Hát a király maga hol van?
Fáznak a testőrök a palota kapujában, hogy úgy huzódnak a falak mellé, s arczaikat vérteikkel eltakarják, köpenyeiket szájuk elé vonják, s meg nem merik szólítani azt a fehér alakot, mely mellettük elsuhan, a palotából a börtön felé sietve?
A börtönajtó előtt álló őrök is kitérnek előle, mintha nem is látnák s fel nem merik tartóztatni, a mint palástja alól egy éles kard hegyét villantja szemeik elé.
Pedig az csak egy nő; – a király neje, Agamede.
A gyönge szívű asszony megszánta az ifju hőst, ki egy csókjáért életét jött feláldozni; megszánta, hogy úgy megrontá s elhatározá, hogy meg fogja szabadítani.
Mit tett érte? azt hirdeti ez a néma csend Spartában. A ki a mai lakoma borából ivott, otthon ül bezárt szobájában s reszketve hallgatja, mi zörej van ott künn az utczán; az éj nagyasszonya Nyx dörömböl odakünn most, fekete paripák vonják szekerét, előtte fut Lychnos és Thanatos, az álom rémei, s a gyermekrém Pollor, kiöltött nyelvével; reszketni kell ma a dajkameséktől.
A fogoly láncza csörrent; szíve nagyot dobbant, midőn meglátta a királynét tömlöcze lépcsőin leszállni. A bűvital vesztegető mámora elhagyta már szívét; ismét a régi bátorság lakott abban, bár mindarra, a mi tegnap történt vele, jól emlékezék is.
– Hős Aristomenes, szólt hozzá a királyné, bár vakmerőségedért halált érdemelnél, de véredet nem akarom lelkemen viselni. Öljön meg a spartai hős csatában, nem bánom; de ne egy asszony szemeiért, lánczra verve. Börtönöd nyitva van, senki sem fog megállítani; a kapunál parancsolj, hogy nyissák ki és engedelmeskedni fognak, ez órában nem lakik Spartában férfi. De siess! az első kakasszó után ismét felébred minden szívben a lélek, mely most meg van halva s akkor nem menekülhetsz meg.
Aristomenes megragadá a királyné kezét s viszonzá neki:
– Szép asszony, szép királyné, minden asszony között legszebb, miért szabadítasz meg engem? Ha ma elmegyek, holnap visszajövök azért, a mért tegnap jöttem.
– Őrizzenek meg attól az istenek! rebegé Agamede.
– Nem őrizhetnek meg engem. – Meg vagyok őrülve attól a gondolattól, hogy egy csókodat kell bírnom, s azért odavetem éltemet százszor lábaidhoz, ha százszor visszaadod; azért meg ne szabadíts, hanem öless meg, míg lánczaim lekötve tartanak, mert Aristomenes élete mindig olcsó egy csókodért.
Agamede látta lábainál térdepelni a szép ifjut; elgondolá, hogy ilyen hősnek, ily deli ifjunak mért kelljen elveszni egy teljesületlen óhajtás miatt, és azzal lehajolt hozzá, nyakát átfűzte karjával s megcsókolá reszketeg ajkait.
– Már most czélt értél. – Eredj!
Miért ne tette volna azt, ha egy oly nemes életet megmenthetett egy csók által?
Aristomenes e pillanatban oly erőt érze lelkében, hogy ha egész Sparta népe künn lett volna az utczákon, keresztül vágta volna magát rajta. – De nem volt senki ott. Az őrök elhagyták őrhelyeiket; a város kapui nyitva, tárva álltak; bántatlanul térhetett vissza táborába.
Éjfél után eloszlott a gonosz mámor; az emberek kezdtek magukhoz térni, kötelességfelejtett katonák előkeresték eldobott fegyvereiket; siettek elhagyott őrhelyeikre, s reggelre ismét olyan rend volt Spartában, mint azelőtt.
Ámde Aristomenes tömlöcze üres volt.
Hogyan szabadulhatott meg? annyi őrön, katonán keresztül, népes utczákon, város kapuin hogy ment ki? azt nem lehetett kitudni. A kik látták, hallgattak róla. Hogy vallhatta volna meg azt egy spartai: «tegnap gyáva voltam, láttam az ellenséget előttem elmenni és nem mertem rákiáltani».
* * *
Kleanthos egyedül sejté a megmagyarázhatlan titkot. Ő ismeré Agamede bűvitalának hatását s gyanítá, hogy neje szabadítá meg Aristomenest.
S ha e gyanúnak helyt adott szívében, jött utána a másik: miért szabadítá meg? Tán az a szó vesztegette meg szívét, a mit Aristomenes előtte mámorában kivallott? – A szerelemféltés szapora féreg, egyik gyanút a másik után költi ki.
Kleanthos egy napon azt mondá Agamedének, hogy készítse el ismét az achæmenidiont, gyanús ephor fog ülni az asztalhoz; annak a számára lesz az.
Az ephor pedig, kit asztalához ültetett a király, meghittje volt, ki vele egy tervre játszott.
Mikor Agamede megtölté az ephor serlegét, Kleanthos elejté gyűrűjét s kérte Agamedét, hogy vegye fel azt neki.
Mialatt a királyné lehajolt a gyűrű után, az ephor hirtelen elcserélte kelyheiket, a magáét helyezve Agamede elé. A következő pillanatban mind a ketten kiüríték serlegeiket, áldomásul a királyra.
Egy pillanat mulva Agamede érezni kezdé tagjaiban azt a lankasztó zsibbasztást, a mi a lélek felé hat; szíve szorongva kezde verni, mint a bűnösöké, a kik a bakót látják maguk előtt; és még nem tudta, hogy mi történt vele?
Most az ephorra tekinte, az gúnyosan mosolygott reá; azután Kleanthos arczára nézett, az haragban égett; – e pillanatban világos volt előtte minden: az achæmenidiont ő maga itta meg.
A kés az asztalon feküdt előtte; úgy borzadott tőle, midőn azt meglátta, mint szokták azok, a kik e bűvszertől ittasultak; a mint kezét rátette a vasra, idegei rángatózni kezdtek, oly irtózatot gerjesztett bennük annak érintése; – és ő mégis kényszeríté ujjait a vas markolatát körülszorítani, kényszeríté szemeit annak élére nézni és mind az pokolbeli kín volt rá nézve.
Most hallá Kleanthos szavát. Mint a vérszopó fenevad bömbölése, úgy riadt az szívén keresztül:
– Asszony! E három kérdésre vallj: mi lelte Spárta népét nyolcz nap előtt? ki szökteté meg Aristomenest a börtönből? és végre: miből készül az achæmenidion?
Agamede érzé az ellenállhatlan kényszert belül, mindezen kérdésekre feleletet adni. Nyelve önmagának akart ura lenni, szívének csak egy csepp ereje volt még. De ez a csepp, ez a csepp még a szívben ellenállt, még küzdött; – a nő hirtelen felugrott fekhelyéről, s a hegyes kést, mit vonagló kezében tartott, markolatig ütötte szívébe.
És Kleanthos nem kapott kérdéseire választ.
Agamede lelkének utolsó erejét felhasználta arra, hogy testét megölje; a vérébe mártott kés megtörte a gyávaság varázsát; s a halottak nem vallanak semmi bűvitaltól.
Az achæmenidion titka vele együtt szállt a sírba.
Az élet keveseké, törékeny kincs, melyet senki vissza nem adhat, mindenki elvehet, – a halál mindenkié, melyet mindenki adhat, senki el nem vehet.
Mindenki szeret a halálnak saját lelkével összeillő arczot adni, ha róla gondolkozik. Egyik őszen, megnyugodva, megsiratva szeretne meghalni, a másik ifjan, fehér koszorúval homlokán. Egyik nyájas reggeli kék eget kíván halotti ágya fölé, körül a pacsirta énekét és a tavaszvirágok illatát, halk zokogást ágya fejénél, meleg napsugarat hidegülő arczán; másik csaták viharai közé viszi képzeletét, kergetve és keresve a halált, küzdve, csatázva, vihar és földrengés közepett, ott esni el a csatakürt rivallása mellett, látni a győzelmi zászló lobogását, s lehajolni és megcsókolni utólszor a földet és meghalni.
Ki a haláltól retteg, vagy nagyon szereti az embereket, vagy nagyon fél az Istentől.
Elmondom tinektek, milyen halála volt Arriának.
Nő volt, – Rómában született, római polgár neje.
Rómában uralkodott azon időkben Claudius Tiberius Drusus.
Claudius Tiberius Drusus!
Minő álmaik vannak a Néroknak a halál után?
Szomjazod-e még a túlvilágon is a vért? reszket-e szíved a vágy miatt, midőn az esti szellő az olasz égöv tűzszemű leányainak keblén árnytalan szellemed végig fuvallja, kiknek ősanyjaik egykor oly forrón ölelték melledet? sírsz-e, midőn a felszabadult helota sírodat mezetlen lábával megtapodja? kinek ősapját egykor vadakkal tépetted össze?
* * *
A circusban ordított a nép.
Az imperator közmulatságot tartott.
Elefántok küzdöttek tigrisekkel; pokoli bőgés reszketteté az eget; az óriás vadak szörnyű lábainak tombolása alatt rengett a föld, a csíkos fenevadak föl-fölröppentek a magasba, elhajítva a bőszült elefánt véressé tépett ormánya által.
A nép ordított és embervért akart látni.
Izmos, mezetlen férfi löketék a circus közepére, kezében széles, rövid kard, feje födetlen, izmai vaskemények, arcza merész.
Egy szemközti kalitka csapóajtaja felvonatik s méltóságos léptekkel mozdul ki belőle a puszták királya, az afrikai oroszlán. Hosszú, fényes sörénye a nap fényében aranyat játszik, piros nyelve kilóg szájából, morgása mint a távoli menydörgés, farkával a földet korbácsolja.
Szemközt állanak a férfi és az oroszlán.
Mindenik érzi, hogy méltó ellenére talált.
Az oroszlán meghajtja derekát, földnek feszíti fejét, sörénye egyik oldaláról a másikra repül, – ordításától végig reszket a circus épülete.
– Biafora! kiáltja a férfi, lábával a földre dobbant, nagy melle kifeszül s érczkarját fölemeli a ragyogó karddal. Egy szökés; – mindkét királyi állat egymásra rohan, az oroszlán iszonyú körmeit a férfi vállába csapja, ez pedig torkon ragadja őt s a földre tiporva vas térdeivel gyomrára gázol, s míg a pusztai fenevad balkarját széttépi, hideg vasát szívébe taszítja.
A nép tapsol. A férfi föláll, diadalmas arczczal mutatja föl a vértől gőzölgő kardot, lábát a holt oroszlán fejére teszi. A nép tapsol, – a gladiator leesik legyőzött ellene mellé – és meghal. A nép tapsol.
Több vért, több vért akarnak látni.
Fehérbe öltözött nők csoportjai hajtatnak a térre. A kereszténység martyrjai, kik, mert nem akartak áldozni a bálványisteneknek, maguk hozattak áldozatul nekik.
A martyrnők egymást sírva karolják át s szent hymnust énekelnek a magasságban uralkodó nagy lélek dicséretére. A halál e percze nem oly irtózatos előttük, mint édesek a túlvilág gyönyörei.
Hirtelen több rekesz nyittatik meg. Hetekig éheztetett hyenák bocsáttatnak elő, száz fenevad, mely emberarczhoz soha nem szokott, s melyeket tüzes vasakkal tettek dühösekké.
Halálhirdető vonítás hangzik e sírásó vadak tajtékzó szájából, vegyülve a nép tapsaival s a vértanuk szent énekével.
Ki az, ki ott a középen leghangosabban tapsol?
Ő az, Tiberius Drusus.
A hyenák előrohannak a térre.
Tiberius kihajlik erkélyéből s úgy tapsol és palástja lobogtatásával uszítja a vadakat.
E perczben a Tiberius mögött álló férfiak egyike, Cecina Pætus, undor és borzalom szavával mondá mellette álló barátjának:
– Nem tudom: az emberek szánandóbbak-e, vagy az istenek, hogy engednek egy nyomorult embert istenné válni a földön?
– Valóban, felelt rá a megszólított; csak egy taszítás kellene neki, és ő maga is ott heverne a fenevadak között.
– E gondolatot ne hagyjuk meghülni, szólt Pætus és egy lépést tett előre.
Barátja visszatartá.
– Megállj, hadd tegyem én; – neked nőd van otthon.
És Cecina Pætus engedte jó barátját előre menni.
Az a tapsoló tömeg közt egészen közel furakodék Tiberiushoz; most melléje ért, – kezével elérheté: – ekkor odahajolt hozzá – és a fülébe súgott valamit.
Az embernek, míg odáig ért, eszébe jutott, hogy sokkal hasznosabb lehet rá nézve, ha a helyett, hogy Tiberiust megölné, fölfedi előtte, hogy itt egy egész összeesküvés van, mely őt meg akarja ölni.
Amúgy csak egy földi istent tett volna emberré, így magából csinálhatott félistent.
A mint Cecina Pætus meglátta, hogy barátja Tiberiusnak suttog, egyszerre észrevevé, hogy el van árulva s hirtelen kimenekült a bámuló tömeg közül s lakására futott.
Egy óra mulva cæsari zsoldosok állták el a római polgár házának ajtaját, Tiberius iszonyú bosszút esküvék fejére, ki kedvencz mulatságát így elrontotta.
Megesküvék, hogy mindazoknak, kik Pætus czimborái voltak, vére folyni fog, s a polgárt soha még nem talált kínokkal fogja kényszeríttetni azoknak kivallására.
Szép, fiatal neje volt a polgárnak, – Arria.
Mikor meghallá férje veszedelmét s a még nagyobb vészt, mely a hazára jöhet, ha férje összeesküvése részeseit kivallja, hozzá sietett s egy éles tőrt adott kezébe, hogy ölje meg magát.
A férfi, ki százszor látta szemközt a halált, ki a csatákban sokszor fölkereste azt, bénultan álla most s az átadott tőr kihulla kezéből. Nem volt ereje azt önszívébe döfni.
Látta körül a szép eleven világot, a mosolygó eget, az életet, zajával, hullámzásaival, s nem volt bátorsága a sír férgeihez kebléről leszállni.
Künn Tiberius zsoldosai törték rájok az ajtót.
Ekkor Arria fölvette a tőrt, mit férje elejtett s elébb önkebelébe döfte, úgy adta át azt neki.
– Nem fáj a halál, Pætus! – szólt és mosolygott – és meghalt.
Percz múlva mindkettőjük szívvére összeomlott.
Lelkeik együtt szálltak a Styx szomorú révéig.
(Karácsonyi elbeszélés.)
Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, a ki semmiképen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentul ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magistratus megparancsolta volna, hogy ezentul a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem birják elszaggatni, a mit ő egyszer megvarr; volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöld ágra jutni, a hogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiu, hol egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Oh én uram Istenem! sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, a mint lőn hat, lőn hét, lőn nyolcz; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilenczedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilencz gyermekkel a világon. – Hej sok van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor czipőt kellett szabni, egyszerre kilencz czipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilencz karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva, apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
– Oh én uram és Istenem, de megáldottál engemet; sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilencz biz ez, egész kerek kilenczes szám. No de hála érte az ur Istennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilencz egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilencz darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilencz ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még a kinek nyolcz marad is, ha egyet elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilenczen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át a helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; a mi ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Haza felé futtában minden utczaszegleten látott aranyos ezüstös báránykákkal, czukorbabákkal rakott asztalokat, a miket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, a kik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencznek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is jót is, a mi el sem törik, el sem kopik, s a minek valamennyi örülhet, még sem veheti el a másiktól.
– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, szólt, haza érkezve kilenczfejű családja körébe. Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették vele a házat.
– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, a mit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.
– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Igy ni, a melyik nagyobb, előbbre, a melyik kisebb, hátrább.
Ugy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.
– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, a mi így kezdődik:
«Krisztus urunknak áldott születésén…»
A nagyobb fiuk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a tactusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilencz egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, a mit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, a midőn ilyen szép kilencz ártatlan lélek őszinte örömének harmoniás hangja kéri onnan felülről a viszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a menyben.
Hanem annál kevésbé örülnek oda fenn az első emeleten.
Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egy maga kilencz szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr épen nyolczadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? a midőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hitte, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.
Épen végezték azok a verset, a mint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábu székéről.
– Kend János mester a csizmadia, ugy-e? kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. – Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy oda adja! hiszen az nagy szerencse.
– No válaszszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzá fogott a választáshoz:
– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferenczke: ez már segít nekem a mesterségben, e nélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; oh szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?
Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No porontyok! válaszszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, a ki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, a hogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedveért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót: «ezer pengő», és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, a ki feleségének kedvencze volt, mikor oda ment hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.
– Nem szabad énekelni.
Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: «Krisztus urunknak áldott születésén».
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
«Krisztus urunknak áldott születésén.»
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház.
A kié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilencz szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajjon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
A törököknél is vannak törvénytudósok, nekik is vannak fogas prókátoraik, a kik a feketét fehérre tudják mosni. Ha frakkban járnának, bizonyosan doctornak hínák magukat.
A turbán alatt azonban más igényeket tartanak a czímekhez. Abu József neve után ez állt: Bagdad városának Kadi-al-Kodhat-ja: magyarul «birák birája».
Az ő idejében Harun al Rasid, az igazságos volt a kalifa, a ki maga is nagyon szeretett törvényes bajokkal foglalkozni, a mi különben nem igen fejedelmi mulatság.
E hajlama azonban nem gátolá a kegyes kalifát, hogy egyszer-másszor meg ne lássa a szépet, s úgy mondják, hogy a szép leányzók szemeiben is talált sok olyan tudományt, a mit élete fogytáig ki nem birt végig tanulni.
Egyszer testvére, Ibrahim palotájában, esteli sorbetivás közben akadt meg a szeme egy deli rableányon, kinek az araboknál oly szokatlan szép kék szemei voltak, hogy Ibrahim az egész eget, valamennyi prófétával és hurival együtt vélte benne látni.
– Te Ibrahim, szólt testvérének, ennek a leánynak a szemében, mikor egyenesen néz rám, mind a hét paradicsomot látom; ha pedig oldalt kacsint rám, mind a hét pokol benne van.
– Akkor elmondhatod, hogy megjártad a poklokat és a paradicsomot egy ülőhelyedben.
– Mi ennek a leánynak a neve?
– Abela.
– Adok minden betűért, a mi a nevében van, ezer dinárt, ha nekem adod.
– Nem, Harun, ha minden betűért nevében két ezret adsz is, még sem lesz a tied Abelayde.
– Ohó! te három betűvel egyszerre megtoldád a nevét; ha soká alkuszunk, megérem, hogy olyan hosszú lesz a neve, mint a nagy mogulnak.
– Igazán mondom, Abelayde a neve, csak hizelgés közt ejtem rövidebben; de nem adom, akármit igérsz érte. Mondom, hogy el nem adom.
– Hát add ide ajándékba.
Ibrahim tüzelni kezdett.
– Esküszöm a prófétára! hogy sem el nem adom, sem el nem ajándékozom.
No ez már sok volt.
Harun al Rasid bosszúsan kelt fel s ott hagyta öcscse palotáját.
Más jóravaló kalifa könnyen segített volna magán; ha sem eladni, sem elajándékozni nem volt kedve Ibrahimnak a szép Abelát, örökölte volna tőle. Már hogy ez aztán meghaljon szép szerével, arról lehetett volna gondoskodni, hanem Harun tartott valamit arra, hogy igazságosnak ne hiába nevezze a köznép s elment Abu Józsefhez, előadva szíve keservét s tanácsot kérve, hogy mit tegyen a szép nő elnyerhetésére?
A törvénytudó biztatta, hogy majd kieszközli ő. Tizezer dinárt igért neki a szerelmes kalifa, ha szavának áll.
Abu József e naptól kezdve titkos leveleket dugdostatott Ibrahim kapuja alá, mikben intő szózatok voltak írva, hogy vigyázzon magára, mert Abela miatt életét veszély fenyegeti.
A jámbor férfi megrettent s futott a törvénytudóshoz:
– A kalifa meg akar öletni, mert nem adtam neki legszebb rabnőmet, és én megesküdtem hevességemben előtte, hogy sem el nem adom, sem el nem ajándékozom azt. Most már örömest adnám, ha esküm nem kötne. Oh bölcs férfiú, segíts ki e bajból, tizezer dinárt nem sajnálok érte.
Abu József úgy tett, mintha most hallaná ezt a dolgot először; a tizezer dinárt meg kellett szolgálni. Nagy talik irásos könyveket nyitogatott fel előtte; olvasott belőlök nehéz sorokat; végre megtalálta, a mit keresett.
– Ibrahim, ha megesküdtél, hogy a leányt Harunnak sem eladni, sem ajándékba adni nem fogod, de mégis neki akarod adni: tedd azt, hogy fejétől övéig ajándékozd neki, övétől lába hegyéig pedig add el, így felét nem adtad el, felét nem ajándékoztad el: s esküdet nem szegted meg.
Úgy történt. Abelayde a kalifa birtokába jutott. Ibrahim örült, hogy megmenekült tőle. Abu József mind a kettőtől kapott tizezer dinárt.
De még ezzel nem volt vége a bajnak. Az Alkorán tilalmazza az igazhivőnek, hogy testvére rabnőjét háremébe vigye. A kalifa alig ülteté maga mellé Abelaydét, midőn a bölcs Uléma rajta rontott s egy kivont kardot fektetett közéjük, annak a jeléül, hogy ennek a kettőnek egymást érinteni nem szabad.
Harun al Rasid, kinek a gyönyör poharát épen a szájától ütötték már el, kétségbeesetten hivatá jogtudósát, hogy segítsen rajta.
– Egyszerű dolog ez, uram. Add nőül Abelaydet egyik rabszolgádhoz azon föltétel alatt, hogy rögtön el fog válni tőle s érintetlenül adja vissza kezedbe.
Ujabb tizezer dinár volt e tanács Abu József szekrényében.
A kalifa kiválasztott egy jó, engedelmes fiút rabszolgái közül: egy kertészlegényt, Sittimet, s maga is ott volt az esketőjén, s nagyon meg akarta a fiút e jóságaért ajándékozni. Szabadságot, szép paripát és hadnagyi rangot tartogatott számára készen.
Hanem – a kertészlegény igen mélyen talált menyasszonya szemeibe nézni, s az eskető után, midőn Harun kegyével elhalmozá, azt felelé neki:
– Nem kell nekem, uram, sem szabadság, sem paripa, sem lovagi rang, nekem csak a feleség kell, a kit nekem adtál; maradok rabszolgád, de Abelayde férje.
– Nyomorult! ordíta Harun, kivont karddal rohanva a vakmerőre, te ki mersz engem játszani.
– Nem félek kardodtól, uram, felelt a rabszolga vakmerően. Harun al Rasid, az igazságos, nem meri megölni rabszolgáját, hogy elvegye tőle feleségét, mert akkor elvesztené azt a nevet, hogy: «igazságos».
– Jól mondád, szólt Harun, kardját hüvelyébe visszaeresztve, s újra előszólítá Abu Józsefet, ki ott volt kiséretében; de nem szólt bele a vitába, tudta jól, hogy rá szorulnak, s a jó tanácsot nem hajigálják ingyen, mint a kókuszdiót, mikor szüretje van. A jó tanácsért Harun még egyszer meg fogja nyitni erszényét, mert annak az ára ismét tizezer dinár.
Mit tegyen hát a kalifa?
– Sittim még a te rabszolgád; annak adhatod, a kinek akarod. Ajándékozd őt tehát Abelaydenak; akkor megszünik férje lenni, mert az Alkorán azt mondja, hogy egy hölgy nem mehet tulajdon rabszolgájához nőül.
A kalifa úgy tett s Abelayde – jónak találta Sittimet rabszolgának hagyni, s magát szultánává tenni.
Abu József még Abelaydetól is kapott e jó szolgálatért tizezer dinárt.
E szerint egyetlen nászesetnél negyvenezer dinárt szolgált meg Abu József.
Hejh, jó volt akkor tudósnak lenni!
Benzeráde kedves költője volt a XVII. századnak.
Költeményei keleties bűbájt, utánozhatatlan varázst árasztottak maguk körül, olyas valami zamat áradt azokból, a minőt némely délszigeti gyümölcs lehell; holmi északi prózai almák el nem birják azt sajátítani, azt sem tudják, mire való.
Sokat ténfergett az udvar körül; nem igen értették még akkor meg másutt a poétát; Richelieu és Mazarin kegyosztalékai tartogatták ott benne a lelket. Később akadémiai tag is lett, de ez nem akkor volt, mikor ez a kaland történt vele. Még akkor nagyon fiatal volt arra, hogy a vén múzsák belészeressenek. Épen olyan fiatal, hogy képesnek higyje magát egy magas udvari hölgy figyelmét magára vonhatni.
Ez a hölgy volt pedig a historiailag hirhedett szépség, la Valliere herczegnő.
Benzeráde a leggyönyörűbb chansonokat írta hozzá, a mik tele voltak forró szerelemmel, a milyen forró éghajlat alatt a pálmák és a napfordítók csodás növényzetei tenyésznek.
Legszebb remekművének czíme Job, a leggyönyörűbb szerelmi nyilatkozat, a mi valaha költő szívét és tollát elhagyta.
A költő, vágyai merész röptétől elragadtatva, e költeményét bátor volt szíve királynéjának megküldeni. Ha lelke volt a szép delnőnek, megértheté.
Benzeráde három napig várt az eredményre. E három nap alatt nem evett, s e három éj alatt nem aludt. Vajjon mit fog-e merész nyilatkozatára a herczegnő válaszolni? vajjon egyáltalában érdemesíti-e válaszra?
Harmadnap meglátogatta a költőt a herczegnő udvarmestere.
Azt az izenetet hozta neki, hogy a herczegnő óhajtana vele titokban bizonyos ügy felől szólani.
Higyjen érzékeinek? A herczegnő titokban akar vele szólani. Érte küldte aranyos hintaját, úgy viteti őt magához, a hátulsó lépcsőn bocsátják fel: a titkos szeretők útján. Rejtett szőnyegajtón keresztül vezetik be a pompás susogó szobába, melyben senki sincs más, mint ő maga és a herczegnő.
Milyen szép volt la Valliere? az már sokszor el volt mondva. Nekünk olyan keveset használ az, mint egykor Benzerádénak. A költő nem bírt lélekzetéhez jönni ennyi kegy, ennyi boldogság s ennyi csábító pompa közepett. Oh a szegény manzardlakó tudósok olyan zavarba is jönnek mindjárt, ha egy pompás salonba vetődnek valahogy.
La Valliere azt mondta neki, hogy űljön oda mellé. A költő nem mert egészen mellé ülni; csak a causeuse szegletén foglalt helyet. Akkor aztán a herczegnő maga telepedett hozzá közelebb; pompás moir öltönyének hullámai félig eltemették a szegény szerelmes poétát.
A herczegnő finom fehér kezével egy aranyos szélű levelkét vont ki kebléből, a finom csipkefodrozatok közül. Oh boldog csipkék! oh boldog papir!
Benzeráde saját sonettjére ismert abban. A boldogság egészen elfojtá szavát.
– Kedves Benzeráde, szólt la Valliere azon a csengő hangon, a mit a költők a seraph-zenéhez hasonlítanak, én olvastam kegyed költeményét. Nagyon szép, gyönyörű.
Van-e költő, kit az ily kritika el ne ragadna? Szép, gyönyörű vers! és ha ezt épen az ejti ki, a kihez czímezve van a költemény.
– Nagyon örülök, hogy önt megismertem, folytatá a bájos delnő, olyan közel hajolva Benzerádehoz, hogy illatos lehelletét érzé arczán s gondolkozni kezde rajta, nem volna legrövidebb útja a paradicsomnak, most egyszerre magához ölelni azt a szép fejet, s össze-visszacsókolni.
Még várt vele.
– Oh mi régóta keresek egy olyan igazán lángoló lelket, mint az öné, a ki oly mélyen érezni és érzéseinek oly magas kifejezéseket adni tudjon. Önnek minden sora egy drága gyöngyfüzér, kedves Benzeráde; oh mint örülök, hogy önt megismerhetém. Ön nem haragszik rám érte, hogy ide hivattam.
Benzeráde közel volt hozzá, hogy a herczegnő lábaihoz omoljon, s a mit irásban százszor tett már, szavakban is kivallja szerelmét. Csakhogy az a szó sokkal nehezebben jött, mint az irás.
– Én önt egy nagy szívességre kérem, folytatá la Valliere.
– Életemet! vágott közbe a költő.
– Oh azt nem, szólt mosolyogva a herczegnő. Nézze ön, mi zavarban vagyok! Ő felsége Lajos király ezt az érzelemmel gazdag levelet irja hozzám: olvassa ön; megengedem.
Szerelmes levél volt az la Vallierehez a királytól.
– Nekem most erre válaszolnom kellene; de én oly ügyetlen vagyok a fogalmazásban, pedig szeretnék valami elmés, valami költői virágokkal teljes választ küldeni a királynak, hogy bámulna rajta. Ugy-e kedves Benzeráde, ön megteszi nekem, hogy ir egy ilyen szép, érzelemdús viszonzást az én nevemben. Nagyon jól meg fogom adni az árát.
Benzeráde előtt zavaros lett a világ, felugrott, elfutott; csak az utczán vette észre, hogy kalap nélkül jött ki a herczegnőtől. Több chansont nem irt aztán hozzá.
(Iródott 1850-ben: régen múlt időben.)
Véreseknek látom a betűket magam előtt. A hóhér életrajzát irom.
Ki annyinak adott halált, életet adok neki. Hallgassatok és féljétek a törvény balkezét.
Jobb kezében az istennőnek a mérleg, balkezében a pallos, nem tudhatod, ki számára van élesítve.
Amaz a biró, ez a hóhér.
Reszkess ember, midőn nevét kimondod, az a pallos.
Hajdan a hóhér nagy tiszteletben állt.
Több népnél maguk a birák hajtották végre az általuk hozott halálitéletet… Ha most is úgy volna…
Az eutonoknál az istenek papjai, a druydák hajták végre a véritéletet. És az elitélt kivégzése, lett legyen az bűnös, vagy hadifogoly, áldozat volt Isten oltárán.
Az izraelitáknál a nép maga kövezte agyon elitéltjeit.
A görögök bakói a tanácsbeliek soraiban ültek. Rómában a consulok kisérői, lictorok hajták végre a halálitéletet. Oroszországban egyik rab végezte ki a másikat, s ki erre vállalkozott, önbüntetését kikerülé.
Másutt vadállatok elé dobták az elitéltet, – azok ölték meg; belevetették a vízbe, – a hullám nyelte el; – máglyára vetették, – a láng emésztette meg; letaszíták a tarpéji szikláról, – a föld zúzta agyon; befalazták, – az éhség vesztette el. Ki volt az, ki legelőbb azon gondolatra jött: hogy a halálnak, a bűnök büntetésének emberi alakot adjon? Ki teremtett legelőször embereket, kiknek neve irtózat, hivatása életoltás, kikkel egy város árkain belől lakni irtózik a nép?
A hóhér ki van zárva az emberek köréből.
Ki szeretné őt maga mellett látni? A bűnök büntetését. Az eleven halált?…
A hóhérnak fia is hóhér. Mi is lehetne egyéb. A szomorú hivatal apáról fiura száll. Bele kell születni, benne kell meghalni.
Pest egyik legdíszesebb utczájában van egy csinos emeletes ház, sok lakó van benne, mindenféle rendű és rangú emberek. A házi urat egyik sem ismeri, a házmester nem mondja meg annak nevét… Ha tudnák, hogy az a bakó háza!
Még két háza van azonkívül Pesten, mindenik csinos, emeletes.
A pesti bakó gazdag ember.
Többször találkoztam itt laktomban egy különös szomorú öreg emberrel, ősz volt, mint egy galamb, haja, bajusza hófehér, s minden vonásán valami oly szokatlan szomorúság, a minek az ember nem talál nevet, úgy hogy midőn másodszor találkoztam vele, eszembe jutott, hogy már egyszer láttam valahol, pedig nagy városban az ember nem igen szokta egymást észrevenni. – Egyszer megmondta valaki, hogy azon szomorú ősz ember a hóhér. A legnevezetesebb hóhér az országban.
Ő nem született hóhérnak, apja nem volt az. Sok ideig élt, mint tisztességes kereskedő, midőn egymásután következett balesetek hirtelen megfoszták hosszú, fáradságos évek alatt szerzett vagyonától. Ekkor elment a franczia háborúba, mint markotányos.
Oda volt, míg az egyesült seregek Párist elfoglalták, s mikor visszajött, szorgalomgyűjtött vagyona helyébe új kincseket hozott, mik az elvesztetteket tizszeresen múlták fölül.
De az új kincsekkel új szenvedélyeket is szerze, mik néhány év alatt ismét mindenéből kipusztíták. Ekkor megszerette előde leányát, a pesti bakóét. A szerelem mindenható, azzá teremti az embert, a mivé akarja, belőle bakót teremtett.
Nejének atyja beavatta vejét műtitkaiba s nem sokára Fehérvárott egy híres rablót itéltek halálra, kinek népi neve volt «görbe orrú Ferke». Ezen kellett első próbáját tenni az új hóhér-legénynek.
A rabló nagy magas férfi volt, híres neves zsivány három vármegyében, fekete szakálla leért az öveig, s merész arcza nagy sas-orrával egy festő mintájául szolgálhatott volna.
A rabló a vesztőhelyen épületes beszédet tartott az összegyűlt néphez, inté a szülőket, a kik jelen voltak, hogy gyermekeiket neveljék istenfélelemben, s okuljanak az ő szomorú sorsából, az új bakó pedig egy csapással úgy leütötte fejét, hogy a néző közönség villanni sem látta a pallost, csak azt látta, a mint a vér fölugrott.
Mind a rabló beszéde, mind a bakó művészete tökéletesen megnyerte a közönség tetszését, két hétig csak ő róla beszéltek s azontúl az új bakó híre meg volt alapítva…
A múlt évben már ősz, aggott ember volt a bakó. – Hogy tudott így megőszülni?
Ő volt az, ki a szabadságharcz martyrjait kivégezé, – valamennyit.
Azóta még szomorúbb lett. Napról-napra pusztult, fogyott. Nem sokára meg is halt bele.
Egyetlen leánya maradt. Soha sem lakott az apai háznál. Nem tudott apjával beszélni… Ki tudná megcsókolni azt a kezet, mely irgalmat nem osztott soha, csak halált, csak büntetést? Megürült hivatala nem maradt soká betöltetlen. Többen folyamodtak érte, mint egy megürült püspökségért.
Az emberek czivilizálódnak.