– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk, sikoltának a némberek, összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen a puszta síkság közepett.
Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek elszórták drága kendőiket, fülönfüggőiket, hogy a míg a rablók azokat felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a veszedelem a nyomukban. «El innen, el! a böszörményi útra! Fussunk a nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!»
A szegény kétségbeesett had rémülten tért félre az útról; a szekerek lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi út sem vezet; nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak úgy titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: «te felséges úr Isten odafenn, ki elárulod csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk: oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől, kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, úr, menybéli Isten!»
És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra.
A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra, egyszerre eltüntek a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst szegélyű fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant habbuborékokat fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz hang úgy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: «fussatok, fussatok!»
A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé.
* * *
Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől útbaigazítást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna a mit látott, meghalt; lelőtték nyíllal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik hős tettével, mint a nagyszájú puska.
Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta és megmutatta őket délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az ármányos cselt jókor. Dicsértessék az úr neve!
Harmadnap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek, hogy a pusztán a távolban egy hosszú vonal látszik porzani, mintha száz meg száz szekér jőne egymásután.
– Ezek ők!
Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen, puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején.
Azok ők! Csak hadd jőjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket a veszélyre, – senki.
Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen, azzal egyszerre sebesen elkezd oldalvást tartani, s nem miként az elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak.
Badrul bég dühödten tekinte széjjel: «Ki árulhatott el bennünket előttük?»
Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon, süvöltve, bömbölve és sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget.
Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki Kuczuk basa.
– Előre a dárdát, kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani, utól kell érnünk a menekülőket! ki a síkra!
Hah, de ott a síkon más úr parancsol most! A rónán keresztül, épen az üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a szilaj forgószél, ez a karcsú tündér, a ki délczegen tánczol végig a sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra, hajlik balra, karcsú derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közeljut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak úgy tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve a haragos vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát; tűzkorbács a kezében, azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek szerelme szörnyű!
Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a forgószél, hogy senki sem tudta többé, merre van előre, merre hátrafelé? A lég elvakult; egyik lovas nem látta a másikat a felkavart portól, melynek sötétjén még a villám sem birt keresztül rémleni, csak közeledő menydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s el-elnémítá a szél szilaj vihajgását.
Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt, dárdájáról letépett minden lobogót.
– Héj te Isten, magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az ég felé, pártját fogod a magad népének, de azért mégsem mentheted meg őket tőlem!
A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben úgy sújtotta meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá.
Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, a mi izenetképen jött a többi előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a meny sujtó parittyáit; ormótlan jégdarabok kezdtek sűrűn paskolni az égből, némelyik olyan, mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra küldve izenetét; a jégpaskolta föld a távol síkságon messze olyan hangot adott, mintha el akarna sülyedni a rászakadó égtől.
– Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a riadalt, s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám, mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sűrű jéghullást, mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá.
– Nincs menekülés, egyedül az úr Istennél! ordíták a törökök, s rohant, kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte sudarak, kifacsart szálfák fogadták, más előre nyargalt, bele iramodva a fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak útjába került s verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhúzódott, Badrul bég nem találta több lovasát ötvennél.
Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt-amott elszórva, iszonyú sebekkel homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul agyonvert a jég; mást úgy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta, a mely végig van hintve apróbb-nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek és olyan hidegek.
Az æthiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget.
– Ime csodák történnek a földön, monda csüggedten Badrul bég. Ki harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istenek haragjától.
Nem volt azonban bizonyos felőle, vajjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő asszonyokat; elhiszi-e mondására a csodát? a mihez hasonlónak soha igazhívő még hírét sem hallá.
Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanú, mintha azon vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok ékszereit azokba zárja, ezúttal megtölteti amaz égből hullott parittyakövekkel, miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos rémeset elmondójának.
Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával lovak hátára kötve, maga után indíttatá. Nagyobb biztosság kedveért minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat.
Két nap tartott neki Váradig vissza utazni; azalatt szállinkozó hadai összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék, zöld folt nélkül egyetlen egy sem.
Ez alatt reggeltől estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral, alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég s elmondá neki a történetet, még akkor is reszketett bele.
Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket.
A mint a pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a ládákban semmi. Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek.
Badrul bég megszaggatá keblén köntösét.
– Allah kegyelmes! Ime a magyarok Istene a bezárt ládákból eltünteté a köveket, mikkel vitézeimet agyonverte.
– Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek úgy meg benneteket.
Azzal kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé, ott függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté, a többieknek levágatta fél fülét s így küldte le Belgrádba.
A debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik karjaiba vissza. Kuczuk basa soha sem hitte el nekik, hogy nem ők páholták el olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptól fogva kezdte őket nagyra becsülni.
Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városának tanácsi jegyzőkönyvében; te, ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is él még az az Isten, a ki az ő híveit meg tudta védelmezni mindig magas menyből – s keze most sem rövidült meg.
El volt vesztve minden: a harczok dícsősége, a honfiak reménye, a szent sereg virága, minden, minden lehullott a dragasáni ütközetben, mely Moldova erejét letörte, s ismét a magas porta küszöbe alá hajtá.
Harminczhárom ifjú bajnok a szent csapatból, kik a kereszttel keblükön harczoltak a hitért és hazáért, keresztül törte magát a jancsárok sorain s elmenekült a hegyek közé.
Mind olyan fiatalok; az egész sereg vitézei között egy sem volt a tizennyolcz éven felül: maga Jordaki, a vezérek legbátrabbika, csak tizenhetet számlált még.
Mikor veszve volt az ütközet, Jordaki leszakítá a szabadságért küzdők zászlójáról a lobogót, körülköté derekán öv gyanánt, egy kardot az övébe szúrt, másikat kezébe fogta, s azt mondá társainak: «utánam!» és a körülözönlő jancsárok közé rohant.
Mikor keresztül vágta magát és visszanézett, csak harminczketten követték, a többi elmaradt halva.
De a harminczkét vitéz ki tudta szabadítani vezérét a tengernyi had közül, s mi több, magával hozta, kit a csata folyamában foglyul ejtett, a daliás Tyndari béget, a szultán legifjabb vejét, ki lelőtt lova alá szorulva, elnyomatott a szent csapat vitézei által, s kit a legfőbb küzdelem közepett sem bocsátának el magoktól a menekvők, hanem magukkal ragadták a hegyek közé, miknek ismeretes szakadékai egy pillanatra menedéket nyujtottak nekik.
A győztes spahik estig üldözték őket; ha egy perczre leültek pihenni a szikla alá, mely nyughely és rejtő fal volt rájuk nézve, már a másik pillanatban ismét tovább futni kényszeríték az üldözők felhangzó kiáltásai, kik erőfeszítve rohantak a menekvők után, jól tudva, hogy Tyndari bég is közöttük van.
A nap letünt már, de helyette feljött az áruló hold, mely bevilágítá az egész tájat, elrabolva a menekvőktől az éjszaka áldott sötétjét; a jancsárok bőszült csapatja, mint a menekvő őzet, úgy verte fel őket menedékeikből.
A dragasáni hegy kettős orma között egy fekete épület tornyai rajzolódtak a holdvilágos égen, a legmagasabb torony tetején látható volt a kettős kereszt, a szélső két ablakból gyönge gyertyavilág sugárzott a holdvilágon keresztül.
Ez épület volt a zeki zárda.
Kegyes szűzek világtiltó laka; ha ennek kapuját elérhetik a menekvők, akkor legalább megpihenhetnek – holnapig, mert hiszen a szent hajadonok nem tarthatják zártan a kaput a szent sereg végvitézei előtt, s ha kell, meg fognak tudni halni velük együtt.
A zárda tornyából melancholicus ringással hangzott alá a lélekharang csengése: «halott van a zárdában», mondá egyik vitéz a másiknak, «majd lesz több is».
Épen bevégzé a csengetyű szomorú mondanivalóját, midőn Jordaki megzörgeté öklével a zárda ajtaját.
– Ki jön? hangzék belülről.
– Jordaki és a hetairia.
A kapu kinyilt e szóra, tisztes agg hölgy fogadta a belépőket, fehér talárban, fekete skapularé a fején; a zárda apátnője.
– Jókor jöttél, légy üdvöz, szólt az apátnő Jordakihoz.
– Rosszabbkor nem jöhettem s üdvtelenebb nem lehetnék, felelt ez keserű szóval.
Társai utána léptek a benyitott ajtón, az apátnő számlálta őket.
– Csak harminczkettő? Hát a többi?
– Otthon van már! szólt Jordaki, felmutatva az ég felé.
Az apátnő felvezette a hetairia vitézeit a lépcsőkön; a refectorium nagy ajtajánál megállt és újra mondá Jordakinak:
– Légy üdvöz, jókor jöttél; a leány, kit tegnap ide hoztál, ma meghalt szenvedés nélkül.
Jordaki keresztet vetett magára ájtatosan s halkan felnyitá az ajtót.
A terem közepén feküdt ravatalon a halott. Szép fehér jelenet egy másik világból; kézzel tapintható lélek, a kit lát még a szem, az ajk érzi hidegségét, mikor megcsókolja, pedig a szív már tudja, hogy az messze, messze, egy másik csillagba ment elvándorolni, s nincs közöttünk többé.
Jordaki odament a szép fehér halotthoz; az is gyermek volt még, alig lehetett tizenhat éves s leborult annak hideg keblére és úgy maradt sokáig. Testvére volt a halott; míg élt, Irénének hívták.
Az a másik ifju, a ki szemeit le nem birja venni a halott arczáról, Mariotis Naszta; eljegyzett vőlegénye a néma mátkának; egyenkint végig nézi annak minden vonását, szemöldeit, szép ajkait, mintha azt hinné, hogy az által megóvja őket az enyészettől, vagy tán arra gondol, hogy ha az ember sokáig nézi kedves halottja arczát, maga is meghal bele.
Két szál gyertya ég a halott fejénél, harmadik a holdvilág, mely az ablakon besüt; négy apácza halotti zsolosmát énekel a térdeplő előtt.
A halotti ének közepett lövés dördül el odakünn s a festett ablak üvegcserepei csörömpölve hullanak be. A jancsárok, a spahik körül fogták a kis zárdát.
Jordaki fölemelkedett szép fehér halottja kebléről, megszorítá Mariotis kezét s minden beszéd nélkül indult kiki az ablakhoz.
Nyolcz ablaka volt a zárdának: két-két ifju helyet foglalt minden ablak mellett, másik kettő fegyvert tölteni állt készen; így kezdték el a harczot.
A fegyver ropogott künn és benn, sok jó török vitéz elhullott már a zárda körül, a ki azt hitte, hogy győzelme napját megérte; a jancsárok nem birták a zárda ajtaját betörni, a hány oda ért, a hetairisták golyói mind megölték.
A vad viadal közepett az apáczák csendesen éneklék a kyrie eleysont.
Éjfélig négy rohamot vertek vissza az ifjak s a törökök átlátták, hogy a kétségbeesettek nagyon drágán adják vérüket, azért leküldtek Dragasánba ágyukért. Majd az ágyuk elvégzik a nehéz munkát, az apraja jut a kardnak és a handzsárnak.
Két csatakigyót láttak nem sokára a hegyi úton felvonatni a zárdabeliek; azokat Girlet aga, az ő véres ellenségük kiszegezteté egy átelleni dombra, s trombitaszó mellett felszólítá az ifjakat, hogy ne védjék magukat hiába; adják ki fegyvereiket és a szultán vejét Tyndari béget, ők maguk kegyelmet kapnak.
Jordaki ekkor karon fogá Tyndari béget és levezeté őt a zárda sírboltjába; ott egy kőkoporsót felnyitva előtte, mutatá neki, hogy az tele van lőporral.
– Most eredj fel a zárda tornyába és szólj le onnan a bégnek. Mondjad neki, hogy magunkat meg nem adjuk, sem kényére, sem kegyére. Hanem ha azt akarja, hogy téged életben bocsássunk el innen, távozzék el a zárda alól minden hadával, hogy mi elmehessünk békén, te pedig itt maradj utánunk. Ha azonban egy lövést tesz ágyúival e zárda ellen, én ez épületet veled és velünk együtt a levegőbe röpítem. Úgy beszélj hozzá, a hogy életed kedves.
Tyndari bég felhagyta magát vezettetni a zárda tornyába s onnan kiálta le az agának:
– Vitéz Girlet aga. A te dolgod nem mentegetni az én életemet, hanem legyőzni az ellenséget. Azért semmiképen ne merészelj az én életem miatt alkudozni a lázadókkal, a mi neked nincs megengedve, hanem támadd meg őket bátran, gyávák ők és meg vannak rémülve mind…
A többit nem mondhatta el; egy lövés onnan alulról Jordaki fegyveréből ketté szakítá szájában a szót és szivében az éltet; Tyndari bég holtan esett le a toronyból; a szultán leánya özvegyen maradt.
Girlet aga még sem lövetett a zárdára; most már épen nem lövetett. Nem akarta elleneit azon dicsőségben részesítni, hogy a harczban essenek el. Élve akarta őket elfogni. Valami látványnak kell lenni a Hebdomon palota előtt, a mire tartogatta őket.
A Hebdomon tér sok vitéz görög és oláh fejét látta az igazság sátora elé gördülni; Jordaki és társai nem lennének ott az elsők. A harczban kifolyt vér kárba megy, de a vesztőhelyen elfolyónak cseppjeit aranynyal mérik. Girlet aga kimélte a lázadókat.
Ismét trombitás hirnököt külde a zárda kapuja elé s azt izené az ifjaknak:
– Vitéz hetairisták. Girlet aga kegyelmet és szabadságot ád tinektek, ha kiadjátok magatok közül a vezért, Jordakit. A többi élve elmehet.
Harminczkét golyó egyszerre zúzta össze a hirmondót: ez volt a felelet.
«Hozz még több ily izenetet».
Girlet aga még most sem lövetett ágyúkkal a zárdára.
«Majd jobbat gondoltok reggelig, vagy egy hét mulva. Ha megéheztek, majd kiadjátok Jordakit.»
Két nap közel sem ment a zárdához, csak messziről tartá azt bekerítve, hogy senki el ne szökhessék belőle; harmadnap elfogyott a zárdában minden eleség.
Jordaki leviteté a sirboltba kedves halottját s azt mondá a zárdanőknek és bajtársainak, hogy gyűljenek össze mind a főteremben, ha nincs más út a szabadulásra, mint az ég felé, ezt az útat megtalálják.
Mindenki értette, hogy mit akar Jordaki? Mindenki némán megszorítá vezére kezét, még a gyönge zárdaszűzek is, pedig tudták, hogy ez a halál kézfogója.
Az volt a szomorú terv, hogy Jordaki lemenjen a sírboltba. A zárdanők és férfiak odafenn elkezdenek énekelni; mikor az ismeretes gyászdalnak vége van, akkor Jordaki az egész zárdát a levegőbe röpíti.
Hát nem szép gondolat ez?
– A ki nem találja szépnek így meghalni: egyszerre, egy pillanatban, együtt szeretteivel, nem is a sírba menni, hanem a felhők közé temetni magát, az elmehet, nyitva előtte az ajtó, adja meg magát török kegyelemre.
Mind hallgattak, mind maradtak, csak egyetlen egy vált ki közülök, a ki el akart menni, megadni magát török kényre kegyre:… a fehér halott vőlegénye, Mariotis.
– Mariotis! kiálta fel arczát eltakarva kezeivel Jordaki. A legjobbik vitéz! Az én büszkeségem, a kit jobbnak tartottam magamnál. Mariotis adja meg magát egyedül? A vőlegény nem akar mátkájával együtt temetkezni; az utolsó hetairista nem akar meghalni társaival? Eredj és eltagadd, hogy közénk tartoztál.
A halál vőlegényei, a halál menyasszonyai utálattal fordultak el a kishitűtől, senki sem búcsuzott tőle.
Az ifju vőlegényt kitaszíták a zárda ajtaján, az pedig fehér kendőt lobogtatva futott a török aga sátoráig.
Odaérve elszórta fegyvereit magától és sietve monda Girlet agának:
– Kegyelmes úr, te bocsánatot igértél a hetairistáknak, ha Jordakit kiadják; ime tehát bocsásd őket szabadon, mert Jordaki én vagyok, de siess a kegyelemmel, mert egy óra mulva halottaknak küldöd azt.
Ah, Iréne vőlegénye, a hetairia legjobb vitéze, legnemesebb szivű, legbátrabb volt mindannyi közt: ő feláldozta magát Jordakiért és megmaradt társaiért. Odaveté ifju életét a vérpadnak, hogy ezeket megtartsa az életnek. – Azok pedig átkozták őt odabenn, s nevét kitörlék a hetairia sorozatából.
Girlet aga örömében ötven fontos vasbilincset veretett az ifju kezére s azonnal új hírnököt küldött a zárdához, függő pecsétes levéllel, melyben azok biztosítva voltak minden bántalom elől, mehet mindenki szabadon, a ki csak a zárdán belül van.
Az ostromlottak bámulva vették e nem várt kegyelmet. Az oltalomlevél kezeik között volt; életet, szabadságot igért nekik; élet, szabadság, mosolygó szavak, a mik úgy csábítják az embert; sorba nézték a levelet, s minden szív elgyöngült bele. Jordaki lenn ült már a sírboltban, nem volt jelen, hogy széttépte s visszahajította volna a csábító irást.
Jordaki lenn ült a sírboltban s hasztalan várta a gyászéneket onnan felülről. A hetairisták megnyiták a zárda kapuját s kijöttek a védlevélben bízva. Odakinn lerakták fegyvereiket egy csomóba; – Jordaki hiába várta a gyászéneket.
Mikor átadták fegyvereiket a hetairisták, akkor Girlet aga megkötözteté őket és bilincseket rakatott kezeikre.
Azok az oltalomlevelet emlegették: a török aga nevetett; hiszen nem érvényes az, kecskebőr helyett kutyabőrre van irva, a pecsét rajta sem viasz, hanem csak kovász. Ti mind valamennyien a Hebdomon téren fogtok kivégeztetni.
Így jár, ki jobban bízik ellensége szavához, mint a kezében levő kardhoz.
A zárda apátnője ekkor arra kérte könyörögve a török vezért, hogy ha már meg kell halniok, engedje, hogy haláldalukat elébb elzenghessék egyszer az Istenanya képe előtt. Olyan szép dal ez, a milyet még török nem hallott soha.
Girlet aga óhajtá hallani, milyen a gyaurok halotti dala? s megengedé nekik, hogy énekeljenek. Hallgathat-e egy müzülmán füle kellemesebb énekhangot, mint a gyaurok halálramenő énekét?
Jordaki a csendes sírbolt közepén ült egyedül, felvont pisztolya kezében, fejét azon koporsóra hajtva, a melyben testvére nyugszik.
Egyszerre távolból, enyészetes szomorú dal kezd hozzája lehangzani; ez az, a mire várt; a dal elhangzott csendesen; mikor az utolsó rithmusnak vége volt, a zárdát szétveté a láng, odatemetve alá török harczost, gyaur foglyot…
Két hosszú hó múlt el azóta: a stambuli kórodában egy nyomorék harczos nyitá fel két havi öntudatlan lét után szemeit; az egész alak összetörve, zúzva, arcza ismerhetlenné égetve, az egész egy fájó tömeg inkább, mintsem ember.
– Ugyan soká aludtál atyafi; szólt mellette a beteg őr törökül.
– Hol vagyok? kérdi a beteg, bámulva jártatva szét szemeit.
– Még most a földön, kicsi híja, hogy nem a paradicsomban. Ez a stambuli kórház.
– Honnan hoztak ide?
– A zeki zárda romjai alól. Ott feküdtél a romok közé temetve, a többi vitézekkel együtt: ruhád szerencsére leégett; nem tudják, török voltál-e, vagy oláh? Ha oláh voltál, jól elhallgasd.
A beteg elhallgatott. Ő volt Jordaki.
A kórodában úgy bántak vele, mint török harczossal s gondját viselték.
Néhány hét mulva lábaira állhatott; nyomorék volt, kezei összetörve, tagjai bénák; elbocsáták, hogy kolduljon az utczán.
Elindult a nagy török városban, mankóján biczegve.
Csak úgy homályosan élt lelkében valami borongós gondolat, hogy ő valaha hajdanában a hetairiát vezérelte; hogy egyszerre két karddal kezében harczolt száz ember ellen és nem győzetett le; hogy egy pillanatban elleneivel és barátaival egyszerre repült az ég felé, emberölő tűzláng között, – – és most itt jár a gyűlölt Stambulban, gyermektől kolduló nyomorék, minden utczaszegleten leülve a fáradságtól, mind a két kezében mankó; idegen arczok csoportja szánakozva néz le rája.
Nem kéregetett senkitől; egy-egy könyörületes muzulmán adott neki önkényt baksist. Észre sem vette, meg sem köszönte azt; azon gondolkozott, hogy talán nem is ő az a Jordaki, ki a hetairia vezére volt egykor.
Midőn egyszer a méla őgyelgésben a Hebdomon palota terére ér, nagy néptömeget lát maga előtt, mely kiváncsian tolakodik a palota kapuja elé. Őt is magával sodorta az ár.
Egy hírnök nagy dobszó mellett hirdet a tér közepén harsány szóval valamit.
A nyomoréknak úgy tetszék, mintha saját nevét hallaná említtetni: figyelni kezdett a hírnök szavaira.
– Müzülmánok! Igazhitű népek! Ime a nagyúr kegyelméből kitétetett a palota kapujába a hirhedett lázadó vezér Jordaki feje, mely mai napon a diván parancsára levágatott. Jertek és lássátok meg azt. Allah kegyelmezzen minden igazhivőnek.
Jordaki bámulva hallá e kiáltványt. Most még inkább szédelgni kezdett. – Jordaki feje a Hebdomon palota kapujában. – Jordaki feltámadva és mégis lefejezve, – e gondolatzavar megháborítá lelkét egészen.
Odafurakodott ő is a kapuhoz: késő estig tartott, mire odáig tudott vergődni a csődülő néptömeg között.
A kapu alatt bibor állványon volt egy széles ezüst tálcza; azon egy fiatal ideálszépségű ifju levágott feje, lehunyt szempillákkal, félig nyitott ajkkal, de a szabadság nemes büszkeségével ráncztalan homlokán.
Jordaki ráismert a főre: – Mariotisé volt.
A hírnök recsegő hangja kiáltá a népnek minden óranegyedben:
– Lássátok a lázadó Jordaki fejét, mely a diván parancsára levágatott. Allah kegyelmezzen minden igazhivőnek!
Jordaki hallgatá – és hallgatott.
HUMORESK.
(Egy divatlapszerkesztő naplójából, a ki azért engedte ezt a tárgyat nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én.)
Valamelyik nap beállít hozzám egy borzas egyéniség, (megfordul nálam több is) teljesen mosdatlan, fésületlen és keféletlen állapotban; a hogy külső formájából kivehetém, ez már mind megtalálta azt az igazságot, a mi a borba van rejtve.
– Ugy-e bár, nem tetszik engemet ismerni?
– Bizony… De bizony… Bizony nincs szerencsém.
– No nézzen meg jobban.
– Úgy, igen is. No lám. Ettől a nagy hajától nem ismertem meg.
– Pedig tegnap nyirattam le.
(Úr Isten, milyen lehetett, míg le nem volt nyírva.)
– Ismerem, ismerem; ugy-e bár kegyed a… a… a – Vilmos.
– Igen is, az, – a Sándor.
– Nem, hanem Schirting Sándor.
– Ah, tudom már, Debreczenből.
– Nem, hanem Miskolczról.
– Emlékezem. Iskolatársak voltunk.
– Nem egészen. Hanem én ott laktam annak a háznak a helyén levő házban, a melyik háznak a helyén aztán a kegyetek háza épült. Emlékezik rá?
– Uram fia, hisz annak száz esztendeje épen. Nem emlékezem én abból az időből egyébre, mint hogy nem szerettem a lisztpépet, egyebet pedig nem tudtam enni, mert még nem volt fogam.
– Pedig én nagyon jól emlékezem rá; én tanítottam kegyedet hintázni.
– No isz ugyan jól megtanított, maig sem tudok.
– Pedig hát lássa kegyed, kicsinyben mult, hogy nem én vagyok ön, és nem kegyed én.
– Nem tudom, melyikünk vesztene a cserével?
– Kérem alássan, ne tessék izélni. Én csak egy szegény irnok vagyok, a kinek eléje teszik a beirt papirost s arról leirja a dolgot a másik papirosra.
– Akkor én még rosszabbul vagyok, mert nekem elém sem teszik a beirt papirost, úgy kell leirnom a dolgot a másik papirosra.
– Igen, de sokszor meg is szidnak érte.
– Engem pedig meg is kergetnek érte.
– Igen, de az ön nevét nagyon sokan ismerik.
– Hát Sobri Jóskáét nem sokan ismerik?
– De önnek csak mégis több pénze van, mint nekem.
– Cseréljünk látatlanba adósságot.
– Ejnye már! De csak többet ér a feje, mint az enyim.
– Nem ér biz az, nézze, hogy elment a hajam, az öné mind meg van.
– Persze. De a mi belül van.
– No például, nyolcz fogamat huzattam már ki belőle. Tavaly karácsonyi meglepetésül egyszerre hármat, egy fájóst, meg két épet. Ezzel már most kevesebb van belül.
– No, de félre a tréfával. Én komolyan mondom, hogy kegyednek kellene én nekem lenni és én nekem kegyednek.
– Hát hogy tévesztette el eképen a kvártélyozást a sors?
– Oh uram, bolond história az. Ha elmondom, majd meglátja, hogy igazságom van. Volt nekem egy anyám…
– Ugyan ne mondja!
– De bizony Isten, úgy volt. Volt nekem egy anyám, a ki igen szép leány volt maga idejében. Hanem én még akkor nem ismertem.
– Ezt már igazán csodálom.
– No hát régen, igen régen, kegyednek az édes atyja nőül kérette az én anyámat, azaz, hogy még akkor nem volt nekem anyám, még akkor leány volt.
– Ezt egyelőre is tagadom. Az csak olyan mendemonda lehet.
– No kérem. Én csak tudom. Hiszen ha esze lett volna az anyámnak, hozzá is ment volna, de hát nagyon könnyelmű teremtés volt szegény, s engemet a könnyelműsége által többszörösen megkárosított.
– Azt a többit szeretném hallani, ezt az egyiket hagyjuk abba. Tudja ön, erről a thémáról nem szeretem a humorizálást.
– Hiszen kérem, én nem humorizálok, kegyed humorizál, én siralmas történetet beszélek. Kegyed könnyen fütyörész, intra dominium van: főszolgabiró volt az apja. Igaz, hogy mikor az anyámat megkérte, még akkor csak esküdt volt. Hanem hát ez csak egy. Tessék csak hallgatni tovább. Másodszor megkérette egy indzsellér, a kinek az egyik fia most kétezer forint fizetéssel van a debreczeni vaspályánál, a másik tiszttartó herczeg Coburgnál, a harmadik gőzhajó-kapitány a tengeren.
– Természetesen most ön volna az mind a három.
– Igen. Hanem ehez sem ment. Harmadszor megkérette a mátyusföldi esperes, ahoz sem ment, ez is mást vett el, de ennek nem volt sem fia, sem leánya.
– No azzal járt volna ön legjobban.
– Nem azzal; hanem negyedszer megkérette az anyámat ő nagysága Cserependy Perghő Boldizsár úr. Tetszik ismerni Cserependy Perghő Boldizsár urat? ugy-e bár?
– Azt nem. Hanem Rákospalotai Hutiray Lukácsy Sándort…
– No no; ne ismerne ön olyan derék nagy urat, mint Cserependy Perghő Boldizsár úr.
– Nem előfizetőm.
– Lássa, pedig annak a Tiszán túl ötezer hold földje van egy tagban, s nincs több egyetlen egy fiánál hozzá.
– Hogyan? az szántja az egész földet?
– No, ne izéljen. Lássa, az a fiatal ember most négy lovas hintóban jár; sokszor találkozom vele, s olyankor mindig eszembe jut, hogy nekem kellene abban ülnöm, én hajtanám azt a négy szürkét; én parancsolnék kocsisnak, inasnak, engem süvegelnének a vendégfogadókban; én utánam néznének a szép konteszek az ablakokbul, ha az anyám ilyen szörnyű módon meg nem károsított volna. Képzelje, már ki voltak hirdetve, gyűrűt váltottak, a vendégeket összehívták a lakadalomra; meg volt irva a moring-levél; csak egy hajszálon múlt, hogy nem én vagyok most nagyságos Cserependy Perghő Boldizsár úr örököse; akkor egyszerre a lakodalom napján, egy órával az esküvő előtt elmegy az anyám a háztól egy német muzsikamesterrel, s megesküszik vele.
– Hát aztán?
– Hát aztán. Lehet ennél nagyobb baj én rám nézve? Ha a földesúrhoz megy, most egy dominiumot öröklök, úgy pedig örököltem egy hegedűt, meg egy halom hangjegyet.
– Ez igazán eredeti, hogy valaki ne legyen megelégedve az apjával.
– Igen uram, de mikor válogathattam volna benne. Hiszen én tisztelem az apámat, jó ember is volt, de minek vette el épen az én anyámat? Ha meggondolja az ember, az igazán rettenetes dolog, hogy a fiak, a kiknek leginkább érdekükben fekszik, hogy ki fiai legyenek, ebbe épen nem szólhatnak bele; mennyi ember változtatna a sorsán ez által.
– Az igaz. Báró Sinának egyszerre annyi fia lenne, hogy számát sem tudná.
– Nem úgy van; de hogy legalább azok közül, a kik az embernek az anyját nőül kérték, ment volna ahoz, a kinek fiává lenni legjobban esnék az embernek; a sors lám jót akart velem tenni, kezemben volt a szerencse, candidálva voltam, s a hol van ni, egy könnyelmű lépés miatt elestem minden javamtól; nem az lett belőlem, a kinek kellettem volna lenni. (Ki ne igazítsa valami philologus «kellett volna lennem»-re.)
– Ön tehát személyével sincsen megelégedve.
– Ugyan hogyan volnék, mikor minden héten háromszor eszem krumplit. Szeretném látni, hogy ha ön volna én, mit csinálna?
– Hát legelőször is megmosdanám.
– Ne bántson engem. Lássa én egészen elhagytam magamat, mert nincs olyan porczikám, a mivel meg volnék elégedve. Haragszom a kezemre, mert olyan ügyetlen, haragszom a fejemre, mert semmit sem tudok megtanulni, haragszom még a hajamra is, mert nem birom simára fésülni, s mert tudom jól, hogy a képem nem szép, azért meg sem mosdom; én nem adnék magamért, a hogy itt állok, egy hajító fát, s akármit csinálok, tele vagyok ezzel a gondolattal; irigykedem minden emberre, irigylem a nagy urak szép ruháját, a tudósok eszét, a költők hírét, az arszlánok daliás alakját, a napszámosok izmos karjait, a kereskedők bolond szerencséjét; irigy vagyok a feleséges emberek boldogságára, a zsidó gyerekek jövendőjére; irigy vagyok minden emberre, a ki tud, tesz, és bír valamit, minthogy én magam semmit sem tudok, semmire sem vagyok képes és semmim sincs. És már most azután legyen gondom magamra; de bizony sokszor, ha elfáradt a hátam a sok körmölésben, elgondolom magamban, hogy minek dolgozom én? mit iparkodom ezt a silány egyéniséget dédelgetni? nem jobb volna, ha úgy elhagynám magamat, hogy a csizma leszakadna a lábamról és hétszámra ki nem gombolnám a kabátomat s nem enném egyebet káposztatorzsánál, a mit a zöldségpiaczon elhánynak; van is nekem mért becsülnöm magamat, mikor semmi okom sincs rá.
(Különös neme a monomaniának, hogy az ember magát valami olyan idegen embernek nézze, a kit ki nem állhat.)
Kezdtem átlátni, hogy ebben a jelenetben több a szomorúság, mint a tréfa.
– Tehát voltaképen mi czél vezette önt hozzám? mert azt csak nem gondolnám, hogy ön magát «váltott gyermeknek» hiszi, s velem akarja magát elcserélni.
– Nem ám, hanem épen csak azt akartam önnek megmondani, hogy miután semminemű ember nincsen ezen a nagy Pesten, a kibe valami úton beleköthetnék, öntől kérdezem meg, hogy ha a sors furcsa szeszélye úgy rendelte volna, hogy megfordítva essünk: ön az én helyembe, én meg az önébe, mitévő lenne akkor ön?
– Hát jőjjön vissza hozzám egy hét mulva, majd akkor megmondom.
Az alatt a hét alatt irtam egy jó ismerősömnek, a ki gróf X. jószágigazgatója, ha nem tehetné-e meg a kedvemért, hogy egy jóra való tanult fiatal embernek valami szerény állomást adhatna a gazdasági tisztség körül.
Az én furcsa prætendensem egy hét mulva helybe volt állítva.
Két évig azután nem láttam; mint hallám, azóta ispánságra promoveálódott. Egyszer a napokban megint betoppan hozzám. Képzelhetni, fel volt frizérozva, s keztyű volt a kezén.
– Ejnye bajtárs uram, de kicsipte magát!
– Elhiszem azt, felelt ő ragyogó orczával, melynek nagyon használt a falusi levegő; mert jegyben járok! még pedig egy gyönyörű szép leánykával. A kasznár leánya. Aztán szeret…
Azt a hangot nem lehet leirni, a mivel ő azt mondta: «aztán szeret».
– Hát cserélne-e most Cserependy Perghő Boldizsár úr általános örökösével?
– De még a chinai császárral sem.
1827-ben egy összeesküvést fedeztek fel Lyonban, melynek czélja volt X. Károlyt ottani látogatása alkalmával elfogni. Károly király nem ment Lyont látogatni, hanem elküldte maga helyett a 9-ik municipal garde ezredet az összeesküvők elfogására.
Azok korán hírt vettek a fenyegető veszélyről s a kik legsúlyosabban érzék magukat terhelve, hirtelen szétrebbentek előle; ki Angliába, ki Belgiumba menekült; egy rész szétfutott a departementokba, ott elrejtőzve jó barátai, ismerőseinél.
Az ilyen igénybevétele a jó barátságnak rendesen sok kellemetlenséggel jár, s a házi gazdának készen kell arra lenni, hogy vendége helyett ő maga lakol meg; hanem ezért a ritkaságok közé tartozik, hogy a menekvő elől valahol ajtót zártak volna.
Azok között, kik benn Francziaországban iparkodtak elrejtőzni, volt egy fiatal költő is, Saint Creux, kinek néhány szabadságdala a nép ajkán élt már, s kit igen szép tehetségnek tartottak ismerősei.
Saint Creuxnak azért volt nehéz magát elrejtenie, mert arczképe minden kézen forgott; dalai előtt, miket az utczaszegleteken is árultak, ott volt metszésben, s nagy sötét szemeiről, vékony ajkairól könnyű volt rá ismerni, a ki egyszer arczképét látta. E mellett oly fiatal volt, hogy még szakál nem jelentkezett arczán, a mit levágva, magát ismeretlenné tehette volna; inkább öltözhetett át fiatal leánynak.
Valóban nem is tehetett okosabbat ennél, egy rhonemelléki parasztasszony felöltöztette őt pórleánynak, piros szegélyű rokolyába, piros sarkú czipővel; a fejére bóbitás, fehér főkötőt, karjára egy kosarat tele tojással, így szépen keresztül jutott a municipauxk őrszemein, még a sergeant meg is csipte az orczáját.
Igy jutott el egész Chateaux de quatre Rivieresig, a hol Thermé grófnő lakott.
Thermé Josefine ismeretes volt szépsége és politikai szabadelvűsége miatt. Ez utóbbinak köszönheté, hogy az udvartól számüzetett, s tiltva volt neki quatre-riviersi várát elhagyni; az előbbinek köszönheté pedig azt, hogy férje ellen indított válópere sehogy sem haladt előre, a kit pedig szívéből gyűlölt, s a ki azt meg is érdemelte. Thermé gróf különben azontúl is Párisban lakott. Ő kegyben állt. – Egyik oka ez volt neje gyűlöletének férje ellen.
Saint Creux megérkezve a quatre-riviersi várba, ott szolgálatba ajánlotta magát. Ott pedig az volt a szokás, hogy a grófnő híre nélkül cselédet fel ne fogadjanak, tehát őt is bemutatták a grófnőnek.
Josephine meg volt lepetve a fiatal pórleány ifju szépsége által s felfogadta őt belső szobaleányának.
Ha Saint Creux és a grófnő ahoz a fajához tartoztak volna az embereknek, kikről az Oeil de Boeuf krónikái annyi mulatságos botrányt tudnak susogni, e tévedésből csinos kis vaudeville leendett, a minőt bizalmas társaságokban szokás elmesélni, hasonló neműek hallatára; – azonban a költő ép oly nemeslelkű volt, mint tiszta szívű a grófnő; s midőn Josephine az első este behivatá új szobaleányát, hogy esti toilettjánál legyen segélyére, Saint Creux kezei reszkettek az első kapocs kibontásakor, mely ama síma hófehér vállakat kiszabadítá, a másodikhoz nem mert nyúlni; hanem térdre esett Josephine előtt s megvallá neki, hogy ő nem leány, hanem férfi, az üldözött, szerencsétlen Saint Creux.
A grófnő meg volt rettenve e fölfedezésen. Mit tegyen? Ha elűzi magától a férfit, kit mint költőt tisztelni tudott, azt ellenségei kezébe juttatja; egyik legderekabb politikai párthivét; ha pedig ott tartja magánál ez álöltözetben, mivé lesz jó híre, erénye? ha elébb-utóbb kitudódik, akár jó barátok, akár ellenségek által.
A nemes nő hirtelen elhatározta magát; választása volt, hogy kit áldozzon fel? a menekvőt-e, vagy önmagát? És ő a menekvőt – nem áldozá fel.
Akkor azt mondá Saint Creuxnak, hogy távozzék a mellékszobába és maradjon ott, s ezentúl is legyen úgy, mintha szobaleánya volna; majd ő rajta lesz, hogy más segélye nélkül ellehessen.
Azzal elzárta magát hálószobájába, mely Saint Creuxére nyilt.
A grófnő nem volt hozzá szokva, hogy maga fésülje haját. Szép hosszú szőke haja volt, mely, ha leült, egészen a földet seperte. Sehogy sem tudott vele boldogulni. Mit cselekvék? Fogott egy ollót és a szép haját levágta. Mikor ismerősei kérdezék, hogy miért tevé azt? azt felelte, hogy fejgörcsei miatt. Saint Creux tudta, hogy ez ő miatta történt.
Néha, mikor magányos létükben nem kellett meglepetéstől félniök, Saint Creux elmondá élte viszontagságait a grófnő előtt s Josephine megismeré, hogy a breton ingváll alatt valódi férfi-szív dobog, mely tele van szerelemmel minden nemes eszme iránt. A grófnő maga is óhajtott e nemes eszmék sorában állani.
Lassankint bizalmas viszony fejlődött ki közöttük, mely annál édesebb volt, minthogy a veszély óvatosságra kényszeríté őket. Josephine nem sokára egy tervet készített, mely szerint együtt keresztül szökjenek Angliába, s ott bevárva a válóper lefolytát, melyet ez esemény után bizonyosan mások még inkább sürgetni fognak, ott egymással megesküdjenek.
Talán épen e terv kivitelének apró készületei vonták a grófnőre a százfülű leskelődés gyanuját; – egy este véletlenül egy szakasz lovas municipal-garde jelent meg a quatreriviersi vár előtt, elállva minden kijárást.
Szerencsére a kapuk már be voltak zárva, a kutatók nem lephették meg véletlenül a bennlevőket; azoknak nehány pillanatjuk maradt mentségükre.
A grófnő hirtelen megragadta Saint Creux kezét és hálószobájába hívta; ott egy nagy falitükör rámáján levő arany faragvány egyik kigyótojás alakú golyóját megnyomva, a tükör lassan felnyilt, egy háta mögé rejtett fülkét tárva fel.
– Rejtsd ide magadat, szólt Josephine Saint Creuxnak, s maradj itt, míg a kutatók eltávoznak; ha fejed fölé nyúlsz, egy szőrzsinórt fogsz találni; azt húzd meg, mert az nyitja fel a szellentyüt, melyen keresztül friss levegő jut hozzád. Különben zárva kell lennie, mert denevérek jönnének bele s czinczogásukkal elárulnák a rejteket, melyben egyszer másfél napig volt rejtve a hugonották üldözésekor Gaston marquis, s innen szabadult meg.
Saint Creux szót fogadott és beállt a rejtekbe, s magára hagyta zárni a tükrös ajtót.
– Még egyet; súgá neki a tükrön keresztül Josephine; ha engem el találnának innen erővel vinni, mikor látod, hogy eltávoztak, könnyen kijöhetsz, ha a belső zár rugóját magad felé húzod. Innen aztán a melléklépcsőn a kutatók eltávoztával észrevétlenül megmenekülhetsz.
E pillanatban már ajtaja előtt csörömpöltek a katonák.
A grófnő bátor nyugalommal lépett eléjük s kérdezé, hogy mit akarnak?
A gárda kapitánya tudatá vele, hogy ők Saint Creuxt keresni küldettek ide, a kinek biztos tudomás szerint Chateaux de quatre Rivieresben kell rejtőzködnie.
– Megengedem önöknek, hogy keressék nálam, szólt a grófnő.
A kapitány három őrt állított a grófnő mellé, felvont fegyverrel; rájuk bízva, hogy minden mozdulatára figyeljenek, ő maga pedig a többiekkel elment a várat felkutatni.
Egész reggelig tartott a kutatás; akkor visszajött a kapitány, arczán rejthetetlen boszúsággal, s jelenté a grófnőnek, hogy Saint Creuxt ugyan nem találták meg, hanem azért parancsa van a grófnőt fogva vinni magával Párisba.
A grófné mondá, hogy készen van. Ő maga sietteté a kapitányt, hogy induljanak minél elébb. Nem akarta Saint Creuxt sokáig várakoztatni szűk menhelyén.
Öt percz mulva utban voltak a grófnő hintójában és a lovasok nyergeikben.
Josephine könnyebbült szívvel tekinte vissza várkastélyára, midőn már messzehagyták azt. Ezóta Saint Creux megmenekült.
A grófnőt bezárták a status-börtönbe s ott ült azután évekig, a nélkül, hogy csak hozzá is szóltak volna. Eleget könyörgött, folyamodott, nem kapott soha semmi választ.
1830-ban a juliusi meleg napok alatt a párisiak elűzték X. Károlyt, a status-börtönökből kibocsáták a foglyokat. Ekkor kiszabadult Josephine is.
A szabadulás fölötti örömét nevelte az a tudomás, a mit legelőször siettek értésére adni: hogy válópere rég be van fejezve; Thermé gróf azóta meg is házasodott. Tehát második börtöne is megnyilt. Két láncztól szabadult meg.
Öröme mámorában sietett haza kastélyába Chateaux de quatre Riviersbe, melyhez egykor annyi szomorú, most már annyi kedves emlék kötötte.
A juliusi napok diadalszavára bizton reménylette, hogy Saint Creux sietni fog őt felkeresni, a mit annál inkább várhatott, minthogy Saint Creux felől gyakran hallott is hírt, majd ismerősöktől, majd hírlapok által. A megindult politikai mozgalomban e név kezdette szerepét játszani.
Azonban Josephine hiába várt hetekig, hónapokig; Saint Creux nem jött felé; ő később türelmetlen, féltékeny, majd haragos és méltatlankodó kezdett lenni; utóbb annyira ment, hogy ő maga egy izben, midőn Saint Creux épen valami szomszéd megyében demagogoskodott, oda sietett, hogy őt meglepje.
Elszomorodva tapasztalá, hogy ez nem volt az ő kedvencze, nem a leányarczú költő, hanem valami brutalis alakoskodó, ki az ismeretes hazafi nevét felhasználta a világ bolondítására.
Még két, vagy három ilyen ál-Saint Creuxt fedezett fel azután, kik mind a könnyenhivő közönség ámítására, majd dicsvágyból, majd aljasabb érdekekből felhasználták a nép rokonszenvét e név iránt s ha egy helyütt leálczázva, odább kergették őket, másutt megint újra kezdték ugyan azt a comœdiát. Később ennek a divatja is elmult, s Saint Creuxről egészen elhallgatott a világ.
Josephine már egészen letett róla, hogy az igazi Saint Creuxt feltalálja s csüggedten tért vissza elhagyatott kastélyába. Bizonyosan vagy elfeledte őt a régi hű szerető, vagy elveszett a kietlen nagy világban.
Ott képzetében fölidézte az édes emlékeket, mik lelkét e név viselőjéhez csatolták. Hogy élt hónapokig körüle, egyszerű bretonleány öltözetében, milyen jól illett az neki. Szelid arcza alig hazudtolá meg köntösét. Milyen boldog volt, ha fejét úrnéja kezére lehajthatá, mint ragyogtak szemei, azok a szép fekete szemek; mikor arról beszélt, milyen boldog jövendő vár reájuk, akkor meghazudtolá arcza a hajadoni mezt.
És mintha csak tegnap, mintha csak egy órával ezelőtt történt volna, hogy őt Josephine a tükör mögötti fülkébe elrejté. A nagy zavarban egymást utoljára megcsókolni is elfelejték.
Nem is hitték talán, hogy ez utoljára van; azt gondolák, egy óra mulva ismét felnyithatja a grófnő kedvese börtönét. Milyen különös is volt az. Mintha még most is ott kellene neki állani.
A grófnő ábrándozva, félig öntudatlanul nyúlt a tükör titkos rugójához, tán azt remélte, hogy valami utbaigazgató jelt találhat ott Saint Creuxtól.
A tükör elfordult lassan, s a feltárult fülke mélyében – akkor is ott állt Saint Creux.
A régi hű szerető, breton leányöltözetében, – csakhogy már régen meghalva.
Lábainál hevert a szellentyű zsinórja. Azok az apró kis férgek, miknek lepéi este a gyertyavilág körül repkednek, miket molyoknak szoktak nevezni, azok ölték meg Saint Creuxt, összerágva a szőrzsinórt, melynek a szellentyűt kelle fölnyitni s az ifju ott fulladt meg.
A tükör hátulsó részére tűvel ez volt felirva:
– Kedvesem, a szellentyű zsinórja elszakadt; én itt megfulladok, de el nem árullak. Adieu.
Az ifju még az alatt halt meg, a míg a grófnőt a három őr szobájában tartóztatá; – szó nélkül, a halálküzdelem legkisebb nesze nélkül, a falnak dűlve s fejét kezére támasztva. Alig három lépésnyire kedvesétől lehelte ki lelkét, a nélkül, hogy ő maga hallotta volna végsóhaját, a mely ő hozzá és ő érte szállt el…
Földmíves, napszámos elhagyja munkáját szent karácsony napján; kovács pőrölyétől, szabó ollójától pihenést ad magának; gazda nem hajtja e napon munkára cselédjét, kereskedő bezárja boltját, hivatalnok szünetet tart országos dolgokban, s mennek mind a templomba, az Isten színe elé, imádkozni, számot adni, ki mint teljesíté, mire hivatva volt? földmíves, napszámos, kézműves, kereskedő és hivatalnok.
Ismertem egy embert Pest városában (mások ismerhetnek többet is ilyeket), a kinek nem volt karácsonya soha. Mintha ő érte nem is született volna a Megváltó e napon, mintha az ő kedvéért nem nyilt volna meg az ég, midőn alászálltak abból az angyalok, halandókhoz zengedezve: «ime lássátok az utat a mennyországhoz!»
Csalavérinek hítták az embert, nagy-kereskedő volt, a mi annyit jelent, hogy ő nem szokott boltban rőffel mérni kelmét, itczével eleséget, hanem mindent csak szekér- és hajószámra adott és vett.
Sokat eladott és sokat vett egész esztendőn át, hitelbe és készpénzen; itt nyert, amott vesztett, sok dolga volt mind adósaival, mind hitelezőivel; s ezt a sok összebonyolódott állapotot mind felirta egy nagy könyvbe, a minőt minden kereskedő tart magának, mindenik lap egyik oldalára felirva a mivel tartozik, a másikra, a mivel tartoznak neki mások. Az ilyen kereskedői könyv nagy szentség, olyat csak szilárd hitelű, nagy becsületű embernek adnak, keresztülhuzva minden lap hatóság zsinórjával s megerősítve pecsétjével és abban nem szabad sem törlésnek, sem vakarásnak, nem hogy hamis irásnak lenni, mert az a kereskedő tanúbizonysága, a minek bizonyítékára ha megesküdött, az annyit ér, mintha két élő tanú szólna mellette.
Minden esztendőben készít minden rendes kereskedő, e könyv szerint, saját tudomására egy összevetést, a miből megtudja: nyert-e, vesztett-e ez esztendőben? adóssága több-e, mint valódi birtoka? Ezt az összevetést hivják kereskedői mérlegnek, mintha egyik serpenyőjébe volna téve a készpénz, másikba az adósság, melyik nyomja le a másikat? a mi természetesen a kereskedők titka.
Ezt a mérleget szokta rendesen karácsony ünnepein keresztül készíteni az a nagykereskedő, a kiről beszélek. Hja! az ilyen munkát nem lehet megtiltani; kapát, ásót, kalapácsot ki lehet parancsolni az emberek kezéből, de a ki tollal dolgozik, ki kényszerítheti azt az ünnep tartására?
Ha néha mondák ismerősei: miért dolgozik karácsony napján? miért nem megy ő is templomba, mint mások? rossz tréfával felelt nekik:
– Én nem szoktam koldulgatni sem embertől, sem Istentől. Saját eszemmel szerzem vagyonomat. Hát a pap nem dolgozik-e karácsony napján? ő akkor prédikál. Hát a harangozó nem ünnepnap dolgozik-e legtöbbet? Egyházfi, orgonista mind ekkor robotol. Még sem szólja meg őket senki.
Ily gúnynyal szokta kifizetni embereit és tovább lapozott és irt, abban a nagy két oldalú könyben. A közel templomból áthangoztak ablakain az ájtatos énekhangok, alig dolgozhatott miattok nyugodtan.
Míg az emberek áhitatos része énekelt és imádkozott, Csalavéri odahaza irt és irt a nagy pecsétes könyvbe és azok a számok, a miket oda irt – hamis számok voltak.
Az a munka, mit ő karácsony ünnepén tett, rossz munka lett volna az év bármely napján; hamis bukásra készíté ő magát.
Becsületes családapák igaz keresménye, özvegyek és árvák keserves pénze ment veszendőbe átkozott kezei között; hamis hitelezők, egyetértő gazczimborák voltak előre elkészítve, a kik lefoglalják vagyonát, hogy a később jövőnek semmi se jusson. A martalékon majd azután osztozzanak együtt.
Egy gazdag gyámleánya volt Csalavérinek, kinek minden pénze az ő kezére volt adva; ezt a leányt nőül kérte egy szegény, de becsületes, szorgalmas ifju, s a leány megszerette őt, neki adta kezét, épen most hirdetik ki esküvőjöket harmadszor a templomban.
Az árva gyermek öröksége is rendbe volt hozva szépen; egy fillér sem maradt abból; a kereskedő bevégezte karácsonynapi munkáját, s azután kinézett az ablakon s gúnyosan dörmögte magában, a mint látta a sok embert egyik templomból a másikba menni:
– Milyen boldogtalanok, hogy úgy sietnek a templomba!
… Másnap híre futamodott a városban, hogy a nagykereskedő Csalavéri megbukott több százezer forintig. Számtalan család jutott tönkre miatta. Nála veszett jámbor emberek pénze, saját gyámleánya is koldussá lett általa!
Pedig Flórának, ez volt a leány neve, épen ma kellene esküdni vőlegényével, ki őt mint gazdag leányt kérte meg, mint koldusleánynyal van eljegyezve most.
De az ifju megmutatta, hogy igazán szerelemből és nem pénzért választa nőt; azt mondá a leánynak, midőn az minden vagyonát elveszté:
– Most már te is szegény vagy, én is az, legalább jobban fogjuk szeretni egymást, s boldogabbak leszünk együtt. A jó Isten, meg az én két munkás kezem majd csak megsegít az életben.
És oltárhoz vezette őt, megesküdött vele, s elvitte őt magához – szegény házába, – gazdag szerelmébe.
* * *
A csalárd kereskedő ellen nagy pert indítottak hitelezői, kemény büntetést kértek fejére, azt kivánták, hogy a törvény legyen iránta szigorú és büntesse őt gyalázatos fogsággal.
A bukottnak hajh sok pénzébe került, hogy e büntetést elhárítsa magáról, a hamis fillér magával vitte az igazat is; – és mégsem sikerült magát megmentenie a büntetéstől, gyalázattól. A birák szigorúak voltak és igazságosak.
Szent karácsony napja újra; harangoznak minden toronyban, a hívek ünnepi öltözetekben siettek a templom felé; a templomokban énekhang és orgona szólt, az utczákon gyermekek mutogatták egymásnak karácsonyi ajándékaikat, – vármegyeház rácsablaka előtt szuronyos fegyverrel jár alá s fel az őrtálló drabant, s az ablak vasrácsozatán keresztül a gonosz kereskedő néz ki az utczára s a mint látja az embereket a templomba sietni, sóhajtva szól magában:
– Milyen boldogok, hogy úgy mehetnek a templomba!
Oda van már a becsület, oda a jó hir-név, a szabadság is egy időre: hat évet kell a börtönben kitöltenie. De azért mégis van valami a minek örülni tud. Megvan a pénz. Az elcsalt, az elrabolt pénz. Kiadva gazdag kamatra, rábízva hűséges czimborákra, kik vele egy kézre játsztak. Ha a fogság ideje letelik, ő ismét gazdag ember fog lenni, s a gazdagság megint becsület.
Történt azonban, mint akárhányszor történik a világban, hogy az ember saját vermébe esik bele, a börtönben ülő kereskedőt nem sokára ugyan azon csapások érték, miket ő szerze másoknak. Egyike azon czimboráknak, kik eldugott pénzeit kezelték, mindenestől megszökött az országból, több adósa megbukott s ő ott veszté náluk titkolt összegeit; rablott, csalt kincsei úgy szétolvadtak, mint a hó. Most már igazzá vált, a mit esküvel állított elébb, hogy pénze nincsen sehol, senkinél. Lőn neki az ő szavai szerint.
De mégsem egészen. Mielőtt bukását kihirdette volna, összeváltott sok aranyat, több ezer forintot érőt, azt egy vas szekrénybe rejtette; egy sötét éjszakán kivitte magával hintóján a városligetbe. Ott hintóját hátrahagyva, megkerülte a pávák szigetét, s a hol egy nagy szomorúfűz hajlik a tóba, ott a kiálló partoldalba elásta azt. Ez a pénz legalább megmaradt számára, mehet tán harminczezer forintra, ha uraságot nem ad is, de legalább meg lehet belőle élni.
* * *
Letelt a hat hosszú esztendő. Azóta Csalavéri bűnét, baját elfelejtették, előjöhet már a világba, tán rá sem fognak ismerni. A börtönlég nagyon vénít. Talán a gyalázat még jobban.
Ismét karácsony napja volt. Este későn kinyitották a fogoly előtt az ajtót, s mondák neki, hogy elmehet, idejét kitöltötte, ma van karácsony ünnepe.
Ah, miként örült a rab: nem a magasztos ünnepnek, hanem a rég óhajtott szabadságnak! hogy futott végig az utczákon, nem a templomba hálát adni az Istennek, kibékülni önlelkével, hanem egy rossz zsibárushoz, ki boltját ez ünnepnapon is meg szokta nyitni a vásárló előtt, s utolsó néhány garasán kapát vásárolt tőle. Hisz egy óra mulva aranyokkal fogja tömni zsebjeit.
Azt várta csak, míg egészen besötétült, az emberek haza mentek. Minden háznál öröm és jó kedv van ilyenkor; barátai, szeretettei körében tölti mindenki az estét, egymást keresi az ember; a mezőkön nem barangol senki.
Szép nyugodtan végezheti munkáját az ember, ki karácsony éjszakáján elásott kincset siet felvenni. Meglelte a nagy gyászfűzet, könnyen ráakadt a helyre, mit megjegyze, a földbe vágott kapa éle megkondult a vasládában.
Ah, tehát itt van! sóhajta könnyebbült szívvel és sietett azt kiemelni. Milyen nehéz volt! A szekrény zára rég berozsdásodott a föld alatt, úgy kellett tetejét a kapával felfeszítni. A vas zár végre felpattan, az ember oda kapott kezével – és íme rossz kavics és kődarab volt, a mit kezébe markolt arany helyett.
Az ember őrült dühvel kaparta ki két kezével a ládában levő kövecset, kábult esztelenségében azt gondolva, hogy talán a pénz felső része vált kővé, a mit a víz ért, az alja most is arany; fenékig kavics volt abban; rossz, haszontalan föld és nyirok.
A világ egyet fordult vele, tele markolta mindkét kezét azzal a kavicscsal és elkezdett futni vele, és futott, futott sokáig, a míg el nem esett valahol, ott fekve maradt, ott találták meg másnap reggel azon járó falusiak, félig megdermedve.
Bevitték őt a kórházba. Hosszas ápolás után testi ereje lassanként visszatért, de lelke örökre háborult maradt.
A mint elbocsáták, rögtön elment a városligeti tóhoz, ott teli válogatta zsebjeit azokkal az apró lapos kövecskékkel, a mik úgy hasonlítnak a pénzhez s azután visszament a városba és eljárt házról-házra, megkérdezve mindenütt, nem tartozik-e ő ennek meg amannak? Ha valaki pajkosságból ráhagyta a kérdést s azt mondta, hogy «tartozik», akkor ő azt válaszolta, hogy fizetni jött, és zsebébe nyult s előszedte a kavicsokat és fizetett velök, számlálgatva: «egyszáz, kétszáz, – ezer forint, – tizezer, – százezer forint», a mennyit kértek tőle. Volt nála százas és ezeres elég, – mind szép gömbölyű kavicsok!
Azt a pénzt, a mit ő elásott, tulajdon kocsisa vette fel onnan, ki azon éjjel, hogy őt a városligetbe vitte, kiváncsiságból utána lopózott, s megleste, s azután a pénzt elvéve onnan, abból megtartott magának annyit, a mi esztendei fizetetlen bére volt, kifizette ura nevében több cselédtársait, a többit felosztotta urának azon hitelezői között, a kik épen semmit sem kaptak, a jó Flóra is így jutott vissza vagyonának tizedrészéhez, a mi jobban esett neki akkor, mintha korábban az egészet kapta volna meg. A becsületes kocsis még azonfelül azt a gonosz büntetést is gondolta ki csalárd gazdája számára, hogy a vasládát megtölté apró kavicscsal, s úgy tevé vissza előbbi helyére.
* * *
Esztendők multak el ezután; a vén eszelős koldus multjáról mindenki elfelejtkezett már, csak arról ismerték őt még, hogy eljárt a hol ennivalót látott vásárlani, és nem kért semmit ingyen: fizetett mindig – kövecscsel; oh gazdagon fizetett, marokkal adta és olvasatlanul. A szánakozó emberek hagyták őt azon hiténél, hogy megadta az árát annak, a mit ők alamizsnakép adtak neki.
Csupán egy nap az esztendőben nem járt «vásárlani»: karácsony ünnepén. Ez nevezetes nap, mondá, akkor nem szabad adni és venni, – ekkor csak alamizsnát szabad osztogatni.
És ő osztogatta az alamizsnát a koldusoknak: szép síma kövecseket; egyet a fiuknak, kettőt az öregeknek: «ez az ezüst, ez az arany».
Este pedig olyan soká elbolyongott az utczákon és nézte, hogy robognak a hintók, hogy sietnek az emberek. Mindenkinek van valahová menni, csak ő neki nincsen.
Ilyenkor azután elszomorodott, s kezdett emlékezni rá homályosan, hogy valaha ő neki is volt hová menni ezen a napon, volt csendes, nyugalmas háza, meleg szobája, butorai, terített asztala, asztal körül vidám vendégei, mosolygó ifju arczok…
Hm, mosolygó ifju arczok! Hová lehettek azok mind? Olyan régen-régen volt az, hogy senki sem tudná már megmondani.
Egy karácsonyeste valami földszinti ház ablakából úgy ragyogtak ki a gyertyák az utczákra, két kis árvafiu úgy el tudott gyönyörködni abban, a mi ott az ablakon volt kirakva mindenféle szép. A vén koldus oda ment hozzájok, vajjon mit néznek úgy?
A kis földszinti szobában fel volt állítva a karácsonyfa: gyermekek öröme, angyalok példája. Egy szép fenyőfa, mindegyik ágán apró ajándékok, bábok és czipőcskék, fakardok, falovak és czukorangyalkák, miket jó fiuk, jó leányok számára szerető szülők kötöztek oda tarka szalagokkal, s minden kis faágra egy szál viaszgyertyát gyujtottak meg.
A karácsonyfát négy gyermek állta körül, az ötödiket az ifju apa tartotta kezében, kinek vállára a szép ifju hölgy támaszkodott. A hatodik angyalfejecske az anya ágyából mosolygott elé, míg helyét a bölcsőben nagy czifra játékbáb foglalta el.
Milyen áldás van e házon. A gyermekek mind oly szépek, oly épek, a szülők oly vidámak; fény, gazdagság nincs házukban, de van jólét és megelégedés.
A vén koldus úgy elnézte mindezt az ablakon keresztül. Emlékezett rá nagy mélán, hogy ezt a két arczot ismerte ő valaha, mikor még azok nem voltak meg e hat apróbb másolatban. Volt egyszer egy gazdag ember, annak volt egy gyámleánya; azt megcsalta, kifosztotta; szegény ember vette férjül; ilyenforma mese jutott eszébe.
Flóráé volt ez a boldog család!
Az ajándékokat megkapták a jó gyermekek, mindenik ajándékban volt még valami rejtve is, egy-egy kis ezüstpénz, a minek a gyermekek úgy tudnak örülni; azt sem tudják még: mire való?
Ketten-hárman összesúgnak: mit tegyenek e sok pénzzel? Nyalánkságra minek adnák? Jó gyermek azt nem szereti, van mit enni otthon az elégig. Eltegyék és számlálgassák? Ez zsugoriságra szoktat, s abból támad szívtelenség… Ott künn áll az ablak előtt koldusgyermek, kettőcske is; azoknak nincs karácsonyfájok, tán fájok fűteni sincsen, tán szobájok sincs, hol fűtsenek; adjuk nekik ez ezüst pénzdarabkákat.