimondá, hogy most már nem Rochas gróf, hanem akárki! És mondhatta azt, mert férje Cyprus uralkodója volt.
Péter király egyszerre hallá meg az orgia zenéjét és Visconti halálának hírét.
Ez óra cserélte ki lelkét:
– Legyen hát ti nektek a ti törvényetek szerint! Vége a saracén hadjáratnak, idebenn kezdődik a harcz!
És boszúállása rettenetes volt.
Ugyanazon fegyvert fordítá főnemesei ellen, a mivel azok döftek szívéhez.
Az ország connetableje volt, ki amaz itéletet indítványozá; Péter egy nap egyszerre elraboltatá a connetable nejét és fiatal leányát, palotájába hurczoltatá őket s másnap ismét kitaszíttatá őket palotájából.
És aztán így tovább.
Nem volt nemes család, melyből egy fiatal nőt, leányt, csábítás, vesztegetés, vagy erőszak palotájába ne hurczolt volna, a honnan azután csak a kész gyalázat tért a családokba vissza.
Mindenki vérig volt már sértve azok közül, a kik a felmentő itéletet hozták, a cyprusi nemesség homlokáról le volt törülve a lovagi büszkeség; futott mindenki az udvar közeléből; a kit még nem ért a szerencsétlenség utol, sietett hajadon leányát elrejteni a klastromokba, s a ki szép fiatal nőt vett, titokban tartá nászát; a nőrokonok létét eltagadta, a ki tagadhatta.
Péter egészen ellentéte lett hajdani önmagának. A nemesből, a lovagkirályból, ki annyi sebből látta hullani vérét népe és hite oltalmában, kegyetlen zsarnok vált, ki feltörte a zárdák szent kapuit, elrabolta a nemes szűzeket az oltár elől, s ha ráunt könyeikre, – eladta őket a töröknek.
Azt is eltanulta pedig a tyrannok iskolájából, hogy a meggyalázott nő férje, apja, testvére rossz alattvaló. Azokat gondja volt elfogatni, tömlöczbe vettetni; börtönei épen úgy teltek, mint gynecæuma.
S hogy e sok fogolynép ne heverjen ott hiába, az a gonosz ötlete jött, hogy egy várat építtessen velök, a melyből, ha alattvalói fellázadnának ellene, őket leverhesse. Maguk az elégületlenek kényszerültek e kényvár alapjait megásni, nehéz köveket hordani hozzá, s lánczaikat csörgetni, szemeiket törölni mellette.
Csak egy férfi volt még a bírák közül boszulatlan, Carion de Giblet, nikoziai gróf, kinek egyetlen leánya, Mária, hirhedett szépség volt Cyprus szigetén.
Nemcsak szépségéről, de erényéről is híres. Péter király sokáig járt utána, hogy hova tünt el e hölgy? kinek hollétét kémei nem birták fölfedezni; míg végre megtudá, hogy a Santa Clara zárdában van elrejtve. Hangjáról ismertek rá, a mint énekelt a zárdaszűzek közt a rácsozott orgona mögött. – Kár volt olyan szép hangjának lenni!
Éjjel a király testőrei rajta rontottak a zárdán, s Máriát az oltár lépcsőjéről ragadták el, onnan vitték a palotába.
A király hízelgő szavakkal fogadta áldozatát. Mentségül mondá a felindult hölgynek, ki szemére veté a szentségrablást:
– Az én házamnak is van szüksége oltárképre.
– De a te házad nem templom, hanem bűnbarlang.
– Nem én adom-e az égnek a martyrokat? szólt gúnyosan mosolyogva a király.
– Miért hozattál ide?
– Gyönyörködni akarok benned.
– Könyeimet akarod látni?
– Vagy könyeidet, vagy szerelmedet.
– Egyiket sem fogod birni.
– Oh, szólt nevetve a király, sokan mondták már ezt nekem! s azzal negédesen átölelte a hölgy derekát, s meg akarta csókolni.
Hanem ekkor Giblet Mária úgy üté őt ököllel arczul, hogy visszatántorodott.
Péter szivében minden csepp vér, mely eddig gyönyörre vágyott, a vakmerő kéz ütésére a düh lángjától forra fel.
– Lánczot kezére, lábára! ordíta őreinek. El vele a sánczásók közé.
És Giblet Máriát ott előtte bilincsbe verték s elvitték foglyul a sánczásók közé, ott kellett neki testvére és apja oldalán, mezítláb, fedetlen fővel az égető nap alatt a sáros földet hordani a sánczhoz, mely zsarnoka védelmére emelkedék.
Péter naponkint kilovagolt «munkásait» nézni. Gyönyörűségét lelte bennük. Ím a büszkék, a hatalmasok, kik királyuk homlokára nyomták a gyalázat bélyegét, most meg vannak alázva és járnak előtte mezítláb és átkozzák azt az országot, a hol a törvény a királyt nem védi, – de nem is kötelezi.
Mindennap ellovagolt a király a szép Giblet Mária grófnő előtt, mindennap nézte, ártott-e már az égető nap arcza szépségének; Mária mindennap olyan szép volt, mint azelőtt.
Az udvaronczoknak, kik a királyt kisérték, feltünt az, hogy a fogoly hölgy, midőn a király feléje közelít, feltűzött ruháját lebontja, hogy szép fehér mezetlen lábszárait eltakarja velük. Ha a király elfordult s odább ment, ismét övébe tűzte ruháját s láthatta márványszép lábszárait, a ki akarta.
Egyszer de Cive lovag, ki szerelmes volt Máriába, a király eltávozta után hátramaradt s megszólítá a hölgyet, ki nehéz kapával kezében vágta a földet, minden lehajlásnál lecsúszott fehér válláról az öltöny, minden lehajlásnál nagyot csörrent kezein a békó.
Azt kérdezé tőle de Cive lovag:
– Szép úrnő, miért takarod el lábadat, mikor a király közelít?
– Azért, mert nem illő, hogy azokat meglássa egy férfi.
– S miért hagyod fedetlen, ha a király eltávozott?
– Azért, mert férfi egyedül a király Cyprus szigetén, ti többiek csak asszonyok vagytok mind, miként magam, s asszonyok előtt nincs mit szégyenlenem.
– Nincs férfi több Cyprus szigetén, csak a király?
– Ha volna férfi, nem viselném én e lánczokat itt!
E szó talált.
Másnap Péter három tőrdöféstől találva feküdt ágyában – halottan.
Egyszer valamelyik nagy alföldi magyar városban, melynek népessége általán értelmes és jómódú volt minden időben, az a különös gondolat kezdett elterjedni, hogy nem jól van az, a midőn harminczezer ember szűrben és ködmenben jár, alig háromezer pedig dolmányban és köpönyegben, mégis tizszerannyi ködmenes ember ügyét dolmányos emberek intézik. Hogyan értenék kaputos emberek a szűrös emberek baját, hogy lehetnének igazságosak irántuk? nem is mer előttük a szegény ember igazán szíve szerint beszélni; rá sem is hallgatnak azok, mert lenézik őket; a város vagyonával is csak úgy bánnak, mint nagy urak, a kik nem tudják, hogy mi fán terem a forint és a garas? nem pedig, mint jó gazdák, a kik megszokták a takarékosságot; mikor törvényszéket tartanak, akkor deákul beszélnek, hogy a parasztos felek ne értsék; s ha végrehajtani, határtjárni, ókumlálni vannak küldve, mindjárt hintó kell alájuk, a hová ködmenes ember gyalog is el tudna menni, vagy alkalmat várna, ha üres szekér indul valahá…
Ez a zúgás, morgás addig fészkelődött, hogy egyszer a választó polgárság nyilvánságosan kimondá, hogy ő nekik ködmenes tanács kell; megeléglették az úri hivatalnokok szolgálatát, próbáljanak már másokkal szerencsét; s úgy is lett, hogy a következő tisztújításon mind kihagyták a posztóruhás népet a tanácsból, s választottak helyébe tisztességes földmívelőket, a kik is valójában mind derék, becsületes, feddhetlen életű emberek voltak, nem is a fizetésért vállalták el a hivatalt, mert volt nekik miből élni; aztán tudományuk is volt hozzá, mert iskolákat végzettek, nem igen sokat ugyan, de hiszen minek is az embernek olyan sokat tudni a világra? Régi aranymondás az, hogy «csekély bölcseséggel kormányozzák a világot».
Vala pedig azon időben egy átkozott, bonyolódott, összevissza gubanczolt per abban a derék városban, minden birónak ijedelme, minden ügyvédnek gyönyörüsége; a mit közönségesen ilyen czím alatt volt szokás emlegetni: «a kurta kutya contra buglyos kakas».
Ez volt körülbelül a rémséges per tartalma: hogy Mácsik Mátyás uram és Sajtos András uram szomszédok voltak a városban. Mácsik uramnak volt egy kurta kutyája, Sajtos uramnak egy buglyos kakasa; egy délután a kurta kutya és a buglyos kakas összevesztek a szeméten; a kakas kivágta a kurta kutya balszemét, a kutya meg elharapta a buglyos kakas jobb lábát, melyik volt már most a hibás, melyik gazdája fizesse a kárt? Mácsik uram tanúi azt állították, hogy a kakas kezdte a czivódást, Sajtos uraméi megesküdtek rá, hogy a kutya volt a vétkes. Ebből csunya nagy per támadt; Mácsik uram megverte miatta Sajtos uramnak a fiát, Sajtos uram lekofázta Mácsik uram feleségét, az bedöntötte emennek a kerítését, emez átszórta a rothadt almát annak az udvarára, az utczán egyszer lehasogatták egymás köntösét a nagy huzakodásban, a mezőn ráhajtották egymás marháit a tilosra. Mácsik uram szappant főzetett, hogy annak a szagával üldözze ki szomszédját a világból; Sajtos uram meg azért is lókörmöt és ökörszarvat égetett az udvarán; ezért meg aztán a többi szomszédok támadtak rájuk, azokkal is összeverekedtek, ezeknek a panaszaival megint nagyobbodott a per; utoljára a város is beleavatkozott; a perlekedők a birákat is megsértették; azok itéletet hoztak, ezek visszaverték a végrehajtókat, utoljára annyira nőtt a sok kártérítési, becstelenítési, erőszakoskodási, visszaűzési mellékletek miatt a per, hogy egy ember a világért fel nem birta azt emelni az asztalra.
Próbálgatták is a bírák, mikor már nagyon beléfáradtak, hogy kibékítsék a feleket, hanem az meg épen lehetetlen volt. Ki téríti meg az okozott perköltséget? Mácsik uram három hétig járt fenn Bécsben abban az ügyben, mennyi tömérdeket elköltött ott, a míg végre beszélhetett valamelyik udvari agens sollicitatornak a ruhatisztítójával, s megérttette vele a dolgot: iszonyú pénzbe került az! De Sajtos uramnak meg még több kiadása volt egy budai tabuláris ügyvéd végett, a kinek minden vásár alkalmával küldött fel sajtot, szilvaízt és tojást, ha azt akkor mind eladta volna, a pénzt kamatra adta volna, a kamatot mindig a tőkéhez tette volna, annyi sok esztendő alatt milyen nagy capitalis lett volna abból!
Egy szóval a kurta kutya contra buglyos kakas processusnak nem tudott vége szakadni.
Most tehát az új biróválasztás után az a jó mulatsága volt a hivatalból kimaradt úri rendnek, hogy elvárja, mi tevő lesz az új tanács a híres perrel?
Nem is soká kellett várniok, sem pedig Mácsik és Sajtos uraimékat nem kellett senkinek lovalni, mert a mely reggel nemzetes Csonttörő Mihály uramat megerősíték a birói székben, azon napnak délutánján már ott volt nála a két perlekedő férfi; nehogy más legyen az első, a ki az új birót megpróbálja.
Csonttörő Mihály uram nem hiába viselte ezt a nevet, mert valóban derék, termetes, csontot törni képes férfi volt, a legjobb idejében, derült, jókedvű orczával; akkor is csak egy magyar nadrágban volt, egy ingre vetkőzve, mert az ezüstgombos ködmen nem szaggatni való.
– Adjon Isten jó napot kegyelmeteknek! szólt, az érkezőkkel kezet fogva; hát eljöttek, ugyan örülök rajta. Épen most volt a kezemben a pörük. Tessék leülni nálam. Te asszony, hozz egy kulacs bort, meg azt a fehér czipót, azzal a sonkával. Tessék, nemzetes uraim: saját termésem. De biz ezt meg kell kóstolni; de biz addig egy szót sem szólunk a perről.
Mácsik uram, Sajtos uram, leültek az asztal mellé, egymásnak hátat fordítva.
– Drága jó bor termett az idén, konyítja a tizennegyedikit, ugy-e bár, Mácsik uram? Hát kegyelmed, Sajtos uram, nem úgy találja-e? No, hála az úr Istennek, hogy valahára még is valamiben egyetértenek. Hisz mindig mondtam én, hogy Mácsik uram, meg Sajtos uram talpig derék, becsületes ember mind a kettő. Hát ez a sonka mit beszél? öt mázsás disznó járt ennek a lábán. Hallom, hogy Sajtos uramnak is szép egy pár hízója van; de Mácsik uramé se kutya. Aztán a disznótorból ki ne hagyjanak ám.
A két pörös úr most már az asztalnak fordult, s kissé vidámabb orczával felelének Csonttörő Mihály uramnak, hogy mihelyt disznót ölnek, olyan szál kolbászt küldenek neki, a mi körül éri a portáját.
– No ennek előre is megiszszuk az áldomását, koczczintsunk egymással egyet.
A két úr összeüté poharait a biróéval, de még egymással nem.
– Hát odahaza mit csinálnak az apróságok? Mácsik uramnak ugyan szép eladó leánya van már. Megüljük ám annak a lakodalmát; tudok én annak majd vőlegényt, derekat. Hát Sajtos uram fia kitanulta-e már a debreczeni collegiumot? máshova ne vigye ám káplánnak, mert innen vasfogóval sem eresztjük.
A két úr e szóra kedvencz thémájába jött bele; egyik a leányáról, másik a fiáról annyi sok szépet, jót tudott elmondani, hogy annak késő estig nem szakadt vége, annyival is inkább, hogy Csonttörő Mihály uram is segítette szaporítani a jó szót; a kulacs e közben kétszer is kiürült, harmadszor is megtelt: a pörlekedő felek utoljára resteltek belőle a pohárba töltögetni, hanem egymás után ittak, később egymás egészségére ittak, utoljára összeölelkeztek, megcsókolták egymást; megesküdtek, hogy soha sem volt nekik egymással semminemű bajuk, csak a gonosz szomszédok, meg a prókátorok tüzelték őket egymás ellen. Végtére parolát csaptak egymás tenyerébe, hogy mihelyt Mácsik uram leánya arra való lesz, Sajtos uram fiát pedig fárához segíthetik, rögtön összeadják őket.
Csonttörő uram lesz a kérő násznagy, Baki notárus uram a kiadó.
Éjfél felé volt az idő, mire a két peres férfi kibotorkázott a bíró házából. Karon fogva, s vállaikat összevetve távozának a nagy konyhán keresztül, a hol bíróné asszonyom épen kenyér alá fűtötte a kemenczét.
– Nini! kérdezé a biró. Hát a perrel mi történjék?
– A kurtakutya perrel? szólt Mácsik uram nevetve, hát tudja mit, nemzetes biró uram, épen kenyér alá fűt biróné asszonyom, ni…
… – Jó lesz neki kemenczefűtőnek! egészíté ki kaczagva Sajtos uram az elmés ötletet; s egy percz múlva ott lobogott a kemenczében az egész kurta kutya, buglyos kakas processus; nem maradt meg belőle egy lap sem ereklyének az utókor számára.
Mácsik Mátyás és Sajtos András uraimék aztán nagy danolással mentek végig az utczán, minden utczaszögletnél megállván csókolózni; egy baktert, ki be akarta őket kisérni a városházához, szinte addig csókolgattak, míg a nyavalyás ott hagyta nekik a szűrét és elszaladt, s miután vagy négy házhoz bekopogtattak, azt vélve, hogy otthon vannak, csakugyan szerencsésen eligazodtak hazáig, s ott addig búcsúztak egymástól, míg rájuk virradt a reggel.
Azontúl aztán soha sem volt nekik egymással semmi bajuk.
Csonttörő Mihály uram pediglen más nap plena sessione következő itéletet mondott a jegyző tolla alá:
«In causa Mácsik Mátyás, contra Sajtos András e mai napon és esztendőben deliberatum est: quod».
«Ki mit kapott, viselje tisztességgel, ki mit szenvedett, tűrje el emberséggel; senki sem tartozik a másiknak semmivel; minket pedig őrizzen meg minden perpatvartól a mennybéli Felség…»
És a pörös felek minden prókátor bámulatára megnyugodtak az itéletben.
Csonttörő Mihály uram ezentúl is derék, erélyes birája maradt az érdemes városnak, ki is látva azt, hogy semmire sincs olyan nagy szüksége a községnek, mint fára és hogy a sok hivatalnoknak is hasznos foglalkozást adjon, kiküldte őket valamennyit a pusztákra, a homokba, fát ültetni.
Vagy két hétig elültettek egy nehány millió fát, hanem akkor már kezdtek egy kicsinyt remonstrálni biró uramnak, hogy hiszen jó dolog ez a faültetés, de adjon már valami más dolgot is, mert ebből csak nem telhetik ki az esztendő.
Jöttek még hozzá a catastralis, urbarialis s más fatalis ügyek, a mik sok fejtörést kivántak, melynél fogva két heti interregnum után Csonttörő Mihály uram jónak látta az egész ködmenes magistratussal egyben tisztességgel resignálni s visszaadni a hivatalviselés terhét a tintás ujjú osztálynak saját jó kedvéből.
Hanem azért rövid uralkodása emlékeül maig is díszlenek az általa ültetett roppant homoki erdők s él a nagybecsű adoma a kulacsborral ketté vágott gordiusi csomó felől. Adjon az Isten sok hosszú pernek ilyen vidám véget.
Mikoron IV. Jakab, a skótok királya tábort ütött Limnuch mellett öcscse seregeivel szemben, a ki ellene fellázadt, íme késő éjszakán, midőn az őrökön kívül senki sem vala már ébren, hófehér szakállú agg férfi jelent meg sátora közepén.
A mécs halvány világánál a király meglátva az ismeretlent, azt hivé, hogy álmodik, s ereje nem volt, hogy nyughelyéről felemelkedhessék, szó nem jött ajkára, hogy azt megszólítsa.
Az ősz szétterjeszté hosszú bő öltönye szárnyait, s egy hosszú kétélű kardot, mely derekára volt övezve, lekapcsolva, azt a király mellé tette, s csendes, de szilárd hangon szólt:
«E kard győzelmed lesz néked; – légy bátor az erősekkel szemben, kegyelmes a gyöngék iránt, de kerüld az asszonyokat; – vagy e kard leszen halálod.»
Ezt mondva, eltünt az agg; a király borzadva kelt fel és sátora elé kilépve, kérdezé az őröket, hogy ki volt az a vén férfi, a ki sátorán ki s be járt?
Az őrök nem láttak senkit, csupán a csillagos égen látszott valami fehér felhő, félig a holdtól besütve, félig homályba merülve, mely hasonlatos volt egy vén emberhez, hosszú hófehér szakállal, hosszú bő szürke palástban, mintha a chymchioldi hegyormok felett repülne el nagy csendesen, eltünve a sötét fenyőerdők mögé.
A király gondolatokba merülten tért vissza sátorába, a kard most is ott feküdt nyugágyán, mit az ismeretlen agg hozott számára, teleirva ismeretlen betűk soraival.
A hold még le sem szállt, midőn már a hajnal kezdett hasadni; a király sátorába egyfelől a fehér hold, másfelől a piros hajnal vetettek gyönge világot; egyik arczára diadalt, a másikra halált festve.
A király ébren álmodott, magában találgatva az ismeretlen irás szavait, melyeknek titkos értelme lehet: diadal – vagy halál.
Ekkor megzendült a kürt a chymchioldi ormokon; az ellenség seregei csapatostól jöttek alá, a fenyves erdők közül kivillantak a csillámló fegyverek.
A királynak előhozták harczi paripáját, sisakját fejébe tették, sátora ajtajánál egy vén bárd énekelt, ki fürtök helyett cserkoszorút viselt. Az énekelt ott az ősök tetteiről. A király felfogadta magában, hogy nem fog rosszabb lenni azoknál.
A hárfahangok nemsokára elnémultak a harczi kürt riadozásinál; az égen szürke felhő vonult nagy lomhán keresztül; a király feltekintett rá, s eszébe jutott az első szó: «Légy bátor az erősek ellenében».
A harcz megkezdetett a limnuchi fenyéren, a föld dörgött a paripák robajától, a kardok megpendültek a paizsokon, mindenfelől folyott a vér, de sehol sem annyi, mint a merre a király járt. Az ellenség megveretett, csapatjai szétszórattak, a ki a hegyek közé nem menekülhetett, ott veszett a végtelen ingoványos lankaságban.
A király megűzte őket egész a hegytorkolatokig; a csatát vesztett sereg elfutott az erdők közé; a szürke felhő egészen leszállt a völgybe, hol a cambelaghi szakadékos hegyszoros kezdődik, mintha intve mondta volna, «ne menj tovább, ne menj oda!»
A királynak eszébe jutott az intés másik szava: «légy kegyelmes a gyöngékhez», s megszüntette az üldözést; a közeli Cambelaghből egy csoport özvegy és árva jött eléje zöld ágakkal, kegyelemért esedezve annak, a ki életben maradt, temetőért annak, a ki elesett.
A király könyes szemekkel adta vissza a síróknak holtait és foglyait.
A háladatos lakók, kikkel oly kegyelmesen bánt, meghítták őt helységükbe, az éjen át megpihenni. A király elfogadta a meghívást, s fáradt seregével együtt tanyát ütött Cambelaghben.
A felhő köddé vált a völgyben; hidegen permetezve hullott a hadfiak ruhájára, pánczéljára; látni lehete a sűrű ködgomolyokat, a mint a széltől űzetve hömpölyögtek az emberi alakok közt, mintha le akarnák mosni, törülgetni a rájuk fecskendezett vért.
A mezőn őrtüzek gyúltak; a király felfegyverkezve járta sorba az őrvártákat, a tábor fegyverben aludt.
Egyszer, a mint körüljárna, tévedező hárfahangot vél hallani a ködös éjszakában, megáll, figyel és hall a távolból csodás, viszhangzatos éneket: