Volt nekem egyszer egy bogarászom, ki hatvankilencz esztendeig élt abban a hitben, hogy ő ritkaságokat gyűjt.
Hajdan physices et archæologiæ professor volt az *** lyceumnál, s mint ilyen és mint éktelenül fösvény ember oly hírben állott az adózó nép előtt, mint kinél igen sok pénz van forgásban; később privatier lett belőle, hogy vénségére a muzsák ki kezdtek rajta kapni, s e minőségben még jobban összehúzta magát, nem főzetett, macskáját agyon koplaltatta, szolgálóját szélnek ereszté, reggelenkint bevásárlotta fületlen bögréjében a maga félmeszely édestejét, vett mellé egy összeragadt szilajzsemlyét, délben eljárt a lebujba maradékra. Föl lehete számítani, hogy egész napi tobzódásának váltsága nem megy négy kongó garasra.
S mégis, mikor halála után holmijét összeirták, a legszabadelvűbb fölszámítás szerint nem ért az összes státus activusa 100, mondd: száz hosszú forintot. Örökösei legalább is ezerszer annyinak itták meg előre az árát.
Hová tette? hová nem tette? arról még tán most is beszélnek a ***-iak, s maig sem tudják elgondolni, hogy olyan ember, ki negyven esztendeig jár egy kaputban, azt hol kifordíttatja, hol befordíttatja, mikor meghal, hogy nem hagyhat maga után legalább egy véka ezüstöt. Hisz összekerestek ágyat, derekaljat; szétbontottak székeket, pamlagokat, fölszedték a pallókat, lekaparták a falakat – sehol semmi nem jött elő, kaputbéllésben, kalapbéllésben keresték, csizmaszárban, kéményben, pinczében, tűzhely alatt, gerendák között, sehol semmi! régi képek rámái szétbontattak, avas könyvek levelenkint szétszedettek, füstös régi pénzek ketté ráspoltattak, de csak nem jött azokból pénz elő. Ez az ember elvitte azt magával a másvilágra! Mikor érezte halálát, bizonyosan fogta, ostyába takarta és lenyelte. Ez egyébiránt a legszerényebb vélemény, mit ez esetről hallani lehete.
Voltak, kik a dolgot erőnek-erejével meg akarták magyarázni. Némelyek azt állították, hogy ez ember titokban polygamiát űzött – mások, kik még bölcsebbek voltak, úgy elmélkedének, hogy a török császárnak adott pénzt kölcsön, s az okirat bizonyosan ott van – a között a menykő sok pogány szarkalábirás között – a kuczkóban, a miből az angyalok sem értenek egy szót sem; a legeslegokosabbak pedig egyakarattal megegyeztek abban, hogy bizonyosan éjjel rablók ütöttek rá, azok megfojtották, s mindent, de mindent, a minek csak hasznát vehették, elpakoltak. Ebben megállapodának.
Jelen voltam, mikor holmiját elárverezték.
Már az igaz, hogy annyi ócska czinkanálnyelet és korsófület még nem láttam, mint itt egy rakáson.
Rozsdás kardok, tört pilingák, dárdák, bárdok, taglók, lópatkók, kengyelvasak, rézgombok, aczélgombok, kitömött madarak, ürgék, ráklábak, darázsfészkek, dirib-darab csontok, kővé vált zápfogak, spiritusba tett kétfarkú gyikok, csigahéjak, madárkoponyák, cserépdarabok, fazekak, mindenféle szinű és alakú kövek, porok és ásványok, lávadarabok, tégladarabok, foliansok, kutyabőrös kötegek, iratok, képek, mappák, pecsétek, régi krajczárok s ki tudná, mi mindenféle kopott kaczatbirodalom, mely között három regement eleven pók indigenálta magát.
Mindezen tárgyak azonban példás rendben és figyelemmel valának sorba szedve. Mindenikhez oda irva a mutató szám, mely alatt a lajstromban meg lehete olvasni mindazon nevezetességeket, mikről, egyik vagy másik vasfazék és petrificatum hírben maradt az utókor előtt.
Itt volt 1. egykor roppant fringia, melynek egyik oldalára a miatyánknak, másikra a hiszekegynek kellett irva lenni. Akaszszák föl, a ki egy betűt látott is rajta a rozsdától. Egyébiránt ezzel a karddal viaskodott Achmet basa a kenyérmezei ütközetben. Vételára 20 császári arany; egy hajóslegény megvette 18 garason dohányvágónak.
2. Az az olló, melylyel Arnulf császár lovának a farkát elvágták, mikor éjjel az Enns hidján keresztüllovagolt. Vette 80 forinton. – Eladatott 17 krajczárért.
3. Egy dárda, melyet római triarius viselt a carthagói háborúban. Én ásónak néztem, s csakugyan egy kertészlegény adott is érte valamit.
4. Szent Lőrincz imádsága, nagy elhízott könyv, fekete, piros és kék betűkkel irva, melylyel hajdan az ördögöket űzték, mikor még kevesebben voltak. Ezt vette a megboldogult kilenczven forinton, kapcsostul, táblástul. Biz azért nem adott a sajtos többet fél máriásnál.
5. Egy kép, melyet Ovidius Naso saját kezével festett, oly silány macskakaparás, a minőt csak poétától várni lehet. Ez nem talált vevőt, pedig a hátára 25 arany volt irva.
6. Egy fekete rigófejű fehér galamb kitömve. Az öreg tíz esztendeig csodálta e természettünemény eredetét és sohasem jött rá, hogy a fej úgy van hozzávarrva a nyakhoz: 10 arany.
7. Egy kő, mely a holdból esett le, 100 arany.
8. Lollia Paulinának egy papucsa, 8 arany.
9. Három Lukács-czédula. Boszorkányt lőni való, 12 forint.
10. Aisach köténye, melyet Muhamed később zászló gyanánt használt.
11. Emeza hálófőkötője, melyet akkor viselt, mikor tűzzel álmodott.
Hirtelen azonban egy festvényre pillantok, visszahökkenek. Láttam én ezt már valahol… Egy borzas scythafej ezüstös dolmányban, aláirva: «Attila, plaga Dei.» A vonások oly ismerősek, mintha tegnap beszéltem volna a gazdájokkal, de oly ismerősek, mintha saját magam mázoltam volna; úgy van, úgy, mikor festeni tanultam, épen ilyen háromhasú orrokat szoktam festeni az embereknek. Ki lehet az, ki engemet ezelőtt háromszáz esztendővel utánozott. Utána nézek a lajstromban, hát oda ez van irva: E ritkabecsű képet vettem 28 császári aranyon, melynél bizonyosan tizszerte többet ér, festője ama híres mór festő Ben-Ali Hassan-yokai-mahmud.
Mondtam, hogy én festettem, de ki hát ez az Attila?
Dehogy Attila, dehogy Attila, hisz ez Beregi Bandi!
Legalább Beregi Bandi volt, a ki előttem ült, mikor e hadijesztő alakot festettem.
Most már világos volt előttem minden. Licitálni próbáltam a képre. Egy huszasnál alább csak nem kezdhettem saját nagybecsű festményemről beszélni, de majd megvertek, hogy miért nem hagyom a kétgarason kezdeni, mint a többit, s a kikiáltási összegben csakugyan rajtam is maraszták.
… Bandi öcsém tüskére való fiu volt.
Unokaöcscse volt a jámbor professornak s egyike volt azoknak, kikre öröksége nézett.
De Bandi nem tudott várni, vagy ha ő tudott volna is, de hitelezői egyáltalában nem akarták megtanulni e keresztyéni erényt.
Bizony pedig az öreg úr nem volt az az ember, a ki valaha valakinek valamit maga jószántából adott volna, indigestióban sem igen szenvedett, hogy abban bízni lehetettt volna, hogy valaha meghal.
Egyetlen eset volt, melyben hallatlanul tudott pazarolni. Imádta a régiségeket, ha valaki azt a kardot mutatta volna neki elő, melylyel a cherubim Ádám-Évát kikergette a paradicsomból, le hagyta volna a nyakát vágatni vele, csakhogy az övé legyen. Gyakran egy füstös pergamentért, melyen egy római imperator autographiája volt, egy darab tégláért, mely Pompejiból hozatott, egy kétfejű csibéért, egy Árpád korábóli pipaszurkálóért, egy özönvíz előtti állatfogért, oly sommákat kidobott, minőket saját édes fogaira két esztendő alatt sem költött volna el.
Bandi öcsém tehát így gondolkozott:
Ha te neked nem kell egyéb, mint csak az, a mi rongyos és rozsdás, akad az ősi kaczattárban annyi tarajtalan rézsarkantyú s nyélbe törött kés-villa, meg füstös documentum, s több afféle ludgége-sodorító és fánkmetélő, a mit csak ősi megillatosodott üveges almáriomok fiókjában összevissza hányva lehet megtalálni, s melyeken a késő successorok törhetik fejüket, hogy mely keresztyéni czélokra szolgálhattak mindezek? mennyiből három csodamuzeumot ki lehet állítani.
Fogta tehát, egy éjjel összeszedte öreganyja legöregebb almáriomának megpenészesedett tartalmát, egy sereg régi főkötőszorítót, czifrapaczalmetélőt, mozsártörőt, ó-divatú gömbölyű üvegvasalót, kolmizó vasat, giraffefésüt, kettévált porczellántálakat, tollatlan kulcsokat, srófokat, szegeket, csattot, rokkakapcsot, czipőhuzót, famacskát, harisnya-stoppolót, egérfogót, fületlen gombokat, s mindezeket zsákra rakva elvitte a városhoz vagy fél mérföldnyire fekvő puszta várba, ott azokat egyenkint a kövek közé, az udvarban, a bokrok alá szépen eltemette s hagyta állani vagy egy hétig.
Egy hét mulva elment Thaddeus úrhoz. Thaddeus úr mindenkitől, ki hozzá belépett, azt szokta legelőször is megkérdezni, hogy micsoda nap van ma? mert a házánál levő legújabb kalendáriom II. Sixtus pápa idejéből való volt.
Ha aztán mondták neki, hogy szerda vagy csütörtök, márczius 10-dike vagy 20-dika – ő rendesen tudta, hogy ezen a napon hol volt nagy ütközet, kit koronáztak, kit fejeztek le, merre volt földrengés? Melyik tudós miféle klepsidrát talált fel s egyik vagy másik kegyelmes fejedelem miféle kegyelmes élczet méltóztatott mondani e napon.
– Öcsém, ezen a napon találta fel Guericke Otto az időjóslót, ott a szegletben láthatsz egyet, geranium-mag van tüzve a közepébe, annak a farka mutatta hajdan a jó és rossz időt, mielőtt a barometrum fel lett volna találva. Ezt ma találta fel Guericke Ottó, azaz hogy ezelőtt 214 esztendővel. Ily szavakkal fogadta Thaddeus úr Bandi öcsémet.
– És én pedig mit találtam! szólt ez phlegmatice, (úgy szokott beszélni) nézze csak professor urambátyám.
S elővesz ezzel a dókája zsebéből egy – whistmarqueot, melyet a mi hölgyeink egy szóval «tantusz»-nak neveznek s mutatja az öreg úrnak.
Ez azt hitte: régi pénz.
Nézi, forgatja, oculáriumot tesz neki, persze: semmi irás rajta, hanem egy sereg apró czifraság között látni való volt rajta vagy egypár rózsaforma is.
Az antiquista el nem tudta gondolni, hogy melyik császár idejéből való lehet e pénz? Régibb nem lehet mint III. Incze pápa idejéből való, ez kapott legelőször teljes rózsát egy kertésztől ajándékba, azelőtt csak a vadrózsát ismerék s ezt oly nagy tiszteletben tarták még akkor, hogy a gyóntató szék tetejébe tették; ezért mondatik valaminek titokbani kimondatása: sub rosa dictum. – Már most csak az a kérdés, hogy vajjon a Lancaster család verette-e e pénzt, vagy a York család? A fehér rózsa-e ez, vagy a piros rózsa?… Hogy is jutottál e pénzhez, öcsém?
– Hát itt a régi vár udvarában a fűben feküdtem és olvastam; egyszer a lábamnál mozog a föld. Hát egy vakand túrta a földet; én egy követ veszek s lesem: hogy majd agyon ütöm, mikor hirtelen valamit látok csillámlani a hant között; kiveszem, hát ez volt a földben.
– Nem kerested tovább?
– Csak a mint a sarkammal szétrughattam a túrást, találtam még ilyet vagy hatot. S ezzel előmutat egy marék egymáshoz testvérileg hasonlító whistmarqueot.
Thaddeus úr meg volt lepetve, s ez idő óta nem volt neki kedvesebb embere Bandi öcsémnél, együtt járt ki vele a régi vár omladékihoz, ott áskáltak a kövek között holdvilágos éjszakákon, bagolyhuhogásnál, lélekröpülésnél. S mi természetesebb, mint hogy Bandi öcsém minden fontos felfedezésnél fontos pénznyomatékoktól birta az öregurat megszabadítani. Igy jutottak ősi kaczattára elmorzsált cserepei egyenkint Thaddeus úr ritkasági gyűjteményébe, ki azokat őrizte erősen s kitanulta, hogy melyik római császár idejéből vesztek ottan?
Máskor összeirt Bandi öcsém egy sereg autographiát mind megannyi Napoleonok, Washingtonok, Franklinok és Stuart Máriák leveleit, s mint hogy ezt semmi áron kezeiből ki nem akarta adni, az öreg úr utóbb is sajátkezűleg után-rajzolta mindegyiket, szempusztító figyelemmel, s tetejébe meg is fizetett érte.
Ha tudta volna, mikor már készen volt vele, hogy egy sem valódi!
Egyszer Bandi öcsém meghallotta, hogy tulipánokat is szoktam festeni, s nekem esett, hogy pingáljam le őt.
– De öcsém, roppant silány mázolás lesz ám ez.
– Épen olyan kell nekem.
– Senki sem ismer rád róla.
– Annál inkább meg leszek vele elégedve…
– Aztán borzasztó rococo lesz az egy hét alatt, a mit én festek, minden szín megzöldül rajta, mert a városban nyeregjártó firnájszon kívül semmi más olajat nem kapni.
– Mentül zöldebb lesz annál jobb lesz.
– S a színek fölpattognak, mihelyt napfényre jutnak, mint árvíz után a szikkadt iszap, csak sötétben szabad a képet látni.
Denique a fiu nem hagyott békét, le kelle őt festenem. S hogy mennyire eltaláltam, bizonyítja azon eset, miszerint alig várta, hogy megszáradjon, rögtön eladta Thaddeus urnak, mint Attila képét, mit egy szerecsen mameluk lóháton festett kutyafuttában a csójtárja végivel a kaftánja bélésire.
Másszor szemtanuja voltam, hogy Bandi öcsém megvett egy üveg aranyos porzót a papirárusnál. Szerelmes leveleket szokott irni, arra kellett neki.
Az öreg úr meglátja nála s kérdi: mi az?
Ez hidegvérrel mondja, Aurum fulminans Eleusiacum.
– Menydörgő arany?
– Hohó! vigyázva kell vele bánni. Ezzel az üveggel az egész várost levegőbe lehetne röpíteni, s a legkisebb frictiótól elsül.
Nekiesett az öreg, kérte, könyörgött, ha csak felét is adja neki s végre megalkudtak három evőkanálnyira oly árban, a milyenért három véka aranyporzót lehetett volna venni.
Ritkítja párját az a comicus helyzet, a mily ovatossággal ezek a veszedelmes port elosztották, pávatollal seperték össze szépen a papiroson s mikor össze volt seperve, Bandi öcsém közibe tüsszentett s alló! szétröpült az egész dicsőség. Végre is az egész üveggel meg kelle szerezni Thaddeus úrnak.
Őrizte ő aztán ezt az üveget. Dupla almáriomba tette. Valaki csak hozzá jött, mindenkit megintett, hogy őrizkedjék nagyon kopogni, mert itt olyan por van, mely a legkisebb mozgástól, a legkisebb kiáltástól elsül s kiveti a földet a sarkából.
Halála óráját is ez idézte elő. Egy vasárnapon elővette a veszedelmes üveget, nézegette, gyönyörködött benne; egyszer kisiklott a kezéből, földre esett, összetört, s ő szegény ijedtében azt gondolva, hogy most az egész mindenség összetörik, rögtön szörnyet halt.
Legnagyobb kincsei a szemétdombra jutottak.
Még csak azt kell megemlítenem, hogy Lollia Paulina papucsában Buksa Mátyás táblabiró saját fiatal felesége papucsára ismert. Aisah kötényében és Emeza hálófőkötőjében szintén másik két compossessor saját menyecskéik eltévedt jószágaira.
Kik Bandi öcsémet közelebbről ismerik, tudni fogják, hogy e névszerinti tárgyak mint jutottak a ritkasággyűjteménybe.
Furcsa kaland.
(Beszéli az, a kivel megtörtént.)
Párisba érkezve első dolgom volt, mint aféle hárompróbás magyar gavallérnak, a nagy operaházban megjelenni. Páholyt vettem: lássák ezek a francziák, hogy kivel van dolguk.
Azt igen jól tudom, részint a tükröm által, részint a pesti varrólánykáktól, hogy én szép fiu vagyok; sokat is tartok e felől. Azzal a biztos öntudattal hordozám végig lorgnettemet az áttelleni páholysorokon, hogy a mennyi hölgy itt most ül velem szemközt, az egy óra alatt mind szerelmes lesz belém s csak azt sajnáltam, hogy azok is nem láthatnak, kik alattam és felettem ülnek.
Mondanom sem kell, hogy diadalom milyen tökéletes volt; minden operngucker megbámult; grófnők, herczegasszonyok vetettek felém epedő pillantásokat, a mit én fajunk érdekében mindannyiszor nem késtem elfogadni és viszonozni. Hiába, a magyar gavallér Párisban is csak legkülönb gavallér; úgy hiszem, hogy ez órában egy párszor büszke lenézéssel gondoltam vitéz ősünkre, Attilára, kinek hajdan nem sikerült a ködös Lutetia fehér lábikrájú hölgyeit meghódítani, a mit ime most egy igénytelen utódja… no de nem illik olyan nagyon belemerülni a dicsekedésbe.
Elég az hozzá, hogy egyszer csak valami herczegasszony tökéletesen a lépen ragad. Ott ült velem szemközt; szép volt irtóztató módon, s csak úgy lebegett a csipkefelhők között, mikből gyémántok villogtak elő, akár a csillagos eget vette volna magára. Ez nem lehet valami szegény istenasszony.
Az én tündérem az egész előadás alatt le nem vette rólam a lorgnonját. No már ahoz nagy világbeli járatlanság kellene, hogy ezt el ne értse az ember. Tudom. Tres humble serviteur madame. Ott leszek. Előadás végeztével odafurakodtam az előcsarnokba, melyen keresztül kellett haladni. Az én istennőm egy perczig sem engedett várakozni; ő is jött. Ah, közelről valóban vakító szépség volt! én nem szoktam elragadtatni, ismerem a kozmetikumok hatását, tudom mit tehetnek a csipkék, ékszerek, mesterséges turnür és betanult agacéria; de ez mind nem segített itten; gyönyörű volt ő, szebb minden ideálnál, a mit poéta valaha kigondolt.
Midőn mellettem elsuhant, egy könnyű kézszorítást érzék kezemen s midőn ámulatomból magamhoz tértem, egy kis névjegyet tarték markomban, a mi egy gyűrűbe volt beleszorítva.
A vizitkártyán ez a név pompázott: «Marchesa Barcheschi, boulevard des Italiens», alatta pedig finom-finom irással plajbászolva: «holnap 12 órakor.»
A gyűrű pedig, mely ezt átszorítá, valóságos solitair rubin volt, másnap mindjárt megkérdeztem egy bijoutiérnél, hogy mit érhet? azt mondta rá, hogy megér ötszáz frankot.
Ez nagyszerű! A ki meghivó jegyeihez ily ékszereket mellékelhet, az nem lehet kalandornő, az okvetlenül előkelő hölgy s igen szép tőle, hogy egy idegen férfira rá meri azt bízni: nem fél tőle, hogy ez a légyott helyett viszi azt a zálogházba. Bizonyosan rám ismert, hogy magyar vagyok.
A kaland nekem igen kellemesnek tetszett; alig várhattam a másnapi 12 órát, egész elegantiába vetettem magamat, bérkocsit hozattam s hajtaték a Boulevard des Italiensra. A bérkocsis jól ismerte a marchesa hotelét, ah, ki ne tudná azt: hol van? egyenesen odatalált. De be nem volt neki szabad hajtatni az udvarra, ott csak urasági equipázsnak van joga zörögni; most is állt az udvaron egy pár.
Csak hadd álljanak ott! Antichambrirozhatnak a monsieurk, ha én megmutatom ezt a gyűrűt!
Menydörgő menykő nagy portás czammogott elém, infamis mogorva pofával; a mint meglátta az ujjamon a rubint, rögtön elmosolyodott; csengetett; ezüst-vállzsinóros inasok futottak elém, azok is szörnyű nyájasan nyitottak előttem mindenféle ajtókat s vezettek pompásnál pompásabb corridorokon, előtermeken, salonokon keresztül, a hol az embernek a szeme fénye elveszett.
No már kérem alássan, én láttam elég pompás salonokat és corridorokat, s ha én azt mondom, hogy itt a szemem fénye elveszett, az sokat jelent.
Végre egy pompás amphitheatrum alakú salonba bocsátának be, a minek adjusztirozása felülmul minden képzelhetőt: csupa márványszobrok, amerikai virágok, selyemszőnyegek, porczelán és ezüst lárifári s körül a falakon pompásnál pompásabb képek, művészi kezektől, (úgy hiszem, hogy művészi kezektől voltak!) aranyos rámákban. Aztán mindegyik ráma tetején volt egy üvegcsillag, a mi igen jól vette ki magát. Negyvennyolcz kép volt. Ugyanannyi csillag mindegyik rámán. Ez nagyon elegans ötlet.
De sem soká volt időm ezeket az üvegcsillagokat számlálgatni, mert ime nyilt az ajtó s belépett az én istenasszonyom.
Most még szebb volt, mint tegnap. Szelid, nyájas és nemes tekintet, nagy, bűbájos szemek és epedő ajkak és ez mind az én kedvemért mosolyog. A hölgy elém jött és kezét nyújtá; (ah, mi bájos, puha kéz!) leültetett maga mellé, szemérmetesen lesüté szemeit és kért, hogy ne itéljem meg érzelmei bevallása miatt. Én térdre estem előtte és mondám neki, hogy imádom. Erre ő megijedt és el akart futni. Én jobban megijedtem, hogy nagyon hevesen bántam vele s azután szelidebben kezdék hozzá. Arra ő kiengesztelődött és megnyugodva ült le megint; én bocsánatot kértem tőle elragadtatásomért, ő könyezni kezdett és fájdalommal vallá meg, hogy még nem talált férfira, a ki őt valóban megértette volna. Én esküdtem, hogy az én leszek, a ki őt megérti, s aztán elkezdtem neki poetázni; verseket mondtam és sóhajtoztam. Ő nem hagyta gyöngéd figyelmemet viszonozatlan, letörlé könyeit és mosolygott. Én odaültem lábaihoz egy zsámolyra, ő hajfürteim közt játszatta szép finom ujjacskáit; én szivemhez szorítám e szép fehér kezet, ő aztán odahajolt hozzám s megcsókolta homlokomat gyöngéden, én aztán megcsókoltam az ő arczát, de forrón; ő szerelmes hangon «kedves Romeójának» nevezett; én őt kedves Juliámnak viszonzám, s így szépen eljátszottuk Romeo és Julia első felvonását, a hol az emberek még csak igérik egymásnak, hogy milyen szerelmesek fognak majd egykor lenni, s a mellett mindenféle gorombáskodástól távol maradnak.
Aztán gyöngéden búcsut vettünk egymástól, s azzal az én delnőm azt súgá fülembe: «Kedves Romeóm! holnap ilyenkor jőjj el ismét!» s azzal egyik ajtón eltávozott, ott még egyszer megállt, csókot vetett felém: «Adieu, kedves Romeóm!» – «Adieu, menyei Juliám!» úgy rohantam ki, mint egy valóságos megőrült Romeo.
Egészen ki voltam forgatva magamból. Ki lehet, mi lehet ez az asszony? annyi bizonyos, hogy nem közönséges nő. Végtelenül szerelmes belém. Ilyen szenvedélyt még nem láttam soha. Ez megöl, ez egész lelkemet átváltoztatja.
És most egy egész napig kell várnom, hogy őt újra lássam! Ismét holnap tizenkét óráig számlálnom minden perczet. Vajjon nem vesztem el addig azt a kis eszemet, a mit hazulról elhoztam?
Este felé, hogy hamarább muljék az idő, meg azon reményben, hogy őt újra látom, ismét az operaszinház felé mentem, a midőn útközben szemközt találkozom régi ismerősömmel, gróf X. Arthurral Magyarországról, ki már tíz éve itt lakik. Az első öröm után, hogy egymást véletlenül láttuk, szó lett róla, hogy hova menjünk? én indítványoztam, hogy jőjjön velem a szinházba.
– Ejh, ki járna mai világban a szinházba; unalmas ostoba mulatság az, a hol a sugó után betanult darabot beszélnek el csinált emberek; az ember tudja, hogy az nem igaz szerelem, nem valódi szerelemféltés, hanem csak úgy hazudik minden ember napidíjért, a mennyi ívszámra rá van bizva. Gyere velem, majd én elviszlek valahová, a hol igazi komédiát látunk. Az igaz, hogy száz frank egy páholy ára, de megéri. Ott az ember valódi szindarabokat lát, a vendégszereplő tudta nélkül; ma épen egy Othellót fogunk látni, pompásan mulatjuk magunkat.
Én engedtem magamat vinni. Száz frank utoljára is nem nagy dolog. Mindenféle álutczákon és keresztházakon át egy sötét udvarra jutottunk, ott felmentünk egy hátulsó lépcsőn, beléptünk egy homályos előterembe, ott egy pénztári őr kezébe lefizettük a száz frankot, arra egy szolgálattevő génius mindenikünket betolt egy-egy külön ajtón egy olyan kis szűk ketreczbe, a hol épen maga elfért az ember. Az a ketrecz egészen sötét volt, csupán csak egy kis tallérnyi lyuk világított bele, rózsaszín üveggel fedve, a melyen a mint betekinték, nagy megdöbbenéssel vevém észre, hogy azt a szinpadot én már valahonnan ismerem. – Ugyanaz a gömbölyű terem volt az, a hol én délben eljátszottam Romeót és Juliát; s azok az üvegcsillagocskák ott a képek rámái közepén nem egyebek, mint megannyi páholyablak, a miken keresztül a publicum nézi a komédiát.
Ezúttal az én marquisnőm egy Othellót léptetett föl; angol volt szegény s rettenetes furcsán viselte magát. Hanem annyit meg kell vallanom, hogy az én delnőm ép olyan jól játszotta vele Desdemonát, mint én velem Juliát; az angol lord utoljára majd felakasztotta magát a girandolra, szerelemféltési dühében.
A komédia igazán mondom, megérte a száz frankot.
El lehet képzelni, hogy másnap nem kompáreáltam Barkhez marquisnőnél a csillagos szobában, Romeo és Julia második felvonását eljátszani; hanem iramodtam Párisból extra-postán, nehogy valakivel találkozzam az utczán, a ki azt mondja, hogy «engedelmet kérek, tegnapelőtt egy pár tapssal adós maradtam önnek Romeóért!»
Igaz történet után.
Ez előtt mintegy ötven-hatvan esztendővel tanyázott egy híres haramia-csapat Arad vármegyének azon magas hegyei közt, a miknek másik oldalán már Erdély fekszik.
Tizenkét tagja volt ennek a rabló-csapatnak, mind válogatott, szemenszedett legények; vezérük neve volt Gligór: erős, izmos ember, a kit különösen meg lehetett arról ismerni, hogy testének felső része derékig egészen ki volt nőve, mintha öles termetűnek indult volna; lábai azonban szokatlanul kurták voltak, minél fogva két izmos karja a térdein alul ért neki. Ezen különössége által négykézláb is oly sebesen tudott futni, mint a medve, a mit elégszer lehetett látni, ha a borókásban megszorították s ott a pandurok elől úgy eltünt, hogy utol nem birták érni. Mert a havasok tetejét sok helyen egész mérföldnyi messzeségben ellepi az a törpe gyalogfenyő, mely csak emberderékig ér; ilyen helyeken tanyáznak a medvék legörömestebb. Egyszer Gligór, mikor már nagyon nyomában voltak, egy ilyen nagy nőstény medvére bukkant a bozót közt; a medve felugrott, s tovább szaladt, ő meg lefeküdt a medve helyére: az üldöző pandurok aztán mind a medve után futottak, azt vélve, hogy Gligór üget ott a mozgó fenyőbokrok közt; az meg elvezette őket messze a völgybe, míg felismerték, hogy medvét fogtak.
Máskor addig kergeték Gligórt, míg egy meredek szikla párkányára jutott, a hol vagy meg kellett neki magát adni, vagy leugrani az éktelen mélységbe; ekkor a rabló kicsavart egy fiatal fenyőfát a földből, azt lábai közé szorítá, mint egy paripát, s két kezével odanyomva azt a szikla falához, azon a sima kövön sebesen alácsúszott több mint harmincz ölnyi magasságból s odább futott, az üldözők csak úgy bámultak utána.
Egyik czimboráját hívák Bundukának; ez öreg, hetven esztendős ember volt, mely szép időből tizennégy esztendőt töltött tekintetes Arad vármegye tömlöczében, hatot tekintetes Hunyad vármegyéében, kilenczet Zarándéban, nyolczat Biharéban, legtovább megfeküdte azonban tekintetes Temes vármegye árestomait, a hol különböző izekben huszonegy esztendőt töltött el mindenféle vasban.
Erre nagy szüksége volt a társaságnak, mert ez értett legjobban a zárfelnyitogatáshoz s tartotta tanácscsal a többit. Miért is ezt legutoljára a tömlöczből ásatta ki Gligór, a ki nagyon tudta, hogy honnan kell neki a czimborákat válogatni.
Másik ember volt a «halszemű» Ravasel. Ez még alig volt több harmincz esztendősnél. Azért hítták ezt halszeműnek, mert soha senki még csak a szempilláit mozdítani sem látta, mintha nem tudná azokat lecsukni, akár a hal. Ha aludt is, nyitva voltak a szemei; horkolt és nézett az emberre; ha valaki közelített hozzá, meglátta álmában és fölébredt rá.
A többiekről is mind tud valami különöst mondani a hagyomány: ki jól tudott lőni, ki meg a baltával tudott czélba hajítani; voltak közöttük szép fiúk, kik bejártak a falukba a gazdag parasztok leányait elhitegetni, hogy feleségül veszik őket; mikor aztán lakodalomra került a sor, akkor ott termett Gligór bandája s kirabolta a násznépet; jó szerencse, ha a menyasszony megszabadult olyankor.
Nagyon sok istentelenséget elkövetett ez a rablócsapat azon a környéken; a hegyek alatt fekvő helységek, Pálos, Ménes, Világos, Magyarát szüntelen rettegésben voltak általuk tartva, a Dévának vezető országúton pedig épen alig lehetett miattuk járni.
A vármegyék, ha üldözték is őket, nem sokat ártottak nekik; egyet-kettőt sikerült elfogni, a helyett szereztek megint másikat; a tizenkettős szám soha sem fogyott meg. A havasok rejtekeit még most is alig ismeri valaki; a sűrű bozótok eltakarták a rablók nyomait, észre sem vehető barlangok üregei elrejtették őket; néha azt hitték, hogy már fogják őket, itt ebben a völgyben kell nekik lenni, sehová sem menekülhettek; s míg ott javában keresték, azok már a tulsó völgyben garázdálkodtak megint. Ha az ember meggondolja, hogy ezen a tájon több helyen vannak olyan patakok, a mik egy helyen eltünnek a sziklák alatt s a tulsó hegyoldalon törnek újra elő, nem fogja hihetetlennek találni, hogy Gligór bandája képes volt egy ilyen ismeretlen ösvényen át a föld alatti sötétségben keresztül-kasul bujkálni, míg a tulsó oldalon ismét napvilágra került.
Volt azonban ez idő szerint Arad vármegyének egy derék, hatalmas alispánja. Minthogy a nevét nem akarom emlegetni, csak alispánnak fogom őt nevezni. Ez a derék úr, mikor már úgy látszott, hogy mindenki kifáradt Gligór bandájának üldözésében, akkor azt mondá, hogy majd kiveszi ő e rabló csoportot menedékhelyéből, csak engedjenek neki a határos vármegyék teljes szabadságot mindenkivel úgy parancsolhatni, a hogy neki tetszik. A vármegyék teljes hatalmat adtak neki mindenben úgy intézkedhetni, a hogy neki tetszik; ha kell népfölkelés, ha kell katonaság, rendelkezzék velük szabadon.
Az alispánnak azonban nem kellett sem népfölkelés, sem katonai erő, hanem a helyett minden falu végére felállíttatott egy akasztófát s kihirdetteté, hogy a ki még ezentúl élelmiszert, ruhát, vagy akármit mer szolgáltatni a rablóknak, azt magát akasztatja fel oda arra a fára menten. Azonkívül a mi pakulár, pásztor ember, birkás tanyázott a hegyek között, azokat mind leparancsolta onnan, a magányosan álló faházakat az erdőkön lerontatá, félnapi kerületben nem hagyott embert lakni azon hozzájárulhatlan hegyek körül, a mik között a haramiák laktak.
Ez kegyetlenül segített rajtuk. Mit használt most nekik, hogy úgy elsánczolták magukat a hegyszakadékok közé, hogy a fenyőfák tetejére fészkeket raktak föl, onnan lesték, mint várta-házból, üldözőiket, ha azok nem közelítettek.
Nemcsak az üldözők nem közelítettek, de a pásztorokat sem lehetett látni sehol, a kik nekik rendes élelem-szerzőik voltak; az egész vidék mintha meg lett volna körülöttük halva.
A rablók azt várták, hogy üldözni fogják őket s lassankint azt vették észre, hogy már be is vannak zárva, hogy egy nagy börtönbe jutottak, melynek minden kijárását őrzik.
Szétmentek nagy óvakodva kémlelődni mindenfelé: nagy kerülőben sem találtak egy élő lelket, a kitől valamit megtudhattak volna; ha pedig a falvakhoz értek, ott hajdani ismerőseik bezárták előttük az ajtót s csak a padlásról beszéltek le hozzájuk, hogy menjenek odább, mert az alispán úr azt hirdetteté ki, hogy mindenkit fölakasztat, ki a zsiványokkal beszél, vagy nekik enni ád; meg is teszi, ha mondta, mert az nagyon szavatartó ember.
Az alispán készen volt arra, hogy a milyen keményen fogta ő a rablók üldözését, majd olyan erősen fogják azok is magukat védelmezni, sőt azt sem találta lehetetlennek, hogy az elkeserített haramiák őt magát is iparkodni fognak megölni. E végett olyan kastélyban lakott, melyet mély sánczárok vett körül, a mi vízzel volt tele eresztve; a kapuhoz csak egy felvonó-hídon keresztül lehetett jutni, a mit éjszakára mindig lánczczal felhúztak; azonkívül huszonnégy fegyveres drabant állt egymást felváltva éjjel-nappal az őrszobában, két fegyveres őr vigyázott a kapun, másik kettő a lépcsők feljáratán, harmadik meg az alispán szobájának ajtajánál; úgy, hogy annak a testéhez ugyan nem lehetett férni. Ha ilyen nagyon nem őriztette volna magát, talán régen meg is ölte volna az a gonosz Gligór.
Egy este három oláh paraszt érkezik a kastély hídja elé egy negyedik emberrel, a ki meg volt kötözve erősen. Azt mondták, hogy az alispánnal akarnak beszélni, mert ők elfogták Gligórt, s a jutalomért jönnek. Száz arany volt a haramiavezér fejére kitűzve.
Valóban, a ki csak valaha látta Gligórt, vagy csak hírét is hallá, mindjárt rá kellett ismernie a megkötözött férfiban a vezérre, annak hosszú izmos karjairól s kurta lábairól. Ez maga a híres Gligór. Vigyétek az alispán elé.
A három férfi a hármas strázsán keresztül vitte nagy diadallal Gligórt az alispán úrhoz; az nagy örömmel ajtót nyitott előttük, bebocsátá őket magához, megdicsérte őket a vitéz szolgálatért s kérdezé, hogy mi módon foghatták el a híres haramiavezért?
Akkor ez a három ember hirtelen előragadta szűre alól a pisztolyokat, s az alispán mellének szegezve, azt sugták a fülébe:
– Nem Gligórt fogtuk mi el, uram, hanem téged fogtunk el tulajdon kastélyodban, hát egy hang se legyen, mert a ki szól, az meghal.
Az alispán látta, hogy a védelem itt nem használ; azt kérdezé, hogy mit akarnak vele?
– Jőjjön alispán úr velünk, kisérjen el a mi rejtett tanyánkra; ott majd azután megmondjuk, hogy mit akarunk? Ha az alatt, míg innen kimegyünk, csak egy intéssel is jelt ád valakinek, el van veszve.
Az alispán olyan ember volt, a kinek helyén állt a szive; látta, hogy ellenkezés által itt csak veszedelmet hozna magára, míg hidegvér és elszántság mellett ott is lelhet módot a szabadulásra, a hol nem reméli. Azt mondta, hogy legyenek nyugodtan, velük fog menni és el nem árulja őket.
Azzal a megkötözött Gligórt előre bocsátva, maga utána ment; cselédjeinek azt mondta, hogy személyesen kell valami titkos ügyben elmennie e jámbor kisérőkkel, ne féltsék semmit, nemsokára haza fog jönni.
A sánczon kívül egy ötödik rabló tartotta kötőféken a többiek lovait, miken a hegyek meredekeit szokták járni; egyikre felültették az alispánt s azzal ügettek vele be az erdők közé.
Egész éjjel mindig mentek olyan mély völgyeken keresztül, a hol azt hinné az ember, hogy vadállat sem járhat, nem hogy lovas ember; zúgó patakok vizében, egymásra omlott fák rothadt hidazatán, míg szürkületre egy fenyőfákkal benőtt hegy alá értek, melynek oldalából valami kis patak szivárog elő akkora nyiláson, mint egy jókora ajtó.
Ennél az ajtó-forma nyilásnál ismét egy rabló állt őrt, éles baltával kezében. A közeledők neszére ez egy éleset füttyentett, mire a barlangból a többi hat zsivány is előjött, felfegyverkezve erősen; azok ott leszállíták az alispánt a nyeregből s mondák neki, hogy kövesse őket a barlangba.
Az alispán ment velök, a hogy kivánták. A mint a barlang torkába belépett, a mint az Isten ege is eltünt szemei elől, mégis valami borzadás futotta át testét. E kétségbeesett rablók itt azt tehetik vele, a mit akarnak, még csak a madár sem hallhatja meg halálkiáltását onnan a mély szikla alól.
A barlang szűk torka, a mint beljebb mentek, lassankint tágas öböllé vált, melynek közepén nagy tűz volt rakva; annak a füstje fenn a magasban, mint valami kéményen tódult ki egy sziklahasadékon. A tűz fényénél olyannak látszott az egész barlang, mintha vérrel volna befestve, s a halomra hányt kövek, mintha megölt emberek csontjai volnának.
Itt megállítá az alispánt Gligór. Tizenketted magával körülállta, puskáikat, pisztolyaikat valamennyien felemelték s azután – – szépen lerakták az alispán lábaihoz; valamennyien térdre estek előtte: a haramiavezér Gligór megfogta a kezét és megcsókolta.
– Alispán úr! kegyelmezzen meg nekünk, szegény bűnösöknek.
Ekkor tudatták vele, hogy azért fogták el és azért hozták ide, hogy eszközöljön ki számukra kegyelmet; mert ők megunták már a zsivány-életet, torkig vannak bűneik utálatával s óhajtanának megtérni az emberi társaságba, s a milyen gonosz ellenségei voltak annak, olyan hasznos polgáraivá kivánnak lenni ismét. Tegyen irgalmat velük, ők minden bűnbánatra készek és a mit csak elraboltak, aranyat, ezüstöt, mind felfedezik, hol van; megvallják, kitől orozták el, hogy vissza lehessen nekik adni.
Az alispán megszánta őket, olyan töredelmesen könyörögtek előtte, a kemény szivű Gligór úgy sírt, mint a gyermek, s még a halszemű Ravasel szempillája is lecsukódott ezúttal, hogy elrejtse szégyenét és egypár önkénytelen könycseppet.
Az alispán látta, hogy ezek az emberek meg vannak törve, jobban megtörve, mintha kerékben törték volna őket s megesett rajtuk a szive.
– Hanem hát fiaim, én nektek kegyelmet nem adhatok, mert az a fölség dolga; de ha kivánjátok, hát majd én irok fel a fejedelemnek: hiszem, hogy ő is meg fog bocsátani s addig, míg a válasz visszaérkezik, én magam itt leszek nálatok kezesül.
Azzal az alispán mingyárt irt egy pár sort a főszolgabirójának a tárczájában levő plajbászszal, mert ott helyben nem árultak téntát, a melyben tudatta vele az egész állapotot, hogy őt a rablók elfogták, de nem azért, hogy bántsák, hanem hogy kegyelmet eszközöltessenek ki általa, tehát legyen rajta, hogy küldjön néki téntát meg papirost és más egyebet, a mi az embernek szükséges, ha egy pár hétig földalatti barlangban akar lakni.
Ezzel a czédulával maga a vén Bunduka indult el a főbiróhoz. Legjobban ismerte, sok jó száz pálczát kapott tőle egyszer-másszor minden nyugtatvány nélkül; ezúttal nem félt, hogy ott találja marasztani, mert hiszen társainál volt cserében az alispán.
Azok első nap a mi maradék sajtjuk és pálinkájuk volt, azzal megvendégelték az alispánt, nyilván utolsó falatjuk volt az már, ők nem ettek semmit; éjszakára pedig olyan jó ágyat vetettek neki bundáikból, hogy az alispán fényes reggelig aludt rajta, otthon a paplanos ágyában nem aludt olyan nyugodt lélekkel, a hol huszonnégy hajdú strázsálta, mint itt a haramiabarlang fenekén.
Másnap nagy riadallal jött vissza a völgyi úton Bunduka; messziről kiabált már, mint valami veszett ember, hogy jó hírt hoz!
Megtalálta a főbirót s az, a mint elolvasta az alispán czéduláját, nemcsak hogy visszaereszté Bundukát jó biztatással, hanem maga is eljött vele, egy társzekérre felpakoltatván eleséget, bort és ágyneműeket, hogy az alispán úr ne legyen kénytelen sanyarogni. A főbiró odalenn vár a szekérnél, mert elébb tudni akarja, hogy fel szabad-e neki jönni?
Gligór mindjárt maga ment eléje négy czimborájával s kis idő mulva hozta magával a főbirót, a négy czimbora pedig czipelte a hátán a sok mindenféle enni, innivalót az alispán számára.
Az alispán nagyon megdicsérte derék főbiráját azért a nagy bátorságért, hogy ő miatta ide merészelt jönni a zsiványok barlangjába, azzal ő előtte is elmondatta Gligórral, hogy mi az ő óhajtása és társaié? s utasításokat adott a főbirónak, hogy mit cselekedjék a kegyelem kieszközlése végett, utoljára pedig csapra ütteté a hordót s felbontatá az ennivalókat, hogy megoszsza azokat a zsiványokkal, a kik régen nyelik már az éhkoppot.
A főbiró megértve mindezeket rendén, ott mindjárt egy ív papirosra megirta a folyamodást a rablók nevében, azok egyenkint aláhuzták ökölre fogott kalamussal a kezük keresztvonását, az alispán hozzátette a maga mondókáját, s azzal ráütötték a vármegye nagy pecsétjét, olyan szépen, mintha a vármegyeházánál tennék a zöld asztalon, pedig biz itt csak egy nagy zöldmohos kő vala az asztaluk.
A főbirót azután nagy hálálkodással visszavezették ismét a völgyben hagyott társzekérhez, onnan Bunduka az általa ismeretes kanyargó utakon elvezette falujáig, ott maradván a házánál, hogy ha netalán az alispán urat meg akarja valaki látogatni, legyen, a ki odavezesse.
Nem is maradt az alispán ezentúl hozzávaló társaság nélkül, mert alig futott a dolognak híre, nosza minden ismerőse, barátai, hivataltársai, igyekeztek őt felkeresni a rablótanyán, egyszerre hárman, négyen is voltak nála, vittek jó bort és süteményt eleget, traktálták a zsiványokat is s reggelig eltarokkoztak ott egymás barátságáért az alispánnal, nem gondolva azzal, hogy a barlangajtóban töltött puskával állnak a zsiványok. Ilyen csudálatos mulatságon sem minden ember esik keresztül.
A haramiák bántódás nélkül engedték az alispán vendégeit jönni és menni, csupán neki nem volt szabad a tanyáról eltávozni, a míg meg nem érkezik számukra a várva-várt kegyelem.
Az alatt, míg az alispán a zsiványok tanyáján tartózkodott, jön egyszer a haramiavezér elé egy fiatal, nyalka oláh legény, hogy ha felveszi őt Gligór a bandába, ő is zsivány akar lenni.
Messziről, a Hátszegvidékről jött a ficzkó, semmit sem tudott még arról, hogy ezek már kegyelmet kértek, s nagyon kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő valamennyin ki fog tenni, ha egyszer az érdemes társaság tagjává befogadják.
– Nem olyan könnyű ám a mi társaságunkba jutni, öcsém, mondá neki a haramiavezér; előbb itt próbákat kell előttünk letenned, ha érdemes vagy-e minden tekintetben arra, hogy a mi czimboránk lehess; azt pedig nehezen állod ki.
– Kiállok én mindent, felelt a legény, daczosan verve a mellét öklével.
– No ha kiállod, hát lássuk az első próbát. Amoda husz lépésnyire áll egy fiatal kőrisfa, olyan vastag, mint a karom, eltalálod-e azt fejszével hajítva olyan jól, a hogy én?
– Hajítson kend elébb hozzá.
Gligór fogta a baltáját, elhajította a fára, a fejsze hegye épen a vékony szálfa közepében állt meg.
Ekkor az új legény hajított; az ő baltája meg épen a Gligór fejszéjének a nyelét hasította ketté.
Ez már remekül volt! Ez már jól el tudná találni rejtekből az utas embert. El sem kiáltaná magát, a kit megöl.
– No öcsém, a másik próbát álld ki. Ha én ráteszem a kezeidre, lábaidra ezt a nehéz békót, ki tudod-e magadat szabadítani belőle?
Mikor rajta volt kezén-lábán a bilincs, a legény megnyálazta körül a csuklóját és a bokáit s olyan szépen lehúzta kezéről, lábáról a vasakat, mintha csizma és keztyű lett volna.
– Ez is derekasan sikerült; lássuk a harmadikat; kivallanád-e a bűnödet, elárulnád-e társaidat, ha a vármegye kezére kerülnél s elkezdenének vallatni?
– Nem én.
– Hát én most csak annyit kérdek, hogy mi a neved? de azt ki ne valld semmi kínzásra; különben elmehetsz Isten hírével.
– Próbálja kend meg.
A legényt lefektették a gyepre. Két zsivány melléje állt s mintha a vármegye parancsolatjára tennék, elkezdték kétfelül irgalmatlanul püfölni jó édesbélű mogyorófa-pálczákkal.
A legény fel sem kiáltott rá.
Gligór ötvenet veretett rá egyhuzomban, akkor azt mondta neki, hogy felkelhet, ezt a próbát is dicsőségesen kiállta.
Most még csak egy van hátra.
Megtudná-e forgatni a kést egy alvó ember szivében, a ki nyugodt lélekkel fekszik az ágyán, a zsiványok adott szavában bízva? Ime odabenn fekszik a barlangban az aradmegyei alispán, a kit ő közülök senki sem mer megölni; volna-e bátorsága azt meggyilkolni orozva?
A legény azt felelte, hogy ő azt is meg merné tenni.
Gligór kezébe adta kését, bevezette a barlangba, megmutatta neki az ágyat, melyen az alispán fekszik; a barlang közepén hamvadozó parázstűz világa mellett könnyű volt arra ráakadni, – s azzal rábízta a többit.
Ott azonban nem az alispán feküdt az ágyon, hanem egy vacsorára szánt toklyó, melyet nemrég metszettek le, s Gligór parancsára felöltöztették az alispán ruháiba; míg az alispán maga a zsiványok közé vegyülve várta a történet kimenetelét.
Az új legény nemsokára visszajött a barlangból; még szintúgy ragyogott a képe a nagy örömtől, a mint a véres kést ködmenéhez törülve, elmondá, hogy ezen is átesett már; az első gyilkosságot elkövette s nem bántja érte a lelke.
– No öcsém, szólt Gligór, te bebizonyítottad, hogy belőled híres zsivány lehetne valaha, hogy tehát valamiképen azzá ne légy, most, midőn mi is meg akarunk térni a becsület utjára: – vigyétek hátra s lőjjétek főbe szegényt.
Mire a legény bámulatából magához tért, már akkorra végre is hajtották rajta az itéletet.
Ebből leginkább átlátták az urak, hogy Gligór és társai csakugyan szivük szerint megbánták eddigi életmódjukat s annál hathatósabban munkálódtak rajta, hogy kegyelmet eszközöljenek ki számukra.
A mint hogy nem is mult el két hét, mire megérkezett a nagy pecsétes levél, melyet a pálosi óhitű esperes maga olvasott fel a rablók előtt; azok hallgatták térden állva, összetett kezekkel; – akkor aztán megmutatták a törvény szolgáinak, hová vannak elásva rejtett kincseik, semmi rablott jószágot meg nem tartottak maguknak; hanem együtt mindnyájan lementek Pálosra, ott a templomban az egész nép előtt meggyóntak, felvették az áldozatot, s ünnepélyesen visszaadattak az emberi társaságnak, melynek a milyen gonosz ostorai voltak eddig, olyan hűséges támaszai kivántak lenni ezután.
Meg is tartották igazán, a mit megigértek. Gligór ácsmester lett s sokáig a legjózanabb életet élve, utóbb is úgy veszett el, hogy egy nagy tűzveszély idején az égő templom tetejére mászott fel oltani s a padozaton keresztül szakadva, az oltár mellett temették el az égő üszkök. Legalább közel találta sírját azon helyhez, a honnan igértetik a bűnök bocsánata.
A vén Bunduka még azután rengeteg ideig élt, mint szorgalmas kovácsmester. – Soha sem mondta volna felőle senki, hogy valaha hamis kulcsokat is kovácsolt. Száznégy éves korában halt meg. Azért engedte őt tán annyi ideig élni a véghetetlen irgalmú teremtő, hogy legyen ideje hosszú élete bűneit leróni.
Ravasel szántóvető lett és megházasodott; többé aztán nem nevezték halszeműnek, mert tudott behunyt szemmel aludni, tudtak szempillái rezegni, ha könyezett, lecsukódni, ha imádkozott.
A többi is híve maradt az országnak és az emberiségnek.
Oh higyjétek el, hogy a megtérés utja bármilyen későn sincs elzárva senki elől, s igen sokan boldogok lehetnének, ha ezt tudnák.
Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.
És ezt minden más színű fajnak el kell hinni.
Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol (ki érne rá más?) feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga világrészéből tökéletesen kiölni.
Mert egy fajnak, a mit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század mulva csak a mesés historiákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.
A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért az országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat irnak rólok; beszélnek felszabadításukról, s őrizkednek őt őshazájában felkeresni, hogy fehérre fessék; s kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember, mint állat.
Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden atyafiságon. Az nem is ember, hanem fenevad, a kit lőni, vágni természetes kötelesség; a kinek farkas-vermeket kell ásni, a kit hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni, egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal; apró kölykeit megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat és minden termő földről leszorítani dögvészes mocsárok közé.
A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények; az egyik azt mondja, hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok; a másik azt, hogy ezek emberek, de igen haszontalan emberek; a vörösökre nézve azonban csak egy vélemény áll fenn: hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, a kik a mi fehér erényeink- és művelődésünknek gonoszul útjában állanak.
E nyomorult faj félmeztelen lakja az erdőket, él vad gyümölcscsel, s magánál szelidebb vadak husával, sárból készít hajlékot, mint a fecske, s odább megy, ha onnan kizavarták; nincs öröme a szerelemben, nem vénülhet meg a harczok miatt, Istene nevét is elfeledte régen; csak a viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol lelkével az úrnak, a ki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem sóhajt egy boldogabb menyország után; a fehérek azt is elfoglalták maguk számára egészen.
Pedig egykor a rézszínű faj épen olyan boldog nép volt, mint akármelyik oz Oceánon innen: ruhát viselt és divatot tartott, palotákból városokat épített, merész utakat vágott, miket maig is bámulnak a foglalók. Törvényt tartott és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az Istent, s hódolt az erénynek; fatekercsekre irt betűkben örökíté a bölcseséget; művelte a földet és benépesíté azt; hol most egyesével bujkál, hajdan milliókat számlált.
Ki vetkőzteté le őket ilyen szépen?
Ruháikból, erényeikből és emberiségökből?
Lássunk egy történetet a sok közül, mely leginkább megmaradt a historia lapján, daczára annak, hogy eléggé iparkodtak törülgetni, szépítgetni a szégyenteljes sorokon; – vérrel voltak azok irva!
Délamerika azon magas hegyei között, melyeket a spanyolok a legelső emberi hangról, melyet ott hallottak, elneveztek «Peru»-nak, feküdt egykor az Inkák országa.
Gazdag kókusz-csoportok lepik el a tengerpartot, mik fölött szédületes magasban emelkednek az Andes hegyei, mintha óriási bárddal volnának egyenesre lefaragva, magas homlokaik ezüst-zöld erdőkkel koszorúzva végig.
A természet gazdag tenyészetét ápoló kezekkel segíté elő az emberi szorgalom, tápláló növények vetései hullámzottak az őserejű földön, még egyszer oly gazdagon fizetve, mint az ó-világ életunt rögei.
És csodanövények, mikkel az édes anyaföld kényeztetett gyermekeinek akart kedveskedni, termettek ott, nem is ápolva senkitől. Az egyszerű gumós gyökér, melyet elnevezett a barbar Európa földi almának, a mézet termő nád, mely amaz édes fehér kristályokat adja, a mik nélkül mai nap senki sem tud már el lenni, a balzsamtermő fa, mely belső nyavalyákat gyógyít, s külső sebeket hegeszt, a lázenyhítő fa héja és a háladatos bozót, mely gyapjut ád és enni nem kér, ezek mind ama távoli vidék ajándékai.
A tájék regényes képe egymásra halmozott kincs! A sötétlő rengetegek alját hamvas zöld bokrok lepik el, miknek ifju hajtásai rózsaszínbe játszanak át; a kanyargó hegyi patak sárga fényes ereket mos a szakgatott sziklákban, s ragyogó fövényt torlaszt medre sekély részén; a kavicsos szakadékokban kövér, szártalan csodanövények bujálkodnak széles tenyértalpaikkal, miken a zöld alig látszik a millió piros bogártól; a magas távolban pedig, a zegzugos hegytetők közt, a kék sziklák néhol czitromsárga foltokkal vannak tarkázva, egyes kopasz halmok egészen e vakító sárga színben ragyognak, mikor a nap rájok süt.
Hát még ha azt tudná e nép, minő kincsek azok, a mik egymásra halmozva, szépségök öszhangzásával dicsérik az Istent!
Ha tudná, hogy azon gyökér-gumóból, a mit ő kenyérül eszik, tűzerejű vizet lehet főzni, a melyet egy egész világrész népei azért szeretnek, hogy eszöket segíti elvenni? hogy azon sötét erdők fája czifra butorok kelméje, hogy az ezüstlevelü bozót fűszert terem, mely érzékeket ingerel és csikland, hogy a vastag levelű növény bogarai drága festék-anyag, hogy ama sárga halmok tartalma merő nagybecsű kén, a miből a fehér ember lobbanó port tud készítni, mely nélkül háborút nem viselhet és hogy azon fényes ér a sziklában, az a ragyogó homok a patak medrében, az pénz, pénz, mindenható pénz! az – arany!
De hát mire lett volna nekik azt tudni?
Nem ád-e elég jó italt a hűs forrásvíz és a pálmadió? nem legjobban fűszerezi-e az ételt a jó kedv és a fáradság? nem lehet-e kiegyenlíteni a számadást apró csigahéjakkal is, ha valaki ruhát cserél kenyérért, ha abból ad, a mi magának sok termett s vesz azt, a mije nincs? Az apró csigahéjak nagyon jók arra a czélra, hogy a közforgalomban a pénzt képviseljék; kár, hogy erre az eszmére az európai nagy financzférfiak még rá nem jöttek.
És aztán háborút viselni? Ugyan miért tenné azt valaki? Bántja itt egyik ember a másikat? van mit félteni az országok határán? haragszik-e egyik ember a másikra azért, hogy az más nyelven imádja a napot? hiszen azért csak ugyanaz a nap az mégis, s ha mégis néha meg találnak egymásra neheztelni a szomszédok: nem azért van-e minden népnek főnöke, királya, hogy azok békés úton, egymással okosan, bölcsen beszélve, elintézzék a háborúságot?
Szelid, ártatlan nép volt az egész faj. Csendes, dallamos beszéde, kivált ha a nők beszélték, hasonlított a zenéhez. Középen szétválasztott fekete haját hátul összefonva viselte mind a két nem; a nők korállokat s fényes kolibriket is tüzködtek közé. Szemeik nézése olyan szelid, oly bizalomteljes volt, ment minden gyanútól, szájok nem mondott hazugságot soha, hisz az igazmondásért nem törték be ott az ember fejét; a férfiak arcza is szakáltalan és síma, csak magas termetök, ideges tagjaik különböztetik meg őket a nőktől; a kik mind oly épek, szépek, az a kis bronz színezet nem árt semmit arczaiknak, az csak azt mutatja, hogy ott melegebb a nap és a szív.
Öltözetök egyszerű volt és díszes. Fehér gyapotkelmék a férfiaknak; sárga selyem csíkokkal, mit a festetlen gubók adtak, átszőve a némbereké; fényes tollakból fonott öv a leánykák karcsú derekán, bivalybőr frissen lehuzva a bivaly lábáról s felhuzva a férfiakéra.
A férfiak munkája vadászat, földmívelés volt. Mások termékeiket hordták szomszédországba, azt hozva onnan, a mi emitt nincsen: kősót és rezet vadászfegyverekhez; a nők otthon ültek szépen, szőttek, fontak, gyümölcsöt aszaltak az esős évszakokra; a gyermekek jártak iskolába és tanultak betűket faragni hosszú pálmahársra, s megismerték a szótlanul beszélő jegyek csodálatos titkát.
És ha megszállt a magas költészet lelkesülése, mely nem olyan büszke, hogy a színekben válogasson, egy hőszívű ifjut, az elővevé egyszerű háromhúros kobozát, s a nagy manihok fa alatt, mely ezer ember fölött tartott ernyős sátort, elzengé a figyelő hű népnek nemzete dicsőit, az elhunyt hősöket, kik hazát alapítottak a boldog erdők közepett és boldog nép lett azon.
Elmondá, mint építé fel a nagy Manko Kapak, az ős isten – a nap templomát, melynek egész külseje ama ragyogó sárga érczczel van befedve, mely nem rozsdásodik soha; mint áldozá fel legszebb egyetlen leányát a nap tiszteletére, hogy mint szűz éljen az holtig ez oltár mellett, azon húsz hajadonnal, a kik férfit nem ismernek soha és ez a szám azóta sem csorba.
Utóda, a bölcs Sinchi Roka, hogy népesíté meg kőből épült városokkal e földet, a szomszédok hogy könyörögtek előtte, hogy legyen nekik is királyuk, s haragos ellenségeket mint békíte ki bölcs beszéde által. Azok lettek legjobb barátai.
A nagyszerű Mayta Kapak minő merész alkotó volt. Ama széles út a hegyek körül, mely egyik tengerpartot a másikkal összeköti, az ő óriási munkája; a csatornák, mik az Ankasmayu vizet az országon átvezetik, az ő neve hirdetői; hát a világ csodáját ki ne ismerné: a roppant függőhidat, mely bambuszágakból és hajlós vesszőkből bámulatos ügyességgel van az Apusimak folyam fölött fonva, hogy egész bivalycsordákat át lehet rajta hajtani. Két ország kapcsa lett e hid, mely őket egymáshoz fűzi.
Szólhatott a lant a bölcs Lima Rocháról is, a ki törvényeket irt tíz négyszegletű kőre, melyek egymásra felállíttattak, négy legalul, egy legfelül; s hogy mindenki ismerje a törvényeket, iskolákat alapított, a hol ifjat és vént tanítának bölcs dolgokra.
Hát a hős Virakocháról hogy ne szólt volna lelkesülten a költő, ki a vad hegylakókat, kik fegyverrel törtek Jahuarhuakab országára, visszaűzte, vezéröket elejté, népét meghódítá!
Végül a szerencsés Huepna Kapak, a mostani uralkodó, a minden inkák leghatalmasabbika, ki alatt lett egygyé a két tenger közötti ország, a fehér hegyektől egész a szürke hegyekig, s a tűzhányótól a tengerpartig; a kinek uralkodását tegye boldoggá a mindeneket megáldó nap.
Így énekelhetett a költő, s bizonyosan szebben, mint én, a ki nem vagyok sem költő, sem perui benszülött, hogy rézszínű királyokért tudjak lelkesülni, s vörösréz boldogságot versekbe foglalni.
Huepna Kapak volt az inkák között az utolsó, a ki népét boldognak látta.
Ő alatta kötöttek ki legelőször spanyol gályák a panamai partokon.
Jaj annak a napnak, a mely legelőször fehér arczot látott az Andes-hegyek között!
Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, a mely hajót hozott a perui partra.
Jaj annak a szónak, a mely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő boldog világ van ott a hegyek közt? mint terem ott a föld mindent önkényt, hogy hever az arany uton és utfélen, milyen szépek ottan és milyen szelidek a hölgyek.
E naptól kezdődik az inkák országának halála.
* * *
Az inkák jámbor népe bámulva látta, mint hozzák a habok távoli tengerek felől ama széles faházakat, a nagy vászonszárnyakkal, mikről csodálatosan öltözött fehér arczú férfiak szállnak ki; tarkábbak az erdők madarainál, a kik állukon és orruk alatt prémeket viselnek és olyan különös nyelven tudnak szólni, a mit csak ők magok értenek.
– Vagy angyalok, vagy ördögök ezek! mondának egymás között a nép bölcsei.
Negyven év megtanította őket rá, hogy melyik voltak a kettő közül?
A merész Pizarro és a kegyes De Luque Fernando vezették a kalandor csapatot.
Az egyik hős, a másik térítő; a spanyol évkönyvekben halhatatlan név mind a kettő.
Alig volt egy pár száz férfi az egész kalandor csapat; de mindegyik bámulat tárgya a szelid indus nép előtt.
Borzalom fogta el szíveiket, midőn látták őket paripákon ülve; ember és ló egy csodaszörnynyé látszott összenőve lenni, melyet közös gondolat kormányoz. A ló átveszi a férfi gondolatját és a férfi a lóét s lesz a kettőből egy kegyetlen fenevad, melynek esze van gondolkozni, lábai vannak rohanni és kezei öldökölni.
A ló ismeretlen állat volt e helyen. Amerika meghódítását lovainak köszönheti Spanyolország. Lovagjainak azt köszönheti, hogy elvesztették, a mit a ló szerzett.
Az elbűvölt indusok hódolattal fogadták az idegen félisteneket; bevezették őket boldog hajlékaikba, oda hozták nekik engesztelő áldozatul gyümölcseik zsengéjét és hűséget esküdtek nekik, s mivel vademberek voltak, azt meg is tartották.
Pizarro jobban meg tudta becsülni az új világ kincseit, mint ez együgyű barbarok, kik századok óta közönyösen jártak el oly gazdagság fölött, minővel Európa valamennyi ura nem bír.
Előbb hízelgéssel megnyeré a nép szívét, megajándékozá őket azzal a tűz-itallal, a mitől a férfi beszédes lesz és a nő szerelmes.
Az átkozott ital felháborítá a szelid indusok egész véralkatát; a nő nem volt szemérmes többé, a férfi nem volt eszes. Az hallgatott a hizelgő szóra, ez kifecsegte titkait és eladta arany kösöntyüit egy ital édes méregért.
A spanyolok fő törekvése az volt, hogy megtudják, honnan nyerik ez olcsó arany ékszereket az indusok, a miknek anyaga nem becsesebb előttök más egyéb ércznél.
Végre el lőn árulva a titok. Pizarro kopói felszaglálták a bérczeket, mikben az arany és ezüst terem. És akkor bányákat nyitottak, mikből száz meg száz millió arany-ezüst imperiale röpült át Európába.
És ezen bányák voltak azon mély sírboltok, mikbe a fehér bőrű faj kincsvágya egy egész világrésznek lakosságát eltemette.
Pizarro befészkelte magát az inkák fővárosába, s elébb részegítő italokkal vevé rá a lakosokat, hogy a bányákban dolgozzanak, azután rabszolgáivá tevé őket, s kényszeríté a legöldöklőbb munkára.
A leigázott nép, mely megosztá vendégeivel kenyerét, reszketett és hallgatott.
Most már kenyere sem volt, sem ízletes sült húsa, sem teje és vaja. Nem maradt idő a földet mívelni, vadászni, nyájat őrizni; a bánya elfoglalt mindent, azt kellett elfogadni, a mit a spanyolok ingyen kegyelemből adtak.
A bányamunkában ezrével fogyott a nép. Nem is hordták ki a halottakat, a kivájt aknákat betemették velök. A szükséghez nem szokott, boldogságban növekedett ifjakból nyomorú vázférfiak nőttek a nyomor és kínzó munka alatt, a kéneső-bányák gőze halvány ón színt festett az arczokra, s az idegen félistenek érintése miatt undok ragály lepte meg a népet, sorvasztó, kínzó betegség, mely a férfit és nőt gyűlöltté teszi egymás előtt.
Ilyen boldogságot hozott az európai műveltség a vademberek közé.
Tíz év alatt a hajdan négy milliónyi perui lakosság épen felére fogyott le.
A hiányzókról adjon számot a művelt Európa.
Pizarro kincsvágyának érzékeny csapás volt a népség gyors fogyása. Pusztult a munkás kéz; a megigázott férfiak elnyomorodtak, rövid életök volt; a nők elrútultak, az egész lakosság fokról-fokra közeledett az állatok felé.
Ekkor hírül hozzák Pizarro kémei, hogy ama czitromsárga hegyeken túl van még egy egész boldog nép, mely őket eddigelé még csak hírökből ismeri. – Ott még gazdagabb aranyban, ezüstben a bércz; izmosabbak a férfiak, a nők termete delibb, mint Peru többi részein; ott egy magas templom áll, egészen beborítva vert aranynyal, benne a napnak aranyból öntött bálványa; az egész kerek országot «nap birodalmá»-nak híják.
Pizarro és Fernando rögtön megindultak kétszáz lovassal a boldog ország felé, hogy azt meghódítsák és megtérítsék.
Ez a nép bálványimádó, el kell tőle venni bálványait, lerontani istentelen templomát, kivált miután azok aranyból vannak.
Azt a huszonegy varázslónőt, kik a bálványoltár körül szolgálnak, prédára kell bocsátani, hogy a bálványimádás bűne ki legyen engesztelve.
Midőn Pizarro lovasai megjelentek e kisded ország határán, követséget küldött eléje az inka, megkérdendő tőle, hogy mi szándékkal jön országába?
Pizarro kegyesen válaszolt, hogy ő az indus nép lelki boldogságát akarja megszerezni; azért jőjjön fel hozzá az inka papjaival, bölcseivel s az ország előljáróival együtt.
Oh mi nagy bolondok voltak a rézszínű bölcsek, a mikor e szép szavakra csoportostul oda mentek az idegen paripái elé. Mikor a nép vezérei együtt voltak mind, akkor Pizarro megfuvatta a trombitákat, s a védtelen, gyanutalan embereket leapríttatá, összegázoltatá.
A hitlenül megtámadt nép a boszú dühével támadt fel ez undok mészárlásra, melyben legjobbjai álnokul leölettek, s előhozta ügyetlen harczi eszközeit, hogy a maroknyi támadó népet leküzdje vele.
Nyomorú kisérlet! Egy dördülés a hosszú rézágyúból, egy sorlövés a lovasok fegyvereiből szétszórta az egész sereget, mint a polyvát. Ah, hisz ezek valóban dæmonok, kik eltanulták a villámlást az égtől, s menykövekkel sujtják elleneiket!
Futott, ki futni bírt; a kit a rémület lekötött a földhöz, azt eltaposták Pizarro paripái, a mik magok is oly vérszomjuak, miként lovagjaik.
A szép napváros hajh! tűzláng martaléka lett, a nap arany templomát ledöntötték a földre, s lőporral vetették fel Rocha kerek palotáját, azzal a réz kúptetővel s a tiz törvény koczkáival.
A nap szűzei a kegyetlen mészárlás közt megmenekültek a városból. A nép saját élő testéből csinált torlaszt az üldözők előtt, hogy ők elfuthassanak.
Közöttök volt az inka leánya is, Amarlija.
Miként Pizarro kémei mondák, a legszebb indus hajadon; lángszemekkel, mikbe nézni félelem és gyönyör, síma gömbölyű tagokkal, a mik ragyognak a napban és gyönge ajkakkal, a mik finomabbak, mint a rózsa szirmai; hosszú, aczélfekete hajfürtei, mikor körül lebocsátja, úgy takarják be őt, mint egy nagy sötét palást.
Pizarro szomját nem oltá el a vér, a láng, az arany: ha Amarlija megmenekült előle.
– Fel kell találni a nap szűzeit!
– Úgy van, fel kell találni őket, helyeslé azt Fernando is, mert ha megmenekülnek, újra elhintik a bálványimádás magvait e földön.
A vér-ebeket elszabadíták; mély erdőket, mocsáros ingoványokat felkutattak azok, míg végre ráleltek az apró lábnyomokra, miket Amarlija és futó társnői hagytak magok után.
E nyom a sárga hegyek közé vezetett.