Hamlet ekkor mindkét nejét magához véve, hadi prédával megrakta hajóit s visszatért saját országába.
Ott sokáig uralkodott bölcs fejjel és erős karral, harczban dicső és szerelemben boldog; ha egy karjára néha négy ellenség is jutott, miért ne juthatott volna szívének is két szerelem?
Azonban az alatt Rorik, a főkirály meghalt, s utána Wiglet következék, ki féltékenyen nézte a jütlandi alkirály hírét és erejét s az elég ok volt arra, hogy őt harczra hívja fel.
Hamlet jól ismeré Wiglet túlnyomó hadi erejét, hanem azért elfogadta a kihívást. Csak egy aggodalma volt: mi lesz Hermotrudából, ha ő elvész? De a bátor amazon miatt nem kellett férjének aggódnia; ő is vértet, pánczélt öltött, fegyvert kötött oldalára, úgy szállt férjével együtt a harczba, melyből sem Hamlet, sem ő nem tértek vissza.
Ott esett el a hős király, nejével és bajnokaival hősi viadalban. Ez a vége szokott lenni minden hőskölteménynek.
Mennyi erőtudattal kellett birnia a nagy britt költőnek, ki Hamletet a költészetben megérdemelt nagyságára emelte, hogy ennek tettgazdag életéből épen azon részt választotta, mely csupán lélektani ábrákat mutat, holott a későbbi események sokkal ragyogóbbak, sokkal jobban kinálkoznak regényes és csodálatos alakulásaikkal a hevült phantasiának.
A mult századbeli vitézi regények irói bizonyosan inkább a britt királylyali eseményeit választották volna; s az újabbkori drámakészítő társulatok aligha nem tudnának valami csinos vaudevillet származtatni Hamlet és Hermotruda történetéből. Szinte csudálkozni lehet rajta, hogy még addig felhasználatlanul hagyták e kinálkozó alkalmat, ily sokat igérő czímmel lephetni meg az ujdonságvágyó közönséget: «Bölcs Hamlet, vígjáték, tánczokkal és görögtűzzel».
Marcus császár volt Róma legkedvesebb uralkodója. Azon időkben nem is uralkodott senki a földön, csupán Róma császárjai, a többi fejedelem «bene latuit», vagy szolgált. Az egész ismeretes föld, tarkabarka népeivel egy úrnak hódolt, – és elmondhatá, hogy jó gazdája van.
De mit használt Marcus császárnak osztatlanul birni a földet s a Jaxartestől az Atlas hegyéig mindenkinek parancsolni, ha egy lénynek nem tudott ura lenni, ha épen abban, minek birtokára még a tevehajtsár is féltékeny, osztozott vele egész Róma: – neje szerelmében.
Mit mondok: Róma? – És Nubia és Gallia és Rómának minden provinciája az Atlastól a Jaxartesig; a hol csak deli ifjak, szerelemért égő szívek teremnek, az mind lefizette adóját urnéjának, s vetélytársa volt az imperatornak.
Faustinát olyan szépnek mondják a történetirók, kinek mosolygása nap helyett világíthatta volna a földet és akkor jó dolga lett volna a földnek; mert Faustina örömest mosolygott mindenkire egyaránt.
Az imperator philosoph volt; komoly természettudós. Tudományos buvárlatokból megtanulta szépen, hogy a villám keletkezését és a női szívben támadó szerelmet sem meggátolni, sem kimagyarázni nem lehet; s engedte a villámot villámnak, a szerelmet szerelemnek lenni.
Egész Róma kaczagott rajta és ujjal mutatott a százszor megcsalt férjre, Marcus sokszor látta a nevető arczokat, hallotta a kaczajt; tudott mindent – és azért nem szünt meg továbbra is népének jó, szelid és bölcs uralkodója, nejének nyájas férje lenni, kiről mások előtt csak tisztelettel beszélt; kihez nem közelített máskép, mint a hogy boldog hitves közelít hű nejéhez.
Marcus császár nagy jellem volt. A philosoph szavai hidegek, tettei kimértek; de ki tudja, mint forog szivében a vér? Bizonyosan csak úgy, miként más emberében. Marcus tudott parancsolni szivének. Tudta jól, hogy a megkóstolt jobbágyvér milyen szomjat okoz és azt a bűnt, a mit Róma vétett ő ellene, lemosni nem lett volna elég egész Róma vére!
Ha Marcus császár tette volna azt, a mit Nero, hogy Rómának mind a tizennégy negyedét felgyújtassa, s porrá égesse, neki egy kissé több oka lett volna rá, s nagyobb szenvedélylyel ragadhatta volna kezébe a lantot, hogy a lángok gyönyörtekintetében a régi Trója pusztulásáról énekeljen, mert nem volt abban olyan ház, a hol az ő gyalázatáról ne susogtak volna.
Marcus jól tudta mindezt.
Az előtte hajlongó udvaronczok arczai közt nem volt egy, a kinek mosolygásában gúny ne lett volna ellene; a legiszonyatosabb gúny, melynek gondolatánál egy férj szive felforrhat.
Az imperator soha sem látta azt meg.
Egyszer a forum közepén egy tébolyodott rabszolga, Cheronea, megragadá a császár lovának kantárát s azt kiáltá neki:
– Szégyen, gyalázat egy római imperatorra! Nőd most ment keresztül a Tiber hidján egy gladiator mellett ülve, a kinek neve Glabrio. Szégyen, gyalázat ez!
A lictorok rögtön előugrottak, hogy a vakmerő őrült káromló fejét levágják. A császár visszatartá őket.
– Ne bántsátok. Neki igaza van. Ha Faustina egy gladiatort ültet maga mellé, az valóban illetlen dolog, és azt elnézni nem lehet. Köszönöm figyelmeztetésedet Cheronea; – adjatok neki három sestertiát.
Azzal ment a tanácsba Marcus s oly nyugodtan itélt az országok ügyeiről, mintha semmi sem zavarta volna meg.
A tanácsülés után hazatérve, felkeresteté Glabriot.
Közönséges gladiator volt ez az antonini circusból; egy durva hastator, ki három circenses alatt véres győző maradt az átkozott fövényen; nem is született római, hanem illyr szabados, ki még Horácz classicus nyelvét is úgy beszélte, a hogy a durva siculok; balszeme alatt egy roszul összeforradt seb helye látszott, mely arczát épen nem tette szebbé.
És ez tudott Faustina ideálja lenni.
A patricius ifjak, a széles szegélyű büszke senatorok azt hivék, hogy Marcus császár, ki annyi udvaroncz iránt kegyelmes tudott lenni hasonló bűn miatt, majd e nyomorult rabszolgán fog boszút állni mindnyájok bűnéért. Oh mi rosszul ismerték az imperatort!
Marcus császár megtette a gladiatort senatornak, s odaültette őt patriciusai sorába; mert azt csakugyan nem tartá illendőnek, hogy a kit Faustina kitüntet, az egy nyomorult bérvívó legyen.
Faustina kicsapongásainak semmi gát sem volt útjában többé. Marcus haragját nem kellett senkinek félni. Marcus jó, gyámoltalan ember, nincsen epéje, nem tudja, mi a harag?
Ah pedig csalatkoztak az emberek. Marcus elnézése a legkeserűbb satyra volt, a mit egy fölemelkedett philosoph az elkorcsult emberiségre vethet.
Megveté őket s nem becsülte meg azzal, hogy mint emberekkel bánjék velük. Ellenkezése csak új ingert adott volna a lelkét elvetett nő vágyainak, közönye – megölte azt.
Még ifju volt és szép Faustina, midőn meghalt. Meghalt az élet unalmával szivében; azzal az unalommal, a mit éreznek mind, a kik meglopták a túlvilág gyönyöreit, s többé nem érzik a mindennapi életet: örömtelen, vagyontalan, érzéstelen haldoklók.
Az istenek nektárát nem ihatják pohárral halandó emberek, csak cseppenkint rendelte azt nekünk a sors.
Faustina utolsó napjaiban nem tűrheté a napfényt, nem a sötétséget, gyűlölte az emberhangot s félt a némaságtól, gömbölyű hálótermét másunnan odavetett félvilág derengeté, s hogy semmi hang ne zavarja keble zúgását, melléktermeiben folyvást énekelt felváltva valami csendes döngő melodiát háromszáz gyermek, válogatott rabszolga fiucskák Galliából és a Pontus mellől; a mi úgy hangzott csak oda, mintha álmodná, mintha az égből jönne, vagy mint egy dallamos méhzsongás, mely altat és az érzéket elcsendesíti.
Faustina egy perczben azt kivánta, hogy e gyermekek jőjjenek be hozzá.
A világ úrnéja ott feküdt egy fehér nyugágyon és maga még fehérebb volt, mint az. Akár egy márványszobor, mely a koporsók fedelén nyugszik; csakhogy ez néha felemeli lankadt szempilláit, mikben annyi sötétségből annyi tűz ragyog ki.
A kis rabszolga gyermekek körülállták a fehér delnő fekhelyét; megannyi angyalfejecske volt mindegyik, finomul göndörített fürtökkel; piros, gömbölyű arczaik, vidám ártatlan tekintetük, mosolygó üde ajkaik. Faustina végig hordozá rajtuk kifáradt tekintetét. Öt-hat éves korból voltak mindannyian.
Faustina azt parancsolá nekik, hogy csókolják meg sorba az ő arczát.
A kis ártatlan angyalfejecskék egyenkint odahajoltak hozzá s piros, gyönge ajkaikat odanyomták fehér márvány orczájához. Az a fehér márvány arcz az első gyermeki csókoknál méla mosolyra kezdett derülni; az a mosoly azután lassan elmult onnan, mint alkonyodó égről a fény; szemei reszketve csukódtak alá, s a később jövő gyermekek, kik arczát megcsókolni jöttek, maguk is oly halaványak lettek utána; az utolsó csókja már egy halott arczát érte.
Igy halt meg Marcus neje, a hirhedett Faustina.
És akkor Marcus császár összehivatá a senatust. Komolyan, fájdalom nélkül, mint philosophhoz illik, elmondá a bölcs urak előtt, hogy neje, a derék, hű, erényes Faustina meghalt; «kinél szelidebb, erkölcseire csudálatosan egyszerűbb nőt» az istenek férfinak nem ajándékoztak soha. Ezért kéri a derék senatorokat, hogy mint e nő megérdemlé férjétől és egész Rómától életének erényei által, holta után tegyék őt – istennővé!
És a senatus meghajtá fejét és kikiáltá Faustinát istennőnek.
Marcus császár pedig építtetett egy pompás templomot Rómában és utána a birodalom minden fővárosában, a hol Faustina Divát mint Junót, Venust és Cerest egy személyben kelle imádni a római népnek; s parancsot adott ki, hogy ünnepeit mindenütt megüljék és minden nászt az ő oltárain tett áldozatokkal szentesítsenek ezután.
Oh a philosoph ennél égetőbb boszút nem vehetett volna Rómán, mint hogy azt a nőt, kiben őt éltében egész Róma meggyalázta, holta után egész Rómával imádtatá; a gyalázatot, a mit homlokára nyomtak, visszafizette nekik ezeres kamattal.
Még egy másik boszúja is volt Róma számára: az, hogy Faustina fiát, Commodust, hagyta neki maga után uralkodóul. Commodusnak gondja volt rá, hogy a jó rómaiak bőségesen megsirassák, hogy olyan sokat nevettek Marcus életében.
Szegeden történt. A két hét előtt besorozott huszárt nagy hamar szabadossá léptették elő, minthogy irni is tudott. Kapott egy szép piros bőrbe kötött tárczát, azt mingyárt oda is dugta mentéje keblébe s viselte kevélyen, ki-kivette, meg betette, egy nap ötvenszer is, pedig még semmi sem volt bele irva.
Pedig hogy szerette volna, ha már irhatna bele valamit, mikor olyan szép plajbász van beledugva; úgy fog, mint a parancsolat.
Egyszer jön a rendelet, hogy nyargalni kell menten Aradra, átvenni ötvenezer töltényt, elhozni Szegedre; kiséret hat legény, meg egy szabados.
Ki volt boldogabb, mint Szarka Peti, hogy ezt a fontos küldeményt reá bízták; nem is késett, vigyázott mindenre szépen; átvette a töltényeket, kikutatta a fuvarosok zsebeit, nincs-e bennök dörzsgyufa, vagy más tűztámasztó szerszám; úton-útfélen kioltatta minden emberrel a pipát, a kit elől-utól talált, s a mely faluban megháltak, ott az nap nem volt szabad sehol vacsorára főzni; mert puskapor van a szekereken, azért vigyázzon minden ember.
Meg is érkezett szerencsésen a városon kívül levő lőporraktárig, ott a parancsoló tisztnek átszolgáltatta, a mit hozott; minden hiba és hiányosság nélkül; a ládákat leszedték a szekerekről, elrakták a magazinba; neki kezébe nyomták a félig irott, félig nyomtatott papirost, melyben elismerték, hogy minden rendén van.
Szarka Péter ezzel nagy önelégülten indult kifelé a házból; a lőporraktárnak nagy széles kapualja volt, kerek, rovátkos boltozattal; itt megállt; előhúzta kebléből piros külsejű hivataltárczáját, azt szépen kiszabadította hétrétű szíjai közül, kivette belőle a plajbászt, azt keresztbe tette a fogai közé; azzal megsimította a kitárt tárczát, hogy egyenesen álljon, s a falnak fordult, hogy majd ő ahoz támasztva tárczáját, bele irja a reportot.
Hát a mint a falnak fordult, akkor már nem volt mellette sem fal, sem kapu, sem ház; őtet pedig megkapta valami, mint egy papiros sárkányt, felragadta a levegőbe, olyan magasra, hogy Szeged városát minden tornyával s a Tiszát minden bárkájával maga alatt látta; azután pedig elkezdte pörgetni, mint az orsót, hogy minden látása, hallása elmult bele, végtére kényszeríté számtalan bukfenczet és czigánykereket vetni a levegőben, melynek mindaddig nem lett vége, míg egyszer fejtetővel a Tiszába nem esett; szerencsére a Tisza fenekén jó mély az iszap, ott nem törhette be a fejét, hanem csak belement a sárba nyakig; onnan kézzel-lábbal felküzködte magát a víz szinére, még pedig olyan válogatott szerencsével, hogy épen a sebesen haladó gőzhajó kerekei alá került; ott kézzel megkapta az egyik keréklapátot, az felemelte valahová, ott talált egy szűk lyukat, azon keresztül bebújt valahová, ott szárazat érzett a lábai alatt, felállt, a háta mögött is volt valami, annak neki támaszkodott s nagyot fújt rá.
A plajbász most is ott a szájában keresztül téve, a hogy irni akart vele, hanem a piros bugyilláris már vissza volt dugva a keblébe. Ezt valószinűleg azalatt dugta oda vissza, míg a levegőben repült, hogy el ne veszítse.
Egy darabig csak állt ott, mint valaki, a ki a földről az égbe esett, az égből a vízbe hullott, a vízből a gőzhajó kerekére mászott és most itt van.
A gőzösön levők, kik a borzasztó catastrophot látták, a mint a lőportár a levegőbe repült, élő és halott tömegekkel laptázva a levegőben, hüledezve fogták körül a csodásan megmenekültet s valószinűleg kérdezgettek tőle sokat, a mire annak nem volt most kedve felelni.
Végre a gőzős kapitányának volt annyi orvosi tudománya, hogy előhozott egy üveg jóféle törkölypálinkát, abból egy pohárral a plajbászon keresztül, a mit semmi hatalom nem volt képes megingatni a huszár fogai között, beletöltött a szájába; vagy háromszor hátba vágta felebaráti szeretettel: erre a huszár egy kicsinyt magához tért; kezdett ráismerni a világra a pálinkaszagról; nagyot lélekzett, egyenesre állt és azt mondta: «ugyan jó volt».
– Kell-e még egygyel?
– Kérek alázatossággal.
Még egy pohárral bevágott.
– Még egy hátbaütést instálnék.
Azt is kapott hozzá.
Ezzel aztán egészen magához tért.
– Hát hogy érzi kend magát? kérdé tőle a kapitány, egész érzékeny részvéttel.
A huszár helyre sodorintá bajszát, kiköszörülte torkából a lőporfüstöt és iszapot.
– Semmi baj kapitány uram; – egy kis katonadolog volt.
… Mikor a kis gyerek elesik és megüti a könyökét, annak szokták azt mondani: «ne sirj kis fiam, katonadolog volt».
Hanem Szarka Péter vitéz esése már csakugyan beillik katonadolognak.
Ő hat másodpercz alatt bejárta a felhőket és a víz fenekét s nem confundálódott bele.
Egy sensitiv hölgy naplójából.
… 1849-ben ismertem meg Emilt Komáromban.
Mindkettőnket a véletlen sors hozott oda; én atyámat követtem, ő más parancsából volt ott.
Szerettük egymást, azzal a kínzó tudattal, hogy soha se lehessünk boldogok. Neki neje volt, jó, hűséges asszony, a kit Emil hálából vett el, mert egész lételét neki köszönheté; de a kit soha sem szeretett. Tisztelnünk kellett a nőt, ki férjét nemes önfeláldozással követte minden veszélybe, s ez a tisztelet volt az örök válaszfal köztünk és a boldogság között.
Nem is árultuk el soha senki előtt, a mit egymás iránt érzünk s az érzelem nem vált szégyenünkre soha. Gyakran észrevehette Emil szemeimen az éjszakai sírás nyomait, gyakran láttam őt csüggedtebb, sápadtabb arczczal, a nélkül, hogy egyikünk a másiktól kérdezhette volna, mi baja? a nélkül, hogy egymást vigasztalhattuk volna.
Nagyon kellett őrizkednünk, az ilyen őrült titok nem lehet eléggé mélyen elásva, hogy ki ne törjön sírja alól; egy tekintés egymás szemeibe, a hangnak egy pillanatnyi reszketése, egy meg nem őrzött sóhaj elárulhatott volna bennünket az emberek előtt, s ez árulás boldogtalanná tett volna egy nemesszivű nőt, megbélyegzett volna engem.
Néha úgy jutott, hogy egymás mellett kelle ülnünk; mint vigyáztunk, hogy egymás kezéhez ne érjünk, pedig szíveink úgy reszkettek belül, hogy egymáson nem doboghatnak; pedig gondolataink úgy ölelkeztek egymással!
És mégis olyan sokat tudtunk egymással beszélni.
Mikor szép holdvilágos esték voltak, kiültünk a szabadba, s azt mondtuk egymásnak:
«Te nézz a holdvilágba, én is oda nézek, mondd el magadban, a mit hozzám gondolsz, én is elmondom, a mit hozzád gondolok, onnan elolvashatjuk».
És azután órákig elmerengtünk így, akár hány ember volt körülöttünk, járt, kelt, fecsegett; senki sem gondolta, hogy mi most egymással beszélünk, oly édes dolgokat, minők a szivet boldogítják, vagy oly szomorúkat, a miktől el kell csüggednünk; a holdsugár vitte, hozta a titkos gondolatokat egyikünktől a másikhoz és nem árult el bennünket senkinek.
Mikor aztán elváltunk, egyikünk kérdé: «értettél-e?» a másik felelte: «értettelek», és bizonynyal mi értettük egymást és sokat elmondtunk egymásnak így, a mit szó nem fejezett volna ki.
Egyszer azután el kelle távoznunk Komáromból. Hirtelen, készületlen kelle mennünk. Emilnek Amerikába, annak ki tudja melyik részébe; nekem atyámmal, előre nem is sejthetni: hová?
A dolog változhatlan volt: úgy kelle lenni. Nekünk el kelle válnunk, még pedig úgy elválnunk, hogy soha még csak hírét se hallhassuk egymásnak.
Mi úton is lehetett volna?
Titkunkat nem bízhattuk levélre, visszatérő vándorra, mert az mind elárulhatott volna bennünket; de ha tehettük volna is, nem tudhattuk egymás hollétét. Ő nem tudhatta meg soha, hogy minket hova vet a sors; én nem azt, hogy ő hol marad meg? csak annyit tudtunk, hogy egy éktelen, kietlen tenger fog közöttünk lenni, melyen át egyikünknek sem szabad menni, s még csak az a vigasztalásunk sem marad, hogy a messzeségbe nézve, a láthatár valami távoli pontja után sóhajtsunk, mert az egész földgömb fekszik közöttünk, akár keletnek, akár nyugotnak, egyforma a távolság közöttünk. Arra a kérdésre, hol kedvesünk? mi nem mutathatunk a távolba: «arra messze»: hanem lábaink alá: «itt alant!» s még csak az sem boldogíthat bennünket, hogy egymásról egyszerre álmodunk: mert itt nap van akkor: mikor ott az éj.
Mikor az utoló istenhozzádot mondtuk egymásnak, szép tele hold volt az égen; Emil megszorítá a kezemet és azt mondta:
«Látod, mennyit tudtunk egymással beszélni, mikor a holdba néztünk, mennyi édes dolgot elmondtunk egymásnak, te is értetted az én szavamat, én is a tiedet. Miért ne szólhatnánk tovább is így?»
Én sokkal levertebb voltam, mint hogy ez a szó most megvigasztalt volna. Az a gondolat, hogy soha, de soha egymásnak hírét ne halljuk, ne tudjuk, merre jár? él-e? boldog-e? vagy meghalt: sokkal jobban kétségbeejtett, mint hogy egy puszta ábrándban nyugalmat tudtam volna találni.
– Azt mégsem fogja nekem megmondani a hold, hogy te hol vagy? mondám Emilnek csüggedten.
Ő egy perczig elgondolkozott, azután hozzám fordult.
– Én azt mondom, hogy igen. A ki erős akarattal és öt érzékén túl is bir valamivel, arra nézve nincs lehetetlenség. Ha mi úgy akarjuk, úgy lesz. A new-yorki parton nézve, körülbelül akkor megy le a hold, mikor itt felkel. A legelső naptárból megtudhatod, mikor van telehold. Akkor vigyázd meg feljöttét. A minő betűre én akkor gondolni fogok, merőn a hold tányérjába nézve, te ugyan azt a betűt fogod azon a fényes lapon irva látni, másnap a következő betűt és így a többit naponkint, a míg a holdnegyed nem következik, a mikor közlekedésünk félbe szakad, a hold lemente a nappali órákra esvén. Én ezt a titkot egy belgrádi dervistől tanultam. Az indu bűvészek ezen módon tudatták az afrikai máguszokkal Nagy Sándor halálát, mit ezek elébb megirtak, mint Görögországban tudva lett volna; a holdra irás régi mesterség, s miért ne volna a szerelem olyan hatalmas bűvészet, mint a többi. Ha erősen akarunk, erősen szeretünk, minden lehetővé lesz. Erős akarattal és nagy szerelemmel a túlvilágról is vissza lehet jönni.
Ő elment nyugotnak, én keletnek, bár mehettünk volna addig, míg a világ más oldalán ismét összehoztak volna útjaink.
Egy hónapba belekerült, míg az újvilágba átutazott; ez a hónap érdektelenül telt le tőlem, a másik hónapban már nyugtalanul vártam a holdtöltét. Akarat és szerelem bennem is erős volt, de hinni nem tudtam azt, a mit akarok.
Minket atyámmal egy felföldi városba vetett a balszerencse, ott volt egy kis lakházunk épen keletnek. A magaslatról széles rónára lehetett látni. Én ott ültem az ablakban, midőn közelgett az igért percz s szivem dobogása jelenté, hogy várom azt, a mit nem hihetek.
Mögöttünk tiszta égen áldozott le a nap, széles küllőket vetve a hegyek ormai mögül a kék égre; a keleti síkságot köröskörül barnás lilaszín köd fogta körül, mely mindig magasabbra kezdett emelkedni az égre; a földnek önvetette árnya. Egyszerre halvány rózsaszín derengés kezdett pirulni a ködös árny közepén, mely mindig szélesebbre terjedt; az a sápatag hajnalfény ez, mit a kelő hold küld maga előtt, gyönge utánzása a királyi nap hajnalbiborának; percz mulva egy égő pont támadt a láthatáron, egy fénytelen izzó tűzdarab, mely csendesen kidomborult, mintha égő hegy duzzadna ki a föld felületén. Újabb percz mulva egészen kiemelkedék a halovány égi csillag, izzó tüzes tányérjával, mely elé mintha rózsaszinű fátyol volna húzva.
E pillanatban úgy tetszék, – vagy úgy láttam, – vagy úgy álmodtam, hogy ama fényes tüzes lapon egy nagy T betű jelent meg előttem; egy világosan kiirt betű, mely azután rögtön el is tünt onnan. Egy pillanat század része volt csak, a meddig ott láttam; azután vége volt. Szemeimet dörzsölém, – újra odanéztem; – többé nem láttam semmit; órákig fennvoltam, folyvást a holdat figyelve, nem látszott többé annak ezüst tányérján semmi egyéb a szokott foltoknál; csendesen haladt tovább a néma csillag: szomorú képe az élettelenségnek, laktalan völgyeivel, halott hegyeivel.
Egy T betűt nyertem, vagy talán az is csak káprázat volt?
Másnap ismét ott vártam az ablakban a hold feljöttét.
Azon pillanatban, midőn alsó széle a láthatártól elvált, ismét egy világosan kiirt betűt láttam benne, mely rögtön eltünt. Az egy E betű volt.
Reszketni kezdtem. Félelem, vagy a bámulat valami szívszorító neme fogott el. Bántam már, hogy ezt láttam, mert egészen felháborítá lelkemet.
De azért harmadnap ismét rálestem a holdra: akkor egy X betű villant el szemeim előtt. – Negyedik éjjel egy A; – ötödik éjjel egy S…
Tehát Texasban van!
Hatodnap beborult az ég: nem láthattam semmit; de hiszen ennyit épen elég volt tudnom.
E világért nem közöltem volna senkivel titkomat. Féltem, hogy tagadni fogják mások, s az képes lett volna megtébolyítani, mikor én mind azt oly világosan láttam.
Minő nyugtalanul vártam a következő holdtöltét!
Az idő ismét kedvezett titkos látásainknak, a fényes égi lap hat napon át hat új betűt hozott az új világ határáról; e hat betű ez volt: «Szeret».
«Szeret!» Mit is izenhetett volna kedvesebbet onnan. Mi lehetett nagyobb gondolatja? Oh bizonyára ez izenet nem bántá meg a szűz holdat, mert tiszta volt e szerelem, miként maga a hold.
Harmadik holdtöltén egész hétig láttam a holdban végig villanó betűket:
«califor».
Ebből megtudtam, hogy Californiába ment át. Oh miért ment még messzebb tőlem?
Negyedik holdforduláskor e szót vettem tőle:
«aran».
Aranyat keresni ment; minek volt az neki? A kinek annyi észt, oly szép lelket adott az ég, hogy szánhatja az magát arra, hogy éhes, önző rablócsorda közepett a földet túrni álljon nem boldogító kincsért?
Meg is bűnhödött érte. A következő holdújság csak egy betűt hozott tőle, ez a betű volt egy «O». Egy semmi. Tehát azt is elveszté, a mije volt. E holdforgással többet nem is izent hozzám. Azt hittem, a földi vágy elvette tőle az égiekre gyakorlott varázst.
A következő holdtölte is betű nélkül hozta fel a sápadt csillagzatot, elmult az egész negyed egy jelenés nélkül; én sajnálni kezdtem szép ábrándomat, midőn az isméti holdtöltén még egyszer rászántam magamat e bűvös vizsgára, pedig szemeim nagyon meg voltak gyengülve. Épen juniusban voltunk, a holdsugarak legbűvösebb havában, méla, szellőtlen este volt, mintha minden falevél ez égi tündér megjelenését várná hallgatva s nem merne addig mozdulni. A hold csaknem vérveres volt, midőn feljött a láthatárra; fénypontjai, mint a tűz úgy égtek, míg völgyes sötétjei, mintha tele volnának töltve vérrel. A mely perczben egészen feljött a láthatárra, egyszerre egy fekete kereszt jelent meg fényes táblája közepén, hirtelen támadva és eltünve. A falevelek egyszerre mind rákezdtek susogni a csendben, mintha ők is látták volna azt.
Én reszketve távoztam el az ablaktól és bementem szobámba imádkozni.
Két hónap mulva olvastam a hirlapokból, hogy ugyanazon a napon hajnalban, mely minálunk az estével összeüt, San Francisco csőcseléke fellázadt, egy városrészt felégetett s egy csoport európait legyilkolt, – azok között volt Emil.
(Emlék.)
Különös tréfás öreg úr ez a Sylvester… egyik kezével sírt ás, a másikkal bölcsőt ringat; odaül a határdombra, mely a jövőt és a multat elválasztja, ott hizelkedik a közeledőnek s gorombáskodik a tovább menővel; – a ma születőnek beszél vidám farsangról, virágos tavaszról, gazdag aratásról; a haldoklónak szemére hányja hosszú bőjtjét, száraz nyarát, hiú reményeit.
Még alakját is annyit változtatja: majd mint tisztes öreg ember koczogtat be hozzánk, fehér, zuzmarás szakállal, nagy szemöldökei csillognak a dértől, fázó gyermekek csak úgy bujnak előle édes anyjuk ölébe; – majd meg könnyű tavaszruhát vesz magára, nekivetkőzik nyalkára; zöld levelet, másod-ibolyát tűz gomblyukába s pirosítja magát tavaszfelhő kárminnal, mint valami kaczér vén gavallér; másszor megint, mint valami szeles vad czimbora, nyakába keríti a bőjti szelek köpönyegét, úgy nyargal éjszaka az utczákon, mikor minden tisztességes ember alszik, bedörömböl ajtón, ablakon, leénekel a kéményen s cserepekkel hajigálózik a házfedelekről; – ha pedig olykor eszébe jut a multak bánata, rákezdi a sírást, ontja a záport reggeltől késő estig; hiába kérlelik, hiába vigasztalják: ne sírjon, elég már! – Néha megszállja a jótékony szellem; szereti ha áldják, ha jól emlékeznek felőle; beteríti hópaplannal álmos leánykáit, a mezők füveit, aludjál zöld vetés, álmodjál arany kalászról, kék buzavirágról, itt van az öreg Sylvester apó, betakargat lágy pehelylyel, meleg dunyhával; majd meg világgyűlölő kedvében csonttá fagylalja a földet, csikorog a lég is, nem hallgat sem mező füvére, sem ég madarára, beszélhetnek neki! – Kegyetlen, mint egy uzsorás, egy árva hópelyhet le nem ejtene az égből senki kérelmére s ha unja látni a nyomoruságot, beburkolja magát ködbundájába orra hegyéig, hogy ne is lehessen vele beszélni.
Ilyen szeszélyes agglegény az öreg Sylvester.
… 1822-ben különös jó kedvében lehetett az öreg úr, meghozta minden ház számára az új-esztendei ajándékot; az ablakokra a jégvirágot, a mezőkre a havat, az eresz alját szépen felczifrázta fényes jégcsapokkal s a fáknak új lombot adott szép fehér zuzmarából. Az emberek azt mondták, hogy áldott esztendő lesz: «jó tél, jó nyár».
Kis-Kőrös város utczáján tizenegyet kiáltott már az éji őr; innen-onnan a faluból lámpással mentek haza az emberek, kiket imitt-amott mulatságos háznál szinte ott talált az éjfél; olyan kedves dolog ilyenkor haza felé menni: a friss tiszta lég jól esik a bortól ködös főnek; elmondott adomák, víg beszédek még most is zúgnak az emlékezetben, a gyönge hó ropog a láb alatt; szép dolog meleg bundában dicsérni a telet, nem árthat az nekünk, legfelebb az arczot csípi mosolygó pirosra.
A csillagos ég is sokkal szebb ilyenkor: mindenik csillagnak több kedve van ragyogni, tündér hullócsillagok szállnak nyugatról keletre, arany utat festve maguknak az égen.
Oh be együgyű ember lehetett, a ki azt legelőször kitalálta, hogy valahányszor egy csillag átfut, annyiszor meghal egy ember. Mintha megfordítva nem sokkal szebb volna; valahányszor hullócsillag esik: egy ember születik; az a hulló tűz az égből szálló lélek; égből esett csillag minden ember lelke.
Némelyik még aztán vissza is megy az égbe.
Elcsöndesültek már lassankint az utczák, járó-kelők lépései nem hagynak többé nyomot a hóban, minden ablak elsötétült egyenkint a sorban; csak egy háznál volt még gyertyavilág: ottan még nem nyughattak.
A város székháza az a kis ház, a másfél ajtó, a pirossal festett ökörfej és tagló tanuskodik róla.
Itten lakozik a «jó öreg korcsmáros», még akkor fiatal, jókedvű férfi, ifju feleségével.
Benn a kis szobában nagy jövés-menés van, valakire várnak: másvilágról jövő új vendégre; olyan örömmel várják, pedig még azt sem tudják: úrfi lesz-e, vagy kisasszony? pedig még azt sem tudják: örömet hoz-e vagy bút magával?
A fali óra oda benn nagy nyöszörgéssel hozzá fog az ütéshez, elveri nagy gondolkodva végig a tizenkettőt, mintha minden ütésnél számlálná magában: nem tévesztette-e el? – Sylvester nagyapónak letelt a napja, az 1822 lefeküdt a sírba.
Odafenn az égen nagy robogva száll keresztül a pislogó csillagocskák szemei előtt egy roppant meteor, változó színével fényt vetve a földre, szikrázó sörényét csóválva maga után hosszan. Fele útján szétpattant, elveszett.
Ide lenn a kis hajlék meleg szobájában fiucska született, ki fölött örömkönyeket sír a jó öreg korcsmáros s az anyák legjobbika.
A csillagocskák odafenn integettek egymásnak, suttogva sugárbeszéddel: «ma született új csillaga a földnek, a ki ragyogni fog egykor, hogy egész nemzete melegszik sugárainál, s még a távol népek is meglátják és magasztalni fogják tündöklését…»
Ez volt Sylvester újévi ajándéka.
Milyen jó kedélyes öreg úr kegyelmed Sylvester nagyapó!…
… 1841-dik esztendő utolsó napján nappal napot, éjjel csillagot nem látott senki az égen; omlott a zápor pihenés nélkül, s ez az ostoba föld a sok mosdástól egyre piszkosabb lett.
Az alföldi rónán semmi zöld sincsen már, madár sem járja most, vadlúd elköltözött, betyár pihen otthon szeretője keblén, nem vágyik senki a szabadba e moslék időben.
Mehet nagy egyedül végig a pusztaságon az a magányos utazó, kit az ég haragja vándorolni küldött; senki sem szólítja meg, senki sem mondja neki: térj be, ne menj odább.
Csak gyalog utazik, csak a sár marasztalja; rossz kurta köpönyeg a vállán, gyönge mentség napos zápor ellen; görcsös bot kezében, olyan jól beillenék vele koldusnak.
Pedig ő volt a költők fejedelme.
Senki sem tudta még azt. Titok volt. De ő érzé szivében az égi lángot és fölötte érzé magát a földnek. Majd megtudják azt mások is nem sokára.
Viszik őt szárnyakká lett vágyak, még maga sem tudja hová? Annyi bizonyos, hogy nem boldog tűzhely mellé.
Eső vágja, szél küzd vele, iszap útját állja: nem törődik velök a trónkövetelő.
A mint menne nagy sietve, egyszer csak nagy tó állja útját; máskor kicsiny patak szokott az lenni, most tengerré nőtt meg.
«Oh kis patak, kiről annyit énekeltem, te is ellenségem lettél.»
Vissza kell fordulni! oda is, vissza is üldözi a zápor. Vén Sylvester sírhatnék ma nagyon; jó anyja kebléről elbujdosott szívtől szakadt fia, hogy elmenjen koldusok vezérének, költők fejedelmének, vándor komédiásnak, papiros királynak: azt siratja olyan nagyon a napok sereghajtója, az érzékeny szivű Sylvester.
Oh be unalmas vén ember kegyelmed Sylvester nagyapó!…
… 1844-ben úgy tett az öreg Sylvester, mint a ki egyszerre nagy úrrá lett, s aztán nem ismer rá többet a szegény atyafira.
Azt sem kérdezte merre van, hová lett az a csillagszülötte ifju, a kinek ő szokta elhozni születése napját? Most nem volt számára sem újévi, sem születésnapi ajándéka. Mintha ő volna a leggonoszabb bankdirektor, a ki zár alatt tartja az arany napsugár melegét. Dölyfös kegyetlenségében tizenhat fokra emelte fel a hideget, azon alól nem discontózik.
Pedig tudhatná, hogy a költő szobájában hideg van, ha szíve nem melegítené, talán meg is fagyna benne. Az emberek szivességétől ugyan megfagyhatna.
Három lépés hossza, három lépés széle a költő szobájának, hanem hiszen övé az egész világ, előtte feküsznek tűz érlelő költeményei, azok biztosítják számára a halhatatlanságot, hanem a falat kenyér, mely a mai napot biztosítaná számára, az nincsen mellette. Utolsó a ház a sorban, a város legvégső kalyibája, ablakából a nagy hideg puszta látszik, közel hozzá egy kerek domb, kerek dombon az akasztófa; mégis szép lakás volna ez neki, csak mindennap ne kérdenék tőle, hogy mikor fizeti meg a házbért?
Hideg Sylvester-éjszakán boldogtalan életéről rímeket soroz a költő; – önkényt jön minden gondolat, nem kell nehezen keresni; sötét van, mécsre nem telik, a szomorú sorokat oda irogatta a falra, hideg ágya fölé, majd ha virrad reggel, megtalálja ottan, leirhatja róla rongyos szalmaszékasztalán; hogy fognak rajta mulatni, a kik elolvassák.
Oh be hideg, embertelen uzsorás kend Sylvester gazda!…
… 1846-ban tizen ültek egy asztalnál Sylvester úr neve napján.
Tiz víg fiu, – mind fiatal, – mind poéta.
Köztük a költők fejedelme.
Tudták, hogy az első mindnyájuk közt és nem haragudtak rá érte.
Víg poharazás közt telt az est, én is ott voltam közöttük, – hát hiszen nekünk is szabad volt egyszer jó kedvünknek lenni.
Valami bohó jó kedvében azt a kérdést tette: vajjon mit gondolunk sorban, ki milyen halállal fog meghalni?
Jó kedvünk volt, ifjak voltunk, kinek ne tetszett volna ez a kérdés?
Az első jókedvű, tiszta, őszinte lelkű fiu ezt felelte: «én pap vagyok, belőlem prédikácziós halott lesz, kántussal temetnek el, a mint illik».
A második délczeg, szenvedélyes, heveskedő ifju azt mondá: «nekem olcsó az életem, drága a becsületem: meglátjátok, párbajban ölnek meg».
Harmadik szelíd, hallgatag társ felelt: «sejtelmem azt súgja, hogy mikor egyszerre jó dolgom kezd lenni, akkor kell hirtelen meghalnom».
Negyedik, a könnyelmű, viharos dalnok, fellobbanva mondá: «engem a bor szelleme öljön meg, a pohár legyen katakombám s borkőből legyen sírom Memnon-szobra.»
Ötödik, hidegvérű, szenvedélytelen arcz, kitől nem várt senki ilyen választ, azt mondá: «Kaczagjatok rajtam, de én jól tudom, hogy engem a lelkem öl meg; egyszer megőrülök s abba halok bele».
Hatodik az attikus humor és sarkasmusok nagy mestere tréfás gúnynyal mondá: «velem nagy dolga lesz a halálnak, mert én megküzdök vele s elkergetem, s nem adom meg neki magamat, akármilyen szép dolgokat igérjen is a más világon, míg nekem nem tetszik».
Hetedik közülünk hivatalnok volt akkor, s nagy megnyugvással felelt: «hogy neki mint ilyennek, kiváltságos igényei vannak a hæmorhoidákhoz. Ez a végünk vagy elébb vagy utóbb».
A nyolczadik, a kedélyes regények irója azt felelte, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, s leszidott bennünket azért a hiuságért, hogy nem szégyenlünk magunkról értekezni, mint valami kurta tudósok.
Kilenczedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg, mikor képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisül hát, hogy féltemben irok annyit nyakrafőre.)
Most is látom azt a komoly arczot előttem, a mivel azt mondta:
«Én nem halok meg gyáván, csöndesen; – csatatér lesz a halálos ágyam, ott taposnak össze, ottan temetnek el, soha rám sem talál senki.»
Egy pillanatig elnémult mindenki, a másik pillanatban összezördültek a poharak: «no hát addig éljünk, a míg meg nem halunk».
Éjfél vetett haza, még akkor is sokáig barangoltunk az utczákon, olyan lanyha volt a lég, mint tavaszkor, bárányfelhők terjengtek az égen, a kertekben sárga virág nyilott, minden oly derült volt Sylvester estéjén.
Oh be jókedvű czimbora lett belőled jó Sylvester pajtás!…
… 1857…
Alacsony domb a hegy alatt. Százan is feküsznek tán abban!
Nincsen emlék, nincs ültetett virág rajta, távol esik minden úttól, ember nem botlik bele.
Zajos Sylvester-éjszakán bömböl a szél két hegy között, ha megkap egy rongyos felhőt, elkergeti egyik ég sarkától a másikig.
Lenn a nehéz domb alatt, a fű gyökerén is alul, ott veri a költő kobzát, arany lantját, ezüst húrral, olyan bűbájos dalokat zeng; társai, a többi halottak, körül ülik, úgy hallgatják.
Zeng nekik dicső napokról, szerelemről a föld alatt, áloműző mély bánatról, mely a sír mélyén sem szunnyad. Úgy hallgatják, úgy ügyelnek.
Fenn a földön üvölt a vész; erdő zúdul, tört fa recscsen, nyugtalan utczákon végig zörög ajtó, ablak; kandallókban úgy sír a tűz, ember szíve oly kedvetlen.
Oh mi háborult szellem vagy Sylvester!…
Krisztus urunk után a nyolczadik században történt az a hallatlan eset, hogy a nők terhesnek találták a férfiak uralkodását a földön és azt mondák egymás között: «miért nevezzük mi a férfit uramnak? miért nincs megfordítva a dolog, hogy a férfi nevezné így az asszonyt?»
Csehországban egy fiatal, tizenhat éves leányzó, kit Velezkének neveztek, támasztá legelébb szivében azt a visszás eszmét, hogy nem lehetne megfordítani a világ eddigi rendjét, hogy a nők, kik addig férjeik rabjai voltak, lennének ezután az urak és a férfiak az ő szolgáik?
Egyszer csak elkezdték a nők a kalákákból kizárni a férfiakat; ha legény jött oda, azt kilökték, nem tűrték maguk között, csak asszonyt és leányt.
Ott azután egész éjjel elsugdostak; a szép Velezke tartott háborító beszédeket közöttük, a mit áhitattal hallgatott a többi.
– Miért van mirajtunk a férfiaknak hatalma? Nem olyan emberek vagyunk-e mi is, mint ők? sőt szebbek, jobbak náluknál. A nő jobban szereti gyermekeit, mint a férfi, a nő szemérmesebb, tisztább, érzékenyebb és mégis azok irják nekünk a törvényt, azokból telnek ki birák, papok, vezérek és irástudók. A leányokat készakarva gyöngéknek és tudatlanoknak nevelik; a férfigyermeket oktatják és erősítik. A gazdagságot, jószágokat csak a férfiak öröklik, a leány kegyelemkenyeret eszik. Fiak, testvérek dorbézolnak, pazarolnak; leányok, anyák otthon ülnek és dolgoznak értük. A nő bilincsbe-vert rabszolgája a férjnek, az őt megverheti, megvetheti, szerelmét gyalázattal oszthatja, senki sem mondja érte, hogy becstelen; ha egy leány egyszer vét életében, azt a templomajtóhoz térdeltetik, tollszárral koszoruzzák, haját levágják, s még az álnok csábító is sárt vethet rá; ha pedig a nő szeret mást, azt a férj meggyilkolhatja, s csak Istennek számol érte…! Isten rendelte-e ezt így? A férfiak szerezték ezt. Minden dolgukat úgy intézték, hogy rajtunk hatalmasok lehessenek, hogy a legutolsó koldusnak is legyen egy rabja, a kin uralkodjék: felesége; s az ország legelső asszonya, a királyné is csak olyan rab legyen az ő palotájában, mint mi gunyhóinkban.
Ilyen ádáz beszédekkel tartotta társnéit Velezke: és a beszéd elszivárgott szájról-szájra, egy faluból a másikba, az egész kerületbe; a férfiak, ha meghallották, nagyokat nevettek rajtok, legfeljebb akadt egy-egy, a ki jól megverte értök a feleségét.
Velezke szép, deli hajadon volt, szőke, kékszemű, telt arczú. Kinek jutott volna eszébe, hogy tőle féljen? sőt inkább gondolt arra, hogy szeresse, a ki sokáig nézett rá.
Sok szép ifju volt a környékben, elegen jártak utána, de ő egyre sem hallgatott; arra gondolt: a leghizelgőbb vőlegény is durva, erőszakos férj lesz egykor, ma megcsókol, holnap megver, s nem akart férjhez menni.
Az anyja nem erőtette, hanem az apja egy napon véget akart vetni a helytelen kényeskedésnek s erőnek erejével rákényszeríté a leányt, hogy egy fiatal molnárt vőlegényül elfogadjon, ha nem teszi, agyoncsapja, s hogy az agyoncsapásból előre kóstolót is adjon neki, megverte irgalmatlanul; az anya engesztelni akarta, szegény, csak ő is osztozott a verésben.
S ezzel el volt határozva, hogy Velezke pünkösd másodnapján megy feleségül a molnárhoz.
Velezke és édesanyja megmutogaták a fonóban testeiken a kék foltokat. Olyan emlékjeleket pedig a többi asszonyok is tudtak mutatni eleget.
Ott elpanaszlák egymásnak, hogy a nők sorsát ime így szokták intézni, adják, veszik, mint a barmot, a kitől nem kérdik: akarja-e ezt vagy azt gazdájának látni?
Hat hét volt még pünkösd második napjáig hátra, minden hétfőn, még a vasárnapi mámortól ködösen, megkérdezé Velezkét az apja: van-e kedve férjhez menni? a leány mindig azt mondta «nem»; apja pedig, hogy rá emlékezzék a hétfordulóra, megverte őt újra.
Az asszonyok hat hét alatt suttogtak és tanakodtak, a férfiak nevették őket. Asszonyharag – libaméreg.
Eljött végre piros pünkösd másodnapja, a leányok, az asszonyok ilyenkor az erdőkön koszorúkat fonnak, egyet kiválasztanak a szűzek közől, s azt megteszik királynénak, pünkösdi királynénak.
Pünkösdi királynénak tették meg Velezkét pünkösd másodnapján s körülhordták a leányok, vállaikra felemelve, zöld ágakból font trónusban s énekelték, hogy «eljött, eljött piros pünkösd napja; itt van, itt van szabadulás napja».
A férfiak hagyták őket bohóskodni délutánig. Délután a pünkösdi királynét leszállíták trónusáról, s elvitték erővel, megeskették vőlegényével.
Mikor ez megtörtént, azt mondá Velezke a templomban lévő asszonyoknak és leányoknak: «hogy ha éjszaka lesz, minden asszony, minden leány emlékezzék meg felőlem.»
A nők sírtak, a férfiak nevettek e szóra; mentek sátor alá, ittak késő estig; éjszaka, éjfélkor tért haza minden férj ittasan, haragosan a mérges erős sertől.
És azon az éjszakán háromezer férfit gyilkoltak meg tulajdon feleségeik, testvéreik, leányaik, az anyák is megölték fiaikat, hogy az egész környéken nem maradt egy férfi élve.
Velezke is meggyilkolta vőlegényét a menyegző éjszakáján; a legelső csókot késsel fizette vissza neki.
És akkor felvették az asszonyok a férfiak fegyvereit, puzdráikat, kardjaikat, feltették a sisakot fejükre, a pánczélt kebleikre, megválaszták Velezkét vezérüknek és megindultak a király ellen. Premizláv volt a király, annak megizené Velezke, hogy szálljon le trónusáról és adja azt át nejének, és a főhivatalnokok mind jelvényeiket nőknek adják, mert ezentúl azok fognak uralkodni a világon.
Izenetét a rémítő hír követte, hogy a fellázadt nők tábora megveré az eléje küldött seregeket, elfoglalá az egész megyét, a nők mindenütt hozzájuk csatlakoztak, az őrült eszme terjedni kezd; egy férfi sem biztos alvó ágyában többé, minden házban benn van az ellenség!
A férfiak sok helyütt előre kifutottak az erdőkre, ott hagyva a falvakat az asszonyoknak, azok a férfi gyermekek jobb szemeit kiszurdalják, s hüvelyk-ujjaikat lemetszik,1) hogy a kéz-íjjat megvonni, s a nyillal czélozni ne tudjanak, ha megnőnek, a helyett a leányokat tanítják kardforgatásra, czéllövésre, dárdahajításra. A király az első veszély zavarában várába zárta magát, a zendülő nők oda is utána mentek, körülfogták a várat, s minthogy ostromszereik nem voltak, hogy azt bevehessék, az átelleni dombon egy másik várat építettek fel ellene.
Onnan izent hadat az egész férfivilágnak a vér-ittas asszonyhad vezére, Velezke, s felhítta a némbereket, hogy rázzák le a férfiak jármát széles e világon; ezentúl a férfi legyen otthon ülő szolga, a nő parancsoljon!…
És talán felfordítja az egész világot ez az egy őrült leányzó, ha a királynak egy hatalmas vezére hirtelen fel nem ülteti a nemesi hadakat, s egyszerre négy oldalról nem támad a nő-táborra.
Akkor mégis megsajnálta: ennyi szép ragyogó szemet halállal lezárni, ennyi szép dobogó keblet vassal átszúrni, ennyi édes piros ajkkal a föld porát csókoltatni, s felszólítá Velezkét, hogy rakják le a fegyvert együtt, vegyék fel újra a guzsalyt, válaszszanak férjet maguknak ismét és legyen minden feledve.
De a leány azt izente: «csak te ölj meg bennünket, ha tudsz, mert különben mi ölünk meg téged».
Ekkor azután megfuvatta a vezér a trombitákat, s jelt adott a seregeknek, hogy kezdjenek el nyilakkal lőni a körülfogott táborra; nehéz egy nöt megölni közelről, karddal.
A nők sokáig állták a harczot, az ő tegzeik is elröpíték a nyilat oly messze, mint a férfiaké, s a vezér kétszer érzé pánczélján koppanni a nyilat, a mit Velezke külde számára.
Végre kifogytak az asszonyok a lőszerekből; ekkor Velezke két sorba állítá a csataszekereket, azokon kaszákkal felfegyverzett nők állottak, maga a többiekkel lóra ült, kezébe vette a zászlót és a kardot és azzal kirontott az ostromló férfihad közé.
A szekerek sok jó férfit eltiportak, a bárdok, a kaszák sok bajnokot elvesztének csúf halállal, kinek asszonykéz által kell elveszni; s csak késő éjszakára birták a férfiak elfogyasztani a nők táborát. Egyet sem fogtak el élve; a nő harczolt, a míg egyet birt mozdulni és nem kért kegyelmet egy is. Estefelé csak egy maroknyi csoporttal vergődött még a sík közepén Velezke; társnéi szorosan körül, s felemelt pajzsaikkal védték; úgy elhullottak azután egyenként, egy domb támadt a helyen megölt szűzek holttesteiből, utoljára csak egyedül harczolt az őrült szűz, jobb kezét is levágták már, balkézzel forgatja kardját; nincs mit tenni, keresztül kell szivén ütni azt a dárdát; úgy fekszik le a többiek közé.
A nőlázadás ebben érte végét, s többé nem lett ismételve a történetekben.
Más eszközökkel, más tudománynyal vitte azt ki azóta az emberi nem szebbik része, hogy az erősebben uralkodjék; nekünk hagyta csak a nevét, a látszatát az uraságnak; voltaképen ő parancsol, mi vagyunk, a kik engedelmeskedünk és azt mondjuk rá, hogy jól van az így…
Szobránczi Tódor épen Pesten volt menyasszonya számára ékszereket vásárolni, midőn levelet kap gyászszegélylyel, melyben tudtára adják, hogy menyasszonya, kivel két hét mulva meg kellene esküdnie, már nem az övé többé, mert meghalt; el is temették nagy pompával, a félváros bámult a koporsóra. Igyekezzék magát vigasztalni.
Tódor erre a hírre vett magának egy jó öblös pisztolyt, azt megtöltötte három golyóval, s rögtön utazott haza azzal az eltökélt szándékkal, hogy ki fog menni kedvese sírjához s ott magát agyonlövi.
Haza érkezve szülővárosába, barátai, rokonai mind részvevő szomorkodással fogadták, néhányan megkisérték a vigasztalást is, a mi nagyon rosszul sikerült nála.
Hagyta őket beszélni, nem hallgatott rájuk, nem sírt előttük: tudta már, hogy mit fog cselekedni?
Kivezetteté magát nappal a sírkertbe, megmutattatá magának a frissen felhantolt sírt, mely elé le volt tűzve az egyszerű keresztfa, ott nem csinált semmi zajos jeleneteket, nem sírt, nem tombolt, hidegvérrel adott rendeleteket aziránt, milyen sírkövet emeljenek majd a fakereszt helyébe? hová ültessenek virágokat a sír körül s jól megjegyzé magának a helyet, hogy majd éjszaka visszataláljon oda.
Ismerősei azt hitték, hogy hidegvérrel tudja venni a dolgot, – s dicsérték érte.
Ő pedig csak azt várta, hogy éjszaka legyen.
Kis városban korán elalszik minden ember, még a lámpások is, a ki sötétben szeret járni, van módja benne.
Szobránczi egy élő lénynyel sem találkozott egész a temetőig, ott pedig – ki volna élő? A hold még fenn volt a láthatár felett, könnyű volt megtalálnia az utat, mely mátkája sírjához vezet. Messziről fehéredett eléje az új hányású halom.
Oda talált; ismerte már azokat a fákat is, a mik körüle voltak.
És a mint a sír tövéhez ért, visszadöbbent; egy férfi feküdt ott, arczczal a sírra borulva.
Talán mégis eltévedt?
Odalépett halkan a keresztfához, s menyasszonya nevét olvasá rajta. Azt kelle hinnie, hogy az ismeretlen alak valami részeg ember, ki ide tévedt s itt elaludt.
Hozzányult a kezével, hogy felköltse. Az riadtan ugrott fel fektéből s vadul kiálta rá: «Mit akar ön?»
– Tudni akarom, hogy mit csinál ön itt?
– Láthatja ön: imádkozom.
– S miért jött ön e helyre imádkozni?
– Mert ezen a helyen akarok meghalni.
– Mi joga van önnek e helyen imádkozni és meghalni?
– Mert ez itt menyasszonyom sírja.
Szobránczi azt hitte, hogy meg kellett tébolyodnia. Ő azzal az üdvtelen határozattal jön ide, hogy menyasszonya sírján megölje magát, s ime egy idegen embert talál itt, a ki ép oly marczona arczczal tekint ő rá, mint a milyennel ő arra vissza, épen úgy meg akarja magát ölni, mint ő, s épen úgy menyasszonyának nevezi a sírban fekvőt, mint ő.
– Kérem önt uram, monda Szobránczi, a tréfa nekem unalmamra van; menjen ön innen Isten hírével s hagyjon magamra.
– Én menjek el innen s hagyjam önt itt? S mit akar ön itt?
– Valóban semmi mást, mint a mit ön mondott; magamat megölni.
– Meg van ön tébolyodva?
– Lehetne rá okom. Menyasszonyom fekszik e sírban.
– Uram, ön engem boszant! ő az én menyasszonyom volt.
– Mi neve önnek?
– Az nem tartozik a dologra; én sem kérdem az önét. Ön rágalmaz egy nőt, a ki meghalt; gyanusítja, hogy csapodár volt: két vőlegényt hitegetett egyszerre. Ha ön azt állítja, hogy meg akarta magát ölni, lesz önnél pisztoly: nálam is van; nem kell messzire mennünk; a sír két végire állunk, s lőhetünk onnan.
– Önnek különös szerencséje van mindig azt mondani a mit én akartam; én is ezt készültem indítványozni.
– Nagyon jól van; lépjünk helyeinkre.
Felálltak, czéloztak, mind a kettő a másik szivének tartotta fegyvere végét.
– Egy, kettő…
Akkor egyszerre mind a kettő leeresztette a felemelt pisztolyt.
– Nekem valami ötlött eszembe.
– Nekem is, de ön mindig megelőz.
– Én azt gondoltam, hogy maga a halott legjobban eldönthetné, valóban melyikünk menyasszonya volt?
– Én is azt gondoltam; egy jegygyűrűnek kell lenni ujján; a melyikünk neve abba a gyűrűbe vésve van, ahhoz volt hű, a másik csak álmodta boldogságát.
– Helyesen. Fel kell ásnunk a koporsót.
– Itt egy félbehagyott sírnál van ásó és kapa.
– Jól van, lássunk hozzá.
– A melyikünk gyűrűje ujján van, az főbe lövi magát, a másik eltemeti őt menyasszonyával egy sírba s megy odább.
A férfiak letették egymás mellé fegyvereiket; ásót, kapát fogtak, feldúlták a sírt, meglelték a koporsót, lefeszíték a födelet és találtak benne – – egy viaszbábot, tökéletesen utánozott arczával a menyasszonynak; – az pedig – ki tudja hol járt egy vándor lovartársaság clownjával, megszökve mindkét vőlegénye elől? – – –
Láttátok ezt a vidám öreg urat? hogy tréfált, hogy adomázott, hogy tette a szépet a leánykáknak, hogy kötődött az ifjakkal? Nagyon víg ember ez! – Igen, mert most tiszta idő van. Duzmai bácsi igen jó kedvű ember, mikor a nap süt; akkor madarat lehetne vele fogatni, olyan fürge, akkor még meg is lehetne házasítani.
De látnátok csak egyszer, mikor borongós idő van, mikor felhőkkel huzódik be az ég, mikor a hold udvart von maga körül, mikor az esőnek már lóg a lába, aztán mikor megcsordul az eresz, töltik az egek csatornái a vizet, csak úgy szakad! No iszen akkor látná őt valaki!
Duzmai bácsi akkor nem bácsi senkinek; akkor ő haragos oroszlán, akkor nem mulat senkivel, akkor összevész az öregekkel, megkergeti a fiatalokat, s ha szép leánykákkal találkozik, félre fordítja a fejét, hogy ne kelljen nekik köszönni.
Hogy van az időváltozásnak ilyen nagy hatása a jó öreg úr kedélyére?
Hát ennek a historiája bizony aként hangzik, hogy régen-régen, nagyon fiatal korában volt Duzmai Sándornak egy jó öreg barátja; valami nyugalmazott őrnagy, a kihez ő naponkint eljárogatott hármasban tarokkozni; a harmadik volt az őrnagy felesége; mellesleg mondva, élte virágában levő fiatal menyecske.
Az őrnagy és Sándor barátja sokszor vitatkoztak a tarokk szépségein; az őrnagy azt állította, hogy ez az egyetlen kártyanem, a minek játszásához legalább három ember kivántatik; Sándor pedig azt erőtette, hogy de bizony lehetne azt kettőnek is játszani.
Az őrnagy állt a véleménye mellett rendületlenül, mint a silbak; hanem a fiatal menyecske engedte magát kapaczitáltatni, hogy lehet biz azt a tarokkot két embernek is játszani, ha a harmadik nincs ott.
Az ilyen leczkeadások pedig nem tetszettek a hadastyánnak, azért is megtiltá Sándor barátjának a további barátkozást s azt igérte neki, hogy ha még egyszer ott kapja a házánál, meglövi.
A vakmerő fiatal ember nem ijedt meg a fenyegetéstől, s miután az őrnagy magával vitte a kapukulcsot, mikor este a casinoba ment, tehát a kerítésen járt be.
Ezt is megtudta a kiszolgált hős s egy este rá lesett töltött pisztolylyal, s a mint Sándor urfi épen kapaszkodott fel a palánkba, úgy sütötte rá a mordályt, hogy az egész töltés a tomporába ment.
A seb azonban nem vala halálos, de annál keservesebb, mert a pisztoly göbecs helyett – öreg sóval volt megtöltve.
Jaj, szegény Sándort de tönkre tette ez a lövés. Felgyógyult, de az átkozott só a tomporában minden időváltozást megérez.
Azért bármilyen jó kedve van is, mikor szép az idő, egyszerre elromlik az, mikor közeleg a nedvesebb szak; s olyankor megeszi az embert, kivált a ki azzal a veszett bátorsággal bír, hogy az időjárás leendő voltáról kérdezősködik nála.
Ilyen halálig tartó bűnhödést csak a pokolbeli poéták birnak kigondolni.