Mielőtt megránthattam volna a grófné mantilleját, hogy meg ne mondja, kinek hiják; már ő felelt is: «én gróf Repeyné vagyok innen Kerékvárról.»
– Óh van szerencsém. Ismertem az öreg grófot; egyszer utánam lőtt dupla puskával, de nem talált. Tessék leülni, grófné.
Kellemes ismeretség!
A grófné leült a lóczára; a ficzkó melléje; engem nem is kinált.
– S hová tetszik utazni ilyen éjszaka?
(Meg ne mondja! inték neki szemeimmel.)
– Aradra megyünk a casino bálba.
(Adieu, báli ékszerek!)
– Óh akkor hát nagyon jól jött az eltévedés: nem kell nagyságtoknak tovább menni, mi is épen bált adunk; ha nem vetnék meg meghívásunkat. Igen jó czigányaink vannak, szalontai banda. Pompás csárdásokat húznak. More, azt a szép asszony nótáját! Láb alatt legyen a szemed!
A semmirekellő nem is kérdezősködött tovább, hanem a mint rárántották a csárdást, félvállra vetette gombos dolmányát, derékon kapta a grófnét s kipördítette a középre.
Egy másik kamasz meg szinte odaugrott mamzell Cesarinehez, azt félájultan, egész őrülten felragadta; annak azután soha sem kellett magáról gondoskodnia, mert egyik kézről a másikra adták, hogy soha sem érte a lába a földet.
Hanem az én grófném kitett magáért. Mintha csak Aradon a vixolt padimentomon járná, oly kedvvel és tűzzel lejtett. Soha sem láttam őt csábítóbbnak, kedvesebbnek, mint ez órában. Máskor is láttam én már magyar tánczot, s akkor legfeljebb is furcsának tetszett előttem, de így meg nem értette még velem senki, hogy mi az? mint ez a semmirekellő betyár.
Eleinte nagy délczegen jártatta körül tánczosnéját, mintha neki volna legtöbb oka a világon mostan kevélynek lenni, csak úgy félvállról büszkén tekintve le rá, majd meg bele rikkantott a zenébe, mikor már sok volt, a mi sok, s kiállt a középre, maga előtt járatva tánczosnéját, a ki szemérmesen húzódozva lejtett előtte, mint valami lepke, mely minden virágot megérint, de egyre sem száll le: igazán mondom, nem látszott, hogy ér-e a lába a földhöz? A legény nagy nyalkán oda-oda hajlott hozzá, mintha mindjárt át akarná ölelni, azután csak megállt, egyet dobbantva lábával s a fejét fölvetve büszkén; a bűbájos kis tündér ide-oda csalogatta maga után, néha egészen oda futott hozzá, mintha keblére rohanna, azzal egyet pördült, megint messze volt tőle, csak a szemeik nézése mutatta, hogy összetartozó pár. A legény utóbb, mintha neheztelne, elfordult tánczosnéjától, oda állt a czigány elé s annak járta a maga daczos haragját, mikor aztán kitánczolta a boszúját, egyszerre visszapattant, elragadta tánczosnéját, megforgatta maga körül, mint a forgó szél; a grófné úgy tánczolt, mint egy villi.
Én a nagy gyönyörködés mellett csak azon aggódtam folyvást, hogy ez a vad ficzkó nagy hevében nem engedi-e magát valami illetlen demonstratióra ragadtatni a grófné ellenében? Tudjátok, a kisértés nagy volt. A grófné egészen az ő hatalmában; a ficzkó úgy is régen halálfia, egy gonosz tettel több, vagy kevesebb sem árt, sem használ. El voltam rá határozva, hogy a mint a grófnét csak egy illetlen érintéssel is megbántja, odaugrom a lerakott puskákhoz, felkapok egyet s agyonlövöm a gaz ficzkót. Becsületemre mondom, hogy erre egészen el voltam szánva.
Azonban erre nem volt szükség: a tánczosok eljárták a három a tánczot, a zsiványvezér szépen helyére vezette a tánczosnéját s tisztességgel kezet csókolt neki; megköszönte szivességét s azzal odalépett hozzám s kegyesen vállamra veregetve kérdé:
– Hát öreg uracskám, nem tánczol?
(Én per öreg uracskám!)
– Köszönöm, nem tudok tánczolni.
– No, jól van. – Szólt és visszament a grófnéhoz.
– Bocsánat, nagysád, hogy nem vagyunk illendően elkészülve ilyen díszes vendégek elfogadásához, s vegye jószívvel, a mink van; nem sok az, de jó.
Érté alatta a báli lakomát.
Pompás banquett volt, mondhatom. Egy nagy bográcsban pörkölt borjúhúst tettek fel a hosszú asztalra s azt körülülték.
Tányér nem volt a világon, kiki a körme közül falatozott, egy darab kenyeret fogva kezével s bicsakkal szedve ki a konczot a bográcsból.
Az én grófném úgy evett, mintha három nap óta koplalt volna. A zsiványvezér maga saját csillagos bicskájával szedegette ki számára a legpirosabb húsdarabokat (úszott minden a paprikás lében), s úgy rakta fehér czipójára. Azt mondta, hogy valami fölséges!
Egyszer eszébe jutott a ficzkónak észre venni, hogy én nem eszem.
– Egyék, öreg uracskám; ettől hízik az ember, mert lopott jószág.
Szépen vagyunk.
– Köszönöm, nem ehetem, mert nagyon paprikás.
– No hát jól van. – Azzal ismét békét hagyott.
A bort persze kulacsba adták fel; pohárról nem lehetett szó. Fekete Józsi paraszt szokás szerint elébb maga ivott a kulacsból, azután megtörülve annak száját bő inge újjával, a grófnéra köszönté: az elfogadta és, lelkeim! lelkeim! ivott belőle. Bámulatos egy asszony ez!
Ekkor megint felém fordult a gazember, s megkínált.
– Igyék hát, öreg uracskám (megint öreg úr!) mert biz elalszik itten.
– Köszönöm, nem ihatom; homœopathiával élek.
– Ahá! – kaczagott a ficzkó. – Similia similibus. (Még deákul is tud a kópé.) Én is homœopathiával élek, s minthogy tegnap megártott a bor, ma borral gyógyítom magamat.
Szentül meg voltam győződve felőle, hogy majd mikor lerészegesznek, akkor azután agyon vernek bennünket. Megittak öten egy hordó bort. Mikor felálltak az asztaltól, még csak nem is tántorgott egy is.
Míg a czigányokat traktálták, a zsiványvezér megint odajött hozzám.
– Ejnye, öreg uracskám (ördög vigyen el öreguraddal), hát se nem eszik, se nem iszik, se nem tánczol? Mivel mulatja hát magát? Szeret-e kártyázni?
Azzal egy tuczat kártyát vont elő a zsebéből.
No most ez azt akarja megtudni, mennyi pénz van nálam?
– Nem tudok semmiféle kártyát.
– No majd mindjárt megtanítom én egyre. Könnyű azt megtanulni nagyon. Nézze, egy kártyát kiteszek ide, a másikat emide. Erre tesz maga, arra teszek én, a melyikünknek hamarább kijön a figurája, az behúzza a másikat.
A gazember elkezdé nekem formaliter magyarázni a landsknechtet: mintha nem azon vesztettem volna el Újfalut és Ófalut. Kénytelen voltam megtanulni tőle.
Mit volt tennem? le kellett vele ülnöm kártyázni; a zsebemben volt egy csomó rézpénz, gondoltam azt rárisquirozom, s kitettem az asztalra.
– Micsoda? csak nem akar itten rézpénzre játszani? Nem vagyunk mi a malom alatt. Itt a bank. – Ezzel kiterített az asztalra egy rakás új húszast és aranyat.
Erszényemben volt egy nehány húszas is. Nagy félve föltettem belőle egyet az első lapra. A kártya fordult, s én megnyertem a tételt. A zsivány fizetett. Világért el nem mertem volna tenni a pénzét; ott hagytam az egészet. Másodszor megint megnyertem. Megint nem vettem el. Negyedszer, ötödször hatodszor, folyvást nekem járt a szerencse; én izzadni kezdtem. Rettenetes helyzet, mikor az ember egy zsiványnyal kártyázik s annak egyre nyeri a pénzét. A hetedik tétel megint az enyim lett. Már akkor egy egész határ húszas állt előttem. Nekem hideg veríték csorgott alá a két halántékomon. Mért nem tudott ez a szerencsém lenni Pozsonyban az országgyűlésen? Ismét ott hagytam az egészet, magamban imádkozva: óh uram Isten, engedd már, hogy elveszítsem ezt a pénzt. Hiába, nyolczadszor megint én nyertem meg. De már halál fia vagyok. A ficzkó nevetve mondá: «Öreg uracskám, maga aligha nem szerelmes ebbe a szép grófnéba, mert gyalázatosan nyer.» A semmirevaló még példálózni mert velem. Én reszkettem minden porczikámban, mikor a kilenczedik forduló következett. Ott van! az is az én részemre ütött ki. A zsivány nagyot ütött az öklével az asztalra s kaczagva mondá: «No, öreg uram, ha maga igy nyer, akkor én elveszteném itt egy óra alatt Biharvármegyét!» azzal összeszedte a mi pénze maradt és felállt az asztaltól. Én remegve bátorkodtam őt megkinálni az általam nyert pénzzel. A ficzkó büszkén, mint egy hidalgó nézett le rám: «kinek néz az úr engem? eltegye a pénzét, mert kilököm vele együtt az ajtón.» Uram Isten, mit csináljak már most ezzel a pénzzel? olyan pénzzel, a miért már valakit agyonütöttek, s a miért engem is agyon fognak ütni. Fogtam az egészet, odaadtam a czigányoknak. Akkor láttam át csak, hogy milyen bolondot cselekedtem! Hisz ezzel legjobban elárultam magamat, hogy pénzes ember vagyok.
A gaz czigányok aztán körül fogtak, hogy elhúzzák az én nótámat, mondjam meg, melyik az én nótám. Azzal vágtam ki magamat, hogy a grófnéhoz utasítottam őket, húzzák az ő dalát.
A grófné nem sokat kérette magát; elkezdte az ő gyönyörű szép syréni hangján dalolni a «Télen, nyáron pusztán az én lakásom»-at, olyan szépen, olyan bűbájosan, hogy én elfeledtem magamat, azt gondoltam, Pesten vagyok a casinó-páholyban, s elkezdtem neki tapsolni.
A zsiványelnök szintén tapsolt; hanem már most ő tanítja egyre a grófnét, ez az ő nótája.
A vad gazember aztán fújt valami mezei rithmust, a mit én bizony nem tanultam el tőle.
– No már most öreg uracskám, önön a sor, énekelje el ön is a magáét.
Én rettenetes zavarba jöttem. Én énekeljek? Ebben a halálos szorongattatásban énekeljek, a ki egyéb nótát sem tudok, mint «Isten hozzád, te csöndes ház».
– Én egyáltaljában nem tudok énekelni. (Ez a gonosz lidércz asszony mindig rettentőket szokott kaczagni rajtam, mikor egy operarészt öntudatlanul elkezdtem dudolni, gyalázatos, rút, rekedt hangom van, mint egy pávának.)
A grófné ekkor francziául szólt hozzám, hogy énekeljek, ha azt nem akarom, hogy vonakodásom miatt valami insulteot tegyenek mindnyájunkon.
No még ez a biztatás kellett az én talentumomnak, hogy semmit se tudjak. Mit tehettem? Szivemben a rettegés nyilaival, torkomban a halálos félelem anginájával rá kezdtem az «Isten hozzád»-ot s eresztettem magamból nagy keservesen. A közepéig nagy ájtatossággal viselte magát a grófné; de a mint a «csak benned lehettem boldog»-nál fölfelé erőlködve, egy kegyetlen gixert találtam ejteni, kitört belőle a kaczagás; utána az egész zsiványhad elkezdett rajtam nevetni; míg utoljára magam is nevettem, pedig tulajdonképen egy csepp okom sem volt rá.
Azután megint tánczolni kezdtek, a grófné kifáradhatlan volt. Ott járta kivilágos kivirradtig. Mikor a nap besütött az ablakon, akkor azt mondá a zsiványnak, hogy már most köszöni a mulatságot, elég volt, fogassa be a lovait, hadd menjen odább.
No most lesz mindjárt agyonverés.
A haramia kiment, felköltötte a kocsist, az inast, befogatott rendén, s visszajött jelenteni, hogy felülhetünk.
Bizonyosan az úton akarnak bennünket leöldösni.
Nagyobb félelemmel, mint leszálltam, ültem fel megint a hintóba. Gyanus volt előttem nagyon, hogy a tárczámat nem kérik el tőlem.
A ficzkó maga is lóra kapott s hintónk mellett nyargalva elvezetett bennünk az országútig, ott útba igazított; kalapot emelt, jó mulatást kivánt és visszafordult.
Én csak akkor mertem hinni, hogy élek, mikor Zerindre értünk. Csak itt kezdtem el azután szemrehányásokat tenni a grófnénak, hogy micsoda szomorú kalandba keverhetett volna bennünket, ha ezek a gaz ficzkók tőlem nem félnek, mi mindenféle sotiset követhettek volna el rajta. Hiszen így is elég volt. Kivilágos kivirradtig betyárokkal tánczolni a csárdában.
A kis hamis végig hallgatta szemrehányásaimat, s akkor azt mondta:
– Apropos, kedves báró, nem álmos ön?
– Nem biz én. – Felelék neki bosszúsan.
– Úgy elénekelhetné most azt a dalt, a minek a végével adós maradt.
– Már most hát álmos vagyok.
Egész Aradig azzal a gondolattal kecsegtettem magamat, hogy mennyi kegyre lesz a grófnénak szüksége, hogy a detestabel kaland titokban tartását tőlem megvásárolja. Hat órakor értünk Aradra, a míg a fogadó ajtajától szobájáig fölmentünk, három ismerősének mondta el ő maga, hogy mi történt vele. Mire a bálba jutottunk, már minden ember tudta. Még ettől a profitomtól is megfosztott.
Azért mégis ő volt a legszebb asszony a bálban. És ezt ő jól tudta, különben minek is ment volna oda; hiszen egy lépést sem tánczolt! azt felelte mindenkinek, hogy halálba el van fáradva. El is hiszem. Tizennyolcz csárdást tánczolni éjféltől reggelig. Én nem tánczoltam, mégis alig álltam a lábamon.
Magam a játékszobába siettem. Most ölelkezik veled a szerencse; most szorítsd, gondolám magamban. Egy asztalnál landsknechtet játszottak. Félre innen, ma dühödt szerencse van velem. Igen biz az; elvesztettem netto ezer pengőt. Csak akkor üldözött a jó szerencse, mikor látta, hogy félek tőle.
Félesztendő múlva egy hírlap akadt a kezembe, melynek hivatalos rovatában (egyebet nem is olvasok) azt találtam, hogy Fekete Józsi, a hirhedett haramia, a szegedi rögtönitélő bíróság által halálra itéltetvén, felakasztatott.
Elvittem Repey Stefinéhez az érdekes hírlapot s mutattam az újdonságot neki.
– Ejnye, – szólt ő, végig olvasva az itéletet, – pedig milyen jó tánczos volt.
A szultán siketnémáit nevezik így.
Egyszerű a mesterség, a hogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tiz-húsz rúpiáért, minőség szerint, a gyermekeket egy éves korukban, a mikor még nem tudnak beszélni.
Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, a mitől azok tökéletesen megsiketülnek.
Két harmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben; azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is drága.
A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni nem tanulhat meg, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban, melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában megnevezni. Ember, a kinek nincsen lelke.
Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett czikkek a szerályban.
Ők vannak mindig a szultán körül, ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők őrzik legrejtettebb iratait s keze alatt vannak, midőn vezérekkel tanácskozik.
Hiszen ők nem hallják, a mit más beszél; nincs fogalmuk szavak értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betűk, miket szemeik láttára irnak: nincs lelkükben a leirt szónak megfelelő gondolat; és nem szólhatnak senkinek a felől, a mit szemeik láttak.
Ezek a nyomorult bizebánok.
Hanem azért biborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból lakomáznak s átalán igen nagy kegyben részesülnek… Mint a majmok, mint a papagályok, miket nagy urak játékul tartanak szobáikban.
Nem is tanítják e lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdulni, kezébe adott tárgyat a mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésővel lemetélni, turbánja tekercsét felkötni: ennyi az egész tudomány, a mire őket szoktatják. A hogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy szolgáljon, s a neki vetett tárgyakat hordja ura után.
III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedves bizebánja, a többieknél szelidebb szánalomra méltóbb. Azokban a nagy olajszínű szemeiben annyi eszmélet, annyi érzelem látszott meg; milyen kár érte, hogy nem tud sem érezni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt, mint a többi bizebánnak! Mire volna egy siketnémának a név? úgy sem hallja, ha megszólítják.
A bizebán rendesen eunuch is; a szerály belsejébe járhat. Mustafa sokszor küldött testvérének, a szép Salihának, bizebánja által azon dudaimokból, mik a szerály kertjében teremnek, s miknek az a szomorú történetük van, hogy a szultán egy érett dudaim-ugorkát nem találva a helyén, miután izoglánjai nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét izoglánnak felhasíttatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.
A szép Saliha olyan jószívű teremtés volt; látta, hogy testvére bizebánja milyen szelid, nyájas fiu s nem restelt vele enyelegni, néma játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, a mit a bizebán olyan hirtelen felfogott. A szép Saliha úgy sajnálta ezt a szegény fiut: miért nincsen ennek lelke?
Egyszer a szép Salihának az a gondolatja támadt a cziprusok berkében sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrablott lelket visszaadni elevenholt gazdájának?
Ha megmutatná neki valaki a betűk sorozatát, s azután mutatna neki egy ismeretes tárgyat s annak a nevét a betűkből összeállítaná előtte, nem ismerné-e meg ez által lassankint az egész világot?
Saliha megkisérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá nézve, a szerály egyhangú magányában; hallottuk már hírét, hogy hosszú fogságba zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra tánczolni; és mivel volna a szerály fogsága kellemesebb a bástyákénál s miért ne volna egy siketnéma olyan háladatos, mint egy pók?
Salihát az első kisérlet után meglepé a bizebán lángeszű felfogása. Egyszeri mutatásra megérte mindent, az alphabet minden betűjét le tudta rajzolni a földre eső áttekintés után s a mi tárgy nevét egyszer elolvasá, többet el nem felejté.
Az első siker még többre buzdította Salihát. Hátha beszélni is lehetne a bizebánnal? Hogyan? beszélni? Igen, és pedig úgy beszélni, hogy azt más észre ne vehesse: – a kezek által.
Az emberi kéznek öt ujja van; ez öt ujj lefogása és kinyújtása annyi változatot ad, a mennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Így egyetlen egy kéz mozgásával egész szavakat leirhatni, miket csak az ért, ki e titkos jegyeket ismeri.
A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e néma beszédet s Salihának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem tudhatja, s aztán kötődhetett Mustafával, azt állítva, hogy mind e titkokat e bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla.
A bizebánra ki gyanakodott volna? hiszen ő siket és néma.
Azonban Mustafa herczeg Ozmán császár halálával trónra került s az ifjui tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom kormányát viselje.
A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei köröskörül mind megnőttek.
Volt akkor egy nagy embere az országnak, Raghib basa, kinek erős keze még egy ideig fentartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyptom lázadó fejedelmeit letörte s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.
Raghib basa nem csak hős volt a harczban, hanem hirhedett költő is, s nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbkori irók, mint államférfit «vezérek főnökének» (Szadrul vezir), mint irót «Rumélia költői fejedelmének» (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában, a «Zezinet olulum»-ban (tudományok hajója), mind azon kincs össze van gyűjtve, a mit kelet költői a pusztában, az oázoknál, szétszórva hagytak; ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli és mellette a gazdag medresszt, magasabb tudományok számára és az imaretet, szegény tanulók táplahelyéül; ott állott ez örök emlékek közepett a csorgó szökőkút mellett a turbech, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.
De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él és halandó ember, hiszen Mustafa szultán idejéről van szó, arról az időről, mikor még a szép Saliha arcza friss volt, mint a hajnal előtt kinyílt lotusvirág szirma.
Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint a midőn őt testvére kezével megajándékozá.
Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy ötvenkilencz esztendős volt, midőn Salihát nőül vette, és mégis úgy szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána.
De ime újra halálról beszélek, pedig Raghib basa még él és uralkodik, nem csak a mozlimek felett, hanem a mozlimek uralkodója a padisah felett is, kinek szivét teljesen meghódítá az által, hogy még gondolatjait is kitalálja.
Ezt a szó teljes értelmében kell venni.
Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, a míg egy nagy smaragddal rakott táblájú könyvbe be nem irta az elmult nap eseményeit s saját szive érzéseit, gondolatjait. Ennek a könyvnek egy saját kis szobája volt, a melybe azt a szultán saját kezével szokta bezárni és még azon fölül a bezárt szobában őrködött a könyv felett a kedvencz bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.
Ki jöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud? és az olvasott sorokat tovább tudja adni másnak?
Ama kis szobának volt egy kerek szelelő ablaka, mely a Khaszoda mecsetje felé nyilt, azt pedig úgy eltakarta a kigyós folyosó, hogy épen csak a szerály mecsetjéből lehete oda látni.
Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a szultánával, szokás volt, hogy a mint szobájából megindult, a murzim egy kis csengetyűre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy kalapácscsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: «Ahamdu lillahi Rabbil alemün!» (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett.)
Erre mindenki leborult arczra és úgy maradt mind addig, míg a szultán a mecset ajtajához nem ér, midőn az imám újra kiálta: «Allahú ekbér!» (nagy az Isten) s erre fölkeltek a földről.
Ez általános földreborulás rövid időköze alatt ott a khaszoda kerek ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegtetéseket követett el ujjaival s azután ismét sebesen visszahúzódott.
Senki sem vehette azt akkor észre. Hanem a mecset ajtajában térdepelve vigyázott e titkos jegyekre Saliha, s azoknak betűiből megtudott mindent, a mit azon este a szultán naplójába beirt s még azon éjjel megmondta férjének.
Raghib basa pedig bölcs férfi volt, a ki a titkoknak hasznát tudta venni. Ez úton kiismerte ellenségeit s el tudta őket távolítani útjából; megtudta a szultán vágyait s megelőzte őket; a mi jót tett, azt mind a szultán nevében tette; a fényt, dicsőséget, mit ő szerzett, mind neki engedte, s még azt is elhitette Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a gyönge lelkű fejedelem csak festett báb volt lángeszű fővezére kezében, ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte föl.
Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt; költeményeiben dicsőíté őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek nevezte őt, mivelhogy országának jövedelme hat millió piaszterral szaporodott, a mi az ő érdeme volt.
És azt nem csak Törökországban tudták, hanem egész Európában, hogy nem Mustafa uralkodik Stambulban, hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta azt.
Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei: Hamil basa, Bahir Mustafa és Mohamed Emin, kik irigylék a nagy vezér hatalmát. Megmondták a szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála nélkül tesz mindent s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő maga volna a padisah.
Ime most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül tenni a szolga, a ki csak por az ő ura előtt.
Nagy Fridrik, a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszéhez bízva, őt szövetségre felszólítá s a szerződés már alá is volt irva.
Ha az létre jön, talán még egyszer felemelkedik Törökország holdja. Olyan szerencse volt az, a mi csak egyszer szokott kinálkozni egy nemzet életében.
De Mustafa szívét fellázítá a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá, hanem vezéréhez fordulnak. A mint az árulkodók elhagyák, nem szólt senkinek egy szót is, hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és beleirta abba, a mit szívében elgondolt.
Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát s ment az esteli imára.
Ebben az órában a khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a figyelmező Salihának.
«Raghib fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek. Irásaidat elveszik!»
Mustafa szultán nyugodt szívvel tért vissza hálószobájába a mecsetből ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még. Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat Raghibért, a kik a nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.
És ime a bosztandzsik, a kik másnap a szultán parancsával siettek Raghibhoz, hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, a kit meg nem öl többé senki.
Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt czímezve, bársony boritékba téve.
Azt elvitték a szultánhoz azzal a hírrel, hogy Raghibot halva találták.
A szultán ezt olvasá a levélből.
«Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra adá, hogy te engemet meg akarsz ölni, mivel a poroszok királyával az ország javára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy meghaljak és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél országoddal? A próféta színe előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.»
A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedtség miatt. E titkot, mi egyedül lelkében volt elzárva, hogyan tudhatta meg más?
Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától iró tollat, az álomlátásokat; – csak a mi hozzá legközelebb volt, arra nem gondolt, hogy a néma is tud beszélni.
A gyaurok nagy fejedelme Frigyes, midőn Mustafa szultán maga akarta a megkezdett szövetkezést újra összekötni vele, azt felelte neki, hogy: «egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem közli tanácsát», s Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségére méltatá, vele, a minden hivők urával, a királyok királyával szóba sem ereszkedett.
Mustafa sokszor megsiratta azután Raghibot s lassankint egész búskomorrá vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják meg mások?
A bizebán ez eset után megszünt Salihát értesíteni a szultán titkairól. Nem volt kiért tegye azt többé.
Hanem rövid időn egymás után látta három nagyvezér levágott fejét a szerály kapujában ezüst tálczára kitéve.
Először jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország pecsétnyomója, ezt megölték együgyűsége miatt, «ki alatt a krónikairó szerint, sem jó, sem rossz nem történt az országban».
Utána jött Bahir Mustafa feje. Ezt levágták kegyetlenségei miatt.
Harmadik volt Mohamed Emin nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel gyáva volt a harczban.
Mustafa sírt mind a három nagyvezér halálán; siratta – de nem őket, hanem a felejthetlen Raghibot, a ki oly bölcs volt, oly derék és olyan vitéz. Mindenik nagyvezérének levágott feje Raghibra emlékezteté őt.
A bizebán pedig nevetett magában. A süketnémák nevetni is tudnak, mikor egyedül látják magukat.
Csak ő tudta, hogy mi történt?
Bécsben, ez előtt néhány évvel, a farsang alatt történt ez a furcsa eset. Valóban furcsának kell neveznem, ez az illő mellékneve, mert egyrészt nagyon tréfás, másrészt meg nagyon különös.
Előkelő urak bált adtak és tánczoltak. Ebben még semmi rendkívüli sincsen. A tánczolók között volt egy szép halavány baronesse, fiatal tizenhat esztendős leányka. Hogy honnan tudom ilyen bizonyosan hány esztendős? azt majd néhány sorral alább megmondom. Óh én nekem igen hiteles bizonyítványom van erre, «Schwarz auf Weisz», a hogy Bécsben mondják. Ebben az esetben «Weisz auf Schwarz».
A baronesse neve nem tartozik a dologra, valamint a többi szereplőké sem. Elég azt tudni, hogy mi történt?
Az egész finom világ azt tartotta, hogy a baronesse igen szépen tánczol. Nagy bájjal a francziát, nagy hévvel a lengyelt, tündéri könnyűséggel a walzert.
Azután azt is beszélték, hogy olyan karcsú termete nincs senkinek, mint neki, araszszal át lehet érni a derekát. Mind ez nem volt titok, szabad volt tudni akárkinek.
Egyebekre nézve pedig a baronesse igen szép és szeretetreméltó volt s minthogy méltó volt rá, szerették is és épen jegyben járt egy derék, fiatal huszárkapitánynyal, a ki nem volt ugyan magas származású és a mellett szegény legény volt is, de azért, mint nemesszívű derék ember, megnyerte szívét a fiatal gazdag hölgynek, kinek nem élt sem atyja, sem anyja s kezével szabadon rendelkezett; aztán a baronesse elég gazdag is volt. Akárkire nézve jó partie; a kis huszártól elegen is irigyelték.
Abban az említett bálban rózsaszín öltönye volt a baronessenek, fehér gyöngyvirág diszítménynyel, hajában piros rózsák voltak, mellcsattja egy rubinokból alkotott virág. Azért irom le olyan körülményesen egész öltözetét, mert arcza is olyan szép piros volt, s aztán lesz még arról valami kérdés.
Az első walzernél egy fiatal dandy felkérte őt egy tánczra. Kitünő ifju volt a társaságban; ő volt az Adonis, a bálkirály; szebb barkót képzelni sem lehet, mint az övé.
A baronesse elindult vele; csak úgy repültek, mint két tűndér, kiket Strauss hegedűje megbűvölt.
A tánczterem jó hosszú; azt szép munka egyszer körültánczolni. Az Adonis és tánczosnéja kétszer megtették ezt a körútat pihenés nélkül. Ez már bravour; ez hősi tett és valóban bámulatra méltó. – Mikor másodszor visszatértek a baldachinhoz, honnan a baronesse elindult, ő meg akarta köszönni tánczosának a fáradságot, de az nem bocsátá.
– Oh nem, baronesse, súgá neki, három a táncz.
S azzal tovább rohant a tündérkaréj, egyik keringő pár a másikat üldözve, lihegő kebellel, izzadt homlokkal, káprázó szemekkel; az Adonis és a baronesse repültek a viharhajtotta sorban.
Mikor aztán harmadszor is visszatértek a baldachinhoz, a baronesse csak összerogyott és aztán nem is kelt fel többet. Meg volt halva; de olyan szépen meg volt halva, mintha egy esztendeig készült volna hozzá.
Rózsaszínű tánczruhában, piros rózsákkal a fejében, a legszebb viaszsárga halott, a milyent csak valaha egy tánczteremben láttak.
Persze, hogy azért nem lett vége a bálnak. Harmadnap a baronesset eltemették; a koporsó a bizonyságom, hogy csak tizenhat éves volt; fekete bársonyra ezüst szegekkel úgy volt az kiverve.
Az Adonist ez az eset arra a farsangra minden versenytársa fölé emelte; ő lett a lyon-királya a jó társaságoknak; mindenki iparkodott ismeretsége után, a delnők törték magukat érte, hogy vele tánczolhassanak, salonjaikba megnyerhessék, – liaisonokat kezdhessenek vele, stb.
Hogy is ne! Egy férfi, a ki egy delnőt halottá tánczol! Lehet ennél érdekesebbet képzelni? Meglehet, hogy a legutolsó fordulókat már egy holt nővel tánczolta. És valóban ő maga is dicsekedett vele, hogy egyszer csak kezdte észrevenni, hogy tánczosnéja egészen a karjára nehezül, hogy fejét nagyon hátra hajtja, hogy szemei elvesztik fényüket és ajkai mereven szétnyílnak. Látta, mikor meghalt és még sem jött zavarba, elvégezte vele a tourt és visszavitte a helyére. – Lehet ennél nagyobb lélekjelenlétet képzelni? Ez sokáig közbeszéd és általános bámulat tárgya maradt.
Hát még az a jó élcze hozzá, hogy ez által a kis huszárkapitány egyszerre özvegyen maradt. A menyasszonyát, úgy szólván, a szeme láttára ragadták el az orra elől. Ez igazán különös tréfa. Szegény fiu! Azt mondják, hogy szerette; no annál nagyobb baj neki, hogy meghalt. Ki tehet róla? Pedig épen quietált is, mert menyasszonya úgy kivánta. Némely embernek különös fátumai vannak.
Úgy hiszem, hogy a mennyien bámulták a divatlyont, épen annyian nevettek a szegény pórul járt vőlegény fölött s legelébb is az ő baját felejtették el. Nem is sokat kérdezősködtek felőle többet, eltünhetett, a merre neki tetszett, nem tartozott a társasághoz. Most az egyszer lett volna alkalma bejuthatni a parfumeös regiókba s most is elwalzerezték a szerencséjét.
Az Adonis egy egész esztendeig divatkirály maradt még; akkor leszorította a dicsőségből valami muszka herczeg. A divatvilágban nincsenek nemzetiségek, ott cosmopoliták vagyunk.
Adonisunk vigasztalta magát a zöld asztalnál, – nem a szónoklatok asztalánál, – hanem a hol a finom emberek elnyerik egymásnak a faluit, birkáit és jövendőbeli árendáit.
Ott ő elkezdett különös kegyencze lenni a szerencsének. A milyen félelmes vetélytárs volt eddig a salonokban a férfiakra nézve, épen olyan félelmes játszótárs kezdett lenni ama csendesebb szobákban, a hol nem beszélnek szerelemről.
Igen szépen nyert és volt esze; nem pazarolta el a pénzét, hanem vett rajta egy csinos dominiumot valahol Morvaországban.
A finom körökben erre egy ügyes élcz kezdett el körútat tenni:
– Tudjátok, Asztolf barátunk hol vett magának jószágot?
– Hol?
– Makaóban…
Ez az élcz elég jól elterjedt az ismerős körökben, casinókban, a sport-emberek gyűlhelyein: hallhatta, a ki beavatott volt, hanem azért profanusabb körökbe nem szivároghatott az le, mert hiszen ki érintkeznék azokkal?
Maga Asztolf is jól ismerte ezt a calembourght, s ha úgy jó kedvében mondták neki, nem is haragudott érte. Jó barátoktól sokat fölvesz az ember.
Hát egyszer egy bécsi újság hírtárczájában szóról-szóra nyomtatva lehete olvasni ezt a tréfát: «derék sportmaneink egyike, * * Asztolf, egy on dit szerint igen szép jószágot vásárolt magának – Makao félszigetén; úgy beszélik, hogy ott szándékozik letelepedni».
Ah ez csúnya affront! Hol van az a szerkesztő? Adja elő, ki irta azt az ujdonságot? A canaille! Hogy mer ő arra a vakmerőségre vetemedni, hogy a mit a különb emberek egymással tréfálnak, odább adja! Fricskát a nyomorultnak!
A dandy rögtön sietett a szerkesztő irodájába s igen röviden, szárazon elmondá neki, hogy miután őt így insultálni merte, válaszszon a kettő közül: vagy nevezze meg azon czikk iróját, vagy menjen verekedni maga. A harmadik in petto marad: ha nem teszi, fricskát kap a semmirekellő.
A szerkesztő öreg ember volt és rövidlátó, azt mondta, hogy ő bizony verekedni csak tollal szeret; nem is tanult más fegyverrel vívni, mint késsel és villával; hanem azt megteheti, hogy a kérdéses czikk iróját előadja, az egy igen derék alapos készültségű ifju, ki nem rég jött a laphoz; itt dolgozik a mellékszobában, majd mindjárt ki fogja hívni.
– No hát csak ide azzal a tudós ifjuval! monda Asztolf, s szembe állt az ajtóval, melyen annak ki kelle jönni: hogy fog az majd megrettenni tőle!
De hogy megrettent ő attól, midőn az kilépett. A póruljárt vőlegény volt az.
– Én irtam a czikket, uram, a hol és a mikor önnek tetszik, felelek érte, hogy miért tettem?
Ez átkozottul jól volt játszva. Rég kereste ő az alkalmat, hogy Asztolfba valahogy beleköthessen; de az is vigyázott magára.
Annyi belátása volt, hogy ez az ember őt halálosan gyűlöli, hanem hiszen könnyű volt minden találkozást vele kikerülni, csak nem kellett saját rangkörét elhagynia, akkor két egészen különvált világban éltek.
És ime a kelepcze olyan jól volt ásva, hogy ő saját maga jön fölkeresni azt, a kivel találkozni nem akar, ő maga hívja azt ki fegyveres elégtételre, a kinek nem akart megragadható ürügyet adni arra, hogy az kihívhassa őt.
Minden visszalépés még gondolatban is képtelenség volt.
Azt mindenki tudta jól, hogy a volt huszár remekül tud vágni és lőni. Kardra bocsátani őket, annyi volna, mint ellenfelét mészárszékre vinni. A segédek pisztolyt választottak.
Mindent elkövettek, hogy a párbaj kimenetelét sikeretlenné tegyék, a mit csak a szabályok és a lovagi becsület megengednek.
Harmincz lépésre szabták a barrièret; két nagy közönséges új pisztolyt vettek elő, a mikből még senki sem lőtt; azokba félakkora golyókat tettek, mint a mekkora volt a cső calibere, s hozzá igen erősen leverték a golyóra a fojtást; azután hideg januári reggelen ingre vetkőzteték le mind a két vívót, hogy karjaik annál jobban reszkessenek, így azután alig valószinű, hogy valamelyik közülök egy emberalaknyi nagyságú czélba beletaláljon.
Mikor pisztolyaikat választani összejöttek, az özvegy vőlegény azt mondá halkan a dandynek:
– Nem találja ön különösnek, hogy épen ma egy esztendeje annak, hogy menyasszonyom meghalt?
A dandy még sápadtabb lett, mint eddig volt. Azzal csendesen helyeikre léptettek.
A lyon sokáig czélozgatva lőtt, a vőlegény hirtelen felétartva. Egyik sem talált. A pisztolyok félreküldték a golyókat, azt sem tudni, hová? Gonoszul rugott mind a kettő.
Másodszor is megtöltötték azokat s ismét kezeikbe adták. Azok a golyók is a levegőbe mentek, kikerülték az embert.
Most már a segédek közbevetették magukat. Elég van téve a lovagi becsületnek, kétszer lőttek, bebizonyíták bátorságukat, többre nincs szükség, a vívók lemondhatnak a harmadik lövés jogáról. – De az özvegy vőlegény nem mozdult helyéről, a fegyvert követelte.
S a harmadikra úgy lőtte főbe azzal a rossz pisztolylyal a gavallért, hogy a leggyönyörűbb minié-csőből sem lehetett volna szebben.
Chinai novella.
Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni, nem halljátok.
Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilenczedik városnegyedben; a költők így irják le őt:
Arcza fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság soha sem látszott azon, szemei szép hosszukásak és feketék, szemöldökei vékonyak és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltől délig készítette el három ahoz értő rabszolgáló, különbnél különbféle tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengetyücskék lógtak, a mik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porczelán, melyről a császár ebédel.
Kezeit soha sem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat. Balkezének körmei tizenkét esztendő óta nem voltak már levágva, hanem szép arany tokba valának zárva, a hogy előkelő urak leányaié szoktak lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, a mi kezeiknek erejére válnék.
Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem tudott rajtuk állni; három éves kora óta egyforma aczélczipőkbe valának azok befűzve, hanem a czipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott; ha menni kellett valahová, négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő hölgynek nem is illik, nem is szükség, hogy saját lábain járjon.
Termete Xelenhoának derékban két araszszal átfogható volt. Azért, hogy ily karcsú maradjon, naponkint nem kapott egyebet enni, mint száz szem megszámlált rizskását vízben főve, s czukros vizet naponkint háromszor; mert az előkelő leánykák főerénye az, hogy gyöngék legyenek, s ezért sokat kell szenvedni.
Hanem azért meg volt neki minden gyönyörűsége, a mi után előkelő hölgy vágyódik; voltak selyem ruhái, aranynyal és gyöngyökkel hímezve, voltak ezüst tükrei, a mikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, a miknek illatával eltelhetett, voltak énekes madarai, a miknek énekében gyönyörködhetett; volt különösen egy ritka csodálatos madara, a mit csín nyelven fum hoannak hínak: a barbarok úgy híják azt, hogy «napmadár» és ez olyan ritka madár, hogy ilyent csak főfőmandarinok tarthatnak maguknak, és azt árúba bocsátani nem is szabad; azt csak különös kegyképen lehet ajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fum hoan madarak örökös ura.
Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fum hoan madár? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
A fum hoan hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona barnapiros és sárga aranyfényű tollakból, nyakát égszinkék örv fogja körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bíbor-piros pettyekkel tarkázva; a háta karmazsin-piros, a melle sáfránszín, a szárnyai sötétzöldek, fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai tengerviz-szinűek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén, aranyozott rojttal.
Ilyen volt Xelenhoa fum hoan madara, melylyel magát egész nap mulatta; a madár ott ült mellette és Xelenhoa czirógatta annak karcsú nyakát, ragyogó tollait, és így mult el egyik nap a másik után, míg egyszer betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitűzve arra, a midőn Xelenhoának nőül kell menni Toipingvanghoz, a kivel eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendővel.
Toipingvang pedig igen derék nagy férfiu.
Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiu Toipingvang? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang igen derék férfiu; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul. Azt tudjátok a mértéktudományból, a mit a mennyei birodalomban találtak fel, s a barbarok innen tanulták el, s most azzal dicsekesznek, mintha az ő találmányuk volna, – hogy a világon az a legtökéletesebb, a mi gömbölyű. Toipingvang tehát tökéletes férfiu, mert neki gömbölyű az arcza, a szemei, a körmei; és a mi legnagyobb ékessége a férfiúnak, a hasa is gömbölyű.
Mikor Toipingvang az utczán végig viteti magát elefántcsont zsellyeszékében, előtte két ember megy hosszú bámbuszbotokkal, a kik a csőcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas rudakra feltűzve azon ezüst táblákat, mikre veres betűkkel van felirva Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, a kik bilincseket hoznak azok számára, a kik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel Toipingvangot.
Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsellyeszékben, szemeit sem jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát, melybe a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, a mit magától elhagynia soha sem is illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart feje fölé, másik festett zászlóval legyezi és mindezek csak hatalmas és nagy férfiakat illető kitüntetések.
Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang.
Ilyen hatalmas és nagy férfiu választá Xelenhoát szerelme tárgyául.
Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? – ha meg akarjátok hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett, behuzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal rakatta ki.
Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, a mit menyasszonyi ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket, kösöntyűket, gyémántos pártákat és öveket.
Aranynyal áttört elefántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye lakába, s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre.
Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt rendezve: egyik nap bohóczok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon bűvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált hangverseny, ötödiken tűzijáték, hatodikon kötélenugrálók és lovontánczolók; és mindennap reggeltől estig lakoma, drága ételek, italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak Nankingban soha.
Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát.
Xelenhoa valóban a legboldogabb nő volt a világon.
Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül; volt két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz rabszolgálója, a kik szépen tudtak énekelni, tánczolni, festeni és hímet varrni, tudtak zenézni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni. Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?
Szobáiban pézsma- és ambra-illat volt, butorai violafából, mely ha megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és angoragyapjuból; termeiben szökőkutak mindenféle illatos vizekből; gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát sem tudta; lehetne-e valaki boldogabb, mint ő volt?
– Ime ez mind a tied Xelenhoa, monda neki Toipingvang, a mit szemed, szíved kiván, a mit füled hallani óhajt, ajkad izlelni szeret, azt kívánd, azt szeresd, most már válogathatsz benne.
Mert a ki már egyszer nő lett, annak boldogság a dolga, az mehet, élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hízlalt tyúkot, s a mi csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor szép, hogyha kövér.
– Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt?
Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki azt a fum hoan madarat, melylyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte ifjuságát.
Különösek az asszonyok kívánságai.
Toipingvang elhozatta a fum hoan madarat, pedig azért nagy váltságot kellett fizetni Xelenhoa apjánál, a ki azt a császártól kapta.
Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.
Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fum hoan madarat, mind a két férfiunak elcseréli a fejeiket.
Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyílásnak, sem gyémántragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem bayadér-tánczban, még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta fel magának, az volt mindennapi eledele.
Mikor a fum hoan madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak kilenczvenkilencz szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak adta.
Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott kilenczvennyolczat.
És így mindennap egygyel több rizsszemet kapott a napmadár, egygyel kevesebbet Xelenhoa; – a századik napon mind a száz szemet a napmadár ette meg, Xelenhoa egyet sem többé.
Már ekkor olyan fehér volt az arcza, mint a mutangvirágé lehullás előtt.
A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint a hogy a mutangvirág szokott meghalni, mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.
Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása.
Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa halálára.
Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Az első napon könyveket nyomatott sárga bámbuszpapirosra zöld betűkkel, a miket a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban voltak megirva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben; lerajzolva a ruhák, a czipők és süvegek alakjai, a minőkben a látogatóknak meg kell jelenniök a szertartásnál, kinek-kinek a maga helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehet téveszteni senkinek.
Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel félékesítve; úgy feküdt benne, mint egy alvó.
Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegő nem férhetett a halotthoz.
Harmadnap azután felállíták az aranyos árboczokat Toipingvang háza elé, mikről földig érő selyem-zászlók függtek alá, azokra volt megirva ékes versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy jőjjenek őt megnézni.
Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott sokaság a gyászt megnézni.
Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász szine a menyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség és a látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz közelíteni tiszteletlenség.
Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s a nagy arany edényekben drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal körül.
A ravatal előtt guggolt ötven bálványpap, egyik énekelt, másik imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.
A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnői, fehér fátyollal földig leterítve.
Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér halott, a ki még szebb volt most, mint mikor élt.
Mellette balfelől állt a fum hoan madár, szép tollait felborzolva, tarka koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni urasszonyát, azután hátradugta fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, a mi keresztül hangzott a trombiták üvöltésén is.
Jobb felől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem zsámolyon, még vánkoson sem, hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezéről soha.
És ez így tartott nyolcz napig; – nyolcz napig járt a népség megnézni a fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolczad napon kivitték az udvarra Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak belőlük, meggyujtották, megégették. Nincs urnő, a ki azokat viselje többé.
Azzal bezárták a kapukat és Toipingvang egyedül maradt a halottal.
Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal; annak felhozatta a száz rizsszemet naponkint, magának csak tizféle ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen, parafa-vánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett más feleséget, hanem beérte száz és egynehány rableánynyal.
Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!
Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.
Genre.
Alföldön utaztak vándor-komédiások, velük volt a jó öreg Megyeri is: – még akkor fiatal Megyeri. Mikor ezt hallottam tőle, akkor volt már öreg, én voltam fiatal. Most ismét én vagyok az öreg, ő az ifju.
Orgonás zivatar behajtotta őket egy rozzant csárdába, a minőt csak úgy mellette elfuttában szokott máskor meglátni az utas ember, s valahányszor felé tekint, gondolja magában: de jó, hogy olyan messze esik az úttól!
Hanem hát most az egyszer nem volt mit válogatni benne: a fergeteg rossz utitárs, még oda is behajtja az embert, a hol nem akart megszállni.
A hosszú gerendás vendégszobában sötét volt már, este felé járt az idő, még sötétebbé tették azt a kárpitos felhők, annál rosszabbul esett a szemnek és szívnek az a világosság, a mit egy-egy pillanatra a szűk karikás ablakon át belövelt a villám, s utána úgy dörömbözött goromba ökleivel ajtón, ablakon.
Hanem a hosszú ivó-asztal végén ott pislogott egy kis olaj-mécses; a mellett ült két pásztorféle ember egymással szemközt a hosszú pad végén, s beszélgettek halkan, csendesen valamiről; észre sem is igen vették, hogy vendégek jöttek a csárdába, kaputos urak, a kik féltükben «jó estét» kivánnak az ittbenn levőknek.
A zápor neki eredt istenigazába, a színészek leteregették ázott köpönyegeiket, s leültek az asztal másik végére. Valami buglyos szolgáló hozott eléjük valami keserves italt, letette durczásan s visszabujt a söntésbe. A két pásztorember folytatta a csendes beszélgetést.
Régen itt beszélgethettek már, már fogyatékán volt mindkettő előtt a boros palaczk, s a pusztai ember nem szeret sietve inni, hiszen ráér.
Az egyik férfi szép fiatal barna legény volt, kondor fényes haján félre volt nyomva a pörge kalap, a mellett nagy bokréta hajladozott alá árvaleányhajból, kék és piros csinált virágok is voltak közte; azt nyilván gyöngéd kezek kötötték oda.
A legény igen halkan beszélt, nem is lehetett hallani, hogy mit mond? homlokát tenyerébe fektette, s merően az asztalra nézett.
A másik férfi idősebb volt: kemény, napbarnította arcz, sűrű szemöldeit érte magas karimátlan süvegének széle, hosszú, zsíros haja hátra volt csapva vállára, bajusza erősen megsodorintva kétfelé.
Úgy beszélt dörmögő hangon a legénynyel, két könyökét az asztalra fektetve.
Igen szép nyájasan beszélt hozzá:
– Látod Józsi szolgám, mondtam ugy-e? előre megmondtam. Nem jó lesz belőle, ha te nálam nélkül jársz be a városba, ha te olyankor jársz a házamhoz, mikor én nem vagyok otthon; mondtam ugy-e, hogy nem jó lesz abból?
A legény nem felelt semmit, a záporeső egyhanguan verte az ablakot, s valahol átszivárogva a rongyos tetőn, mint egy perczszámláló, csepegett szemenkint a nyirkos szobaföldre.
– Mondtam ugy-e szolgám, hogy nem jó lesz abból, fiatal, hamisszemű menyecske, te meg katonás legény vagy, megakad rajtad a szeme. Nem megmondtam-e előre?
Ha felelt volna is a legény, nem lehetett volna azt hallani a menydörgéstől, mit a lecsapkodó villám olyan közel hozott.
– Mondtam ugy-e Józsi fiam: nem vagy te arra való ember, hogy ha szép asszonyt látsz a szemedbe nevetni, félrefordítsd a fejedet, jobban ismertelek én már. Mondtam ugy-e, hogy ne menj oda?
Olyan szép nyájasan beszélt hozzá.
– Mondtam ugy-e, édes szolgám, hogy ez aztán nem marad titokban, mert én nekem azt megsúgják; a rossz hír jó lovon jár, hamar megtudom én azt. Mondtam ugy-e jó előre?
A szólongatott semmit sem felelt, egy szóval sem védte magát, pedig olyan jámbor hangon beszélt hozzá a másik.
Azután sokáig hallgattak; a zápor, zivatar, menydörgés lassankint odább takarodott, a vihar-okozta sötétség földerült, az alkonyodó nap egy utolsó búcsúfényt vetett a bibor ég széléről a sötét csárdaszoba ablakán át.
A vén pásztor kiitta bora utóját, megtörülte a bajuszát, azt hitték, hogy vége van már beszédének.
Akkor nagy meggondolt szóval ezt mondá ifjabb társának:
– Mondtam ugy-e édes szolgám, hogy ha én aztán megtudom, hogy az én fejemre ilyen szégyent hoztál: akkor én téged, ott, a hol előtalállak, – menten agyonütlek. – A legény némán billentett a fejével.
Akkor az öreg fölvette az asztalról czifra ólmosbotját, s olyat sujtott vele a legény fejére, hogy az rögtön halva rogyott le a padról.
Az öreg halkan utána mondá:
– Lám megmondtam.
Megyeri és a vándorcsapat riadtan futottak tovább a tanyáról, s a jó öreg arcza mindannyiszor elhalaványult, valahányszor e sajátságos jelenetet később elbeszélte.